2017. február 25., szombat

Rossz muzulmán, jó muzulmán... - maga az iszlám a felelős? (1)

Amikor terrorcselekmény történik Európában - és itt most lehetne sorolni az elmúlt évek történéseit - az a kérdés is újra meg újra felhangzik, hogy mi vesz rá fiatal férfiakat arra, hogy ártatlanokat öljenek meg vallásuk nevében? Erre az egyértelmű felvetésre nem egyszerű választ adni. A megközelítőleg helyes válaszhoz ugyanis jól kell vagy kellene ismerni az iszlámot. Az egyik klasszikus felelet az, hogy az ilyesféle terrorcselekményeket a "rossz muzulmánok" követik el, az extrém radikálisok, akik félreértik a saját hitüket is. De mi van akkor, ha ez nem igaz, és ezek az emberek éppen az iszlám helyes értelmezése miatt válnak elkövetőkké?



Olvasóim tudják, hogy előszeretettel élek a provokáció eszközével, hogy ezzel is gondolkodásra késztessek. Most mégis kissé félve írom le ezeket a sorokat, mint aki maga sem biztos a dolgában. Nem vagyok az iszlám szakértője, és azt is tudom, hogy a most megfogalmazottak számos ponton támadhatók. Mégis felhozom ezeket a kérdéseket, mert találok bennük valami nyugtalanítót, és ami fontosabb, érvényes dilemmáknak érzem őket, amelyekre Európának választ kell adnia. Előzetes megjegyzésként azért leírom, hogy természetesen semmi konkrét bajom nincs a muzulmán emberekkel, hiszen kapcsolatom sincs velük. Tulajdonképpen nincs muzulmán ismerősöm sem, többnyire a Koránt és más irodalmat olvasgattam, a témával pedig a szakdolgozatom miatt foglalkoztam, illetve itt a blogban már korábban írtam róla néhány bejegyzést. (Például ezt, és ezt és ezt is.) Ezen túl a közelmúltban sokszor találkoztam olyan muszlim menekültekkel, akik a menekülthullám során érkeztek átutazóként Magyarországra. Mindezt leszámítva közvetlenül nem érzem magam sem érintettnek, sem specialistának, csupán egy hangosan gondolkodó átlagembernek, akit időről-időre foglalkoztat ez a téma. Így olvassa mindenki tehát azt, amit leírtam!

Ha az európai terrorcselekmények eszembe jutnak, akkor azt látom, hogy az elkövetők alapvonásaikban sokszor nagyon hasonlítanak egymáshoz. Gyakran fiatal vagy középkorú, életerős férfiak teszik ezeket a szörnyűségeket, akik egyébként már többnyire nem első generációs muszlimként éltek egy európai országban. Jó részük a cselekmény elkövetése előtt nem mutatta semmi jelét annak, hogy ilyen barbár dolog elkövetésére készülne. Mintha csak valami kapcsolót kattintottak volna fel bennük, egyszerre tettesekké váltak, s még az is előfordul, hogy komoly szervezés nélkül követték el a rémtetteiket - például teherautóval hajtottak a francia vagy német tömegbe, számos ártatlan ember halálát okozva.

Utólag többször is kiderül, hogy ezek olyan muzulmán fiatalemberek voltak, akiket vallási szempontból gyakran a "kultúrmuzulmán" jelzővel is lehetne illetni. Ez azt jelenti, hogy bár a vallásuk alapvonásait ismerték, de sosem vették igazán komolyan. A gyakorlat szintjén teljesen világi életet éltek - erre a szekuláris európai közeg nemcsak lehetőséget biztosít nekik, hanem valahol még ösztönzi is őket, hiszen a fiatalok felé ezt a mintát képviseli követendőként. Ráadásul a szekuláris Európában könnyű világi életet élni - egy arab országban ez gondolom valamivel nehezebben mehet. Természetesen a hitét könnyelműen kezelő, de muzulmán közegben felnőtt fiatal férfi annyit azért sejt a lelke mélyén, hogy amit tesz, amiatt igazából "rossz muszlimnak" kellene neveznie magát. Allah valószínű nem lehet túl elégedett vele. Ez persze egyfajta lelkiismeret furdalást okoz, belső vívódáshoz vezet, hiszen a lelki késztetése (amit tennie kellene) és a mindennapi életgyakorlata (amit valójában tesz) szöges ellentétben áll egymással.

És ez az a pont, ahol elő szokott fordulni, hogy az ilyen "rossz muzulmánt" utolér valaki - például egy radikális iszlám szervezet - amely szembesíti azzal, hogy Allah számára ebben az állapotában elfogadhatatlan. Az üdvösségével játszik, egyre messzebb kerülve a túlvilági Paradicsomtól. Emögött erősítésképpen van még egy fontos teológiai alapállás is, amely a Koránból és a hadíszokból (az iszlám írásos hagyományai) világosan látszik. Ez pedig az, hogy egy muzulmánnak nincs és nem is igazán lehet "üdvbizonyossága". Bármilyen durván is hangzik, maga Mohamed, a példakép és a muszlim hit etalonja is azt mondja a Koránban, nem tudja biztosan mit fog vele tenni Allah az ítélet napján. Mohamed egyik legodaadóbb követője, Abu Bakr pedig így fogalmazott:

Ha fél lábbal a Paradicsomban lennék, még akkor is félnék Allah fortélyaitól.
Az üdvözülésre tehát nincs biztos garancia még akkor sem, ha valaki hitbuzgó muszlim. Márpedig ha olyan muzulmán "ikonok" és példaképek, mint Abu Bakr vagy Mohamed is bizonytalanságban vannak a saját üdvösségük tekintetében, vajon mit mondhat akkor egy olyan "hívő", aki léha világi életet él és egyáltalán nem veszi komolyan azt az iszlámot, amiben felnőtt? Nos, egyetlen lehetősége azért neki is maradt a vallás szerint: erről Bukhári hadísz gyűjteményében maga Mohamed nyilatkozik. Mohamed szerint Allah garantálja a Paradicsomot annak a dzsihádistának, aki hitetleneket öl az ő ügyéért. Az ajánlat meglehetősen világosnak tűnik: ha eddig rossz muszlim voltál, aki teljesen elkomolytalankodta a hitét, de most hirtelen ráébredtél arra, hogy az üdvösségeddel játszol, akkor kapsz egy biztos ajánlatot magától Istentől. Folytass dzsihádot, halj meg a hited miatt, és akkor egész biztosan üdvözülni fogsz!

Persze nem állítom, hogy egy ilyen üzenettel minden "elvilágiasodott", Európában élő muzulmán fiatalembert el lehet találni. Egészen biztos, hogy nem lehet, és a többség tovább folytatja felszínesen kultúrmuzulmán életét. De az is elég, ha közülük néhány tucat kezdi úgy érezni a lelkiismeret furdalás miatt, hogy ez az egyetlen választható út, ahogy Allah őt elfogadhatja a viselt dolgai ellenére. Nos, az ilyenekből könnyen lehet terroristát faragni. A közvélemény pedig úgy nyugtázza majd az eseményeket, hogy itt tulajdonképpen nem is igazi, hithű muzulmánok öltek, hanem éppenhogy a hitüket komolytalanul kezelő muszlimok. A helyzet azonban az, hogy bár ezek az emberek valóban "rossz muszlimok" voltak a tettük elkövetése előtt nem sokkal, de "megtértek bűneikből" és éppen saját "üdvösségük" rendezése miatt hirtelen mély elkötelezettjei lettek az iszlám hitnek. (Vagy amit iszlám hitként eléjük tártak.)

