2021. július 28., szerda

Jelenlétmániások

Alapvetően kedvelem Puzsér Róbert munkásságát, van viszont olyan, amikor csak félig-meddig értek vele egyet. Így történt ez most is, amikor a háromszoros aranyérmes bajnokunkat, Szilágyi Áront körülvevő ünnepi hangzavar kapcsán a következőt írta a boldog szurkolók egy részéről: "A sikerhez törleszkednek, miközben önmagukat ünneplik – ha Szilágyi a nyolc között kiesik, arról sem értesülnek, hogy indult egyáltalán." Értem én mi a baja Robinak, mégis azt hiszem ugyanennyire értem a szurkolói reakciókat is. Nem szurkolásról van itt szó ugyanis, hanem sokkal többről: vallásról.

Mielőtt félreértenénk: természetesen szó sincs arról, hogy Szilágyi Áron köré vallás épült volna. Még akkor sem, ha az emberi reakciók túlzóan terebélyeskedő vadhajtásai szinte félisteni rangra képesek emelni sikeres élsportolókat. Abban azonban már elbizonytalanodnék, hogy magát az élsportot, valamint a köré kerekített nemzeti cirkuszt hiba volna-e valamilyen értelemben vallásnak nevezni. Merthogy bizony hordoz ilyen vonásokat. Az élsport kivált az emberből a vallási magatartásra hajazó reflexiókat, cselekedeteket, tetteket, kvázi imádatot és még valami mást is, amiről itt most beszélni szeretnék.

Amit Puzsér bírál, az ugyanis nem egyszerűen a celebek kivagyisága vagy az átlagember suttyósága. Nem annyiról van szó, hogy a tunya pocak süpped otthon a kanapéba, vedeli a sört és közben érdemtelenül ujjong a boldogságtól, amikor magyar sikert lát. Lehet persze festeni egy ilyen gusztustalan képet is, aztán azon kiakadni, hogy milyen taszító sütkérezni a bajnokok dicsőségében. Elvégre mit tettem én hozzá Szilágyi Áron harmadik aranyához? Eljártam edzésekre? Értek a víváshoz? Én léptem pástra? Egyáltalán figyeltem az olimpián kívüli sportkarrierjét? Na ugye, hogy nem. Akkor meg milyen jogon örülök és sütkérezem? Milyen jogon gyűjtök be lájkokat és majomkodom az interneten?

A válasz nem a celebkultúra sötétségébe, hanem az emberi lélek bugyraiba visz. Próbálom először tőmondatban kifejezni: jelenlétmániában szenvedünk. Mindannyian, gyógyíthatatlanul. Iszonyúan érezzük a saját magunk végességét és állandó késztetésünk, hogy meg akarjuk haladni azt. Erre vannak olcsóbb és jobb megoldásaink. A lényeg, hogy mindig érezni szeretnénk valami olyannak a jelenlétét a fejünk felett, ami nagyobb nálunk, maradandóbb és kellemes az atmoszférájában lenni, mert akkor feledni tudjuk a végességünket.

Én ezért ülök be egy moziba. Én akarok lenni a brúszvilisz, ha csak két órát kapok is az illúzióból. Beszippant az a világ, rám tapad kissé annak a nem létező valóságnak a pora, átérzem a benne lévők fájdalmait, szenvedését, hősiességét. És közben nem gondolom egy szánalmas hülyének sem magam, nem teszek fel kérdéseket arról, hogy most én ugrálok a tetőkön vagy a brúszvilisz, most én gyalulom le a gonoszokat, vagy ő, és egyáltalán értek-e a filmkészítéshez vagy vannak-e ismereteim a kaszkadőrmesterségről - mert ha nincs, akkor érdemtelenül sütkérezem a film által felkínált átélés terében. Csak csendben azonosulok az egész jelenlétével, belelépek az atmoszférájába, mert ezért vagyok ott, ez a film értelme, ez a lételeme és nekem ez a dolgom nézőként. Kifizettem az álmot, jogosan várom el tehát a rám eső részt. Ekkor érzem azt, hogy most meghaladtam magam egy rövid időre és egy nagyobb keretbe kerültem. Egy filmrendező barátom mondta egyszer nekem, ha moziban ülve elkezd "szakmai kérdéseket" feltenni a látottakkal kapcsolatban, az csak egy dolgot jelent biztosan: hogy gagyi a film, mert ő kiesett az illúziójából, a bűvköréből, egyszóval a jelenlétből.

Valami hasonló a helyzet Szilágyi Áronnal és a vívással is. Talán ostobán hangzik, de értse jól az olvasó: végső soron nem Szilágyi Áronra vagyunk kíváncsiak, de nem ám. Nekünk az általa generált jelenlét-örvény kell, amibe belehabarodhatunk. Ezt szeretnénk igazán, kicsit azt az illúziót megélni, hogy itt most velünk történik mindez.

Azért írtam fentebb a vallásról, mert az ilyesmi bizony egyfajta spirituális tapasztalat. Önmeghaladás, azonosulás, találkozás valami nálunk nagyobbal. Erről szól a dicsőítés, ezt keressük egy igehirdetésben, ezt éljük meg, amikor úgy vélekedünk, imádkozás közben láttunk valamit. Örök vita, hogy azért van ez így, mert evolúciónknál fogva ebbe az irányba fejlődtünk, vagy eleve Isten találta ki ilyennek, hogy ezáltal Hozzá is kapcsolódhassunk. Gondoljon mindenki, amit akar, a tény felszínen marad: örök a szomjúságunk a jelenlétkeresés tekintetében. Valahol ez a vallás végső lényege, igazi misztériuma, nehezen megfogható magja, az állandó sóvárgás a jelenlét után. Nem meglepő talán az sem, hogy szeretjük azokat az embereket, akik előteremtik nekünk a különféle jelenléteket, amikben lubickolni tudunk. Ettől kerek a világ nekünk, ez tölt el bennünket igazi érzésekkel. Puzsér háborgásában van igazság, de azért a jelenlétmániánk mégiscsak egy olyan dolog, amiért szerintem ne szégyelljük magunkat! 

