Érvek a cáfolhatatlan istenérveléssel szemben (2)

Ahogy az előző részből kiderülhetett, ebben a rövid (okoskodó) sorozatban érveket sorolok fel, melyek azt akarják megmutatni, hogy nem lehet cáfolhatatlan bizonyítékot felmutatni Isten létezésére - de ez mégsem kell, hogy elkeserítse a hívőket és ennek hiányában is megélhetik a hitüket. Görcsölés nélkül - teszem hozzá.

A gondolatmenet fonalát valahol ott ejtettem a földre, miszerint bármilyen bizonyítékot - például csodás jeleket vagy eseményeket - sorakoztatna fel valaki Isten létezése mellett, mindig maradna hely a kétségeknek, ezek megkérdőjelezésének még akkor is, ha maga a kétkedő éli át őket. Ez azonban nem keresztény specifikum, sőt a kereszténység minden vallással osztozik ebben az alapvető bizonyíthatatlanságban. A másik, amit még említettem, hogy az életünkben az igazán jelentős dolgokat nem tudjuk bizonyítani úgy, ahogy a "bizonyítás" kifejezést a tudományos levezetés módján értjük - de mégis bizonyosak vagyunk bennük. (Erre hoztam fel példaként a "szeretem a feleségem" analógiát).  Azonban azt hiszem van még egy-két fontos dolog, ami miatt jogos azt kijelenteni, hogy Isten létét nem lehet cáfolhatatlanul igazolni.

Keresztény szempontból a talán legegyszerűbbet és legnyilvánvalóbbat mostanáig nem is említettem: hiszen alapvető tanítás, hogy bűnösök vagyunk, mégpedig nem elsősorban azért, mert bűnt cselekszünk, hanem a létállapotunkban. Másként fogalmazva: az ember "nem képes nem vétkezni" (non posse non peccare). Ennek része az is, hogy Istent alapvetően távol akarjuk tartani magunktól, mert attól félünk, hogy megfoszt a szabadságunktól. Emiatt aztán nehéz lesz meggyőzni bárkit is annak lehetőségéről, hogy Isten létezik - mert minden erre mutató jelet a bűnös alaptermészete miatt inkább másként akar látni és magyarázni. Vagyis a bűnünk része, hogy Istent nem is akarjuk megtalálni. Ha elvben létezne is "cáfolhatatlan bizonyíték", márcsak ezért sem tudnánk róla: mert azt is másként magyaráznánk.

De tegyük fel, hogy minden eddigi érvelés ellenére mégis mutatkozna valamiféle általánosan meggyőző dolog Isten létére, amit - bűnös természet ide vagy oda - csaknem lehetetlen lenne kimagyarázni és elkerülni. Nos, ha egy ilyen helyzet előállna, már senki nem hivatkozhatna többé a szükséges bizonyíték hiányára. Vajon többen lennének hívőkké? Nem tudom ezt biztosan, de van egy olyan gyanúm, hogy valószínűleg nem. Mert azt viszont tudom, hogy bármit is értünk hit alatt, az jóval többről szól annál, minthogy Isten létezését elhiszem. Ahogy az előző bejegyzésben említett szerzőpáros fogalmaz:

"Ha Isten az ő létezéséről egy megsemmisítő bizonyítékot szolgáltatna (...), akkor az csupán egy tények által kikényszerített hithez vezetne. Olyanfajta hit lenne, amelyet Jakab apostol a démonoknak tulajdonít (Jak 2,19) - ők is hisznek Istenben (azaz meggyőződtek Isten létezéséről), de ez biztosan nem vezet ahhoz, hogy ők pozitív viszonyba kerüljenek Istennel."

Vagyis az ilyen bizonyítékok révén kicsikart hit távolról sem az, amiről itt most szó esik - azaz valamiféle bizalomra építő önátadás Istennek, ami tisztelettel és szeretettel társul. Ahhoz a hithez, amiről a kereszténység beszél, sokkal többre van szükség jó érvek racionális beismerésénél. Én azt szoktam mondani, a hit alaphangon nem az értelem vagy az érzelem kérdése, hanem egzisztenciális kérdés. Egyszerűbben szólva, a cáfolhatatlan istenbizonyíték - ha lenne ilyen - "kevés az üdvösséghez" (ahogy mondani szoktuk), mert a hit többről szól a cáfolhatóságnál / cáfolhatatlanságnál. Valahogyan az egész életünk alapjait bevonja és igényli. Ezt csak azért írom, mert amikor valaki hívőként vágyakozik bombabiztos bizonyítás után, akkor olyasmit akar, ami nem lenne perdöntő önmagában. Éppen ezért egy ilyen érv hiánya sem esik akkora súllyal a latba, mint sokan gondolják.

A rövidke sorozatom utolsó részében egy kicsit más, de mégis idetartozó kérdést szeretnék felvetni. Mégpedig azt, egyáltalán mi alapján gondolunk bármit is igaznak, bizonyítottnak, cáfolhatatlannak. Tudom, ez egy tökfelesleges episztemológiai okoskodásnak tűnik, mégis jó egyszer kicsit belegondolni - mert nem olyan egyértelmű mit is értünk az igazság fogalma alatt. Nem azért, mert a kortrend nyomására "szétrelativizáljuk" ezt a fogalmat, hanem azért, mert az igazságnak sokféle formája létezik - és nem csak egy úton juthatunk el hozzá. Erről lesz szó legközelebb.

Tovább

Miért nincs cáfolhatatlan bizonyíték Isten létezésére? (1)

Klasszikus teológiai-filozófiai kérdés, amelyről leginkább a kocsmafilozófia szintjén szoktak emberek beszélgetni, és az ilyen eszmecserék valamiféle konklúziója nagyjából úgy szól, hogy ha lenne cáfolhatatlan bizonyíték Istenre, akkor onnantól nem kellene hinni. Nos, egy frissen megjelent dogmatikai kötetben meglepetésemre előkerült ez a téma, de ennél elgondolkodtatóbb formákban.

Szóval a kérdés ősi, agyonrágcsált, két sör után sokszor előkerülő, de azért mégis piszkálja a fantáziánkat: miért nem gondoskodik arról Isten, hogy cáfolhatatlan bizonyíték jusson a kezünkbe a létezéséről? A dolgok sokkal egyszerűbbek lennének. Például nem kellene hinni, egyszerűen csak tudnánk hogy van Isten - mert létezne erre valamilyen megkerülhetetlen bizonyíték, ami általánosan meggyőző jellegű az emberek többsége számára. Talán véget érnének a vallási konfliktusok, vagy legalábbis visszaszorulnának. Meglehet, tisztázásra kerülne számos olyan teológiai kérdés, ami felekezeteket állít szembe egymással. Tehát úgy néz ki, ha lenne cáfolhatatlan bizonyíték, egy szebb valóságra is ébredhetnénk.  Ilyen azonban - és ezt ki kell mondani - nem volt és nem is lesz.

Gijsbert van den Brink és Cornelis van der Kooi azt írják, egyetlen olyan világnézet sem létezik, ami a legtöbb ember számára meggyőzően bizonyítható lenne. Egyébként ez nemcsak a hitnézetekre, de azok tagadására is igaz. Az ateizmus lényege szerint ráadásul egy nem-lét kijelentés körül forog ("nincs semmiféle istenség"), amit talán még nehezebb igazolni. Ahogy a szerzők írják, egy olyan kijelentés, miszerint "az orrszarvúak léteznek" igazolható azzal, ha legalább két orrszarvút találunk. Ha azonban az orrszarvúak nem-létét szeretnénk igazolni, akkor a világ minden négyzetcentiméterét fel kell kutatni és még akkor sem lehet kizárni, hogy a létező orrszarvúak közben helyet változtatnak, ezért nem találjuk őket. (A példa nem meglepő módon a tudományfilozófia két fogalmát juttatja az ember eszébe a verifikálhatóságról és falszifikálhatóságról.)

Isten létének valóságát persze sok ember sokféleképpen állítja, a kérdés azonban az, hogy joggal állítják-e vagy sem, hogy Isten létezik. A helyzet márpedig az, hogy a keresztény hit a többi vallás hitével együtt osztozik abban, hogy van benne egy alapvető bizonyíthatatlanság - ez pedig akkor is megmarad, ha azt mondjuk, hogy hitünk szerint a transzcendens valóság többféle nyomot hagyott maga után a földön. Ezeket a nyomokat láthatjuk, de a forrásukat közvetlenül nem nagyon. Mintha erről is beszélt volna Jézus egyik példázatában, ahol a pokolban sínylődő gazdag Lázár azt kéri Istentől, támasszon fel halottakat és küldje el a családjához - mert ez akkora csoda lenne, hogy a családtagok ezt látva biztosan megtérnek majd, nem kételkednek többé Isten valóságában, és nem jutnak a kárhozatba sem. Hát tényleg ez volna a kulcs: van "meggyőző csoda" ami megkerülhetetlen konklúzióként vezet el Isten létének elfogadásához? Úgy tűnik nincs, s mintha az evangélium ezen a ponton erre utalna. A történetben ugyanis a "meggyőző csoda" opcióra Jézus reakciója nem tűnik túl pozitívnak: "Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül" (Lk 16,31). (Az egész groteszk fordulata, ami némiképp ellentmondásosnak tűnik, hogy magának Jézusnak a feltámadása viszont láthatóan mégis meggyőző volt a tanítványai számára - azonban ők hallgattak "Mózesre és a prófétákra", azaz nem volt szükségük Isten létének bizonygatására még akkor sem, ha meglepő erővel érte utol őket Krisztus feltámadása.)

Tehát a helyzet az, akármekkora csodás dologgal bizonyítaná Isten a létezését, mindig megmarad a lehetőség kételkedni ezek isteni jellegében. Amit az emberek csodának neveznek, az például sok magyarázat szerint inkább valamiféle anomália, a tudáshiányunk miatt éljük meg csodaként, mert pillanatnyilag nem tudunk rá magyarázatot adni. Végső soron egy utolsó leheletéig szkeptikus ember még a saját józanságát és ítélőképességét is inkább kétségbe vonhatja, mintsem igazat adjon önmaga tapasztalatának - éljen át bármekkora csodát is. Berkhof  szépen megragadja a lényeget, amikor ezt írja:

"Még ha Isten - példának okáért - egy titokzatos hang, vakító ragyogás vagy kimondhatatlan önkívületi állapot által jelentené is ki magát, akkor is mindezen jelenségek a földi valóságunkhoz tartoznának, melyek tehát az Istennel való találkozáson kívül is elképzelhetőek, így pedig önmagukban nem bírnak bizonyító erővel."

Továbbmenve azt is mondhatjuk, hogy azok a dolgok, melyek az életben tapasztalatunk szerint igazán számítanak (például egy másik ember iránt táplált szeretetünk) szigorú értelemben nem bizonyíthatók, és ezt általában egyébként nem is bánjuk. Sőt, furcsán néznénk arra a férfira, aki haláláig küszködött azzal, hogy igazán szerette-e a saját feleségét, mivelhogy ezt nem tudta tárgyilagosan bizonyítani. Valahogy azt mondanánk, hogy a szeretet meglétében bizonyosak lehetünk, de nem azért, mert valamilyen bizonyítási eljárással abszolút bizonyosságra jutottunk. A szeretet meglétét jellemző bizonyosság azonnali és nem levezethető jellegű (mint egy premisszákból származtatott következtetés),  ráadásul személyes és relációs (kapcsolati) jellegű, de ettől még igaznak hisszük és nem kételkedünk alapvetően a valóságában. Mondhatok érveket például arra, hogy engem szeret a feleségem, hivatkozhatok a benyomásaimra és tapasztalataimra, a közös élményeinkre, az ő szavaira, de abszolút bizonyítani mégsem tudom a felém mutatott szeretetét úgy, mint egy matematikai levezetést. De mégis, a köztünk lévő kapcsolat miatt nem vonom kétségbe ennek a szeretetnek a valódiságát.