Akkor tehát most a "rossz" vagy a "jó" muszlimok követik el a terrorcselekményeket? Európai szemmel természetesen a rosszak. De iszlám szemmel nézve is biztosan így van ez?

Másként megfogalmazva, a helyesen értelmezett iszlám hit okozza mindezt, amely a paradicsomi belépő dzsihádista teológiáján alapszik és a megtérő fiatal muzulmánok lelkiismeretére apellál, vagy a félreértelmezett iszlám hit, amely egyben a dizsihád fogalmát is kicsavarva értelmezi? Erről írok legközelebb - addig pedig emészthetjük és meg is beszélhetjük ezt a témát, amire Európában gyaníthatóan egyre nagyobb szükség lesz.

2017. február 22., szerda

Szolid pofonok

Ha valaki amolyan jóféle, pódiumokon és közönség előtt zajló teológiai vitákat akar megnézni, annak nem sok választása van mifelénk: jellemzően a népszerű videomegosztó portálok bugyraiban turkálva találhat ilyesmit, esetleg beszerzi néhány vita könyv formájában kiadott leiratát. Természetesen mindezt csakis angol nyelvtudás birtokában élvezheti, mert magyarul a dolog teljesen esélytelen. Éppen ezért egyszerre volt meglepő és örömteli fejlemény számomra, hogy két református teológus, Márkus Tamás András és Nagy Gergely megtörte ezt az áldatlan állapotot: a nyugati vitahagyomány forgatókönyve szerinti nívós vitaesten esett egymásnak a csodás karizmák témakörében.

Tudom, nem is olyan nagyon régen már történt valami hasonló eszmecsere, ahol hárman ültek az emelvényen, és hangosan elmélkedtek a karizmák mibenlétéről. Nekem az a rendezvény is nagyon tetszett, bizonyos értelemben hiánypótlónak tartottam. Ám ha őszinte akarok lenni, így utólag  visszagondolva, az akkori esemény sokkal inkább pódiumbeszélgetés ízű volt, amely még a visszafogott indulatok jeleit sem mutatta fel. Nekem hiányzott belőle valamiféle feszültség, ami az egész dinamikáját és előrehaladását biztosította volna. Márpedig a jó vitához szerintem mindenképpen kell egy kis adrenalin, egy-egy jól elhelyezett fityisz, vagy egy kellő időben beszúrt sziporkázó mondat a vitapartner orra alá.

A dologról az ismert apologéta, William Lane Craig és ateista ellenfele, Lawrence Krauss egyik vitája jutott eszembe, akik többek között a hit és a tudomány összeférhetőségéről folytattak nyilvános disputát. A vita hevében előfordultak erősebb kifejezések, sőt Krauss még a nem túl etikus “bullshit mérőeszköz” kifejezést is használta, utalva ezzel Craig szavainak szerinte ostoba tartalmára, vagyis pofátlan retorikával igyekezett lenullázni vitapartnerét. Természetesen nem azt kívánom állítani, hogy mostantól ez legyen a minta, és a bunkóság a járható út egy akadémikus vitában, de az a nagy helyzet, hogy mégiscsak az ilyen odapörkölések voltak azok az apró csúcspontok, ahol sokkal intenzívebbé vált a figyelmem. A pofátlan és indulatos ember jellemzője ugyanis, hogy gyakran elfeledkezik magáról és ezzel fel is fedi valódi énjét, a nézők pedig többek között ezért is mennek el egy jó vitára, hogy lássák a pódiumon állók igazi arcát. Persze úgy hiszem, a jó vita nem veszekedés, hanem valamiféle érveken alapuló egymásnak feszülés, ahol látszik, hogy hús-vér emberek ütköztetik az álláspontjaikat. Az ilyen társalgásban az érzelmeknek is van bizonyos tere.

Mindehhez tulajdonképpen minden adott volt ezen az estén is. Valódi vitára készültek a résztvevők, ahol két gyökeresen ellentétes felfogású teológus állt ki a meglehetősen szép számú publikum elé, hogy a csodás karizmák relevanciájáról, valóságáról és mibenlétéről elmondják, amit érzésük szerint el kell mondaniuk. Az elhangzott érvekről, melyeket mindkét fél tulajdonképpen órákon keresztül sorjázott, most nem akarok írni, mert azt hiszem a legtöbben már ismerjük a szesszacionista és kontinuacionista oldal álláspontját, ha máshonnan nem, hát az ugyanitt zajlott, fentebb már említett rendezvényről.

A harcálláspontok és a felek stratégiái tulajdonképpen a megszokott forgatókönyvet mutatták: Márkus többnyire a védekező pozícióból érvelt a karizmák validitása mellett, míg Nagy mindenféle módon támadta azt. Az este első felében - véleményem szerint túl hosszasan - mindketten bemutatták saját alapállásukat és érveiket, a tulajdonképpeni interakciókra pedig ezután került sor. A felek eszköztára nem meglepő módon az exegetika, a bibliai teológia és az egyháztörténet volt. Kisebb konfliktus akkor alakult ki, amikor a megbeszélttel ellentétben Márkus reflektált a Nagy által felvázolt bevezetésre - holott a vitaest előtt a résztvevők megállapodtak abban, hogy ilyen blokk nem szerepel majd a rendezvény menete során. Jogosnak éreztem Nagy Gergely kritikáját, hogy nem illik egy vita előre megbeszélt rendjét egyik pillanatról a másikra megborítani - ám ebből végül nem lett olyan nagy feszültség.

A hátralévő szakaszokban érdekes koncepciónak tűnt számomra, hogy egymás utáni kivetített kilenc igeverset elemeztek a vitázók, melyek valamiképpen a prófétáláshoz vagy nyelveken szóláshoz kötődtek - természetesen a verseket mindegyikük a saját teológiai látásmódja szerint magyarázta, néhol "odaszólva" a másik oldalnak. Végül az utolsó szakaszban egymásnak is feltehettek kérdéseket, melyek valamennyire állítások is voltak, rámutatva az ellenoldal gyenge pontjaira.

Nem érzem úgy, hogy győztest és vesztest kellene hirdetni a vitaest végén, mert sem Márkus Tamás András, sem Nagy Gergely nem szolgálna rá egy ilyesféle mentális bajnoki öv viselésére. Ugyanakkor, ha valaki nagyon kényszerítene rá, hogy mégis döntést hozzak kettőjük ügyében, akkor azt kellene mondanom, hogy Nagy Gergely egy hajszálnyival meggyőzőbbnek tűnt számomra. Nemcsak azért, mert a fent említett "rendbontó" helyzetet, melyet ellenfele felvetése okozott, úriember módjára kezelte, hanem azért is, mert az egyik, nyelveken szólást érintő egyháztörténeti kérdésével egy kisebb beismerésre tudta rábírni Márkust. Túlzás lenne azt mondani, hogy keményen sarokba szorította, de egyszerűen érezhető volt, hogy az a kérdés gyakorlatilag válasz nélkül maradt a kontinuacionista oldalon. Ettől függetlenül azt kell mondjam, hogy Márkus Tamás András is remek formát nyújtott, ráadásul számomra rokonszenves volt, hogy kevésbé tűnt "kockának" társához képest - amely jelzőt egyébként előszeretettel is használta Nagy Gergely néhány megszólalásának minősítésére. Nem az illendőség, hanem az őszinteség mondatja velem, hogy két intelligens és felkészült előadó állt a színpadon, ami el is várható egy ilyen vitában.

