Peregtek a lapok...

Az évek alatt kialakítottam itt egy kis hagyományt: minden esztendő utolsó blogbejegyzése az általam idén olvasott legjobb könyvekről szól. Nem most fogom megtörni a tradíciót, hiszen erre okom sincs. Bár 2023 számomra nem volt olyan átütő olvasmányélményekben, mint az előző év, azért így is van néhány kötet, amit a nagyérdemű figyelmébe ajánlok.

Mivel ez egy kifejezetten teológiai-vallási tartalmú blog, természetesen csak azokat a köteteket fogom emlegetni, melyeknek ilyesféle tartalmuk van. Nem feltétlenül új könyvekről van szó - szerintem egy jó könyv esetében nem igazán szempont mikor jelent meg -, inkább olyanokról, melyek valamiért érdemesek az ember figyelmére. És van még egy fontos szempont: az sem számít számomra, mennyire egyezik meg az adott szerző álláspontja az enyémmel, mitöbb egyre gyakrabban tapasztalom, hogy a legnagyobb élvezetet pont azok a könyvek képesek nyújtani, amelyek kihívást jelentenek és megpróbálják feszegetni a határaimat. Ebben az évben is került néhány ilyen iromány a kezem ügyébe - nade kezdjük az elején!

Az amerikai evangelikál teológus Albert Mohler bár nem tartozik a kedvenc szerzőim közé, amikor elkezdtem olvasni az "Atheism Remix" című rövidke munkáját, máris érzékeltem, hogy ez fog nekem tetszeni. A könyv tényleg nem túl hosszú, de a rövidebb kötetek pont attól működhetnek igazán, hogy a szerzőjük fókuszáltabban kénytelen írni: hosszas fecsegés helyett a terjedelmi keretek rákényszerítik a pontosabb fogalmazásra. Mohler szépen bemutatja a kortárs ateizmus leglényegesebb vonásait és felvonultatja jelesnek nevezhető képviselőit is. Ha valaki kíváncsi arra, keresztény apologetikai szemszögből hogyan lássuk az új ateizmus jelenségét, milyen érvekkel találkozhatunk és mit szóljunk ezekre az érvekre, szerintem jó választás lehet végigszaladnia ezen a könyvön. Azoknak is tudom ajánlani, akik kevésbé jártasak az idegen nyelvű irodalom böngészésében, mivel a könyv stílusában is igen követhető.

Nos, a következő írásmű máris felveti a bevezetésben megfogalmazott jellegzetességet arról, milyen jó is tud lenni, amikor az ember csak részben ért egyet egy kötet szerzőjével. Vona Gábor friss munkája még akkor került ki a piacra, amikor a szerző nem kezdett bele a Második Reformkor mint párt működtetésébe. Ettől függetlenül a "Mondj igent az emberre" mégis számos olyan gondolatot sorjáz az ember lelki működéséről, a társadalom szerkezetéről és az egész kultúra megújításáról, amiről Gábor persze azóta is beszél. Nagy kiváltság számomra, hogy a szerzőt idén személyesen is megismerhettem, többször beszélgettünk is, így abszolút meggyőződtem az őszinte szándékairól és tenni akarásáról. Habár ez a könyv nem kifejezetten vallási-teológiai irodalom, mégis rengeteg olyan felvetést felszínre hoz az emberről, a halálszorongásról, a kultúráról, az "-izmusok" önmagukban való elégtelenségéről - azaz röviden minden fontos életkérdésről, hogy nagyon is ajánlom minden érdeklődőnek az olvasását. Gábor nagyon jó író, nincs egy felesleges mondata sem a könyvben, és olyan témákat tesz az asztalra, amelyek jó része egy remek diskurzus alapját képezheti.

Szégyen vagy sem, csak idén sikerült teljesen a végére érnem Klaus Douglass könyvének, ami az új reformációról elmélkedik 97 tételében. Igen, a tételszerű kifejtés - nem is véletlenül - emlékeztethet bennünket Luther Márton egykori wittenbergi akciójára, ami a reformáció egyik fontos momentuma volt. Douglass is reformáció után áhítozik (ki nem?), elképesztően szókimondó és nagyon gyakorlatias szemléletű kötetében részletekbe menően elemzi, hogy a főként nagyegyházi felekezetek miért élnek meg a nyugati kultúrában megfeneklést, hol vannak a problémáik és mit kellene tenni a megoldásuk érdekében. A könyv sokkal izgalmasabb annál, mint ahogyan most írok róla, és áthatja az a szándék, hogy Douglass minden hibája ellenére szereti az egyházat, szeretne segíteni a lendület visszaszerzésében, szeretné vonzó hellyé tenni a templomokat és gyülekezeteket. Nincsenek persze illúzióim, hogy az általa leírtakból mennyi fog megvalósulni a gyakorlatban - de ha csak egy részét megtennénk a könyvben leírt javaslatoknak, már az is sokat segíthetne egy-egy egyházi terület újraélesztésében.

Anton Wessels munkája, az "Images of Jesus" nem mai darab, sőt egy meglehetősen régi kötet, mely ettől függetlenül mégis igen érdekes kérdésekkel foglalkozik. A könyv tulajdonképpen egy elég nagy áttekintést nyújt arról, hogy a világ különféle kultúrái Jézusnak milyen arcát mutatják. Európai olvasóként számomra nagyon érdekes volt például belelátni, hogy az afrikai kereszténység mit hangsúlyoz legjobban Krisztussal kapcsolatban vagy éppen az egykori spanyol konkvisztádorok miféle Jézus-képet sugároztak az általuk leigázottak felé. A könyv néhol nekem kissé felszínes (különösen ami a taoizmus Krisztus-képét vagy a japán kultúrát illeti), mégis van egy rendkívül érdekes hangulata: olyan világokba visz el bennünket hívőként, ahol bár jelen van Jézus, de egészen más körítésben és tálalásban, mint ahogy nyugati keresztényként azt megszoktuk. Ebben az értelemben igen jó kis kötet Wessels munkája, mert képes feszegetni a fejünkben élő istenképet, ami tipikusan nyugati jellegű - mintha ez volna az egyetlen vállalható forma.

Az idei évben a Sytka Podcast egyik legnézettebb vendége Bolyki László volt, akit valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. Laci alapvetően hivatásos zenész, pontosabban brácsás, énekes, de emellett remek író, prédikátor és lelkigondozó is. A könyvei eddig - most már azt mondom sajnos - valahogy nem kerültek elém, idén azonban kettőt is elolvastam tőle. A keresztény dicsőítésről és zenéről szóló munkája a "Milyen zenét szeret Isten?" több szempontból is nagyon meggyőző volt számomra. Egyrészt azért, mert egyszerűen jól van megírva, kellemes olvasni és együtt haladni a mély hittel bíró szerzővel. Másrészt azonban azért is, mert miközben ez egy kegyességi irodalomnak szánt munka, mégis átsüt belőle a szakmai hozzáértés: az ember folyamatosan érzi, hogy a szerző mély ismerője annak, amiről szavakat alkot. A Bachról szóló rész elképesztően érdekes volt számomra, az a zeneiség és koncepció, hogy még egy-egy zenemű szerkezetének felépítése is üzenetértékű legyen, hihetetlen izgalmasan van bemutatva a kötetben. Eleve a témakör is unikális, hiszen a keresztény zene megértéséről szóló könyvektől finoman szólva sem roskadoznak a polcok Magyarországon - már csak emiatt is ajánlom mindenkinek a könyv új kiadását!

Végezetül egy igazán kellemes meglepetésként ható kötettel zárnék, mégpedig a katolikus Erich Zenger könyvével, amely a sokatmondó "A bosszú Istene?" kérdéssel rohanja le olvasóját. Teljesen egyedi munkáról van szó, én legalábbis hirtelen nem tudok még egy könyvről, ami kifejezetten az átokzsoltárok körüli vitáról, illetve ezeknek a nehezen érthető szövegeknek az értelmezéséről szólna magyar nyelven. Zenger nagy érdeme kettős: miközben mélyen hiszi (minden egyházi törekvés ellenére), hogy az átokzsoltároknak biztos helyük van a bibliai kánonban, onnan nem szabad kimozdítani őket és nem szabad illedelmesen elhallgatni sem a létezésüket, nem fél kemény kérdéseket feltenni azzal kapcsolatban, Krisztust követő keresztényként mihez kezdjünk ezekkel a durva szövegekkel? Sajnos a megoldást (szerintem legalábbis) nem mindig elég mélységben fejti ki, mégis Zenger könyve nagyon jó meglátásokat hoz az átkozódó textusok kapcsán - ezekről jövőre lehet, hogy fogok is írni néhány bejegyzést itt a blogban. Ha valaki szereti a provokatív, mélyen őszinte, nehéz biblikus kérdéseket marcangoló könyveket, érdemes lehet beszereznie a kiadványt!

Én ezzel a rövidke könyvajánlóval megköszönöm mindenkinek a jelenlétét, kommentjét, megjegyzéseit, aki ebben az évben képes volt engem olvasni. Áldott ünnepeket kívánok tehát minden kedves olvasómnak - a blog legközelebb januárban frissül!

Tovább

Ami a szívemen, az nem a számon - beszélgetés Karsai Dániel ügyéről

Már nem szeretném újra leírni, hogy az alkotmányjogász Karsai Dániel halálos betegségben szenved, és emiatt saját aktív eutanáziájáért lobbizik az Európai Bíróságon. Az ügyet valószínűleg mindenki jól ismeri, hiszen nagyon sokszor előkerült az elmúlt hónapokban - most pedig Ungvári Péterrel beszélgettünk róla egy kicsit eklektikus kivitelben - mert annyira szerteágazó, mert annyira dilemmatikus és mert annyira szomorú is egyben...

A lelkiismeretünk nemcsak arra való, hogy segítsen nekünk eligazodni a jó és a rossz kérdésében, hanem felhasználható egészen más célok érdekében is. Jól tudják ezt a meggyőzés olyan mesterei, mint a reklámszakma képviselői, a nagypolitikában forgolódók vagy akár a világvallások térítő munkáját végző szószólók is. Karsai Dániel borzasztó és valóban mély empátiaérzést kiváltó életnehézsége kapcsán azonban fontos szerintem kiemelni, hogy itt nemcsak az ő érzéseiről van szó - hanem legalább ennyire a miénkéről. Nemcsak ő vívódik és tipródik, de bizonyos értelemben mi is vele tipródunk. Legyünk bármennyire kívülállók, akik nem élnek meg hasonló krízist, ez nem azt jelenti, hogy érintetlenek maradunk és rezignáltan állunk hozzá az ő személyes kálváriájához. Mitöbb: ez olyannyira nem így van, hogy pont az érzéseinkre apellálva próbálják velünk ezt a kérdést eldöntetni.

Meg is állok ennél a bokornál egy pillanatra. Ezt most nem feltétlenül Karsaival kapcsolatban, hanem általánosságban írom: a mai nyugati világ terében rendre a lelkiismeretem, az érzékenységem, az empátiára való fogékonyságom mentén próbálnak meggyőzni különféle ügyekről. A szeretetre hivatkozva akarják, hogy legyek támogatója a melegházasságnak - elvégre ki vagyok én, hogy gátoljam két önálló felnőtt ember szerelmét? A tolerancia érzését ébresztgetve igyekeznek arra hajlítani, hogy elfogadó legyek más vallások vagy misztikus spiritualitások kapcsán - hiszen a tolerancia fontos érték, no meg ki vagyok én, hogy azt állítsam, csak az én hitem igaz? És az empátia mentén érzek most egy szívem felé irányuló ostromot, hogy bólintsak rá az aktív eutanázia előtti kapunyitásra - hiszen csak nem akarom, hogy Karsai Dániel értelmetlenül szenvedjen? Milyen alapon korlátozom őt abban, hogy dönthessen a saját élete végéről?