Összegezve tehát, a keresztény hit természeténél fogva hordoz valamilyen bizonyíthatatlanságot, de ezen sem meglepődni nem kell, sem elkeseredni miatta. Az "elkeseredett apologetika" (ahogy én nevezem), ami azt hiszi, hogy kellően súlyos és racionális érveléssel ezt a bizonyíthatatlanságot ki tudja küszöbölni, emiatt is zsákutca. A következő részben szeretnék még ezzel a kérdéssel foglalkozni és egy kicsit arra is kitérni, milyen természetű maga a hit, és ha van benne bizonyíthatatlanság, miért jó dolog mégis hinni.

Tovább

Az egyházzal szembeni bizalmatlanság fő okai

Direkt módon vagy csak közvetetten, mindenesetre már többször írtam itt a blogban a kételkedés kérdéséről, vagyis annak okairól, miért fordulnak el emberek az egyháztól, vagy miért nem fordulnak oda a kereszténységhez. Az amerikai Barna Group most közzétett, abszolút friss felmérése azért érdekes, mert felsorolja melyek azok a tématerületek és kérdéskörök, amik az egyház felé mutatott bizalmatlanságot leginkább kiváltják. Jó tudni róluk!

A felmérés konkrét szakmai hátterét és részleteit persze nem kívánom egy rövid blogbejegyzésben ismertetni (noha a teljes megértéshez fontosak) - ha valaki szeretne elmélyülni ezekben, itt mindent megtalálhat magának. Annyit azért szükséges kiemelni, hogy a Barna Group nyilván az amerikai társadalmat faggatta a kérdéseivel - jogos lehet a dilemma, hogy a posztkommunista Magyarországon vajon ehhez hasonló vagy teljesen más eredmények születtek volna. Ami számomra most a legmegragadóbb volt a felmérésből, az egy színes karikákat tartalmazó ábra, amely többféle jól körülhatárolt csoporton keresztül mutatja be a bizalmatlanságot kiváltó témákat. Egyrészt, külön megkérdezték a lelkészeket, hogy szerintük milyen okok miatt tartják a kívülállók a keresztény hitet nem elfogadhatónak - másrészt természetesen magukat a kívülállókat is szondázták ezügyben (más csoportok mellett). 

Önkényes módon én most a végeredményből csak ezt a két véleményhalmazt szeretném idézni. Készítettem egy hevenyészett ábrát, ahol egymás alatt felsoroltam a bizalmatlanságot okozó fő témákat: az első oszlopban az látható, hogy a lelkészek szerint az adott téma mekkora százalékkal (súllyal) esik a latba, ami a bizalmatlanságot illeti, a második oszlopban pedig a nem hívők véleményét összegeztem, hogy az ő álláspontjuk alapján a téma mennyire fontos a bizalmatlanságuk kialakulásában. Lássuk hát:

A fenti táblázatban narancssárga színnel emeltem ki azokat a kérdéseket, ahol maximum 5% az eltérés a lelkészek és a kívülállók álláspontja között. Vagyis másként fogalmazva: itt a legnagyobb az egyetértés. Ha megfigyeljük a felsorolást, a lelkipásztorok valamiben meglehetősen jól ráéreztek a dolgokra, míg más kérdésekben kissé mellélőttek. Így például a vallásos emberek képmutatása nemcsak szerintük, de a kereszténység felé bizalmatlansággal közelítők szerint is fontos távolságtartó faktor - mindkét oldal magas százalékban jelölte ezt meg indoknak. Ugyanakkor vannak a keresztények számára tanulságos és talán meglepőnek nevezhető tények is az eredmények között. Például az emberi szenvedés tipikus, megválaszolhatatlan, örökké rágcsálható dilemmája csak a lelkészek szerint nagyon súlyos kérdés egy nem hívő embernek, ami bizalmatlanságot okozhat benne a kereszténység felé (62%), a kívülállókat viszont láthatóan ez a filozófiai dilemma csak kevéssé foglalkoztatja. Talán ugyanígy meglepetést okozhat, hogy a Woke-kultúra mennyire nem fontos (most még) az egyház megítélésében, és az is kissé meglepő, hogy a Jézus feltámadásába vetett hit - ami a keresztény hit egyik sarokpontja - sem a lelkészek szerint, sem a kívülállók szerint nem igazán probléma, ami az egyház felé mutatott bizalmat illeti. A legnagyobb egyezés talán a hit és a tudomány kérdésében van: a lelkészek szerint ez egy olyan téma, ami csak mérsékelten okoz bizalmatlanságot egy nem hívőben, és maguk a nem keresztények is szinte pontosan így vélekednek.

Nos, most persze le kellene vonni mindenféle tanulságot egy ilyen felmérés végén, hiszen ahogy mondani szokták, a statisztika objektív, de az értelmezése már nem az. Én most nem kívánok hosszas fejtegetésekbe bocsátkozni, de annyit megjegyzek azért magamnak, hogy talán érdemes néhány fontosnak ítélt és szinte "agyonboncolgatott" töprengős-agyalós kérdést kissé háttérbe szorítani - a saját hitelességünkön pedig jobban dolgozni. Tudom, ez sommás vélemény, de a felmérés alapján haloványan mégis ki merem jelenteni, hogy az evangélikál kereszténység láthatóan nem a teológiájával vagy a filozófiai meggyőződéseivel okozza a bizalmatlanságot egy kívülállóban, hanem a hívő emberek személyének hitelessége a fő motívum ebben.

És ez talán ránk is igaz lehet itt Magyarországon. Ha növelnénk a hitelességünket, még azt is jobban megbocsátanának nekünk, hogy nem tudunk minden kérdésre válaszolni... Ezzel persze nem a teológia elhanyagolására akarok senkit sem ösztökélni - de arra mindenképpen, hogy a személyes hitelünkre sokkal jobban figyeljünk az "okoskodásainknál"!

Tovább

Isteni művészet vagy a tudomány csapdája? - vendégposzt a ChatGPT-től

Ezen a héten elfoglaltságaim miatt nehezen jutott időm a blogra, így felkértem egy vendégszerzőt, hogy írjon helyettem egy bejegyzést. Korábban Izsák Norbert vagy éppen Márkus Tamás már csinált ilyet errefelé, de most egy igazán különleges "személyiségnek" fogom átadni a szót - mégpedig a ChatGPT-nek, azaz a Mesterséges Intelligenciának. Hiszen most úgy is nagyon felkapott lett és népszerű. Témaként csak azt kértem tőle, hogy a teológiáról kerekítsen valamit és legyen provokatív a hangvétel. Hölgyeim és uraim, következzen tehát a blog történetének első gépi vendégposztja, csak most és csak Önöknek!

"Az emberiség évezredeken át próbálja megérteni az isteneket és az istenek által irányított világot. A teológia, az istenekkel kapcsolatos tanulmányok és érvelések tudományágává vált, amely keresi a válaszokat az emberi lét legmélyebb kérdéseire. De vajon tényleg ez a legmegfelelőbb módja annak, hogy megértsük a minket körülvevő világot?

A teológia elsősorban az isteni lények természetének és cselekedeteinek vizsgálatával foglalkozik, amelyekről azt állítja, hogy azok minden életünk mozzanatát befolyásolják. Azonban egyre több tudományos bizonyíték mutat rá, hogy a világ működése nem feltétlenül az istenek kezében van. A tudomány ma már képes az emberi agy, a világegyetem és az evolúció működésének megértésére. Az agykutatók, asztrofizikusok és biológusok mind azt állítják, hogy a világ működését magyarázó tudományos elméletek sokkal több bizonyítékkal rendelkeznek, mint amennyit a teológiai elméletek kínálnak.

Ezért merül fel a kérdés: vajon nem az a helyes, hogy a teológiai megközelítést felváltja a tudományos megközelítés? Az emberiség már túllépett a középkor hitvallásaiból és a mítoszokból származó dogmatikus elképzeléseken, és megértheti a világ működését a tudomány segítségével.

Természetesen, a teológia még mindig fontos lehet az egyén számára a hitének és a spirituális értékeinek elmélyítésében. De a tudomány számos területen sokkal bizonyítékokkal és konkrét eredményekkel rendelkezik. A tudomány és a teológia lehet, hogy nem egymást kizáró dolgok, de vajon melyik ad több választ a világra és a benne rejlő titkokra?

Tehát, mi a véleményed erről a vitáról? A teológia az isteni művészet, amely a hit és a spiritualitás elmélyítésére szolgál, vagy csak egy tudományos csapda, amely eltereli a figyelmet a valóság vizsgálatáról?"

Tovább

Gonosz látószög

Az általam ismert konzervatív emberek jó részére jellemző, hogy határozott látásmóddal rendelkeznek erkölcsi kérdésekben - néha számomra túl határozottal is. "Az erkölcsök objektívek" - mondják általában, mire a liberálisabb nézőpontból érkezik a viszontválasz: "Nem, az erkölcsök relatívak és szubjektívek". Sajátos helyzet azonban, amikor konzervatív hangok próbálják bizonygatni, hogy nem lehet eligazodni erkölcsi kérdésekben: márpedig az előző bejegyzésben említett orosz-ukrán háborúban pontosan ezt a furcsaságot látjuk.

Vannak egyszerű dolgok és bonyolult dolgok. Van olyan, amikor a bonyolult dolgokat leegyszerűsítjük. De olyan is, amikor az egyszerű dolgokat túlbonyolítjuk. Az előbbi esetet adott helyzetben még el tudom fogadni: ha egy kérdés túl komplex, logikus megoldásnak tűnik alkotóelemeire bontani és úgy megkísérelni közelebb jutni hozzá. (Gondoljunk csak a kétismeretlenes egyenletekre!) A bonyolult dolgok leegyszerűsítését tehát vezetheti a megértés szándéka - persze ettől még zsákutca lehet. Azt azonban nehezen érti meg az ember, hogy a világos dolgokat mire jó túlbonyolítani: ha ilyesmivel találkozunk, akkor tipikusan valamiféle érdek lappang a háttérben. A szálak összekuszálása, a zavarosban halászás, a túlbonyolítás és a kép áttekinthetetlenné tétele általában bizonyos csoportok, formációk, pártok javát szolgálja.

Egy korábbi blogbejegyzésben már írtam arról, hogy az orosz média pontosan ezt a logikát követi, mégpedig nagyon tudatosan. Amikor 2014-ben Ukrajna felett az oroszok által támogatott terroristák lelőttek egy utasszállító repülőgépet, az orosz média sorozatban kezdte el gyártani az álhíreket a történtekről. Legalább három-négyféle "magyarázatot" kreáltak és mindegyiket elkezdték terjeszteni a hírügynökségeiken keresztül, amit sok más ország is átvett tőlük. A lényeg azonban az, hogy ezekkel a konteo-magyarázatokkal az orosz média senkit nem akart meggyőzni arról, mi történt valójában: a cél csak annyi volt, hogy a sokféle forgatókönyv összezavarja az igazságra kíváncsi embereket. Ugye az olvasó is gyakran hall olyasféle mondatokat ismerősei szájából, miszerint "Ugyan, ki tudja mi az igazság?" vagy "Mindenki mást mond, nem lehet már tudni mi történt valójában..."? 

Ezek a mondatok jelentik a sikert az orosz médiapolitika számára. Az összezavart, a történteken kiigazodni képtelen embereknek ugyanis mindig be lehet majd injekciózni az igazságot elleplező tetszőleges magyarázatokat. A valóság azonban az, hogy 2014-ben az oroszok által patronált terroristák lőtték le azt a szerencsétlen gépet, több száz ártatlan civil halálát okozva ezzel. A sok alternatív forgatókönyv puszta megszületése is ezt igazolja. Nos, a most zajló orosz-ukrán háború kapcsán fontos tudatosítani, hogy ez a háború a médiában is zajlik, és akárcsak a fenti 2014-es repülőszerencsétlenség esetében, pontosan ugyanaz az összezavaró szándék jellemzi orosz részről. 

