2022. november 30., szerda

Nietzsche, a próféta

Van abban valami ijesztő, amikor nagyformátumú gondolkodókról leginkább egy egymondatos graffiti jut eszébe az embereknek. Az egyébként igencsak vitatott költő-filozófus Friedrich Nietzsche pontosan így járt, és főként a keresztények körében számít valamiféle istentelen mumusnak - holott pont a keresztényeknek lehetne felismerni benne némi prófétai potenciált...

Nietzsche tehát az az "egymondatos" ember, akiről mindenki alapvetően egy-egy dolgot tudni vél: az egyik, hogy ő mondta azt, miszerint "Isten halott"; a másik hogy élete végén megőrült, ami csalhatatlan jele annak, hogy Odafentről megátkozták. Az átlagos műveltségű keresztények ismerete kimerül ebben a két apróságban, hiszen aki ilyen csúnyát mond és aztán ilyen csúnyán végzi, azt minden erővel kerülni illik. Holott azért mégis egy emberről és az életművéről van szó, és ugye nagyon valószínű, hogy több könyv szerzőjeként egy mondatnál messzebbre is merészkedett... Igen, Nietzsche tényleg nem az a kifejezetten vonzó figura. Olyan ember, akivel vitában állhatunk, olyan ember, aki sajnos kellő táptalajt adott az übermensch, vagyis a felsőbbrendű ember eszméjének, amit aztán az a bizonyos kefebajuszú őrvezető gátlástalanul fel is használt. De azért minden összevetve mégis több mondanivalója akadt annál, hogy "Isten halott" - márpedig sokan csak ennyit tudunk Nietzschéről.

Ez a tudás bizony ráfér egy söralátétre. És az a tudás, aminek egy söralátét elég, nem ér semmit. Vagy inkább, kevesebb a semminél, rosszabb a nemtudásnál is, mert zavart okozhat.

Persze nem mintha én nagy Nietzsche szakértő lennék, de most Jonathan Sacks kiváló könyve miatt nem első alkalommal került elém. Sacks a kötet egyik fejezetében azt a gondolatot ízlelgeti, vajon mit veszíthet az emberiség azzal, ha a hit teljesen kiveszik a világból. Sokan persze már a felvetését is hülyeségnek vélik: a magát borzasztó felvilágosultnak tartó ember abban bízik, ha nincs vallás, ha végre megszűnik a keresztény hit, a világ magától értetődően kellemesebb és jobb hely lesz. Ezt a naiv gondolatot olyanok is terjesztik, mint Richard Dawkins, aki az Isteni téveszme című könyvében egy édesen gyermekded világot fest le vallások nélkül.

Nietzsche nem volt ilyen bárgyú, viszont képes volt előre számolni a hit térvesztésének lehetőségével, mintha csak belelátott volna a posztmodern jövőbe. A vidám tudomány című könyvében olvasható az a híres részlet, amiből az a bizonyos híres mondata is származik:

"Isten halott. Isten halott marad. És mi öltük meg. Hogyan vigasztaljuk magunkat minden gyilkosok gyilkosát? A világ valaha volt legszentebb és leghatalmasabb lényét kivéreztettük a késeinkkel: ki fogja letörölni rólunk a vért? Milyen vízzel tisztíthatjuk meg magunkat? Milyen ünneppel vezekelhetünk, milyen szent játékot kell kitalálnunk? E tett nagysága vajon nem túl hatalmas-e a számunkra?"

Nietzsche 1882-ben, amikor ez a könyve megjelent, már tudta hogy sok fontos kortárs gondolkodó elvesztette a hitét, és azt érezte, az emberek fel se fogják mi történik itt valójában. Aki elveszíti a keresztény hitét, elveszíti a keresztény erkölcseit is: "ha valaki kiszakítja belőle az alapvető eszmét, az Istenbe vetett hitet, azzal az egészet darabokra töri: semmi lényeges nem marad a kezében." Nietzsche már előre úgy vélte, Németországban mérhetetlen tragédia fog bekövetkezni, amikor a kereszténység halálának következményei mintegy "felszívódnak" a társadalom szövetébe és elkezdik a felszín alatti romboló munkájukat. Nagyon érdekes, de költő Heinrich Heine már Nietzsche előtt negyvenöt évvel (egész konkrétan 1843-ban) ugyanezt írta szinte dermesztő látnoki képességgel:

"Németország olyan drámát fog megélni, amihez képest a francia forradalom ártalmatlan idillnek tűnik majd. A kereszténység egy időre féken tartotta a németek harci hevét, de nem semmisítette meg; amint összetörik a zabolázó talizmán, a barbarizmus megint fel fog ébredni... a dühöngő őrült tébolya, amiről a skandináv költők énekelnek és írnak..., az ősi kőistenek felélednek a romokból, és kitörlik szemükből az évezredek porát."

Az ember szinte megbabonázva olvashatja ezeket a gondolatokat, mintha csak Nietzsche és Heine valamiféle sajátos "Jelenések Könyvét" írtak volna, ami persze főként németországi viszonyokra vonatkozik, de ennél fontosabb, hogy az istenhit halálából következő katasztrófát vetítik elénk. (Nem állhatom meg az összevetést napjaink karizmatikus "prófétáival", akik elvileg ugye mélyen szellemi emberek, gyakorlatilag pedig többnyire össze-vissza beszélnek mindenfélét Jézus nevében...) Félelmetes és groteszk, hogy aztán Adolf Hitler pont Nietzsche eszméire is alapozva dolgozza ki a náci fajelméletet és gyújtja fel maga körül Európát.

Ezt a bejegyzést nem azért írtam, hogy megszeressük és rehabilitáljuk Nietzschét, esetleg valamiféle erkölcsi pajzsra emeljük és könnyes szemmel dicsérjük prófétai jellegű meglátásaiért. De azért mégis érdemes megállni egy pillanatra és belegondolni abba, hogy bár százhuszonkét éve halott, mégis tökéletes precizitással fogta meg a nyugati gondolkodás hitevesztettségét és azt az erkölcsi relativizmust, amiben a nyugati társadalmak jelenleg is lubickolnak. Amikor feltesszük azt az egyébként elgondolkodtató kérdést - melyre nem szabad kapkodó választ adni -, hogyan engedhette meg Isten a holokausztot és egy Führer felemelkedését a huszadik században, akkor a válaszok között helyet kell kapnia annak is, hogy ehhez a borzalomhoz bizony előkészítettük a terepet az istenhit nevetségessé tételével és bizonyos értelmű elsorvasztásával a nyugati miliőben. De vajon ha Isten halott a nyugati ember számára, vajon van-e lehetőség arra, hogy megint élővé válhasson? 