Vagyis: szeretet, tolerancia, empátia. Csupa olyan érték, amit minden épeszű ember a magáénak vall és aligha kívánkozik arra, hogy akármilyen konstellációban szembekerüljön ezekkel. 

Mégcsak azt se állítom, hogy makacs keresztényként nem csap meg engem ezeknek a szele. Azt a szelíd ostorozást viszont nem szeretem, ahogyan ma használják ezeket a nekem is fontos értékeket - ráadásul velem szemben. De attól még el kell ismernem, ezek az ostorcsapások rám is hatást gyakorolnak. Sőt, töredelmes vallomást teszek az olvasónak: szívem szerint azt mondanám, engedjék meg Karsainak az aktív eutanáziát. Igen, tegyék lehetővé szegénynek, hogy elkerülje a brutális szenvedést, aminek ráadásul végig a tudatában lesz. Hozzanak létre, alakítsanak ki olyan jogszabályi környezetet, ami szigorúan "körbepárnázza" az aktív eutanáziát, hogy ahhoz ne férhessen hozzá ezentúl bárki, csakis azok kapjanak rá lehetőséget, akik bizonyítottan nagyon rászorulók. Ezt mondja tehát a szívem, az empátiám, az őszinte együttérzésem Karsai Dániellel, és ezt nem győzöm hangsúlyozni újra meg újra. Néhanapján eszembe szokott jutni és szomorú leszek. Elképzelem milyen lehet, hogy egyik nap még akármilyen színű övet szereztem egy küzdősportból - aztán rövid idő múlva már nem tudok az ágyból sem kikelni. Erre nincs jó szó, ideillő kifejezés. A "sajnálom" meg az "együttérzek" nevetségesen semmit sem mondanak és elszállnak a levegőben.

Ugyanakkor az a helyzet, hogy nem bízok meg az érzéseimben. Pont azért, mert ismerem annyira magam, hogy így tegyek. "Ami a szívemen, az a számon" - tartja a bölcs mondás, de van, amikor ezt bizony felül kell bírálni. Még akkor is, ha ez most embertelenül nehéz. Karsai Dániel ügye neki elsősorban mélyen személyes és egzisztenciális válság - ami teljesen érthető -, nekem viszont nyilván nem az. Rendkívül fontos azonban rámutatni, hogy ő maga sem csak személyesnek véli a saját ügyét, vagyis tudatában van annak, hogy az ő ügye nemcsak az ő ügye, az ő története nemcsak az ő története - hiszen azért lobbizik és törekszik, hogy mások előtt is ajtót nyithasson az aktív eutanázia kérdésében. Időközben már csatlakoztak is hozzá olyan sorstársai, akik szintén ebben a betegségben szenvednek.

Innentől viszont kicsit más a leányzó fekvése. Ha egy ügy túlmutat egy emberen, ha egy egész társadalmat átformáló jelentőségűre kíván növekedni, a személyes érzéseknek zsugorodni szükséges. Bármekkora is az együttérzés az ember szívében, egyszerűen nem lehet érzésekre alapozva meghozni egy döntést, ami hosszú távon egy többmilliós közösséget érint. Ez persze nem azt jelenti, hogy az érzéseket teljesen ki kell iktatni, de azt mindenképpen, hogy a racionalitásnak és józanságnak felül kell ezeken kerekednie. Nem azért, mert ridegek és hidegek vagyunk, hanem pont ellenkezőleg: becsüljük annyira Karsai Dániel felvetéseit, hogy nem érzelmi alapon hozunk döntést róluk, hanem alaposan megfontoljuk őket. A dolog persze innen válik bonyolulttá és nagyon régi rétegek, régi vitatémák, sokszor előkerült kérdések újra felvetését is magával hozza. 

Nos, ezekről a kérdésekről - kissé eklektikus és csapongó módon - beszélgettem most Ungvári Péterrel egy podcast epizódban. Nem lesz tőle jó kedvetek, ha megnézitek, de ez nem is kabaré. A műsorban nem oldottunk meg semmit, csak összeraktuk, ami eszünkbe jutott. Mégis, talán felmerültek szempontok, látásmódok, érzések és érvek. S miközben ezeken gondolkodunk, figyelni fogjuk az eseményeket is, hiszen a tervek szerint januárban kiderül, hogyan döntött Karsai Dániel ügyében az Európai Bíróság. 

A műsor megnézhető itt:

Tovább

Unalmas kereszténység? - felvetés Márkus Tamásnak

Márkus Tamás nem kímélte sem magát, sem a billentyűzetét, mert igen hosszas cikket fogalmazott meg a mai kereszténység parttalan élménykereséséről, vagyis arról a vágyról, hogy a misztika segítségével töltsük meg elevenséggel a hitünket. Szó se róla, tényleg van egy komoly rétege az egyháznak, ami élménycentrikus és különféle módon igyekszik "izgalmasabbá tenni" a hitéletét - ez pedig rengeteg szempontból nagyon problémás. Tehát egyáltalán nem kívánok vitatkozni Tamással, egyetértek az írásával is, inkább csak továbbgondolom az egész témát a magam módján.

Képzeljen mindenki maga elé egy tipikus mai tinédzsert, aki gimnazista, szabadidejében sportol, emellett játékkonzolon pörögve múlatja az időt vagy sorikat néz valamelyik streaming-csatornán. No és persze a nap jó részében ott van a kezében a mobilteló, ahol 5 másodperces Tik-Tok videókat pörget. Megjelent lelki szemeink előtt ez a karakter?

Na, ő az, akivel az egyház semmit nem tud kezdeni. Pedig ő lenne az is, aki az egyre öregedő egyház számára a potenciális célközönség magját kellene képezze. Teljesen jogosan mondjuk egy ilyen fiatalra, hogy az állandó telefonozás nagyon problémás, hogy a sok játékkonzolozás nem használ, hogy a hülye sorozatok csak elbutítják... De ezt megállapítani és deklarálni bizony édeskevés, mert nem jelent semmiféle kiutat a helyzetből. Kínáljunk neki jobbat, ami a pörgéshez, élményekhez, színességhez szokott személyisége számára lebilincselő és értékközvetítésében is maradandóbb lesz! Semmi nem gátolja az egyházat abban, hogy erre törekedjen, senki nem tiltja meg számunkra, hogy a hitet egy impulzív, vibráló, élményeiben is érdekes jelenséggé tegyük - miközben ez nem megy az igeszerűség, istenfélelem és elkötelezett igazságkeresés rovására! A probléma az, hogy nem találjuk ehhez a megfelelő kulcsot, ezért míg a keresztények egy része nyakig merül a felszínes élmények keresésében, a másik részük rámutat arra, hogy ez milyen sekélyes és eltorzult hitélethez vezet. De akkor mi a megoldás?

Fiam jön haza a gimiből, meséli nekem, hogy "ma volt áhítat", és egyébként a téma amit bedobtak érdekes lett volna, de az egész "szörnyen unalmas volt". Persze nem lepődik meg ezen, mert mindig az van, hogy szinte lefordul a székéről izgalmában. 

A következő generáció már most tudni véli, hogy a kereszténység egy piszkosul unalmas dolog.

Már ki is találtunk az "áhítat" szó helyére egy sokkal praktikusabb és odaillőbb kifejezést, ez pedig az "ásítat", ami tartalmában is jól kifejezi mit érez egy mai kamasz, amikor az egyházzal találkozik. Nyilvánvaló persze, hogy a kamasz téved, mert a kereszténység egyébként nem unalmas, soha nem is volt az, de ez nem jelenti, hogy lehetetlen unalmassá tenni. Két feladat áll az egyház előtt, ha ezen az áldatlan állapoton változtatni szeretne:

1. Kerülje az élménycentrikusságot - amiről Márkus Tamás is írt cikkében. A kereszténység nem az élményekre épít, márpedig sokan a hitük mély ismerete és megélése helyett a sziporkázó-misztikus zagyvaságokat akarják.

2. Kerülje el azt, hogy a hit mindösszesen száraz teológiává degradálódjon, amit a hozzám hasonló vízfejű teológusok nagy élvezettel művelnek, miközben az átlagemberek körülöttük szép lassan elmaradoznak.

Az elméleti kiutat valószínűleg minden normális hívő ember látja maga előtt. Olyan elementarizált hitmegélésre lenne szükség, ami igenis képes élményt nyújtani, miközben a bibliai igazságokra épül, azokból indul ki és nem teszi olcsóvá a hitet. Érdemes belegondolni abba is, mit jelent maga az élmény kifejezés: egyszerűbb megközelítésben olyan személyes tapasztalatra utal, ami maradandó lelki lenyomatot hagy az ember benső világában. Az emberek folyton ezt keresik, ezért töltjük meg a kultúránkat számos olyan megoldással, ami valamiféle átélhetőséghez segíti hozzá a lelkünket. Ennek az elementarizált hitéletnek a felépítése lenne a nagy feladat, amelynek - ismétlem - nem az egyház "izgalmasabbá tétele" vagy "a hívők szórakoztatása" lenne a célja, hanem leginkább az, hogy a zagyva misztikusság helyett valós alternatívát kínáljon a hívők és érdeklődők számára. Jogosan bíráljuk azokat az egyházi jelenségeket, amelyek csak az élményt kínálják fel, a pillanatnyi érzelmi hullámvasutazást, de nincs mögöttük korrekt és pláne igeszerű tartalom. Vegyük azonban észre, hogy a mai egyház élménykeresésre koncentráló tömegeire úgy is tekinthetünk, mint annak tünetére, hogy valami hiányzik az egyházból. Van valami, amit a puszta teologizálás, a sok szöveg, a könyvlapozgatás és elmélkedés nem tud megadni - egyébként nekem sem, aki pedig szeretem az ilyen dolgokat. 

Az élménycentrikus kereszténységre nem jó válasz az élmény-csapok elzárása és az sem elég, ha felhívjuk a figyelmet az élménykeresés veszélyeire. Azt is meg kellene mondanunk, milyen az elementarizált hitélet, amikor igenis van pezsgés a hívő körül, miközben a hitélete nem az élményekre épül. A saját gyülekezetemben évek óta próbálunk ilyen dolgokat csinálni, ám be kell vallanom őszintén, ezek egyelőre nem az istentiszteleteken, hanem inkább más közösségi alkalmak keretei között valósulnak meg. Az viszont bizonyos, hogy egy kreatívabb, felcsigázóbb és elementárisabb kontextus megteremtése sokkal-sokkal több munkát követel az embertől - de talán mégis ez a jó út, amin haladni kell. Nem engedhetjük meg magunknak az unatkozás és untatás luxusát, amikor olyan üzenet van a kezeink között, mint az evangélium.

Tovább

Mi van, amikor nincs megfejtés?

A filmkritikusok szokásuk szerint fanyalogva, a nézők egy része lelkesedve, más részük értetlenkedve fogadta a Netflix egyik legfrissebb dobását, amelyben a világvége úgy érkezik meg, hogy abban se lehetünk biztosak, egyáltalán tényleg a világvégéről van szó. A "Távol a világtól" borzasztóan nyomasztó film, amelyet lehet ugyan produkcióként jónak vagy rossznak értékelni, bennem viszont napokkal a megnézése után is maradt valami zavaróan bosszantó érzés - s azt hiszem ennek köze van a hitemhez is...