Elszaladna velem az a bizonyos ló, ha úgy fogalmaznék, hogy izzott a levegő az érzelmektől és a vita hevétől, mindazonáltal tekintetbe véve, hogy ez talán egy első próbálkozásnak nevezhető, szerintem nem lehetünk elégedetlenek az eredménnyel. Egy feszesebb, rövidebb és pergősebb folytatásra nagy szükség volna - csak ne megint a karizmákról, hiszen annyi más téma hever még parlagon, amiről igencsak jó lenne tisztességes vitaesteket rendezni. Csak így tovább, emberek, nehogy letegyetek a következő lépésről - szervezzétek a vitákat tovább!

2017. február 19., vasárnap

Íme, az ünneprontó! - problémák Pállal (2)

Remekül fogalmaz Randolph Richards és Brandon O'Brien, amikor azt mondják, hogy Pál mindenkinek jól jön abban az esetben, ha valami jó hangulatú tevékenységet tönkre kell tenni. A szigorú apostol sokak szemében a fegyelmezettség bajnoka, aki ezzel együtt minden földi vidámságot messze elkerült, olvasóinak pedig mintha hasonlóan színtelen életet ajánlott volna. Vajon igaz ez a meglehetősen borús kép?

No persze nem azt állítom, hogy Pál egy aszkéta lett volna, aki önsanyargatásban lelte kedvét. Mindazonáltal az is igaz, hogy írásaiból nem egy üde és életvidám ember képe rajzolódik ki. Inkább egy olyan személyiségé, aki egy pillanatra sem tud kikapcsolódni vagy felengedni, hanem csak egy gép zordságával keményen végzi a feladatait, míg végül mártírként a halálba nem megy Krisztusért. Persze nyilván van ebben a képben valami igencsak tiszteletre méltó, de ha őszinték vagyunk, van benne valami taszító is. Pál folyton a kemény munkát ajánlja, és mintha emellett azt is sürgetné, hogy az emberek hagyjanak fel a jókedvvel és nevetéssel. Ahogy H. L. Mencken fogalmazott, Pál olyasfajta puritán szellem lehetett, akit még a lehetősége is félelemmel tölt el, hogy "valahol valaki jól érzi magát".

Nem véletlen, hogy a mai kereszténységben éppen Pál írásait használják fel előszeretettel arra, hogy embereket változatos módokon presszionáljanak. Nagyon leegyszerűsítve, ha simogatásra van szükség, arra inkább ott van nekünk Jézus, ha dorgálásra és fegyelmezésre, akkor meg jól jön Pál. Ezt ne csináld, azt ne csináld, dolgozz fegyelmezetten, így vagy úgy öltözködj, hallgass el, kerüld el, viseld el - csak néhány szófordulat és gondolatmenet, amit a páli retorikából ismerősnek találhatunk.

Mondhatjuk akkor Pálra, hogy egy igazi ünneprontó volt, aki közelében a levegő is megfagyhatott?

Szerintem nem. Mint annyi más esetben, itt is a kortörténet pontos ismerete lehet segítségünkre abban, hogy Pál keménységét és kemény szavait is helyesen értsük. Érdemes például észrevenni azt, hogy amikor Pál a viselkedésről tanítja valamelyik gyülekezetet vagy vezetőt (tehát arról, mit helyes tenni és mit nem), akkor sok esetben ezt a kívülállókhoz való viszony kérdésével kapcsolja össze. Mintha manapság éppen fordítva gondolkoznánk. A legtöbben úgy véljük, könnyű a színpadon vagy a nyilvánosság előtt jó kereszténynek mutatkozni, és ami igazán számít az inkább az, hogy mit teszünk a privát életünkben, amikor senki sem lát minket. Pál nyilván nem tagadná ezt, viszont a keresztények közéleti szerepvállalására mégis komoly hangsúlyt helyez. Ám észre kell venni, hogy ezt egy olyan történelmi pillanatban teszi, ahol ennek nagyon nagy jelentősége volt. Mindenki tudja, hogy a Római Birodalom tele volt számtalan vallási mozgalommal, és ezek közül rengeteg gyalázatos képet mutatott önmagáról. Elég itt példaként a Dionüszosz-kultuszt kiemelni, ahol a féktelen borivás és egyfajta szexuális kicsapongás hatotta át a közösségi találkozókat. Egy korabeli szerző azt írta, hogy amikor nők és férfiak keverednek egymással a kultuszi alkalmakon, akkor nincs olyan bűn vagy gonosztett, ami kipróbálatlanul maradna. Az immorális viselkedés és az a tény, hogy semmi sem rossz ezeken az orgiákon ráadásul a vallásos elkötelezettség legmagasabb fokának számított ezekben a körökben.

Nos, az induló kereszténységet, mely bizonyos értelemben ráadásul bujkáló és a kívülálló számára ismeretlen, ezért önmagában gyanús tagokból állt, valami hasonlónak képzelhették el az emberek. Athenagorasz megemlíti, hogy a keresztényeket alaphangon három dologgal vádolták: ateizmussal (mivel nem hittek a császár isteni mivoltában), kannibalizmussal (az úrvacsora miatt, ahol állítólag vért isznak és húst esznek), illetve vérfertőzéssel. Ennek ismeretében talán kimondhatjuk, hogy Pál egyáltalán nem ok nélkül kérte az első keresztényeket a fegyelmezett viselkedésre, és arra is, hogy ezt a hozzáállásukat fejezzék ki a kívülállók irányában. Az első századok apologétái is hasonlóan gondolkoztak: úgy vélték, a fokozódó üldözés hátterében tudatlanság áll, mégpedig az, hogy a kívülállók nem értik a keresztények hitét. Ha megismernék őket és a hitüket is, talán csökkenne a nyomás és üldözés - ezért a megoldás a kifelé mutatott helyes magaviselet, illetve a hit intellektuálisan is tisztességes bemutatása lehet.

Jézus "puhábbnak" tűnik Pálnál? Meglehet. De Pál és Jézus kontextusa egészen más volt. Amikor a pogányok és a hellén háttérből érkezők is elkezdtek nagyobb számban csatlakozni a gyülekezetekhez, és a megtért zsidó keresztényekkel találkoztak, ez újabb komoly fejfájást jelentett az apostolnak, amivel Jézusnak még nem kellett szembenéznie földi szolgálatai során. A zsidó hátterű hívők többször is rá akartak kényszeríteni zsidó szokásokat a pogány háttérből megtértekre, mire Pál leírta nekik, hogy nem a törvény által igazulunk meg, hanem kegyelemből. Látható, hogy ezt az állítását pedig gyorsan félreértették a "másik oldalon": a pogány hívők úgy veszik Pál szavait, ha a megváltással együtt jár a kegyelem, akkor végülis bármit megtehetnek, amit csak akarnak. Nos, szerintem nem lehetett egyszerű ilyen helyzetben egészségesen tanítani, Pál pedig kétségtelenül kemény kézzel próbálta irányban tartani az "egyház hajóját", amit a magam részéről egyébként jónak gondolok. (A helyében valószínűleg én is ezt tettem volna.)

És hogy azért igazságosak legyünk vele, azt is fontos kijelenteni, hogy leveleiben igenis sokszor beszél az örömről is, amelyet a Lélek gyümölcsének nevez. Pál egy kemény korban fellépő határozott jellem volt, de én nem tudok rá ünneprontóként gondolni. Inkább olyan embernek tűnik, aki józanul felmérte azt a történelmi pillanatot, amelyben helyt kellett állnia, és meg is tette a tőle telhetőt. Egy sokkal szigorúbb történelmi helyzetben kellett ehhez mérten neki is szigorúnak lennie. Ez persze még nem mentség azoknak, akik manapság igyekeznek az apostol szavaival fejbecsapkodni testvéreiket és felebarátaikat, egy teljesen más világ teljesen más kontextusában.