2022. november 27., vasárnap

Nyomokban Istent tartalmaz - a kultúra és a kereszténység (5)

Biztos vagyok benne, hogy számos keresztény van, aki a természetben járva csodálattal teli módon nyugtázza: milyen szép a világ, Isten milyen csodálatos valóságot teremtett. Könnyen felismerjük Isten ujjlenyomatait a természetben - de vajon a "második természetben", azaz a kultúrában is ez a helyzet? Nyilván nem: a kultúrára talán inkább azt mondanánk, nyomokban istenit tartalmaz, de semmiképpen sem olyan látványosan, ahogy a természet kapcsán azt tudni véljük.

Hát ez a helyzet nagyon röviden, ami a Niebuhr által szintetizálóknak nevezett csoportot össze is foglalja. Ők azok, akik nem értenek egyet az elkeseredett keresztény kultúrharccal, de nem képesek azonosulni olyanokkal sem, akik nyakig merülnek a kultúrában. A kereszténység és a kultúra kapcsolatát is-is relációban szeretik látni, valami olyanként, ami eredetében emberi és isteni egyszerre, szent és bűnös, a kényszer és a szabadság birodalma egyaránt.

Roppant frappánsan fogalmaz Niebuhr, amikor azt írja, a szintetizáló felfogást követők úgy vélik "olyan szakadék van Krisztus és a kultúra között, amit az alkalmazkodó kereszténység sohasem vesz komolyan és amelyet a radikalizmus meg sem próbál áthidalni." Valamiféle egyensúly keresés ez, egészséges középút kíván lenni a két szélsőérték között. Az Újszövetség nyíltan persze sehol sem tanít a szintetizáló felfogásról, de vannak olyan kijelentései, melyek ilyen ízűnek tűnnek (például amikor Jézus arra szólít fel, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené). 

A szintetizáló hívők között hatalmas a szórás, és a kissé bugyuta vagy eltúlzott próbálkozásoktól a finomabb megközelítésig sokféle variáció előfordul, ami elég színessé teszi ezt a nézetet. Például Alexandriai Kelemen "A nevelő" című művében úgy mutatja be Jézust, mint aki jóságos és bölcs tanító, s elsődleges célja az, hogy tökéletesítse és erényes életre nevelje a követőit. Ez aztán a kultúrában való helyes forgolódás etikettjét is magában foglalja. Nagyon vicces számomra, hogy Kelemen milyen aprólékosan ecsetelgeti, hogyan kell egy hívőnek viselkednie amikor eszik, iszik, ékszereket használ, nyilvános fürdőben jelenik meg - és ehhez hasonlók. Például amikor eszünk, óvakodni kell a beszédtől, mert teli szájjal a hang kellemetlenné válik. Ivás előtt pedig nem szabad illetlenül forgatni a szemünket, hiszen "mit gondoltok, hogyan ivott az Úr, amikor emberré lett értünk?" - teszi fel komolyan a kérdést Kelemen.

Ezek a ma már groteszknek és megmosolyogtatónak tűnő szövegek azért legalább rávilágítanak arra, hogy Kelemen minden idegszálával igyekszik kapcsolatot találni a kulturális normák és Krisztus példaadása között. Szerinte a kereszténynek a viselkedésében jó embernek kell lennie, aki megfelel a kultúra normájának, maga Krisztus pedig nem kultúraellenes, hanem nagyon is a kultúrába beépülve létezik.

Ehhez képest jóval értelmesebbnek tűnik Aquinói Tamás megközelítése, aki például a törvényről szóló elképzeléseiben is felmutatja a szintetizálásra való hajlandóságot. Tamás szerint az ember nem élhet szabadon a kultúrában, hanem a kultúrát meghatározó törvények alá kell magát rendelnie. A törvényeknek azonban igazi törvényként kell funkcionálniuk, ami nála azt jelenti, hogy nem az erősek akaratából származnak, hanem a dolgok természetének felismeréséből. A kultúra tehát olyan törvényeket, együttélési szabályokat tár az emberek elé, melyek az istenadta értelem felismerésének termékei, de végső soron az Isten által teremtett természetben gyökereznek. Ugyanakkor van isteni törvény is, amit Isten a prófétái által, de főleg Krisztuson keresztül kinyilatkoztatott az embernek - és ezek összhangban állnak a természetből felismert törvényekkel. Egyszerű példa erre a "ne ölj!" parancsolat, amely olvasható a Szentírásban, de a kultúrába is beépült, hiszen a teremtett rend helyes felismeréséből következik, hogy nem jó saját fajtársainkat pusztítani.

A szintetizáló látásmódnak szerintem minden erénye mellett megvan az a hátránya, hogy amikor tényleg fel kell venni a kesztyűt bizonyos kulturális jelenségekkel szemben, akkor sem képes megmozdulni, hanem szinte reflexszerűen az integrációra törekszik. Bevallom őszintén az eddig bemutatott elképzelések közül hozzám közel áll a szintetizáló megközelítés, de magam is képes vagyok túlzó módon hajlani arra, hogy a barátságosság jegyében kerüljem a kultúrával való konfliktust. Márpedig a szintetizálás semmiképpen nem jelentheti a langyos középutat, mert ha mégis azzá válik, akkor épp úgy a hit lényegének elvesztéséhez vezet, mint a túlzottan nyitott látásmód. Ezért a saját véleményem az, hogy a szintetizáló látásmód igényli a legtöbb koncentrálást az embertől: akárcsak egy artistának a cirkuszi sátor tetejénél ugrálva, állandóan energiát kell fordítani az embernek arra, nehogy rosszul fogjon meg valamit és a mélybe zuhanva összetörje magát.

A következő látásmód a dualista nézet lesz, miszerint a keresztények egyszerre két valóságban élnek - a szent és a világi szféra polgáraiként -, így ebben a paradox egyensúlyozásban kell a helyes utat megtalálnunk.

2022. november 23., szerda

Katar kavar, avagy mit jelent az értékválasztás?

Igazán törekszem a sokszínűségre és a témák diverzitására itt a blogban - de most mit csináljak, ha egyfolytában olyan dolgok történnek velem és körülöttem, melyek a kereszténység és a kultúra szerepére szűkítik a figyelmem? A jelenleg Katarban zajló foci VB sem mentes a vallási szálaktól, ami persze nem meglepő, ha egy muszlim ország áll szervezőként az események mögött. Amit ott látunk, az viszont messzebbre mutat az iszlámnál...

Egész pontosan, a katari VB látványa hatékonyan ábrázolja számunkra milyen is az, ha egy országban állami hatalommal támogatva érvényesülnek egy világvallás életvezetési és erkölcsi elvei. Persze nincs ebben semmi újdonság: eddig is tudtuk, hogy a muszlim országok törvénykezése a saria alapján történik - tegye fel a kezét, aki most hall erről először! -, ahogy azt is, hogy ilyen országokban nincs "iszlám vallás" meg "iszlám állam" egymástól szétválasztva, hanem maga a kultúra és az ország muzulmán.

