Emberek, vagyis mesemondó állatok

Szegény Yuval Noah Harari: rövid időn belül másodjára veszem őt elő, de azért teszek így, mert a huszonegy leckét bemutató könyvének végén érzésem szerint olyan témát torzít el igen hatásos retorikával, amely perdöntőnek bizonyult az emberi faj, és benne a vallások szempontjából. Harari szerint az ember történetekre való fogékonysága ugyanis illúzió, ami hamis keretrendszerekbe kényszerít bennünket. Valójában az élet nem egy történet, azt gondolni pedig, hogy az egyén egy nagyobb narratíva része, szerinte igencsak félrevezető.

Szerintem viszont maga Harari a félrevezető, és igyekszem is világossá tenni, miért gondolom így. Előbb azonban őszinte megdöbbenésemnek adok hangot vele kapcsolatban: nyilvánvaló, hogy keresztényként alapvető ellentét van köztem és Harari között, ez azonban olyan szempontból nem probléma, hogy nagyon inspiratívnak, sok helyen velejéig szókimondónak és őszintének érzem az írásait. Remekül fogalmaz, érthetően és világosan beszél, sok felvetése pedig olyan, amivel egyébként érdemes foglalkozni, sőt még keresztényként is csak egyetérteni lehet vele. A blogban jellemzően a vitára okot adó nézeteit tálalom, de lehet hogy bemutatok majd olyan elképzeléseket is, melyekben álláspontom szerint igencsak jogos gondolatok sorjáznak.

Nos, Harari narratívák szerepéről szóló okfejtése viszont érzésem szerint valami olyasmi, amiben erősen keveredik az igazság és a félrevezetés. Nehéz összefoglaló módon visszaadni, mit is gondol pontosan a narratívákról, de az bizonyos, hogy kártékonynak tartja őket - miközben előnyös oldalukat is elismeri. Harari szerint a társadalom mítoszokra és történetekre épül, egyszerűen azért, mert a homo sapiens történeteket szerető lény. Sokkal inkább vagyunk képesek magunkévá tenni narratívákat, mintsem absztrakt dolgokat, ábrákat, számokat, tudományos magyarázatokat. Ahogy Walter Fisher írta, az ember "mesemondó állat" - gyakorlatilag lényegünkhöz tartozik a történetmesélés. Ezért aztán amikor az élet értelmének kérdésére választ akarunk adni magunknak, történetek segítenek nekünk ebben. Például a kereszténység maga is egy történet, sőt a megtérő és csatlakozó új tagoknak azzal nyújt olyan érzést, mintha megadná a választ az élet értelmére, hogy beleágyazza őket egy hatalmas, globális átfogású sztoriba - ez az, amit hagyományosan üdvtörténetnek nevezünk. De "üdvtörténete" van az iszlámnak, a körbenforgó hinduizmusnak vagy éppen a kommunizmusnak, nácizmusnak és még a szekularizmusnak is. Mitöbb, a nemzetek ölre mennek egymással a saját mítoszaik kedvéért: harcolnak, kivégeznek, megölnek százezreket a "nemzeti zászló" és a nemzet köré font mitológia érdekében. Mindenki a maga történetét tartja a legmagasztosabbnak, ami Harari szerint nyilvánvaló hazugság, mert minden történet hazugság és színtiszta kitaláció. Csak egyszerűen az ember a természete miatt magától értetődően hajlik egyik vagy másik történet elfogadása felé, különben értelmetlennek érzi az életét. Ahogy a szerző fogalmaz:

"... legjobb tudásunk szerint a történelem során a különféle vallások, kultúrák és törzsek által kitalált sokezernyi történet egyike sem igaz. Csupán emberi kitalációk. Aki tehát az élet értelmét keresi, és egy történetet kap válaszul, az jobb, ha tudja, hogy az egy rossz válasz. A pontos részletek nem is érdekesek. Minden történet téves, eleve azért, mert történet. Az univerzum ugyanis nem történetként működik."

Röviden talán így lehetne összegezni Yuval Noah Harari látásmódját a megtévesztett homo sapiensekről, aki bárgyú módon követnek valamilyen narratívát, holott az összes történet hamis. Mert az univerzum maga nem egy történet - itt nyilván a valóság természetére utal a szöveg.

Hagyjuk most figyelmen kívül az olyan részleteket, hogy Harari szigorú és kissé lesajnáló véleménye valami olyasmiért mószerolja az emberi fajt, ami épp az ő állítása szerint elválaszthatatlanul, szinte létezésénél fogva hozzá tartozik, mondhatni természetes része az életének. Azt sem akarom most különösebben felemlegetni, hogy a könyv következő fejezetében Harari a saját történetét meséli el az olvasónak - milyen érdekes, hogy nem jegyzőkönyv-szerű felsorolásként vagy valamilyen adathalmazként tárja fel az életét, hanem narratív módon teszi ezt, mivel maga is homo sapiens, tehát történetekben gondolkodik... Végül azt sem kívánom különösebben kikezdeni, hogy miközben többször is becsmérlő megjegyzéssel illeti a vallásokat és az isteneket, maga is istenként kíván kinyilatkoztatni: hiszen ahogy a fenti idézet is mutatja, egyszerűen csak kijelenti, hogy minden történet hamis és emberi kitaláció, a részletek pedig nem is érdekesek.

Az biztosan igaz, hogy maga az Univerzum nem történetként működik. De van bárki is, aki ezt állította volna? Abszurdum volna, ha én itt most egy rövid blogbejegyzésben az összes vallás nevében megszólalnék, ezért többnyire a saját véleményemet fogalmazom meg keresztényként. A keresztény meggyőződés nem az, hogy az Univerzum történet, hanem az, hogy az Univerzumnak van története: és ha ezt a történetet jól értjük, akkor az értelmet adhat az Univerzumon belül zajló eseményeknek is.  Harari szerint egy jó történetnek két jellemzővel kell bírnia: (1) tartogatnia kell egy szerepet az egyén számára, és (2) túl kell nyúlnia az egyénen, az egyén életén és lehetőségein. Viszont nem kell igaznak is lennie.