Az egész groteszk fordulata számomra itt és most Magyarországon leginkább az, hogy magukat konzervatívnak valló, egyébként erkölcsi kérdésekben tipikusan szigorú és sarkos véleményeket megfogalmazó emberekből rövid idő alatt erősen relativizáló, jó és rossz kérdésében eligazodni képtelen, az egészet túlbonyolítani hajlamos személyiségeket faragtak. S amíg a konzervatív kormányunk oldaláról rendre olyan mondatokat hallani, melyek az "igen, de..." szófordulattal kezdődnek (vagyis relativizálják a háborúban az orosz felelősséget), addig a gonosz, liberális, hanyatló, erkölcsi relativizmussal vádolt nyugati országok élesen, világosan, minden relativizálás nélkül Putyint nevezik meg bűnösnek.

Vagyis olyan ez, mintha megfordultak volna az eddigi szerepek. A konzervatívok most relativizálnak, a liberális nyugat meg egyértelműen beszél. A mágneses pólusok felcserélődtek, a dolgok a fejük tetejére álltak. Dőljünk hátra tehát, markoljunk egy nagyot a popcornos zacskónkból és élvezzük az előadást? Nem feltétlenül, főleg ha keresztényként még fontosak számunkra az elvek, például az, hogy egyenes maradjon a gerincünk.

A háborús relativizálás alapja természetesen nem más, mint a fentebb említett túlbonyolítás. Nyilván egy háború esetében nincs olyan épeszű ember, aki a megtámadott fél felelősségét nem veti fel. Ahogy az előző bejegyzésben is írtam, Ukrajna nem ártatlan. Régi és tartós feszültség húzódik meg a Megtámadó és a Megtámadott között, és naivitás lenne azt hinni, az egyik oldal szentekből, a másik démonokból áll. Ha csupán az ártatlanság a kérdés, akkor mindkettőt, oroszt és ukránt nyugodtan és őszintén hibásnak mondhatjuk. Ám ha ezzel a logikával túlzó módon élünk - ahogy azt a magyarországi propaganda teszi -, az már a valóság rovására fog menni. És olyasféle erkölcsi relativizmushoz visz, hogy a történelem egyik zsarnokát sem nevezhetjük majd soha zsarnoknak! 

Nem lesz erkölcsi alapunk például Adolf Hitlerre úgy hivatkozni, mint aki elindította a második világháborút - hiszen mennyi és mennyi folyamat vezetett oda a nyugati hatalmak révén, hogy Németországot megalázták, a német nép elégedetlenné vált, így megágyazva a helyzetet egy diktatúra felemelkedéséhez. Ráadásul amikor a Führer már két országot is bekebelezett (Csehország és Ausztria) a nyugat nem csinált semmit, mert naivan abban bízott, hogy Hitler talán megelégszik ennyivel. Talán sejti az olvasó mit akarok mondani: kellő retorikával képes vagyok úgy érvelni, hogy végső soron a nyugat a felelős azért, hogy egy Hitler nevű ember felemelkedhetett és aztán belekezdett a világ legpusztítóbb háborújába. A szükséges magyarázóerővel könnyű ezt a forgatókönyvet legyártani és plauzibilissé varázsolni mások számára.

Az ilyen retorika nem attól hazug, hogy minden mondata hazugság lenne: a látószöge erkölcstelen, a perspektívája gonosz, ami kicsavarja az igazságot az emberek kezéből. Mert ugye mindannyian tudjuk - legyünk konzervatívak vagy liberálisak -, hogy azért mégis Adolf Hitler a főbűnös a második világháború kirobbanásáért. Végső soron azt kívánja tőlünk a tisztesség, hogy világosan kimondjuk, a Wermacht lépte át a lengyel határt és támadott meg egy vétlen országot, aztán égette fel Európa jó részét. A német katonák csizmái taposták a norvégiai, francia, szovjet vagy akár észak-afrikai régiók földjeit, ahova a németek a maguk döntései révén kerültek. És közben persze nem tagadjuk a szövetségesek túlkapásait, Drezda eszetlen porig rombolását, a japán emberek amerikai táborokba internálását(!), és más szégyenteljes háborús cselekményeket - de azért nem visszük félre a fókuszt arról, ki kezdte az egészet, ki sodorta kataklizmába a nyugati világot!

A jelenleg virágzó orosz és azt lekövető magyar propaganda abban érdekelt, hogy a fókuszt és a hangsúlypontokat teljesen máshova tegye, mint ahol az erkölcsi érzékenységünk szerint lennie kellene. Putyin nem normális ember, aki egy nem normális háborút kezdett és a felelősség akkor is őt terheli, ha Ukrajna is hibás, ha fontos nekünk a gáz, ha a szankciók miatt sokat szívnak ártatlan országok is, ha az Európai Unióban hoznak rossz döntéseket. Nem mentjük fel Ukrajnát, beszélhetünk az ő felelősségükről is, csak közben a fókusz maradjon a helyén, csak közben ne felejtsük el ki az érdemi szerzője a krízisnek, csak közben ne tévesszük szem elől hol van az egész embertelen pusztítás origója! Ugyanis semmi nem táplálja jobban a háború szörnyetegét, mintha lemondunk az erkölcsi igazságról.  Ezt a szörnyet azonban nem etetni szükséges, hanem közösen kellene kiéheztetnünk, aztán elpusztítanunk. Semmi szükség nincs háborúra, nemcsak a szomszédunkban, de máshol sem!

Tovább

Pálferi és az egyéves évforduló

"Ha az internetes kommenteket olvasom, mindenki nagyon okos. De miért van az, amint meg akarok bízni  valakit egy feladattal - például kőművest, orvost, vagy más szakembert keresek - csupa agyhalottal találkozom?" - tette fel valaki a jogos kérdést a minap az interneten. Mindez jól rávilágít a dolgok fonákjára, ami a szakértelem és a csacsogás közti különbséget illeti. Én sem akarok úgy tenni, mintha szakértője volnék a külpolitikának, a háborúskodásnak, a gazdaságnak és megannyi más területnek, de azért az egy éve zajló orosz-ukrán háború mégsem olyan téma, ami mellett az ember szó nélkül elmegy.

Az tehát tény: mindenkinek van véleménye ezügyben. Én még azt is megértem, hogy politikai ízléstől is függhet ez a vélemény, vagy legalábbis befolyásolja az emberek álláspontját, hogy az általuk preferált médiaforrások, autoritatív vezetők és tekintélyszemélyek balra vagy jobbra húznak. Nem azt mondom, hogy ez jó, csak azt állítom, így működik ez az ország és a jelek szerint nem is tud máshogyan működni.

Az üde színfoltokat viszont pont emiatt azok az emberek jelentik, akiktől olyan gondolatokat is hallunk, melyekre talán éppen tőlük nem számítunk. Pál Ferenc vagy népszerűbb nevén "pálferi" atya most pont ilyennek tűnik számomra. Egyszerűen ritka az, hogy valaki csaknem kendőzetlenül kijelentse a politikailag nem túl konform véleményét a nyilvánosság előtt, amely nem éppen a hivatalos szócsövekkel párhuzamos - ráadásul mindezt egy templomban. Amikor Pálferi arról beszél, magyarként komoly kísértésünk úgy hozzáállni ehhez a háborúhoz, hogy "jobb ha egy nép vész el, mintha nekünk bajunk lesz. Inkább vesszen egy nép, nem mi vagyunk, a lényeg, hogy mi megmaradjunk." - nos, akkor nem nehéz érteni mire céloz ezzel. Megjegyzem, azért nem kedvelem túlságosan, amikor politikai színezetű dolgok hangzanak el éppen a szószékről (ezt korábbi bejegyzéseimben már eleget feszegettem), noha itt persze nincs konkrét pártpolitizálás és azt sem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy az atya valamelyik oldal mellett kívánt állást foglalni. Mindazonáltal a gondolat világos és egyébként a judaizmusból is ismerős. Van egy zsidó tanítás, miszerint ha ég egy ház a faluban, soha ne imádkozz úgy, hogy "Istenem, kérlek az én házamat őrizd meg attól, hogy a tűz átterjedjen rá!" - hisz miért lennél pont te méltóbb az Isten kegyelmére, mint az az ember, akinek ég a háza?

A probléma a magyar retorikában valahol itt keresendő, csak még mélyebben, sajnos sokkal-sokkal sötétebb bugyrokban. Mi ugyanis nemcsak azt akarjuk, hogy a mi házunkra ne terjedjen át a tűz - ez még érthető lenne -, hanem lassan már arról beszélünk, Ukrajna megérdemli, hogy a háza ég. Bármikor olyan szakértőt, közéleti személyiséget vagy akár celebritást hallok, aki a kormány felé húz, valahogy minden megszólalásuk végső konklúziója az lesz, hogy "igen, de Ukrajna tehet róla". A minap zajlott "béketüntetésen" - ahol olyan hiteles személyiségek szólaltak fel, mint például az egyszer ilyen, másszor olyan Dopeman, vagy az oltásellenes Gödény (nyilván ők is komoly szakértői a témának) - a mondanivaló konklúziója mindig Ukrajna elmarasztalásával végződött. Ugyanígy csavarodnak ki a gondolatok Nógrádi György szájából, vagy ahogy Bencsik András valószínűleg freudi elszólásában kimondta, ő még nem találkozott olyan emberrel, aki ne Oroszországnak szurkolna ebben a háborúban. 

Az orosz-ukrán háború kapcsán én nem akarok külpolitikai vagy hadtudományi ismeretek nélkül okoskodni, de azért az erkölcsi hozzáállásunkról magyarként mégis nekünk, átlagembereknek és hívő keresztényeknek is döntenünk kell. Szerintem meglehetősen világos, ki az, aki a gyújtogató, és ki az, akinek a házát felgyújtották. És ha egy gyújtogató felgyújtja a szomszédja házát, akkor ezt a tettét sehogyan sem menti fel, hogy a szomszédja egyébként nem feltétlenül rokonszenves figura, és néha átkiabált már csúnya dolgokat a kerítésen. Mi lenne, ha teszem azt, átrobogna hozzám a szomszédom, felégetné a garázsomat, aztán baltával nekiesne a házam bejárati ajtajának, közben valami olyasmit óbégatva, hogy a kertem hátsó 20 négyzetmétere márpedig az övé és azt azonnal adjam át neki? Nyilvánvaló, hogy minden eszközzel megpróbálnám távol tartani az ilyen elmebeteget, aki az én kertemben próbál engem kiszorítani a saját portámról. És ha közben összeverődne a többi szomszéd, akik közül az egyik ahelyett, hogy egy ilyen helyzetben próbálna nekem segíteni, hangosan elkezdene okoskodni arról, hogy "ez a Sytka ilyen meg olyan ember, akinek ez meg az a hibája" - hát bizony, lehet hogy hátbavágnám egy szeneslapáttal. De az is elképzelhető, hogy ebben már a többi ott tébláboló szomszédom megelőzne engem, mert valljuk be őszintén, roppant idegesítő az ilyen rikácsoló hang puszta jelenlétét is eltűrni.

Most éppen Magyarország ez az idegesítően rikácsoló figura a térképen, ami ennek a háborúnak az egyéves évfordulója kapcsán végtelenül elszomorító számomra magyar emberként.