Így aztán ahogy a hírekben hallottuk is, az ország törvényei végső soron vallási okok alapján tiltják az alkoholfogyasztást - és például a külföldről érkező szurkolók se vehetnek egyszerűen egy pohár sört sem, ami pedig tetszik vagy sem, bizonyos kulturális kelléke egy jó meccs élvezetének. :-) (Más kérdés, hogy akárcsak az amerikai szesztilalom idején, a tiltás inkább gerjeszti az igényeket és nem teljesen törvényes úton még kelendőbbé teszi az alkoholt.) Megismétlem a gondolatot, hogy ebben semmi meglepő és botrányos nem kellene legyen, hiszen eddig is tudtuk, hogy ezek az országok így működnek - más azonban erről valahol a tudatunk mélyén gondolatokat őrizni, vagy éppen közvetlenebbül találkozni vele egy világesemény kapcsán, pláne egy szurkolónak a helyszínen.

A témát azért is vetem fel, mert olyan világban élünk, ahol maga az értékválasztás aktusa is faramuci módon működik. Katar kapcsán fel sem merülhet, hogy az ottani emberek ne tudnának értéket választani, sőt nagyon is határozottan kiállnak bizonyos értékek mellett - annyira határozottan, hogy az értékválasztásukat rákényszerítik olyanokra is, akik nem muzulmánok. A nyugati társadalmakban pedig lassan egyre nehezebben látjuk már azt is, egyáltalán milyen értékeink vannak, illetve egyetlen, szinte mindenek feletti értékünk biztosan van, ez pedig a pluralitás. Ott tehát kiállnak az értékeik mellett, de lesöpörnek minden más értéket, itt meg leegyszerűsítve a végtelen pluralitásban minden érték értéktelen lesz és ha valaki mégis kiáll valami mellett, az kapásból fundamentalistává válik. 

Hogyan lehet ezt jól csinálni?

Szerintem nem bonyolult annyira: az értékválasztásban lehet valaki határozott - miközben meghagyja a másik ember szabadságát, hogy más értékeket válasszon. Tehát, mondhatom én azt, hogy én határozottan kiállok a hitem igazsága és a jézusi értékek mellett (szerintem például igenis fontos szeretni az ellenségeimet), de tolerálom, ha valaki ezt nem így gondolja (egy muszlim szerint például nem kell annyira szeretni az ellenségeinket). Egy ilyen állásfoglalás nem nélkülözi a határozottságot, de nélkülözi a kényszerítő erőt, amivel másokat is erőnek erejével, törvényi eszközökkel vagy más úton rábírok arra, hogy az én értékeimet kövesse.

Nos, pont ez utóbbi nincs Katarban, ahol a nem muszlimok kénytelenek a muszlim vallás miatt nélkülözni egy finom habos sört egy jó meccs közben - mert az ország határozott értékválasztásával együtt jár az értékek kényszerítése is. Arra azonban mi kényszerítjük rá saját magunkat itt Európában, hogy egyáltalán értéket választani is tapintatlanság, amit a kultúránk lassan már büntetni fog és azonnal intoleranciának minősít.

2022. november 20., vasárnap

Nyakig a kultúrában - a kultúra és a kereszténység (4)

Szélsőségből szélsőségbe csapódok most a sorozatomban: az előző részben azzal foglalkoztam mit jelent, amikor a kereszténység elhatárolódik a kultúrától és harcol a kultúrával szemben, most pedig arról fogok röviden írni, ami legalább ilyen jellemző manapság. Vagyis az asszimiláció folyamatáról, amiben bizony sokszor a keresztény hit lényegi elemei , sőt maga Krisztus is feloldódhat...

Ha egy keresztényről kiderül, hogy szimpatizál az őt körülvevő kultúrával, a konzervatívabb beállítottságúak gyakran máris felsóhajtnak és kezük ügyébe veszik a "liberális" feliratú pecsétet - hiszen a kultúráját szerető hívő esetében magától értetődő, hogy elvtelen kompromisszumokra hajlik a hitében. Márpedig valamennyi kultúrában vannak olyanok, akik Jézust társadalmuk Messiásaként, a társadalom reményeinek és törekvéseinek beteljesítőjeként értelmezik. Végső soron talán maga a zsidóság is a  kultúrájukat felemelő és érvényesítő figurát keresett és máig is keres a várva várt Messiásban.

Az előző látásmód radikális kultúrharcosaitól tehát nagyon messze állnak az olyan hívők, akik Krisztuson keresztül értelmezik a kultúrát, és azokat az elemeit tartják a legfontosabbnak, amelyek megegyeznek Jézus művével és személyével. Szerintem a probléma nem is azzal van, hogy a "kultúrbarát keresztények "(saját kifejezés) Krisztuson keresztül értelmezik a kultúra jelenségeit, hanem hogy fordítva is megcsinálják ugyanezt. Vagyis: Krisztust is a kultúrán keresztül értelmezik és kiválogatják a tanításai közül azokat az elemeket, melyek összeférnek az adott kultúrával - a többit meg hajlamosak szimplán kimetszeni.

Ha már az előző részben említettem egy konkrét személyiséget (Tertullianus), aki kellőképpen fémjelezte a radikális kultúrharcot, itt is hozok egy jellegzetes figurát, mégpedig Albert Ritschlt (ld. képen). Ő egyébként egy 19. századi német protestáns teológus volt, aki Krisztus és a kultúra kérdésével sokat foglalkozott és alapvetően a kultúrprotestantizmus egyik ismert figurájává vált. Ritschl szerint a kultúra alapja az a szándék, hogy az ember felülkerekedjen a természeten. Mivel ez valamiféle küzdelmet jelent a természetben és a természettel, így Ritschl az ember helyzetét is egy állandó kettős harcban látta. Egyrészt küzdünk a saját természetünkkel, másrészt le kell győznünk azt a kétségbeesést is, ami akkor támad bennünk amikor megértjük, hogy a természet közömbös a mi fennkölt céljaink iránt. (Ez kicsit nekem úgy hangzik, mint ahogyan például Richard Dawkins szokott érvelni az emberrel szemben közömbös és könyörtelen természetről...) A kultúra lényege tehát a természettel való összeütközésben van, célja pedig az, hogy felülkerekedjen a természet közömbösségén és Isten országát megvalósítsa ebben a valóságban (is).

Ha nem értem félre Ritschl-t, akkor van a gondolkodásmódjában egy nagy kanál teokratikus törekvés: mintha a kultúra valamiféle keltetője lenne egy optimális keresztény társadalom megvalósításának. Voltak és vannak is ilyen törekvések (gondoljunk például Kálvinra és Genf városára), amik ezt próbálják megcsinálni, az én véleményem szerint sikertelenül.