Ezzel teljesen egyetértek, habár számomra kétséges "jónak" nevezni egy hamis történetet még akkor is, ha nagyobb az egyénnél és szerepet is oszt neki a színpadon. Én az ilyen történetet működőnek nevezném, de jónak semmiképpen. Harari látásmódja meglehetősen radikális, amikor kijelenti, hogy minden narratíva hamis pusztán azért, mert narratíva. Az nyilvánvaló szerintem, hogy minden narratíva és mítosz nem lehet egyszerre igaz, de rejtély számomra, hogy ebből miért kellene arra következtetni, hogy akkor mindegyik hazugság? Márpedig Harari gondolkodásában nem létezik finomabb árnyalat ebben a kérdésben. Egyszerűen nem képes elgondolkozni olyan lehetőségeken, hogy esetleg vannak jó és rossz narratívák, vannak amelyek részigazságokat hordoznak, vannak flexibilisek (sokféleképpen értelmezhetők) és rendíthetetlenek. Ahogy azzal sem törődik, hogy egyes narratívákat esetleg eltorzítottak az idők során, ez viszont nem azok igazságtartalmáról, hanem inkább olyanok felelősségéről szól, akik rosszul kezelték őket. Mindez a kissé árnyaltabb megközelítés teljesen hiányzik Harari gondolatmenetéből, ami azért is furcsa, mert a kötet más fejezeteiben egyébként nagyon is megjelenik. Mintha inkább azt sejtené itt meg az ember, hogy Harari materialista-ateista ideológiai alapállása miatt van ez a helyzet: egyszerűen "történetellenesnek" kell maradnia, ha következetesen ragaszkodni kíván a saját életfilozófiájához. Ha ugyanis csak egyetlen történet esetében engedékenynek bizonyulna, onnantól kezdve indokolnia kellene miért pont azt a narratívát engedte be az ajtón - s ha erre nem képes, akkor bizony az összes történet és mítosz máris visszakívánkozik majd. Így tehát nem marad más opció a számára: vagy megengedjük, hogy az emberiség történeteket kövessen és ezt normálisnak, sőt egészségesnek tartjuk (még akkor is, ha vannak megbetegítő és felszabadító, jobb és rosszabb globális narratívák), vagy az összes történetet kitessékeljük az ajtón és azt mondjuk, végső soron hülyeség a homo sapiens azon valóságot torzító tulajdonsága, hogy rajong a történetekért.

Habár sok más probléma is van Harari észjárásával, van itt még valami ami a következetesség hiányára utal számomra. Ha abból indulunk ki, hogy egy olyan Univerzumban élünk, amely mögött semmilyen elképzelhető és igaz narratíva nincs és nem is lehet, akkor gyakorlatilag az egész valóságot értelmetlennek és céltalannak kell nevezni. (A következetes ateizmus pontosan ide jut el a gondolkodásban.) Ugyanakkor érdekes filozófiai kérdésként merül fel, hogyan tudott a teljesen értelmetlen, "történetmentes" és céltalan Univerzum olyan lényeket létrehozni, melyek állandóan célokat és értelmet keresnek, valamint folyamatosan történetekben gondolkodnak? Ebben az esetben strukturális és alapvető ellentmondás van az ember és az őt létrehozó világ között - mintha csak egy édesanyáról kiderülne szülés után, hogy az általa világra hozott gyermekkel semmiféle genetikai kapcsolatba nem hozható, ami nyilvánvaló képtelenség. Ha mi homo sapiensek az Univerzum gyermekei vagyunk, akkor logikusnak tetszik arra következtetni, hogy hasonlítunk az Univerzumra. Ebben az esetben viszont talán mégsem olyan égbe kiáltó butaság felvetni az ötletet, hogy az állandó történetmesélési és történetekben látó gondolkodásunk hátterében egy olyan Univerzum képe sejlik fel, amely maga is egy történetbe ágyazódik. Ha ez igaz, akkor amit Harari mond, tévedés.

Tovább

Rossz gyümölcshöz idő kell

Kertes házban élek, vannak gyümölcsfáim. Nemcsak elméletben tudom, hanem sok munka révén is, hogy mennyit kell küzdeni a jó termésért. Sajnos pont ugyanannyit, mint a rosszért. A végül satnya termést hozó fát is ugyanúgy permetezem és kigazolom, ugyanúgy óvom és gondozom, akár a jókat. Ez jutott eszembe a legújabb "pokolban jártam-mennyben voltam" történetről, melyet egy fiatal lány mesélt el saját tapasztalatait ecsetelve, s melyet százezrek néztek meg a közelmúltban az interneten.

Talán lesznek olyanok, akik most arra számítanak: kíméletlen kritikával nekifogok és "szétcsavarozom" a sztorit, rámutatok a gyenge pontjaira, aztán a végén elégedett-cinikus mosollyal kijelentem, micsoda tévedés volt ez az egész túlvilági túra dömping, ami a karizmatikus hívők köreiben ennyire népszerű. Nem szeretném ezt tenni, noha úgy gondolom, a szóban forgó történet tele van lyukakkal és furcsa, hihetetlen, bibliátlan kijelentésekkel, de őszintén szólva épp csak annyira, mint az összes többi hasonló narratíva. Most sokkal izgalmasabb téma ennél számomra annak a lelki mechanizmusnak a feltárása, ami a befogadó-oldalon zajlik, s amiről csak hosszú távon derülhet ki, mennyire rossz gyümölcsökhöz vezethet. Tisztában vagyok vele, hogy ez a gondolat sokakat felháboríthat. Elvégre mi a rossz abban, ha valaki olyan történeteket hallgat, hogy valaki a mennyben járt? Első pillantásra: semmi. Ha az ember sok ilyen sztorit fogyaszt, az első hajtások inkább jónak és biztatónak tűnnek majd - akárcsak egy csodás, kerek, reményteljesen zöld paradicsom esetében, amiről csak később derül ki, sosem válik majd pirossá, mert alul a tövénél már pondrók rágják a gyökeret.

Visszatekerve az idő kerekét, amikor fiatalabb voltam, magam is olvasgattam és ámulattal hallgattam ehhez hasonló elbeszéléseket. Lelkileg feltöltöttek, csodálatot és izgalmat okoztak. Úgy éreztem valami olyan titokba nyertem beavatást, amelyhez az átlagos embereknek esélyük sincs hozzáférni, de íme, előttem most megnyílt az ajtó és láthatom a láthatatlant. Kérdéseket viszont sosem tettem fel, részben azért sem, mert úgy láttam, körülöttem senki sem kérdez - az kimondatlanul a hitetlenség és a rosszindulat jelének számított. Ha pusztán a közvetlen lelki hatást nézzük, rövid távon tulajdonképpen jól is jártam a naivitásommal, mert ezek a történetek akkor és ott valóban megerősítettek. Szellemibbnek, jobbnak, kerekebbnek éreztem magam tőlük. Ilyen értelemben tényleg mindegy, hogy igazak-e a hasonló beszámolók, mert elérik a kívánt buzdító és feltöltő hatást - a lelkes gyülekezeti tagok kiszívhatják a velejüket, igazi lelki potencianövelőként hasznosíthatják őket.

A tanulópénzt viszont hosszú távon meg kell fizetni, és az már lehet, hogy fájni fog. Akkor kezdődik, amikor ráébredünk arra, hogy túl sok az ilyen sztorikban a "talán igaz", "részben igaz" vagy "ki tudja mi igaz belőle?" típusú bizonytalanság. Némi bizonytalanság persze nem okoz gondot, de amikor ezek komolyabb számban felhalmozódnak, az elme ösztönösen hátramenetbe kapcsol. Az ember megérzi a bizonytalanság rossz vibrálását, s az emiatt születő lelki viharok elkezdik feldúlni a nyugalmát. A történetekben lévő furcsa ellentmondások, bizzar elemek és bibliátlan vagy legalábbis groteszk dolgok idővel meghozzák a maguk gyümölcsét, ha ezeket valaki nagy kortyokban lenyeli. Kognitív disszonanciát teremtenek, és így nem maradnak szellemi következmények nélkül. Lehet, hogy az illető először még maga sem tudja megokolni mi bántja pontosan (sőt, egy darabig még elevickélhet azzal, hogy a Sátánra keni a dolgot), de érzékeli, hogy valami nem stimmel az ilyen "túlvilági beszámolókkal". Belül kezdik zavarni, amiért elsőként talán még magát is hibáztatja.

