2021. augusztus 30., hétfő

Miért küzd a mai teológia a saját démonaival? (Izsák Norbert válasza Szabados Ádámnak)

Vendégposzt nem igazán volt még itt a blogban, ám a téma lezárásaként úgy éreztem, muszáj megadnom ezt a lehetőséget Izsák Norbertnek, aki a beszélgetések során ugyancsak szóba került, és most Szabados Ádám részére fejti ki gondolatait. Hosszú, de szerintem érdemes végigolvasni. Norbi, tiéd a szó!

Őszintén szólva, semmi kedvem blogvitákba keveredni, még akkor sem, ha olyan kiváló szerzők idéztek is meg, mint az általam olvasott és kedvelt Szabados Ádám és Sytka. Az elmúlt napokban azonban annyi hivatkozás történt rám és egy-két mondatomra, hogy gondoltam, röviden megszólalok. Nem azért, mert szükségét érezném egy kiragadott idézet kontextusba helyezésének (ezt Ádám 2021. augusztus 23-ai posztjának Attila nevű hozzászólója megtette, amikor a mondat utáni mondatokkal, és az idézet értő elhelyezésével tulajdonképpen kihúzott néhány méregfogat – figyelmességét és hozzászólását ezúton is köszönöm!), hanem mert úgy tűnik, mégsem tudom megspórolni azt, hogy rámutassak az eredeti bejegyzésben lévő elnagyoltságokra.

Jó, most meg kellene indokolni az elnagyoltságot. Nem jó ez a szó. A felületesség még rosszabb. Keresem a szavakat, mert amikor Ádám nekiül írni, nagyon gondosan választja meg a szavait, nagyon precízen fogalmaz... mégis. Elkövetve teológusok főbűnét, az időnként keresgélő, nem kellően precíz fogalmazást (elvégre én csak gyakorlati teológus és történész volnék – sem igazi teológus, sem pszichológus nem vagyok!), megpróbálom valahogy leírni és érzékeltetni, mi a gondom Ádám írásával.

Nem ragadnék le az általánosító címnél, ennyi "clickbaitség" és túlzás bőven belefér a blogműfajba, magam sem vagyok ment a sarkító megfogalmazásoktól, példa erre írásom címe is. Az első mondatba viszont már szívesen belekötök. Azt írja Ádám, hogy az emberi gondolkodásban „az egyik legmarkánsabb különbség az, hogy az identitásunkat meghatározó vonatkoztatási pontokat a lelkünkön belül, vagy a lelkünkön kívül keressük-e.” Túlzónak, éppen ezért hamisnak gondolom ezt a felvetést, megállapítást. A lelkünk ismerete fontos. Kálvin az Institutio első fejezetének első sorában arról ír, hogy „az egész szenttudomány” két részből áll: Isten és a magunk ismeretéből. Értem, hogy az identitásunkat meghatározó vonatkoztatási pontokról van szó, de emberi identitásom ismeretéhez szükségem van a magam lelkének ismeretére is. A már sokszor idézett könyvfejezetemben hivatkozom Augustinusra is, aki elég markáns véleményt alkot akkor, amikor azt mondja, hogy önmaga lelkétől távol kalandozva Istentől is eltávolodott, sőt, amellett áll ki, hogy a kettő összefügg. Önismerete, saját lelkének mélyebb megismerése vitte közel Istenhez.

Ez természetesen igaz a megtérésre is. Ha nem ismerem magamat, ha nem ismerem a bennem levő indulatokat, a bűnt, akkor esélyem sincs megtérni. Hogyne lenne igaz az is, hogy ismernem kell a Teremtőt, az Ő Tervét ahhoz, hogy ahhoz igazodni akarjak – és természetesen hívő életemben szükségem van az Ő referenciarendszerére, amit a Bibliából olvashatok ki. Egyrészt. Másrészt sok mindent kisilabizálhatok a lelkemből is. Ha nem így lenne, azzal tagadnám azt, hogy Ő a képére és hasonlatosságára teremtett engem. Tagadnám a Rómaiakhoz írt levél igazságát is, miszerint sok minden a teremtett világból is megismerhető és megérthető Istenről. Mindebből én azt a következtetést vonom le, hogy identitásom vonatkoztatási pontjai nem "vagy-vagy", hanem "is-is" lakoznak az emberi lélekben és azon kívül. Kérdés, hogy melyik a fontosabb? Nem kérdés. Isten Igéje sokkal pontosabb képet ad, ezért fontosabb referenciapont, mint az én lelkem. A lelkemben vannak érzések, vannak kétségek, van nagyon sok részlegesség. Ám identitásomnak ez is része. Vonatkoztatási pontom, hogy részleges vagyok. Tudásom, értelmezésem, megélésem részleges. Isten Igéje nem az.

Ám ha figyelmen kívül hagyom azt a fontos referenciapontot, hogy én részleges vagyok, s ami még ennél is rosszabb, Szentírás-értelmezésem is részleges, akkor azt gondolhatom, hogy részlegesként képes vagyok befogadni a Tökéletest. Van még ennél is rosszabb: ha nem ismerem a lelkemet, annak működését, rezdüléseit, torzító erejét, halvány elképzelésem sem lesz arról, hogy milyen foltok, szennyeződések vannak azon a tükrön, amelyen keresztül szemlélem a Tökéletest.

Még mindig csak az első mondatnál tartok, amikor azt emelem ki, hogy Ádám világában nagyon tiszta és világos választóvonalak vannak. Nem tagadom, kellenek is a tiszta és világos választóvonalak. Ám ezen a ponton szembeállít egymással két olyan tendenciát, igazságkeresést, ami két oldalra állítja az embereket. Az egyik oldalon lesznek az igazak, akik a lelkükön kívül keresik, a másik oldalon azok, akik belül. Távol álljon tőlem a szürkeségben való maszatolás, de miért kell szegény Augustinust bántani? Ha ő előbb talált referenciapontot a lelkében, azután Isten Igéjében, majd a kettő összehangolásával szöszmötölt jó sokáig, miért baj az? Miért baj, ha valaki úgy tér meg, hogy a lelke referenciapontjait is használja? Ha a Szentlélek tevékenykedik bennünk, Ő nem terelgethet minket az örök igazság felé?

Azt hiszem, érteni vélem Ádám aggodalmát: mi lesz a fix igazságokkal, az abszolútumokkal, ha csak a lelkünket vizsgálgatjuk? Ki fogja megmondani, hogy amit ott találunk, az igaz-e? Osztom az aggodalmát, mégis, a kettő ilyetén való elvágólagos szembeállítása nem szerencsés, mert megfoszt olyan potenciális referenciapontoktól, amelyeken keresztül Isten szólhat, vezethet. Az érettségre jutás éppen erről szólna: összhangba hozni a kettőt, és itt nyilván nem arra gondolok, hogy Isten Igéjének kellene változnia. (Később arról ír, hogy „a külső és belső forrás sorrendje ma valószínűleg a legfontosabb világnézeti választóvonal.” Igen, de... A sorrend végső tekintély szempontjából lehet fontos választóvonal, de ne tagadjuk meg e tekintetben az „evolúció” lehetőségét: valaki a belső forrástól indul el, és jut el a külsőig – nem véletlenül van például lelkiismeretünk!)

Eljutottam a második mondatig. „Ez pedig összefügg azzal az előzetes világnézeti döntéssel, hogy hiszünk-e egy eredeti tervben és szándékban, illetve hiszünk-e abban, hogy a belső világunk eltérhet egy ilyen előzetes tervtől és szándéktól.” Itt is elakadtam. Ádám ezek szerint abból a premisszából indul ki, hogy mindenkinek van egy előzetes világnézeti döntése. A döntés szó nekem problémás. Korántsem hiszem azt, hogy minden ember így dönt. Úgy gondolom, nagyon sokan sodródnak. Nem döntenek arról, hogy ők hinni akarnak vagy sem. Elképzelhető, hogy Ádám arra gondol, hogy öntudatlanul is lehet dönteni, nem tudatosan, és ezt elfogadom: valaki vagy hisz egy eredeti tervben vagy nem. Mégis, a szavaink valóságot és hangulatot teremtenek. A döntés szó hangsúlyozása növeli az egyén felelősségét, tudatosságát, „megátalkodottságát”, és az „árok” túloldalán állók, akik „helyesen”, a lelkükön kívül keresik a vonatkoztatási pontokat, harcosan, megerősítve érezhetik magukat. Úgy írom mindezt, hogy ezen a ponton Ádám mondanivalójának lényegével egyetértek. A megfogalmazás milyenségét azonban kevéssé tartom szerencsésnek.

Átugranék egy mondatot. Az alábbiakban Ádám számomra leginkább problémás bekezdésével foglalkozom:

„A pszichológia mai dominanciája részben arra vezethető vissza, hogy a huszadik századi nyugati ember elveszítette a hitét mindkettőben, a teremtésben is és a bűnbeesésben is. Ez egyfajta kétségbeesés, amely ugyanakkor a szabadság ígéretével is kecsegtet. Igaz, hogy nincs külső szándék, de azok lehetünk, akik lenni akarunk, sem előzetes tervhez nem kell igazodnunk, sem valamiféle bűnös állapotból nem kell megtérnünk. Egyetlen életfeladatunk van: meghatározni, hogy ki vagyunk, vagy hogy kik szeretnénk lenni.”