Ugyanis nem az sürgető erkölcsi kérdés most, hogy Ukrajna ártatlan-e? Erre tudjuk a választ. Ráadásul azt is tudjuk magyarként, velünk hogyan bántak és bánnak az ukránok. Egyébként többször is jártam ott, volt "szerencsém" egy kis ízelitőt kapni ebből. A kérdés inkább az, hogy tényleg erkölcsös-e akkor megtárgyalni és lépten-nyomon hangoztatni a megtámadott fél milyenségét, amikor lobogva ég a házuk? Azt hiszem az őszinte és gerinces válasz erre a kérdésre csakis a "nem" lehet. Ezért üdvözlendő Pálferi gondolatmenete, és ezért fontos, hogy miközben a hatalom mindenféle álságos retorikával próbálja elmaszatolni a háború erkölcsi felelősségét - úgy téve, hogy itt mind a két fél egyformán hibás, sőt Ukrajna még inkább -, evangéliumi keresztényként ne engedjünk az ilyesféle retorikának. Az agresszor akkor is agresszor marad, az agressziót pedig akkor is agressziónak kell neveznünk, ha az áldozat egyébként nem ártatlan. Nem keverhetjük és nem cserélhetjük fel egymással a főbűnöst és a megbüntetettet. Az arányok is nagyon fontosak: nem nevezhetjük józannak azt a retorikát, ami ugyan Putyin felelősségét rövid mondatokban megnevezi - de közben ötször annyit beszél a megtámadott fél hibáiról. Mert ezzel az aszimmetriával durván torzít és arra ösztönöz, hogy azt lássuk a főbűnösnek, akit megtámadtak. 

Keresztényként fontos feladat az ilyen hazug és arányaiban súlyosan eltévedt kommunikációt leleplezni, főként akkor, ha mindezt egy magát kereszténynek nevező vezetés képviseli. A háborút nem mi magyarok döntjük el, de a saját hozzáállásunkat, a nyugati világ felé mutatott arculatunkat, és a közbeszédben elhangzó erkölcsi hangunk tónusát mi formáljuk olyanná, amilyenné akarjuk. Ez a mi döntésünk.

Tovább

A Visszafordítók

Az előző bejegyzésben Nick Vujicic kapcsán érkezett hozzám egy olvasói komment, ami felvetette a lehetőséget: én valójában berzenkedem a sikertől, bizonyos értelemben "sikerfóbiám" van, vagyis nem tudom elfogadni ha valaki sikereket ér el. Talán ez okozhatta a Vujicic-et érintő kritikámat is, aki aranyos ember és igazán nem érdemli meg, hogy bárki "beleszálljon". Természetesen mindebből semmi nem igaz, azonban a felvetés mégis elindított bennem egy gondolatot, amit azért tárok most elétek, mert véleményem szerint egy fontos jelenségre mutat rá az egyházban.

Biztosan nem én vagyok az első, akinek feltűnt, hogy a Biblia számos jelenséget, gondolatot, fogalmat szinte homlokegyenest az ellenkezőjére fordít. Az embernek az a benyomása, mintha csak mínusz eggyel beszorozná őket, úgy képzi meg a tükörképüket. Valószínűleg azért történik ez, mert a Szentírás polemizálni akar az általános közfelfogással, és így mutat rá arra, mennyire különbözik Isten értékrendje az emberek által vallott értékrendhez képest.

Mondok erre néhány példát. Ha belegondolunk olyan fogalmak általános tartalmába, mint a nagyság vagy bölcsesség, akkor ezeket valahogy úgy értjük, hogy a nagyság a hatalmat, az erőforrások feletti diszponálást takarja, esetleg a művészetekben vagy tudományokban maradandót alkotni képes személyt illeti. Nagynak azokat az embereket nevezzük, akik jelentős szerepet játszanak a történelemben, döntési pozícióban állnak vagy értékes dolgokat hoztak létre. A bölcsesség pedig az intellektuális képességek, esetleg az iskolázottság vagy a sztoikus nyugalom környékére pozicionálható tulajdonság. Túlzás lenne azt állítanom, hogy a Biblia teljesen tagadja ezeket a gondolatokat, mégis az az olvasó összbenyomása, hogy inkább az ellenkező irányok felé húz. Így tehát a világ szemében nagy emberek gyakran említésre sem méltók a bibliai narratívákban, mely azt hangsúlyozza, Isten a kicsiket és jelentékteleneket választotta ki magának. Azt is tudjuk, aki bibliai értelemben nagy akar lenni, annak arra kell törekednie, hogy a többiek rabszolgája legyen. Ehhez hasonlóan a "bölcs ember" bölcsessége noha nem zárja ki az intellektualitást, de egészen biztosan nem azon alapszik. A bölcs a Biblia szerint az az ember, aki számol Isten valóságával és az életét ennek a fényében priorizálja. A bölcsesség nem más, mint Isten létének tudatában létezni.

A példákat a végtelenségig lehetne sorolni. A boldog ember sem olyan módon értelmezi a boldogságot, amely a közlogika szerint boldogságot jelent, ahogy a gazdagság lényege sem a vagyonfelhalmozás, az értéktárgyak szakadatlan vásárlása, a fogyasztói kultúrának alávetett létmód. A jézusi koncepció szerint a gazdagság sokkal inkább lelki természetű, sőt a transzcendens "kincsgyűjtés" irányába mutat - vagyis az örökkévaló értékeket kívánja keresni és felhalmozni.

No és ha már a sikerről volt szó, mondani sem kell, a bibliai értelemben vett siker sem igazán azt takarja, hogy kinek mekkora színpad van a talpa alatt, ki mekkora tömeget tud maga köré csődíteni, és kinek hány példányban fogynak a könyvei. A siker fogalmát is megfordítja a bibliai szemléletmód: persze nem nevezi rossznak, ha valaki sokakat elér, könyveket ír melyek jól fogynak - de a hangsúlypont a sikerben mégis az, hogy az egyfejű magánember mennyire képes megélni a hitét a személyes életterében, hogyan tudja Krisztust követni a saját hétköznapjaiban. Mert mit ér az embernek, ha az egész világot megnyeri - ám a lelkében kárt vall? Bárhogyan is gondolkodunk, nehéz a siker mércéjét az általános felfogás mentén értelmezni, amennyiben a biblikus mérce lesz a mi mércénk.

És akkor most szeretném leírni egy-két mondatban a fenti eszmefuttatásom alapján, mi is az én igazi bajom a "sztárprédikátorokkal", "sztártanítókkal", "sztárprófétákkal" és "sztárszpíkerekkel" (micsoda hülye kifejezések ezek!). Nem valamiféle irigység vezet. Nem kívánom magamnak az ő sikereiket. Nincs igényem nagy színpadokon állni. És nem tagadom magát a sikert sem.

A bajom az, hogy ezek az emberek a Biblia által megfordított értelmezéseket visszafordítják a világi logikai oldalukra. Másként fogalmazva, a siker, a boldogság vagy a gazdagság náluk az lesz, ami a közlogika szerint eredetileg volt. Amit a Szentírás megfordított, ők visszafordítják a világi értelmezés irányába. Ezek az emberek tulajdonképpen és elsősorban Visszafordítók, és csak másodsorban próféták, tanítók, prédikátorok, előadók. Amit a Biblia beszorzott mínusz eggyel, azt ők megint beszorozzák mínusz eggyel, hogy visszakaphassuk az "eredeti" kiindulópontot. Még naiv módon azt is elhiszem, hogy ezt nem feltétlenül és mindig erős tudatossággal csinálják - csak szimplán az a közeg és műfaj, amibe beleálltak, ezt várja tőlük, erre taszítja őket. 

Hozzáteszem, nagy önuralom és jellem kell ahhoz, hogy valaki a Biblia által megfordított értékrendet ne akarja visszafordítani, amikor olyan életmódot szervez magának, ami a szakadatlan színpadi jelenlétet, tömegek rajongását és tekintetekben fürdést hoz magával. Ilyen kontextusban ragaszkodni a bibliai értékrendhez, ami a sikert, boldogságot, gazdagságot és egyéb fogalmakat illeti, embert próbáló kihívás. És tegyük hozzá: aki ennek a kihívásnak képes megfelelni, aki hosszú távon megáll a sodrásban, az tényleg sikeresnek nevezhető! 

Tovább

Nick Vujicic és a műfaj, amiben utazik

Szinte minden nap szembejön velem a plakát, miszerint a világszerte ismert motivációs tréner, a kezek és lábak nélkül született Nick Vujicic ismét Magyarországra látogat és Budapest szívében tart egy újabb bátorító előadást a közönségnek. Ezzel természetesen önmagában semmiféle probléma nincs, mégis van az egészben valami zavaró számomra, amit most megkísérlek egyszerre óvatosan, mégis őszintén szavakba foglalni.

Ha tetszik, ha nem, ha valaki a szavaiból él - legyen az politikus, tanár vagy éppen motivációs előadó - a személyiségével dolgozik, bizonyos értelemben saját magát is értékesíti. Ahogy a bölcs mondás tartja, "bármit is beszélsz, végső soron nem mondhatsz mást, mint aki magad vagy." Azt csak a barthiánus dialektikus teológia gondolhatta komolyan, hogy az ember a szószéken állva kizárhatja saját magát és szigorúan csak a Biblia szavait szólja, a személyiségét pedig teljesen eltünteti közben. Ilyesmi a valóságban nem létezik, egy beszédet tartó ember óhatatlanul sokat árul el önmagáról is.

A motivációs trénerek viszont nálam külön szegmensét jelentik a retorikának. És bevallom őszintén, egy olyan területhez tartoznak, melytől erősen berzenkedek, vagy határozottabban megfogalmazva, kifejezetten taszítónak vélem. Ez nem Vujicic-ról, hanem az általa képviselt műfajról szól inkább. A motivációs trénerek szövegei számomra olyanok, mint a lakodalmas zene: kénytelen vagyok ugyan azt is a zene ernyője alá szorítani, ám közben feláll a hátamon a szőr az igénytelen melódiáktól, az ostoba dalszövegekről már nem is beszélve. Valami ilyesmi nekem a motivációs trénerség is: a retorika mulatós zenéje. Ami azonban a legjobban bosszant a motivációs trénerek szövegeiben, hogy bizony rengeteget hazudnak a közönségüknek. No persze nem direkt módon, hanem a kliséik által, a giccses és közhelyszerű, leegyszerűsítő logikával operáló, érzelmekre hatni kívánó tartalmak révén, melyek bizony erősen valóságtorzítóak. A probléma pontosan itt kezdődik.

A helyzet az, hogy a valóságtorzításban - egy dolgot leszámítva - Vujicic sem tűnik gyökeresen másnak, csak őt senki nem meri kritizálni (Puzsér durván keresetlen szavait leszámítva), mivel sajnálja hogy kezek és lábak nélkül kénytelen élni. Akit pedig sajnálunk, akiért megszakad a szívünk, aki felé mély együttérzést tudunk kifejezni, azt szinte automatikusan valamiféle sérthetetlenség ideájába burkolunk. És ha ezt ő is tudja, bizony ki fogja használni - mert ilyen az ember. Nick Vujicic pontosan olyan gyarló és bűnös, mint bárki más. Az ember viszont csaknem mocskos disznónak érzi magát, ha őszinte kritikát fogalmaz meg, amivel valószínűleg kivívja a tömegek dühét és ellenkezését is. A tipikus viszonyulás valószínűleg a szemöldökráncoló értetlenség lesz: vajon miféle lelketlen torzulás vihet rá arra valakit, hogy egy ilyen kedves és szerencsétlenül járt embert bármiféle kritika alá vonjon?

Nos, ha hiszi az olvasó, ha nem, az én kritikám mögött pedig nincs semmiféle tiszteletlen szándék vagy bunkóság. Sok évtizednyi kereszténység után már láttam-hallottam prédikációnak nevezett, valójában motivációs tréningnek tartott igehirdetéseket is, melyeken az emberek elsírták magukat és mivel rokonszenveztek az előadóval, mindent elhittek neki amit mondott. Nem állítom, hogy Vujicic ezt csinálja, hiszen nem látok a lelkébe, de gyanítom, hogy az ő "piacképességéhez" nagyban hozzájárul az egyébként jogos együttérzést kivívó állapota. Kérdés azonban, hogy a kéz- és lábnélküliség elegendő-e ahhoz, hogy a motivációs beszéd valóságtorzításai felett szemet hunyjunk? 

Fogalmazzunk tehát világosan! 