Pontosan ezt láttam meg később a körülöttem lévő, karizmatikus jelenségekért rajongó emberek lelkében is. Nem rossz vagy gonosz emberekről beszélek, sokuk példamutató életet él, végtelenül aranyosak és lelkesek, mélyen és őszintén istenhívők, semmiféle bántó gondolatom nincs velük kapcsolatban. Ám mivel kritika és visszakérdezés nélkül mindent elhisznek, a fejükben valójában egy halom katyvasz és káosz van a saját hitükről, átszőve az ehhez hasonló ellentmondásos történetekkel, ami vastagon kiütközik a gondolkodásmódjukban és szavaikban. Megszámolni nem vagyok képes hány ilyen embert ismerek. 

A lényeg, amire itt most fel akartam hívni a figyelmet, hogy amikor egy dolog hatásait (gyümölcseit) vizsgáljuk, nem csupán a rövid távú eredményekre kellene koncentrálnunk. A gyümölcsterméshez idő kell, a gyümölcsöket pedig hosszú távon lehet igazán megítélni. A pillanatnyi csodálatos hatások és izgalmak jónak tűnnek, felpörgetnek és feltöltenek, de ezek szerintem még nem feltétlenül a gyümölcsök. Az évek során elillannak, a jó gyümölcsnek tűnő hajtások hosszú távon pedig gyümölcsmúmiákká fonnyadnak. A bizarr sztorik ellentmondásai felhalmozódnak az ember "szellemi szervezetében", összekavarnak, zűrzavart okoznak. Erre senki nem gondol a pillanat hevében, amikor az ilyen lelkesítő történeteket hallgatja - mert a józanság ekkor hitetlenségnek és ünneprontásnak tűnik. Pedig az a helyzet, hogy az igazsággal keveredő furcsa ellentmondások és bibliátlanságok a legmérgezőbb koktél biztos receptjét jelentik. Egyetlen előnye azért mégis lehet mindennek: ha az ember egy idő után felismeri az ellentmondásokat, melyek kibillentik a megszokott egyensúlyából, nos akkor van esélye, hogy kilépjen a körből. Irtó fontos ilyenkor, hogy milyen egyházi közeg veszi körbe, mert szép számmal jellemző az is, hogy sokan inkább visszahúzzák.

Az ilyesféle mentális "szabadulás" azonban nem egy teljes megoldás felé vezet, hanem egy másik problémához közelít: könnyű átbillenni egy olyasféle szkepszis irányába, ami innentől kezdve mindenre csak gyanakvással tekint. Mit lehet ezzel csinálni? Analogikus képet használva úgy látom, a keresztény élet előrehaladása valami olyasmi, mint amikor az ember az utcán sétál, és a bal lába után teszi a jobbat. Nem kell erre figyelni, ösztönösen csináljuk. Vannak kérdéseink a hitünk kapcsán, melyek kételkedéshez vezetnek - a kételkedés pedig jó esetben kutatásra ösztönöz. A kutatás során válaszokat találunk, melyeket bizalommal elfogadunk (nevezzük ezt hitnek), de ezek a válaszok új kérdésekhez vezetnek, és az egész kör kezdődik az elején. A bal láb után tesszük a jobb lábat: a kételkedés és a hit valamiféle szimbiózisban működik együtt az előrehaladásban. Féllábú hívőként viszont nem lehet haladni. "A hit kételkedés nélkül halott, a kételkedés hit nélkül maga a halál" - mondja Hartshorne. Ha szabad ilyen hasonlatot használni, a veszélyes hívő emberek mindig féllábúak, és vagy mindenre gyanakvással tekintetnek, vagy mindent fanatikusan elhisznek. Mindkettő a maga módján toporog egyhelyben. De ez állapot szerintem elkerülhető, ha ezt a két komponenst hasznosan vegyítjük és nem egymással szembenálló, egymást kioltó erőhatásként, hanem egymást kiegészítőként szemléljük. Nem magától értetődő ez, különösen ami a kételkedés lélektani használt jelenti.

Tovább

A hívők és a két vírus

Veszélyes vírus terjed és a hívőket is fertőzi: úgy hívják, hogy konteo. Nem kellene, hogy megdöbbentsen, mégsem tudok hozzászokni, hogy keresztény emberek hülyeségeket terjesztenek a koronavírus és az oltás kapcsán, adott esetben pedig még a hitüket is hozzáteszik az összeesküvés-elmélet szintű mondanivalójukhoz. Ugyanakkor azt gondolom, nem egészen az ő hibájuk, hogy a konteo-vírust elkapták. Legalább annyira felelősök azok is, akik lehetővé teszik a terjedését.

Egyszerű, mégis megkapó írásban próbálja megragadni dr. Köles László egyetemi tanár és kutatóorvos azt a problémát, hogy vajon a hívő keresztények miért nem veszik komolyan a jelenleg zajló koronavírus járványt. Köles megfogalmaz olyan fontos gondolatokat, miszerint Istentől nem a képességeit kaptuk, hanem eszközöket a küzdelmeinkhez, vagy éppen egy járványhelyzetben nincs magánügy - amit az egyén tesz, az bizony a közösség életét is befolyásolja. Érzékeny füleknek talán erősen hangzik a kritika, mindazonáltal szerintem teljesen igaza van, amikor ezt mondja:

"Az önjelölt virológusok, a karosszékből tájékozódó járványügyi szakemberek véleményén csak mosolyognék, ha nem terhelné őket súlyos felelősség mások egészségét illetően. Ettől még nyilván mindenkinek szíve-joga, hogy bármiről véleményt alkosson, de azért furcsának találom, hogy éppen élet-halál, betegség-egészség kérdésben hisz a közösség egy része a legkevésbé a szakembereknek, akik éveken keresztül az orvosi szakmát tanulták, és helyettük az ilyen-olyan mendemondák alapján véleményt formáló, hozzá nem értő embertársaik véleményét tekintik igazodási pontnak."

Őszintén szólva nem keresem kifejezetten az oltásszkeptikus vagy vírustagadó emberek társaságát, de a napokban pont belefutottam több helyen is a véleményükbe. Elkeserítő volt a felszínes butaság, amivel találkoztam, az összeesküvés-szintű igénytelenség, ahogyan próbálták védeni a védhetetlent, magyarázni a magyarázhatatlant. Az érvek alapját ellenőrizhetetlen anekdotikus sztorik ("ismerek olyan orvost, aki szerint...") vagy rosszul beidézett, el se olvasott cikkek jelentették. Természetesen ezek az emberek emellett azt is erősítgették, hogy én vagyok az, aki felült a propagandának, a mainstream butításnak, a világban terjedő megtévesztésnek.