2021. július 25., vasárnap

Szeretetből bármi: a nyugat csodaszere

"Hogy jön ahhoz bárki, hogy a keresztből furkósbotot faragjon...?" - kérdezte Karácsony Gergely főpolgármester a tegnapi Pride-on, ahol többek között arról beszélt: az a Teremtő, akiben ő hisz, mindenkit szeret. Amiből meglehetősen világosan kiderült: Karácsony Gergely "teremtője" nem az a valaki, akiben a keresztények hisznek.

Nem ez az első alkalom, viszont jó eséllyel nem is az utolsó, amikor le kell írni: talán egyetlen fogalommal és életjelenséggel sem bántak el olyan csúnyán a puha nyugati társadalom közbeszédében, mint magával a szeretettel. Sajnálatos a szeretet fogalmának ez a kifacsarása, főleg ha Isten nevét is belekeverik a facsaró műveletbe. Ha ugyanis valamire ráragasztják a címkét, hogy "szeretet", annak mintha önmagában validáló ereje lenne, mintha automatikusan valamiféle megkérdőjelezhetetlenség aurájába burkolózna tőle az adott dolog, amit csak a legbunkóbbak, a legfanatikusabbak, a szeretet ellenségei mernek mégis mérlegre tenni.

Karácsony Gergely egyébként szerintem jó srác: jót akar, csak rosszul. És fogalma sincs milyen Istenre hivatkozik, amikor ezt teszi.

A beszédében felhozott példa szónoki erejű és megkapó. Tényleg lehet a keresztből furkósbotot csinálni, az egyház évezredek óta gyakorolja is ezt a tevékenységet. Csakhogy a szeretet még a keresztnél is univerzálisabb alapanyagnak tűnik. Abból ugyanis bármit lehet faragni, abból akármit ki lehet hozni, akárhova oda lehet biggyeszteni. Ahogy azonban fentebb mondtam, az olyasféle szeretetnek, amit mindenre felhasználhat az ember, nincs köze a bibliai szeretethez, az ugyanis soha nem elvtelen és parttalan. Ezt a szeretetet majomszeretetnek, humanista szeretetnek, vagy ha már Pride, valamilyen rózsaszín szeretetnek lehet nevezni, de a Teremtővel összekapcsolni mindenképpen kisiklás.

Ne legyenek kétségeink. Amikor a főpolgármester arról beszél, hogy az "ő Teremtője" mindenkit szeret, akkor ezt úgy gondolja, hogy mindenkit szeret, ahogyan van. Nyilván, groteszk fordulat is lenne ha egy főpolgármester egy melegfelvonuláson evangélizációs szándékkal lépne emelvényre. Nem, az elhangzott szavak a Teremtőről meg a szeretetről a legitimáció szavai. Az persze igaz, hogy a kereszténység is hirdet hasonlót, amikor azt mondja, Jézus úgy szereti és fogadja el az embert, ahogy van. De azért tesz így, hogy azután az ember megváltozhasson. Krisztusnak ez az elfogadó szeretete nem jóváhagyó szeretet. Szó sincs arról, hogy Isten elfogadja és jóváhagyja az ember aktuális állapotát a bűneiben: a szeretet és elfogadás üzenete valami olyasmi, mint egy megelőlegezett bizalom, egy ösztönző erő, egy őszinte esélyadás a változáshoz, a megtéréshez, a formálódáshoz. Amit persze ez a szeretet aztán támogat és végigkísér.

Senki, sehol, soha nem mondta a Szentírásban, hogy a bűneiben élő és azoktól szabadulni nem kívánó embernek Jézus barackot nyom a fejére és rákacsintva így szól: "Nem baj, hogy azt teszed, amit, a lényeg hogy így is szeretlek." Hát egy frászt! Ez nem Jézus volna, hanem valami alantasabb forrás, ami merőben idegen a Szentírás szellemétől! Az ilyen szeretet valójában nem szeretet, hanem a gyűlölet leggonoszabb formája, mivel legitimálja a bűnt, mégpedig mézes-mázos, toleráns szólamokban és túlfűtött érzelmekkel.

A helyzet az, hogy ma sem az egyház, sem a világ nem tud bánni a szeretettel. Míg az egyházban a szeretet sokakból az "igen, de..." kezdetű mondatokat hozza felszínre, és már az előzőekben említett, ösztönző elfogadásig sem jutnak el egyesek, valójában pedig undorodnak még a gondolattól is, hogy melegek bejönnek a templomajtón, addig a modern nyugati miliőben a szeretethalmaz már olyan tág, hogy gyakorlatilag minden belefér tokkal-vonóval. Pontosan az ilyen jelek mutatják, hogy ideológiailag egy egyre inkább marginalizált, szélsőségekre hajlamos politikai térben élünk, ahol a normális fogalmakat sem tudjuk normálisan kezelni, hanem egyik szélsőségre reflektál a másik.

Lehet persze és szabad is vitatni a Biblia felfogását meleg- vagy más kérdésekben - csak azt ne mondjuk, hogy a keresztény szeretet mindent úgy szeret, ahogyan van. Mert akkor hazugságot beszélünk, ez egészen bizonyos.

2021. július 20., kedd

Jurák Kata és az özönvíz esete

Néha jól teszi a hívő, ha nem annyira hisz: sőt, ha inkább agnosztikusnak mutatkozik egy-egy kérdésben. Főleg amikor olyan kérdésről van szó, mely messze meghaladja az ember mérlegelőképességét, tudását, és nincs róla valamiféle közvetlen kinyilatkoztatása sem. Jurák Kata, a meglehetősen gyengén teljesítő kormánypropaganda-csatorna, azaz a PestiTV riportere sajnos nem így tett, hanem kinyilatkoztatott - és most joggal zúdítja magára a népharagot. De van itt még más is.

Bevallom nem is voltam biztos abban, hogy reagálnom kell az ilyesmire. Túl sok ostobaság zajlik most a világban és értelmetlen, ha az ember megáll minden egyes fűcsomónál, hogy véleményezze. A téma többnyire már lecsengett, ugyanakkor mégis mintha örökzöld lenne, mert más és más kontextusokban rendre előkerül. Pont ezért érdemes mégis szólni róla röviden, mert Jurák Kata sztorija tipikus és időnként bumeráng módjára visszatér, ha valahol valamilyen tragédia történik.