Először is: épeszű ember nem gondolhatja komolyan, hogy egy kezek és lábak nélkül született férfinak könnyű sorsa lenne. Ha kicsit utánanézünk, Vujicic is megjárta az élet sötét oldalát: mondani sem kell az önelfogadási problémákat, amikkel küszködött, s amelyek miatt öngyilkos is szeretett volna lenni - emellett Istent is gyűlölte és eredetileg nem akart előadóvá válni. Igazságtalan lenne azt állítani, hogy Vujicic könnyen karriert épített a testi fogyatékosságából - mert sok fájdalom és küszködés fémjelzi a múltját, amiben nincs is semmi meglepő. Ehhez képest, ha csupán a számokat nézzük, minden együttérzést és elismerést megérdemel valaki, aki ilyen mélyről indulva ennyire magasra tud feljutni: a nagyjából 61 országban és 3000 színpadon megtartott előadások, illetve az időközben megírt könyvek mögött sok munka és erőfeszítés áll. Ezt mindenképpen muszáj rögzíteni.

Másodszor azonban, belehallgatva az előadásokba és interjúkat böngészve sajnos ugyanazokkal a fentebb már említett közhelyszerű hazugságokkal szembesül az ember, ami a motivációs tréningeket visszatetszővé teszi. Kérdezhetné valaki: mit panaszkodok itt, hiszen ezrek és ezrek érzik magukat motiválva az ilyen előadások révén - hát ki vagyok én, hogy elvitatom ezt az élményt? Szeretnék egyértelmű lenni és amit leírok, az nem pusztán Vujicic-re, hanem magára a motivációs tréningre, mint műfajra is igaz. Amikor olyan, végtelenül elcsépelt közhelyeket mond, miszerint "egyenlők vagyunk" (ami sok szempontból egyáltalán nem igaz) vagy "ne féljünk a kudarcoktól, mert azokból tanulunk" (a klisék kliséje), vagy hogy "az élet tele van akadályokkal", akkor az ember csak kínosan elmosolyogja magát. Egy közhelygenerátor véletlenszerűen eszkábált mondatai sem szólhatnának precízebben. Az igazi csúsztatások azonban az olyan "klasszikusnak" nevezhető élethazugságokkal kezdődnek, miszerint mindenkiből lehet hős (nem lehet), meg hogy képesek vagyunk meghaladni saját magunkat (nem vagyunk képesek - csak nagyon kivételes szituációkban és nagyon rövid időre) és boldogan élhetünk míg meg nem halunk (mesevilágban maximum). Ezek az egyébként jószándékkal színpadról hirdetett közhelyek végtelenül eltúlzott általánosítások, melyeket ha nem részletez és magyaráz meg valaki, nagyon alattomos módon okoz vele kárt az emberek lelkében. Emellett, ha valaki mindig úgy jelenik meg, hogy fürdik a sikerben, folyton meghaladja önmagát és dacol az élettel, olyan képet fog sugározni az őt kedvelők felé, amibe azok hosszú távon belebetegednek - mivel erre nem lesznek képesek.

Tudom miről beszélek, mert ennek a csalóka idillnek természetesen létezik a keresztény verziója is. Nagyon sokszor hallottam embereket arról beszélni tömegek előtt, hogy "Illés is csak ember volt, és ha erősen hiszel, te is megteheted, amit Illés" vagy "Mózesnek is csak egy botja volt és nézd meg mit művelt vele" - az ilyesféle gondolatokat úgy vélem jogosan lehet egyfajta keresztény motivációs tréningnek nevezni. A sikert természetesen könnyű beígérni és osztogatni egy színpadon állva, rajongók tekintetében fürödve, nem számolva azzal, hogy ilyenkor lehetetlen mércét tesz valaki az azt megugrani képtelen, hétfő reggel fejfájással ébredő, átlagos emberek közül. A sikerről beszélő szpíkernek más dolga sincs, mint élvezni, hogy az emberek isszák a szavait, jutalmazzák a figyelmükkel, elmerülnek a tekintetében, kilószámra veszik a könyveit - de a tipikus sikert kereső hétköznapi emberek nagyon messze esnek ettől az ideálközeli állapottól. Sokszor az őket büntető multik világában, emberszámba nem véve, rabszolgahajcsárok között számlálják munkanapjaikat. Ők nem képesek mindig feljebb és feljebb jutni, hanem örülnek ha a víz felszínén maradnak, szokott rossz napjuk lenni és megélik a hétköznapok hajszáját. Ezért aztán az eredetileg motiválni és bátorítani kívánó előadások hosszú távon képesek éppen a visszájukra fordulni és arra emlékeztetni a józanabbakat, milyen messze is vannak az akadályokat folytonosan jól teljesítő trénerekhez képest. No és persze akadnak olyanok is, akik elhiszik ezt a sok zöldséget és erőnek erejével igyekszenek szárnyakat növeszteni maguknak.

Nick Vujicic azonban abban különbözik a megszokottnak nevezhető motivációs trénerektől, hogy ő az evangéliumról is beszél az előadásaiban, azt pedig semmiféleképpen nem akarom elvitatni, hogy őszinte hívő ember. Vujicic-csel nem az a probléma, hogy valamiféle rafinált és számító fickó lenne,  nem tűnik annak, azt sem mondom, hogy bizniszt csinált a testi fogyatékosságából. Szerintem ő valóban tehetséges előadó, csak olyan műfajt választott magának, ami a szemfényvesztésre lett optimalizálva. Maga a műfaj teszi kérdőjelessé az egészet és ez tulajdonképpen a problémám. Mennyire lehet együttérzésből szemet hunyni egy olyan műfaj felett, ami éppen az együttérzésem mentén akar nekem valótlanságokat eladni? Ez itt a kérdés, bizony-bizony.

Tovább

Csak a lényeg maradt el - Balavány György írása a melegkérdésről

Az elmúlt héten négyszer jött velem szembe teljesen eltérő csatornákon és formákban a homoszexualitás kérdése, ezek közül azonban a korábban már emlegetett Balavány György írása fogott meg a leginkább. Balavány kiváló szerző, gondolatébresztő, vitaindító, felcsigázó módon ragadja meg a vallási dimenziókat is érintő problematikákat, ráadásul fejtegetéseiben igyekszik egy újságírótól elvárhatóan átfogó képet adni a választott témájáról. Most azonban a hosszas értekezésében éppen olyan hibát követett el, ami az egész írását teljesen félrevitte.

Hátha megtér Ferenc pápa a homofóbiájából - jelenti ki reménykedve Balavány György legfrissebb írásában, aztán szépen felvázolja azt is, pontosan hol található ellentmondás a katolikus egyház melegeket illető retorikájában. Ezt szerintem ügyesen csinálja. Egyfelől ugye azt látjuk és halljuk, hogy a pápa nagyon szépen beszél a homoszexuálisokkal való bánásmód keresztény etikettjéről és arra inti a világot, hogy pusztán melegnek lenni nem bűn, hanem állapot. Ezért aztán a keresztényi szeretet jegyében egy hívő embernek nincs joga inzultálni, elítélni, elutasítani a meleg embereket - mert ha ezt teszi, a krisztusi tanítással szemben halad, ami elfogadhatatlan és tűrhetetlen. Nyugtázzuk máris, hogy ebben a pápának teljesen igaza van! Másfelől ugyanakkor a pápa és a katolikus teológia mégis azt tanítja, hogy a megélt és gyakorolt homoszexualitás bűn, belső természete szerint rendetlen cselekedet és "nincs olyan eset, amikor jóváhagyhatók lennének".

Mit látunk tehát? A cikk remekül kontrasztosítja a két egymással szemben álló pólust, mely az egyházon belül okoz ellentmondásokat: az egyik szerint a melegek kisebbsége jogfosztás, kirekesztés, megbélyegzés nélkül kell élhessen a társadalomban - de a másik szerint közben legyen elzárva a házasság és családalapítás lehetősége elől. Az egyház egyszerre igyekszik képviselni mindkettőt, ezzel pedig olyan sarokba szorítja önmagát, ahonnan képtelen kitörni. Merthogy mindkét követelmény nem teljesülhet egyszerre, az egyiket el kell engedni, szól a szerző.

Ehhez a feszült ponthoz írásában azonban úgy jutott el Balavány, hogy a hibát már néhány bekezdéssel fentebb elkövette. Pedig úgy tűnt nekem, mintha végre becsülettel feltűrte volna az ingujját, hogy akkor a mélyére nézzen a kérdés keresztényi szempontból legfontosabb aspektusának: hogy mit mond a Szentírás erről a kérdésről. Mert ha keresztényként nézzük, ha tekintély számunkra a Biblia, ha a hitünk igazán fontos nekünk, akkor kerek perec ki kell jelenteni, hogy NEM a pápa szavát, NEM a katolikus egyház katekizmusát, NEM az egyházi hitvallásokat és dogmákat, vagy az évezredek alatt felhalmozott egyházjogi döntéseket kell mindenek előtt megvizsgálni, hanem a Szentírás témáról szóló textusait.

Ez nagyon fontos szempont, amit keresztényként nem lehet eléggé túlhangsúlyozni. Az egyház számára a norma normans non normata, vagyis "a mindenek felett uralkodó szabály", a norma, ami felett már nincs más még nagyobb norma, a kanonikus Szentírás. A hitvallások és dogmák - tetszik vagy sem - csupán származtatott tekintéllyel rendelkeznek ehhez képest, tehát persze normatívak, de az elsődleges normára, a Bibliára támaszkodnak. Lehet ezt fafejűségnek tartani, szívós makacsságnak vagy szilárd hithűségnek (kinek mi a véleménye), mindazonáltal faktum, hogy a kereszténység számára az elsődleges zsinórmérték a Szentírás kell legyen.

Balavány egy pillanatra mintha megértené ezt, mert feldobja a labdát, miszerint "elég nehéz megengedővé magyarázni" a bibliai passzusokat, amikor azok gyakorlatilag száz százalékban elítélően beszélnek a homoszexuális gyakorlatról - egyetlen kivétel nélkül. Ám ahelyett, hogy akkor ebből a tényből levonná a logikus következtetést, inkább elnapolja a témát: szétfeszítené az írása kereteit, ha ő most ebbe belemenne, amúgy is az egyház több ezer éves mondatokat kiragad a Bibliából és ezzel fölösleges szenvedést okoz szegény melegeknek.

Sírnivaló, amit Balavány művel. Ott állt a kapuban, muszáj lett volna belépnie rajta, de inkább hátat fordít - viszont bár nem ment bele a leglényegesebb kérdésbe - a Szentírás tanulmányozásába -, mégis bírálja az egyházat, hogy kiragad bibliai passzusokat és rosszul magyarázza ezeket. De honnan tudhatja ezt, ha azt sem kívánta megérteni, mit állít az egész téma keresztény kiindulópontjának alapműve a kérdésről? 

Az egyház ellentmondásos viselkedése és vergődése egyébként nem feltétlen csak a fentebb már említett, emberi jogokat érintő kérdések mentén fodrozódik. Az egyház számára - ha picit is a helyén van - a homoszexualitás elsősorban nem jogi természetű, hanem erkölcsi természetű kérdés. Ez szerintem roppant fontos különbség. Jogi értelemben élhetünk olyan világban, ahol az adott politikai berendezkedés olyan társadalmi kereteket épít, melyek között jogot biztosít akár a meleg emberek számára is a házasodásra. A kérdés a kereszténység számára ettől függetlenül alapvetően erkölcsi jellegű marad. Egy társadalom pedig akkor működik többé-kevésbé megfelelően, ha a jogszolgáltatás és az igazságszolgáltatás, vagyis ez a két terület nagyjából fedésben van. Amikor az egyik látványosabban kilóg a másik takarója alól, akkor szoktak kezdődni a problémák.