Nos, ha valaki ismeri a konteo-elméletek terjedésének lélektanát, gyakorlatilag annak minden szimptómáját felfedezheti az oltásszkeptikusok szavaiban. Van itt gonosz-zsarnoki hatalom, agymosó hírforrások (természetesen az összes hírek manipulált baloldaltól-jobboldalig), meghamisított statisztikák, csúnyán elhallgatott hősök, akik pedig az igazat mondják, no és persze a statisztikailag abszolút törpe kisebbségből merített példák, amikor valaki az oltástól lett rosszul és oltottként veszítette az életét. (Utóbbit hívja Pratkanis és Aronson a szociálpszichológiában "fehér egérnek", amikor az egyedi esetek, a kiragadott példák erős megjelenítése azt a hatást kelti, mintha itt tendenciákról és általános igazságról lenne szó.) Emellé társul még a jólértesültség hamis tudata, ami azt súgja, hogy csak a konteo-hívő tudja az igazságot, ő leleplezi a gonosz hatalmi mechanizmusokat és trükköket, s természetesen képes belátni a színfalak mögé - míg a becsapott beoltottak a "birkák" közé tartoznak.

A helyzet tehát az, hogy a konteo-hívők egyszerre két vírustól szenvedhetnek. A koronavírust is könnyebben kaphatják meg oltatlanként, az összeesküvés-elmélet pusztító fertőzése pedig máris gyötri őket, amit terjesztenek is. Sajnos azt kell mondjam, a keresztényekre mindez pontosan úgy igaz, mint a nem hívőkre, az ő felelősségük azonban szerintem sokkal nagyobb. Ismerek keresztény lelkipásztort, aki összehord mindenféle zöldséget és salátabárt az oltás veszélyességéről - gyülekezete tagjai pedig valószínűleg hallgatnak rá, s emiatt sokan nem is oltatják be magukat. A felelősséget az esetleges következményekért "természetesen" nem fogja vállalni, hiszen ő nem mondta konkrétan ugye senkinek, hogy ne oltakozzon... Szerintem viszont az ilyen lelkész komoly bűnt követ el már azzal is, hogy azt a bizonyos bogarat a fülekbe ülteti és a rá tekintélyszemélyként figyelőket pozíciójánál fogva lebeszéli a védekezésről.

Ugyanakkor azt kell mondjam, nem teljesen tehetők felelőssé a konteo-hívők a saját fertőzöttségükért. A kristálytiszta igazság az, hogy a kormány sem tesz közé konkrét számokat és adatokat, melyek világossá tennének mennyire megbízhatók / nem megbízhatók az oltások, milyen arányban kerülnek kórházba és intenzív osztályra oltottak és nem oltottak. Vannak ugyan erről hírek (például ez is ilyen),  de ebben a helyzetben borzasztó felelőtlenség a nép kíváncsi természetére bízni, hogy a központi tájékoztatás hiányában majd magának összekanalazza a tényeket. Ugyancsak felelősnek tartom a tudomány embereit, akik képtelenek a közember nyelvezetét és tudásszintjét figyelembe venni és széles körben elmagyarázni hogyan működik ez a vírus, miért jobb megoldás az oltás a semminél, és miért vannak kérdések még mindig a vakcinák fejlesztései és hatékonysági mutatói körül. Nem várható el az átlagemberektől, hogy ilyen kérdésekben maguktól tájékozódjanak és egy részük természetszerűen gyanakodni kezd majd...

A helyzet az, ha nincs értelmes kommunikáció és nem szólalnak meg erős, tiszta hangok, akkor  ez a hozzáállás bőségesen elég hozzá, hogy rászabadítsuk az összeesküvés-vírust a népre. Az információhiányt az emberek tipikusan saját megoldásokkal töltik ki, mégpedig szakértelem hiányában, sztorikra, egyéni példákra, egy-egy orvos mondatára és ezek kutyulékára alapozva. Vannak esetek, amikor ez nem feltétlen vezet problémákhoz - sőt, még mulattatja is az embert -, de egy világjárvány kérdésében nem kellene ezzel szórakozni. Elég nekünk maga a koronavírus, kinek hiányzik hogy a konteo-verziója is tovább fertőzzön?

Tovább

A járvány kétféle potencialitása - keresztény szemmel

Megérkezett a negyedik hullám, s ahogy egy virológus mondta, máris kaptunk egy nagy pofont a koronavírustól. A fokozódóan rossz helyzetben az egyháznak is lenne néhány teendője azon kívül, hogy bezárja a templomok és gyülekezetek ajtaját és imádkozik a betegekért. Sajnos azonban a vírushelyzet okozta potenciális lehetőségek közül gyakran a rosszabbakat választjuk ki, pedig vannak jók is.

A koronavírus most is potenciálisan veszélyes, főként azokra, akik nem oltatták be magukat ellene. A potencialitást azonban én most elsősorban nem biológiai, hanem spirituális értelemben fogom szemlélni. Ugyanis ez a helyzet, amibe sajnos egyre jobban nyakig merülünk, kétféle módon is lehetőséget kínálhat az egyház számára, mégpedig pozitív és negatív értelemben.

Essünk túl a potenciális lehetőségek sötét oldalán! Ha belegondolok, az ismerősi körömben számomra elérhető hívő emberek reakciói igen változatosak, de sajnos még mindig jellemző rájuk sokszor az ostobaság. Állandóan találkozom vírustagadó lelkipásztorral vagy olyan kereszténnyel, akire a többi keresztény tekintélyként figyel és követi a szavait. Nem akarok a kelleténél erősebb szavakat használni, de szerintem az ilyen hívőknek egyszerűen nincs mentségük! Miattuk, az ő meggyőző erejüknek köszönhetően meg is halhatnak emberek, akik nagy kortyokban benyelik a konteo-elméleteket vagy akár arra hivatkoznak, hogy "nekem van hitem, hogy Isten oltás nélkül is megment a fertőzéstől". Utóbbit többször is hallottam a saját fülemmel és sajnos nem voltam olyan helyzetben, hogy visszakérdezzek: vajon a te nagy hited kiterjed az összes emberre is, akivel a mindennapjaid során érintkezel? Vállalod a felelősséget, ha mégis megfertőződsz és továbbadod ezt másnak is? Nekik is van ilyen hitük?

Az egyik potenciális lehetőség tehát, amit ez az egész nyomorult helyzet az egyház számára kínál, hogy elkezdünk azzal kísérletezni, hogyan tudjuk "hitből" megoldani a problémát. Elkezdjük terjeszteni, hogy az oltás veszélyes, mert mikrochipet nyomnak belénk vagy mert kísérleteznek rajtunk - Isten pedig természetesen megvéd minket majd a fertőződéstől, hiszen ez Neki valamiféle szent kötelessége. Vannak olyan keresztények, akik ezt az utat választják és az ebben rejlő potencialitást alkalmazva terjesztik a sűrű, sötét ostobaságokat, amihez a hitüket is eszközként használják.