Először is, adott volt egy természeti katasztrófa Németországban és Belgiumban. Hatalmas árvíz pusztított, emberek vesztették el az otthonaikat, százak haltak meg vagy tűntek el. Azt hiszem semmiféle különlegességet nem mondok azzal, hogy az emberi minimum ilyenkor, amit innen távolról is kinyilváníthatunk, pláne ha hívő embernek gondoljuk magunkat és sajtómunkások vagyunk, a részvét és együttérzés a szenvedők felé. Ennek a bizonyos Jurák Katának egyik sem igazán sikerült.

Ehelyett azonban elmondta a megfejtést, miért történt a katasztrófa, miért keresik családok kétségbeesetten a hozzátartozóikat, miért haltak meg férfiak, nők, gyerekek az áradásban. Jurák Kata természetesen ezt is tudja, hát már hogy ne tudná: azért, mert a liberális szellemű nyugati országok - most éppen Németország és Belgium - átértelmezte a szivárvány jelentését, ezzel meggyalázva azt. Vagyis egyszerűbben szólva: az egész a melegek miatt történt. Jurák Kata ehhez azt is hozzátette, hogy nem jó dolog Istent így feldühíteni, akit a Biblia Júda oroszlánjaként említ. A képlet tehát világos: a homoszexuálisok szivárványa miatt haltak meg német és belga emberek, gyerekek, családok az áradásban. Nos, ezek után ez a bizonyos Jurák Kata meg volt sértődve, amikor nem mindenki fogadta kitörő örömmel a nyilvánosság felé tolmácsolt sületlenségeit - sőt kijelentette, hogy "a bibliai tudás hiányával" nem tud mihez kezdeni. Aztán végül kerek perec lehülyézte a kommentelőket.

Az egész szót sem érdemelne. Lezárhatnánk azzal, hogy ez a nő milyen sűrű, fekete ostobaságokat beszél, mert persze mondani sem kell, azt beszél. Olyan dologról van markáns véleménye, amiről józanul senkinek nem lehet. Kivéve persze ha Isten jobbkezének véli magát, és tökéletesen belelát abba, mi miért történik a világban. 

Csakhogy ez rosszabb ennél, és nagyon is ismerős történet, mert van benne egy groteszk csavar. Egyrészt, jobboldali újságírók rögvest kiálltak Jurák Kata mellett és "helyretették" az ellenhangot megformálókat. Értelmiségiek, újságírók, médiaszemélyiségek dühös hangvételű kommentekben keltek ki magukból a "keresztény" értékek védelmében, ráadásul nem kis lendülettel. Csak idézet egy véleményből:

"A sátán kapcsolt gyilkos üzemmódba és idézhetetlen mondatokkal, családgyilkos fenyegetésekkel, az emberi méltóság teljes sárba tiprásával támadta meg újságíró kollégánkat, Jurák Katát. (...) Jurák Kata kiállt a Biblia mellett, a keresztény világ mellett. Egy olyan világ mellett, amely Európa és azon belül Magyarország gyökere."

Azért legyünk őszinték: ritkán lát az ember felhalmozva ennyi hazugságot néhány mondatban. Nem kis aránytévesztésre vall, amikor valaki ebben a helyzetben "az emberi méltóság teljes sárba tiprásáról" ír, és azt kéri számon másokon, miközben ő maga a németországi és belga melegeket, sőt úgy általában a német és belga társadalmat kollektíven felelőssé teszi százak haláláért. Arra úgy látszik, nem mondhatjuk, hogy emberek méltóságát sérti. Azt a közkeletű badarságot pedig, hogy Jurák Kata a Biblia és a keresztény világ mellett állt ki, lépjük most át elegánsan.

A groteszk csavar érdekesebb. Keserűen megmosolyogtató ugyanis, hogy szinte pontosan ugyanez történt annak idején a keresztényekkel. A történelemből jól tudjuk, hogy a pogány Rómát egyáltalán nem zavarta, hogy a keresztények Krisztust követik - az zavarta őket, hogy csak Krisztus követői, mert ezzel a kizárólagosságukkal az összes többi istent magukra haragítják. Annak pedig nem lesz jó vége - gondolta egy átlagos római. Tertullianus annak idején jól összefoglalta mindezt:

"Meggyőződésük szerint minden nyilvános szerencsétlenségnek, a népre zúduló valamennyi csapásnak a keresztények az okai. Ha a Tiberis a városfalakig emelkedik, ha a Nílus nem árad szét a szántóföldeken, ha változatlan az időjárás, ha megmozdul a föld, ha éhínség, ha járvány lép föl, rögtön halljuk az üvöltést: "Oroszlán elé a keresztényeket!"

Vagyis, éppen a pogány világ magatartását jellemezte, hogy kinézett magának egy csoportot - a keresztényeket - és az összes szerencsétlenséget, természeti csapást, földrengést, áradást, aszályt a nyakukba varrta. Az emberek akkor még azt gondolták, a Krisztust követő hívők miatt éri őket a sok tragédia, ezért kézenfekvő volt a megoldás, ha a keresztényeket az oroszlánok elé vetik, valószínűleg a problémák is megoldódnak.

Nyilván, sem Jurák Kata sem az őt támogató értelmiségiek nem akarják a melegeket oroszlánok elé vetni. S bár a világ időközben megfordult, az egyház pedig üldözöttből üldözővé vált, a logika és a hozzáállás láthatóan érintetlen maradt. Pontosan ugyanaz a magyarázat, az attitűd, az érzelmi viszonyulás most a nemzeti "keresztényektől", mint amivel annak idején a pogány rómaiak fordultak a keresztényekhez. És annak nem lett jó vége.

Az elmúlt napokban Magyarországon is jelentős eső esett. Budapest környékén lakok a családommal: volt olyan, hogy gyakorlatilag elárasztotta az egyik kerületet a víz. Feleségem alig bírt hazajönni a fiammal, órákat vesztegeltek egy járdaszigeten, miközben autók, szemeteskukák és más dolgok sodródtak mellettük az árban. Sajnos a jégeső alaposan elverte a kocsink tetejét, krátereket mart a felületre, a kárügyintézés most zajlik. Lehetett volna nagyobb is a baj, de épp elég az is, ami történt. Mégsem kezdtem ezért felelőst keresni, sem a melegeket, sem a kormányt, sem bizonyos jól körvonalazható csoportokat, sem magát Istent nem hibáztattam. Ha természeti csapás történik, felesleges időpocsékolás célpontokra gyúrni - többet ért volna ennél imádkozni a szerencsétlenekért, kifejezni a részvétünket, vagy ha nagyon nagylelkű valaki, dologi és tárgyi segítséget nyújtani. Ez lett volna a keresztényi, ami persze naiv elvárás részemről egy olyan csoport felé, ami politikai-nemzeti értelemben interpretálja a keresztény szót, miközben annak szellemi valóságát láthatóan képtelen megérteni.

