2015. december 23., szerda

Kevés idő - sok könyv

Egy esztendő végére elérve mi sem természetesebb annál, minthogy az ember visszatekint. Röviden én is megpróbálok hátranézni, és ez most elsősorban azokra a maradandó élményt jelentő olvasmányaimra vonatkozik, melyekkel az idei évben találkoztam. Meglepő módon olyan könyv is akad közöttük, amely annak ellenére (vagy éppen azért!) maradt emlékezetes számomra, mert nem értettem egyet a szerzővel.

Az élet rövid, a jó könyvek listája meg túl hosszú. Még ha teret is engedek annak a rossz szokásomnak, hogy egyszerre több kötetet is bújok, a helyzet reménytelennek tűnik. Néha már az az ember érzése, hogy a sok könyv maga alá temeti. Ebben az évben ráadásul nekifogtam angolul is olvasni – azt hiszem minden túlzás nélkül állíthatom, egy egészen új dimenzió nyílt meg ezzel előttem. Egy olyan világ kapuit tártam szélesre, ahol tulajdonképpen bármilyen tématerületről elképzelhetetlen mennyiségű irodalom zúdulhat az ember nyakába. Mivel az idő véges, a hatalmas dömpingből szelektálni kell: 2015-ös étlapomat ezért úgy állítottam össze, hogy abban szépirodalom, lektűr, tudományos ismeretterjesztés, és persze vallástudomány és teológia is helyet kapjon. Nyilván a blogban utóbbi két kategória a legérdekesebb, ezért a következőkben ezekből szemezgetek.

Még az év elején jelent meg James Dunn „Kezdetben volt az evangélium” című munkája, melyet nyugodt szívvel ajánlok mindenkinek, aki rendkívül olvasmányosan és mégis mély szakmai alapossággal megírt könyvet keres arról, hogyan íródtak a Jézusról szóló beszámolók. Dunn nem rest, hogy belemenjen kényesebb kérdésekbe, és a hazai irodalomban olyan, mélységében nem túl sűrűn tárgyalt problémákra is figyelmet fordít, mint a Jézus által elmondott anyag szóbeli terjedésével kapcsolatos kritikus felvetések. Vajon mennyire és hogyan változott meg az evangélium a Jézus halála és feltámadása, valamint a szöveg leírása közti időszakban? A könyv meglehetősen gyorsan végigolvasható, mert nem túl nagy terjedelmű, de a rövidség mögött nem felszínesség, hanem tömény és nívós tartalom rejlik.

Nagyon kíváncsian kezdtem bele, és elégedetten tettem le az annál vaskosabb „Vallástörténeti értekezés”-t, azaz Mircea Eliade munkáját, mely magyar nyelven most jelent meg először. Aki kíváncsi arra, hogyan lehet a vallásokat a szimbólumaikon keresztül megérteni, nem foghat mellé a kötettel. Eliade a hierofániákon keresztül próbálja bemutatni a vallások működését, azaz arra kíváncsi, hogy a szent dolgok, melyek a különféle hitek közepében állnak, hogyan mutatják meg magukat a különféle felfogásokban. Nagyon érdekesnek találtam, hogy a kiváló szerző megkérdőjelezi a bejáratott evolucionista felfogást, miszerint a mai, komplex vallások az egyszerűbb vallásokból fejlődtek ki: kutatásaiból az tűnik egyre világosabbnak, hogy az ősi vallások is igencsak bonyolultak lehettek, és a közkeletű elképzeléssel szemben nem voltak primitívek.

Az idén általam olvasott jó könyvek között feltétlenül helye van „A Menny története” című opusznak. Persze a könyv szerzői, azaz Colleen McDannell és Bernhard Lang nem látnokok vagy próféták, akik éles képet fognak a Mennyországból és leírják, amit ott látnak. Sokkal inkább történészek, akik arra voltak kíváncsiak, az emberiség az elmúlt évezredekben hogyan gondolkodott a boldog túlvilági létről. A nagyon alapos dolgozatból kiderül, hogy gyakorlatilag két pólus, az antropocentrikus és a teocentrikus gondolkodás váltogatta egymást. Az első inkább az emberek túlvilági boldogságának részleteiben merült el, míg a második Isten személyét helyezte a Mennyország középpontjába és úgy magyarázta annak milyenségét. A Menny története tehát valójában nem is annyira a Menny története, hanem a mi történetünk, földi embereké. Olyan tükör, ami megmutatja hogyan képzeljük el a halál utáni örök boldogságot, még ha az itt a földön rejtve is marad a szemeink előtt.