Pedig a járványhelyzetnek van egy másfajta, pozitív potencialitása is a számunkra. Erről Tapolyai Emőke remek és gondolatébresztő felvetéseket fogalmazott meg egyik előadásában. Fontos kiindulópont, hogy a járvány globalitása olyan kihívás elé állít mindenkit, amit ritkán élünk át így kollektíven. Így például egyetemes tapasztalat lett a közösségek elveszítésének élménye - ami egy olyan lelki következménye a koronavírus miatti korlátozásoknak, mely nagyon is az egyház felségterületéhez tartozik. Potenciálisan pozitív opció a keresztények előtt, hogy az egyedül maradtakat, a vírus miatt szorongókat és a korlátozások miatt lelkileg is bezárt embereket invitálják a gyülekezetekbe - ha kell az online térbe is. A kapcsolatvesztés szerintem lelki tünete a Covid-helyzetnek, az egyház pedig részben a kapcsolatokról szól. Ebben az értelemben mi lehetünk a gyógyír a járványhelyzet egyik tünetére.

A másik, amivel ugyancsak szoktam találkozni és egyáltalán nem meglepő fejlemény, hogy az emberek egy ilyen félelmetesnek kinéző és egyelőre leküzdhetetlennek tűnő szituációban mintegy automatikusan elkezdenek az "istentémával" foglalkozni. Hol van az Isten? Miért engedi ezt meg? Meddig fog ez még tartani? Persze az egyháznak nincs oka arra, hogy az észosztó szerepében feltűnjön, nem is erre akarok senkit ösztönözni, de mégis szóba állhatunk az emberekkel ilyen kérdésekben. És talán abban is segíthetnénk, hogyan fogadják el könnyebben az emberek ezt a helyzetet. Elfogadás alatt nem egy beletörődő magatartást értek ("mindegy, ez van, nem lehet ezen változtatni"), hanem egyfajta egyetértő elfogadást, ami arra motivál, hogy bár küzdünk a vírushelyzet megoldásáért, de együtt is tudunk élni az adott pillanattal és megmaradunk aktívnak.

Nyilvánvaló, hogy a fentiek pusztán kiemelések és kettőnél sokkal több pozitív lehetőség kínálkozik számunkra. Mindez pusztán illusztráció arra, hogy a fokozódó járványhelyzet potenciálisan kétféle utat jelenthet az egyháznak: az egyiken önmagunkat hiteltelenítjük, a másikkal pedig hitelesítjük a szélesebb társadalomban. Mindezt egy olyan helyzetben, ahol nem lesz nehéz empatikusnak mutatkozni, hiszen mi magunk is szenvedünk a koronavírustól. Ugyanazt a levegőt szívjuk, mint a többiek.

Tovább

A tudomány: emberi dolog

"Vallást nem, vagy csak vallással lehet helyettesíteni" - ezt a mondatot már többször is leírtam itt a blogban, de vannak olyan kijelentések, melyeket néha újra és újra elő kell szedni. Például akkor, ha az emberrel történik valami amiből megérti, hogy a valláspótléknak használt dolgok sosem lesznek olyan jók, mintha inkább őszintén hinnénk.

A tudomány sosem akart vallás lenni, de sokak számára mégis az lett. Vagy inkább: valláspótlék. Ez azért is meglehetősen furcsa paradoxon, mert a szcientista-ateisták előszeretettel szokták kiemelni, hogy a tudomány és a vallás egymást kizáró tényezők - miközben ők maguk szinte vallásos módon fordulnak a tudományhoz. Nos, én kifejezetten szeretem a tudományokat, noha csupán a laikus műkedvelő lelkesedésével vagyok képes a legtöbb tudomány felé fordulni. Csodálom és bámulom a nagy koponyák briliáns képességeit és elbűvölve olvasok tudományos-ismeretterjesztő könyveket. Semmi bajom a tudománnyal, még azt is valamennyire meg tudom érteni, ha valaki rajongva szereti valamelyik szegmensét, a tudománynak biztosított autoritás a társadalomban pedig jól mutatja a teljesítőképességét.

De ha a tudománynak olyan dimenzióban is tekintélyt adunk, ahol azt nem igényli magának, az akkor sem fog működni, ha egyébként semmi bajunk vele. A tudomány, mint valláspótlék pontosan ezt teszi: felemeli a tudományt a mindenhatóság misztikájába, az isteni szférába, ahol egyébként nem lenne keresnivalója. Ezt a hamis képzetet olyanok is előszeretettel erősítik az emberekben, mint az előző bejegyzésben említett Harari. Pedig a tudomány "csak" roppant hatékony, de nem mindenható.

Ezzel az ember például akkor kezd el igazán szembesülni, amikor egy-egy terület szakemberével találkozik és annak szavaiból tulajdonképpen az adott terület "hangja" szól hozzá. Konkrétabban szólva: az elmúlt időszakban (és még most is) sajnos sokat járok orvosokhoz különféle egészséggel kapcsolatos panaszaim miatt. Az orvostudomány, mint alkalmazott diszciplína rengeteget fejlődött és van sok terület, ahol bámulatos eredményeket képes felmutatni. Mégis, állandóan és makacsul visszatérő benyomásom volt, hogy az állandó orvosi vizsgálatok, konzultációk során az engem tudásban messze meghaladó orvosok hétköznapi szimptómákkal sem tudnak mit kezdeni. Anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék, az elmúlt másfél évemben egy olyan problémától szenvedtem, amiről utólag kiderült: hétköznapi, jól ismert és jól kezelhető betegségről van szó. Mégis, négyféle orvoshoz mentem el számos alkalommal mire a történet lezárult, és négyféle választ kaptam - ezek közül az egyik bizonyult helyesnek. Az orvosok mind ugyanazokat a leleteket és eredményeket látták, és persze ugyanahhoz a szakterülethez tartoztak. Egyikük azt mondta, hogy nekem "A" típusú betegségem van, egy másik erre kijelentette, hogy dehogyis, ez egy "B" betegség lesz. Olyan is volt, aki azt mondta, még sosem látott ilyet (ismétlem, valójában egy hétköznapi dologról volt szó...), végül az utolsónak fogalma sem volt mi a helyzet és mindenféle technikákkal "kísérletezett" rajtam. Négy hónap tömény szenvedésbe került részemről ez a véleménydiverzitás. Lehet az is, hogy rossz orvosokkal találkoztam, de ahogy időközben ismerőseimmel beszélgettem a témáról, korántsem tűnik ez jó magyarázatnak.

Nem szeretném a tudományt leszólni, mert igazán nem szolgált rá. Végülis legalább az egyik út járhatónak bizonyult a négyből... De a tudomány arra a mítoszra sem szolgált, ami érinthetetlen szent tehénként tekint magára a tudományos vállalkozásra. Míg filozófiai viták zajlanak az asztalok körül annak kapcsán, micsoda hülyeség a hit és mennyire hatékony segítséget nyújt a tudomány, én ennek mindkét oldalról egy ennél árnyaltabb valóságát voltam kénytelen megtapasztalni. Saját szenvedéseim kapcsán éltem át: a tudományt képviselő kutatók, orvosok, szakemberek sokszor csak találgatnak. Nem azt mondom, hogy pontosan úgy, mint a kristálygömbjükbe révedő ezoterikus szerencsétlenek, de a gyakorlati élethelyzetek szempontjából mégsem olyan nagy hatékonyságot él meg az ember, mint ahogy a szcientista rajongás azt beállítja. A tudomány a társadalom felé egy autoritatív, tekintélyes, súlyosan komolyan veendő képet sugároz, miközben belül viták, eszmecserék, bizonytalanságok jellemzik - hiszen ezek révén lép előre. Mindkét kép megfelel a valóságnak, de olyan korban élünk, amikor előbbit túlhangsúlyozzák, miközben utóbbiról szót sem ejtenek.