2021. július 15., csütörtök

Az ateisták és az iszlám

Ha valaki csak fél szemmel odafigyel arra, hogy az új ateizmus égisze alá tartozó írók, szerzők, teoretikusok milyen lendülettel vonják kritika alá a kereszténységet, előbb-utóbb szemet szúrhat neki az a jelenség, hogy az iszlámmal ehhez képest igen kesztyűs kézzel bánnak. Vajon miért kímélik az ateisták a muzulmánokat?

Néhol elég odamondós stílusban fogalmaz ugyan, de legalább érthetően beszél Anthony DeStefano (ld. a fotón) könyve, az "Inside the Atheist Mind". A könyvben a szerző az ateizmus milyenségével foglalkozik és sok más mellett egy érdekes jelenségre hívja fel a figyelmet. A nyugati civilizáció országaiban az új ateisták előszeretettel bombázzák az elkötelezett keresztényeket, ám meglehetősen érintetlenül hagyják a radikális iszlámot vagy úgy általában a muszlim vallást. Persze a fajsúlyos ateista irodalom java része bár általánosan is tiltakozik a vallás ellen, mégis ha az ember elolvassa ezeket a köteteket, azért egyértelmű lesz, hogy többnyire a Biblia, a keresztény egyházak és maga a keresztény hit áll a célkeresztben. 

Vannak azért kivételek. Dawkins "Isteni téveszme" című kötetének egy kis szakaszában szó van a fanatikus iszlámról, vagy az ismert ateista Bill Mahler ugyancsak megfogalmazott kritikákat, de ezekkel együtt is az ateista könyvekben, blogokon, eszmecserékben mégis vagy a vallás általában, vagy kifejezetten a kereszténység áll támadás alatt. 

Természetesen az egyik indok, melyet az ateisták mondani is szoktak, hogy jelenleg a kereszténység a világ legmeghatározóbb vallása és a nyugati országokban is a keresztény hit az elterjedt - ám ez az indok nem teljesen állja meg a helyét. Egyrészt az iszlám alig van lemaradva létszámban a kereszténység mögött, ráadásul a legdinamikusabban szaporodó világvallás, másrészt azért a meghatározó nyugati országok jó részében már igen jelentős az iszlám jelenlét - és ez valószínűleg a jövőben csak erősödni fog. Az új ateisták felől érkező kritika mindenképpen aránytalan ennek fényében. Legalább akkor azt látnánk, hogy bár a kereszténység kritikája a leggyakoribb, de az iszlám bírálat sincs sokkal lemaradva emögött. Ehhez képest viszont csaknem teljes a csend.

A valódi választ persze azt hiszem a legtöbben sejtjük. Igazán megkapó azonban, és egyben nagyon korrekt, hogy egy ateista professzor képes volt beismerni a beismerhetőt. A kaliforniai Dr. Phil Zuckerman, aki egyébként egy népszerű, kereszténységet és judaizmust kritizáló blogot is vezet, egy vallásokról szóló vita kapcsán a következőt mondta:

"Teljesen egyetértek azzal, hogy a baloldaliak számára rendben van a kereszténység kigúnyolása és kritikája, ám az iszlám szabad utat kap. Ami furcsa, mert ha érdekelnek a nők jogai, az emberi jogok vagy törődsz a melegek jogaival, akkor az iszlám sokkal problémásabb és sokkal pusztítóbb. Ami megakadályozza, hogy a blogomban kritizáljam az iszlámot, az csupán a félelem... Három gyermekem van... Tudom, hogy mondhatok bármit a kereszténységről vagy a mormonizmusról és emiatt nem kell félelemben élnem."

Ezt nevezem, az ember ritkán találkozik ilyen őszinteséggel! Ráadásul mindezek után Zuckerman még azt is hozzáteszi, hogy az egész Földön a huszonnégy muszlim ország az, ahol az ateistákat halálbüntetéssel sújthatják, míg kénytelen elismerni, hogy az eredetileg zsidó-keresztény eszmékre épülő nemzeteknél élhet a legnagyobb biztonságban.

Az ateisták visszahúzódása a félelmetes iszlámtól egyébként jól mutatja, hogy képtelenség és naivitás a vallásról szóló vitákat úgy lefesteni, hogy itt szigorúan csak racionális érvelés, kognitív megközelítések és ésszerű álláspontok ütköztetése zajlik. Ezt csak azért mondom, mert népszerű úgy beállítani az ateizmus kontra idealizmus vitákat, hogy az ateisták a logikus gondolkodás talajáról indulnak, míg a hívők az irracionális térfélen állnak. Mintha csak létezne az éterben lebegő "józan ész", ami független minden körülménytől, érzéstől, irracionalitástól a világban, és simán bevethető lenne az ateista álláspont védelmezésében. Az igazság ezzel szemben az, hogy a motivációkban mindkét oldalon érzelmi komponensek is jelen vannak, és olyan változók, melyek talán nem mindig láthatóak a felszínen. Keresztények és ateisták is ugyanabból az anyagból vannak gyúrva és éreznek szorongást bizonyos dolgok miatt.

Egy picit a jövőbe merengve azért arra kíváncsi leszek, ha az iszlám olyan szinten megerősödik és elszaporodik Európában, hogy már teljesen megkerülhetetlenné válik, akkor az agresszív új ateizmusnak ez a végét jelenti majd vagy a hangjuk felerősödését? Merthogy mondjuk ki hangosan, az iszlám nemcsak a kereszténységet veszélyeztetheti az öreg kontinensen, hanem bizonyosan a szekuláris ateistákat is.

2021. július 11., vasárnap

Bomlasztó sokszínűség

Az előző bejegyzés hangos töprengéseit talán úgy summázhatja a kedves olvasóm, hogy az egyház azért keveredik mindig a politika közelébe, mert visszasírja egykorvolt hatalmi pozícióját. A helyzet ennél bonyolultabb: az egyház ugyanis nemcsak önszántából bújik a hatalom közelébe. Vannak olyan erők is a társadalmi térben, amelyek ebbe az irányba hajtják.