2017. február 16., csütörtök

Jósok és próféták

A minap megjelent egy érdekes hírecske arról, hogy a legfőbb médiaügyi hatóság a jelek szerint végre kisöpri a különféle jósműsorokat a televízióadók műsorkínálatából. (Kérdés: vajon látták ezt előre?) Azt hiszem a többség velem együtt úgy véli, hogy az elképesztően idióta, és a főként idős emberek megtévesztésére szolgáló primitív adások olyan nagyon senkinek nem fognak hiányozni. De mi történne, ha az egyház is átvenné a médiahatósági trendet, és megszabadulna a saját "jósaitól"?

A kérdés maga persze meglehetősen durván és bántóan hangzik. Az egyháznak nem jósai és jövendőmondói vannak, hanem prófétái, a kettőt pedig nem ildomos összekeverni egymással. Míg a próféták Isten által küldött emberek, akik Isten nevében szólnak, addig a Biblia szerint mindenféle jóslás tipikusan okkult vagy legalábbis zavaros spirituális háttérből származik, ezért határozottan kerülendő. Az "isteni próféták" példaképek, a jósok azonban gyalázatos és megtévesztő figurák. Jelenlétük csak romlást és zavartságot okozott a zsidóság köreiben. A próféta tehát nem jós, ahogy a jós sem próféta.

A jósoknál talán csak egy rosszabb személyiségtípus létezik ezen a területen a Biblia szerint: a hamis próféták.

Ők azok, akik a lehető legelfogadhatóbb módon próbálják becsomagolni azt, amitől Isten teljes szívéből undorodik. A zsidó-keresztény világon kívüli, pogány hitrendszerek miliőjéhez köthető jósoktól a bibliai emberek semmi jóra nem számítottak, de legalább könnyedén felismerték őket. Ám a hamis prófétákkal más volt a helyzet. Azok egyrészt házon belül fejtették ki a hatásukat, és gyakran a királyi udvarban működtek, mondhatni bizalmi állást birtokolva "hivatásosként" végezték a prófétálást, ezért nehezebb lehetett az elmozdításuk is. Másrészt fellépésük és retorikájuk nagyon is emlékeztethetett az igazi, Istentől küldött üzenetközvetítőkre. Egyszerűen kifejezve, megtanulták "a szakma" fogásait, ám annak szellemi tartalmát nem hordozták magukban. Olyanok lehettek az igazi és a hamis próféták egymáshoz képest, mint az asztronómusok és az asztrológusok: hasonlítanak, ám lényegileg mégiscsak teljesen eltérnek egymástól. Régóta tudjuk, hogy ami majdnem az, hát az bizony valójában nem az.

A hamis prófétákkal kapcsolatos feladat nem merült ki annyiban, hogy egyszerűen kizárják őket Izrael köreiből: ezeknek a prófétáknak meg is kellett halniuk. Ez a ma már durva és könyörtelen bánásmód persze szalonképtelen a jelenlegi jogrendünk szerint, ám gondolom akkor sem lehetett lélektanilag könnyűnek nevezni, ha valakit halálra kell kövezni. Nem is merném azt állítani, hogy nekünk is így kellene eljárnunk, köveket és sziklákat magunkhoz véve, és azzal agyonzúzva azt, aki hamisan prófétál. De a halálbüntetés, a teljes tétlenség és a rajongásig fokozódó ünneplés három különböző szint, márpedig a mai egyházi kontextus sokkal inkább húz utóbbi kettő felé, amire a világon semmi oka sincsen.

Mindazonáltal a hamis próféták agyonkövezésének kemény gyakorlata legalábbis jól mutatja a tényt, hogy akkoriban még tétje volt annak, ha valaki a hívők körében prófétának kívánta nevezni magát. Tisztában vagyok persze azzal, hogy mást jelent a prófétaság az ószövetségi és az újszövetségi kontextusban, ám erkölcsi tekintetben nem gondolnám, hogy az egyház felelőssége az Újszövetség világában lecsökkent volna, és sokkal lejjebb tehetné a mércét. De miért jár el akkor így mégis?

A médiahatóság azzal érvel, hogy míg a különféle jósműsorokkal szemben kiszolgáltatott és sebezhető emberek állnak, akik kétségbeesetten fordulnak a "jósokhoz", gyógyulást és megoldást keresve az életük különféle problémáira, addig a jósok kihasználják ezeket az embereket. Az általában igazolhatatlan és bizonyíthatatlan mondanivalójuk mellett láthatóan financiális és mentális károkat okoznak a hozzájuk naiv bizalommal fordulóknak.

A probléma az, ha a fenti két mondatban valaki kicseréli a "jósokhoz" és "jósok" kifejezéseket a "prófétákhoz" és "próféták" kifejezésre, a mondat jelentése akkor is megállja a helyét. Míg bibliai elődeink - ha nem is mindig sikeresen - legalábbis igyekeztek eleget tenni Isten kérésének, és megkülönböztették a saccolókat, a rébuszokban beszélőket és haszonlesőket a valódi prófétáktól, valamint küzdöttek a hamis prófétaság ellen, ma mintha azzal szembesülnénk, hogy az egyháznak nincsenek erre eszközei, esetleg beletörődött a helyzetbe, és nagyon nem is foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ezzel önmagában teret enged tulajdonképpen bármilyen kijelentésnek.

Mielőtt valaki félreért, a magam részéről egyáltalán nem akarom elvitatni, hogy Isten bárkin keresztül bármikor üzenetet küldhet. Számomra teljesen belefér az ilyesmi. Aki nem veszi észre, hogy maga a prófétálás mennyire markáns és pozitív értelemben meghatározó jelenség a Szentírásban, az véleményem szerint figyelmen kívül hagy valami elkerülhetetlenül fontosat, ami nélkülözhetetlen a teljes Biblia megértéséhez. A prófétálás és a prófétaság erős és határozott teológiai vonal, ami nélkül az egész bibliai üdvtörténet alapjaiban szenvedne csorbát. De a jó prófétálás szerintem csak ott tud működni, ahol eszköz van a rossz prófétálás kiszűrésére. Mintha erről is írna Pál a korinthusiaknak, amikor határozott keretbe helyezi az istentiszteleti prófétálást, melyet a hallgatóknak meg kell ítélniük. Az alapelv szerintem nem bonyolult: ha valaki megengedi, hogy a közelében prófétáljanak, legyen kész megítélni azt. Ha nem kész arra, hogy megítélje, akkor pedig ne engedje meg a prófétálást. Ma azonban a helyzet az, hogy az engedékenység és a megítélés hiánya kéz a kézben járnak, ami sehogy sem nevezhető elfogadható kombinációnak.

Nekünk persze nincs "médiahatóságunk", amely megakadályozná a kiszolgáltatott emberek becsapásának ezt a módját, de az egyháznak nem is erre volna szüksége, hanem egy belső felébredésre, ami egy működő kontroll kialakításához vezet, amelyen fennakadhatnak a zavaros üzeneteket másokra tukmálók. Vajon hogyan nézne ki egy ilyen szűrő működés közben? Egészen biztos, hogy sokkal kevesebb prófétánk maradna. De sokkal több hiteles üzenetünk!

2017. február 12., vasárnap

A Biblia és a forráshasználat "bűne"...