A tudomány nem egy vallás, hanem egy nagyszerű vívmány. Ne adjunk rá papi ruhát. Lássuk a lehetőségeit, a távlatait, de a korlátait is. Vagyis a reális képet, amire egyébként szerintem maga a tudományos gondolkodásmód is törekszik.

Tovább

Harari és a hit

Már a harmadik könyvet olvasom az izraeli meleg történész-futurológus Yuval Noah Hararitól, melyben tulajdonképpen vízióit osztja meg múltról, jelenről, jövőről - mégpedig globális kontextusban, az egész emberiségre vetítve. Két dolgot biztosan kijelenthetünk Harari kapcsán: az egyik, hogy igen olvasmányosan és nagyon provokatívan, gondolatébresztő módon fejti ki a mondanivalóját, a másik pedig, hogy láthatóan ki nem állhatja a vallásokat. Ennek fő oka pedig talán az, hogy nem érti igazán a szerepüket.

Vajon mennyire lesznek relevánsak a 21. században a "klasszikus" világvallások, mint amilyen a kereszténység, az iszlám vagy a hinduizmus? Segítenek az emberiség problémáinak megoldásaiban vagy nem? Nos, Harari alapvetően három csoportra bontja a lehetséges problémákat. Az első csoportba a technikai problémák tartoznak (például olyan kérdések, hogy mit kezdjünk a globális felmelegedés okozta aszályokkal). A második csoport az eljárásbeli problémáké - mint amilyen az a kérdés, hogy milyen intézkedéseket hozzunk a globális felmelegedés megelőzése érdekében. Végül a harmadik csoport az identitásproblémák területe (erre példa lehet az olyan dilemma, miszerint foglalkozzam-e egyáltalán más nemzetek kérdéseivel vagy csak a saját "törzsemmel" törődjek?).

Nem nehéz belátni, hogy régen mindhárom terület a vallás fennhatósága alá tartozott. A technikai problémákban, mint a mezőgazdaság, a gyógyászat és ehhez hasonlók, a sámánok, papok, szent személyek mondták meg mit kell csinálni. Ha aszály fenyegetett, az emberek a papokhoz fordultak, hogy azok rimánkodjanak az istenekhez segítségért vagy éppen áldást kérjenek a termésre. Ha beteg lett valaki, a sámán, a gyógyító ember, a guru vagy a pap feladata volt gyógyítani. Ma már ezeket a funkciókat átvették a biológusok, a sebészek, a szakemberek. A vallás tehát kiszorult a technikai problémák régiójából. Ugyanez történt az eljárásbeli problémák esetében. A múltban például a gazdaságpolitikai kérdésekben az egyház beleszólt az állam pénzpolitikájába, ma viszont inkább már a pénzügyi szakemberek hangjára van szükség, ha gazdasági kérdések merülnek fel - az egyház csak téblábolna ezen a vidéken.

Az egyetlen terület Harari szerint, ahol a vallásnak a jövőben is valószínűleg erős szerepe lesz, az identitáskérdések szegmense - csakhogy úgy véli, itt sem a megoldás, hanem a probléma részét képezi majd. A vallások a 21. században így nem hoznak esőt, nem gyógyítanak betegségeket, nem építenek bombákat - de továbbra is megmondják kik vagyunk "mi" és kicsodák "ők", mit kell meggyógyítani és kit kell lebombázni. Harari szerint a vallások azért is maradnak meg fontos entitásként a társadalomban, mert az emberiség ereje a tömeges együttműködésen alapszik, a tömeges együttműködés pedig a közös fikciókba vetett hiten áll meg. Legnagyobb sajnálatára - teszem hozzá.

Dióhéjban ez az a nem túl lelkesítő szerep, amit Harari a vallásoknak szán egy általa elképzelt jövőben - ahol nem mellesleg a homo deus, vagyis az "isteni ember" él majd, vagyis egy tökéletesített, optimalizált, szinte isteni képességekkel rendelkező lény.

Ám ne felejtsük el, itt nem a jövőt, hanem a Harari által elképzelt, sőt talán favorizált jövőt látjuk. Ebben a fiktív jövőben pedig maga Harari az isten, aki sajátos logikája és tulajdonképpen ízlése szerint tologatja az építőkockákat, teszi helyre az elemeket és legózza össze a társadalmat felépítő komponenseket. Nem mondhatjuk azt, hogy Harari minden elképzelése valóságtól elrugaszkodott, sőt könyveiben szerintem többször is nagyon szellemesen és kreatívan mutat rá dolgokra, vet fel plauzibilisnek is nevezhető ötleteket, vázol fel lehetséges forgatókönyveket. De a vallás igazi szerepét szerintem nem látja át, ezért aztán nem is a jó szerepet adja neki a színpadon.

Tény és való, hogy a vallások - és most én maradok a kereszténységnél - ma nem diktálnak közvetlenül a gazdaságnak vagy nem gyógyítanak meg senkit. De ehhez máris hozzátenném: ha helyes képet látunk a kereszténység eredetéről és alapelveiről, akkor a múltban sem látjuk azt, hogy a hívők direkt módon a gazdasági kérdésekkel vagy a gyógyítással foglalkoztak volna. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy nem voltak alapelveik a gazdálkodásról vagy a gyógyításról, de nem ezekről szólt és nem ezekkel foglalkozott a hit. Sőt, maga Jézus sem elsősorban a gyógyítás kedvéért gyógyított és nem is csak azért, mert akkoriban a rabbik művelték ezt a tevékenységet. Jézus gyógyításai messiási jelek voltak, melyek a személyét hitelesítették - de sosem volt kitűzött cél a missziójában, hogy az kifejezetten a gyógyításról szóljon, betegek köré épüljön vagy akár pénzügyi kérdésekben megjobbítsa a társadalmat. Ismétlem: nyilvánvaló, hogy a keresztény értékek követése javára lehet egy társadalomnak, akár anyagi, akár egészségügyi területen is, de nem ez a deklarált célja a kereszténységnek. Egy társadalom érezheti úgy is (ahogy az egyháztörténelemben ez többször előfordult), hogy a kereszténység nincs a javára, sőt akadályt képez, vallási feszültséget okoz - de ettől még a kereszténység a helyén van és végzi azt a feladatot, amire rendeltetett a társadalomban: az evangélium hirdetését. Igen, az ókori kontextusban a kereszténység jobban beleszólhatott a gazdasági kérdésekbe és markánsabb szerepe lehetett a gyógyító tevékenységekben - azonban az a tény, hogy ma nem így van, nem jelent semmit. Vannak korszakok vagy társadalmak, ahol kisebb vagy nagyobb szerep juthat az egyháznak gazdasági vagy egészségügyi kérdésekben - de akár kisebb, akár nagyobb a lehetőség, a kereszténység puszta létezése szempontjából ez sokadlagos kérdés.