A kultúrkeresztények sokszor szeretik Jézus tanításaiból kiemelni, hogy a saját korához szólt, megerősítette az akkori kor társadalmának törvényeit, ugyanakkor vitába szállt korának politikai pártjaival. Ellentétben a kultúrával állandó harcot vívó keresztényekkel, egy kultúrkeresztény nem tekinti az egész világot maga körül valamiféle sötét-sátáni birodalomnak, hanem állandóan érintkezési pontokat keres a kultúrájával az egyház missziója számára, hogy ezeken keresztül tudjon változásokat generálni. Ez persze jónak tűnik, csakhogy a gyakorlat szintjén nem működik. Azt látjuk, hogy a kultúrkeresztények nem igazán sikeresek: nemhogy nem érik el az embereket az evangéliummal, hanem amikor megtalálják az előbb említett érintkezési pontokat a kultúrával, és így megnyitnak bizonyos csatornákat, inkább a kultúra áramlik be az egyházba ezeken a csatornákon át, és nem az evangélium jut el a kultúrába. 

Ráadásul, ha Krisztus és a kultúra túlságosan összefonódik, annak gyakran előbbi látja a kárát:

"Különös dolog, hogy a gnosztikusok és a kultúrprotestánsok, amikor alkalmazkodni igyekeznek a kultúrához, kívánatosnak találják, hogy apokrif evangéliumokat és új Jézus-életrajzokat írjanak. Kiszakítanak egy töredéket az összetett újszövetségi történetből és értelmezéséből, ezt kinevezik Jézus jelleme lényegének, kidolgozzák, és így az Úrnak egy saját maguk formálta mitikus alakját teremtik meg" - írja Richard Niebuhr.

Niebuhr szavai élesek és lényeglátók. Tudom, hogy meglehetősen sértő dolognak tűnik a gnosztikusokat és a kultúrabarát keresztényeket egy lapon említeni, de tényszerűen az a helyzet, hogy van valamiféle kapocs közöttük. Az apokrif evangéliumok által lefestett, teljesen kitalált és meseszerű Krisztus-képek valóban emlékeztetnek a kultúrához hozzáigazított, mintegy a mi világunkba átemelt Jézus figurákhoz. A kultúrbarát kereszténység egyik legnagyobb elcsúszása tehát az, hogy magát Krisztust is megpróbálja asszimilálni a kultúrába és ez óhatatlanul torzulásokhoz vezet. A történeti Jézus kutatás első két hulláma is pontosan ezt csinálta: megfogta az Újszövetséget, kiemelte belőle Jézust és áthozta a modern világba, hogy így "megmagyarázza" milyen is lehetett az "igazi" történelmi Krisztus. Ebből aztán bődületes marhaságok keletkeztek - nem csoda, hogy a történeti Jézus-kutatás harmadik hullámának mérsékelt ága legalább ezt felismerte, és Jézus karakterét "visszahelyezte" az első századi zsidó környezetbe, úgy próbálta megérteni.

Eddig tehát két utat vázoltam fel ebben a sorozatban. Az egyik a radikális kulturkampf útja, a másik pedig a kultúrkereszténység lehetősége. Niebuhr érdeme azonban, hogy lát még többféle más lehetőséget is. A következő részben azt az opciót szeretném átgondolni, ami valamiféle középutat keres a kettő között és azt szereti hangsúlyozni, hogy Krisztus se nem kultúraellenes, se nem a kultúrában lévő, hanem a kultúrák felett áll.

2022. november 16., szerda

Zoli bácsik egyháza

Két gyorsvonat jött szembe velem a minap: az egyik a katolikus Helmut Dieser nyilatkozata volt, aki német püspökként úgy vélekedik, Istennek semmi baja nincs a homoszexualitással és ő bizony szívesen összead meleg párokat, mert ezt biblikusnak véli. A másik egy egyelőre prognózison alapuló, de nagyon valószínű forgatókönyv a hazai népszámlálás vallási dimenziója kapcsán, miszerint most először fordulhat elő, hogy a kereszténység kisebbségbe kerül Magyarországon - mert annyira lecsökkent a magukat kereszténynek vallók száma. A két dolog - bár ez elsőre talán nem egyértelmű - bizony összefügg egymással, sőt azt állítom, előbbi részben utóbbi terméke.

Fiamnak még általános iskolában volt egy biológiatanára, úgy hívták, Zoli bácsi. Idős emberről van szó, nyugdíj közeli állapotban, amivel önmagában még semmi probléma sincsen. Zoli bácsival nem ez volt a gond. Zoli bácsival az volt a gond, hogy ostoba módon állt hozzá a saját munkájához. Amikor például a Covid-karantén idejét éltük és a fiam kénytelen volt otthon, a nappaliban egy laptop elé letelepedni, mindenféle órát megtartottak neki a tanárok - kivéve a biológiát. Írd és mond, hónapokon át egyetlen egy(!) biológiaóra sem volt, ez a tantárgy szőröstül-bőröstül megszűnt létezni a diákok számára. Aztán amikor véget ért a karantén, és visszaállt minden a régi kerékvágásba, Zoli bácsi is megjelent a látóhatár szélén és első mozdulattal dolgozatot íratott az osztályával - akiket egyáltalán nem tanított semmire sem. Az így megszületett érdemjegyeket el lehet képzelni, én ezt most mindenki fantáziájára bízom. Mindez egy olyan tanévben történt, amikor a továbbtanulás miatt nagyon is számítottak az érdemjegyek.

Rövidre fogom: Zoli bácsi finoman szólva sem lopta be magát a szülők szívébe. Egész konkrétan a jó büdös fenébe kívánták az édesapák és édesanyák a Zoli bácsit - és persze ennél durvább helyekre is, csak igyekeztem szalonképesen visszaadni a fortyogó indulatok hangját. Csakhogy akadt egy kis probléma, ami mostanság éppen a körmünkre ég, úgy hívjuk, hogy közoktatási állapotok. Mivel óriási a tanárhiány, különösen férfiakból és még inkább a természettudományos tárgyakból, Zoli bácsit egyszerűen nem lehetett kirúgni. Kiskirály lett a maga szemétdombján, aki tudta is magáról, hogy nélkülözhetetlen, ezért aztán simán megtehetett olyan dolgokat, melyeket egy valamennyire is normális oktatási rendszerben nem csinálhatott volna. Zoli bácsi visszaélt a helyzetével: miközben szenvedett a tanárlét hátrányaitól, lubickolt annak előnyeiben, hogy valahogyan nélkülözhetetlenné vált. Ez talán valamiféle kompenzáció is lehetett nála.