Biztosan mindenki emlékszik arra, micsoda vihart kavart az egykori köztársasági elnök, Schmitt Pál "doktori" dolgozatának plágiumbotránya. Mai világunkban - teljesen érthetően - elfogadhatatlannak véljük, hogy valaki egy az egyben átvegye egy másik személy szellemi munkáját, és azt forrásmegjelölés nélkül saját neve alatt megjelentesse, ezzel ráadásul tudományos fokozathoz is juttatva önmagát. Az ilyen embert tolvajnak és csalónak tartjuk, aki jogosan érdemli meg mind a jogi következményeket, mind a rázúduló népharagot.

Őszintén mondhatom, hogy nagyon utálom és mélyen elítélem a plagizálást. Azokkal értek egyet, akik hasonlóan éreznek és nem hagyják szó nélkül, amikor valaki mégis a szellemi lopásnak ehhez a formájához nyúl. Egy ilyen jogos és meglehetősen szigorú alapállásból szemlélve azonban nehéz lehet elfogadni a tényt, hogy Jézus, az apostolok és az ószövetségi kor idejében teljesen másként - mondhatni sokkal oldottabban - álltak hozzá az ehhez hasonló kérdésekhez.

Így például az újszövetség világában nem számított plágiumnak, ha valaki a mai plágiumértelmezésünknek megfelelően saját mestere, tanítója neve alatt adja ki a gondolatait. Nálam frappánsabban fogalmazza ezt meg Kocsis Imre példákkal is fűszerezett írásában:
...az újszövetségi iratok keletkezésének idején mind a hellenista, mind a zsidó irodalomban ismert és (többnyire) elfogadott volt a pszeudonim iratok készítése. A görög filozófiai és orvosi iskolákban a tanítványok annyira közel tudták magukat mesterükhöz, hogy saját írásaikat a mester neve alatt adták ki. Szándékuk nem a hamisítás volt, s nem is a fennhéjázás, hanem annak a kifejezésre juttatása, hogy minden tudásukat és szakismeretüket a tanítóiknak köszönhetik. Így jártak el Püthagorasz tanítványai, de Platón és Arisztotelész neve alatt is jelentek meg későbbi korban keletkezett iratok. Az ókori orvosok pedig gyakorta Hippokratész neve mögé rejtőzve jelentették meg műveiket. Hasonló gyakorlat figyelhető meg az Ószövetségben és a zsidó apokrifekben... Figyelemre méltó, hogy a zsoltárok nagy részét Dávid nevéhez kötötték, a bölcsességi iratokat pedig - a Kr.e. 1. században görögül íródott Bölcsesség könyvét is - Salamon nevében adták ki. A név ez esetekben sem irodalmi szerzőt jelez, sokkal inkább egy hagyományozási folyamat elindítóját és védnökét...
A sort természetesen még hosszasan lehetne folytatni, de Tertullianus mondását ideillőnek és kellően jó summázatnak érzem, mint amely tömören fejezi ki a lényeget: "a mester művének tekinthető az, amit tanítványai adtak közre". Ezt a gondolatot persze emésztenünk szükséges, mert egy olyan világból szól hozzánk, amely gyökeresen máshogy tekintett a források felhasználására, mint a miénk. Egyes gyakorlatok, amelyek számunkra az elutasítás halmazába kerülnek, lehetséges, hogy a bibliai és ókori emberek számára az elfogadás kategóriájába estek.

Ugyanez igaz arra a jelenségre is, amikor azzal szembesülünk, hogy a Szentírásban elképzelhetően máshonnan származó anyagot is beépített a szövegekbe. Lehet, hogy ilyenkor felágaskodik bennünk egyfajta tiltakozás: a Biblia nem "máshonnan összelopkodott" könyv, és az ilyen gondolatok amúgy is csak a "liberális teológia" primitív elhajlásai, melyek kétségbe vonják a szöveg megbízhatóságát. Ez azonban semmi más, mint az ókori valóság teljes félreértése, némi rosszindulatú ítélgetéssel leöntve.

Először is meg kell jegyezni, hogy elenyészően kevés a teljes Bibliában az olyan szövegszakasz, amelynél meglehetősen egyértelműnek tűnik az irodalmi függés valami más, a zsidóság világán túl keletkezett hagyományforrástól. A Biblia és a többi ókori irat közötti hasonlóság tipikusan nem direkt, hanem inkább a motívumok szintjén felbukkanó jelenség, azaz a bibliai szöveg némely kifejezése, nyelvi megoldásai, néhány gondolatmenet emlékeztet más források hasonló megoldásaira. Ennek oka az, hogy az ókori irodalmi hagyományok szerzői hasonló világban éltek, és a közös tudáshalmaz kincstárából, képszerűbben kifejezve "ugyanabból a legósdobozból és legókockákból" építették fel saját mondanadójukat. Én ebben semmi ördögit, liberálisat, gonoszt vagy eltévelyedettet nem tudok felfedezni. A Biblia alapvetően Izrael népéhez kapcsolódik.

Másodszor ott, ahol a Biblia át is vehetett más forrásokból, illetve hivatkozás nélkül használja fel más források anyagait, pontosan úgy jár el, ahogy saját korában az megszokott volt. Erről írtam fentebb az Újszövetség kapcsán. Senki nem tekintette ezt valamiféle etikátlan lopásnak, gusztustalan plagizálásnak vagy más tollával ékeskedésnek. Ezt mi láthatjuk így a saját korunkból, ez azonban a mi problémánk. A Biblia lezárult, emberi szerzői meghaltak, a szövege már nem fog változni. A szerzők már nem tudnak hozzánk alkalmazkodni, amit természetesen nonszensz is lenne elvárni. Az alkalmazkodás a mi dolgunk.

Megintcsak arra jutottam, hogy ha szeretnénk megérteni a szöveget és azt is, hogy az hogyan keletkezett, akkor egész egyszerűen "alább kell szállnunk", legalább gondolati szinten be kell lépnünk egy elképzelt időgép ajtaján, és magunk köré építeni az eredeti kontextust, amennyire ez lehetséges. Enélkül ugyanis csaknem menthetetlenül félreértjük majd az egészet.

2017. február 9., csütörtök

A Rube Goldberg-féle teológia

A múltkor egy teológus ismerősömmel az ismert zsidó bibliatudós, Umberto Cassuto egyik elméletéről beszélgettünk, mely egy rivális elmélet kiváltása miatt született. A teológusok nagy része azonban nem igazán fogadta kitörő lelkesedéssel Cassuto elméletét, ennek oka pedig minden valószínűség szerint az volt, hogy meglátásai jóval bonyolultabbak és több magyarázatot igénylők voltak, mint az az elmélet, aminek a kiváltására törekedett. Persze az egyszerűség nem mindig erény - de ez azt is jelenti, hogy bizony nagyon sokszor az...

Sokat irkáltam már itt a blogban arról, hogy az Őstörténet nagy részét én alapvetően mitikus jellegű szövegnek gondolom, amely mögött lehetségesnek vélem egy meghatározhatatlan történelmi mag jelenlétét. Nem tudom ugyan pontosan - és talán úgy is fogalmazhatok, hogy igazán senki sem tudja pontosan - mekkora méretű ez a mag, de meglátásom szerint nem lehet túlságosan nagy. Ez azt jelenti, hogy a szövegben szerintem alaphangon a mitikus hangvétel dominál, amely valamiféle történelmi tapasztalatban gyökerezhet. Természetesen ez az én véleményem, miközben tudom, hogy mások más következtetésre jutottak, mert nyilvánvalóan más emlőkön lógtak, más olvasmányélményeik vannak, talán más érzelmekkel is közelítenek a kérdéshez - egyszóval más utat jártak be hozzám képest, amivel semmi bajom sincs.

