Nosztalgikus érzések kerítettek hatalmukba, amikor beléptem a Kispesti Baptista Gyülekezet ajtaján. Sok-sok évvel ezelőtt jártam utoljára "hétköznapi" baptista istentiszteleten, kíváncsi voltam mit hoz vissza egykori élményeimből egy mai alkalom. Tulajdonképpen mindent.
Nem fogok pontosan fogalmazni, de Mészáros Kálmán, aki a Baptista Egyház elnöke volt, egy interjúban valami olyasmit mondott, hogy a baptisták egyfajta határt képeznek a felekezetek között. Valahol náluk ér véget a történelmi egyházak konzervatív vonala, egyben itt kezdődik a kisegyházi szemléletmód fesztelensége is. Amennyiben igaz ez a megállapítás - és a magam részéről hajlok arra, hogy elfogadjam -, akkor egy baptista gyülekezet majdhogynem ideálisnak nevezhető, hiszen egyszerre bírja a komoly és laza hangvételt, az ünnepélyességet és az oldottságot.
A kispesti baptistákról semmit nem tudtam, teljesen ártatlanul mentem el egyik istentiszteletükre. Önmagában jót tett, hogy az általam megszokott rituáléktól alapvetően különböző liturgika részese lehettem. Nekem úgy tűnt, inkább a konzervatív irányvonal felé hajlik a közösség (amennyire ezt egyetlen alkalom során meg lehet ítélni), de nem kizárólagosan. Míg az énekek az egykori "hit hangjai" repertoárból kerültek elő, és számomra egyfajta hagyományőrző jelleggel bírtak, az igehirdetés sokkal inkább a ma emberéhez szólt. Utóbbiból csak egyetlen jópofa momentumot emelnék ki, amikor a prédikátor egy kis történetet mesélt el, miszerint meglepetésére anglikán hívőkkel futott össze Budapesten. Érdeklődve kérdezte tőlük, hogy pillanatnyilag kicsoda az anglikán egyház feje, mire mosolygós választ kapott: "Ki lenne? Még mindig Jézus Krisztus".
Összességében jó érzésekkel távoztam ebből a gyülekezetből. Hazudnék, ha azt mondanám, nekem való ez a hely: más karakter vagyok, mint ezek a tesók, de ettől még érezhetem jól magam közöttük.
Nem tudom, hogy a baptistákat hogyan ítélik meg a nagyegyházi szegmens tagjai, mindenesetre a pünkösdi-karizmatikus irányból sok kritika érte őket. Túlságosan lassúnak, Szentlélek-ellenesnek, törvénykezőnek tartották őket. Mára a helyzet szerintem sokat változott (mindkét felekezetben), de az tagadhatatlan, hogy a baptizmus teljes skálája elképesztően széles. Van itt minden, a kőkeményen tradicionálistól a szinte teljesen karizmatikusig. A széles "választék" persze azt jelenti, hogy az is találhat fogást rajtuk, aki simogatni, és az is, aki beléjük rúgni kíván.
Megint egy történet jut eszembe, amit egy barátom mesélt és jól ábrázolja az előbb említett sokszínűséget. Az elmúlt évek egyik baptista rendezvényén az igehirdető egy meglehetősen konzervatív prédikátor volt, aki - talán mondhatjuk úgy, hogy balszerencséjére - felvezetésként egy igencsak fiatalos lendületű, pörgő, táncoló, ugráló baptista dicsőítő csapatot kapott a nyakába. Miután a zenekar a maga természetességében levezényelte a dicsőítést, a prédikátor a látottakon megütközve lépett a karzatra és nehezen bár, de végül csak megszólalt, kérdőre vonva az előtte szereplőket:
- Mit szól a pásztorotok, hogy ti baptista létetekre így ugráltok a színpadon?
- Hát... - jött a válasz - ő is velünk ugrál!
Soha rosszabbat, Isten áldja meg a baptistákat! :-)
Nem fogok pontosan fogalmazni, de Mészáros Kálmán, aki a Baptista Egyház elnöke volt, egy interjúban valami olyasmit mondott, hogy a baptisták egyfajta határt képeznek a felekezetek között. Valahol náluk ér véget a történelmi egyházak konzervatív vonala, egyben itt kezdődik a kisegyházi szemléletmód fesztelensége is. Amennyiben igaz ez a megállapítás - és a magam részéről hajlok arra, hogy elfogadjam -, akkor egy baptista gyülekezet majdhogynem ideálisnak nevezhető, hiszen egyszerre bírja a komoly és laza hangvételt, az ünnepélyességet és az oldottságot.
A kispesti baptistákról semmit nem tudtam, teljesen ártatlanul mentem el egyik istentiszteletükre. Önmagában jót tett, hogy az általam megszokott rituáléktól alapvetően különböző liturgika részese lehettem. Nekem úgy tűnt, inkább a konzervatív irányvonal felé hajlik a közösség (amennyire ezt egyetlen alkalom során meg lehet ítélni), de nem kizárólagosan. Míg az énekek az egykori "hit hangjai" repertoárból kerültek elő, és számomra egyfajta hagyományőrző jelleggel bírtak, az igehirdetés sokkal inkább a ma emberéhez szólt. Utóbbiból csak egyetlen jópofa momentumot emelnék ki, amikor a prédikátor egy kis történetet mesélt el, miszerint meglepetésére anglikán hívőkkel futott össze Budapesten. Érdeklődve kérdezte tőlük, hogy pillanatnyilag kicsoda az anglikán egyház feje, mire mosolygós választ kapott: "Ki lenne? Még mindig Jézus Krisztus".
Összességében jó érzésekkel távoztam ebből a gyülekezetből. Hazudnék, ha azt mondanám, nekem való ez a hely: más karakter vagyok, mint ezek a tesók, de ettől még érezhetem jól magam közöttük.
Nem tudom, hogy a baptistákat hogyan ítélik meg a nagyegyházi szegmens tagjai, mindenesetre a pünkösdi-karizmatikus irányból sok kritika érte őket. Túlságosan lassúnak, Szentlélek-ellenesnek, törvénykezőnek tartották őket. Mára a helyzet szerintem sokat változott (mindkét felekezetben), de az tagadhatatlan, hogy a baptizmus teljes skálája elképesztően széles. Van itt minden, a kőkeményen tradicionálistól a szinte teljesen karizmatikusig. A széles "választék" persze azt jelenti, hogy az is találhat fogást rajtuk, aki simogatni, és az is, aki beléjük rúgni kíván.
Megint egy történet jut eszembe, amit egy barátom mesélt és jól ábrázolja az előbb említett sokszínűséget. Az elmúlt évek egyik baptista rendezvényén az igehirdető egy meglehetősen konzervatív prédikátor volt, aki - talán mondhatjuk úgy, hogy balszerencséjére - felvezetésként egy igencsak fiatalos lendületű, pörgő, táncoló, ugráló baptista dicsőítő csapatot kapott a nyakába. Miután a zenekar a maga természetességében levezényelte a dicsőítést, a prédikátor a látottakon megütközve lépett a karzatra és nehezen bár, de végül csak megszólalt, kérdőre vonva az előtte szereplőket:
- Mit szól a pásztorotok, hogy ti baptista létetekre így ugráltok a színpadon?
- Hát... - jött a válasz - ő is velünk ugrál!
Soha rosszabbat, Isten áldja meg a baptistákat! :-)