Átlagnéző vagyok, a filmnyelvben és filmművészetben laikus, csupán érzékelem azt, ha valami megszólít, beszippant, formál és nyomot hagy a lelkemben. Vannak filmek, melyek egyébként akkor is képesek valamiféle maradandó hatást okozni, ha nem átütőek és korszakosak, csupán akad bennük egy-egy jól elhelyezett mondat, szimbólum vagy utalás. Tehát szakmailag nem értek a filmezéshez, szerencsére azonban van egy okos lányom, aki többek között filmtechnikát, filmelméletet, filmtörténetet és minden ehhez hasonlót is mélyen tanul - így lopva belenézegetek a könyveibe. 

Az egyik ilyen szakirodalomban, mely a film esztétikájáról és pszichológiájáról szól, az ismert francia filmszakember Jean Mitry a nézői participáció (bevonódás) kapcsán írt egy érdekes és csócsálásra méltó gondolatot. Nyilván ha leülünk megnézni egy filmet, valamiképpen belépünk egy másik világba, amit bár ideiglenesen, de valamennyire mégis érvényesnek szeretnénk elfogadni. Így tehát egy film által felkínált univerzum bizonyos módon...

"...érzékelt valósággá válva, mint objektív realitás adódik számomra, azonban mivel tudom, hogy ez a realitás képzelt, mindig visszautasíthatom, hogy alávessem magam neki, vagy pedig résztveszek benne."

Mitry szavait azzal folytatja, hogy ez a participáció mindig akaratlagos cselekvés, tudatos alávetettség a néző részéről. Azonosulni akarunk valakivel a filmből (legtöbbször azzal a karakterrel, akit pozitívnak vélünk), aki a filmben eszményi számunkra - és mindaz a katarzis, ami az azonosulási vágyból következik, hasonlít valamiféle vallásos magatartásra.

Nos, ha ezekből az elvekből indulok ki, akkor azt kell mondjam, hogy a Távol a világtól olyan film, amiben van egy irdatlan nagy participációs-paradoxon: egyrészt nehéz épkézláb karaktert találni a szereplők között bármiféle azonosuláshoz, másrészt viszont mégis erősen magára vonja a figyelmet és nem enged kilépni a világából. Ráadásul ez a világ be van zárva egy kamaradarabba, hiszen az egész sztori majdnem végig egy kertesházban játszódik kevéske szereplővel - ahova a külvilág borzalmai csak kis lépésekben türemkednek be. Úgy vagyunk tehát benne a film világában, hogy igazán senkihez sem tudunk kötődni: szellemként bolyongunk a film által megépített szűk realitás falai között, a helyzetből pedig legfeljebb a távkapcsoló segíthet kiszabadulni.

A film története meglehetősen eklektikus, mégis összefoglalható egy mondatban: összeroppan a világ, megszűnnek a bejáratott kommunikációs formák, emberek halnak meg, a szereplők perspektívájából úgy tűnik, legalábbis Amerikát megtámadták, de lehet hogy az egész bolygónak hamarosan vége lesz. Ez persze így leírva monumentális giccsnek tűnik (és valahol az is), talán annyi kreativitás szorult bele, hogy mintha az alkotók az összes eddigi világégéssel foglalkozó produkció problémáit egybesűrítve próbálták volna tető alá hozni. 

Amiért azonban írok erről a filmről, az mind nem ehhez a kissé elcsépelt tartalomhoz kötődik, hanem inkább az alkotói szándékhoz, amelyről a film rendezője, Sam Esmail utólag nyilatkozott. (Ha valaki nem szereti a spoilereket, az most ne olvasson tovább!) A film befejezése ugyanis gyakorlatilag alapvetően nyitott maradt. Nem tudjuk meg mi történt, mi okozott végső soron katasztrófát, kik állnak a háttérben, mekkora a katasztrófa köre, mi végre halnak meg emberek tömegei. Van ugyan egy megfejtés a film sztorijában, amit az egyik szereplő elmond a nézőnek, de Esmail erről azt nyilatkozta, ez pusztán az egyik szereplő látásmódja, spekulációja, véleménye, amit a film története nem akart visszaigazolni. A rendező úgy véli, ez a film tiszteli annyira a nézőjét, hogy nem kívánja a "szájába rágni" a megoldást - mert nem is létezik ilyen. Egyszerűen a tények azt mutatják, bizonytalan helyzetekben az emberek mindig a legnagyobb félelmeiket látják megvalósulni. Azaz a világvége mindenki szerint más és más miatt történik meg, a művészet pedig amúgy is ilyen dolog, ami csak puzzle-darabokat ad a kezünkbe, de nem mondja meg hova tegyük őket. Egyébként Esmail beszélt arról is, hogy figyelte a mozikban a film utáni nézői reakciókat. Azt látta, hogy senki nem tudta mit szóljon az egészhez, hogyan reagáljon, mit kezdjen azzal ami történt - ő pedig imádja az ilyesmit.

Lehet jó vagy rossz filmnek tartani ezt az alkotást, de az szerintem biztos, hogy kíméletlenül arcba tolja a posztmodern életérzést. És ez volt az, ami számomra a megnézése után is zavaró utórezgéseket okozott. Ez a film a totális értelmetlenség csendes szószólója. Nemcsak azt nem tudják a szereplők mi történik velük éppen, de azt se fogják megtudni, miért kell meghalniuk. Ez borzasztóan nyomorultul hangzik és valójában az is. Persze ha valaki súlyos lefolyású betegségben szenved - például végstádiumú rákos - biztosan gyötri a kérdés, mi végre történik vele az egész? De annyit legalábbis biztosan tudhat, mi miatt kell meghalnia, mi vezet el élete végéhez, amire valamennyire talán képes lehet felkészülni. A Távol a világtól azonban olyan képet fest elénk, ahol az emberek a bizonytalanság maximumát élik meg, nemcsak az irányítás csúszik ki a kezeik közül, de még a puszta magyarázatadás lehetősége is. Nem tagadom, nekem keresztényként sok-sok éven át bajaim voltak az eszkatológiával, vagyis a világvégéről szóló tanításokkal. Kezdő hívőként összezavartak a népszerű "próféciák", a világvégét ecsetelő könyvek, az erről szóló filmek. De egy dolog azért még ezekben az éveimben is fenntartott a víz színén: annyit megsejtettem, hogy minden Isten szándékai szerint fog megtörténni. Volt a káoszban egy biztos pont, egy magyarázati lehetőség. A Netflix filmjében azonban elolvad az összes kapaszkodó, porrá omlik minden kimeneti opció, nemcsak a fizikai menekülésre, de a lelki feloldásra sincs semmi lehetőség. Ami történik, az megtörténik és kész. Nincs értelme semminek, se életnek, se halálnak. Ez pedig egy olyan görcs, amiben azt hiszem a modern társadalmak ma nyakig érintettek és totálisan belemerevedtek. Ez világosan átjött a képkockák tolmácsolásában, amit tudat alatt pontosan ezért nagyon nyomasztó nézni: hiszen végülis emberi lényként nem tudunk kibékülni az abszolút semmivel, a teljes szubjektivitással, a csendes beletörődéssel. Ezért aztán, miközben hatásosnak nevezhetjük Esmail filmjét, valami nagyon emberi dolog mélyen tiltakozik bennünk az ellen, hogy a világnak így kell működnie. Addig jó nekünk, míg tiltakozunk.

A film megtekinthető a Netflix kínálatában.

Tovább

Metafizika óra Puzsér Robival

Amikor azt mondtam barátaimnak és ellenségeimnek, hogy Puzsér Róbertet szeretném elhívni a podcastba, volt ám nagy felhördülés. A legtöbben azt gondolták, Robi majd szétszed engem és folyik a vér a stúdióban. De ezt csak olyanok gondolják Robiról, akik nem ismerik és nem követik elég figyelmesen a munkásságát: mert nagyon is lehet vele impulzívan és békésen szót érteni, főleg ha olyan "ártalmatlan" téma kerül asztalra, mint az előző bejegyzésben emlegetett metafizika...

Amikor befejeztük a podcast felvételt, kikapcsoltuk a kamerákat, kinyújtóztunk a székünkben, Robi első kérdése valami ilyesmi volt: "Szerinted érteni fog ebből bárki bármit is?" Hát igen... Ha megnézitek a videót, azt hiszem világos lesz a kérdés oka. A helyzet röviden az, hogy Robi mintegy tizenkét év leforgása alatt írt egy meglehetősen különös könyvet "Metafizika" címmel (ezt egyébként már meg is tudjátok venni), ami valahogyan közelebb kíván jutni a természetfeletti és az abban rejlő igazság megfejtéséhez. Nyilván az egész metafizika erősen spekulatív jellegű okoskodás arról, amit a konkrétumok szintjén nem tudunk, mégis érzékeljük és kitapintjuk valamennyire a hatásait. Nem csoda, hogy a metafizika filozófiai felvetései sokakat fárasztanak, pedig vannak ám benne nagyon fontos és jó kérdések.

Mi tehát a valóság és igazság közötti különbség? Az anyagi világ, amiben megéljük a létünket hogyan viszonyul magához a létezéshez amiben nekünk is helyünk van? Mennyire vagyunk képesek az általunk használt nyelv segítségével eljutni az igazsághoz? Ezek a dilemmák persze parttalan és fullasztó okoskodásokhoz vezethetnek, de nem nehéz azért kis jóindulattal meglátni mögöttük azt a szándékot, hogy saját létezésünk mibenlétét kutatjuk a segítségükkel.

Megmondom őszintén, tőlem sok szempontból elég távol áll Puzsér vallásokkal és hitekkel kapcsolatos felfogása. Amit ő Istenről, Krisztusról és a hitről gondol, abban számomra kevés a rendszer. Ez egy kicsit a műsorból is kijön, főleg amikor a Szent Szellemet az ember lelkiismeretének nevezi (ez számomra a nonszensz kategória - de sajnos már nem maradt igazán idő vitatkozni vele). A magam részéről azt gondolom, hogy a vallások - így közte a kereszténység is - konkrét metafizikák, tehát nem engednek meg végtelen csapongásokat a teológiájukban. Szubjektív én egyébként is szeretem a rendet a hitemben: a dogmatikában sem valami bigott és vaskalapos maradiságot látok, hanem a hittartalmak szisztematizálásának vágyát, azaz hogy ne hagyjuk a dolgokat szétfolyni, káoszba fulladni és összekutyulódni.

Mindazonáltal Robi felvetései még így is számos ponton beindították a fantáziámat és sok kérdés bennem a beszélgetés után is a felszínen maradt. Egyébként pedig megerősödött Robiról az eddig is meglévő benyomásom, hogy a maga módján nagyon is az igazság után kutat, akarja tudni hogy vannak a dolgok, késztetés van benne a megértés felé, sőt van benne valamiféle "ószövetségi prófétás" stílus  - és egyáltalán nem az a "bunkó buldózer" ember, ahogyan azt sokan róla gondolják. Oké, az öblösen vehemens hangvétel azért valamennyire fémjelzi a karakterét - de hát legyünk őszinték, enélkül valami elveszne abból a "puzsérságból", ami miatt érdemes egyáltalán odafigyelni a hangjára. Egyszóval, nekem kifejezetten szimpatikus ember volt, akivel bármikor le tudnék újra ülni beszélgetni.

Az adást itt tudjátok megnézni:

Tovább

A valóság és az igazság két különböző dolog...