Nos, mindenekelőtt azt kérem, hogy olvassuk el és ízlelgessük az alábbi kijelentést: 
A vallások szabadsága az igazi szabadság a vallásoktól.

Az ateista-szekuláris meggyőződésű embernek ez a kijelentés felszabadító, a vallásosan elkötelezettnek fojtogató. Ebben a mondatban mintha összegződne mindaz, amit az egyébként hasznos pluralizmusban utálhat egy hívő ember. Tőmondatban arról van szó, ha minden vallásnak szabad terepet adunk egy társadalomban, az végül a vallások elsorvadásához vezethet. Furcsamód a vallások a szabad légkörben képesek csak virágzani, ám a túlzott szabadság végül ellenük fordul. Érzik ezt az ateisták is. Nem véletlenül javasolta a népszerű új ateista filozófus Daniel Dennett, hogy tanítsák az iskolákban a különféle vallásokkal kapcsolatos legfontosabb ismereteket. Ha az emberek a pluralisztikus világban egymás mellett látják a vallásokat, hamar eljutnak olyan következtetésekre, miszerint nincs is igazi különbség köztük, egyik olyan mint a másik, se jobb, se rosszabb, végtére lényegileg ugyanazt mondják, ezért aztán nem is kell foglalkozni velük, vagy pusztán kiszemezgetjük belőlük a nekünk tetsző elemeket - ahogy azt sokan csinálják is. Akár így, akár úgy, a szélsőséges pluralizmus komolytalanná és erőtlenné teszi a vallásokat, elmossa a határaikat, megfosztja őket a transzcendentális mondanivalójuktól és szimpla társadalmi jelenségként láttatja őket.

A pluralizmus, miközben lehetővé teszi a vallásszabadságot, folyamatosan gyengíti is a vallások jelenlétét. A pluralista teológus John Hick például már egészen addig megy, hogy szerinte a kereszténység "geocentrikus teológiája", miszerint a keresztény hit van a középpontban, és minden a kereszténység körül kering a nyugati világban, ma már vallásilag is tarthatatlan. Kopernikuszi fordulatra lenne szükség a teológiában, és ahogy a tudomány világában, úgy itt is a "heliocentrikus teológia" válthatná fel a régi modellt. Vagyis ne egy adott hit rendszere, ne a keresztény egyház vagy Jézus Krisztus legyen a középpontban, hanem az "istenség", mint entitás és fogalom körül forogjanak a dolgok. A "heliocentrikus teológia" a konkrét és megragadhatóbb Jézus helyett a meglehetősen általános istenségfogalmat centralizálja, amit mindenki úgy magyaráz, ahogy neki jól esik.

Nos, az egyház is érzékeli ezeket a tendenciákat és szerintem nincs azon semmi csodálkoznivaló, hogy olyan hatalmi központok felé húz, amelyek tiltakoznak a túlzott és mindent feloldó szabadságfelfogás ellen. Az egyház nemcsak azért megy a korlátozóbb politikai felfogások felé, mert ácsingózik az egykorvolt hatalmi pozíciójára - hanem mert a liberális, plurális, szabadelvű tendenciák tengerében fél a saját feloldódásától. A keresztények hisznek abban, hogy csak Jézus az igazi út Istenhez - ezért a kereszténység számunkra nem lehet egy vallás a többi között.

És egy szóra még a melegek: szerintem igenis túltolják gyakran a biciklit. Mást jelent egy kisebbség érdekképviselete, megjelenítése, sőt lobbizása a többségi társadalomban, és a szinte már sulykolás-szintű propaganda. Hogy csak egy banális hétköznapi példát mondjak: lassan már nem tudok megnézni egy jó filmet vagy sorozatot úgy, hogy burkoltan vagy nyíltan ne akarják az arcomba tolni a homoszexualitás elfogadását. Egy idő után ez pont az ellenkező hatást fogja kiváltani - a túltolt sulykolás ellen éppen a melegeknek kellene fellépniük, mert ez hosszú távon nekik árt leginkább.

A határtalan pluralizmusnak van még egy veszélye, amiről a baloldali-liberális gondolkodásúak mintha jóval kevésbé vennének tudomást. Ez pedig az iszlám növekvő jelenléte a nyugati jogállamok világában. Az iszlám nemcsak fütyül a pluralizmusra, hanem kifejezetten tagadja is azt. Viszont magától értetődően felhasználja a saját ereje növeléséhez. Hosszú távon groteszk fordulat is bekövetkezhet ebből: az iszlám a vallások egyenlőségére hivatkozva kivívja magának a szabadságjogokat, hogy aztán amint megerősödik, éppen ezen jogok megszüntetéséért harcoljon. Ez bizony nem egy pánikkeltő narratíva, amit Orbán Viktor és a kormány propagál, hanem egyértelműen az iszlám logikájából és teológiájából következik. Nem kétséges, hogy ebbe az irányba haladunk. 

Mindezek után joggal kérdezheti tőlem bárki, hogy akkor én mivel lennék elégedett? Szüntessük meg a pluralizmust? Számoljuk fel a demokráciát? Soha nem mondanék ilyet. Az én elképzelt varázsvilágomban, ami persze utópisztikus álom...

...(1) a társadalom vallásilag művelt és érti mi a különbség az egyes vallási felfogások között. Nem mossa össze őket, hanem dönt egyik vagy másik mellett és azt képes akár szembehelyezni a többivel.

...(2) van különbség a vallások között: súlyozzák a megjelenésüket a médiában, a közbeszédben, a támogatásban annak megfelelően, milyen létszámban és jelenléttel képviseltetik magukat a társadalomban.

...(3) folyamatosan küzdenek az olyan vallási tendenciák ellen, amelyek a teológiájukban és tanítási rendszereikben kifejezetten artikulálják is, hogy a szabadság felszámolására törekszenek. Az olyan vallás, ami a vallásszabadságot akarja felszámolni, nem lehet partner egy szabad vallásgyakorlásra épülő társadalomban.

...(4) az egyház csak a szükséges mértékben érintkezik a hatalommal.