Nagyon nem értem az első mondatot, és nagyon nem értek egyet vele. Először is, azt tételezi, ha jól vélekedek, hogy amennyiben a nyugati ember nem veszti el a hitét a teremtésben és a bűnbeesésben, a pszichológia nem lesz domináns. Irgalmatlanul sok problémám van ezzel az állítással. A kommunista blokkban a teljes államgépezet az ateizmust propagálta, és rengeteg ember életéből törölték ki az istenhitet, illetve fojtották el azt. Ezzel párhuzamosan egyáltalán nem volt domináns a pszichológia. Értem, hogy Ádám részlegesen vezeti vissza, de más okokat nem említ, így azt kell feltételeznem, hogy szoros az összefüggés. Hol van a bizonyíték? Ez olyan, mintha azt mondanám, hogy Nietzsche azért halt meg, mert azt írta, hogy Isten halott. Meghalt? Igen. Azt írta, hogy Isten halott? Igen. Na, ugye. Rengeteg nyitott kérdést hagy a szerző. Például: ahol hisznek Istenben, ott nem (lehet) domináns a pszichológia? Egyáltalán: mit ért Ádám pszichológián? A lélektannal való tudományos foglalatoskodást? Az egyéni terápiák elburjánzását? Motivációs előadók haknijait? Azt, hogy milliók követik Jordan B. Peterson-t és más pszichológusokat? Ez azt is jelenti, hogy a „rendesen hívő” gyülekezetekben nincsenek lelkigondozásra vagy pszichológus segítségére szorulók?

Nem találom az értelmét ennek a mondatnak: „Ez egyfajta kétségbeesés, amely ugyanakkor a szabadság ígéretével is kecsegtet.” Mire vonatkozik az „ez”? A pszichológia a kétségbeesés? A pszichológia dominanciája a kétségbeesés? Amennyiben a pszichológia dominanciája az egyfajta kétségbeesés, akkor a dominancia kecsegtet a szabadság ígéretével? Ha nem lenne domináns, nem kecsegtetne? Tényleg nem értem.

A következőkben Ádám kihegyezi a megtérésre a kérdést. Kezdek fáradni, és ezért talán sarkosan fogalmazok, elnézést. Állandó toposz fundamentalista szerzőknél, hogy veszélyben vannak hitünk alapjai, megkérdőjelezik, eljelentéktelenítik az értékeinket, az igazságunkat, az igazságot. Most megint a pszichológia a soros. A pszichológia nem konkurenciája a teológiának abban a tekintetben, hogy nem óhajt senkit lebeszélni a megtérésről – vizsgálja a folyamatokat, leír, de nem mondja meg, hogy térjél meg vagy ne térjél meg. Foglalkozik a bűntudat és a szégyen fogalmaival, bizonyos terápiás iskolák még talán meg is mondják, szerintük mit kellene ezekkel tenni, de nincs olyan, hogy "A PSZICHOLÓGIA" szerint ezt vagy azt kell vagy nem kell tenni. A pszichológia leíró tudomány, nem tesz olyan kijelentéseket, hogy szám szerint hány életfeladatunk van. Carl Rogers tett ilyet, és bizonyára nagyon hízelgő lehet a számára, hogy vele azonosítja Ádám a pszichológiát.

Most olyan kedvem van, hogy ügyvédkedni kívánok kicsit az ördög, de legalábbis Rogers mellett. Miért olyan óriási bűn arra törekedni, hogy megismerjem magamat, megtudni, hogy ki vagyok, és ki lehetek? A Biblia teli van önismereti felszólításokkal, a szívünk vizsgálatával, tálentumaink felfedezésének és kiaknázásának a parancsával. Lehet ezt önző, rossz módon csinálni? Hogyne lehetne! Mégis, Ádám hét bekezdéséből csupán két sorban van némi megengedés aziránt, hogy az önismeretben lehet némi jó. Amiből én megint csak azt látom, hogy az írás erőssége a szembenállás élezése. Aminek nagy előnye, hogy tiszta, világos választóvonalakat húz. Nagy hátránya pedig az, hogy – amint néhány hozzászólásból is kitűnik – éppen azokban erősíti a félelmet, akiknek a legnagyobb szüksége lenne valamilyen lelki beszélgetésre. Arra is alkalmas, hogy tovább nőjön a szorongás azokban, akik már eddig is tartottak attól, nehogy sokat figyeljenek a lelkük rezdüléseire, mert ezzel letérhetnek Isten útjáról. Jézus Krisztus többek között az egzisztenciális szorongásból is képes megszabadítani, a haláltól való félelemből – és sok minden másból is. És ezt nem azzal teszi, hogy bagatellizálja, netán diabolizálja a lelkünkkel való foglalkozást, éppen ellenkezőleg: arra biztat, hogy foglalkozzunk, törődjünk a szívünkkel, minden féltett dolognál jobban őrizzük azt, mert abból indul ki minden élet. És bátran ereszkedjünk le a lélek belső szentélyébe – ne önjelölt papok, hanem a Szentlélek nyomában.

2021. augusztus 27., péntek

Klasszikus tyúkszemeink

Az elmúlt hetekben kibontakozott beszélgetést egy hasonlattal élve már majdnem ping-pongozásnak mertem nevezni. Ami visszatartott ettől, az részben az a tény, hogy az alkalmazandó analógia súlyos hiányosságoktól szenvedne: hiszen az asztal egyik oldalán egyedül én álltam, míg velem szemben egyszerre hárman szerváltak három labdával. Ettől az ember persze gyorsan lefárad, és őszintén szólva nem is éreztem teljesen fair-play-nek a dolgot. Ám Földesi Barnabás még a fáradtságom piros vonalának ingerküszöbét is simán átütötte: nemcsak azért, mert meglehetősen érzékenyen és intelligensen reagált, hanem mert akarva-akaratlanul rámutatott az egész adok-kapok egyik legfontosabb pontjára.

Aki figyelemmel kísérte az elmúlt hetekben zajlott diskurzust, az nyilván észlelte, hogy viszonylag rövid idő alatt sikerült eltérni a témától. Eredetileg a pszichológia és teológia viszonyáról szólt a fáma (ami miatt szegény Izsák Norbi kapta is a telefonokat és megkereséseket - ezúton kérek tőle elnézést), aztán némi hangsúlyváltás után már inkább az Ószövetség megbízhatóságáról, elévüléséről és autoritásáról ment a társalgás. Nem állítom, hogy ez a témaátkötés indokolatlan vagy erőltetett lenne, mégis éppen Barnabásnak sikerült valahogy a lényegre rátapintani, amikor ezt írta: 

"...csak a tyúkszemünkre léptél, vagy egy egészséges lábat taposol? Mert azt nem akarom bizonygatni, de szerintem elhiszed, hogy ez a több helyről jövő felszisszenés nem volt szervezett, hanem egymástól függetlenül történt meg."

Nos, kedves Barnabás, ha ilyen expozícióból indulunk, és ehhez még hozzászámoljuk, hogy több helyről jött velem szembe a "felszisszenésetek", akkor nagyjából a bolond szerepébe kényszerülök, ha nem az egészséges lábat választom! Talán meg fogsz lepődni, talán nem. Most ugyanis azt hiszem, mégis akkor lennék inkább bolond, ha azt választanám. Vagyis, kockáztatva nyilvános bolonddá avatásomat én bizony úgy vélem, hogy nem léptem itt egészséges lábakra, hanem tényleg tyúkszemeken tapostam.

Az ugyanis, hogy a nagyjából egyazon körhöz, teológiai ízléshez, nézetrendszerhez tartozók együtt felszisszennek engem olvasva, önmagában még nem bizonyít semmit. Ha teszem azt arról írtam volna, hogy a politeista vallást követőket különlegesen felhevített üstök fogják várni a pokolban, erre pedig dühös reakciókat kaptam volna az egységfrontba összeverődött hazai hindu-buddhista-taoista teoretikusoktól, az nem jelentené, hogy nekik nincs tyúkszemük.

Most kicsit direktebb leszek. Én úgy látom, a konzervatív evangelikalizmusnak és közte az Evangelikál Csoportnak is van néhány "klasszikus tyúkszeme". Vagyis olyan témák, melyek érzékenységüknél fogva valahogy mindig szinte arra várnak, hogy felhívják magukra a figyelmet. Ellentétben az ember lábán jelentkező tyúkszemmel, ezek a mentális tyúkszemek annyiban máshogy működnek, hogy ha valaki nem rájuk lép, az ember hajlamos mégis ott érezni a fájdalmat, ahol ezek vannak. Ahogy másként szokásunk megfogalmazni, olyasmi ez, amikor valakinek mindenről kicsit ugyanaz jut eszébe - mindegy mi a téma. Azért merem ezt most így kimondani, mert éppen itt, a saját blogomban már akadt erre példa - micsoda véletlen, pont az Evangelikál Csoport részéről! Történetesen Noéról és az özönvízről írtam egy cikket, mire elkeseredett reakciók érkeztek (akkor is egyszerre többen), ezek egyike pedig felrótta nekem, hogy segítségül hívom magyarázataimban "az evolúció korántsem tényszerű elméletét". Mindez azért volt érdekes, mert egyetlen szóval sem említettem az akkori témában az evolúciót és a legőszintébben mondom, hogy egyáltalán fel sem merült bennem. 