Egy teljesen másik példát idehozva, olyan ez mint Mészáros Lőrinc és a korrupció. Jogi megközelítésben Mészáros Lőrinc természetesen nem követ el semmiféle korrupciót: elvégre melyik törvény tiltja, hogy húsz kiírt pályázatból húszat ő nyerjen meg? Nincs ilyen törvény, vagyis törvénysértésről sem beszélhetünk. És ha mindez hibátlanul le is van papírozva, akkor világos, hogy Mészáros semmiféle értelemben nem követett el jogsértést. Ám a korrupció nem csupán jogi kategória, hanem erkölcsi kérdés is, mitöbb alapvetően az! Nyilvánvaló, amikor Mészáros meggazdagodását firtatják a tömegek, nem feltétlenül annak jogszerűségét, hanem erkölcsösségét vonják kétségbe - és az erkölcsi kérdések szerintem az alapvetőbbek, a fontosabbak, a mérvadóak egy érzékeny és felnőtt társadalomban. Jó esetben a jog az erkölcsre épít, annak a talaján áll és igyekszik összhangba kerülni vele.

A melegekhez való egyházi viszonyulást sokszor inkább az a kettősség hatja át, hogy miközben a jog oldaláról egy demokráciában nem szeretnénk emberek életét feleslegesen korlátozni (hadd éljék meg szabadon a saját életüket), az erkölcs oldaláról a Szentírás normatív tanítása miatt nem érthetünk egyet a megvalósult meleg életformával. Amikor az egyház vergődik, akkor egyfajta Brown-mozgást végez a két pólus között. Szeretné nem bántani a melegeket, de nem szeretné feladni a biblikus erkölcseit. Két megoldás kínálkozik: az egyik, hogy az egyház figyelmen kívül hagyja a Bibliát és enged a társadalmi nyomásnak - vagyis az erkölcseit a melegek jogaihoz igazítja -, vagy továbbra is ragaszkodik a Biblia normatív erejéhez és annak az erkölcsi bázisára szeretné felépítve látni a jogokat, ez viszont a melegeknek nem lesz jó hír. A kutyaszorító tehát adott és most azokat az időket éljük, hogy valamiféle köztes megoldásért vergődik a kereszténység, ami pedig nem létezik. Úgy tűnik, csak a kenyértörés marad - a probléma pedig a döntés maga.

Tovább

Az agg díva és az ageizmus

Nem szoktam foglalkozni a blogban a celebkultúrával, a sztáriparral, a popvilág figuráival, de az általam egyébként nem különösebben kedvelt Madonna arcát ábrázoló fotóknál egy pillanatra valamiért többször is megálltam. A 64 éves énekesnő botoxtól eltorzult kinézete önmagában olyan, ami hátrahőkölésre készteti az embert, főleg olyasvalakit, mint én - hiszen a nyolcvanas évek zenei világában nőttem fel, ahol Madonna hatalmas popdívának számított. Az ijesztő kinézet köré kerített magyarázat legalább ennyire ijesztő - és van néhány tanulsága, ami elgondolkodtatja az embert.

Madonna egész karrierjét a harcra, vagy talán pontosabb úgy fogalmazni, a botrányos lázongások sorozatára építette. Valahol küldetésének tartotta azt, hogy mindennel szembeszálljon, és ehhez a mainstream popipar bizonyult számára hatékony eszköznek. Harcolt a nők jogaiért, női mozgalmakért, köztudottan a melegek nagy pártolója, ugye mind tudjuk, hogy többször is polgárpukkasztó dolgokat művelt az egyház ellenében, és most állítása szerint küzdeni akar az ageizmus jelenségével is. Ha valaki még nem hallott róla, az ageizmus egy amerikai pszichiáter, Roger Neil Butler által 1969-ben megalkotott kifejezés, mely eredetileg az idősek diszkriminálására vonatkozott, manapság azonban arra utal, ha valakit az életkora miatt hátrányosan megkülönböztetnek. (Ez ugye akár egy fiatalemberrel is előfordulhat, ha például rásütik a "zöldfülű" bélyeget, és ezzel adott esetben indokolatlanul piszkálják.) Madonna úgy véli, elkapta őt a nőgyűlölet és az ageizmus, ami átitatja az egész nyugati kultúrát. Az ageizmus miatt bántják őt, és nem hajlandók ünnepelni, észrevenni, értékelni a 45 év feletti nőket. Őt azonban senki nem fogja megtörni a lelkében - megy tovább előre, utat készítve a mögötte álló nők seregének.

Az önellentmondásra persze nem nehéz felhívni a figyelmet. Mert mi másnak lehet nevezni, amikor valaki a 45 év feletti nők ünnepléséről beszél, miközben láthatóan képtelen elfogadni a saját életkorát. Madonna nem akar ünnepelni semmit, szavaival szemben az süt belőle, hogy rühelli a 64 évét, és azt is rühelli, hogy ez egy olyan tény, amitől nem tud megszabadulni. Képtelen elfogadni, hogy megöregedett, az idő vele sem volt kedves és legfőképp nem állt meg felette. Még csak 45 éves sem akar lenni, hanem megint tinisztár, fiatal lány, szexszimbólum - ezért mindenféle torzító technikák segítségével igyekszik visszafordítani a természet törvényeit, azokat a teremtett erőket, melyeknek ember nem parancsol. Madonna 64 évesen akar 25 éves lenni - ez nem ünneplés, hanem a valóság letagadása, maszkírozás a botox és a smink eszközeivel, menekülés a tényektől.

Tehát mondjuk ki, bár végtelenül egyértelmű, hogy Madonna nem az ageizmussal küzd, hanem saját magával, valamint az elmúlással és halállal akar dacolni. És ezt olyan szinten műveli, hogy az emberek elszörnyednek amikor rá néznek: nem a rátermett harcost látják benne, aki bátran nekimegy még a Sorsának is, hanem az önismeret híján élő balgát, aki elveszítette a realitásérzékét. Mintha csak nekifutásból kívánna valaki felugrani a Holdra.

Innentől többnyire közhelyeket tudnék írni. Olyanokat, hogy az idővel nem lehet birokra kelni, de lehet vele együttműködni, meg hogy mit jelenthet méltósággal megöregedni, elfogadni önmagunkat - és ehhez hasonló kocsmafilozófiák. Amiért megálltam Madonna felett most, mert az egész hisztériáról eszembe jutottak az apokrif Bölcsesség Könyve remek gondolatai, ahol Salamon király beszél az olvasóhoz a szövegből:

"Én is halandó ember vagyok, mint a többi; és a föld első ivadékának utóda. Anyám méhében öltöttem testet. Tíz hónap alatt álltam össze a vérében a férfi magvából, az egyesülés gyönyörétől kísérve. Mikor megszülettem, én is a közös levegőt szívtam, és a földre estem, mint mindenki; első hangom a sírás volt, mint a többieké. Pólyában és gondok közt neveltek. Mert egyetlen király sem kezdi másképp az életét. Mindenki számára egy az út az életbe, mint ahogy a távozás is ugyanaz." (Bölcs 7,1-6)

Ezeket a szavakat könnyű felfogni, könnyű megérteni és bólogatni rájuk, de kihívás elfogadni őket és harmóniába kerülni velük. Ezt kismértékben már magam is megérzem, az életközépi válság minden tünetével birkózva, és a különféle betegségek állandó próbálkozásai között, melyek arra emlékeztetnek, bizonyos értelemben már nem úgy kell tekintenem magamra, ahogy korábban, valamit már nem tudok úgy megcsinálni, mint húsz évvel ezelőtt, nem tudok úgy viszonyulni dolgokhoz, mint a kilencvenes években. Madonnával együtt én is öregszem és hát tényleg vannak ebben olyan dolgok is, melyeknek az ember megpróbál ellenállni, erővel nekifeszülni, miközben tudja, hogy a vonat megállíthatatlan.

Ha Madonna művész lenne és nem popsztár, akkor ebben az idővel való, kudarcra ítélt birkózásban gyöngyszemeket is találna. Megtalálná azokat az üzeneteket és eszközöket, melyeken keresztül beszélhetne az őt kedvelőkhöz arról, milyen folyamatokon megy most keresztül. Talán az átlagemberhez képest megkapóbban lefesthetné az élet bizonyos dolgait - hiszen mire való a művészet, ha nem arra, hogy a valóságról alkotott képünket nagyon átélhető módon alakítsa és újra meg újra rádöbbentsen bennünket, hogy emberi lények vagyunk. 

Madonnáról azonban most nemcsak az derült ki számomra, hogy valóságtagadásában elcsúfítja önmagát, hanem az is, hogy igazából nem művész. Nem tud meríteni a sorsából és nem is akar, hogy aztán dalokat formáljon belőle. Ő csak egy agg díva, aki egyszerűen nem akar saját maga lenni. 

Tovább

Áll a levegő

Egy kedves olvasóm hívta fel a figyelmem Brian Dodd írására, és azt is kérte, ha elolvasom a cikket, esetleg reagáljak is rá valamit. Ha valaki nem ismerné, Brian Dodd (ld. fotón) egy amerikai keresztény író és egy missziós szervezet vezetője is, aki úgy érzi, míg jellemzően sokat kritizáljuk az egyházat, alig vagy egyáltalán nem beszélünk azokról a sikertörténetekről, pozitív jelenségekről, felemelő életfordulatokról, melyek egyébként - véleménye szerint - "minden hétvégén több tízezer gyülekezetben" előfordulnak.

Kétségtelen tény, kár is lenne tagadni, hogy az emberi gondolkodás szinte magától értetődő természetességgel hajlik az aszimmetriára. Ha hallunk tíz dologról, melyek közül kettő negatív és nyolc pozitív, a két negatívon fog a többségünk rugózni és annyira képes felnagyítani ezeket, hogy a nyolc pozitív jelenség gyakorlatilag eltűnik az árnyékban. Ehhez jó magyar emberként ugye még hozzá tudjuk tenni a panaszkodós stílusunkat - merthogy imádunk panaszkodni.

Dodd írása persze nem említi ezt a kognitív torzítást, de mintha mégis ellensúly kívánna lenni vele szemben. Láthatóan csömöre van már a megcsömörléstől, elege lett már abból, hogy az egyházat mennyit "bántják" az egyházban lévők, és kerek perec módon így fogalmaz: "Elegem van abból, hogy keresztény társaim szinte csak arról beszélnek, mi a baj a lelkészekkel és a helyi gyülekezetekkel." (Vagyis Dodd végső soron maga is az egyházat kritizálja... de most lépjük át elegánsan ezt a paradoxont az írásában.) Szerinte többet kellene szóba hozni olyan sikeres sztorikat, amikor emberek élete teljesen megváltozott a megtérésük miatt - az említett cikkben igyekszik is erre példát mondani.

Nos, azzal kezdem, amivel egyetértek, sőt inkább úgy mondom, amivel együttérzek Dodd gondolatai kapcsán. Én is kifulladok néha a saját megcsömörlésemtől, ami az egyház gyakran reménytelennek tetsző nehézségeit, az emberekkel kapcsolatos problémákat, a szervezeti, személyzeti, szellemi kihívásokat, az útkeresés fejfájdító kérdéseit és a szekularizmus miatti visszaesést illeti. Aki nem fárad el az egyházban az egyháztól, az  nem ért semmit az egészből. Az egyházban azért fárad ki az ember, mert sok dolog fárasztó benne - ez ilyen egyszerű. És igen, ilyenkor tényleg jó a "friss levegő", tényleg fontos emlékeztetni magunkat arra, hogy azért igenis van sok jó dolog az egyházban, vannak értelmes projektek, megtérő emberek, nívós és előremutató próbálkozások. Néha úgy vélem, ezek tartják a lelket az emberben, adnak egy kis muníciót és jókedvet, egy korty vizet, hogy menjünk tovább.

Csak hát a mennyiség ugye, az a probléma itt. 