Magyarul egyelőre nem jelent meg Denis O. Lamoureux „I love Jesus and I accept evolution” című könyve, melyben az evangelikál szerző a teológia és a biológia alapos ismerőjeként azt taglalja, milyen alapon fogadhatjuk el az evolúcióelméletet hívőként. Lamoureux a problémafelvetések után első körben a teológiai dilemmák felé fordul: megérteti olvasójával azt a hátteret, melynek ismerete elengedhetetlen a teremtéstörténetek helyes interpretálásához. Nagyon tetszett, hogy mély tisztelettel fordul a Szentírás felé, és nem megmosolyogni akarja a bibliai szerzők „elavult világképét”, hanem megérteni és helyes kiindulópontként felhasználni azt. A teológiai reflexiók során ráadásul nem fél feltenni keményebb kérdéseket, melyek előkerülhetnek, ha valaki keresztényként elfogadja az evolúciót. Így például kitér Ádám történetiségének kérdésére, illetve azokra a dilemmákra is, hogyan kell az újszövetségi szakaszokat érteni, ha nem vesszük szó szerint a teremtéstörténeteket. A könyv második felében inkább a természettudományos felvetések sorakoznak, természetesen a laikus olvasó számára is érthető színvonalon. Végül még abból is ízelítőt kapunk, hogyan lehet ezt az egész kérdést evangéliumi hívőként szemlélni. Jól felépített, színvonalas és gondolkoztató könyv – ajánlom azoknak is, akik még nem mesterei az angol nyelvnek, mert könnyen érthető és igen olvasmányos!

Peter Enns Szentírással kapcsolatos analógiájáról már korábban tettem említést itt a blogban. Enns „Inspiration és Incarnation” című könyvéről mindenképpen elmondhatjuk, hogy kettős hatást váltott ki. Egyrészt a szerző a könyvben foglaltak miatt (is) elveszítette állását, másrészt a kötet bestseller lett és igencsak dinamikus teológiai vitákat váltott ki. Ez a két tény eléggé felcsigázott ahhoz, hogy beszerezzem a könyvet. Leegyszerűsítve a dolgot, a könyv alapvető állítása egy hasonlaton alapszik: ahogyan Jézus Krisztus egyszerre volt ember és Isten, és testet öltött születésekor, úgy a Biblia is ehhez hasonlóan egyszerre „inkarnálódott”, azaz öltött fizikai formát, mint isteni és emberi alkotás. Enns könyvében ebből a párhuzamból kiindulva szemlélődik, és vizsgálataiban arra is kitér, vajon az újszövetségi szerzők milyen metódusokkal használták fel az ószövetségi szakaszokat, és mennyire voltak precízek az értelmezéseikben. Végigolvasva a könyvet, én semmi olyan egetrengető durvaságot nem találtam, ami miatt Enns kemény pofonokat kapott. Persze szó se róla, a konzervatív beállítottságúaknak néhány megjegyzése csíphette a szemét.

Végül egy olyan kötetet is megemlítek, melyet részben a szerző életútja miatti kíváncsiságból vettem kézbe. Bart Ehrmanról ugyancsak tettem már említést a blogban. Ehrman újszövetséges professzorként dolgozott, ám az évek során végül elveszítette keresztény hitét. Hitehagyásának teológiai okai voltak, s igazi indokait a „God’s problem” című könyvében írta le: ezek pedig az örök vitához, a teodíceához kapcsolódó problémákban gyökereznek. Ehrman szerint a Biblia számos választ ad arra, miért élnek meg az emberek brutális gyötrelmeket – például Isten haragja sújtja őket, egymásnak okoznak szenvedést, vagy éppen azért, mert ezek a fájdalmas események a végidők jelei közé tartoznak -, de mindegyik magyarázat elégtelen, és a szerző szerint ha összerakjuk őket, együtt sem vezetnek igazi felelethez. Azon túl, hogy mélyebben beleláthattam az okokba, melyek miatt Ehrman elfordult a hitétől, akarva-akaratlanul nagyon jó bibliai teológiai könyvet is alkotott a szenvedés kérdését illetően, hiszen szisztematikusan összeszedte a Biblia válaszait. Látszik, hogy nagyon tehetséges emberről van szó, ezért nagyon sajnálom, hogy úgy döntött, ahogy, és reménykedem abban, hogy minden dilemmája ellenére egyszer majd visszatalál a hitéhez.