Ez persze mustármagnyi kis összefoglalás, amit alaposan és részletesen kellene kibontanom, ám erre a blog keretei alkalmatlanok. Az előző két bejegyzésben említettekkel együtt azt hiszem állandó küzdelem és harc végiggondolni újra és újra ezeket a kérdéseket, mégsem fáradhatunk bele, hogy ezt tegyük, mert annak csak rossz gyümölcsei lehetnek a kereszténység számára.

2021. július 7., szerda

Bajok és bajtársak - az egyház helykeresése

Hazudnék ha azt állítanám, hogy az egyházat alapvetően demokráciaundor jellemzi. A viszony az egyház és a demokrácia között sokkal bonyolultabb ennél, és minimum ambivalens. Mégis, ennek a viszonynak van néhány olyan vonása, ami a történelmi múltból ered, és a múltbeli beidegződések miatt szerintem az egyház nagyon nehezen viseli el a szabad légkört - mármint ha az nincs az ő irányítása alatt.


A történelmi tanulságok szerint a katolikus egyház kezdetben támogatta Adolf Hitler politikáját. Itt nem az ún. "német kereszténységre" és az azt kiszolgáló klerikális személyekre gondolok, ami csak később került porondra és valójában a kereszténység torz paródiája volt, hanem még a Führer felemelkedése előtti időszakokra. Fontos észrevenni, hogy az egyház egy darabig nem azért állt Hitler mellé, mert a papok és püspökök nácik lettek volna. Dehogyis! Az ok valami más volt: a nemzetiszocializmusban a katolikus egyház elsőként azt a lehetőséget látta meg, hogy az hatékony partner lehet az ateista-bolsevista ideológia kiszorításában és felszámolásában. Megvolt tehát egy valamennyire stabilnak nevezhető közös platform, vagy inkább a közös ellenség. Hitler kormánya ugyanazt az ideológiát és csoportot akarta eltüntetni, mint az egyház. Idővel persze a katolikusok ráébredtek arra, hogy nem olyan szövetségest kívántak maguknak, mint a Führer - de akkor már késő volt. A borús kép árnyalása kedvéért említsük meg azért a "vatikáni Schindlernek" is nevezett XII. Piusz pápát, aki azért a világháború végéig állítólag több százezer zsidó megmenekülésében vállalt aktív szerepet. (Bár ez valójában vitatott és vitatható állítás - ezt is tegyük hozzá...)

A fenti példát csak azért írtam, mert véleményem szerint több szempontból is nagyon tanulságos. Egyrészt jól mutatja, hogy felvilágosodás ide, szekularizáció oda, az egyház mindig is szeretett a hatalom udvarában kapirgálni, sosem szakadt el igazán a politikától, és szerintem nemcsak bizonyos társadalmi szerepvállalásai miatt (mint amilyen például a közoktatás vagy a szociális munka), amihez szüksége is van az állam támogatására, hanem belső meggyőződéséből sem. Őszintén szólva én keresztényként is csak "rizsázásnak" tartom, amikor állam és egyház szétválasztása a téma és valaki széttárja a kezét, azután ezt mondja: "de hát az egyház állami feladatokat is ellát, például hitoktatás a suliban, vagy a hajléktalanokkal foglalkozik. Muszáj neki az állammal együttműködnie." Noha ez igaz, nem hiszem, hogy ez a valódi felelet. A valódi felelet az, hogy hiányzik a hatalom, a társadalmi legitimáció, amely hozzásegíti az egyházat, hogy bizonyos célokat elérjen. Másrészt az is kirajzolódik az előbbi példából, hogy az egyház nem feltétlenül azért tart egy úton a hatalommal, mert romlott vagy teljesen egyetért mindennel, hanem mert adott esetben az érdekei egybeeshetnek bizonyos politikai szándékokkal - de ha akar, igenis tud különbséget tenni és hátralépni a hatalomtól.

A kutya azonban nem itt van elásva, hanem a történelmi távlatokban.

Semmi újdonságot nem fogok írni, csak a tényt rögzítem: az egyház a konstantini fordulat és Theodosius döntése óta ahhoz volt hozzászokva, hogy politikai hatalma van, amit nyugodtan felhasználhat arra, hogy az általa elképzelt teokratikus rendszert kiépítse és működtesse a társadalomban. Ez lebutítva annyit jelent, hogy az egyház nem pusztán megmondani kívánta az embereknek hogyan éljenek, hogyan higgyenek, hogyan cselekedjenek, de azt is folyamatosan ellenőrizte, hogy ez mennyire valósul meg.  

A felvilágosodás ennek vetett véget és megpróbálta a társadalmat kettéosztani, az egyházat megfosztva ettől a hatalomtól, ami be is következett, annak minden sötét és borzalmas következményével együtt - már ami a keresztény hitet illeti. Azért azonban, mert az egyházat formálisan megfosztották addigi hatalmától, az nem jelentette azt, hogy szellemi értelemben le is mondott volna róla. Ehhez túl sokáig volt már benne. Tudom, csúnya hasonlat, de szemléletes: kicsit olyan ez, mint valamiféle addikció. Ha valaki eljár elvonóra és leteszi a szert, a vágy azért továbbra is megmarad. Viszont ez a helyzet talán jól kifejezi, hogy miért áll hadilábon az egyház azzal, amikor úgymond "elharapódzik a demokrácia" - vagyis egy társadalomban túl nagy szabadságban élnek az emberek.

Szerintem az egyházat nem a túl nagy szabadság zavarja, hanem az, hogy ez a szabadság nincs a kontrollja alatt. Az egyháznak van egy elképzelése arról, milyen az igazi szabadság, milyen az, amikor valaki az ő értelmezése szerint szabad (ugyanúgy, ahogy erről a kérdésről a konzervatívoknak vagy liberálisoknak is megvan a maguk gyakran rózsaszín ideája), de nincs hatalmi pozícióban ahhoz, hogy ezt megvalósítsa és számonkérje. Mivel igazán sosem mondott le arról, hogy valamiképpen a hatalom közelében legyen, és folyamatosan keresi annak a módját, hogy visszakapaszkodjon oda, ezért azokkal a politikai erőkkel próbál leginkább összefogni, akik növelik a hatalmi mozgásterét. 