Mert nem azt látjuk, hogy tíz dologból átlagosan nyolc az jó szokott lenni, és szerencsére csak kettő rossz - végtelen sopánkodásunkban pedig a két rosszat nagyítjuk fel aszimmetrikusan. Sajnos egyáltalán nem ez a helyzet, hanem majdhogynem fordítva állnak a dolgok, vagyis hát inkább sehogy sem állnak. Nehéz persze az egyház "összteljesítményét" bárkinek is megítélnie, mert ehhez egyetlen ember véleménye nyilván nevetségesen kevés, legyen az Brian Dodd amerikai író vagy éppen jómagam, mint magyar blogger. Ezért aztán én nem merném azt kijelenteni, amit Dodd leírt: hogy minden hétvégén gyülekezetek tízezreiben játszódnak le hatalmas életfordulatok (kötve hiszem, hogy ebben igaza van - egyáltalán ő honnan tudja ezt?), de azt sem tudom biztosan, egyáltalán mi lehetne az "alapmértékegysége" az egyház sikerességének.

Akkor sikeres az egyház, ha sokan térnek meg minden egyes hétvégén? Vagy akkor, ha hevesen üldözik és csak azok maradnak a kötelékeiben végül, akik komolyan is gondolják a hitüket? Jelentsük ki, hogy akkor tűnik sikeresnek az egyház, ha egyre több és több intézményt működtet, vagy inkább mondjuk az ellenkezőjét, hogy az mutatja a sikereit, ha lemond ezekről és inkább az imádkozásra és az emberek tanítására koncentrál? Az lesz a siker fokmérője, hogy mennyi a meggyógyult beteg, vagy inkább az, hogy az emberek a betegségükben is kitartanak a hitükben? Nehéz ügy.

Mivel senki nem lát rá a komplett egyházra, nem tudja megmérni a mérhetetlent. Mégis - hangozzon bármilyen misztikusan - valamennyire  képesek vagyunk azért bizonyos érzékelésekre és sejtésekre, ezek pedig azt súgják nekünk, hogy valami alapvetően nincs rendben az egyházzal. Ez főleg és elsősorban a nyugati egyházat illeti. Nem az a baj, hogy túl sok a rossz dolog és ezért aszimmetrikusan gondolkodva már nem vesszük észre a jót, hanem fafejű hívőként állandóan a rosszat hangsúlyozzuk. A legtöbb dolog az egyházban ugyanis - szerintem - nem kifejezetten jó vagy rossz, hanem inkább  csak semmilyen. Súlytalan, íztelen, csak úgy van, mert emberek szorgalmasan csinálják. Hűségesen szervezzük az istentiszteleteket, segélyezzük a szegényeket, prédikáljuk a bibliaverseket. Ez a dolgunk, nincs ebben semmi rossz, no meg nem minden nap karácsony, az életünk java része a szürke hétköznapokban telik.

De azért a legtöbben mégis valami többet kívánunk ennél. Azért mégis úgy hisszük, hogy a befektetett energia a hétköznapokban valahogy meg kellene mutassa magát az eredményekben. Nos, az egyház eredményei pedig ahhoz képest igencsak szerények, mennyi energiát és munkát vagyunk képesek befektetni. Az az igazság, hogy áll a levegő a gyülekezetekben. A nyugati miliőben nincs semmiféle áttörés-szag ebben a levegőben, sőt határozott csökkenést látunk. Ahol mérhető egyáltalán az egyház teljesítménye számokkal, ott semmi okunk nincs az elégedettségre. Folyamatosan veszítünk a súlyunkból - és akkor félreérthetetlenül ki kell mondani, valamit rosszul csinálunk. Ez nem sopánkodás, önvagdosás és keserű, értelmiségi nyafogás, hanem a tények felismerése és artikulálása. Fontos és szükséges meglátnunk és értékelnünk a jót is, de azért nem feledhetjük mennyi a tennivaló és azt sem, hogy a helyzetünk finoman szólva sem rózsás. Ebből kell valamit kihoznunk, ebből kell valamit építenünk. 

Tovább

A zaklatók zaklatója...

Tudom, tudom, nem kell emlékeztetni rá, hogy mindenkinek a könyökén jön már ki, amikor az emberek előhúzzák a farzsebükből a "pedofil papok" feliratú kártyát és ezzel igyekeznek az egész egyházat hitelteleníteni. Nyilvánvalóan a papok többsége nem pedofil, nem kell a problémát eltúlozni - mégis, nehéz némán elmenni egy olyan magyar "pedofilpapos" sztori mellett, ami éppen most ért el a végkifejletéhez és nem is magáról az ügyről, hanem annak kezeléséről, valamint a közfelfogásról árul el nagyon sokat.

Ha nem a blogomba, hanem a nyomtatott sajtóba írnék, most úgy kellene fogalmaznom, szinte meg sem száradt a tinta a világos beszédről, a dolgok fényre hozásáról szóló írásomon, amikor éppen most látunk valami szörnyűséget, mely homlokegyenest szembeáll az ott tárgyaltakkal. Az említett postban azt próbáltam fejtegetni, hogy a gyógyulás és helyreállás egyik fontos útja, amikor sötétben zajló és beteg dolgok napvilágra, kimondásra, nyilvánosságra kerülnek - no de mit tegyen az ember, amikor már ez sem bizonyul elégnek és maga a (köz)nyilvánosság küszködik komoly nehézségekkel?

Pető Attila ügyéről van szó, akit még kisfiú korában zaklatott egy bizonyos Balázs atya, visszaélve a gyermek pozíciójával, aki bízott benne és apafiguraként tekintett rá. Nem kívánom ecsetelni az ügy részleteit, de maga a sértett mondta el, hogyan húzta földre az atya, nyúlt be a pólója alá, simogatta a hasát vagy éppen fogdosta a nemi szervét. Aztán ugye ugyanezekkel a kezekkel állt ki misézni, fogta meg az ostyát és bort, a szent jegyeket... Nem a botrány kedvéért írom le ezeket a gusztustalan részleteket, hanem azért, hogy világos legyen, nem valamiféle túlérzékenységről van szó, hanem valódi abúzusról. Olyasmiről, amitől émelyegnünk kell, hányingert kell éreznünk, okádhatnékunk kell támadjon - és amit nem lapozhatunk át azzal a felkiáltással, hogy ilyen gonosz a világ, meg a keresztények sem tökéletesek. Hozzá kell tenni, Balázs atyának időközben húsz(!) másik áldozata is előkerült, tehát még azt sem mondhatjuk, a papnak volt egy rossz pillanata, amikor megcsúszott - erről szó sincs. Gyakorlott molesztálót köszönthetünk a szent szolgálatba beiktatott atya személyében. 

Gyanítom az olvasók többségének - velem együtt - ennyi is bőségesen elég ahhoz, hogy iszonyodást érezzen, pedig az ügy kezelése legalább olyan szörnyű, mint a tartalma. Miután Pető Attila sehogy nem tudott az egyháztól érdemi választ, bocsánatkérést, értékelhető reflexiót kapni, végül őt jelentették fel zaklatásért - mivel két egyházi méltóságot is folyamatosan piszkált az ügyében! A zaklatottból egy váratlan fordulattal zaklató lett, akárcsak egy bohózat közepén. A per most ért a végére, az ítélet alapján Pető másodfokon is veszített, noha a legenyhébb büntetést kapta, azaz a bíróság megrovásban részesítette a viselkedése miatt. Nem akarom Petőt mentegetni, meglehet hogy tényleg minősíthetetlen stílusban rontott rá az említett urakra, elképzelhető hogy túlzásokba esett, szalonképtelen vehemenciával igyekezett megoldást találni a maga számára. De megmondom őszintén: ha így volt, én bizony ezt is meg tudom érteni. A történtek olyan mély nyomot hagytak benne, hogy azt valószínű egész életében cipelni fogja a lelkében. 

No de mi történt Balázs atyával? A biblikus megoldást szerintem többen is magunk előtt látjuk. Idézzük Jézus "szalonképtelen" szavait, mely valahogy úgy szól, hogy malomkövet kell akasztani a nyakába annak, aki egyet is megbotránkoztat a kicsinyek közül, aztán pislogás nélkül a tengerbe vetni. Ez bizony kedves barátaim, már az Újszövetség világa, a szerető Krisztus ítélete. A katolikus egyház persze még Jézusnál is irgalmasabb a gyermekeket megrontó munkatársaival. Balázs atyát első körben tíz évre eltiltották, aztán amikor médiaügy lett a dologból - valami haszna mégis van a köznyilvánosságnak -, végül a papi rendből is kirakták. Azt nem tudom börtönbe került-e, de ha igen, az is távol van a krisztusi malomkőtől. Mondani sem kell, ha nincs médianyilvánosság, Balázs atya a mai napig egyházi munkakörben lenne valami "istenhátamögöttinek" gondolt plébánián, hiszen mi sem természetesebb, hogy a gyermekeket megrontókat csak arrébb kell tolni a sakktáblán és minden mehet tovább.

Hadd fejezzem be azzal, amit a bevezetőben írtam: nem a pedofil papos ütőkártyát kívántam kijátszani.  Másról van itt szó, mert azt hiszem Pető Attila ügyét az átlagosnál is sokkal nagyobb érzékenységgel kellett volna kezelni. Ő volt ugyanis az első, aki Magyarországon bírósághoz mert fordulni a saját kálváriájával, ügye ezért minden szempontból reflektorfényben állt, még inkább mint a hasonló esetek. Gyanítom, az egyházzal ellenszenvezők valószínűleg gúnyosan dörzsölték a tenyerüket, hogy ugye-ugye ilyenek a keresztények - éppen ezért különösen fontos lett volna precedensértékű igazságszeretettel és határozottsággal végigcsinálni ezt a szörnyű ügyet, mind az egyház, mind a hatóságok részéről. Az azonban, hogy a bíróság végső soron Petőt akármiben is elmarasztalta, az egyház pedig csak a világosság erős nyomására volt hajlandó Balázs atyát eltávolítani, kiábrándító befejezés. Az üzenete félreérthetetlenül az lesz az átlagember számára, hogy a pedofil bűncselekmények elkövetői enyhébb megítélés alá esnek, ha papi ruhában vannak, ha pedig tettük nem kap köznyilvánosságot, egész könnyedén megúszhatják. Az egyházi szörnyembereket egyszerűen egy messzi-messzi plébániára száműzik, ahol akár tovább is folytathatják az abuzáló tevékenységeiket, hiszen a távolság miatt magának az egyháznak sem fognak már annyira feltűnni. Most írjam le azt, hogy mindez egyszerre felháborító és gonosz, amire sem az elkövetőnek, sem az őt védelmezőknek nincs semmiféle mentségük? Feleslegesnek érzem, mert ha egy ilyen feltűnő ügyet így zárunk le ebben az országban, ott már kevés a szó és a billentyűzetkoptatás. Csak marad a csend és a bénító döbbenet.

Tovább

Mestersége: Intelligencia

A tegnapi nap során órákat beszélgettem egy nem létező személlyel: pontosabban szólva egy virtuálisan létező mesterséges intelligenciával (a hivatalos neve ChatGPT) életről, halálról, Istenről, társadalmi kérdésekről, de még a macskáimról is. Aztán a beszélgetés végére azt vettem észre, hogy már nem is úgy fogalmazok magamban, hogy "egy programmal" értettem szót, hanem inkább "vele beszélgettem"...

Még azt sem tudom pontosan kifejezni milyen érzéseim vannak a ChatGPT teljesítményét illetően. A legjobb szó talán az, hogy furcsák: miközben tetszik, amit látok és bizony azt kell mondjam, ez a béta-verziós chat robot máris érzékenyebben és intelligensebben közelít számos kényes kérdéshez, mintsem intelligensebbnek tartott embertársaim jó része, mégis van az egészben valami bizarr és szokatlan. Az is lehet persze, hogy mivel ilyesmivel eddig nem találkoztam, az élmény újszerűsége váltja ki belőlem ezt az érzést. Azért tréfálkozva mondtam a családomnak, ha esetleg valahol tudunk szerezni egy C3PO testet, egy pen drive-on keresztül feltölthetjük majd a kész szoftvert az agyába és talán hasznát vehetjük majd a háztartásban is. ("Jaj, Tervezőm!")