Van egy rossz hírem: a nyugati egyház mára bizonyos értelemben a Zoli bácsik egyháza lett. Egy következmények nélküli entitás, ahol egyre több mindent lehet megcsinálni.

Köztudott, hogy az egyház a nyugati társadalmakban folyamatos térvesztést kénytelen elszenvedni - ez okozza a "zolibácsiságát". Ha egy pap bibliaellenes dolgokat mond, nem látja el a feladatait, sőt ha pedofil, manapság nem kirúgják - csak áthelyezik. Ez még a jobbik eset. Sokszor még ennyi sincs: csak egyszerűen nem törődnek vele, szemet hunynak a nézetei felett, elfordítják az arcukat ha vállalhatatlan dolgokat tanít vagy tesz. Helmut Dieser nyilatkozata tőrőlmetszett eretnekség és világosan sérti a bibliai erkölcsiséget, egyébként pedig a katolikus tanítást is. Valószínűnek tartom, hogy a német katolikus egyházban mégis visszhangtalanul elhal majd az egész a semmiben. Megvonják a vállukat és elfintorodnak. Egyszerűen nem érdekli őket az egész.

Az egyház akkora tért veszített a nyugati világban, hogy a bődületes paphiány, a pangó templomok és az általános érdektelenség szintje miatt annak is örül, hogy egyáltalán valami van, ami még az övé és amit őrizni képes. És ezt egyre inkább tudják maguk a papok, dicsőítő zenészek, prédikátorok is. Úgyhogy mivel az egyházban a dolgoknak nincs következményük, senki nem mer szólni semmiről, mert még azok is megsértődnek és elmennek, akik egyelőre itt vannak, egyre inkább a szubjektív ízlés, a személyes pofátlanság és az egyéni erkölcsi gondolkodás valamiféle elegye lesz a mérce. A megelőző időszakhoz képest is teret kaphatnak az eszement gondolatok, hajmeresztő tanítások és a Szentírással szöges ellentétben álló vélemények - melyekre nem érkezik visszhang és nincs semmiféle következményük. Ez pedig önmagától vezet el még egy dologhoz: ha az egyház végül bolhacirkusszá válik, ahol a kis létszámú hívek egymást szórakoztatják a saját dolgaikkal, senkit nem fog érdekelni miről mit nyilatkozik. Egy kisebbségben élő egyház hangja maga is cérnavékony lesz amikor fontos társadalmi kérdésekben megszólal. Persze kiadhatunk nyilatkozatokat, hitvallásokat, artikulálhatunk véleményeket - ha érdekel ez majd bárkit is -, de hát papírunk lesz róla, hogy egy kisebbség vagyunk, dönteni meg a többség fog.

Ha Magyarországnál maradunk, és az előbb említett statisztika tényleg siralmas eredményt mutat majd, akkor ehhez még hozzátehetjük, hogy elmaradt a keresztény reneszánsz, amit a kormány az elmúlt tizenkét évben erőnek erejével igyekezett megvalósítani. Sőt, van egy olyan balsejtelmem, hogy ezek a politikai törekvések inkább berzenkedést váltottak ki a társadalomból és a hanyatlást meg a statisztika további romlását eredményezhették. Biztosat persze csak akkor tudunk majd mondani, ha napvilágra kerülnek az eredmények. A prognosztizáció szerint azonban sok jóra nem számíthatunk.

2022. november 13., vasárnap

Ne fordulj szembe a saját agyaddal!

Ha igaza van az egykori brit főrabbinak, azaz Jonathan Sacks-nak az emberi agy működésével kapcsolatban, akkor az több mint érdekes következtetésekre vezethet bennünket. Persze már korábban is sokszor hallottam a "bal agyféltekés" és "jobb agyféltekés" gondolkodásról, egy időben igencsak divatos volt ezekkel példálózni, de valahogy nem gondoltam még arra, hogy ez a jelenség a hit és a tudomány összebékítésének kérdésében bármilyen szerepet kaphat...

Csak a teljesség kedvéért említem: a közelmúltban jelent meg magyarul Jonathan Sacks egykori főrabbi "Kéz a kézben" című kötete - amivel kapcsolatban sem pozitív, sem negatív előítéletem nem volt. Nem vártam különösen nagy izgatottsággal, ezért is komoly meglepetésként ért, hogy eddig az év legjobb könyvének tűnik, habár nem értem még teljesen a végére. A könyv alapvetően Istenről, az istenhitről, és a tudományos gondolkodásról szól, s már a borítója is sokatmondó: egy emberi agyat láthatunk, melyet az ábrázolt kép kétfelé oszt. A baloldalon képletek, geometriai formák tudományos kifejezések sorakoznak, míg a jobboldalon egy héber szöveget látunk. Nos, pontosan valami ilyesmiről ír Sacks a kötet egyik fejezetében, amikor azt állítja, hogy az emberi gondolkodás tulajdonképpen kétféle, egymással nehezen összeférő típusú szemléletmódot igyekszik egy elmében összesűríteni. A könyv persze nem egészében erről a kérdésről szól, ezt most csupán kiragadtam belőle kedvcsinálóként. 

Tehát akkor: az agyunk és annak két féltekéje.

Vagy ahogy a kereszténynek igazán nem nevezhető Nietzsche is mondta: "egy magasabb rendű kultúrának dupla agyat kell adnia az embernek, úgymond, két agykamrát, az egyiket a tudomány, a másikat pedig a nem tudomány megértéséhez; ezek egymás mellett helyezkednek el, nem tévesztődnek össze, elválaszthatók és kikapcsolhatók - ez szükséges az egészséghez."

Sacks szerint a tudomány szétszed dolgokat, hogy megnézze, hogyan működnek - a vallás összerakja a dolgokat, hogy megnézze mit jelentenek. Ez az elme két különböző tevékenységét képviseli. A bal agyfélteke általában a lineáris, elemző, atomokra bontó és mechanikus típusú megközelítéseknek kedvez, mely a jelenségeket összetevőire bontja és egymást követő módon foglalkozik velük. A jobb agyfélteke inkább integráló tevékenységet végez és egyben akar tekinteni a dolgokra, erőssége az empátia és az érzelem.