Az elmúlt hetekben volt egy érdekes beszélgetésem Puzsér Robival (majd pénteken megnézhetitek) a metafizika témaköre kapcsán, ami számos olyan gondolatot felszínre hozott, amiről a keresztények általában nem beszélnek. Ennek oka egyszerűen az, hogy a metafizikai eszmélkedés minden bizonnyal túl elvontnak tűnik (az is) - ettől függetlenül azonban mégiscsak érinti a hitünket, a valóság- és igazságszemléletünket.

Mitagadás, töredelmesen be kell vallanom, hogy nekem is elég fárasztó és kimerítő tud lenni egy idő után a túlbonyolított filozófiai jellegű diskurzus. Aki ült már le azért megnézni valami ócska akciófilmet, bontott már ki üveg bort vagy csinált valami testmozgással kapcsolatos tevékenységet, hogy kiszellőztesse a fejét a sok okoskodás után, az tudja miről beszélek. A többnyire masszív elmélkedésre épülő eszmecseréket sokan értelmetlennek és értéktelennek vélik, pedig szerintem van értelmük és értékük is, csak vámpírként képesek lemeríteni az ember tartalékait.

Puzsér Róbert most írt egy vaskos könyvet Metafizika címmel, úgyhogy azt gondoltam, üljünk már le egy asztalhoz erről (is) beszélgetni. Sikerült, habár véleményem szerint voltak olyan pontjai az egész diskurzusnak, amit talán többször kell majd visszanézni, hogy valamennyire követhető legyen. Maga a  metafizikai témafelvetés azonban az igazság-valóság kérdéséről önmagában is izgalmas és értékes - s persze nem új, hiszen számos formában előbukkan a filozófiai, sőt teológiai gondolkodás eddigi évezredeiben.

Miről van szó pontosan? Próbálom primitíven megfogalmazni! 

Legcsupaszabb megközelítésben arról, hogy amikor a dolgok természetére rákérdezünk, látnunk kell a tényt, miszerint mást jelent a valóság és mást az igazság. Természetesen mi emberek mindkettőt magunknak akarjuk. Azt gondoljuk, hogy a valóságban élünk és többnyire tudni véljük azt is, mi az igazság. Azonban míg a valósághoz meglehetősen konkrét és egyenes út vezet, valamint a valóságot többnyire képesek vagyunk kifejezni a szavainkkal, az igazság bizonyos értelemben kifejezhetetlen, leírhatatlan, fogalmilag szavakba önthetetlen. Mégpedig azért is, mert az általunk használt emberi nyelv (legyen bármilyen csodálatos például a magyar) eleve elégtelen az ilyesmihez. Ezt nem Robi mondja csak, hanem például az ismert 20. századi filozófus, Ludwig Wittgenstein (ld. fotón) is.

Wittgenstein szerint a nyelv kijelentésekből áll, vagyis állításokból, amiket dolgokról teszünk - míg a világ tényekből tevődik össze, ahogyan a dolgok bizonyos módon egyszerűen vannak. Namost, a kijelentések a tények "képei", ahogyan egy térkép is a világ egyfajta képe. A beszélt és írott nyelv tulajdonképpen a világ tényeiről szóló állításokra korlátozódik. A nyelvem határai végső soron egyben a világom határai is lesznek. Úgy is fogalmazhatok, hogy a nyelv írja le a világot, amiben élek - de ez még csak a valóság, nem az igazság.

A nyelv arra való, hogy címkékkel lássuk el a valóság elemeit és beleszorítsuk őket konkrét formákba. Mondok egy egyszerű példát, legyen ez egy 42-es férficipő: ha valaki ránéz, akkor ezt fogja benne látni. Miért hívják ezt a tárgyat "cipő"-nek? Mert ez a szót alkottuk meg rá és egyfajta címkeként így használjuk, legalábbis a magyar nyelvben. Ám ha jól belegondolok, amikor én még kisfiú voltam, édesapám cipője számomra nem feltétlenül csak cipő volt, hanem valamikor autó, amit tologattam a parkettán. Egy csecsemő a 42-es férficipőben egyáltalán nem is látja a cipőt, csak egy tárgyat észlel, amit a szájába vehet és próbálja megrágni. A macskáim számára pedig egy 42-es férficipő egyáltalán nem létezik cipőként, hiszen egy állat tudatában nincsenek emberi szavak és eleve a "cipőség" mint olyan sem valós fenomén egy macskának. Nekik ez csak egy szilárd test, amin nem lehet áthaladni, viszont puha és rá lehet feküdni. Vagyis azt kell mondanunk, hogy a példámban szereplő 42-es férficipő csak a valóságban egy férficipő - de az igazság alapján nem feltétlenül az. Talán így érthetőbb, hogy a valóságot általában nagyon konkrétan éljük meg, míg az igazságról csupán elvontan tudunk beszélni. A valóság pedig attól konkrét, hogy a nyelvi struktúrák használata során formákba öntjük. A dolgok természete azonban valószínűleg az igazság, amihez a címkéket használó nyelvünk révén csak botladozva férhetünk hozzá. Fokozandó még azt is hozzáteszem, a példámban egy 42-es férficipőről, azaz egy kézzelfogható tárgyról esett szó - a helyzet sokkal bonyolultabb, amikor lelki természetű entitásokról (például az érzéseinkről vagy fogalmakról) akarunk konkrét kijelentéseket tenni.

Tudom, hogy mindez meglehetősen posztmodern gondolatnak hangzik, amitől sokan berzenkednek mindazonáltal szerintem abszolút plauzibilis annak fényében, amit eddig a valóság és az igazság kérdésében kiderítettünk a létezésről. Miért jó mindezt végiggondolni? Talán azért, hogy legalább megsejtsük milyen rejtélyes és szövevényes maga az igazság. Talán azért is, hogy felfedezzük, a dolgokat nem tudjuk a nyelv konkrét elemein kívül könnyedén megragadni, az általunk használt nyelv viszont gyakran szemfedőként is működik és a címkék nem világosabbá teszik az igazságot, hanem képesek leplezni azt. És talán azért is, mert meríthetünk belőle magunknak némi alázatot, amikor kényszeresen és szögletesen teszünk kijelentéseket az igazságról.

Nem meglepő, hogy a Szentírás sem teljesen kivétel ezalól, hiszen emberi nyelven lett megfogalmazva. Amikor a Biblia megkísérli leírni az igazságot vagy csak kijelentéseket tenni Istenről, az mindig sok utánagondolást igényel és a nyelv korlátai miatt szükségszerűen hiányos lesz. Isten abszolút, márpedig a nyelv nem az: amikor Istenről beszélünk, az abszolútat végülis viszonylagossá rontjuk le. Ezért nem lehet az abszolút igazságról abszolút módon beszélni. Igen, Jézus szavai számomra igazak, az igazságot (és nemcsak a valóságot) tartalmazzák, de mivel emberi szavakban lettek megformálva, ráadásul nem magyarul, ami hozzám végül megérkezett, az is a nyelv korlátai között szólal meg. Kicsit olyan ez, mint amikor az ószövetségi időkben felépült a jeruzsálemi templom, a szöveg pedig az "átadó ceremóniáról" tudósítja az olvasóját. Salamon nézi-nézi a hatalmas épületet és az első gondolat, ami eszébe jut, csaknem blaszfémnek és ünneprontónak tűnhet egy ilyen emelkedett pillanatban: "hát emberek, ez kicsit lett!". Merthogy Istent az "egek egei" sem képesek befogadni, pláne nem egy templom! A templom, amit egyébként Isten jelenléte ennek ellenére betöltött és amit maga Isten felhasznált, valahol mégis alkalmatlan a feladatra, hogy az Abszolút tere legyen.

Hadd fejezzem be ezt az egész okoskodást amolyan "pünkösdi módra", merthogy a nyelv korlátairól óhatatlanul eszembe jut a nyelveken szólás. Erről korábban már két részben próbáltam írni (itt és itt), most csupán egy töredéket emelnék ki az egész kérdésből. Nagyon érdekesnek tartom, amit Pál említ ennek kapcsán: "Mert aki nyelveken szól, nem emberekhez szól, hanem Istenhez. Nem is érti meg őt senki, mert a Lélek által szól titkokat." A wittgeinsteini filozófia alapvetései a nyelv korlátairól mintha kissé feloldódnának Pál szavaiban. A nyelveken szóló tehát "titkokat mond", még ő se feltétlenül érti mit beszél, de úgy néz ki, átlépi a normális nyelvtani szerkezetekben beszélt nyelvet és Isten felé fordulva kommunikál. Talán ez egy olyan, spirituális értelemben vett intim pillanat, amikor a szavak már nem a valóságról beszélnek, hanem az igazságról mondanak valamit, aminek artikulálása a valóságban használt konkrét és címkéző nyelv alkalmazásával nem sikerülne. Persze ez spekulatív megállapítás részemről - de egy metafizikai agymenésbe el kell hogy férjen. :-) 

Tovább

A talpnyaló nem tanítvány

A Biblia sok része még őszinte hívő emberként olvasva is nehezen emészthető. Amikor kényes kérdéseket fogalmazunk meg, előbb-utóbb felmerül egy még kényesebb: vajon mennyire van egyáltalán jogunk a kritikához? Mennyire határsértő dolog faggatni Istent a vérben ázó narratívák miatt? Mennyire illik egy keresztény ember lelkiségéhez, hogy artikulálja a kétségeit a leírtak erkölcsisége kapcsán? Hát nem helyezzük ezzel magunkat Isten fölé, mint akik ítélőbírái akarnak lenni az igazi Bírónak? Jogunk van ahhoz, hogy Isten tetteit keresztényként kritikusan elemezzük?

Valahol az ősbűnök környékén kell kotorászni, ha arra akarunk illusztrációt keresni milyen is az, amikor az ember Isten fölé kíván kerekedni. Szemléletes példája ennek, amikor az ember szakít a jó és rossz tudásának fájáról, vagyis szeretné megkaparintani magának a jogot, hogy Isten helyett maga dönthessen a végső jó és rossz kérdéseiben. Azaz, tulajdonképpen isteni magasságokra tör, ami persze halva született vállalkozás, hiszen maga Isten az Ultimate Reality, a Végső Valóság, a teljes mértékben Abszolút, aki fölött nem is lehet más. Keresztény szemmel ezért az ember egyik legostobább kísérlete, amikor egy Mindenhatót kíván maga alá gyűrni és megmondani neki mi a jó és mi nem az. Tudjuk jól a bibliai narratívából, hogy ez a kísérlet elbukott az emberrel együtt...

Justin Taylor kockája

Éppen ezért természetesen szó sincs arról, hogy amikor az ószövetségi vérengzésekről diskurálunk, azt egy olyasfajta tiszteletlenséggel műveljük, hogy Isten bírái akarnánk lenni. Az Evangelikál Csoporton megjelent, meglehetősen kocka formájú és dogmatikusan szögletes írásában Justin Taylor (a Crossway könyvkiadó alelnöke) hozza be a képbe ezt a szálat. Olyanokat ír, hogy arra még "gondolni sem szabad", hogy mi lennénk Isten bírói, no meg hogy Istennek "meg kell felelnie a mi igazságérzetünknek". Tulajdonképpen ha őszinték vagyunk, akkor a kritikus kérdéseink végső soron jogtalanok. Hiszen Isten mindig igazságosan cselekszik és az "ellenkezőjét gondolni, a saját elmédet, véleményedet és elképzeléseidet a világegyetem végső mércéjének tekinteni végtelenül arrogáns megnyilvánulás."