Bevallom őszintén, ezt bizonyos szinten még meg is tudom érteni! Nehogy már meglepődjünk azon, hogy egy kétezer éve létező egyház, ami az idő nagy részét hatalomban töltötte, és aminek megvannak a maga elképzelései a társadalom működéséről, bűnről és bűnbocsánatról, életről és halálról, erkölcsiségről, nevelésről és minden másról, kezében pedig ott tartja Isten kijelentését, majd szolídan a háttérbe húzódik! Őszintén szólva, ezt nem túl logikus elvárni, aki pedig mégis ebben bízik, az hihetetlen naiv. Nekem nem is ezzel van a bajom, hanem más dolgokkal.

Az egyik probléma szerintem azzal van, ha az egyház túl közel kerül ahhoz a politikai hatalomhoz, amivel egyébként vannak és lehetnek is közös ügyei. Honnan lehet tudni, hogy a távolság már egészségtelen? Hát a szervilizmusból: amikor az egyháznak már nincs önálló véleménye, sosem hallani tiltakozást, igazi kritikát, valamiféle saját hangot megszólalni. Az állam és egyház hangja összeolvad mindig és mindenben. Mint egy papucsférj, akit a felesége mozgat és csak bólogatni tud. A túlzott közelség egy idő után ráadásul összenövés lesz. Egy kicsit ez történt a bejegyzésem elején említett példa esetében, amikor Hitler esetében már elég későn sikerült "leválnia" a katolikusoknak a hatalomról. A másik probléma, amikor az egyház a saját ácsingózását a hatalom iránt önmagáért a hatalomért vagy az eredeti küldetésétől messze eső dolgok megvalósításáért akarja. Azért szögezzük le, hogy az egyház igazából és elsősorban nem intézmény, hanem karizmatikus jelenlét, szellemi entitás, Krisztus Teste. Határozott küldetése az, hogy az evangéliumot bemutassa és megélje ebben a valóságban, amennyire csak erejéből telik - ha bármiféle hatalom segíti ebben, az remek, de ha akadályozza, az sem tragédia, hanem kihívás. Összegezve tehát én valahogy úgy gondolom, hogy az egyház akkor jár el talán jól, ha a szükséges minimumra szorítkozik a hatalommal való kapcsolatában és képes állandóan és önkritikusan felülvizsgálni a viszonyát. Ez persze csak naiv ábránd, gyermeki képzelgés, amitől szerintem igen messze vagyunk.

Visszaolvasva ez a bejegyzés elég kesernyés lett és igen egyoldalúnak tűnhet: teljesen az lehet az olvasóm benyomása, hogy az egyház valamiféle szörnyszülött, aki "aláfeküdt" a politikának, mert nem tudott szabadulni attól a rossz szokásától, hogy ragaszkodik a hatalmához. Ha valaki ezt olvasta ki a fentiekből, az az én hibám - mert nem ezt akartam mondani. Az egyház ugyanis szerintem nemcsak a maga akaratából hajlik a jelenlegi irányba, hanem a liberális ideológiák és a plurális tendenciák is űzik - vagyis az egyház azért is olyan, amilyen, amit mások "műveltek" vele. És amiről még szeretnék egy bejegyzést írni, ha bírjátok cérnával.

2021. július 3., szombat

Műanyagkatonák és melegek

A homoszexualitás kérdésével nem az a baj, hogy felvetődik az egyházban és azon túl. A legnagyobb baj az, hogy a homoszexualitás kérdése végső soron nem a homoszexualitásról szól, hanem a politikáról és egy bizonyos társadalomszemléletről, ami ezen a kérdésen keresztül is utat akar törni magának, és amit a magam részéről nem tudok követni. És bizony pont azért nem, mert hívő vagyok.

A helyzet az, hogy az emberek szeretnek szabadon élni. A szabadság vonzó, ami gátolja, az meg utálatos. Nem azért gondolkodnak így az emberek, mert fékeveszett liberálisok vagy mocskos bűnösök, akiknek semmi sem szent, hanem mert lényük legmélyén jól érzik magukat a szabadság légkörében. Úgy akarnak élni, ahogyan ők elképzelik, és ebben sok rossz elképzelés is van. Az emberek jó része nem tud jól bánni a saját szabadságával, a devianciája kiélésére használja fel, többen drogosok lesznek vagy alkeszek, fűvel-fával szexelnek, erkölcsileg eltorzulnak, vagy csak szétesett életet élnek, mások viszont profitálnak a szabadságukból, tanulnak, kutatnak, írnak és olvasnak, vagyis kiteljesednek. Jogosan vetődnek fel filozófiai, társadalomelméleti és vallási kérdések is arról, hogyan lehet jól megszervezni egy szabad társadalmat: mit jelent a szabadság, mettől meddig kell korlátozásokat bevezetni és milyen játékszabályok mentén lehet működtetni egy szabadságra épített országot. Mindazonáltal az összes hátrány, vadhajtás, kisiklás és tökéletlenség ellenére a szabadság maga olyan kincs, amiért a történelmi tanulságok szerint az ember adott esetben meghalni is képes, mert annyira fontosnak tartja. A szabadság értékét nem csökkenti semmi, a legkevésbé sem - még az sem, ha sokan rosszul élnek vele.

Szabadnak lenni tehát jó. Mondhatjuk talán, hogy akkor legyen ez a kiindulóhelyzet, amiből építenünk kell valamit. Ám ez nem volna igaz - mert nem mindenki gondolkodik így. Vannak, akik nem a szabadságra akarnak társadalmat építeni, melyet a megfelelő pontokon azután korlátozni szükséges, hanem pont fordítva. Legszívesebben a korlátokra húznának fel az egész társadalmat, itt-ott megengedve némi szabadságot. Könnyen belátható, hogy ez két ellentétes szemléletmód, melyek az alapoknál fogva máshogy képzelik el az élet útját. A szabadságra építeni és a szükséges esetben beavatkozni - ez egy megengedőbb, mondjuk úgy "puhább" berendezkedés, amely viszont felnőttséget követel a polgáraitól, ezzel sokan pedig nem rendelkeznek. A korlátokra építeni és azután megengedni némi szabadságot - ez egy keményebb kezű vezetést igényel, ami főként azoknak jó, akik rászorulnak, hogy a hatalom vezesse őket. Kényelmes olyan szempontból, hogy a kisebb mozgástér kisebb egyéni felelősséghez vezet.