A húr, amit Harari láthatóan nem pendít meg, valahogy így muzsikál: a kereszténység lényege szerint nem akar gazdasági tanácsokat osztogatni, de ott akar állni az evangéliumi értékrenddel a pénzkérdések mögött. Ehhez hasonlóan a kereszténység maga nem akar gyógyítani, de motivációs erőt ad a gyógyulásban és akár az orvost is ösztönözheti, hogy a munkáját jobban végezze. (No és persze azért ne zárjuk ki, hogy Isten gyógyíthat is ugye...) A kereszténység tehát nem úgy működik, ahogy Harari lapot oszt neki - és akkor így szépen megmarad az identitásproblémák szűk kategóriájában. A kereszténység igazi értelmében életforma, ami mindent áthat annak a sorsában, aki követi. Láthatóan ez az, amit Harari nem ért meg. Egy igazi hívő ember számára a hit nem egy komponens a sorban, hanem az élete minden területe mögött ott áll. 

Mindig kiver a víz, amikor hívők szájából hallok valami ehhez hasonló kérdést: "szerinted mi a helyes fontossági sorrend: ugye előbb Isten legyen, aztán a család, aztán a gyülekezet és csak utána a karrier meg a többi?" A válaszom az ilyesmire mindig az, hogy ez egy ostoba kérdés. Nemcsak azért, mert a fontossági sorrend mindig dinamikusan változik az adott élethelyzet és periódus függvényében, hanem azért is, mert Isten nem lehet egy elem a sok között a listában. A helyes logika inkább ahhoz van közel, hogy Isten ott áll a listaelemek mindegyikének a hátterében - mert a kereszténység erről szól. Harari és a transzhumanista logika a vallás működését valahogy úgy képzeli, hogy az egy fogaskerék a többi között, de ez alapvető tévedés. Kíváncsi lennék arra, ha Harari megértené a vallások mindent átfogó szerepét az egyén életében, akkor ez a megértés hogyan és mennyiben alakítaná át jelenlegi barátságtalan hozzáállását a kérdéshez...

Tovább

A melegektől a melegig

Míg az egyház most éppen azzal van elfoglalva, mit csinálnak a melegek, közben az egész világon szép lassan egyre melegebb lesz. S bár létezik ökoteológia, a kereszténység még messze nem veszi komolyan a természeti környezet válságát, hanem itt is többnyire a politikai befolyásra összpontosít - miközben szép lassan átlépjük az eseményhorizontot és visszafordíthatatlan károkat okozunk saját magunknak. A most következő bejegyzés azonban többre akar rámutatni annál, hogy baj van "odakint" a világban - de hogy mi köze mindennek a kereszténységhez, azt a végére tartogatom...

A politikával nem az a baj, hogy létezik, hanem az, hogy olyan kérdések mögött is permanens a jelenléte, amelyek pont miatta megtárgyalhatatlanokká válnak. Egyszerűbben kifejezve, ma minden átpolitizált, ezért csaknem lehetetlen bizonyos dolgokról a politika kihagyásával tárgyalni. Futó példaként: ha szombat este elmegyek egy Ákos koncertre, akkor én leszek a fideszbérenc és kormánybarát orbánista, ha vasárnap Bródyt nézem meg a színpadon, akkor onnantól kezdve gyurcsányista-hazaáruló libsi vagyok. Csak az a konstelláció nem létezik, hogy azért megyek el Ákost és Bródyt hallgatni, mert egyszerűen szeretem a zenéjüket. Ma már ez lehetetlennek tűnik, koncertre járni ugye politikai állásfoglalás is lehet.

Nos, valami hasonló a helyzet a klímaproblémával és úgy általában a környezetvédelemmel is. Aki ezt a témát felveti, percek alatt egy olyan beszélgetésbe sodródik, ahol politikai kérdések merülnek fel arról, hogyan használja a baloldali propaganda ezt a kérdést és különben is az egész a befolyásolásról, hatalomtechnikai megoldásokról, túlzásokról szól. Lobbicsoportok nyomulnak, tematizálják a közbeszédet, cégek próbálnak odakönyökölni az asztalhoz - hát erről van itt szó, igazából innen fúj a szél. A természetben persze vannak problémák, akár komolyabbak is, de ahogy eddig, majd most is szépen helyreállítja önmagát. Felfújt dolog ez az egész klímaprobléma...

Hát valami ilyesmit lehet sokszor hallani. Nem az a gond, hogy ebben a megközelítésben nincs igazság, hanem hogy egyszerűen elveszi a fókuszt az igazi problémáról: mert tényleg baj van körülöttünk, mégpedig egyre komolyabb, és ez akkor sem politikai kérdés, ha a politika is beleteszi a kezét. A környezeti összeomlás nem a baloldal vagy jobboldal csinálmánya és az alapvető gond akkor sincs túllihegve, ha túlzó kijelentések és pánikkeltő reakciók is kavarognak a levegőben. Az egész szituáció valahogy úgy fest számomra, hogy miközben egyik oldal veszekszik a másikkal, a világ szép lassan eszkatologikus katasztrófába süllyed a két táborral együtt. Aztán eljuthatunk majd arra a pontra, hogy már nem lesz, aki veszekedjen.

Azt hiszem David Attenborough személyét nem kell nagyon bemutatni. Attenborough nem politikus, nem politikával házal, viszont szinte egész életét kint töltötte a természetben. Már majdnem leélt egy egész évszázadot, és bár az történelmi léptékben nem túl sok idő, mégis végignézhette hogyan tűnnek el komplett fajok, csordák, populációk a Föld színéről. Saját bevallása szerint fokozatosan tűnt fel neki, amikor forgatni ment a stábjával, hogy egyszerűen már nem találja meg azokat az állatokat, melyek életét rögzíteni szerette volna. Nos, Attenborough könyvében "a szemtanú beszámolóját" adja világunkról, és többek között a következőket írja:

"Az összeomlás valójában már meg is kezdődött, minden jel szerint növekvő sebességgel folytatódni fog, és megnyilvánulásai egyre nagyobb arányokban és mind pusztítóbb jelenségek kíséretében követik egymást. (...) Ha azonban továbbra is itt akarunk élni, a puszta intelligenciánál többre lesz szükségünk. Most már bölcsnek is kell lennünk."

A könyv és a belőle készült film a mai Csernobil és Pripjaty körzetével zárul: egy olyan hely látképével, amit mi emberek tettünk tönkre, és amit a természet visszavett tőlünk, hogy nélkülünk folytassa tovább.