Mivel végeláthatatlan módon tudnék válaszolni Taylor teljes cikkére, engedje meg az olvasó, hogy most csak ezt az egy gondolatmenetet ragadjam ki az egészből. Az igazat megvallva, óriási frusztrációt érzek Taylor szavai mögött. Mintha erőnek erejével arról próbálna meggyőzni bennünket, hogy csak két pólus létezik ebben a beszélgetésben. Az egyik pólus az, hogy az ember inkább hallgat az istenfélelem miatt és igyekszik jó keresztényként tisztelettudóan viselkedni (nem felvetni túlságosan erős kérdéseket), a másik pólus meg az, hogy önmagát Isten fölé helyezve, jogtalanul és fennhéjázó stílusban azt képzeli, felelősségre vonhatja a Mindenhatót. Oké, igazságos akarok lenni, mert Taylor azért kicsit visszatáncol ettől a dualista felosztástól, amikor hagy nekünk egy kiskaput: ha az igazságkeresésért műveli az ember az "alázatos kérdezést", akkor talán rendben van a dolog. 

A visszatáncolós megjegyzéssel együtt mégis Taylor egész írásának hangulatát belengi az a szándék, hogy ezt a "véres Ószövetség" dilemmát dogmatikus módon kell megoldani, és lehetőleg nem nagyon kell feszegetni, mert az már-már a tiszteletlenség határát súrolja Istennel szemben. Már többször leírtam az előző bejegyzéseimben miért tartom megbetegítőnek ezt a gondolatot, nem szeretném megismételni. Emberek lenyelik a kérdéseiket, konform módon meghajolnak, nem beszélnek a belsejüket szétfeszítő dilemmákról a tisztelet miatt - mintha bizony Isten közben nem látna beléjük - és ennek köszönhetően belebetegszenek a hallgatásukba. Persze értékelem Taylor óvatosságát, nem akar ő sem rosszat, az Isten tisztelete pedig nyilvánvalóan számomra is fontos keresztényként. (Erről még később ejtek néhány szót...) Van itt azonban egy fontosabb, részben teoretikus kérdés is, ami Isten "számonkérhetőségét" érinti...

Isten és a számonkérés

Szögezzük le, habár egyértelmű: az ember önmaga erejéből nem volt, nincs és soha nem is lesz olyan helyzetben, hogy számonkérje Istent. Nem is gondolhatjuk ezt másként. Egyenesen röhej volna még elképzelni is, hogy Isten pusztán emberi akaratból bármiféle módon vádolható lenne számunkra. És egyébként: amikor kényes kérdéseket teszünk fel Isten milyensége kapcsán, azt sem a vádlás szándékával műveljük. Nem tudunk és nem is akarunk így eljárni. Habár ha jól belegondolunk, kivételt képezhet egyetlen egy eset.

Ha maga Isten dönt úgy, hogy számonkérhetővé teszi Önmagát.

Tudom, ez egy furcsa gondolat, mindazonáltal éppen az ószövetségi Izrael volt az, aki először megértette. Izrael szövetséget kötött Istennel és bár erre nem szoktunk gondolni, de a szövetség mindkét felet felruházta jogokkal és kötelességekkel. Azaz ez a kapcsolat nemcsak Izraelt tette számonkérhetővé, hanem valamilyen módon magát Jahvet is, noha a két fél egyenlőtlenségét nyilván nem szükséges magyarázni. Izrael pedig éppen az Istennel kötött szövetséges viszonyára apellálva élt is ezzel a lehetőséggel, adott esetben firtatta Isten viselkedését, odapörkölt egy-egy jól irányzott mondatot, aminek jó lecsapódásai a zsoltárok szövegei. 

Szinte a perlekedő kérdés hangtónusában szólalnak meg olyan mondatok, amikor Izrael odafordul Jahve felé és azt kérdezi: "meddig késel?", vagy "Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam? (...) Meddig nézed el ezt?" - vagy vegyük a kissé erősebb "Miért alszol Uram?" kérdést. Izrael attól sem riad vissza, hogy emlékeztesse Istent a saját cselekedeteire, pedig ugye tudható, hogy Isten nem szenved memóriazavarban. Mégis, a zsoltáros meglehetősen számonkérő stílusban így fogalmaz: "Hol vannak Uram, régi kegyelmes tetteid, hűséged, amelyet esküvel fogadtál Dávidnak?". Mondani sem kell, amikor Isten választott népe azt firtatja hol van Isten, nem Jahve térbeli helyzetére kíváncsi, hanem burkoltan azt fejezi ki, hogy Jahve nincs itt, nem elérhető, nem csinál semmit, pedig megígérte a szövetségkötéskor, hogy segíteni fog.

Nos, nem szeretném most átnyálazni az egész Ószövetséget, de nyugodtan tegye meg az olvasó helyettem is. Azt fogja tapasztalni, hogy a szöveg sok apró kis zugából szivárog Izrael igazságtalanság-érzése, az elhagyatottság benyomása, a keserű ráébredés Isten távolmaradására vagy arra, hogy Izrael egyszerűen nem érti mit miért tesz Isten. És bizony a választott nép néhol meg meri kérdőjelezni azt is, hogy Isten mennyire áll egyáltalán mellette a harcban. Jól lássuk azonban, hogy itt nem valamiféle arcátlan istentelenségről és pimaszságról van szó, ami semmibe veszi Isten istenségét. Pont ellenkezőleg: azért merészel Izrael ennyire kendőzetlen lenni, mert szövetséges viszonyt ápol Istennel és ez a kapcsolat rendkívül fontos a számára. Tehát ha úgy tetszik, emberi nézőpontból szemlélve bizony éppen az Isten által adott lehetőség miatt vonja kérdőre magát Istent.

Csorbul ettől Isten istensége? Szerintem nem. Tudom, kissé paradoxnak tűnik mindez, ami legjobban talán akkor mutatja meg magát, amikor Jézus ott áll Pilátus előtt. A helyzet világos, maga Krisztus mondja el, hogy Pilátusnak nincs igazi hatalma felette (vagyis nem kérdőjelezheti meg Istent), és mégis ugyanez a Krisztus aláveti magát a Pilátus által kihirdetett ítéletnek, a Róla szóló per következményének, a keresztfa kínjának. Akkor itt most Jézus gyakorolt ítéletet Pilátus felett vagy Pilátus tette ezt Jézussal? Valahogy mintha mind a kettő megtörténne, de a lényeg mégis az, hogy az események sodra pontosan úgy alakul, ahogy Isten szeretné. Az emberré lett Jézus önként kiszolgáltatja magát az ítéletnek és aláveti a sorsát azoknak, akik döntenek felette. Ráadásul itt nem keresztényekről van szó, hanem Őt követni nem akaró, despota, ellenséges erőkről. Nyilván erre Krisztusnak a megváltásunk miatt különös oka volt - itt és most csak azt kívántam illusztrálni a példával, hogy Isten gondolkodásmódjától láthatóan nem áll távol, hogy hagyja magát megvizsgálni általunk és a szövetséges partnerségben eleve benne van, hogy Ő maga is számonkérhető.

Ezt szeretem Istenben!

Ettől a ponttól szeretnék különösen szubjektív lenni és kicsit elmélázni a bevezetésben felvetett tisztelet és istenfélelem kérdéséről. A helyzet az, ha jól értem a Szentírást, akkor Krisztus tanítványokat akar nevelni belőlünk és nem talpnyalókat. Nem bólogatójánosokat keres, hanem elkötelezett hívőket. Az elkötelezettség feltétele, hogy jól értsük miben miért hiszünk, és ebben az is benne van, hogy a lehető legjobb szándékkal lássuk magunk előtt Isten karakterét.

Bevallom, számomra Krisztus egyik legrokonszenvesebb vonása, hogy velejéig őszinte, nem köntörfalaz, hanem azt mondja, amit mondania szükséges. Kemény és nyers stílusú az álságosakkal volt, akik hízelkedő kérdéseket tettek fel, melyek átlátszóságához nem fért kétség. Isten nem Kim Dzsongun égi manifesztuma, aki elvhűséget követel magának, hanem furcsamód kiszolgáltatja magát a vizsgálatnak, felveszi a szolgai formát és megragadhatóvá teszi a köntöse szegélyét. Isten azáltal, hogy Krisztusban belép a mi terünkbe, valahol saját akaratából alárendelődik az emberi hatalmaknak, miközben persze mégis istenség marad.

Nos, Justin Taylor egyébként sok érdekes gondolatot is felvető írásának atmoszférájából nekem ez a szál teljesen hiányzott. Nem éreztem azt, hogy a szerző igazán belement volna az egész dilemma lélektani-emberi oldalába, inkább dogmatikai stílusban próbálta megközelíteni a kérdést. Nevelni akart arra, hogyan viselkedjek illedelmesen Isten társaságában. Igen, adott magyarázatokat is az egyes pontjaiban, ezek egyébként nem feltétlenül rosszak, mégis az írás egészét áthatja az a szándék, hogy a velejéig őszinte kérdésfeltevést lehetőség szerint kerülni kell. A tanítvány viszont nyaggatja a Mesterét, állandóan a nyomában jár és kérdezi, mert pontosan tudja, nagy a tét. A tanítvány feladata nem a tanulás, hanem a hasonulás. Neki nem dogmatikai ismereteket kell pusztán elsajátítania, hanem olyannak kell lennie, amilyen a mestere. Úgy kell gondolkodnia, éreznie, viselkednie, amit benne lát: ezért akarja jól érteni kicsoda a Mester. A keresztény dogmatika fontosságát persze soha nem vitatnám, hiszen tudom mennyire elengedhetetlen és magam tanítom is. Ám azt hiszem, a kereszténység elsősorban nem valamiben, hanem valakiben hisz. Az ószövetségi vérengzés nem dogmatikai, hanem mélyen emberi kérdés: végső soron az a vágy áll a megértése mögött, hogy milyen természetű az az Isten, akiben hiszünk és aki tanítványainak mondjuk magunkat. Aligha van ennél fontosabb kérdés.

Tovább

A malmok bolygója és ilyenek - Pajor Tamással beszélgettem

Gyönyörű magyar nyelvünk hétköznapi használatából is jól tudjuk, hogy egy-egy szónak adott esetben több jelentése van. Hát még ha olyan valaki szájából jönnek a szavak, mint Pajor Tamás, aki egész életében csiszolta és meglehetősen tökélyre is fejlesztette saját szóhasználatát. Persze nem ezért érdekes ember Tamás - és hogy valójában miért, az kiderül a vele készült beszélgetésből.

Persze sietve hozzáteszem: ezeknek a podcastoknak nem az a deklarált céljuk, hogy életút-interjúként funkcionáljanak. Nem azért ülök le és beszélgetek a szereplőkkel, hogy egy tablót adjak a karrierjükről, az életeseményeikről, a biográfiájukról. Sokkal inkább témák köré csoportosulnak a diskurzusok - ám Pajor Tamás esetében még ez sem sikerült túl világosra. Az első negyedóra inkább egy szabad gondolatáramlásnak tűnik az egyházról, a farizeusi légkörről, és az istenélményekről. Aztán később persze előkerülnek a dalszövegek, Tamás többször is betol egy-egy remek és frappáns rímcsomagot, az egész pedig kiköt az apokalipszisnél, nyakonöntve egy freestyle-befejezéssel.