Nos, a homoszexualitás kérdése nekem ebbe a kétféle szemléletmódba ágyazódik bele, és szerintem annak függvényében történik hozzá a viszonyulás is, hogy az ember belső rendje szerint inkább melyik gondolkodásmód felé hajlik. Éppen ezért tök feleslegesnek érzem, amikor politikusok a "keresztény értékek védelméről" beszélve hoznak alaposan elmaszkírozott, valójában a melegeket vegzáló intézkedéseket - természetesen vigyázva arra, hogy ha rákérdeznek, ki lehessen ezeket magyarázni azzal, hogy igazából nem is korlátozzák itt a melegeket, sőt a melegek jólétben és szabadságban vannak. 

Fentebb azonban már leírtam azt a furcsa mondatot, hogy a melegkérdés valójában nem a melegekről szól, hanem valami másról. Mi ez a valami más? Megpróbálom világossá tenni.

Lehet, hogy ebben tévedek, de véleményem szerint az emberek ösztönösen a szabadság felé hajlanak - igen, még a magukat konzervatívnak nevezők is -, és a szabadság légkörében akarják az életüket kiteljesíteni. Ezért jólesik nekik, ha egy olyan állam bábáskodik felettük, ami megteremti és fenntartja számukra ezt a kiteljesítő szabadságot. Ez alól azonban lehetnek kivételek. Ilyen például amikor háborús vagy forradalmi helyzet uralkodik egy országban. A kemény szakaszokban sokkal indokoltabb egy erősebb kezű vezetés, amely legalább az oltalmazás illúzióját tudja nyújtani az embereknek, és nem hezitál szigorú korlátozásokat bevezetni. Ha nagy a baj, mindenki egy határozott és markáns vezetést kíván a háta mögé. Háborúban nem az lesz a fő kérdés, hogy vonulhatnak-e a melegek, hanem az, hogyan védjük meg az országunkat és az életünket, és milyen radikális intézkedéseket kellene meghozni a túlélés érdekében.

Háborús helyzet viszont akkor van, ha ellenség is van. Ellenség nélkül nincs értelme háborúról beszélni. De mi van ha nincs ellenség?

Hát, ha nincs ellenség, akkor csinálunk maguknak és csinálnak nekünk is. Jó lesz erre Soros György, a migránsok vagy a melegek - éppen mikor melyik -, hiszen ezek jól beazonosítható figurák és csoportok, és könnyű felkorbácsolni az indulatokat velük szemben. Az egyikük egy nagy hatalmú oligarcha, a menekültek tőlünk eltérő kultúrából érkező idegenek, a melegek meg valami olyat tesznek, amit a heteroszexuális többség alaphangon undorítónak tart. Ideálisak tehát a háborús helyzet megteremtéséhez, ráadásul mindhárom karakteres ellenségkép mögött valódi és tényleges problémák húzódnak meg, amikre lehet hivatkozni. Minél inkább hajlik egy vezetés arra, hogy a korlátokra építsen fel egy társadalmat, békeidőben annál inkább magyarázatra szorul amit tesznek. Ha nincs háború, valamivel muszáj megindokolni a korlátokat, amiket felhúznak. Egy alaphangon békés társadalomban a túlzott korlátok feleslegesek, egy háborúsban pedig kifejezetten nélkülözhetetlenek. Ezért aztán az a legjobb és a legindokoltabb, ha súlyos válságként, durva ideológiai háborúként és félelmetes ellenségként igyekszik a hatalom beállítani bizonyos csoportokat. Nem azért, mert ezek valóban fenyegetnék az emberek mindennapjait, hanem mert ez a beállítás a kézenfekvő békeidőben. Ha nagyon kilóg a lóláb és egyesek megkérdezik, hogy miért kellene ennyire félnünk egy kilencvenéves öregembertől vagy a nemváltó műtétektől, be lehet dobni a jövő dimenzióját is: most még ezek talán nem jelentenek problémát, de később biztosan fognak. A lényeg, hogy állandó izzásban és feszültségben kell tartani a társadalmat, hogy azt érezze, szükség van a korlátokra.

Úgy gondolom tehát, valami ilyesmi áll az egész mögött: a háború indoka. A melegek egyszerűen egy legyártott háború műanyag katonái - igen, még akkor is, ha a homoszexualitás kérdése valódi problémákat, a meleglobbi túlzott nyomulását, teológiai-vallási dimenziókat is érintő, egyébként fontos kérdés. Ezzel együtt azt látom, a politika felhasználja a homokosokat a saját háborúja propagálására, hogy utána "megvédje" a miattuk aggódó többséget ebben a "veszedelmes" konfliktusban. Ha egy kormány sikeresen tud újabb és újabb elképzelt ellenségeket legyártani egy nem létező háborúhoz, és meggyőzi az embereket az állandó veszélyhelyzetről, sokáig maradhat hatalomban - a társadalom folyamatosan félni fog valakiktől és mint kiscsibe a tyúkanyó szárnyai alá, mindig közelebb húzódik az erőskezű hatalomhoz, ami a védelmét biztosítja. A hatalmat akaró vezetés számára az jelenti az igazi veszélyt, ha kifogy a műanyagkatonáiból, vagyis már nem tud újabb ellenségekre rámutatni.

A töprengéseim lezárva már csak egy kérdésem maradt. Mennyire kell a kereszténységnek, az egyháznak, nekünk hívőknek egy műanyagkatonás, politikai hatalmat fenntartó háborúhoz asszisztálni? Vajon látjuk-e a fától az erdőt, hogy itt nem értékelvű, hanem érdekelvű politizálás zajlik, mely a hatalomban maradás jutalmáért küzd, és valójában nem akar megoldani semmiféle "melegkérdést"? Gyanítom, hogy az őszinte válasz sajnos nemleges. Az egyház jelenleg remek segédereje a politikának és teljes vállszélességgel támogatja a puskaporos hangulat fenntartását. Háborút vív a kultúra ellen, ami többek között a vallászabadságot is adja számára. Talán ez a legszomorúbb az egészben. Ugyanakkor az egyháznak szerintem jó okai is lehetnek, hogy ebbe a "háborúba" belelépjen, ez pedig a liberális értékrendű társadalom kisiklása, és a túltolt melegpropaganda együtt okozza. 

Hogy miként, arról leírok néhány gondolatot legközelebb, ha még bírtok követni.