De miért írok ilyen témáról egy alapvetően teológiai jellegű blogban? Mi köze mindennek a teológiához, a hitünkhöz, az egyházhoz, a kereszténységhez? Nos, a helyzet az, hogy egyelőre nem túl sok. A fenti fejtegetést részben annak illusztrálására szántam, hogy érzékeltessem: vannak olyan sürgető és nagyon súlyos kérdések, melyekkel szinte alig foglalkozunk hívőként, vagy legalábbis a retorikánk cérnavékonyan szól - miközben egyébként fontos, de horderejében kevésbé súlyos problémákat újra és újra előszedünk. Természetesen mondhatja erre valaki, hogy a világ mindenképpen a pusztulás felé halad - bármit is teszünk, a Szentírás előre megjövendölte, hogy minden amit magunk körül látunk, az enyészetnek van fenntartva. Ez a logika azonban legalább két okból is hibás. Egyrészt keresztényként isteni megbízásunk van a Kert (vagyis a teremtett valóság) megőrzésére - és én nem látom a Szentírásban, hogy ez a feladat az utolsó idők periódusára már nem vonatkozik. Másrészt, ha minden az enyészeté lesz, akkor a többi probléma sem érdemel túl sok figyelmet - azok sem, melyekre nagyon is figyelni szoktunk.

Az éppen mesterséges izzásban tartott melegkérdést, melyre az egyház folyamatosan reagál, súlyos hiba lenne elbagatelizálni. Tény és való, hogy nagy kihívást jelent a kereszténységnek, de nem értek egyet azzal a trenddel, hogy ez most az egyház legnagyobb kérdése. Nem kell perifériára szorítani, de ha egy-ügyű lesz az egyház és csakis ezzel foglalkozik, félő hogy az unokáinknak már nem a melegekkel, hanem a meleggel és beláthatatlan katasztrófákkal kell majd szembenéznie. Miközben ideológiai vitacunamikban kavargunk és próbáljuk védeni magunkat, az egész világ darabokra hullhat körülöttünk - és ehhez a trendhez láthatóan nem sok szavunk van. A probléma sokkal többről szól és jóval összetettebb annál, minthogy ne szemeteljünk olyan sokat vagy vegyünk elektromos autót. A nyugati kultúra életszemlélete, féktelen fogyasztómániája, a megszokott komforthoz való ragaszkodása épp úgy spirituális kérdés, mint az, hogy ki kivel házasodjon. Senkit nem ijesztgetni akarok, csak figyelmeztetni: ne hagyjuk, hogy ez a téma a politikai befolyás erőterében maradjon, és ne higgyük el azt sem, hogy keresztényként mi ehhez nem szólhatunk hozzá. Nagyon is kellene, hogy legyen mondanivalónk, hangosabb és erősebb, mint ahogy most hallatszik.

Tovább

Egyre bűntelenebb vagyok...

Ez most egy olyan bejegyzés lesz, ami talán az átlagosnál is személyesebb. A blog nem rólam szól, nem konkrétan az én személyem a téma, de az én személyiségemen szűrődnek át a sorok, az én nézeteim és hangvételem, az én stílusom, íráskészségem, műveltségem (műveletlenségem) óhatatlanul áthatja, amiket ide leírok. Néha azonban úgy érzem, jobb megoldás kicsit konkrétabban is előlépnem a háttérből - ki tudja, talán terápiás haszna is lesz, vagy éppen kritikusan nekem esik majd a publikum.

A cím szándékosan provokatív. A provokáció tudatos vonása online-énemnek, de sosem a feszültségkeltés, hanem kifejezetten a gondolkodásra ösztönzés a célom. Fejlődés csak akkor lehetséges, ha az ember kibillen a kényelmes egyensúlyából és ezt nem tragédiaként értelmezi, hanem szükséges lehetőségként, mely a cél felé vezet. Nos, én egy kibillentő vagyok. Megértem, ha egyesek utálnak ezért, örülök ha mások ezt értékelni képesek. Ez azonban mindegy is, mert a reakcióktól függetlenül vagyok ilyen. No de mi történik akkor, ha egy kibillentő ember maga is kibillen? Ez történik most velem, erről akarok röviden írni nektek.

Szóval, a cím provokáció. Mostanában egyre bűntelenebb vagyok, hiszen aki testileg szenved, az elszakad a bűntől. Ez természetesen erőtlen tréfa részemről, mert ez a vers Krisztus testi szenvedéséről szól. Az viszont sajnos nem tréfa, hogy lassan két éve egymásnak adják át a kilincset nálam a betegségek. Még fel sem épülök egy műtét után, már jön is a következő gond, az orvosi vizsgálatok, a gyógyszerek, a nemalvás, a tünetek - vagyis így együtt: a szenvedés. Most erről szól az életem, hogy újra és újra ráébredek, végtelenül törékeny ember vagyok, gyenge, sebezhető, aki néha nem bírja a pofonokat állva.

Nem azért fedtem ezt fel, hogy sajnáltassam magam és lekaszáljam a Nagy Lájkmezőt, begyűjtve együttérző megjegyzéseket. Lényegesebb ennél a tény, ha az ember testileg szenved, megért dolgokat. Például azt, hogy van, amit csak így érthet meg. Van olyan tudás és tapasztalat, amihez egyszerűen nem vezet el másik ösvény, nincs másik út arrafelé, és bár gyötrelmes rálépni, de a végén gazdagabban jön ki az ember. Egy kereszténynek ezt talán magyarázni sem szükséges: hiszen egész hitünk azon áll meg, hogy Valaki a szenvedés útját választotta, hogy célhoz érjen értünk.

Az ilyen tapasztalat erőteljesen kontrasztossá teszi például, hogy az ember feladjon bizonyos harcokat - az egyik legnehezebb azt feladni, hogy nem baj, ha tévedek és nincs igazam. Az sem baj, ha mások nem értenek egyet velem - az egész világnak Krisztus előtt kell majd egykor térdet hajtania, nem előttem. Mindezt persze az ember ésszel felfogja, de nagyon szépen kiemeli a szenvedés, hogy ésszel felfogni valamit, az bizony milyen rettentő kevés. Kicsit olyan ez, mintha kognitívan tanulnék biciklizni: könyvet olvasnék arról mikor hova tegyem a lábam, hogyan próbáljak egyensúlyozni és mihez kezdjek azzal, ha eltaknyolok. De az agyamnak nem az a része tanul biciklizni ilyenkor, mint amelyik éles helyzetben áll a feladat előtt, érzi a félelmet, amit az egyensúlyvesztés bizonytalansága okoz, pumpálja az adrenalint az örömtől, amikor sikerül megtenni néhány métert.

A szenvedésben nem olvasgatunk a biciklizésről, hanem éppen kint vagyunk a terepen és izzadva próbáljuk megőrizni az egyensúlyunkat. Ez teljesen normális és gazdag tanuláshoz vezet. Képmutató lennék, ha most érzelmesen kifakadnék milyen nagyra is értékelem az egészségi problémáimat. Az őszinte igazság az, hogy utálom mindet és meg akarok tőlük szabadulni - meg is fogok! Közben viszont aratni szeretnék a tapasztalatok között és amikor kijöttem az egészből, átgondolni mindent, másoknak támaszt adni, másokat is biciklizni tanítani. Ez a tervem nekem, a kibillentőnek.

Tovább