Nagyon érdekes volt Sacks meglátása, amikor azt írja, szöget ütött a fejébe egy látszólag apró, de érdekes tény. Mégpedig az, hogy a magánhangzó nélküli nyelveket (például a héber és az arab) jobbról-balra írják, a magánhangzókat tartalmazókat pedig balról jobbra. Ebben első látásra semmi különös nincs, de adjunk egy esélyt ennek a megállapításnak! Az olyan nyelvekben, ahol vannak magánhangzók, a szavakat egyesével, egymás után is fel lehet ismerni és meg is lehet érteni. Persze félre is érthetőek, de többnyire azért egyértelműek: ha például leírom azt a szót, hogy magnókazetta, akkor senki nem gondol nejlonszatyorra vagy fűnyíróra ugye. Viszont az olyan nyelvekben, ahol csak mássalhangzók vannak, pusztán a betűk alapján nehéz egy-egy szó jelentését kapásból meghatározni. Ha a "k" és "p" betűk egymás után következnek, az sokféle dolgot jelenthet: köp, kap, kép, kúp, kópé, kópia. Csak a szövegösszefüggés révén dönthető el, miről van szó valójában. Tanúsítom teológiai tanulmányaim miatt is, hogy egy héber szöveg elolvasásához komoly agymunkára van szükség. Sok esetben csak egyetlen szó helyes megértéséhez fel kell tárni a teljes kontextust! 

Nos, ezek a mentális műveletek az agy különböző területeit használják. A tudás kapuja annak idején az ábécé feltalálása volt és az első ilyenekben nem voltak mássalhangzók, valamint jobbról-balra írták és olvasták őket. Számomra teljesen meglepő volt, hogy a görög ábécét is eredetileg jobbról-balra írták és olvasták, végül a Kr.e. 8 és 6. század között történt vele egy különös dolog: jobbról balra indult, aztán a sor végén megfordult, és balról jobbra folytatódott. A görögök ezt busztrofedonnak nevezték ("ahogy az ökör szánt"). Végül az ötödik században a balról jobbra írásmód lett a megszokott. Ebben az időben jelentek meg az első filozófusok és tudósok, akik szisztematikusan gondolkodtak a természetről és az anyagról. Ez óriási erejű dolog volt a nyugati civilizáció fejlődésében. Szinte minden elvont fogalmunk a görögöktől jött - a héber Biblia egyáltalán nem ismeri ezeket a fogalmakat. Amikor a héber szöveg el akar valamit magyarázni, akkor nem egy elméletet fogalmaz meg, hanem elmesél egy történetet

Lehet, hogy a két gondolkodásmód (agyfélteke) és az írásmód, az ábécé valahogyan összefügg egymással? Görögország átállt a balról-jobbra írásra és lett az emberiség legnagyszerűbb bal agyféltekés civilizációjává. (Persze azért jobb agyféltekés dolgaik is voltak, művészetek, építészet, drámaírás és ezekhez hasonlók.) Mi pedig itt és most a görög filozófia és tudományosság alapjaira felhúzott bal-agyféltekés gondolkodású, tudományokon szocializálódott emberek vagyunk - ám nem kellene elfelejteni, hogy a civilizációk bölcsőjénél a jobb-agyféltekés, narratívákban, jelentésekben, teleológiában utazó és ennek megfelelően kommunikáló népek is ott vannak.

Sacks ezt írja:

"Vannak igazságok, amelyeket rendszerekben fejezhetünk ki, de másokat csak történeteken keresztül mesélhetünk el. Van olyan tudás, amihez tárgyilagosságra van szükség, de a tudásnak egy másik fajtáját csak a ragaszkodáson - az empátián és a másikkal való azonosuláson - keresztül érhetjük el."

Nem szerencsés az, amikor a két agyfélteke működését egymás ellen hangoljuk. Ennek tipikus példái, amikor jobb agyféltekés jelenségeket bal agyféltekés, görög műveltséggel szeretnénk megragadni. Kissé banális, de legalább hétköznapi példája lehet ennek az első szerelmes csók: ennek inkább története van, de ha a tudományos-analizáló technikákkal akarjuk leírni, iszonyú marhaságokat fogunk beszélni arról, hogyan áramlik a nyál az egyik főemlős szájából a másikéba. És persze ugyanilyen hiba, amikor történetet kívánunk gyártani bal agyféltekés dolgokból és narratívát gyúrni technikai jellegű kérdésekből. 

"Az a civilizáció, amely csak a tudománynak ad helyet, a vallásnak pedig nem, szert tehet technológiai hatalomra. De nem fogja az embereket különlegességükben és sajátosságukban tisztelni. Gyorsan embertelenné és könyörtelenné válik." A bal és jobb agyfélteke egyaránt az emberi önmegélés kelléke - és nem érdemes az egyiket a másikkal szemben kijátszani. Ne forduljunk tehát szembe a saját agyunkkal, mert mindkét oldala mi vagyunk - és a normális élethez a kettő együttműködése, nem pedig az egyik elsorvasztása a másik javára a megfelelő megoldás.

2022. november 9., szerda

Nyitottan az újra

Ha egyáltalán tudománynak tartjuk a teológiát, akkor megkerülhetetlenül jogos elvárni tőle, hogy törekedjen az invencióra. Nem lehet tudományt művelni ott, ahol nincs vágy az újra, a fejlődésre, a bővülésre, a forradalomra, a megértés új szintjeire. Éppen ezért furcsa az a logika, amivel sok konzervatív teológus rendelkezik, amikor mintegy "ráülnek" a hagyományokra és azok megőrzésében nagyjából ki is merül a tevékenységük nagy része: ez ugyanis minden tudomány halála.

Roger E. Olson (ld. képen) írt egy igencsak figyelemfelkeltő című könyvet: "Hogyan legyél evangélikál anélkül, hogy konzervatív lennél?" A provokáció világos, főként azok számára, akik a kettőt szétválaszthatatlanul egymásba fonódva képesek csak látni. A kötet fejezetcímei önmagukban sokatmondók, és máris vitára motiválják az embert. Olyan tételek sorakoznak, mint "Erkölcsi tartás - moralizálás nélkül", "Amerikai hazafiság - nacionalizmus nélkül" vagy "A Biblia komolyan vétele - literalizmus nélkül", esetleg "Vallástalanság - szekularizmus nélkül". Könnyű lenne belekötni Olsonba, hogy valamiféle csúnya liberális teológiát akar népszerűsíteni, de ezt gyorsan el kell felejteni vele kapcsolatban, hiszen éppen a közelmúltban írt könyvet "A liberális teológia ellen" címmel, amiben a progresszív kereszténységet vonja bírálat alá.