Én ezzel a rendkívül szubjektív válogatással kívánok a blog minden olvasójának boldog karácsonyt, és egy még boldogabb új évet! Köszönöm mindenkinek, aki ebben az évben engem olvasott, és reményeim szerint január elején ismét felveszem majd az ünnepi időszak kedvéért most letett fonalat. A blog is akkor fog frissülni legközelebb.

2015. december 20., vasárnap

Az indiánsrác és a banzáj

Ákos, szerintem te is ismered a viccet: azért veszélyes, ha a szőke nő balra indexel, mert lehet hogy nem jobbra fog kanyarodni. Te azonban sokkal kiszámíthatóbb vagy ennél. Annyira jobbra húzol, hogy szerintem még a balkanyart is jobbra veszed be. Bevallom, ennek ellenére nagyra értékelem a művészetedet, és fejből vágom a szövegeid jó részét. Éppen emiatt fáj az, ami veled történik.

Ákos, úgy gondolom, ne bonyolítsuk a felismerhetetlenségig azt, ami végtelenül egyszerű. Beszéljünk egyenesen és őszintén. Mi történt itt? Mondtál valamit a nők szerepéről, amihez hasonlót előtted egy politikus is mondott. Ez felbőszítette a Telekomot, és mivel kijelentéseddel képtelenek voltak azonosulni, egyszerűen kirúgtak. Túldimenzionált, érthetetlen és valahol szánalmas mosolygásra késztet, hogy egy multicég hitvallásra hivatkozva ilyet tesz, de ez végülis kettőtök dolga - az egyik sarokban állsz te, mint megbecsült zenész és közéleti személyiség, a másikban pedig egy privát cég, mint tőkeerős szponzor. Napnál világosabb, hogy ez egy kétszereplős történet, zenész és támogató konfrontációja, amihez semmi köze nincs senki másnak. Vagy legalábbis: ha kerek lenne ez a világ, ennek így kellett volna történnie.

Hanem a történet úgy alakult, hogy a politika igen gyorsan betette a lábát. Csak aki rettenetes ostobaságban vagy szellemi vakságban szenved, az nem látja mi történt itt. A jobboldali-konzervatív kormány viharos gyorsasággal kiállt melletted, és ahogy a Telekom beléd rúgott, azzal a lendülettel ők is rúgtak egy hatalmasat a Telekomba. Hívhatjuk ezt retorziónak vagy bosszúnak, és pontosan fogalmazunk, mert valóban erről van szó. A Bosszú Népe megmozdította csizmáját, és lendületből adott egy hatalmasat.

De hadd legyek most egészen őszinte: ez a rúgás, amit a Telekom kapott a kormánytól, a te bokádat is elérte. Egyértelmű üzenetet tolmácsolt ugyanis rajongók és utálók felé: Ákos össze van nőve több szálon is a politikai elittel, és ha valaki őt bántani merészeli, hát számoljon vele, hogy a hatalom a nyakába zúdul. Nos, ez az az üzenet, ami ennek az egész felfújt hisztériának a sorai közül kiolvasható, és mivel nagyon intelligens és szenzitív embernek tartalak, kizártnak tartom, hogy éppen te ne olvasnád ki.

Ákos, bizonyos értelemben össze vagy nőve a politikával, és ez árt a művészetednek. Rajongódként írom le, hogy utálóid a szívük mélyén ettől viszolyognak a legjobban, ha a nevedet meghallják. Szerintem elképesztően jó dalokat tudsz írni, és úgy csepegteted beléjük a keresztény üzenetet, hogy a koncertjeiden a legnagyobb pogányok is önfeledten kántálják őket. Ez az, amitől a teljes magyar keresztény zene elérhetetlen messzeségben van. Neked sikerült eljutnod oda, hogy szabadon énekelhetsz a hitedről, anélkül hogy vallási fanatikusnak bélyegeznének vagy hülye szektásnak gondolnának. Igazán ragyogó eredmény, amit kár lenne a politikai kapcsolatok miatt feladni.