Őszintén szólva kicsit túltárgyaltnak tartom ezt az egész Őstörténet-kérdést, miközben persze tudom, hogy ezért magam is felelős vagyok, mert sokat írok róla. Nem bolygatnám ennyit a dolgot, de a napokban láttam néhány kiváló rajzot a remek karikaturista, Rube Goldberg alkotásai közül. Az egyiket meg is mutatom az olvasónak:

Nem jó dolog a viccet magyarázni, de ha mégis lenne valaki, akinek nem világos, a rajzon egy nagyon speciális gépet látunk. Ez a gép mindenféle pörgő-forgó kallantyúk, csapok, kapcsolók, óra, tűz és egy rongy segítségével tulajdonképpen azt akarja megmutatni, hogyan törölheti meg az ember a száját szalvétával, ha ehhez nem kívánja használni a kezeit. Ugye milyen hasznos? (Amennyi haszontalanságot lehet vásárolni manapság, nem vennék rá mérget, hogy ilyen cucc nem létezik valahol a valóságban is...)

Goldberg szellemes rajzai nagyon sokakat megihlettek, és vannak, akik a valóságban is megépítettek ehhez hasonló gépezeteket, természetesen pusztán a szórakozás kedvéért. Nagyon látványos végignézni egy ilyen szerkezet működését, és akinek túl sok fölös ideje van, minden bizonnyal el is tudja tölteni velük. De őszintén szólva mindenki tisztában van azzal, hogy mindez csak attrakció, amit egy pillanatra sem szabad komolyan venni. A Rube Goldberg-féle gépek tulajdonképpen szükségtelenül agyonbonyolított konstrukciók, amelyek egy egyébként egyszerű funkció ellátását próbálják feleslegesen kiváltani.

Nos, a karikatúrákat elnézve azon töprengtem, hogy a teológiában és a bibliamagyarázatainkban bizony mennyire képesek vagyunk szellemi Rube Goldberg-gépeket gyártani, melyek valójában rém bonyolulttá tesznek egyszerűbben is magyarázható dolgokat. Maradva a lerághatatlan őstörténeti csontnál, nekem tényleg úgy tűnik, hogy amikor a vízözön köré szövünk mindenféle teóriát, ami az állatok összegyűjtésétől és elhelyezésétől a sok ezer méter magas víztömegig mindent rendkívül kacifántosan kíván megindokolni, akkor ez hasonlónak tűnik a fenti rajzon látható gépezethez: látványos, de olyan magyarázatok, amelyek csak újabb magyarázatokat igényelnek, melyek valószínűleg még további magyarázatokra szorulnak. Az ember szinte hallja Occam borotvájának susogását, ahogy végzi a dolgát, és lenyisszantja a feleslegesen bonyolult teóriákat, hiszen van azoknál egyszerűbb és kézenfekvőbb magyarázat is. Ha a textus egy olyan korszakban született, amelyben mindenki kivétel nélkül mitikusan gondolkodott, akkor nem az a leginkább magától értetődő, hogy mitikusnak tartsuk a szöveget? Dehogynem. Ez a leglogikusabb és legtisztább magyarázat, ami nemcsak egyszerű, de meg is felel mindannak, amit az adott korszakról tudunk. Minden más magyarázat sokkal nehezebben hihető, mert nemcsak a szöveget kell jobban megindokolnia, de csaknem egy teljesen más valóságot is köré kell építenie, amiben egyáltalán működőképessé válhat.

Ugyanez igaz az Őstörténet egy másik, titokzatos passzusára, amikor "istenfiakról" esik szó, akik az emberek leányait feleségül vették. A szöveg annyira mitikus ízű, amennyire egy korabeli szöveg csak az lehet. Mégis, vége-hossza nincs a hibridizációról, sellőkről, csudalényekről, félemberekről szóló teóriáknak - mintha csak egy Rube Goldberg gépezet építését látná az ember. Pedig a szöveg teológiai mondanivalója a romlottságról úgy is érthető, hogy nem rakunk köré "földöntúli szuperszörnyeket", melyek létét a szöveg kortörténeti elemzése amúgy sem kívánja meg. Vajon mi a valószínűbb: hogy a történelem egy pontján ismeretlen szörnyek szálltak le az égből és a földi lányokkal összeházasodtak (azaz a férjeik lettek), aztán a lányok félember-hibrideket szültek (mint valami borzasztóan rossz sci-fi-ben), vagy az, hogy a szöveg a saját korában nem ritka, sőt tipikusan előforduló mitikus textus, amely ráadásul elemeiben más mítoszok sajátosságaira is emlékeztet?

Azt gondolom, hogy nem tilos, csak felesleges teológiai Rube Goldberg gépeket farigcsálni, és amikor mégis ezt tesszük, az talán nem is annyira a Bibliáról szól, sőt nem is a bibliaértelmezésünkről, hanem bizonyos meggyőződéseinkről, amelyeket nem vagyunk hajlandók átértékelni. Sokféle oka lehet ennek a ragaszkodásnak, s ezeket most nem akarom górcső alá venni. Csupán annyit kívántam mondani, hogy az emberi gondolkodás rögös útjain nagyon sokszor tapasztaltuk már, hogy a helyes magyarázatok, amelyek megfelelnek a valóságnak, tipikusan az elegánsabb és egyszerűbb elméletek, melyek egyenes úton vezetnek a megoldáshoz. Nyilván lehet kivételeket találni, de én úgy látom, hogy ez a gondolat azért hosszú távon eddig nagyon is kifizetődőnek bizonyult. Nincs jó okunk azt feltételezni, hogy ez a jövőben másként lesz.

Tehát: ne bonyolítsuk azt, amit nem kell bonyolítani. Ez ilyen egyszerű.

2017. február 5., vasárnap

Egy botrányhős anatómiája - problémák Pállal (1)

Pál apostolról szeretnék most írni, arról az emberről, aki csaknem mindenki szemét csípte és csípi. Ő egy nehéz eset, egy faragatlannak tűnő térítőgép, kemény beszédekkel, akit azonban mégis nagyon szeretünk. Sokszor került nehéz helyzetekbe, ám azt olvassuk róla, hogy mindig állta a sarat. Szimpátiával szemléljük szenvedéseit, de azért az együttérzés mellett van az embernek egy olyan érzése is, hogy Pál magának kereste a bajt...

Pál egy popsztár a mai keresztények szemében. Érdemes megfigyelni, hogyan beszélünk róla. Elégedetten hívjuk fel a figyelmet intellektuális képességeire, folyton idézzük filozofikus mélységben szántó gondolatait, és csodáljuk azt a szívós makacsságot, emberfeletti kitartást, amit az evangélium ügyéért képes volt felmutatni. Őt aztán sújtotta az élet. Ostorozások, verések, kövezés, hajótörés, kígyómarás, betegség - de ezek együtt sem állították meg. Tudjuk magunkról, hogy mi jóval kevesebb súly alatt meghajolnánk, Pál azonban mintha átgyalogolt volna a világtérképen is, mert annyira hajtotta a lendület, hogy Jézusról beszéljen az embereknek. Igen, néha talán szégyenkezünk Pál árnyékában, és még csak azt sem lehet mondani, hogy ez az érzés teljesen indokolatlan...

Vannak aztán olyanok is, akik már-már túl magasra emelik őt. A nyugati kereszténységben lopva kialakult egy trend, hogy bizonyos kérdésekben már nem is annyira Krisztushoz "szaladnak" az emberek, hanem Pál véleményére kíváncsiak, amikor az Újszövetség álláspontját akarják tudni. Egyesek szerint Pál volt az, aki tulajdonképpen "feltalálta" a kereszténységet, azaz zseniális menedzserként egyfajta életképes formát adott neki. Pál teológiai vehemenciája, intellektusa és szellemi határozottsága adta meg a krisztuskövetés arcát, amely végül meggyőzte Konstantin császárt is, hogy ezt a vallást válassza a többi között. Jogos akkor őt ilyen magasra emelni? Egyetértene Pál ezzel?