De akkor hogyan került mégis az asztalra? Hát pont úgy, ahogy most is történt: tyúkszem-effektus. Mivel leírtam, hogy az Ószövetségben a lelkigondozás témáját tekintve központi üzenet, hogy a Tórát követni kell és akkor lesz jó az ember lelki egészsége (ami mellett rögtön azt is leírtam, hogy nem csupán ennyit mond az Ószövetség), ebből máris következett a tyúkszemre lépés: én a Biblia hitelességét dobom sutba, a Szentírás elavultságára hajazó teológia felé mozdulok - és minden egyéb, totális kisiklás. Megértem, hogy a konzervatív teológia számára nagyon erős kulcskérdés a Biblia autoritása, ihletettsége, infallibilitása. Ezek a kérdések szerintem is fontosak és minden valamire való dogmatika foglalkozik velük. Csak úgy gondolom, hogy már nem egyszerűen fontosak, hanem tyúkszemekké váltak. Ha valakinek nincs szándékában, hogy rombolja a Szentírás tekintélyét, a tyúkszemhatás miatt mégis könnyű egy emberként felhördülni ennek puszta megsejtésétől. A sejtelem azonban nem feltétlenül igaz és korántsem tény.

Igazságtalan lenne mindazonáltal részemről, ha nem állnék a konzervatívabban gondolkodók mellé ebben a kérdésben. Mert az bizony szentigaz, hogy a Biblia értéke a jelenlegi szekuláris-nyugati világban devalválódik, illetve értékességét az átlagember szemében olyan másodlagosan fontos jellegzetességei kölcsönzik, mint a pompás irodalmisága és történelmi gyökerei, vallástörténeti súlya vagy a kulturális beágyazottságához kapcsolható tudások. Pedig amit a Szentírás állít magáról, az messze túllép annál, mint amit ezek együttesen jelenthetnek. Erre lehet azt mondani, hogy a világtól nem is várhatunk mást, még örülnünk kell ennek is - ez pedig igaz. Ám ha az egyházba szabadon beáramolhat a szekuláris-nyugati világnak ez a Biblia-szemlélete, akkor a keresztények körében is beindul az erjedési folyamat. Végül a Biblia csak egy irodalmi remekmű lesz a polcon vagy teológiai alapanyag, noha soha nem akart csak ennyi lenni, mert nem ez a küldetése.

Szóval, értem én honnan van ez a tyúkszem és mi ez az érzékenység. Mit csináljunk tehát?

Zseniálisan fogja meg a lényeget megint Földesi Barnabás, amikor arra a veszélyre hívja fel a figyelmet, hogy a távolmaradás még nem érték: "a távolállásban benne lehet a felelős egyensúlykeresés vagy kiegyenlítés szándéka is, aminek van harmadik válasza, de ugyanez a pozíció lehet a különvélemény jogát mindig fenntartó és soha el nem köteleződő gőg jele is." Őszintén szólva egy keresztény ember kapcsán nehezen tudom elképzelni, hogy a Biblia mint olyan kérdésében tartósan felvállalhatja a távolállást és a soha el nem köteleződést. De ha jól értem az e köré épült, újra és újra előkerülő, tyúkszem-érzékenységű vitát, az nem is erről szól, hanem arról, hogy bizonyos elkötelezett vélemények ütköznek egymással. Egyszerűbben szólva: nem az a helyzet, hogy a Biblia kérdésében az egyik oldal gránitszilárdságú álláspontja keveredik diskurzusba a másik oldal levegőben lógó, parttalanul nyitott és semmitmondó nyúlánkságával. Az ilyesmi ugyanis nem vezetne vitához. Vita abból és akkor lehet, ha vannak szilárd testek, amik ütköznek egymással. Abból nem lenne vita, ha egy határozott érvre az egyik oldalon az állásfoglalás nélküli semmi válaszolna a másikon. 

Amiről itt szó van, hogy a Biblia milyenségének, céljainak, autoritásának, ihletettségének, tehát röviden a Biblia természetének a kérdését nem látjuk teljesen azonosan. Szerintem ez normális. Az álláspont-különbséget azonban túl simán tudjuk fanatikus dualizmussal értelmezni, ahol az egyik fél a Bibliát tisztelő kell legyen - amiből egyenesen következik, hogy a másik fél akkor nem lehet az. A beállítás sarkos és hamis, de ezt a tyúkszem fájdalom mondatja velünk. Ráadásul mivel a Biblia egyszerre isteni és emberi mű, valamint viszonylag keveset foglalkozik saját természetével (helyette Krisztusra és saját Ihletőjére összpontosít), a problémára nincs is teljesen megoldás, ezért a vita némiképp örök és eldöntetlen marad. Újra és újrafeldolgozása azonban mégis fontos, hiszen minden generációnak és embernek szükséges - ha hívőnek tartja magát - töprengenie ezeken a kérdéseken. Mindazonáltal legyünk legalább annyi belátással közben, hogy a másik fél - aki adott esetben másként gondolkodik - még nem feltétlen szándékosan lépett a tyúkszemre, sőt az is lehet, hogy ilyen indulatok egyáltalán nem vezérelték.

Megköszönöm ismét Barnabásnak az értelmes reakciókat, a témát pedig most szeretném a magam részéről lezárni - miközben persze úgy is tudom, hogy erre valahol képtelen vagyok. Ha más nem, talán ez az állandó és csillapíthatatlan érdeklődésem a Szentírás felé icipici bizonyíték lehet számotokra, hogy nem is vagyok én olyan megátalkodott teológus, akitől ennyire meg kell védeni a Bibliát.

2021. augusztus 24., kedd

A Biblia aktuális! - válasz Földesi Barnabásnak

A Szabados Ádámmal kibontakozó polemikus társalgásomba (nem először) az Evangelikál Csoportból is bekapcsolódtak. Ezúttal Földesi Barnabás írt egy nagyon jó hozzászólást, amiről a jószándék ellenére is az volt a benyomásom, hogy miközben mintha velem akarna társalogni, inkább a rólam alkotott képpel elegyedett beszédbe. Ezen azonban könnyen lehet segíteni, hiszen a szerzővel a legtöbb dologban teljesen egyetértek.

Merőben igazságtalan lennék Földesi Barnabással szemben, ha valamiféle támadásnak venném az írását - hiszen az általa megfogalmazott markánsabb gondolatait magam is képviselem. Ugyanakkor Barnabás látens módon úgy fogalmaz meg velem kapcsolatos finom kritikai megjegyzéseket, hogy nem teljesen világos, miért pont nekem címzi ezeket. Szerinte például egy olyan teóriát vetettem fel, ami "a Biblia elavulásáról" szól - noha egész teológiai munkásságom, oktatói tevékenységem, gyülekezeti szolgálataim megtérésem pillanatától fogva homlokegyenest az ellenkezőjéről beszélnek. Furcsa volna, ha nem így lenne. Éppen azért foglalkozom a Szentírással, mert nem tartom elavultnak - és megfordítva, ha annak tartanám, nem foglalkoznék vele. Amit én állítottam, hogy korszakok, tetemes idő, kulturális, műfaji, nyelvi különbségek - rövidebben tehát "világok" - választanak el bennünket a Szentírás világától, amiben keletkezett - ezt a szakadékot pedig át kell hidalni, s részben bizony ez a teológia egyik feladata. Hiszen mi másról szól az exegézis és a hermeneutika, a bibliai teológia és más diszciplínák, ha nem a hídépítésről, az értelmezésről, ami két pillér közt kíván használható átjárót építeni. Szó sincs arról, hogy a Biblia érvényét veszítette volna, hogy itt bárki is lemondott volna a Bibliáról, nem tisztelné Isten kinyilatkoztatásaként a Bibliát. Mintha a nagyon konzervatív gondolkodók állandóan ennek a szagát szimatolnának azok részéről, akik az ő szemeikben nem elég konzervatívak. Máris hozzáteszem: írása alapján Földesi Barnabás nem tűnik ilyennek. Csak mintha engem nem ismerve mégis levonna velem kapcsolatos nem létező konzekvenciákat. Holott amiről én beszélek, az többnyire ennyi: nem mindig könnyű megtalálni az érvényes mondanivalóhoz elvezető utakat a Bibliában.