Van egy nótád, aminek a szövegét most különösen is aktuálisnak érzem. A refrénben így fogalmazol: "Annyi úton elindulhat az ember / Mind egyre megy / Mert jó válasz csak egy van / Egyetlen egy". Tökéletesen igazad van, és azt is tudom melyik az az egyetlen egy út, amin érdemes elindulni, még ha nagyon keskeny is. Utálnak téged, mert utat választottál, ráadásul végig akarsz menni rajta, a magad konzervatív módján.

De Ákos, ez az egyetlen egy út nem a politika útja. Ezen az úton helye van a művészetednek, és benne annak a hitnek is, amit képviselsz. Ám nincs helye a nagypolitikát átható gerinctelenségnek és erőfitogtatásnak, ami csak arra jó, hogy letérítsen téged erről az útról és befeketetítse a zenét, amit komponálsz. Egy romlott rendszerrel a hátad mögött - sajnos függetlenül attól, hogy bal vagy jobboldali az - nem lehet hitelesen egy romlatlan üzenetet képviselni.

Úgy gondolom, még egy rúgásra lenne szükség: ahogy a Telekom kirúgott téged, aztán a kormány kirúgta a Telekomot, most neked is erőt kellene gyűjtened, és kirúgni a politikát a művészetedből. Szerintem senkinek nem hiányozna, aki szeret téged hallgatni, ám esetleg a magad és az Ügy oldalára állíthatnál olyanokat, akik eddig az ellentáborhoz tartoztak. Ettől a tehertől megszabadulva lazábban mozoghatnál azon a bizonyos egyetlen egy úton.

2015. december 15., kedd

Született férjek

Az élet úgy hozta, hogy az elmúlt héten egy kommunikációelméleti megközelítést kellett tanulmányoznom arról, mennyire eltűnnek a hölgyek a férfiak árnyékában, ami a kommunikációt illeti. Akkor még nem tudtam, hogy az "ország dalszerzőjének", azaz Ákosnak a szüléssel kapcsolatos, a nőket valahol a fakanál és a szülőszoba közé pozicionáló meglátásaitól lesz hangos az internet.


Lássuk bárhogyan a férfiak és a nők szerepét a társadalomban, a teljes igazság az, férfinak lenni mindig is jobb volt. A patriarchális társadalmak a férfiakat férfias, a nőket nőies viselkedésre nevelik, és a maguk eszközeivel meg is büntetik azokat, akik ezeket a jól kimért határokat áthágják. A férfi persze legyen férfi, a nő meg nő - ezzel nekem nincs vitám -, de kétségkívül az a helyzet, hogy a férfias mintákat és tulajdonságokat általában értékesebbnek tartjuk a nőieseknél. Ezt a békát viszont már nehezen nyelem le. És az a helyzet, hogy az olyan nyilatkozatok, amilyen most Ákosé volt, mintha mégis ilyesmit kívánnának letolni a torkomon. 

Nehezen tagadható, hogy a férfiak világában élünk. Ez még akkor is igaz, ha a történelemben voltak hölgyek, akiknek sikerült "alfa-pozícióba" jutniuk, ám ők is csak kivételként erősítették ezt a szabályt. Ilyen például I. Erzsébet angol királynő: pozíciójától és mintegy negyvenöt éves uralkodásától függetlenül a parlament összes tagja férfi volt körülötte, ahogy a hadsereg összes hivatalnoka, országa összes bírája is. Férfi volt az összes püspök és érsek, minden teológus és pap, szinte minden meghatározó pozícióban lévő ember. S természetesen ha visszatekintenénk a történelemben, az összes mezőgazdasági és ipari társadalomban alapvetően férfiuralommal találkoznánk. Ez a valóság a két nem közül inkább a férfiaknak fekszik, nekik kedvezőbb, számukra optimálisabb. De éppen ezért kell a nőket felemelniük magukhoz!