Olson tehát egyáltalán nem tűnik liberálisnak, de közben igazán konzervatívnak sem. Úgy vélekedik, igenis van élet a tipikusan beszűkült-hagyományőrző konzervatív logika (ezt definiálja a kötet elején) és az elvadult liberális teológia között. A könyv egyik fejezetében a teológia természetéről elmélkedik és az amerikai evangelikál mozgalom kapcsán azt mondja, a hívők tetemes része az "erődítmény-modellt" vallja a magáénak. A kifejezés Olsontól származik, de amiről beszél, az már szerintem mindannyiunk tapasztalata. Az erődítmény-modell nézete szerint Isten már az összes fontosabb kérdést megválaszolta a Bibliában és az erre épülő dogmákban, ezért az alapvető attitűd minden új felvetéssel és változtatással szemben a gyanakvás kell legyen. Kimondva vagy kimondatlanul az erődítmény jellegű gondolkodás nemcsak a Szentírást tartja tökéletesnek, de az egyházi dogmatikához is alaphangon így viszonyul. A teológia feladata ebben a modellben így nem is lehet túlságosan sok. Leginkább annyit jelent, hogy szükség esetén harcos módon megvédi a tradíciót (pl. Hodge rendszeres teológiáját) és mindig újrafogalmazza olyan nyelven, hogy a mai emberek is megértsék. Könnyen belátható, hogy ebben a keretben minimális fejlődésre van mód, de a teológia ilyen művelése nem is törekszik erre - akkor viszont jogosan merül fel a kérdés, mitől tudomány egy olyan tudomány, amiből alapvetően hiányzik az invenció?

Olson a másik modellt zarándok-modellnek nevezi. Az inkább ilyen gondolkodású teológusok is isteni ihletésű forrásként közelítenek a Szentíráshoz, de úgy vélekednek, a Biblia nem olyan módon igazságok gyűjteménye, mint amelyben ott lapulnak a kibányászásra váró dogmák, amikből aztán dogmatikai rendszert kell építeni. Ehelyett elsősorban drámai narratívának látják a szöveget, melynek értelmezése inkább művészet, mintsem tudomány. A teológusok ebben a kontextusban úgy működnek, mint egy utazó felfedező, akinek a kezében van egy útikönyv: ezt nevezzük az egyház tradíciójának vagy hagyományának. Ha az útikönyv nem teljesen pontos vagy néha nem korrekt irányba visz minket, akkor jogunk van kritika alá vonni és korrigálni. Az esetek nagy részében persze az útikönyv megbízható, de nem mondhatjuk, hogy hibátlan: a térkép az - vagyis a Biblia -, amiben nincs hiba.

A két látásmódot egy hevenyészett ábrában így tudnám összegezni:



Azt hiszem értem a hasonlatokat és hát mondani sem kell, a zarándok-modell sokkal nagyobb lehetőségteret jelent a teológiai invenciónak, mint az erődítmény-modell elképzelése. A kérdés persze nem tegnap óta van az asztalon. Mintha két egymással ellentétes erőhatást látnánk működésben: a hagyományőrzés nemes dolog, de ha a teológusok munkája kimerül abban, hogy őrzik a hagyományokat és elkeseredetten harcolnak a gonosz kultúrával szemben, ami állandóan támadja azokat - hát, az nagyon sovány teljesítménynek tűnik. Ha viszont invenció felkiáltással folyamatosan az újdonságra éhesen művelik a teológiát, hajlamosak az előzményekről (vagyis a hagyományokról) elfeledkezni, ami melegágya lesz az eretnekszagú "új" tanításoknak. Egyszerre kellene tehát invenciózusnak és hagyománytisztelőnek lenni.

Ez pedig már egy klasszikus kérdés, folyamatos dilemmája az egyháznak, amire érzésem szerint nem sikerült pontot tennie - és ez talán nem is baj. Mindent összegezve azért a helyzet lehetne jobb. Mert véleményem szerint a mérleg nyelve az invenció ellenében áll jelenleg: az egyház többnyire a szekuláris-plurális-posztmodern kultúra elleni harcot tartja fontosabbnak és nem az invenciót. Valahogy mintha a fő csapásirány olyasmiről szólna, hogy tartsuk meg amit csak tudunk, így is fogy a létszám, mentsük a menthetőt, őrizzük meg a hitünket a gonosz tendenciáktól és folyamatoktól. Mivel ez a küzdelem a többnyire konzervatív egyház fő programjának tűnik manapság, a teológiai invencióra mintha nem maradna elég akarat és figyelem. Tényleg nem lehet tucatjával sorolni azokat a fejleményeket, melyeket a teológiában az elmúlt évtizedekben a fejlődés címkével elláthatnánk. A munkámból adódóan viszonylag sok szakdolgozatot kell átnéznem, és ezekben persze a szerzők kutatásuk eredményeit teszik nyilvánossá, de ez többnyire azt jelenti, hogy bizonyos témák kapcsán leírják hol, kinél és mit olvastak. Nehezen tudnám azonban az invenció kifejezést használni a számos publikációra, cikkre, értekezésre.

Tudtok esetleg olyan konkrét dolgokat mondani, melyek a felfedezés, az új eredmények és új távlatok megnyitása illatát árasztják és a teológia asztaláról kerültek a nyilvánosság elé? 

2022. november 4., péntek

Szemben a kultúrával - a kultúra és a kereszténység (3)

Azt hiszem a sorozat most következő darabja nem lesz ismeretlen - vagy inkább úgy fogalmazok, túlságosan is ismerős lesz mindannyiunk számára. A kereszténység és a kultúra szövevényes kapcsolatának talán legnépszerűbb megoldása az, ha az egyház egyszerűen szembefordul a világgal és gyakorlatilag harcol a kulturális jelenségekkel. Ellenszenvesnek tűnő forgatókönyv ez, pedig vannak korrekt indokai...

Igaza van Richard Niebuhr-nek, hogy Krisztus és a kultúra érintkezésének tárgyalását a konfliktusmodellel érdemes kezdeni. Egyrészt azért, mert a Biblia szerint Jézus mindenek felett uralkodik (tehát a kultúra is Neki alávetett szerepben áll), másrészt mert kronológiai értelemben bizony a konfliktus volt a sorban az első keresztény reakció. Vagy legalábbis annyit mondhatunk, hogy az induló egyházban fel sem merült a gondolat, hogy az egyháznak valamiféle viszonyt ápolnia kellene a körülötte lévő világ kultúrájával. Nem akartak kidolgozni forgatókönyvet ilyesmire, hiszen küszöbön állónak vélték Krisztus visszajövetelét.

Egyébként az első-második századi szöveges források (mint amilyen a Didaché, a Hermász Pásztora vagy Barnabás levele) a kereszténységet a kultúrától teljesen elkülönült létformaként mutatják. A keresztény hitet maguk a hívők gyakran úgy értelmezték, hogy az valamiféle értelemben "magasabb rendű" a kultúránál - de mielőtt az olvasó félreérti, ez itt nem pökhendiséget vagy pöffeszkedést jelent. A hívők egyszerűen úgy tekintettek a hitükre, mint amiben Isten kijelentette a történelem menetét: és amikor a történelem véget ér, maguk a hívők majd részt vesznek a világ megítélésében. Márpedig ha a hívők megítélhetik a világot, akkor bizonyos szemszögből a "világ felett" állnak. Úgyhogy az ókori keresztények szépen húztak egy vonalat az "új nép" (az egyház) és a "régi társadalom" (a világ) között. Az új nép bár benne él a régi társadalomban, mégis lényegileg más és világosan különbözik attól. Az új nép erkölcsileg helyes úton jár, hiszen Krisztus tanításait követi, a régi társadalom pedig istentelen, pogány és bálványimádó, tehát logikus az elhatárolódásra és szembenállásra törekedni.