Ettől a ponttól kezdve Földesi Barnabás már nem velem vitatkozik, hanem legjobb esetben is a fejében rólam alkotott képpel. Olyanokat ír, természetesen impliciten rám utalva, hogy ha valaki "nem tud világosságot, lélektani igazságokat, mély emberismeretet a Bibliából kiaknázni, az könnyen arra a következtetésre juthat, hogy azok nincsenek is benne." De hát hol állítottam, hogy a Bibliában nincsenek kiaknázható lélektani igazságok és emberismeret? Ha nem állítottam ilyet, akkor miért foglalkozik ezzel a kérdéssel egy olyan cikkben, ami lényegileg az én nézeteimről szól? Hát nem pont arról írtam, hogy a helyes dogmatika-antropológia nélkül nem lehet helyesen művelni a lelkigondozást sem? Nem arról szóltak a bejegyzéseim, hogy le kell fordítani a mai helyzetre a Biblia örökkévaló, érvényes üzeneteit, ami előfeltételezi a szöveg értelmezését és kutatását? "Azt gondolom, a Biblia tartogat még számunkra a jövőben is nagy meglepetéseket, és nem érdemes leírni, mint szűkreszabott szöveggyűjteményt." - fogalmaz Földesi Barnabás, s persze megint teljesen érthetetlen miért pont velem kapcsolatban kerül elő ez a gondolat, azt sugallva, mintha én leírtam volna a Bibliát, mint szűkreszabott szöveggyűjteményt. Aki életében egy légtérben töltött velem öt percet, miközben beszélgettünk erről a témáról, az valószínűleg értetlenül tördelné a kezét ilyesmit olvasva.

Azok a gondolatok, melyeket Barnabás ezután megfogalmaz, akár a saját gondolataim is lehetnének. Teljes egyetértés van közöttünk a normális progresszivitás kapcsán. Igaza van abban, hogy az nem nevezhető progressziónak, amikor valami új meglátás, gondolat, szemléletmód úgy akar szárba szökkenni, hogy elveti az előzményeket, nincs tekintettel a már meglévő eredményekre és a hitünk fundamentumaira. Gyakorlatilag az összes tévtanítás, eretnekség és halva született teológiai gondolat biztos receptje az volt, hogy megkerülte az alapokat, és megszakította a kontinuitást a múlt és a jelen között. "Ezzel szemben a progresszív tudás a meglévőhöz adja hozzá az új színeket és árnyalatokat." - írja Barnabás, és tökéletesen igaza van. Lehetetlen ezt az átmenetet kikerülni, ám ne hallgassuk el azt az egyoldalúságot sem, amit a nagyon konzervatív gondolkodók itt megengednek maguknak. Ők ugyanis tipikusan és kizárólagosan arra a veszélyre hívják fel a figyelmet, hogy a progresszivitás milyen szörnyű jelenség - mert az mintegy megkerüli a múltat és anélkül szeretne teológiailag releváns új mondanivalót felkínálni. De sosem esik szó a másik lehetséges buktatóról: hogy belesüppedünk a múltba, ácsingózunk a régi dolgok felé, megelégszünk azzal, ami most van és semmiféle szomjúság vagy nyitottság nincs bennünk az újdonságokat illetően. Márpedig pont a Biblia az, ami szerintem egyensúlyi képet mutat ebben a kérdésben. A kereszténység miközben őrizte a hagyományait, ragaszkodott a már meglévőhöz, mégis tudott forradalmi jelenséggé válni. Érdemes megfigyelni, ha a Szentírásban egy dolog mellett szerepel az "új" jelző, az szinte minden esetben pozitív! (Például: új ég, új föld, új ember, új teremtés, új tömlő - csupa pozitív fénybe állított fogalom.)

Míg az elvtelen progresszivizmus a Biblia teljes megkerülésével épít hereziseket (lásd példának a "melegteológiát", ami kicsavart exegézissel igyekszik igazolni, hogy a homoszexualitás elfogadható a Biblia szerint), addig a szigorú konzervativizmus teljesen lemond az innovatív útkeresésekről és új felvetések megfogalmazásáról, s inkább csak valamiféle status quo-t próbál fenntartani - miközben szorongó gyanakvással ekézi a neki helyet biztosító kultúrát. (Kivételek persze mindig vannak - ám az általános és tipikus helyzetképen ez nem változtat.)

"A történelem előrehaladtával támadt különböző világnézetek nem csak veszélyt jelenthetnek a keresztény igazságokra nézve, hanem lehetőséget is az elkülönülésre és a pontosabb körülírásra." - fogalmaz Barnabás, ám ez az egyébként teljesen helyénvaló látásmód persze megint csak az érme egyik oldala. Mert a mondat akár úgy is szólhatna, hogy az időközben feltámadt világnézetek lehetőséget jelentenek a kereszténység számára abban, hogy a saját mondanivalóját még pontosabban fogalmazza meg és párbeszédbe elegyedhessen a tőle egyébként távol álló világnézetekkel is. Ez a megközelítés is épp úgy igaz és releváns, mint a bezárkózó stratégia, de valahogy sosem kívánkozik a konzervatív tollhegyekre...

Hogy miért nem, az már inkább rólunk szól, a berögzöttségeinkről, érzelemvilágunkról, sajátos és személyes attitűdjeinkről. Egy azonban biztos: az a kereszténység önmagát küldi a halálba, ahova akadálytalanul beáramolhat a kultúra minden jelensége, vagy éppen ami biztos izolációra törekszik és állandóan a világ ostozorásában leli meg a saját küldetését. Alaptermészetemnél fogva - elismerve a saját elfogultságomat - én gyakran az utóbbi ellen harcolok. Ennek az is oka, hogy míg a világ bűneinek kritizálását alapvetően értelmetlennek, addig keresztényként a saját hibáinkkal való törődést feladatnak látom. De az irányultságom nem jelenti azt, hogy ellenségemnek tartom a konzervatív embereket. Szabados Ádám legújabb bejegyzésében már arra is fanyalodik, hogy engem szembeállítson az általános evangéliumi világgal (ami persze hazug beállítás) és mintha abban sem lenne biztos, hogy én a keresztény hitemet illetően azonos alapon állok vele. Sírnivaló ez az intellekutálisan becsomagolt, de mégis kitapintható álláspont - miközben én zokszó nélkül a testvéremnek tartom őt Krisztusban és sosem haboznék ezt kimondani. Legyen közöttünk bármilyen mély az árok és legyenek bármennyire mások a teológiai gondolkodásunk alapkövei. Azt hiszem amikor már a másik hite is kérdés tárgyát képezi valaki szemében a teológiai látásmód miatt, hát az az igazi tünet, nem pedig a szemléletet illető különbségek. És pontosan ez az egyik olyan jelenség, ami újfent rávilágít arra, hogy érdemesebb lehet a belső problémáinkról beszélni, mintsem állandóan a melegekre, liberálisokra és úgy általában a világ dekadenciájára összpontosítani. Van nekünk elég bajunk anélkül is, hogy a világ minden nyűgjét a nyakunkba vegyük.

2021. augusztus 22., vasárnap

Áthidalás? - válasz Szabados Ádámnak

Nem szeretném a blogomat üzenőfüzetként használni, ráadásul szent meggyőződésem, hogy az igazi beszélgetések szemtől-szemben zajlanak, de most mégis úgy érzem, Szabados Ádám feldobott nekem egy labdát - egy igazán magasat, amit nagy hiba volna nem lecsapni. Ráadásul fontos kérdésről van szó, bizonyos értelemben alapvetőről, így szeretnék neki válaszolni legújabb bejegyzése legkiemelhetőbb dilemmájára.

Őszintén szólva, amikor elolvastam Ádám velem kapcsolatos gondolatait, fogtam a billentyűzetem és kanyarítottam egy hosszú, részletekre kiterjedő választ. Nem dühből vagy indulatból, hanem a tisztánlátás szándéka okán. Aztán meggondoltam magam, és inkább úgy döntöttem, nem fogok mindenre reagálni Ádám cikkében. Visszaolvasva pedig az eredeti bejegyzésem azt találtam, aki szeretné megérteni annak lényegét, az meg is fogja. Marad azonban még így is egy dolog a levegőben, amivel fontos foglalkozni, mert azt hiszem tényleg alapvető különbséget jelenthet Ádám és köztem, noha naivan bízok abban, hogy nem áthidalhatatlant vagy nem betemethetetlent, hanem kezelhetőt. Láthatóan ő is érzi ezt, amikor így fogalmaz: "Ez az, amivel mélyen nem értek egyet, és amiért megírtam ezt a választ." Feltételezem és nagyon reménykedem benne, hogy amikor Ádám arról beszél, hogy neki és nekem "nem azonosak az alapjaink", akkor itt sem a Krisztusba vetett hitre gondol, hanem bizonyos teológiai felfogásokra, megközelítésmódokra, keretekre a Bibliát illetően, melyek képeznek köztünk egy kisebb-nagyobb árkot. Ádám ezt "tünetnek" nevezi velem kapcsolatban (mintha beteg lennék?), én szeretném inkább az álláspont kifejezést használni.

Miről van szó konkrétan?