A fentebb emlegetett kommunikációelméleti megközelítés ugyanezt támasztja alá. Cheris Kramarae, aki kutatóként foglalkozott a kérdéssel, arra az alapvető meglátásra jutott, hogy a nyelv többnyire a férfiak által létrehozott konstrukció. A forgalomban lévő kifejezések java részét férfiak alakították ki, és azokat úgy is illik használni, ahogy ők elvárják. Csak félig-meddig mulatságos a tény, miszerint az angol nyelvben 22 kifejezés van az erkölcsileg laza pasira (például hódító, Don Juan, playboy, csődör, stb...), ráadásul ezek is kedvező színben tüntetik fel őket, míg 200 szónál is több az erkölcsileg léha nőre (szajha, ringyó, kurva, szuka, könnyű préda, lotyó, kitartott, stb...), melyek mind pejoratívak. Kramarae kutatásai (melyeket itt most nem akarok ismertetni) részletesen rámutattak arra a tényre a kommunikáció kapcsán, "ha a nők részt akarnak venni a társadalomban, akkor saját modelljüket a férfiak által kialakított kifejezésrendszerhez kell igazítaniuk". Tudatosan vagy akár tudat alatt is állandóan arra figyelni, hogy egy nő úgy fejezze ki magát, hogy a férfivilág megértse, folyamatos erőfeszítést igényel és általában kétségben is hagyja a nőket afelől, hogy megfelelően használják-e a szavakat. (Ezért van az, hogy amíg a nyelvet uraló férfiak általában "egyenesen kimondják" amire gondolnak, a hölgyek inkább körülírják azt). Nagyon érdekes, hogy amikor hölgyek általában férfiasnak tekintett pozíciókba jutnak, akkor szinte ösztönszerűen a férfiakhoz alkalmazkodnak a kommunikációt illetően. Em Griffin, kommunikációelmélet szakember leír egy példát egy lelkésznőről, aki középiskolai diákokkal foglalkozik. A hölgy a következőket mondta:
"Hagyom, hogy a külsőm és a viselkedésem nőies legyen - ékszerek, rúzs, kedves és barátságos hang. Viszont a mondanivalóm tartalmát úgy állítom össze, hogy a férfiakra is hatást gyakoroljon... ...Gondosan felkészülök, tudom a forgatókönyvet, és sok példát említek a srácok világából. A lányok megtanulnak érdeklődni aziránt, amiről a férfiak akarnak beszélni, ám a férfiak csöppnyi érdeklődést sem mutatnak a nőket érdeklő dolgok iránt. Szinte soha nem utalok például a főzésre vagy olyan filmekre, mint a Thelma és Louise."
Kramarae meglátásainak "az elnémított csoport elmélete" nevet adták, ami nem arra utal, hogy a hölgyek nem tudnak beszélni (sőőőt! ;-)) - sokkal inkább arra, hogy nem szólalhatnak meg a saját hangjukon, hanem át kell kódolniuk a mondanivalójukat a férfiak elvárásainak megfelelően.

Azért írok erről ennyire hosszasan, mert úgy vélem, Ákos megjegyzése a női princípiumokkal kapcsolatosan nemcsak megállapít, hanem - akarva vagy akaratlanul - tovább mélyít egy olyan szakadékot, amely nem feltétlenül a két nem szerepei miatt létezik. Természetesen a nők és a férfiak nem egyformák, mégis a legfontosabb dologban annak kellene tűnniük: mindkét nem Isten képmását viseli magán. Nagy hiba, amikor a különbözőségből egyenlőtlenség következik, azaz az eltérő szerepek miatt alacsonyabbrendűnek tekintik a hölgyeket. Márpedig a nyelvhasználatból és a gyengébbik nem előtt álló lehetőségekből gyakran az az irány látszik, hogy itt nem a szerepek jól definiáltságáról van szó, ahol mindenki szabadon megtalálhatja a helyét, hanem arról, hogy a férfiak a maguk számára kényelmes módon akarják a világot kipárnázni. Ebben a miliőben a nőknek az a funkcionális feladatuk, hogy nyissák a sört, hozzák a távkapcsolót és jó teljesítményt nyújtsanak az ágyban. Ilyen férfiakból szerintem jóval több van, mint kellene, őket hívják pasiknak. De hol vannak a született férjek, akik nem maguk alá gyűrik a hölgyeket, hanem körülveszik őket?