Bevallom őszintén, Pajor Tamás munkásságát sok-sok éve követem. Nekem tökmindegy volt, hogy az Ámen tagjaként sziporkázik vagy szólóban készít lemezeket - mindegyik zseniális gondolatokat sorjázott. Nem is tudok egy-egy dalt kiemelni, de azért a Lesz mégis, az Őrizd a lángost, a Tv-terror vagy a Vissza a gyökerekhez mind-mind nagyon jó dalok. Ami pedig elképesztően fontos számomra, hogy Tamás olyan témákról is tudott zenés gondolatokat írni, amelyek nem azok a "tipikus keresztény" vagy "gyülis" slágerek. A Rosenberg Dani a legjobb holokauszt-dal, a Te voltál a télapó arról beszél, hogyan szereti valaki az édesapját, vagy a legújabb Világot cserélek, ami a zajló orosz-ukrán háború borzalmát és a nyugat kétszínűségét hozza.

Pajor Tamás unikális pont a magyar keresztény könnyűzenében, ez az igazság. Nagyon sajnálom, hogy miközben dömpingszerűen árad a végtelenül egyforma dicsőítés, amit nagykanállal fogyasztanak az emberek, az ilyen különleges falatokra sokkal kisebb igény jelentkezik. 

Beszélgetésem Tamással itt megnézhető:

Tovább

Rendszerváltás, ami nem lehet

Ahogy az előző bejegyzésekben próbáltam érzékeltetni, az ószövetségi narratívák által kirajzolódó Isten-profil nem pusztán, sőt nem elsősorban teológiai kérdés, hanem sokkal inkább mélyen emberi ügy. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, nem azért tipródunk rajta, hogy valláserkölcsi csomókat bogózzunk ki vagy dogmatikai kérdéseket tisztábban lássunk (noha lehet ilyen hozadéka is a gondolkodásnak), hanem mert személyesen érint bennünket, emberi mivoltunk és megélésünk legmélyebb pontjain.

Valószínűleg mindannyian láttunk már képeket és olvastunk beszámolókat arról, mi megy a világ egyik legelzártabb országában, Észak-Koreában. A Kim dinasztiára épülő izolált diktatúra a közhiedelemmel ellentétben vallási szempontból nem a csupasz ateizmusról szól. Mitöbb, pont ellenkezőleg: kevés helye van a világnak, ahol ekkora hittel találkozhat az ember. A "kimdzsongunizmus" (nevezzük így) persze nem választás kérdése, hanem fentről kikényszerített népi vallás. Ám ha látjuk a képeket és filmbejátszásokat, bizony azt kell mondanunk, sokan maguktól is ezt választják. Tényleg rajonganak a nagy vezérért, akinek születését teljes állami mitológia veszi körbe és imidzsét fáradhatatlanul tisztogatja-építgeti a központi akarat. Számunkra hihetetlen, hogy az emberek közül sokan mekkora lelkesedéssel énekelnek és lecsorgó könnyekkel, tiszta szívből dicsőítik a Vezért, holott napi szinten nincs mit enniük és valószínűleg van némi fogalmuk a rendszer véreskezűségéről, a diktatúra őket is sújtó ármányairól.

Miért hozom ezt a példát? Természetesen nem azért - mielőtt valaki elementáris erővel felháborodna -, mert Jahvet egy diktátorhoz akarom hasonlítani. Másról van szó, mégpedig arról, amilyen logikával egy adott vallási rendszer működik.

Amikor kívülről szemlélünk egy rendszert, szinte képtelenség elfogadni azokat a jelenségeket, melyek a rendszeren belül teljesen normálisnak és természetesnek tűnnek. Elképesztően felháborító látni, ahogy muszlimok parádéznak európai tereken és utcákon, azt ünnepelve hogy zsidó emberek és gyerekek meghaltak Izraelben. Viszont a "mi rendszerünkön" belül sokakat egyáltalán nem hoz zavarba, amikor hasonló jelenségek fordulnak elő. Akkor az ünneplés is természetes, hiszen "a mi Istenünk legyőzte ellenségeit", és muszáj volt elpusztítani a filiszteusok gyerekeit és csecsemőit is, mielőtt Izrael bármit eltanult volna ezektől a népektől. 

Tehát röviden: ha Allah katonái csinálják - az sátáni. Ha mi csináljuk - az csak természetes. Közben nem gondolunk bele abba, hogy Allah katonái ugyanezt gondolják rólunk, a mi rendszerünkről, és bizony nekik is megvannak a maguk teológiai magyarázatai a gyerekgyilkolászásra, melyek az ő rendszerükön belül meglehetősen konzekvensnek, logikusnak, a saját meggyőződésük alapján plauzibilis cselekedetnek tűnhetnek. Létezik ám muzulmán üdvtörténet is, iszlám túlvilággal, muszlim üdvösséggel és kárhozattal, valamint Allah személyével, aki az "irgalmas és könyörületes".

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a különféle borzalmas eseményeket soha nem önmagukban értékeljük, hanem mindig hozzámérjük a saját vallási rendszerünk logikájához - s ha ezen a mérlegen megáll, akkor nem lesz vele probléma, haljon meg akárki, folyjon bármennyi vér, hulljon bármennyi fej a porba. Így aztán oda jutunk, hogy amit a Hamász csinál Izraelben az súlyos erkölcsi kérdés és emberiségellenes bűntett lesz, amit azonnal meg kell állítani, amit pedig Izrael csinált az Ószövetségben, az alapvetően teológiai kérdés, ahol a Biblia tekintélye a tét, de egyébként nincs vele komoly probléma.

A zavar akkor kezdődik, ha valaki egy rendszeren belül állva is érzékelni kezdi az efféle disszonanciát. Sőt, még érdekesebb fejlemény, ha elkezdenek mutatkozni bizonyos tendenciák a rendszerben, melyek mintha szembehaladnának az addigi iránnyal és alternatív javaslatokat hoznak a felszínre. Ha ez a rendszer politikai jellegű, akkor ezekből tipikusan forradalmak és szabadságharcok szoktak kirobbanni, melyek végül valamiféle rendszerváltásba fordulnak át. A kereszténységnél azonban nyilvánvalóan szóba se jöhet ilyesmi. Az Ószövetséget nem lehet "rendszerváltani". Tulajdonképpen soha nem érettem azokat, akik könnyedén "kidobják" az Ószövetséget: ha konzekvensen gondolkodnának, ilyen esetben ki kellene dobniuk az Újszövetséget is. Az nem úgy megy, hogy a hit egyik fele nem kell, ami számomra túl véres, a másik fele pedig jöhet, mert az szimpatikus. A kettő szorosan összetartozik, vagy ahogy Augustinus mondta, az "Új az Óban el van rejtve, az Ó az Újban fel van tárva".

Mi legyen akkor tehát? Nem akarjuk kidobni az Ószövetséget, de nem akarjuk "elszellemiesítve" sem értelmezni azt, amivel annyira meggyengítjük a szöveg belső rétegeit, hogy az teljesen súlytalanná válik. Mindemellett ma már ott tartunk, hogy a saját rendszerünkön belül is töri a kavics a cipőnket, nehezen tudunk megbékélni a patakzó vérrel és leginkább azzal a képzettel, hogy Isten jóváhagyó áldásával halnak meg brutálisan emberek.

Innentől azt hiszem nagyon szubjektív leszek. Ahogy az elmúlt héten ezeken a kérdéseken tipródtam, valahogy jobban megértettem néhány dolgot. Meglehet, az olvasók jó részének ezek már amúgy is tiszták és világosak voltak. Szeretném azért ezeket megosztani minden engem olvasóval, felvállalva a kockázatot, hogy az őszinteségem engem is sebezhetőbbé tesz.

Az egyik, amire rá kellett döbbennem, hogy bár sokszor zavar Isten "erőszakossága", mégsem tudok valahogy lemondani róla. Mutatok egy virtuális példát, ami nem a való életből származik: amikor azt látom, hogy Denzel Washington alaposan elintézi az olasz drogmaffia tagjait a Védelmező 3-ban, a másodperc törtrészére sem érzek irántuk semmiféle sajnálatot. Fel sem merül bennem, hogy itt micsoda embergyilkos kegyetlenkedésről lenne szó - amit érzek, az inkább az igazságérzetem helyrebillenése. Most nem az a lényeg, hogy "csak egy filmről beszélünk": a film persze virtuális valóság, de az általa okozott érzés nagyon is valós. Egyszerűen azt tapasztalom, hogy van bennem egy igény arra, hogy egy kártékony, pusztító és romlott rendszert valami kívülről jövő nagyobb erő alaposan rendbe tegyen. Igen, ha kell, még erős eszközökkel is. Nyilván ez nem magyarázat mindenre. Csupán arra kívántam rámutatni, hogy amennyire sok kérdőjelet vet fel az erőszak, annyira az is hagyna maga után kérdőjelet, ha adott esetben nem lenne erőszak valami még rosszabb megfékezésére. Ha ebből a perspektívából szemlélődünk, akkor nemcsak az a kérdés jöhet felszínre, Isten miért tette amit tett az Ószövetségben, hanem az is, hogy mi lehetett az oka, hogy pont ezt és így kellett tennie?

A másik, hogy bizony teljesen szubjektív és történelmi viszonylatban szemlélve nem is egyértelmű pontosan mi töri itt a borsot az orrunk alá. Ha valaki arra hajlik, hogy kukázza az Ószövetséget mert az nagyon véres, az vajon mit tett volna például a középkori egyház kontextusában? Talán nem vesszük észre, de akkor a viták egy része bizony arról szólt, hogy az Újszövetséggel vannak problémák, mivel túlságosan megengedőnek tűnik bizonyos kérdésekben. Jézus sokat beszél a szeretetről, megsimogatja a fejeket, ölelgeti a gyerekeket. Kevés az ítélet, kevés az isteni dörgés, a felülről jövő rendrakás. Tehát akkor: dobjuk ki az Újszövetséget? Észre kell vennünk, hogy a társadalmi gyomor emésztőképessége nem feltétlenül volt mindig ugyanolyan - ez pedig azt is jelenti, hogy talán akkor nem a mi gyomrunk kell legyen a mércéje annak, mi kell nekünk a Szentírásból és mi nem.

A harmadik, és szerintem ennél fontosabb gondolat már egészen Jézushoz vezet el. Őszintén szólva minden igazságigényemmel együtt is messze áll tőlem, hogy az ellenségeimet elpusztítsam, mert utálom a fizikai erőszakot, sőt alaphangon ellenzem azt. Ha Isten olyasmit kérné tőlem - nyilván ez nonszensz gondolat, mert nem fogja -, hogy menjek és öljek mai "amálekitákat" (bárkik is legyenek azok), valószínűleg nem tudnám megtenni. Igen, akkor sem, ha Ő kéri ezt tőlem. Arra hivatkoznék, amit Gregory Boyd rendkívül szellemesen fogalmazott meg kiváló könyvében: a kereszténység nem karddal harcol, hanem törölközővel - vagyis inkább lábakat mos, de nem akar bántani. Rossz hívő lennék ilyen helyzetben? Talán igen. Soha nem is gondoltam magam "jó hívőnek". Egyszóval, messze áll tőlem az ellenségeim eltiprása. De azt is  be kellett látnom, legalább ilyen messze vagyok a másik pólustól, azaz attól is, hogy szeressem az ellenségeimet. Jézus azt kéri és világosan arra teszi a hangsúlyt, hogy az én személyes "amálekitáimat" tudjam az Ő szeretetével szeretni. Töredelmesen beismerem, hogy ettől is nagyon messze vagyok. 

