A megbocsátás témája rendre előkerül, mégpedig főként és elsősorban pasztorálpszichológiai kontextusban. A bocsánatkérésé viszont már jóval kevésbé. Az ok világos. Bocsánatot kérni rosszabb és kellemetlenebb, mint megbocsátani. A bocsánatkérés során nem mi vagyunk nyeregben, mint akik a másik ember felé lehajló jóindulattal osztogatják a megkönnyebbülést, hanem nekünk kellene valamiféle kiszolgáltatottabb pozícióból bocsánatot kérni. De miért írok erről?
Vajon elegendő-e egy szimpla "Bocsánat" vagy "Ne haragudj" mondatocskával letudni egy bocsánatkérést?
Gondolom mindenki sejti, hogy itt nem olyan bűnökről és balfogásokról beszélek, amikor valaki véletlenül rálép a mellette álló lábára... Illusztrációként hadd mondjak egy kitalált példát. Tegyük fel, hogy van egy gyülekezet, ahol az egyik presbiter folyamatosan abúzálja a gyámoltalanabb tagokat és presszionálja a "kicsiket" (a hitben gyengéket vagy keresőket). Senki nem mer szólni neki, és még az is lehet, hogy a pozíciójánál fogva, a bibliai műveltsége okán vagy más dolgok miatt olyan autoritással rendelkezik, hogy ezt következmények nélkül megteheti. Ha végül mégis kénytelen szembesülni a saját vétke súlyával, aligha gondolhatja komolyan azt bárki, hogy elegendő lesz részéről egy "Bocsánat" szócskát odavetni - és ezzel akár évtizednyi károkozás automatikusan el is van intézve.
De akkor mit kellene tennie a bocsánatkérés kontextusában? Azon túl, hogy az ilyen presbitertnek nyilván rögvest be kell fejeznie minden szolgálatot a gyülekezetben, magához a bocsánatkéréshez elegendő egy kurta kis mondatocska, vagy zsákruhára és hamura is szükség van, vagy esetleg derék flagellánsként még önkorbácsolás is szóba jöhet?
Az ilyen kérdések megválaszolásához szerintem fontos tisztán látni, hogy egy igazi bocsánatkérés mögött mindig igazi bűnbánat áll, az igazi bűnbánatot pedig igazi bűntudat hajtja. A bűntudat azonban komplex érzelem. Horváth-Szabó Katalin a vallási viselkedés pszichológiájáról szóló munkájában szépen megfogja a lényeget:
"Ahhoz, hogy a fejlődő ember bűntudatot éljen át, a személyiség olyan összetevőinek bizonyos szintű fejlettségére van szükség, mint az én kialakulása, önreflexió, kötődés, a társas szabályok belsővé válása, a lelkiismeret, az értelmi működés magasabb szintje."
Jól látszik, hogy a bűntudat kiváltásához számos ilyen és ehhez hasonló működésünk összhangjára van szükség. Kiemelve csupán egyet, vajon hogyan lesz képes igazi bűntudatot átélni az az ember, akinek nincs semmiféle önreflexiója és nem értékeli ki a saját cselekedeteit, vagy a társas szabályokat magára nézve nem tartja érvényesnek? Könnyen belátható, hogy sehogy. Formálisan bár rá lehet kényszeríteni, hogy kérjen bocsánatot, valójában ezzel nem jár majd együtt csekélyke belső megélés sem. Az így kicsikart "bocsánatkérés" sokkal inkább egy udvariassági gesztus, mintsem mélyről jövő meggyőződés amellett, hogy valamit a helyére kell tenni.
A bűntudat kezelésének kérdése sem igazán egyszerű, és ami megnehezíti, az az ösztönös reflex, ahogyan az ember a saját bűntudata felé fordul. Ha ugyanis bűntudatunk van, azzal a legtöbbször együtt jár bizonyos szégyenérzet. A szégyen pedig elbújásra ösztökél. Nem véletlenül látjuk ezt a klasszikus bűneset sztorijában, mindjárt a Biblia legelején, amikor Ádám és Éva elkövetik az ősbűnt, fel is támad bennünk a szégyenérzet és ezt úgy kezelik, hogy el akarnak rejtőzni Isten elől. Emiatt fordul elő, hogy ha egy ismert keresztény szolgáló el is jut valamiféle felismerésig és kialakul benne igazi bűntudat, a szégyenérzetét már nem tudja jól kezelni és egyszerűen próbál meghúzódni a háttérben - hátha majd magától megoldódik a dolog, majd az idő "betemeti" a sebeket.
Pedig bármilyen furcsa, de ha az ember a szégyen feszültségét képes másokkal megosztani, ez fogja benne igazán csökkenteni ezt a feszültséget. A bocsánatkérés és kiengesztelés nemcsak a biblikus útja a bűntudat megoldásának, hanem lélektanilag is ez a legjobb.
Az a folyamat, amiről ebben a bejegyzésben beszéltem, talán így vázolható fel a legszemléletesebben:
bűn - > bűntudat - > szégyenérzet - > bocsánatkérés + kiengesztelés
Mivel ez most itt nem egy könyv, hanem csak egy blogbejegyzés, amit nem szeretnék a végtelenségig nyújtani, ezen a ponton megállok. Tudom, hogy kismillió kérdés felmerül, és ezekről beszélni kell. A legfontosabb, amiért ezt a bejegyzést megírtam az volt, hogy rámutassak: egy komoly bűn elrendezéséhez egyszerűen be kell érnie folyamatoknak az ember lelkében. Fel kell épülnie benne az igazi bűntudatnak, meg kell tanulnia kezelni a bűntudat miatt feltámadt szégyent, és ehhez bizony időre van szükség. A félfogról odavetett "mea culpa" pontosan ezért semmire sem elég. És éppen ezért nonszensz, amikor egy szolgáló elbukik, hogy sietve és kapkodva akar (jó esetben) pontot tenni súlyosabb bűnei végére. Évekig abúzál másokat, esetleg házasságtörést követ el, pénzt vág zsebre, ami nem az övé - aztán imádkozik mintegy két és fél percben Istenhez, hogy "bocsássámegámen"... mintha ezzel a hirtelenségből elkövetett tiszteletkörrel mindent egy csapásra képes volna lezárni. A súlyos bűnöket elkövető szolgálóknak nem azért kell parkolópályára állniuk hosszabb ideig, mert az egyháznak kutya kötelessége ezzel büntetni őket, hanem azért, mert az igazi megbánás megszületéséhez felismerések sorára van szükség. Ahhoz pedig idő kell - ilyen egyszerű.
Mindez természetesen a bűntudat kezelésének főként a lélektani oldala, és akkor az erkölcsi, teológiai, biblikus feléről még nem is nagyon beszéltem. Itt van az idő, hogy ezeket a kérdéseket leporoljuk és minden szemszögből alaposan áttekintsük - mármint ha valóban érdekeltek vagyunk a saját dolgaink megjobbításában.
