Szinte minden nap szembejön velem a plakát, miszerint a világszerte ismert motivációs tréner, a kezek és lábak nélkül született Nick Vujicic ismét Magyarországra látogat és Budapest szívében tart egy újabb bátorító előadást a közönségnek. Ezzel természetesen önmagában semmiféle probléma nincs, mégis van az egészben valami zavaró számomra, amit most megkísérlek egyszerre óvatosan, mégis őszintén szavakba foglalni.
Ha tetszik, ha nem, ha valaki a szavaiból él - legyen az politikus, tanár vagy éppen motivációs előadó - a személyiségével dolgozik, bizonyos értelemben saját magát is értékesíti. Ahogy a bölcs mondás tartja, "bármit is beszélsz, végső soron nem mondhatsz mást, mint aki magad vagy." Azt csak a barthiánus dialektikus teológia gondolhatta komolyan, hogy az ember a szószéken állva kizárhatja saját magát és szigorúan csak a Biblia szavait szólja, a személyiségét pedig teljesen eltünteti közben. Ilyesmi a valóságban nem létezik, egy beszédet tartó ember óhatatlanul sokat árul el önmagáról is.
A motivációs trénerek viszont nálam külön szegmensét jelentik a retorikának. És bevallom őszintén, egy olyan területhez tartoznak, melytől erősen berzenkedek, vagy határozottabban megfogalmazva, kifejezetten taszítónak vélem. Ez nem Vujicic-ról, hanem az általa képviselt műfajról szól inkább. A motivációs trénerek szövegei számomra olyanok, mint a lakodalmas zene: kénytelen vagyok ugyan azt is a zene ernyője alá szorítani, ám közben feláll a hátamon a szőr az igénytelen melódiáktól, az ostoba dalszövegekről már nem is beszélve. Valami ilyesmi nekem a motivációs trénerség is: a retorika mulatós zenéje. Ami azonban a legjobban bosszant a motivációs trénerek szövegeiben, hogy bizony rengeteget hazudnak a közönségüknek. No persze nem direkt módon, hanem a kliséik által, a giccses és közhelyszerű, leegyszerűsítő logikával operáló, érzelmekre hatni kívánó tartalmak révén, melyek bizony erősen valóságtorzítóak. A probléma pontosan itt kezdődik.
A helyzet az, hogy a valóságtorzításban - egy dolgot leszámítva - Vujicic sem tűnik gyökeresen másnak, csak őt senki nem meri kritizálni (Puzsér durván keresetlen szavait leszámítva), mivel sajnálja hogy kezek és lábak nélkül kénytelen élni. Akit pedig sajnálunk, akiért megszakad a szívünk, aki felé mély együttérzést tudunk kifejezni, azt szinte automatikusan valamiféle sérthetetlenség ideájába burkolunk. És ha ezt ő is tudja, bizony ki fogja használni - mert ilyen az ember. Nick Vujicic pontosan olyan gyarló és bűnös, mint bárki más. Az ember viszont csaknem mocskos disznónak érzi magát, ha őszinte kritikát fogalmaz meg, amivel valószínűleg kivívja a tömegek dühét és ellenkezését is. A tipikus viszonyulás valószínűleg a szemöldökráncoló értetlenség lesz: vajon miféle lelketlen torzulás vihet rá arra valakit, hogy egy ilyen kedves és szerencsétlenül járt embert bármiféle kritika alá vonjon?
Nos, ha hiszi az olvasó, ha nem, az én kritikám mögött pedig nincs semmiféle tiszteletlen szándék vagy bunkóság. Sok évtizednyi kereszténység után már láttam-hallottam prédikációnak nevezett, valójában motivációs tréningnek tartott igehirdetéseket is, melyeken az emberek elsírták magukat és mivel rokonszenveztek az előadóval, mindent elhittek neki amit mondott. Nem állítom, hogy Vujicic ezt csinálja, hiszen nem látok a lelkébe, de gyanítom, hogy az ő "piacképességéhez" nagyban hozzájárul az egyébként jogos együttérzést kivívó állapota. Kérdés azonban, hogy a kéz- és lábnélküliség elegendő-e ahhoz, hogy a motivációs beszéd valóságtorzításai felett szemet hunyjunk?
Fogalmazzunk tehát világosan!
Először is: épeszű ember nem gondolhatja komolyan, hogy egy kezek és lábak nélkül született férfinak könnyű sorsa lenne. Ha kicsit utánanézünk, Vujicic is megjárta az élet sötét oldalát: mondani sem kell az önelfogadási problémákat, amikkel küszködött, s amelyek miatt öngyilkos is szeretett volna lenni - emellett Istent is gyűlölte és eredetileg nem akart előadóvá válni. Igazságtalan lenne azt állítani, hogy Vujicic könnyen karriert épített a testi fogyatékosságából - mert sok fájdalom és küszködés fémjelzi a múltját, amiben nincs is semmi meglepő. Ehhez képest, ha csupán a számokat nézzük, minden együttérzést és elismerést megérdemel valaki, aki ilyen mélyről indulva ennyire magasra tud feljutni: a nagyjából 61 országban és 3000 színpadon megtartott előadások, illetve az időközben megírt könyvek mögött sok munka és erőfeszítés áll. Ezt mindenképpen muszáj rögzíteni.