Ha meg kell nevezni valakit, aki tényleg élesen visszautasította a kultúrát, hát az Tertullianus volt. Természetesen nem akarom elvitatni Tertullianus egyháztörténeti jelentőségét, teológiai értékét és életpéldáját, de azért pont a kultúra kapcsán meglehetősen szögletes vélemény jellemezte. Röviden, nem győzte elítélni maga körül az egész világot. Bírálta a "hamis vallást", vagyis a társadalom bálványimádó szokásait, babonára fogékony természetét és az üzleti szellemet a kultuszokban. Amivel kifejezetten szembekerült, az a politika. Tertullianus szerint a politizálás kerülendő: 

"Bennünket nem hevít semmi földi dicsőség vagy tisztelethajhászás tüze, nincs szükségünk pártalakításra. Nincs, amitől jobban idegenkednénk, mint éppen a politikától." 

(Nehéz most nem "kiszólnom", hogy a mai, politikával sokszor teljesen egybefonódott egyház olvashatná többször is ezeket a szavakat...) A katonai szolgálatot kerülni kell (mivel együtt jár vele sok pogány vallási szertartás), kereskedelmi tevékenységet lehet ugyan folytatni, de azért az sem túlságosan keresztényi, hiszen az egész a haszonszerzésen és a vele járó kapzsiságon alapszik. Tertullianus azonban akkor kel ki magából igazán, amikor a filozófiával és művészetekkel foglalkozik, mert ezeket szerinte a felesleges kíváncsiság, romlottság és bujaság növi be, pláne a színházat és a zenét. Szegény Tertullianus! Komolyan az jutott eszembe, hogy nehéz lehetett neki a saját világában élnie!

Nos, ilyen előzmények után talán végtelenül ellenszenves lehet az a látásmód, hogy Krisztus és a kereszténység elutasítóan viszonyul a kultúrához. Pedig van benne jogosság, s ha áttekintjük a kétségkívül szigorúan gondolkodó keresztények életét, róluk biztosan el lehet mondani, hogy komolyan Uruknak gondolták Jézust és igyekeztek megtartani a két lépés távolságot a világias-szabados életstílus és a krisztusi erkölcsök között. Niebuhr szerint ez az elzárkózó logika, vagyis a fennálló rendszerekkel  és kulturális jelenségekkel való szembefeszülés vezetett el a reformáció hőseihez - úgyhogy micsoda paradoxon, végső soron a kultúraellenes keresztények a reformáció révén nagy szerepet játszottak a kultúrák megreformálásában is. Hordoz némi plauzibilitást a gondolat, ha egy hívőre alig vagy szinte semmilyen hatással nincs a körülötte lévő szekuláris tér, akkor képes bizonyos értékeket torzításmentesen megőrizni - és amikor eljön az ideje (ilyen volt a reformáció), akkor az adott pillanatban ezek az értékek sokat érhetnek.

Az előnyök mellett azonban nem kell túlságosan mélyre ásni, hogy az ember rögtön érezze a kulturkampf káros hatásait. Senki nem gondolhatja ugyanis komolyan, hogy egy adott kultúrában lehetséges egyedül Jézustól függve élni az életet - és az egész kultúrát tokkal-vonóval az ajtón kívül tartani. Márpedig a harcos keresztények manapság mintha éppen egy ilyesféle programot tűznének a zászlajukra. Számukra a kultúra maximum annyiban játszik szerepet, hogy befogadó közege lehet az evangélium üzenetének - az egyház tehát csak akkor érintkezzen vele, ha a misszió miatt az óhatatlanul szükségessé válik. Pedig jó lenne észrevenni, hogy maga Krisztus is olyan embereket szólított meg, akik nemcsak benne éltek egy kultúrában, de az meg is határozta a gondolkodásukat. Sőt, maga Jézus is alkalmazkodott ehhez, hiszen igehirdetési stílusa, a tanításában rejlő fordulatok, képek, gondolatok nagyon is a saját közegére jellemzők voltak. Jézus nemcsak Isten Fia, hanem teljesen ember és ezen belül teljesen zsidó ember is volt. Persze a radikálisan konzervatív hívők is állandóan felhasználják a kultúra bizonyos elemeit, különben annyira izolálódnának, hogy senkit nem tudnának elérni az üzenetükkel. De ez már a kereszténység kezdetén is így volt. János első levele a gnosztikus filozófia szavait alkalmazza, Pál apostol Zeuszra és görög forrásokra hivatkozik, a fentebb emlegetett, hevesen kultúraellenes Tertullianus szinte minden megszólalásából kiderül, hogy római polgár. 

A magam részéről ezért azt gondolom, hogy a kultúraellenes kereszténység minden erénye és törekvése ellenére alapvetően nem működik - különösen egy multikulturális, huszonegyedik századi valóságban. Meg lehet azt csinálni persze, hogy minden tűzerőt belecsatornázok egy hasztalan kulturkampfba, és állandóan a kultúra negatív vonásaira hívom fel a figyelmet, folyton harcolok kulturális jelenségek ellen, a legsötétebb tónusokban festem le magam körül a világot. Ám ha ezt teszem, bizonyos értelemben magam alatt is vágom a fát, hiszen része vagyok a rendszernek, amit utálok. És ha utálom a rendszert, akkor nem keresem a kapcsolatot vele, meg a benne élő emberekkel sem. Ám ha elveszítem a kapcsolatot, vége a missziónak és az evangéliumi üzenet továbbadásának is, ami azonban alapvető küldetése az egyháznak. Sajnos a kulturkampf ma annyira meghatározó bizonyos körökben, hogy  az egyház emiatt pontosan ilyen talajvesztettnek látszik - olyan entitásnak, melynek semmiféle igazi kapcsolata nincs a kultúrával. Mintha egy duzzogó gyerek volna, aki félrehúzódik egy sarokba és ott szidja a többieket, akik meg unják már a duzzogását és egyre kevésbé vesznek tudomást a jelenlétéről.

Szerencsére azonban a kereszténység és kultúra kapcsolatában nem a konfliktusmodell az egyetlen választható opció. Tovább szeretnék tehát lépni - és először átcsúszni a másik végletbe: amikor a kultúra szinte már meghatározza a kereszténységet. Ezzel folytatom legközelebb!