Úgy fest a dolog, hogy mind az ellenségeim bántása, mind az ellenségeim szeretete jelenleg távoli pont számomra. Viszont hozzá kell tennem: csak az utóbbi irányába vagyok nyitott, csak az ellenségszeretet kapcsán érzek magamban hiányt, a másik út teljesen elképzelhetetlen számomra. Egész biztosan benne van ebben, hogy én "puhány" valaki vagyok a bárdolatlan, kemény és öléshez szokott ókoriakhoz képest. Az is benne lehet, hogy adott körülmények között mégis tudnék ártani az ellenségemnek. De ami leginkább benne van, hogy a sztenderd irányt mégis az ellenségszeretet felé keresem. Talán ezért is tűnnek még a véresnél is véresebbnek a régi történetek? 

Tovább

Csak a lényeg marad el - újabb válasz Gurányi Krisztiánnak

Valaki azt mondta egyszer, hogy az ember csak a szavaiért vállaljon felelősséget - azért ugyanis már nem tud, ahogyan értelmezik azokat. Nos, az a benyomásom, mintha éppen ennek a bölcs mondásnak az illusztrációját szolgáltatná Gurányi Krisztián református lelkész-teológus, aki láthatóan továbbra sem tud "Sytkául olvasni", nem igazán érti a problémafelvetésemet, ebből következően a szót a bejegyzésem kevésbé lényeges részei felé tereli. No és közben felszólít arra is, fogalmazzak egyértelműbben. Hosszú válasz következik - a kívánt egyértelműség kedvéért!

Vajon milyen kabát van Gurányi Krisztiánon? Szerinte én a fundamentalizmust hintettem el vele kapcsolatban, implicit "lefundamentalistáztam" őt, aztán kissé komikus módon idézi a saját szavaimat, ahol egyértelműen "konzervatív túlérzékenységről" beszélek. Márpedig véleményem szerint a fundamentalizmus és a konzervativizmus nem ugyanaz a kabát. Vajon akkor én nem fogalmaztam elég világosan? Tényleg azzal van a gond, hogy nem érthető amiket a bejegyzéseimben leírok? Aligha. Megint azt látjuk, amit mindig, hogy a szavaim ugródeszkául szolgálnak bizonyos rögzült sémák és minták előhívásához, melyek tyúkszemként funkcionálnak, szenzitív pontok, amiket ilyen helyzetekben elő lehet szedni: ezt hívom én "konzervatív túlérzékenyeségnek". Mielőtt válaszolnék Krisztián felvetéseire, úgy érzem muszáj itt elidőzni kissé, mert sok mindenre magyarázatot ad.

A konzervatív túlérzékenységről

Tisztában vagyok azzal, hogy a kifejezés maga sértően hangozhat a konzervatív emberek számára, pedig higgye el nekem a kedves olvasó, nem ilyen szájízzel használom és nem kívánom a konzervatív gondolkodású embereket megsérteni vele. Olyan szándékom sincs, hogy lesöpörjem az asztalról a konzervatív látásmódot, hiszen létezik liberális túlérzékenység is, amely más kérdésekben és más okok miatt ugyanúgy előjön az emberekből. Mégis nagyon fontos most megértenünk ennek a túlérzékenységnek a természetét és okait, mert nagyon sok konzervatív szellemiségű írás és üzenet motorjaként funkcionál, és igazi hajtóereje bizony nem más, mint a félelem.

A konzervatívok túlérzékenysége alapvetően a Biblia és a keresztény hit stabilitásának megőrzéséről szól, annak a féltéséből ered, hogy ha kicsit is megengedjük magunknak a "luxust", hogy felvessünk bizonyos problémákat, kérdéseket, dilemmákat, azzal olyan ösvényre tesszük a lábunkat, ami végül a Szentírás tekintélyének rombolásához, következésképpen a keresztény hit inflálódásához vezethet. A konzervatív túlérzékenység végső soron ebből a félelemből és aggodalomból fakad. És ez bizony nem feltétlenül rossz. Legalábbis, mindenképpen van benne igazság: a posztmodern kontextus, a nyugati világ szekularizációja, az egyházak térvesztése mind-mind azt mutatja, hogy a Biblia tekintélye csökken a társadalomban, és tegyük hozzá, sajnos a hívők körében is. Vannak aztán, akik végképp elfordulnak a kereszténységtől, mások megpróbálnak egy halva született progresszív teológiát kidolgozni, hogy azért ne teljesen sodródjanak el a tűz közeléből, megint mások kilépnek az egyházból  és összegrundolnak maguknak valamilyen személyes hitportfóliót. Ezek a jelenségek együttesen ugyanabba az irányba ösztökélik a konzervatívokat: az ajtót még jobban be kell zárni és reteszelni, a határokat szorosabban meg kell vonni és ahol csak felüti a fejét valamiféle tünete a romlásnak, azonnali vírusirtásra van szükség. Ez áll a hátterében a felcsattanó türelmetlenségnek és tiltakozásnak, amit a hit megvédésének szándéka ösztönöz.

Noha érzékeljük ennek a látásmódnak valamiféle jogosságát, talán az is világossá válik, hogy egy idő után iszonyú görccsé tud ez válni. Egyszerűen nem tesz jót az embernek, ha állandó háborúban él a valósággal, beszorulva egy izolált barakk falai közé, és ami még rosszabb: hosszú távon mindez megfojtja az innovativitást, a kérdésfeltevést, de még az őszinteséget is, amire pedig az eleven hitnek elengedhetetlenül nagy szüksége van. Vagyis: miközben a konzervatív logika folyamatosan védekezik a kívülről jövő rossz hatások ellen és igyekszik bezárkózni, nem igazán mutat érzékenységet, hogy észlelje az emiatt belülről támadó és erjesztést generáló trendeket.

Ez a hitvédő attitűd aztán elvezet olyan jelenségekhez, amelyek Gurányi Krisztián cikkeiben látványosan megmutatkoznak. Például amikor a szerző asszociálni kezd bizonyos dolgokra a félelmei miatt és szakadatlanul projektál egy csomó dolgot, amiről az ember egyébként nem beszélt. Így jutunk el az őseretnek Markiónig, a réten ugrabugráló bárgyú Jézusig, és az Ószövetség "leértékeléséig" - melyekről egy árva sor nem szól az én cikkeimben. Sőt, Gurányi most már azt is tudni véli velem kapcsolatban, hogy látens állításom szerint a 19. század előtt senki nem is értette a Bibliát. Mondani sem kell, eszembe se jutott ez a gondolat, s mintha ő maga is kicsit visszakozna, azt mondja, szerinte így érthető amit írtam.

Számomra viszont nagyon is ismerős ez a helyzet. Egészen más témák kapcsán szögpontosan ugyanezzel a konzervatív túlérzékenységgel  találkoztam. Írtam egyszer egy bejegyzést az özönvízről, miszerint a bibliai narratívát nem feltétlenül csak szó szerint lehet értelmezni, sőt minden jel arra mutat, ez az áradat nem volt feltétlenül globális és az egész bolygóra kiterjedő mértékű. Az ingerült konzervatív válasz, amit erre a felvetésre kaptam rámutatott, hogy nem szabad az evolúciót beengedni a magyarázatok sorába. No de hát ki beszélt itt evolúcióról? Természetesen senki: megint arról volt szó, hogy a válaszadó a túlérzékenysége miatt egyszerűen beleolvasta a soraimba a törzsfejlődés témáját - mert fél és tart az evolúciótól. A túlérzékenység már csak így működik. Fontos tehát tudatában lenni az ilyesféle projekcióknak, amelyek teljesen félrevihetik egy beszélgetés menetét - úgyhogy akkor inkább azt javaslom, térjünk a valódi tárgyra!

A lényeg: a herem és a dzsihád párhuzamai

Gurányi Krisztián legnagyobb sajnálatomra egyáltalán semmit sem reagált az előző bejegyzésem tulajdonképpeni témafelvetéseire. Pedig én igyekeztem igencsak konkrét és érthető lenni. Készítettem neki egy táblázatot, ahol egymás mellé tettem az ószövetségi herem és a mai dzsihád legfontosabb vonásait - ahol napnál világosabban látszanak a párhuzamok. Ez volt a bejegyzésem súlypontja, erről szól tulajdonképpen az egész eszmecsere, ez áll a beszélgetésünk igazi fókuszában. Nos, erre a felvetésemre igazán komolyan vehető választ alig kaptam. 

Talán egy felvetés fogalmazódott meg, de az is helytelen: "Ha annyit látunk az egészben, hogy „a Biblia is beszél kézlevágásról, a Korán is, tehát van párhuzam”, az továbbra is súlyos tájékozatlanságra vall". Szeretném akkor kristálytisztává tenni vitapartnerem számára, hogy "nem ennyit látunk az egészben". Sajnálom, hogy ilyen felszínesnek tűntek a szavaim, hiszen én azt igyekeztem érzékeltetni, hogy nemcsak formájában, de tartalmában és vallási céljaiban is hasonló a két szent háború. Próbálok akkor ismét nagyon egyszerűen fogalmazni.

Miért indul el egy ilyen háború az Ószövetségben? Azért, mert Jahve erre felszólítja az ő népét. Miért indul el egy ilyen dzsihád az iszlámban? Allah parancsára és felszólítására, amit a kalifa megtud és így felhatalmazva érzi magát a háború indítására. Miért van szükség háborúra az Ószövetségben? Azért, mert ezzel Jahve megbüntet bizonyos népeket ("betelt az idejük"), elpusztítja őket, és például így adja oda a megígért földet a zsidóknak. Miért van szükség dzsihádra a muszlimoknak? Mert a hitet terjeszteni kell és így kerülnek földterületek muszlim irányítás alá. Baj az, ha nők és gyerekek, sőt csecsemők halnak meg a herem során? Nem, Jahve egyenesen megáldja az ilyesmit, ez belefér a szent háborúba. Baj az, ha nők és gyerekek, sőt csecsemők halnak meg a dzsihád során? Nem, Allah kérésére történik az ilyesmi, ez belefér a szent háborúba. 

Nos, a sort hosszasan lehetne folytatni. Elképesztő rövidlátás és a dolgok elkenése erre azt mondani, hogy itt csupán a formai megoldásokban van párhuzam. Nem, nem csupán a "kézlevágás" mint aktus hasonlít, a kézlevágás mögötti teológia és indoklás is nagyon-nagyon hasonló, ám természetesen vannak eltérések, hiszen a két vallás (zsidóság és iszlám) nem pont ugyanolyan. Az egész logikája, struktúrája, formája, teológiája paralel.

"Az ószövetségi törvények minden esetben Isten szentségére irányulnak – a bűnt ki kell írtani, mert Isten nem lakhat a bűn között. Ezzel szemben a Korán „világi”, jogi törvényeket próbál lefektetni – vélhetően az Ószövetségből interpretálva –, egyfajta kódexet adva kora társadalmának." - írja Krisztián, így próbálva rámutatni a két vallás közötti hatalmas eltérésre. De ez megint pongyola és nem igazán korrekt kijelentés. Hiszen bár az ószövetségi törvények tényleg Isten szentségét mutatják meg (ebben osztom a véleményét), de ettől még bizony Izrael társadalmának jogi törvényeiként is funkcionáltak. Miért is zárná ki egymást ez a kettő? Tudjuk jól, hogy a törvények az együttélést segítették, rendezték a felmerülő peres kérdéseket, szabályozták a kártalanítás, a helyretétel, de még bizonyos életviteli dolgok működésének rendjét is. A híres talio-elv például ("Szemet szemért...") éppen arról szól, hogy a bűnre érkezett büntetésnek arányosnak kell lennie - ez tipikus jogi megközelítés, mely a zsidó közösségen belüli együttélés szabályozó ereje. Krisztián pechjére tehát még itt is van párhuzam a saria és a Tóra között: mindkettő hoz olyan szociális jellegű szabályokat, melyek a társadalmi együttélés megvalósulását szabályozzák a zsidóságban, illetve a muszlimok esetében. És bizony nemcsak a Tóra jelenti ki Jahve szentségét, de a Korán törvényei is tükrözik egy muzulmán szerint Allah jellemét, aki az "irgalmas és könyörületes".