Másodszor azonban, belehallgatva az előadásokba és interjúkat böngészve sajnos ugyanazokkal a fentebb már említett közhelyszerű hazugságokkal szembesül az ember, ami a motivációs tréningeket visszatetszővé teszi. Kérdezhetné valaki: mit panaszkodok itt, hiszen ezrek és ezrek érzik magukat motiválva az ilyen előadások révén - hát ki vagyok én, hogy elvitatom ezt az élményt? Szeretnék egyértelmű lenni és amit leírok, az nem pusztán Vujicic-re, hanem magára a motivációs tréningre, mint műfajra is igaz. Amikor olyan, végtelenül elcsépelt közhelyeket mond, miszerint "egyenlők vagyunk" (ami sok szempontból egyáltalán nem igaz) vagy "ne féljünk a kudarcoktól, mert azokból tanulunk" (a klisék kliséje), vagy hogy "az élet tele van akadályokkal", akkor az ember csak kínosan elmosolyogja magát. Egy közhelygenerátor véletlenszerűen eszkábált mondatai sem szólhatnának precízebben. Az igazi csúsztatások azonban az olyan "klasszikusnak" nevezhető élethazugságokkal kezdődnek, miszerint mindenkiből lehet hős (nem lehet), meg hogy képesek vagyunk meghaladni saját magunkat (nem vagyunk képesek - csak nagyon kivételes szituációkban és nagyon rövid időre) és boldogan élhetünk míg meg nem halunk (mesevilágban maximum). Ezek az egyébként jószándékkal színpadról hirdetett közhelyek végtelenül eltúlzott általánosítások, melyeket ha nem részletez és magyaráz meg valaki, nagyon alattomos módon okoz vele kárt az emberek lelkében. Emellett, ha valaki mindig úgy jelenik meg, hogy fürdik a sikerben, folyton meghaladja önmagát és dacol az élettel, olyan képet fog sugározni az őt kedvelők felé, amibe azok hosszú távon belebetegednek - mivel erre nem lesznek képesek.
Tudom miről beszélek, mert ennek a csalóka idillnek természetesen létezik a keresztény verziója is. Nagyon sokszor hallottam embereket arról beszélni tömegek előtt, hogy "Illés is csak ember volt, és ha erősen hiszel, te is megteheted, amit Illés" vagy "Mózesnek is csak egy botja volt és nézd meg mit művelt vele" - az ilyesféle gondolatokat úgy vélem jogosan lehet egyfajta keresztény motivációs tréningnek nevezni. A sikert természetesen könnyű beígérni és osztogatni egy színpadon állva, rajongók tekintetében fürödve, nem számolva azzal, hogy ilyenkor lehetetlen mércét tesz valaki az azt megugrani képtelen, hétfő reggel fejfájással ébredő, átlagos emberek közül. A sikerről beszélő szpíkernek más dolga sincs, mint élvezni, hogy az emberek isszák a szavait, jutalmazzák a figyelmükkel, elmerülnek a tekintetében, kilószámra veszik a könyveit - de a tipikus sikert kereső hétköznapi emberek nagyon messze esnek ettől az ideálközeli állapottól. Sokszor az őket büntető multik világában, emberszámba nem véve, rabszolgahajcsárok között számlálják munkanapjaikat. Ők nem képesek mindig feljebb és feljebb jutni, hanem örülnek ha a víz felszínén maradnak, szokott rossz napjuk lenni és megélik a hétköznapok hajszáját. Ezért aztán az eredetileg motiválni és bátorítani kívánó előadások hosszú távon képesek éppen a visszájukra fordulni és arra emlékeztetni a józanabbakat, milyen messze is vannak az akadályokat folytonosan jól teljesítő trénerekhez képest. No és persze akadnak olyanok is, akik elhiszik ezt a sok zöldséget és erőnek erejével igyekszenek szárnyakat növeszteni maguknak.
Nick Vujicic azonban abban különbözik a megszokottnak nevezhető motivációs trénerektől, hogy ő az evangéliumról is beszél az előadásaiban, azt pedig semmiféleképpen nem akarom elvitatni, hogy őszinte hívő ember. Vujicic-csel nem az a probléma, hogy valamiféle rafinált és számító fickó lenne, nem tűnik annak, azt sem mondom, hogy bizniszt csinált a testi fogyatékosságából. Szerintem ő valóban tehetséges előadó, csak olyan műfajt választott magának, ami a szemfényvesztésre lett optimalizálva. Maga a műfaj teszi kérdőjelessé az egészet és ez tulajdonképpen a problémám. Mennyire lehet együttérzésből szemet hunyni egy olyan műfaj felett, ami éppen az együttérzésem mentén akar nekem valótlanságokat eladni? Ez itt a kérdés, bizony-bizony.