Randolph Richards és Brandon O'Brien nagyon érdekes könyvet írtak a Pállal kapcsolatos problémákról, melyben így fogalmaznak:
Fontos emlékeztetni arra, hogy nem Pál volt az Isten Fia. Pál írásai rámutatnak Isten Fiára. Ugyanilyen fontos, hogy míg Pál isteni inspiráció hatására leírta Isten szavait, ő maga nem volt Isten Szava.
Jézus él. Pál viszont halott.
Richards és O'Brien nem azért fogalmazott így, mert valamiféle eretnek gondolattól hajtva csökkenteni kívánták Pál tekintélyét. Könyvüket olvasva nekem egyértelműen az a benyomásom, hogy mindketten nagyon is tisztelik az apostolt. Amire a szerzőpáros szerette volna felhívni a figyelmet, hogy rendkívül fontos Pált olyannak látni, amilyen ő valójában volt: se többnek, se kevesebbnek. Pál túl magasra emelése épp oly hibás, mintha üldözőihez hasonlóan a sárba tipornánk.

Ezt az értelmes és egészséges egyensúlyt megtalálni pedig nem egyszerű feladat egy olyan ember karakterét vizsgálva, aki meglehetősen radikálisan viselkedett és beszélt, ezért hallgatóiból és olvasóiból is hasonló véleményeket tud kiváltani. Pált már a saját kora sem értette meg, és ez egyértelműen sugárzik a bibliai szövegekből. A zsidók üldözték, a rómaiak bebörtönözték, a keresztények pedig gyakran félreértették a nekik címzett levelek üzeneteit. Ha őszinték vagyunk, Pál ma is sokak szemét képes csípni. Gőgösnek tűnhet, hogy önmagát ajánlja követendő példaként, és olyanokat mond, hogy mindenkinél jobban tud nyelveken szólni. Az sem tűnik túlságosan szerénynek, hogy saját véleménye szerint minden más apostolnál többet tett le az asztalra. Ha valaki ma ilyeneket beszélne egy gyülekezetben - még ha igaza is lenne -, azt a többség pöffeszkedő idiótának tartaná, aki saját imádatában szenved és magasról lenézni a körülötte lévőket. Elfogadhatatlannak tartanánk, hogy egy ilyen nagyképű valaki tekintélyként magasodjon fölénk - ennél még a megjátszott szerénységet is többre becsüljük, amikor legalább úgy tesz az illető, mintha tisztában lenne az elvárható protokollal. Úgy tűnhet azonban, hogy Pál nyíltan méltatja saját személyét és eredményeit. Mit szóljunk ehhez a visszásnak tetsző retorikához?

Pál vehemens hozzáállásában indokolatlannak tűnhet az is, ahogyan más tekintélyekhez viszonyul. Ne feledjük, hogy az apostol mint tisztség elsősorban Jézus tizenkét tanítványára vonatkozott. A szöveg maga külön jelzővel is illeti őket, amikor a Tizenkettőről beszél. A Tizenkettő tagjai mondhatták el magukról, hogy Jézus belső köréhez tartoznak, akikhez maga a Mester nem példázatokban szól, hanem annál magasabb szinten tanítja őket. A Tizenkettő tagjai látták Jézust vízen járni, ők fogyasztották el Vele az utolsó vacsorát, vagy éppen szemlélték a Mennybemenetelét. Olyan tapasztalatok voltak ezek, melyek egyfajta bensőséges viszonyra utalnak Jézussal, mely csak bizonyos embereknek adatik meg. Nos, Pál ezekből mind kimaradt, nem volt ott és nem látta Jézust tanítani vagy gyógyítani. Ritkán is hivatkozik szó szerint Jézusra írásaiban.

Ezek után Pál nem tűnik túlságosan megnyerő embernek, amikor keményen nekimegy Péter apostolnak (olvasható ez a Galata 2-ben) - még akkor sem, ha minden bizonnyal neki volt igaza.  Péter nem úgy viselkedett, ahogy egy tanítványhoz az méltó, mert emberből volt és hibázott, ezt nincs miért mentegetni. De azért mégiscsak ő volt az a Péter, aki egyedüliként próbált valamit tenni Jézus letartóztatásakor és képes volt bűneit bánva felállni az árulásból is. Maga Jézus pedig odaadta neki azokat a bizonyos kulcsokat és rá bízta az ő juhai terelgetését. Talán valamicske tiszteletet és szolidabb bánásmódot megérdemelt volna! Ám amit Jézus kért a problémarendezésről (ha valakivel valami bajod van, először négyszemközt intsd meg), mintha Pál egyszerűen átlépné, és a széles nyilvánosság előtt konfrontálódik Péterrel, durván leoltva őt levelei olvasói előtt. Tényleg ez volt a megoldás?

Összegezve mindezt, Pál tehát problémás embernek, problémás karakternek tűnik. Izgalmas személyiség, aki bicskanyitogató stílusával azért mégis rabul ejti azt, aki el tud merülni az írásaiban. Ebben a rövid sorozatban (a fent említett szerzőpáros segítségével) szeretnék néhány vele kapcsolatos kérdést átgondolni. Mit szóljunk ahhoz, hogy Pál homofób volt? Hogyan lássuk a nőkre vonatkozó, hímsovinisztának tűnő megjegyzéseit? Mi legyen a véleményünk arról, hogy láthatóan támogatta a rabszolgaság intézményét? Ehhez hasonló kérdésekkel szeretnék foglalkozni, ám a következő részben Pált, mint ünneprontót fogom bemutatni - vagy legalábbis azt a képet, amelyet mi festettünk róla ilyennek.

2017. február 1., szerda

Buta elődeink?

Gyakran megkapom a kritikát, hogy ostobának és elmaradottnak tartom a bibliai szerzőket, mert a bibliai narratívák hátterében meghúzódó világkép egyes részeit mára meghaladottnak vélem. Igaz, ami igaz: tényleg úgy gondolom, hogy a bibliai világkép jórészt meghaladott - de miért is következne ebből automatikusan őseink butasága? Semmiért, és nem is vélem őket butáknak - akkor ugyanis eleve nem olvasnám őket. De nem is a butaság az igazi kérdés...

Nem kívánom magyarázgatni a semmit, mert erre nincs okom: az égvilágon semmi rosszat nem képzelek az emberi alkotókról, írókról és redaktorokról, akik a Szentírás létrejöttében bábáskodtak - hitem szerint Isten indítása alapján. Sőt, elfogadhatónak tartom azt az állítást is, hogy a bibliai korok embereinek bizonyos értelemben több sütnivalójuk volt, mint nekünk itt és most, a felvilágosodás fordulata után. Okosabbak, éleslátóbbak és gyakorlatiasabbak lehettek számos területen, melyekről nekem fogalmam sincs. De az ellenkezője is igaz: más területen nem voltak jobbak nálunk. Emberek voltak, mint amilyenek mi vagyunk itt és most, mégpedig saját koruk emberei, pontosan úgy, ahogyan én is az vagyok: egy mai ember, aki a történelem menetének éppen ebben az időpillanatában él. A kérdés ezért számomra nem a “butaság” körül forog (azzal semmi értelme foglalkozni), hanem a tudásszint körül, mely kétségtelenül nem ugyanaz, mint a miénk, ahogy a miénk sem ugyanaz, mint a bennünket követő generációké lesz. Számomra az igazi kérdések ezért ehhez hasonlók: vajon milyen szerepet játszik a szöveg értelmezésében a tény, hogy az emberi szerzők saját koruk tudásszintjének megfelelően gondolkodtak? Milyen viszonyban áll az ő látásmódjuk, mely koruk tudásszintjéhez igazodott a mienkével? Milyen szívvel forduljunk feléjük mi, posztmodern kori olvasók?