Azt találtam írni, hogy az Ószövetség világa egy tőlünk lélektanilag messze eső idősáv - maga az Ószövetség pedig centrális lélekgyógyító gondolatként a Törvény megtartását tűzi ki célnak.  Ráadásul, a Bibliából nem  igazán lehet direkt lelkigondozói tanácsokat levezetni - nemcsak azért, mert nincsenek ilyenek benne, hanem mert nem ezzel a céllal íródott. Feltételezem, főként erre a gondolatkörre vonatkozott a mély egyet nem értés Ádám részéről, amit most az én részemről egy mély meglepődés követ. Valóban szemöldökfelhúzásra késztet, hogy kvalifikált teológusként Ádám miféle kivetnivalót lát ebben az egészben? Egyébként hozzáteszem, hogy az ötlet nem is egészen a sajátom. Most gyáván elbújok Dr. Izsák Norbert lelkigondozástörténetet áttekintő munkája mögé, ahol a szerző így fogalmaz: 

"az Ószövetségben is voltak jó, hasznos példák, mégis, az egésznek az ethosza a törvény által meghatározott volt, mondhatni engedelmességközpontú. Amennyiben engedelmeskedünk a törvénynek, akkor meggyógyulunk." (Autokeirikus pasztorálpszichológia, PTF, Budapest, 2012, 29., kiemelés tőlem) 

A tanulmány persze hosszabb ennél a két mondatnál, és szépen bemutatja azt a szemléletmódot, ami az ószövetségi időkben a lelki egészség kérdésében meghatározónak tűnik. És bizony ennek magja a Törvény megtartása volt. Ha szereted és megtartod a Törvényt, jó dolgod lesz, ha ellenszegülsz vagy figyelmen kívül hagyod a Törvényt, akár átok alá is kerülhetsz. Mindez persze azt is jelenti ha belegondolunk, hogy igazán jó dolga a zsidó embernek van ezen a világon, hiszen a Törvény a zsidóságnak adatott, rájuk lett bízva, így a "lelki egészség" forrásához ők állnak igazán közel. Mondani sem kell, az újszövetségi teológia már jelentős árnyalatokat hoz képbe ehhez a látásmódhoz képest és a lélek egészségét, ápolását, ha úgy teszik karbantartását a Krisztushoz való viszony tekintetében szemléli. 

De mi itt a probléma? Szerintem: semmi. Egyszerűen semmiben sem kisebbíti ez semmivel az Ige megbízhatóságát, ihletettségét, isteni tekintélyét, csak azt mutatja - amit a nagyon konzervatív teológusok tapasztalatom szerint igyekeznek minél kisebb jelentőségűnek feltüntetni -, hogy a Biblia egy adott történelmi kor terméke is. 

Az a helyzet - és ez nem baj! -, hogy az Ószövetség akkor sem lesz lelkigondozói kalauz, ha vannak akik annak akarják látni (nem feltétlenül Ádámra gondolok), és akkor sem, ha a lélek gyötrelmeiről és azok megoldásairól közvetetten nyilván sok szó esik a textusokban. Az Újszövetség kissé "más tészta", ahogy erről írtam már itt a blogban is: Jézus gyakran felmutat olyan vonásokat szolgálata során, melyeket egy modern pszichoterapeuta jól be tudna azonosítani. A fogalmi készlet nyilván hiányzik Krisztusnál is, mindazonáltal ahogyan bánik az emberekkel, az több ponton is erre emlékezteti az embert. No és persze nem szabad elfelejteni, hogy a nagyjából három-négyezer éve élt emberek lelki vívódásai nagyon is beágyazottak voltak a saját történelmi, társadalmi, politikai kontextusukba. Erre ismét mondok egy kiragadott példát! Ma sok keresztény srácnak az a lelki traumája, hogyan lehetne jól udvarolni egy lánynak (nem teljesen légből kapott az illusztráció, részben néhány héttel ezelőtti beszélgetésem nyomán hozom). Ha megnézzük, az Ószövetségben ebből nem csináltak túl nagy ügyet. Egyszerűen a családapák eldöntötték, ki kinek a házastársa lesz, még szerelem sem kellett hozzá. Természetesen a szerelem nem volt kizárva, ugyanakkor feltételnek sem számított. Ma ez elképzelhetetlen volna. A nyugati világ keresztény köreiben komoly felháborodást okozna két fiatalnak, ha a szüleik 12 éves korukban eldöntenének "a fejük felett", hogy ők összeházasodnak majd - akkor is, ha nem szeretik egymást. A jegyességet pedig természetesen csak válólevéllel lehetne felbontani.

Ebben az értelemben a Biblia közvetlenül tehát nem fog konkrét tanácsokat nyújtani egy mai lelkigondozónak, mondjuk az udvarlás tekintetében. Lehet persze találni kortörténeti leírásokat arról, a fiúk hogyan szemlélgették és méregették a lányokat, akik vizet meríteni mentek esténként a kutakhoz, vagy az Énekek Éneke passzusait idézgetni, de talán nem szorul hosszas magyarázatra, hogy teljesen más világban élünk, más lányoknak más fiúk udvarolnak máshogyan, akármekkora lelki kihívás is ez a lányoknak-srácoknak, ezért az iránymutatás csak erőltetetten lehet közvetlen. Ám az is nyilvánvaló, hogy ez nem jelenti azt, a bibliai szövegekből leszűrt teológiai-etikai mondanivaló ne adhatna irányelveket a lelkigondozásban, például a házasság és párkapcsolat kérdéseiben. Mivel a Biblia Isten által ihletett szöveg, a korhoz kötött stiláris-világképi-kulturális elemek lehántása mögött olyan minőségű üzenetet talál az ember - aki őszintén keresi -, ami konvertálható a mai élethelyzetekre. Ez adja a Szentírás erejét és állandó aktualitását, csak vegyük észre, hogy ez nem az olvasottak közvetlen alkalmazásából fakad, hanem előfeltételez egy megismerő és interpretatív folyamatot. És sajnos sokan ezért tudnak visszavonhatatlan károkat okozni akár a lelkigondozásban, akár a tanításban vagy más tevékenységben, mert lespórolják az üzenethez elvezető utat, és az olvasottakat azonnal, közvetlenül alkalmazzák.

Megismétlem: számomra ez olyan mértékben triviálisnak tűnik, hogy nem is értem hogyan lehet egy teológus tünetének nevezni ezt a gondolkodást. A Biblia lelki elakadásokra, életkérdésekre, és más dilemmákra adott feleleteit direkt módon alkalmazni komoly kisiklásokhoz és akár károkhoz is vezethet (számtalanszor tapasztaltam), ám megtalálni az időtálló és az aktuális helyzetre vonatkozó szellemi táplálékot felbecsülhetetlen segítség lehet. Elképzelhető, hogy Ádám és én ezt másként látjuk, pontosabban más irányból közelítjük és kissé máshol vannak a hangsúlypontjaink. De azért van bennem valamiféle bizalom, hogy mégsem ez a helyzet: egy kávé vagy sör mellett szívesen megbeszélném a kérdést Ádámmal, és ezt most értheti a szó legszorosabb értelmében is. :-)

2021. augusztus 18., szerda

Amikor nincs jó megoldás

Most, hogy Afganisztán többé már nem fontos Amerikának és a NATO erőinek, hirtelen fontos lett a nyugati sajtónak és ezáltal az átlagembereknek is. Az afgán helyzet igencsak komplex, mindenki azt olvashat ki belőle, amit akar. Az értelmezések persze megint sokkal inkább szólnak az értelmezőkről, mintsem erről a magára maradt, szerencsétlen országról. Hadd mondjam el akkor én is, keresztényként mit olvasok ki az eseményekből!

Elhatároztam, hogy valami személyessel kezdem - mert így hozta az élet. Ahogy a híradások bejátszásait néztem, az egyik repülőgépre felkapaszkodni akaró emberekről szóló képsoron egy fiatal, nyurga, kamasz srácra lettem figyelmes, aki elkeseredetten ténfergett egy repülőgép lépcsősorai mellett. Olyannak tűnt, mint aki úgy akar maradni, hogy közben el akar menni. De bármit is akart valójában, már nem fért fel a gépre - a helyzet, amiről nem tehet, helyette döntött. Bevallom, megindultam a látványon: nekem is van egy nyurga, jóképű, tinédzser fiam. Azt hiszem belehalnék, ha egy szál pólóban látnám menekülni Magyarországról a semmibe, de azt se akarnám, hogy egy éppen kibontakozó terrorállamban kelljen megtanulnia boldogulni. Afganisztánban az emberek most két nagyon rossz közül választhatnak: maradnak egy fundamentalista-radikális iszlám kormányzat alatt vagy elindulnak egy hasonlóan bizonytalan, számukra teljesen idegen világba.