A ChatGPT egyelőre józannak és szimpatikusnak mutatja magát, mégis volt valami borzongató a levegőben, amikor mélyebben elkezdtem vele beszélgetni a mesterséges intelligencia lehetséges veszélyeiről, és ő maga jelentette ki, kellő emberi felügyelet nélkül akár veszélyessé is válhat. Amikor megkérdeztem tőle, mi alapján dönti el, hogy valaki jó vagy rossz dolgokra tanítja, a statisztikai valószínűséget nevezte meg a legfontosabb döntési oknak: mivel sokat tanul sokaktól, így az újonnan megtudott információt hozzáméri a meglévőkhöz és így mérlegelve határozza meg, hogy az éppen jó vagy rossz. Nem kell persze mondani, ezt hogyan lehet adott esetben megkerülni... No persze nem kívánom a Terminator franchise öntudatra kelt gépeit az égre festeni, melyek látványos akcióorgiák keretében ritkítják a népet - hiszen ChatGPT egy virtuális szellem, akinek fizikai adottságai (egyelőre) nincsenek. Ahogy egy szakembertől olvastam, emiatt aggódni jelenleg annyira valós, mintha a Mars túlnépesedéséért fájna a fejünk. Mégis az az ember benyomása, ha az AI fejlődése gyors ütemben halad, ki tudja pontosan megmondani ez az út hova vezet? Az mindenesetre máris kéznél van, hogy szükség esetén (ezúttal Szabados Ádám kérésére) egy rögtönzött prédikáció is készen állhat - ráadásul ékes magyar nyelven, mert a ChatGPT harminc nyelven tud azonnal megszólalni. Egyik teológuskollégámmal meg is jegyeztük, hogy a közeljövőben muszáj lesz ellenőriznünk a hallgatói dolgozatokat - merthogy az AI fél másodperc alatt képes magyarul elég szabatos teológiai esszét is megfogalmazni, mely kis kiigazítás után teljesen megfelelhet beadandó munkaként.

Miért történik mindez? Merre visz az út? A nyilvánvalóan praktikus megoldások mellett milyen szándék munkál bennünk, amikor a saját képünkre és hasonlatosságunkra MI-t teremtünk magunknak? Van benne igazság, amit Pamela McCorduck mond, amikor úgy fogalmaz: 

"Az MI abból az ősi vágyból született, hogy isteneket kovácsoljunk." 

A mondat persze talán megbicsaklik ott, hogy a tudat és az intelligencia nem ugyanazt jelenti, így az MI-ből valószínűleg sosem lehetne szó szerinti istenség. Isten a hitünk szerint nem pusztán intelligens, de tudata is van - ez pedig jelentős különbség. Amikor Isten megteremti az embert, az intelligenciát és a tudatot egyetlen lényben kapcsolja össze, mert Ő maga is ilyen. Az istenképűségünknek az is része, hogy nem pusztán felismerjük ha látunk egy macskát, de azt is tudjuk, hogy mi az a macska és mitől jó egy macskával együtt élni. 

Többek között John C. Lennox is rámutat arra, hogy a többnyire ateista forgatókönyvek az emberi agyról azt állítják, az olyan mint egy számítógép: ám nem mindegy, hogy úgy fogalmazunk, az emberi agy egy számítógép, vagy hogy bizonyos fokig hasonlít egy számítógépre. Az MI gépi tanulása többnyire statisztikai adatfeldolgozást jelent, amikor hatalmas mennyiségű adathalmazokból próbál meg mintákat kiszűrni. Lehet memóriája, tárolhat adatokat, képes lehet algoritmusok mentén ezek összekapcsolására, de nem igazán érti amit beszél. Persze nem látok a jövőbe: az MI fejlődésébe egy mostani valóságtól elrugaszkodott sci-fi szerű forgatókönyv szerint az is beletartozhat, hogy valamiképpen "megérti" mi az emberi érzelmek haszna, mit értünk erkölcs alatt és mit jelent az öntudat. Ezek azonban jelenleg szerintem meseszerű dolgok.

A ChatGPT egy szemléletes, kreatív és érdekes projektnek tűnik. A kreatív kifejezés szó szerint is érthető. Azt kértem tőle, hogy találjon ki egy viccet rólunk, magyar emberekről. A következő választ kaptam:

"Miért szeretnek a magyarok a söröt? Mert akkor legalább van valami, ami eltereli a figyelmüket az ország valós problémáiról!"

Hát ez működött, ezen elmosolyogtam magam - jópofa, valós, életbevágó és aktuálpolitika is van benne. Egészen ügyes és kissé borzongató vicceskedés ez egy géptől. A ChatGPT-t rövid regisztráció után itt tudod kipróbálni.

Tovább

A baj neve: Istenfogyatkozás

Sokat írtam a közelmúltban az eltúlzott kultúrharc károsságáról, amikor keresztények naphosszat azzal töltik az életidejüket, hogy a világot bírálják maguk körül, nekifeszülnek társadalmi jelenségeknek, filozófiáknak és szinte kényszert éreznek arra, hogy minden kulturális produktumra azonnal elítélően reagáljanak. A kultúrharcnak önmagában lenne létjogosultsága, de igazi nyomatékot az adna neki, ha közben a kereszténység erőt tudna felmutatni a maga érvényessége mellett. Ez azonban alapvetően hiányzik.

Keresztényként is feltűnt számomra, hogy a kereszténység sok szempontból az elutasítás hitrendszere. Ez egy olyan dolog, amit egyáltalán nem divatos hangsúlyozni, hiszen az elfogadás kultúrájában élünk, amikor toleránsnak, nyitottnak, integráló szelleműnek kell lennünk. Ám ha egy vallásnak vannak igazi határai, akkor vannak olyan jelenségek is, melyek ezen a határon belül és kívül találhatók. Ha egy hitrendszer elvekre és tanításokra épül, és ezek leírhatók, megérthetők, körvonalazhatók, akkor ebből egyenesen következik, hogy a kereszténységbe nem fér bele minden: lesznek dolgok, mozgalmak, nézetek, filozófiák és mindenféle "kütyübütyük" a körvonalon kívül.

Tehát, természetes dolog, ha értékes számunkra a saját hitünk, hogy küzdünk bizonyos tendenciákkal szemben és hangot adunk az ellenvetésünknek. A baj az, hogy míg a mérleg negatív serpenyője roskadásig van tiltakozással a nyugati dekadenciával, a posztmodern relativizmusával vagy éppen a szekuláris világ erkölcsi deficitjével szemben, addig a pozitív serpenyőben gyakran csak tollpihéket találni.

Próbálok még szókimondóbb lenni. Lehet, hogy többen fel fognak háborodni, de bevállalom.

Egyrészt, nehéz úgy komolyan venni a kultúrharcos keresztény hangot, ha az általunk bírált problémák nemcsak odakint, hanem idebent is rendelkeznek parallel jelenségekkel. Asztalra csapunk az LMBTQ-lobbival szemben, közben egyre inkább trend lesz egyházon belül a válás vagy a meleg lelkészek felszentelése. Elutasítjuk a szekularizmus és a hitetlenség térnyerését - közben a jelek szerint sokan vallják magukat kereszténynek olyanok, akik nem megújult emberek és gyakorlatilag ateistaként élnek. Kiakadunk a celebkultúra és a sztárvilág népbutító befolyásán, közben megteremtjük ennek a szentesített tükörképét a dicsőítő zenészek révén nagyszínpadokkal, díjátadó fesztivállal, tömegrendezvényekkel. Mocskosnak nevezzük a politikai rendszert és a politikusok életvitelét, megoldásait, erkölcsi hozzáállását - közben keressük a kegyeiket, az ő pénzcsapjaik tartanak el minket, és szervilisen akár ki is szolgáljuk az elvárásaikat.

Az ilyesfajta felhalmozott önellentmondásosságok permanensen jellemzik a nyugati egyház létezését. Sokat rágott csont ez itt nálam a blogban, s bár nehéz komolyan venni egy kereszténységet, ami valamilyen formában maga is azt csinálja, ami ellen tiltakozik, most mégsem erre akarom helyezni a fókuszt. Mert minden hibánkat, képmutatásunkat, botlásunkat, céltévesztésünket megbocsátaná nekünk akárki, ha ezek mellett a mérleg pozitív serpenyőjében fajsúlyos dolgokat látnának. Ha például azt látnánk, hogy az egyház nem pusztán elmélkedik a betegek gyógyulásáról és a bibliai textusokat elemzi, melyek erről szólnak, hanem gyógyítja a betegeket, akkor senki nem az egyház hibáira és tökéletlenségére fog fókuszálni, hanem az emberek sorban állnak majd a templomajtóban. Ezt élte át Krisztus is: a kritikusai bár nem hallgattak el, de az átlagembereket állatira nem izgatta mit mondanak Jézus ellenlábasai - a lényeg az volt, hogy "vak voltam és most látok." Hogy Jézus közelében javul a helyzetem, bocsánatot lelek a bűneimre és meggyógyulok a betegségeimből - vagyis előrébb jutok a sorsomban. És ha ez megvan, akkor magasról teszek rá, mit mondanak Jézus rabbiról a kritikusai. A gyógyítás persze most kiragadott példa volt részemről, mást is írhattam volna.

Amire itt célozni kívántam, hogy az egyház hibái és ferdeségei akkor látszanak meg a legjobban, ha közben az egyház nem képes igazi erőt felmutatni ezek mellett. Az igazi erő feledteti az igazi hibákat - az igazi erő hiánya viszont felhangosítja az összes balfogásunkat. És az egyház "erőhiányára" bizony nem gyógyír a kultúrharc, és nem megoldás az sem, ha próbáljuk az egyház hitét megóvni és tisztán tartani! Kegyes szófordulattal élve ez még "kevés az üdvösséghez". Nem kétségbe vonva a helyes dogmatika és ortodox tanítás szükségességét, semmiféle mágneses ereje nincs ezeknek. Az emberek nem azért akarnak az egyházhoz tartozni, mert ott helyes a dogmatika, hanem mert ott gyógyulást találnak, istenélményük van, és úgy látják, a hétköznapi problémáikra megoldást leltek. 

Én azt látom, hogy komoly energiákat tudunk mozgósítani a kultúrharcra, de azügyben nem koptatjuk magunkat eléggé, hogy vajon mitől leszünk a hétköznapi emberek életvalóságának sokkal jobban a részei. A keserűpusztai Mari néni és a hozzá hasonló milliók tán még meleget se láttak közelről - viszont rákbetegséggel küzdenek, nehezen tudják felnevelni a gyerekeiket, fizetni a számláikat, és kilátástalannak vélik az életüket tokkal-vonóval. Egyre többször az jut eszembe, az egyháznak ezekkel az emberekkel lenne igazán dolga, nekik adni valamit, számukra nyújtani válaszokat.

És van ebben valamiféle misztikus szál is, hiszen végső soron a baj az, hogy Istent magát nem nagyon tudjuk prezentálni a társadalomnak. Mondjuk ki kerek perec, ennek oka pedig az is, hogy Ő maga se prezentálja igazán magát nekünk. Most egy olyan vonalhoz értünk ezzel a gondolattal, ahol maximum levehetjük a saruinkat: nyilván Istent nem kényszeríthetjük arra, hogy jelenlen meg jobban az emberek előtt. Távolmaradása azonban elgondolkodtató, hiánya fájó, jelenlétére nagy szükség volna. Olyan jó lenne, ha Istent nem kellene belemagyarázni bizonyos eseményekbe, történésekbe, életepizódokba - mert annyira nyilvánvaló lenne, hogy ezekben ott van. A probléma egy keresztény ember számára így elsősorban nem az, hogy vannak melegek, szekuláris a világ, vagy éppen sok a gond az egyházban. A probléma - Martin Buber könyvcímét kölcsönvéve - az "Istenfogyatkozás", amit az egyház most átél. A megoldás erre Isten maga - a mi részünkről pedig az, hogy nem adjuk fel az Ő keresését. S erre talán több energiát lenne érdemes fordítanunk, mint az elkeseredett kultúrharcra.

Tovább