Nem szeretnék elmerülni a tudásszint kifejezés definíciójában, de ha valamiféle meghatározást kellene adnom, talán azt mondanám, hogy az éppen elérhető és jóváhagyott ismeretek plafonját értem alatta. Ebben a kontextusban a buta ember leginkább az lehet, aki lemond arról, hogy a tudásplafon felé elmozduljon, sőt közömbösséget tanúsít az elérhető ismeretek irányában - és mégis úgy formál határozott véleményt, mintha rendelkezne ezzel a tudással.

A bibliai szerzők nem ilyenek voltak. Amit a csontig rágott teremtéselbeszélésből világosan látunk, hogy a szöveg mögött álló emberek a maguk idejében egy nagyon is korszerű, az opponens elképzeléseken is túlmutató magyarázatot írtak le, felhasználva ehhez saját koruk tudásbázisát. Másként fogalmazva, a narratívák azt visszhangozzák, hogy amit akkor sejteni vagy tudni lehetett a valóságról, azzal a szerzők és redaktorok tisztában voltak. De ez nem jelenti azt, hogy a Biblia szövegének leírása és szerkesztése után a tudásszint plafonja már nem emelkedett feljebb: merthogy persze emelkedett, és erről szól mindaz, amit fejlődésként, megismerésként és előrehaladásként látunk az emberiség történelmében. Megdöbbentő, természetellenes és hihetetlen is volna, ha ugyanott tartanánk most a valóság megértésében, ahol az elődeink tartottak. Nyilván látunk hanyatló periódusokat és ha őszinték vagyunk, az elbutulás jeleit is a mai kor társadalmaiban, de összességében mégsem mondhatjuk, hogy megállt volna velünk a világ.

Kérdés azonban, hogy a mai, az ókorihoz képest magasabbra húzott plafonhoz közel kerülve milyen attitűddel értékeljünk olyan kijelentéseket, melyeket még alacsonyabb “plafonmagasság” idején tettek az őseink? Mi lenne az az erkölcsileg elfogadható magatartás, amelyet igazán keresztényinek hívhatunk?

Nos, a helyzet az, hogy szerintem nem vagyunk magunkra hagyva a válaszkeresésben!

A dolog fonákja, hogy az etikai útmutatást éppen az “alacsonyabb plafon” világából származó Újszövetségből kapjuk, mégpedig Jézus Krisztus viselkedésének szemlélése alapján. Ez persze magyarázatot igényel, hiszen ha valaki bármilyen “plafonon felül áll”, akkor az maga Krisztus kell legyen. A kulcsszó véleményem szerint az akkomodáció, szebb magyar nyelven az alkalmazkodás. A számomra egyik legkedvesebb újszövetségi szakasz, a Filippi 2 krisztushimnusza szerint Jézus nem tekintette bármiféle visszaélés alapjának az Istennel való egyenlőségét, hanem az “ókori plafon alá szállt” és alkalmazkodott az akkor és ott élők világszemléletéhez, ismeretéhez, műveltségéhez. Persze Krisztus nem az alkalmazkodás miatt érkezett, hanem azért, hogy megváltson bennünket, de a megváltás programja előfeltételezte az alkalmazkodást is, az emberré lételt, mégpedig egy konkrét térben és időben, az első századi Palesztina környezetében.

A minta Krisztusban látható, a helyzetek pedig gyakran számunkra is kínálkoznak, hogy “személyes alászállásunkat” érvényesítsük. Az akkomodáció, amikor hajlandók vagyunk saját jelenünk plafonszintjéről egy másik kontextus talán alacsonyabb plafonszintjére leszállni, nem elbutulást és elvtelenséget jelent, hanem a másik ember szeretetét és tiszteletét, a megérteni akarást. Ezt bizonyos formákban magam is tapasztalom, mert a Gondviselés rendszeresen megadja nekem erre a lehetőséget. A munkám során számos alkalommal volt lehetőségem rettenetes körülmények között élő, tanulatlan emberek között forgolódni, akik szó szerint a túlélésükért küzdenek. Ugyanakkor oktatok egy főiskolán is, ahol egészen más kontextusban látom a körülöttem állókat. Mindegy, hogy éppen hol vagyok, alkalmazkodnom kell az aktuális helyzethez, és ez így helyes. A roskatag cigányputriban nem a teológussal találkoznak az emberek, nem publikációkról és vallástudományi dilemmákról beszélgetek velük, és nem használok akadémiai nyelvet sem. A teológián viszont szakkifejezéseket is felhozok, elméletekbe bonyolódom, és nem szociális munkásként állok a hallgatók előtt. Mindkét helyzet más kihívás, de közös bennük az akkomodáció elkerülhetetlensége.

A hozzánk lehajolva alkalmazkodó Istent akkor fogjuk megérteni, ha mi is lehajolva alkalmazkodunk azokhoz az őseinkhez, akik a Bibliában Róla írtak.

Az akkomodációt én óriási kommunikációs erőforrásnak és életadó lehetőségnek látom, mint ami világokat, és a világokban élő embereket, illetve az istenit és az emberit köti össze egymással. Hidat képez két pillér között, ahol a két pillért akár korszakok és kultúrák is elválaszthatják egymástól, ám a “magasabb plafonszinten” állók készséges lehajolásával ezek a szakadékok is leküzdhetővé válhatnak. Szemléletes példa erre számomra az egykori szerzetes, Matteo Ricci esete (ld. a képen), aki a kínai jezsuita misszió megalapítója volt. Stílusát és megoldásait akkomodációs modellnek is szokták nevezni, mert igazán odaadóan igyekezett olasz emberként a kínaiakhoz alkalmazkodni. Ricci keresztényként még olyan “elvetemültségre” is hajlandónak mutatkozott, hogy buddhista szerzetesi ruhába bújjon, mert rájött arra, hogy csak ezen a módon nyerheti el a műveltebb kínaiak rokonszenvét. Egyes ábrázolásokon teljesen kínai miliőben látható és kínainak is néz ki. Kidolgozott egy olyan módszert, amely a helyi kultúra figyelembevételével hirdeti az evangéliumot, felhasználva benne kínai elemeket is, sőt rámutatva a klasszikus kínai hagyományok és a jézusi üzenet közötti párhuzamokra. Tudomásom szerint megtanulta a mandarin nyelvjárást, és a Biblia részeit le is fordította. Egyes kínaiak Riccit bodhiszattvaként kezdték el tisztelni, de még a császári udvarban is tiszteletre méltó embernek számított. A katolikus egyház később leállíttatta a kínai misszió akkomodációs programját - bizonyos vélemények szerint azért is, mert túlzottnak érezte azt az alkalmazkodóképességet, amit Ricci mutatott.

Utóbbi tény igazságát most nem kezdem el vitatni. Nem szeretném, mert nem tudom eldönteni, hogy tényleg átlépte-e Ricci az alkalmazkodás egészséges határait, vagy csupán az egyháznak nem tetszett, amit csinált. Mindazonáltal az is igaz, hogy az akkomodáció nem asszimiláció: az alkalmazkodás nem eggyéválás. Ezt is jó szem előtt tartani!