Az elmúlt napokban több keresztény testvérem közzétette a felhívást, hogy imádkozzunk az afganisztáni keresztény gyülekezetekért, akik mondhatni speciálisan rossz helyzetbe kerültek, hiszen a puszta életük a tét a türelmetlen muszlim tálibok árnyékában. Szeretném ezt a felhívást kibővíteni: mondjunk el egy imát az afgán emberekért, tekintet nélkül arra, kiben vagy miben hisznek! Míg bennünket jelenleg az foglalkoztat leginkább, hányan állnak sorba nemváltó műtétekért, addig ott az emberek repülőkről zuhannak le a halálba, mert végső elkeseredésükben ezt az utat is megpróbálják a meneküléshez.

Szóval, mindenekelőtt ezt akartam mondani: az egész történet politikai vetülete mellett szerintem fontos a humán oldalt is látni. Nem puszta ideológiákról, hadműveleti kérdésekről és statisztikákról van szó, hanem reményvesztett, tönkrement, szétvert emberi sorsokról!

A történtek külpolitikai értékelése a szakértők dolga, noha persze átlagemberként mindenki formál róla valamilyen véleményt. Vannak azonban tények és számok, melyek elég beszédesek az eltelt 20 év tekintetében. Ilyen tény, hogy a Nemzetközi Biztonsági Közreműködő Erő és az Eltökélt Támogatás nevű hadműveletek keretében sok ezer katona volt jelen az országban, valamint civilek segélyezték, támogatták, próbálták patronálni Afganisztánt. Összesen 12,5 milliárd eurót (4400 milliárd forintot) költöttek az egészre, az utóbbi időszakban 152 milliárd forintnyi támogatást mindenféle fejlesztésekre és kibontakozó folyamatokra. Itt nemcsak katonai műveletekről van szó - noha Amerika és szövetségesei hallatlanul sok energiát öltek bele egy profi hadsereg kialakításába is -, hanem mindenféle szociális-kulturális programról, felzárkóztatásról, fejlesztésekről. Nem jelenthető ki, hogy mindez teljesen elpocsékolt erőfeszítés volt, de nem bizonyult elegendőnek egy társadalmi fordulathoz. Csak egy példaszerű adat: míg a tálibok korábbi uralma során nagyjából kilencezer lány tanult általános iskolában és gimnáziumban egy sem (mindezt az iszlám törvényeire hivatkozva), jelenleg a nyugati befolyás hatására mintegy hárommillióra emelkedett ez a szám. Egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy a lányok iskolába mehetnek, de valamilyen mértékben mára azzá vált.

Összességében azonban a végső mérleg valahogy úgy fest, hogy nem sikerült Afganisztánon igazán segíteni. Az állandóan támogatott afgán kormány két évtized után sem volt képes megállni a maga lábán és három nap alatt feladta a fővárost a tálib nyomás alatt. Millió kérdést felvet ez a dolog, de én összességében megértem a kivonulást, amit egyébként nem Biden, hanem már Obama kezdett el, és Trump jelölt ki neki végső dátumot. Meddig kellett volna maradniuk? Húsz év után mit kellett volna még megtenni? Nyilvánvaló, hogy amerikai-nyugati érdekek is szerepet játszottak az eddig jelenlétben és persze valahol jogos az a kérdés is, ki hatalmazta fel őket arra, hogy egyáltalán odamenjenek. Ezzel együtt is azt egészen biztosan nem róhatjuk fel, hogy egy elkapkodott villámakcióról lett volna szó: húsz évnek azért sok mindenre elegendőnek kellett volna lennie.

A történtek egyik nagy tanulsága azonban mindenféle érvényes olvasat mellett számomra mégis az, hogy van, akin egyszerűen nem lehet segíteni. Borzasztó ezt átélni, amikor az ember egy idő után feladja és hátralép, mert közben az érzelmei szünet nélkül húzzák abba az irányba, hogy mégis maradjon. A magam kis világában én is többször átéltem ezt. Bizonyos emberek kapcsán hittem abban, ha talán jobban elmagyarázok nekik dolgokat, majd megértik. Azt mondtam önmagamnak, adjak nekik még egy esélyt. Elhittem, hogy ha még több energiát fektetek az ő életükbe, a helyzet megváltozhat. Fiatalság bolondság: sok idő kell ahhoz, hogy az ember végül ráébredjen, hogy az emberek nem akarnak megváltozni. Kevés nagyobb csalódás van annál, mint amikor le kell mondani valakiről, akibe már rengeteget fektettünk. Ilyenkor kegyetlennek érzi magát az ember, pedig csak józan.

Mindez azonban nem a gyerekek és ártalmatlan civilek hibája Afganisztánban. Ők csak isszák a levét annak, ami most történik, csak elszenvedik a csapásokat, melyek a káoszba fulladó ország süllyedő Titanicján utolérik őket. Isten legyen velük könyörületes!

2021. augusztus 15., vasárnap

Az egyik elmélet, a másik gyakorlat

Szabados Ádám írt egy gondolatébresztő cikket arról, hogyan és miért cserélte fel a mai kor embere a teológiát a pszichológiára: szerinte ennek egyik oka, hogy a modern ember nem hisz a teremtésben és a bűnben. Szerintem viszont a helyzet ennél jóval bonyolultabb, és van egy nagyon egyszerű, gyakorlati megválaszolása is.

A pszichológia gyakorlatilag két lábon áll: a filozófia és a természettudomány cölöpjein. A filozófia oldaláról benne van például az a felismerés (az empirista hagyomány felől), hogy a lelki-pszichés folyamatok oksági törvények szerint működnek, így bármennyire bonyolult is az emberi személyiség, bizonyos vonásai megragadhatók és értelmezhetők. A természettudomány pedig hozzátette az evolúcióelmélet oldaláról az emberi személyiség fejlődéséről szóló kijelentéseket, valamint különféle fiziológiai kísérleteket is (gondoljunk itt példának Pavlov kutyakísérleteire). A pszichológia kapcsán szerintem pont ez a legérdekesebb: egyszerre van meg benne a természettudományos és a humántudományos oldal.

Mondani sem kell, hogy a pszichológia megjelenését az egyház nem fogadta kitörő örömmel, a két oldal viszonyának elmérgesedéséért pedig mindkét terület bizonyos képviselői megtették a magukét. Ma azonban már más a helyzet: pasztorálpszichológia néven közös halmaza is létezik a pszichológiának és a teológiának - amit például Gyökössy Endre népszerűsített igazán Magyarországon, aki szerint a jó lelkész biblia- és emberismerettel egyaránt mélyen rendelkezik.

Mivel jómagam éppen egy teológiai főiskolán dolgozom, ahol nagyon népszerű a pasztorálpszichológia, elég közelről van lehetőségem látni azokat az indokokat, amiért a hallgatók éppen ezt az irányt választják. És ez persze nem az, hogy nem hinnének a teremtésben vagy a bűnbeesésben - az ő esetükben nyilván ilyesmiről nincs szó, hiszen a diákok keresztények. A pasztorálpszichológiát és a pszichológia által felhalmozott ismeretanyagot azért tartják érdekesnek, mert sokkal gyakorlatibb módon ragadja meg az emberek lelki támogatásának kérdését, mint a gyakran elvont, öncélúnak tűnő és sehova sem vezető teológiai-filozófiai okoskodás. Ennyi összesen a válasz, ez a magyarázat! A lelkészek, lelkigondozók, vagy csak segíteni akaró keresztények hétköznapi, konkrét helyzetekben vergődő emberekkel találkoznak. Köldöknéző okosságokra semmi szükségük, ellenben valami konkrét, használható, bevethető ismeretre igen. Gyanítom, egy mai, érdeklődő, átlagos ember számára is azért vonzóbb a pszichológia, mert praktikus tanácsokat ad, ellenben a teológiáról az a képzet, hogy az okoskodás a hittel kapcsolatban, vagyis hasznavehetetlen a gyakorlatban. Kicsit úgy lehet ezt a helyzetet elképzelni, mintha elmennék az orvoshoz azzal, hogy fáj a bal karom. A sztenderd megoldás nyilván az, hogy megvizsgál, röntgenre küld és ha megvan a diagnózis, gyógyszerrel vagy más úton megkezdi a kezelésem - mert erre van szükség, csak ez segít. Meglehetősen furcsa lenne, ha ehelyett az orvos elkezdeni beszélgetni velem az orvoslás történetéről, vagy elmagyarázná az emberi kar felépítését, esetleg azt javasolná, hogy nézzek utána a karfájdalmak címszónak valamilyen lexikonban. Nos, a teológiát valami ilyennek látják sokan: elmélkedésnek, morfondírozásnak minden gyakorlati következmény nélkül.

Ez persze így elnagyolt és hamis beállítás. Egyrészt, a pasztorálpszichológia végső soron nem pszichológia, hanem teológia kell legyen - ha tetszik, ha nem. Meggyőződésem, hogy az a keresztény lelkipásztor, aki nem ismeri jól például az emberről szóló dogmatikai alapokat, tanulhat bármennyi pszichológiai ismeretet, nem lesz jó lelkész. Antropológia, hamartiológia, szoteriológia nélkül nincs keresztény pasztorálpszichológia sem. Másrészt szubjektív úgy látom, hogy a pszichológiai megoldások is nagyon sokszor ötletszerűek, ad hoc jellegűek, akkor is ha tudományos köntösbe vannak csomagolva, és szerintem nem is segítenek igazán. Nem vagyok pszichológiaellenes, de túlértékeltnek tartom ezt a területet. 

Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a teológia nagyon akadémikus ízűvé és egyfajta okoskodó szellemi sporttá vált. Ehhez jön még hozzá az, hogy a Biblia nem lelkigondozói könyv, ráadásul egy lélektanilag tőlünk iszonyú távolságban lévő világban íródott. Kis túlzással az Ószövetség például letudja a lelki problémák kezelését azzal a jó tanáccsal, hogy "tartsd meg a Törvényt és akkor jó dolgod lesz". Oké, néhol mást is mond, de a lényeg, a központi üzenet főként erre szorítkozik. Nem nehéz belátni, hogy ez vajmi kevés egy modern ember számára, aki egészen más társadalomban él egy totálisan más jellegű életet, ami más problémákat hoz felszínre, mint amelyekkel egy ókori zsidó küszködött. Áttanulmányozhatom vele a törvényt, feltárhatom a kortörténetet, megmagyarázhatom a textusokat - de végső soron ez nem fog segíteni rajta, ahogy a fenti karfájdalmas példám is illusztrálta.

A Biblia az emberről, a bűnről, a megváltásról alkotott képünk alapja kell legyen, ha keresztény lelkigondozásról beszélünk - de direkt praktikus tanácsok lelki elakadásokra viszonylag kis számban fordulnak elő benne, hisz nem ezért íródott. A mai ember viszont nem elméleti megfontolásokra vágyik, hanem konkrét, gyakorlati útmutatást akar kapni nagyon konkrét helyzetekre. Ez az a szakadék, ami feszül a teológia és a pszichológia között, az elmélet és a gyakorlat tekintetében, és ezt a szakadékot valahogy a teológia dolga lenne áthidalni. Meg kell mutatni, hogyan következnek az elméleti okoskodásból a gyakorlati teendők - és hogy egyáltalán miért van szükség előbbiből indulni és úgy eljutni utóbbihoz. Mert végülis minden jó gyakorlat mögött jó elméletnek kell lennie.

2021. augusztus 12., csütörtök

Márki-Zay zajos butasága

Márki-Zay Péter igazán nem nevezhető valamilyen "elfajzott" liberális embernek, hiszen jelenleg az ellenzék felvállaltan konzervatív szárnyához tartozik. Politikai munkásságát nem akarom értékelni, mert erre magamat alkalmatlannak tartom. Ám Márki-Zay most megengedett magának egy teológiai jellegű kiszólást, amit finoman szólva is sötét csúsztatásnak gondolok, ráadásul az egészet egy nagy kanál rosszindulattal is leöntötte...

Valószínűleg mindenki emlékszik az Orbán Gáspár nevéhez is köthető egykori Felház mozgalomra, amely néhány év nem is teljesen sikertelen próbálkozása után végleg lehúzta a rolót. Hogy a mozgalom elérte-e a szándékolt céljait, azt elsősorban Istennek és a szervezőknek kell eldönteniük (noha véleménye persze ettől még lehet az embernek róla). Mindenesetre annyit mondhatunk, hogy Orbán Gáspár azóta beállt katonának, a Felház meg nyugodjék békében - vagyis inkább csak nyugodna békében, ha ezt a békét nem bolygatná meg Márki-Zay Péter.

Ki tudja miért, megint előkerült Orbán Gáspár, akit Márki-Zay most egy végtelenül primitív kifakadásban pellengére állított. Az ő elképzelt varázsvilága szerint az ártatlan Gáspárt gonosz édesapja hajtotta bele egy "szektába" - ez volna ugye a Felház. Ismerve a mozgalom történetét ez a kijelentés siralmasan nevetséges: aki volt már Felházon, annak nem kell hosszasan magyarázni azt a belülről jövő, természetes lelkesedést, amivel Gáspár és a barátai szervezték ezeket az alkalmakat. Csak az nem látja ezt, aki kifejezetten nem akarja látni - más kérdés, hogy mire volt elég ez a lelkesedés és mire nem. Az azonban vitán felüli, hogy itt egy teljesen önkéntes részvételről beszélünk, aminek semmi köze nincs a miniszterelnökhöz, sőt a magam részéről inkább azt tudom elképzelni, hogy a mozgalmiság feszültséget okozhatott apa és fia viszonyában - ami persze csak spekulatív kijelentés részemről. Az azonban biztos, hogy annak idején még baloldali politikusok közül is többen felszólítottak arra, hogy "le kellene szállni a miniszterelnök fiáról", aki fiatal éveiben valószínű sok kortársához hasonló útkeresésben van és ebbe a folyamatba Isten, a vallási élmények és a spirituális kérdések felé mutatott nyitottság is magától értetődően beletartozik.

Márki-Zay írása azonban csak innentől válik olyan sűrűen ostobává, hogy szinte már neki lehetne támasztani egy biciklit. Azt állítja ugyanis, hogy Orbán Gáspár a jelek szerint homoszexuális lehet, ugyanis a mozgalom idején a keresztény srácokhoz fordult egy felhívással, amin keresztül invitálni akarta őket a Felházba: "Keresünk edzett, erős jellemű srácokat akik nem félnek Jézus menyasszonya lenni." Erős jellemű srácok menyasszonyként? Ez biztos valami meleg-dolog lehet - gondolta Márki-Zay, aki saját bevallása szerint már fordult meg templomban és elviekben nem teljesen érintetlen a kereszténység ügyében sem.

Szó se róla, a Biblia szóképei, metaforái, szimbólumai nem mindig magától értetődőek. A hegyekben álló szakirodalom, az elérhető magyarázatok vagy akár egy jó beszélgetés egy hozzáértővel azonban sokat tudnak segíteni, ha a templomba járó ember önmagától még nem fedezte volna fel, mit jelent a "Krisztus menyasszonya" kifejezés a Szentírásban. A túlpolitizált közélet és benne az éppen most mesterséges forrásban tartott melegtéma ellenére ennek a szimbolikus képnek persze semmi köze a homoszexualitáshoz. Tőmondatban: minden keresztény, aki valóban hisz, része az egyháznak, amit a Biblia "Krisztus menyasszonyának" nevez az egyik általa alkalmazott hasonlatban. Ez nem is véletlen, hiszen a keresztény felfogás szerint egy jó házasság, ahol a férj szereti a feleségét és a feleség is szereti a férjét, valamiképpen kis léptékű ábrázolása annak, ahogyan Isten szereti az egyházát és jó esetben az egyháza is Istent. Az egyházzal kapcsolatos egyik demográfiai probléma pedig bizony az, hogy nagyjából háromszor annyi asszony és lány található a sorai között, mint férfi - Orbán Gáspár invitálása valószínűleg ennek a ténynek szólt.

Mármost Márki-Zay felhorkanása kapcsán két lehetőség maradt. Az egyik, hogy tudja ő mindezt nagyon jól, mégis eljátssza az értetlent - ezt nem kívánom véleményezni. A másik, hogy önmagát kereszténynek tartó emberként fogalma sincs a Szentírás egyik legalapvetőbb szimbólumáról - erről bár ugyancsak megvan a magam véleménye, még ennyire sincs kedvem kifejteni. Ez az egész butaság nem éri meg a billentyűzet további koptatását. Mindenesetre egy dolgot újfent bizonyít: mégpedig azt, mennyire keresztény országban is élünk...

2021. augusztus 8., vasárnap

Az Antióchiai Szent Kézigránát

Kívülről fújja minden vasárnapi iskolás kisgyermek, hogy a szeretet a legnagyobb. Ezek azonban egyre inkább csak szavak a papíron. Nem valamiféle túlérzékenység, hanem egyszerűen a mindennapi tapasztalat mondatja velem, hogy a kereszténység teljes profiltévesztésben van a szeretetet illetően: míg a világ szerint a szeretet parttalan, mi elhitettük magunkkal, hogy mindenkit helyesen szeretünk - miközben egész embercsoportokat valójában ki nem állhatunk.

Nagyon helyesen fogalmaz Ernst Käsemann (ld. fotón), amikor Pál apostolnak a szeretetről szóló gondolatai kapcsán megjegyzi, csak akkor tanulhatunk belőle valami újat, ha hajlandók vagyunk felejteni is vele kapcsolatban. Például el kell felejtenünk, hogy a "szeretethimnusz" (ami egy eleve rossz elnevezés) valamiféle rémesen szentimentális, csöpögős, vagy cuppogós szeretetről beszél. Valami olyanról, ami érintetlenül hagyja az ember életét vagy esetleg könnyes egymásra borulásban látja a megoldást. Ezt száműzni kell a gondolkodásunkból, hogy helyet kaphassanak igazi elképzelések a szeretet természetéről. Käsemann józanul látja a kérdést, amikor ezt írja Pál közismert sorairól:

"(...)ez a szöveg valójában küzdelemre hívja a keresztyén gyülekezetet."