A helyzet tehát az, hogy a Krisztián által hozott példa újfent balul sül el. Nemhogy nem oltja ki a felvetésemet, de még meg is erősíti azt. Köszönöm a kiegészítést Krisztiánnak!

 

Az Ószövetség és annak "puhítása"

Számomra kissé meglepő módon Krisztián mondanivalójának egyik igazi súlypontja egy mellékesnek szánt mondatom köré épül. A korábban már említett bicska mintha itt nyílt volna ki nála leginkább, mivel egyszerűen képtelen megemészteni azt a tényt, hogy vannak olyan interpretációi az Ószövetségnek (mégpedig teológián belül!), melyek próbálják allegorizálva értelmezni a sorokat - én erre használtam a "puhítás" kifejezést. Bevallom, nem feltétlenül értek egyet ezekkel a kísérletekkel - sőt az alapvető hozzáállásom az, hogy felesleges és káros puhává tenni a bárdolatlan ószövetségi passzusokat, nem szabad ezeket "kimagyarázni" és elvontan kezelni, hanem alapvetően úgy kell értelmezni a szöveget, ahogyan előttünk áll. Ám a kissé valóban szerencsétlen "puhítás" kifejezés nem is igazságot kíván tenni a textus interpretációja ügyében, hanem rámutatni arra a jelenségre, hogy főleg a modernkori keresztyénség (és nem csak az) így próbálta befogadhatóbbá tenni az Ószövetség nyersnek és brutálisan tetsző részleteit. Egyébként figyeljük meg, hogy ezt a "puhító munkát" a szószékeken is végezzük: ha egy igehirdető felolvassa például Sámson történetét, aki egy szamárállkapoccsal agyonvert ezer embert, nem foglalkozik sem a narratíva történelmi hitelességével, de nem fogja a gyülekezetnek ecsetelni azt sem, hogy itt a tények szintjén tömeges emberölésről volt szó. Mit fog akkor tenni? Hát, elkezdi "szellemien" interpretálni, vagyis nem szó szerint értelmezni a leírtakat. Átemeli a mai korba, hiszen a mai emberekhez kell szólnia és valami olyasmiről kezd prédikálni, miszerint mi is lehetünk Isten hősei, akiket felhasznál a harcban, meg ha egyedül is vagy, képes leszel győzni a rád támadó erők tömegei felett, Isten akkor is használ ha csak egyszerű eszközeid vannak (mint amilyen a szamárállkapocs) - és ehhez hasonlók.

Vagyis bizony értelmezünk, puhítjuk a durva és véres ószövetségi sztorikat, próbálunk nem a fröcsögő vérre koncentrálni, hiszen azt mégsem mondhatjuk a gyülekezetnek, hogy jön Jahve és egyesével levadássza az ellenségeit, megöli őket, folynak a belek és repülnek a fejek, ezrével halnak meg az emberek. A jámborlelkű mai hívők nagy része a térképről leszaladna, ha egy templomban valaki elkezdene az ilyen sztorik konkrétumairól beszélni, pedig hát valljuk be őszintén, a leírások a szó szoros értelmében mégiscsak erről szólnak...

"Úgy tűnik, a mindenkori keresztyén hívők megbirkóztak az Ószövetséggel a felvilágosodást megelőzően is" - írja Krisztián, ami megint csak egy leegyszerűsítő kijelentés és emiatt természetesen nem igaz. Habár valóban a felvilágosodás után kerül elő a bibliakritika (minden vadhajtásával együtt), és nő meg jelentősen az allegorizáló és ilyen értelemben "puhító" szándék, azért már az ókorban is látunk erre rengeteg példát. Sőt, a Biblia allegorizálási kísérletei éppen a patrisztikához visznek bennünket, itt találjuk meg a gyökereit. Nem keresztény, de zsidó illusztrációja lehet ennek az érzékenységnek az akéda-történet köré gyűlt judaista apokrif irodalom egy része. Tudvalevő, hogy az ószövetségi zsidó(!) olvasók közül sokan egyszerűen képtelenek voltak elfogadni, hogy Isten olyat kérhet Ábrahámtól, áldozza fel a fiát Izsákot. Ez egész egyszerűen emészthetetlennek bizonyult sok zsidó számára, főleg annak tudatában, hogy Jahve gyűlöli az emberáldozatot. Mit tettek tehát? Olyan apokrif magyarázatokat konstruáltak, melyek igyekeztek "felmenteni" Istent és úgy beállítani a történet fókuszát, ahogyan azt például Jób könyvében látjuk: az igazi főkolompos a háttérben a sátán, aki valahogyan "megbeszélte" Istennel, hogy Ábrahámot szolgáltassa ki ennek a helyzetnek. A szándék világos, a durva történetet "puhítani" kell, hogy befogadhatóbbá váljon. Most nem az a kérdés, mennyire biblikusak ezek a magyarázatok - maga a jelenség érdekes, miszerint már akkor is gondot okozott egy-egy ószövetségi narratíva, mégpedig saját, eredeti, zsidó kontextusában. Így működik a gyomrunk.

A hívők és problémáik

Bevallom őszintén, Krisztián egész válaszírásában ez a mondata ütött szíven leginkább: "De amikor több éve a hit útján járó emberek is problémásnak érzik az Ószövetséget annak véres részletei miatt, és nem értik, hogy mindezek hogyan tükrözik Isten természetét és hogyan illeszthetők be Isten üdvtervébe, akkor vajon mi más lehetne a probléma, minthogy hibás prekoncepcióval közelítenek a szöveghez?"

Nos, én magam ilyen hívő vagyok. Harminc évvel ezelőtt tértem meg, harminc éve okoz problémát a sok véres részlet az Ószövetségben, harminc éve küzdök vele - és akkor ezek szerint ez azért van, mert hibás prekoncepcióval közelítek a szöveghez? Nem értem mit tükröznek ezek Istenből? Nem értem mi az üdvtörténet lényege? 

Nem, azt hiszem nem erről van szó. Ez a szimplifikáció csaknem méltatlan a probléma igazi természetéhez. A kérdés nem az, hol van a helye az üdvtörténetben az Ószövetségnek, még az sem kérdés, mennyire volt véres és erőszakos az ókor, sőt az sem, hogy mit tükröznek Isten természetből az ilyen textusok. A teológiai (nem vallástudományi!) viták teológus és teológus között arról zajlanak, hogyan férhet össze Isten jellemével, jóakaratával, szeretetével és úgy általában az emberi lét normális megélésével a patakokban folyó vér, a gyerekek és csecsemők kiirtása, egész nemzetek elsüllyesztése, sőt csaknem az emberiség száz százalékának vízbe fullasztása. Persze nekem is vannak minderre válaszaim, tudok sok mindent elmondani, lapulnak a zsebemben jobb és kevésbé jó érvek, melyekkel megkísérlem a dilemmát megközelíteni. De ha őszinte vagyok, minden válaszkísérlet bizonyos mértékű űrt hagy maga után. Nem létezik igazi, kerek felelet az ilyesmire. Ráadásul súlyos tévedés, hogy itt simán csak egy teológiai kérdésről beszélünk. Hovatovább azt állítom, ez alapvetően nem teológiai jellegű kérdés!

Nem az, hanem mélyen emberi.

Ez okozza az igazi nehézséget. Próbáltam Krisztiánnak két kemény, de őszinte kérdést feltenni, természetesen ahogyan számítottam rá, elkerülte a válaszadást. A két kérdést ezért ismét felteszem, szerintem egy egyszerű igen / nem válasszal megválaszolható:

1. Egyetért Gurányi Krisztián azzal, hogy amit a Hamász művel Izraelben, amikor csecsemőket megöl, az helytelen?

2. Egyetért Gurányi Krisztián azzal, hogy amikor az Ószövetségben arról olvasunk, Izrael csecsemőket megölt, az helyes volt?

Azt gondolom, az első kérdésre minden épeszű ember azonnal és gondolkodás nélkül hangos "igen" választ ad. Szégyellnénk is magunkat, ha nem így tennénk. A második kérdés esetében azonban rögvest megtorpanunk. Nos, tulajdonképpen ennek a megtorpanásnak a természetére kérdezek rá. Ez tényleg csak teológiai jellegű megtorpanás? Hitetlenségből állunk meg? Borzasztó volna, ha ennyiről lenne szó! Nagyon is tudjuk a szívünk mélyén, hogy ez igazából brutálisan emberi természetű probléma, s mivel emberek vagyunk, nem is tudjuk máshogyan megközelíteni, ami teljesen természetes. A belülről jövő feszítő érzéseinket pedig az a paradox helyzet okozza, hogy miközben mélyen elítéljük csecsemők legyilkolását, mégsem akarjuk azt gondolni, hogy Isten hibázott vagy kegyetlen lenne. Ezt a feszültséget aztán mindenki más módon próbálja feloldani (ezért létezik számos teológiai megközelítés) - ám álláspontom szerint van egy olyan út, ami a legkártékonyabb és a leginkább megbetegítő. Ez pedig bizony az, amikor megkísérlünk hallgatni róla, úgy tenni mintha ez a probléma nem létezne, egyszerűen csak hivatkozni az Ószövetség vagy Isten tekintélyére, vagy esetleg jól letolni azokat, akik ezzel küzdenek, hogy bizony már nem itt kellene tartaniuk. Gurányi Krisztián persze nem tett ilyesmit, és nem szeretnék asszociálni az írásai kapcsán olyanra, amit ő nem mondott. A fentebb említett "konzervatív érzékenységből" azonban sokszor következnek hasonló taktikák. Emiatt is történik meg, hogy emberek csaknem belebetegednek abba, hogy nem mernek őszinte kérdéseket feltenni a gyülekezetekben. Magukban őrlődnek egy ideig, aztán ezt is feladják és végül egyre inkább elmaradoznak az összejövetelekről, már nem veszik túl komolyan a hitüket, végül teljesen elszakítják az Istennel összekötő fonalat.

Befejezésül hadd legyek még világosabb: nagyon szeretem az Ószövetséget. Számomra az egész Szentírás kincs, ahogyan van. Az erős vitaindító és provokatív bejegyzéseim nem az Ószövetség leértékeléséről szólnak, soha nem volt ilyen szándékom, hanem pont ellenkezőleg. Azért vagyok szenvedélyes, mert nagyon is fontos nekem a szöveg. Van egy ószövetségi sztori, amikor Jákob éjszaka küzd egy különös idegennel. Egymással birkóznak, megy a kézitusa, s végül az idegen úgy képes megállítani Jákobot, hogy végleges sérülést okoz neki. Nos, azt hiszem, Isten a mai ember számára sokszor ilyen: különös idegen, aki meglátogatja, s akivel birkóznia kell. Lehet, hogy ezek okoznak valami végleges sérülést is, nem tudom, de azt igen, hogy a küzdelmet elkerülni nem szabad és nem is szerencsés. Sosem lesz értelmes hite annak, aki ezt megspórolja. Inkább birkózom tehát az Ószövetséggel, mintsem diplomatikusan árnyékba vonuljak és úgy tegyek, hogy ezt már sokéves hívő múlt után "nem illik" megengedni magamnak. Azt hiszem a különös idegen sem ezt várja tőlem.

Tovább