Szerintem rendkívül izgalmas és viszonylag parázs kis vita zajlott itt a közelmúltban az eredendő bűn tanításáról - a témát azonban még nagyon is lehet ragozni, vizsgálni, továbbvinni. Most egy igen érdekes perspektívából, mégpedig az evolúció szemszögéből teszem ki a csizmát az asztalra - pontosabban nem is én teszem ki, hanem egyik kedves olvasóm: dr. Deák Péter genetikus biológus, aki szakavatott ismerője az evolúciónak. Örömmel adom át neki a szót!
Számos alternatív magyarázat jelent meg az eredendő bűn okára, ezek egyike Piet Schoonenberg nevéhez fűződik. Szerinte, és követői szerint az eredendő bűn minden egyes embert átitat, annak a romlott társadalomnak a hatására, amelybe mindannyian beleszületünk. Sajnos Schoonenberg nem ad választ arra a kérdésre, hogy miért és hogyan vált romlottá az eredeti emberi társadalom. Erre a kérdésre mások sem tudtak teljesen meggyőző és mindenben kielégítő választ adni eddig, így jelenünk történelmi eredete továbbra is megválaszolatlan. Ezt látszik alátámasztani Joseph Ratzinger kijelentése is, aki 1984-ben, a vatikáni Hittani Kongregáció vezetőjeként ezt írta: „the inability to understand ‘original sin’ and to make it understandable is really one of the most difficult problems of present-day theology and pastoral ministry” (vagyis az eredendő bűn megértésének és megértetésének képtelensége valóban egyike napjaink pásztori és teológiai nehézségeinek).
Mivel magyarázható hogy egy olyan alapvető vallási doktrina, mint az eredendő bűn minden részletre kiterjedő tisztázása nem történt meg eddig? A lehetséges vizsgálódási irányok közül kettőt érdemes átgondolni, egyrészt a teológiai oldalt, másrészt az evolúciós biológiai oldalt, elsősorban az állati és emberi magatartás biológiai vizsgálatainak eredményeit. A teológiai vizsgálódás elég alaposnak tekinthető, hisz az idők folyamán teológusok, bibliakutatók és hívők milliói gondolkodtak és elemezték a Bibliát, próbálták megérteni Isten szándékát ebben a témában. Noha a Biblia megértése, értrelmezése és újraértelmezése folyamatos, nem valószínű, hogy önmagában ez gyökeresen új elképzeléseket eredményezne az eredendő bűnnel kapcsolatosan. A vizsgálódás másik iránya sokkal több lehetőséggel kecsegtet. Talán megfelel a valóságnak az a kijelentés, hogy a XX. század közepéig hívők és nem hívők ismeretei az állati viselkedésről nem, vagy alig haladták meg azt, ami Ezópus meséiben olvaható. Azóta azonban olyan híres kutatók, mint pl. Dian Fossey, Jane Goodall, Frans de Waal, E. O. Wilson, Robert Sapolsky, Konrad Lorenz, vagy a magyar Csányi Vilmos és sokan mások is tudományosan jól megalapozott ismeretanyagot halmoztak fel az állatok (ezen belül a főemlősök) és az emberi magatartásról.
A viselkedéskutatásokból kirajzolódó kép nem igazán szép. Kiderült, hogy az állatvilág, egysejtűektől a főemlősökig, tele van fajon belüli agresszióval, kannibalizmussal, gyilkossággal, csalással és lopással. Gyakorlatilag nincs olyan bűnösnek tartott emberi viselkedés, amely ne fordulna elő az állatvilágban is. Az állatok persze nem bűnösök, hisz tetteik csak erkölcsileg megfontolt emberek esetében tekinthetők bűnösnek. A különböző állatfajok, a főemlősökkel és az emberrel közösen azért mutatják ezeket a viselkedési mintákat, mert egy olyan közös őstől örökölték őket, amely szintén rendelkezett velük. Nyilvánvaló, hogy ez a közös ős jóval az első emberek előtt élt, és nem azonosítható a bibliai Ádámmal. Ezek a viselkedésformák azért maradtak fenn a mai napig, mert elősegítik az egyedek túlélését és szaporodását. Más szóval ezek azért maradnak fenn, mert a természetes szelekció előnyben részesíti őket az organizmusok túlélése szempontjából. Mivel ezek a viselkedési formák az önfenntartásra irányulnak, és a véges erőforrások világában csak mások kárára lehetnek sikeresek, ezért önzőnek nevezhetjük őket. A természetes szelekció a túlélés és az önfenntartás áraként kényszeríti ki az önző viselkedést minden élőlénynél, még a legegyszerűbbeknél is. Ez a megállapítás még olyan fajok esetében is érvényes, amelyekben kooperatív vagy altruista viselkedés alakult ki, mert ezek mindig magyarázhatók az önzés és egyéni előnyök szempontjából.
A fentiek lehetővé teszik az eredendő bűn újraértelmezését. Az önző emberi természet az eredendő bűn megtestesítője, amely ténylegesen bűnös tettekben nyilvánul meg. Egyetemességét, azaz kivétel nélkül, minden emberben megnyilvánulását a közös őstől való természetes leszármazásnak köszönheti. Ez a közös ős nem az emberi fajon belül létezett, hanem sokkal korábbi időkből származik. Cselekedeteink csak akkor nyerték el bűnös jellegüket, amikor az emberi értelem fejlődésével erkölcsileg felelős lényekké váltunk. Mindannyian vétkezünk, mert mindannyian örököltünk - a legelső élőlényektől a földön - egy erős hajlamot arra, hogy önző módon cselekedjünk. Akaratunkkal felülírhatjuk ezt a hajlamot, de csak nagy erőfeszítések árán. A tapasztalat az, hogy könnyebben választjuk az önzést. Az eredendő bűn tehát nem az őstörténetünkben bekövetkezett bűnbeesés eredménye, hiszen soha nem voltunk önzetlenebbek, mint most. Az így felfogott eredendő bűn még a csecsemőkben is jelen van, akik tagadhatatlanul énközpontúak, bár tényleges bűnben nem vétkesek.
Röviden összefoglalva tehát földi világunk egyik vastörvénye a darwini természetes szelekció, amely a túlélés és az evolúciós fejlődés áraként minden élőlényt önző viselkedéssel ruház fel, még akkor is, ha ez az önzés az erkölcsös teremtmények bűnösségét eredményezi. Evolúciós értelemben az élet nem fejlődhet másképp. A keresztény értelmezés szerint Isten ezt kezdettől fogva tudta, és tudta azt is, hogy végül szükségünk lesz a tökéletes, isteni altruizmus megtestesült példájára, aki megmutatja nekünk, hogyan léphetünk túl az eredeti önzésünkön.
