Olvasóim tudják, hogy előszeretettel élek a provokáció eszközével, hogy ezzel is gondolkodásra késztessek. Most mégis kissé félve írom le ezeket a sorokat, mint aki maga sem biztos a dolgában. Nem vagyok az iszlám szakértője, és azt is tudom, hogy a most megfogalmazottak számos ponton támadhatók. Mégis felhozom ezeket a kérdéseket, mert találok bennük valami nyugtalanítót, és ami fontosabb, érvényes dilemmáknak érzem őket, amelyekre Európának választ kell adnia. Előzetes megjegyzésként azért leírom, hogy természetesen semmi konkrét bajom nincs a muzulmán emberekkel, hiszen kapcsolatom sincs velük. Tulajdonképpen nincs muzulmán ismerősöm sem, többnyire a Koránt és más irodalmat olvasgattam, a témával pedig a szakdolgozatom miatt foglalkoztam, illetve itt a blogban már korábban írtam róla néhány bejegyzést. (Például ezt, és ezt és ezt is.) Ezen túl a közelmúltban sokszor találkoztam olyan muszlim menekültekkel, akik a menekülthullám során érkeztek átutazóként Magyarországra. Mindezt leszámítva közvetlenül nem érzem magam sem érintettnek, sem specialistának, csupán egy hangosan gondolkodó átlagembernek, akit időről-időre foglalkoztat ez a téma. Így olvassa mindenki tehát azt, amit leírtam!
Ha az európai terrorcselekmények eszembe jutnak, akkor azt látom, hogy az elkövetők alapvonásaikban sokszor nagyon hasonlítanak egymáshoz. Gyakran fiatal vagy középkorú, életerős férfiak teszik ezeket a szörnyűségeket, akik egyébként már többnyire nem első generációs muszlimként éltek egy európai országban. Jó részük a cselekmény elkövetése előtt nem mutatta semmi jelét annak, hogy ilyen barbár dolog elkövetésére készülne. Mintha csak valami kapcsolót kattintottak volna fel bennük, egyszerre tettesekké váltak, s még az is előfordul, hogy komoly szervezés nélkül követték el a rémtetteiket - például teherautóval hajtottak a francia vagy német tömegbe, számos ártatlan ember halálát okozva.
Utólag többször is kiderül, hogy ezek olyan muzulmán fiatalemberek voltak, akiket vallási szempontból gyakran a "kultúrmuzulmán" jelzővel is lehetne illetni. Ez azt jelenti, hogy bár a vallásuk alapvonásait ismerték, de sosem vették igazán komolyan. A gyakorlat szintjén teljesen világi életet éltek - erre a szekuláris európai közeg nemcsak lehetőséget biztosít nekik, hanem valahol még ösztönzi is őket, hiszen a fiatalok felé ezt a mintát képviseli követendőként. Ráadásul a szekuláris Európában könnyű világi életet élni - egy arab országban ez gondolom valamivel nehezebben mehet. Természetesen a hitét könnyelműen kezelő, de muzulmán közegben felnőtt fiatal férfi annyit azért sejt a lelke mélyén, hogy amit tesz, amiatt igazából "rossz muszlimnak" kellene neveznie magát. Allah valószínű nem lehet túl elégedett vele. Ez persze egyfajta lelkiismeret furdalást okoz, belső vívódáshoz vezet, hiszen a lelki késztetése (amit tennie kellene) és a mindennapi életgyakorlata (amit valójában tesz) szöges ellentétben áll egymással.
És ez az a pont, ahol elő szokott fordulni, hogy az ilyen "rossz muzulmánt" utolér valaki - például egy radikális iszlám szervezet - amely szembesíti azzal, hogy Allah számára ebben az állapotában elfogadhatatlan. Az üdvösségével játszik, egyre messzebb kerülve a túlvilági Paradicsomtól. Emögött erősítésképpen van még egy fontos teológiai alapállás is, amely a Koránból és a hadíszokból (az iszlám írásos hagyományai) világosan látszik. Ez pedig az, hogy egy muzulmánnak nincs és nem is igazán lehet "üdvbizonyossága". Bármilyen durván is hangzik, maga Mohamed, a példakép és a muszlim hit etalonja is azt mondja a Koránban, nem tudja biztosan mit fog vele tenni Allah az ítélet napján. Mohamed egyik legodaadóbb követője, Abu Bakr pedig így fogalmazott:
Ha fél lábbal a Paradicsomban lennék, még akkor is félnék Allah fortélyaitól.Az üdvözülésre tehát nincs biztos garancia még akkor sem, ha valaki hitbuzgó muszlim. Márpedig ha olyan muzulmán "ikonok" és példaképek, mint Abu Bakr vagy Mohamed is bizonytalanságban vannak a saját üdvösségük tekintetében, vajon mit mondhat akkor egy olyan "hívő", aki léha világi életet él és egyáltalán nem veszi komolyan azt az iszlámot, amiben felnőtt? Nos, egyetlen lehetősége azért neki is maradt a vallás szerint: erről Bukhári hadísz gyűjteményében maga Mohamed nyilatkozik. Mohamed szerint Allah garantálja a Paradicsomot annak a dzsihádistának, aki hitetleneket öl az ő ügyéért. Az ajánlat meglehetősen világosnak tűnik: ha eddig rossz muszlim voltál, aki teljesen elkomolytalankodta a hitét, de most hirtelen ráébredtél arra, hogy az üdvösségeddel játszol, akkor kapsz egy biztos ajánlatot magától Istentől. Folytass dzsihádot, halj meg a hited miatt, és akkor egész biztosan üdvözülni fogsz!
Persze nem állítom, hogy egy ilyen üzenettel minden "elvilágiasodott", Európában élő muzulmán fiatalembert el lehet találni. Egészen biztos, hogy nem lehet, és a többség tovább folytatja felszínesen kultúrmuzulmán életét. De az is elég, ha közülük néhány tucat kezdi úgy érezni a lelkiismeret furdalás miatt, hogy ez az egyetlen választható út, ahogy Allah őt elfogadhatja a viselt dolgai ellenére. Nos, az ilyenekből könnyen lehet terroristát faragni. A közvélemény pedig úgy nyugtázza majd az eseményeket, hogy itt tulajdonképpen nem is igazi, hithű muzulmánok öltek, hanem éppenhogy a hitüket komolytalanul kezelő muszlimok. A helyzet azonban az, hogy bár ezek az emberek valóban "rossz muszlimok" voltak a tettük elkövetése előtt nem sokkal, de "megtértek bűneikből" és éppen saját "üdvösségük" rendezése miatt hirtelen mély elkötelezettjei lettek az iszlám hitnek. (Vagy amit iszlám hitként eléjük tártak.)
Akkor tehát most a "rossz" vagy a "jó" muszlimok követik el a terrorcselekményeket? Európai szemmel természetesen a rosszak. De iszlám szemmel nézve is biztosan így van ez?
Másként megfogalmazva, a helyesen értelmezett iszlám hit okozza mindezt, amely a paradicsomi belépő dzsihádista teológiáján alapszik és a megtérő fiatal muzulmánok lelkiismeretére apellál, vagy a félreértelmezett iszlám hit, amely egyben a dizsihád fogalmát is kicsavarva értelmezi? Erről írok legközelebb - addig pedig emészthetjük és meg is beszélhetjük ezt a témát, amire Európában gyaníthatóan egyre nagyobb szükség lesz.