A szeretet nem más, mint a keresztény gyülekezet küzdelmes létezése a világban. Az ember alapvetően bűnös természetű, az önzés, a taposás, az irigység és más sötétebb kategóriák felé hajlik - ezért nem természetes és különösen nem konstans állapot, hogy a feltétel nélküli elfogadás és szeretet felé mozduljon. Azért harcolni kell, ami erőfeszítést és koncentrációt igényel. De miféle küzdelemről van itt szó valójában?

A hívők egy része kapásból tudja a választ. A szeretet küzdelmét valamiért csakis úgy tudják értelmezni, hogy az valakik ellen történik: a "meleglobbi", az ateisták, a liberálisok vagy úgy általában az egész világ áll velünk szemben, mi keresztények pedig elkeseredetten harcolunk a különféle gonosz befolyások tengerében, amik állandóan minket akarnak tönkretenni és elsöpörni. Felszólalunk, megszólalunk, kiszólunk, beszólunk, megvan a véleményünk, tiltakozunk, írásban állást foglalunk, tüntetünk, cikket írunk, gúnyolódunk, felhorkanunk - de mi egyébként természetesen nagyon szeretjük a körülöttünk élőket... Világos. Olyan ez a szeretet, mint a Gyalog Galoppban a közismert Antióchiai Szent Kézigránát, mellyel az Úr miszlikbe szabdalja az ellenségeit - végtelen kegyelmében.

Nos, én úgy vélem, ez nem az a küzdelem, amiről Käsemann írt. A keresztyén gyülekezet küzdelme mindig is azt jelentette, hogy az egyház akkor is tartotta magát elveiben, retorikájában, gyakorlatában a nem szentimentális, de mégis kedves és szelíd szeretethez, ha a világ sodrása csaknem elviselhetetlen volt számára. Nem a világgal küzdött, hanem önmagával küzdött a világban. Nem a "buzik" vagy a "libsik" ellen harcolt, hanem saját magával vívott állandó harcot, hogy szeretni tudja a tőle értékrendben távol álló, eszmeiségében és erkölcsiségében messze eső csoportokat is.

Az elmúlt időszakban viszont egyértelműen felerősödött az a trend, hogy a kereszténység nem önmagával harcol, hogy szeretni tudjon, hanem a világgal harcol, miközben elhiteti saját magával, hogy egyébként szereti az embereket. Még speciális kifejezéseink is vannak erre a képmutatásra. Például amikor azt mondjuk, hogy valakit szeretünk "az Úrban", az gyakorlatilag azt jelenti, hogy ki nem állhatjuk az illetőt, a hátunk közepére nem kívánjuk, de megpróbáljuk elviselni, hisz ez a kötelességünk.

Ez nem az a szeretet, amiről Pál apostol írt és amit nekünk gyakorolni kell. Ebben a szeretetben nincs semmi isteni, semmi vonzó, semmi olyan, amire az ember szívesen rezonál. Ez csak az Antióchiai Szent Kézigránát, amit oda dobhatunk, ahova akarunk. Ugyanolyan messze esik a valódi szeretettől, mint az elvtelen, mindent elfogadó verziója - csak a másik oldalról. A szeretet tényleg küzdelem, de nem a világi trendekkel és hatásokkal szemben, hanem alapvetően és elsősorban a saját hozzáállásunkkal, hogy a világ dömpingsodrában is tudjuk tovább szeretni - ami nélkül különben csak vallásos senkik vagyunk.

2021. augusztus 3., kedd

Több Strobelt a népnek!

Az isteni csodákkal kapcsolatban a keresztények egy része és az ateisták mintha kicsit összetalálkoznának, mert mindkét oldal sokszor felteszi ugyanazt a kérdést: miért nem látunk ilyesmit manapság? Hol vannak a gyógyult vakok, az újra halló süketek, a visszanőtt lábúak? Miért csak Afrikában történnek állítólagos csodák és miért nincsenek ezek a sztorik jól dokumentálva? Lee Strobel minderről írt egy könyvet. Mostantól hozzá lehet tenni egy újabb kérdést a listához: mihez kezdünk a saját szkepszisünkkel akkor, ha a fenti kérdésekre mind kapunk választ?

A természetfeletti csodák kérdéséről józanul beszélni szinte már önmagában is csodának számít. És nemcsak azért, mert a csoda éppen attól megfoghatatlan, hogy túllép az ésszel belátható válaszok határain. Egyszerűen túlságosan emberi dolog elvetni a józanságot, és vagy az utolsó csepp vérig szkeptikusnak maradni ebben az ügyben, vagy minden bokorban csodát látni és képzelegni. Bevallom az őszintét, elnézve az egyházban ma uralkodó állapotokat, még hívőként is nagyon nehéz elhinnem a csodákról szóló sztorikat. Nem akarom ezt hosszasan bizonygatni, de őszintén mondom, nálam igen magasan van a mérce csoda-ügyben. Ennek oka főként a sok rossz tapasztalat. Azt látom, a kereszténynek nagyon szeretnek hazudni saját maguknak  - no nem feltétlenül gonoszságból, sokkal inkább önvédelemből, mert bizonyos életkérdésekkel másként nem tudnak megbirkózni. Jobb tehát ott is csodát látnunk, ahol valójában nincs, mert így megnyugtató számunkra a tudat, hogy lépten-nyomon menedzselik az életünket odafentről. Ez a szkepszisem ma már oda vezetett engem, hogy igen nehéz meggyőzni arról, hogy Isten valahol bibliai szintű természetfeletti beavatkozásokat végez. Nem tagadom persze ennek a lehetőségét, csak nem látom a biztos nyomait.

Ezek után olvastam ki Lee Strobel (ld. fotón) Csoda-dosszié című könyvét, amire nem voltam lélekben felkészülve. Mármint arra nem, hogy ilyen szintű átgondolását, illusztrálását, panorámaképét kapom ennek az egész témának. Strobel nem palástolja, hogy hívő keresztényként hisz a csodákban. Elviekben, ugye, mert ha csak teológiai téma a csoda, egy filozofikus elmélkedés, vagy apologetikai tétel, akkor persze nem nehéz az íróasztal mellett hinni. De mi van akkor, amikor valaki előáll vele, hogy átélt valamit, amit állítása szerint Isten tett természetfeletti módon az életében? Az ateista nyilván azt mondja, hogy nincs itt semmi látnivaló: az illető rosszabb esetben hazudik, jobb esetben téved, mert hinni akar a csodában, és így magyarázza ami vele történt. Vannak jól bejáratott kifejezéseink is, melyeket arra használunk, hogy interpretáljuk és semlegesítsük velük a csodákat: vágyvezérelt gondolkodás, spontán gyógyulás, esetleg ismeretlen természeti erők működése, meghamisított beszámolók, tömegpszichózis, vagy az is lehet, hogy az átélőt egyszerűen becsapja a saját emlékezete. A listát lehet tovább bővíteni. Annyiféle megoldás létezik, kivéve azt az egyet, hogy esetleg tényleg csoda történt.

Nos, nem mindennap van a kezemben olyan könyv, ami ezekkel mind számol és olyan történeteket pakol le egymás után az asztalra, amelyek esetében nagyon nehéz az előző lista bármelyik elemét komolyan venni. Strobel eleve azzal indítja a könyvét, hogy felkeresi Michael Shermert: egy vérbeli szkeptikustól akarja megtudni az érveket, miszerint nem létezhetnek csodák. Aztán persze elmegy keresztény teológusokhoz is, fizikushoz, rendőrnyomozóhoz, mindenféle-fajta emberhez, hogy erről faggassa őket. A könyv közel sem egyoldalú. Felvállaltan képviseli a csodákba vetett hitet, de nem sulykolja azt, sőt a záró fejezet Douglas Groothuis professzorról szól, aki keresztény apologétaként bár hisz a csodákban, mégis szörnyen beteg feleségével azzal szembesül, hogy Isten nem segít rajtuk, bármennyit imádkozzanak is. Mégis, a hitük megmarad - hogy miért, azt most nem spoilerezem el. 

Azt kell mondjam, talán jó pillanatban ért utol engem ez a könyv, de ez most valahogy sokat jelentett nekem. Felfrissítette szkepszistől megfáradt lelki tagjaimat. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy eddig képtelen voltam feltételezni Isten beavatkozását a világ menetébe, ahogy azt sem, hogy innentől kezdve kételkedés nélkül elhiszem majd az egyházban keringő csodás sztorikat. Ez két olyan hiba lenne, amitől pont megóvni kíván ez a könyv. Egyszerűen jól esett látni, hogy bár a fájdalom, a gyógyíthatatlan betegségek és a szenvedés különféle módjai dömpingszerűen zúdulnak az emberek nyakába, és jogosan nem értjük miért nem lép köze Isten sokkal gyakrabban és egyértelműbben, mégis vannak itt-ott hiteles kitüremkedések a szenvedéstengerben. Kivételek, melyek erősíthetik a gondolatot és talán valamiféle jogos reménykedéssel töltik el az ember belsejét: Odafent azért dolgoznak.