Persze az, hogy akkor mi lenne a helyesebb út, sokféle és szinte végtelen vitákban tisztázható, mindazonáltal most beugrott Arthur Conan Doyle egyik klasszikus regényének vége, Az elveszett világ utolsó jelenete. A sztoriban kalandorok indulnak útnak, hogy egy fennsíkra eljussanak, ahol még élnek a már kihaltnak vélt dinoszauruszok. Az egyik főszereplő, egy Malone nevű férfi többek között azért csinálja végig az életveszélyes túrát, hogy ezzel bizonyítsa férfiasságát otthon maradt, Gladys nevű szerelmének. Végül, mire hazaér a veszélyes útról, döbbenten tapasztalja, hogy a nő időközben már férjhez ment valakihez! Malone mindezek után elkeseredetten kérdezi, hogyan lehetséges az, hogy míg ő sárkányokkal harcolt és legyőzte őket szívszerelme kezének megnyeréséért, addig másvalaki ilyen simán "elhódítja" tőle a nőt? Erről aztán a szerencsés férfit is megkérdezi. A jelenet sok férfi agyába beleéghetne:

"- Legalább azt mondja meg: micsoda maga? Egyetemi tanár? Püspök? Király? Tengernagy? Miniszter?

- Dehogy kérem - felelte szerényen -, napidíjas vagyok egy ügyvédi irodában, a Johnson és Merivalnál, a Chancery Lane 41. szám alatt.

- De a kellő pillanatban itt volt, s nem a repülő sárkányok birodalmában - mondotta Gladys nem minden él nélkül, s én összetört szívvel támolyogtam ki a villa kapuján..."

2015. december 9., szerda

Amit tanulhatunk a politeizmusból...

Az elmúlt napokban valamiképpen több formában és több alkalommal is elém került a gondolat, hogy a monoteista hitek (azaz többnyire a zsidóság, a kereszténység és az iszlám) mennyire türelmetlenek tudnak lenni. A politeista hitek és kultuszok ebben a tekintetben valóban jobbak nálunk?

A Szent Bertalan-éji mészárlás
A válasz - nem szívesen írom le - teljesen egyértelműen igen. A politeista hitvilágok teológiájából nagyobb türelem következik, mint a monoteista ideológiákból. Nem kell professzornak lenni ahhoz, hogy ezt észrevegyük, elég felütni néhány történelemkönyvet. Persze máris hozzáteszem: tudok a hindu kasztrendszer erőszakosságáról, van fogalmam buddhista mészárlásokról és más, politeista hitrendszerekhez kapcsolható, türelmetlen cselekményekről. Ám az az igazság, ha ezeket mind összeszámoljuk és tekintetbe vesszük a politeista vallások világra gyakorolt befolyását, valamint az őket követők számát, még mindig bőven előttünk járnak a türelem és tolerancia kérdésében.

A monoteista hitekről szerzett történelmi ismereteink egyértelműen azt mutatják, hogy ezek a hitek alaphangon türelmetlenek és intoleránsak. Köztük bizony a kereszténység is.

A legtöbb keresztény, akit én ismerek, szereti folytonosan kiemelni az egyház mártírjait, akik a hitük miatt vesztették életüket. Akár az első századok véres keresztényüldözéseiről van szó, akár mondjuk a második világháború hősi áldozatairól (például Dietrich Bonhoefferről), vagy éppen az elmeháborodott ISIS-harcosok által kivégzett keresztényekről - mindig rámutatunk a saját hőseinkre. Kétségtelen, azok az emberek, akik bátran felvállalták a hitüket, kiálltak a meggyőződésük mellett, amikor a kést a torkukra szorították, hősöknek és példaképeknek nevezhetők. Jól tesszük, ha felhívjuk rájuk a figyelmet, és fejet hajtunk előttük. Nem kell elfeledkeznünk arról sem, hogy a konstantini fordulat előtti évszázadok keresztényüldözési hullámaiban az erőszakos császárok hogyan végezték ki egykori testvéreinket. Ezek a keresztények megelőznek engem hitben, és azt hiszem nyugodt lélekkel leírhatom, ezzel a legtöbben így vagyunk. Szó sincs arról, hogy bármi is elhalványítja ezeknek az embereknek az érdemeit!

De mégis, minden tiszteletadás mellett, ha minden egyes mártírunk minden csepp vérét lemérhetném, azt kellene mondanom, az arányok messze nem nekünk kedveznek. Csak egyetlen példát említek, amit Yuval Noah Harari ír le gondolatébresztő könyvében. 1572 augusztus 23-án a francia katolikusok megtámadták a francia protestánsok közösségeit. Öt- és tízezer(!) közé teszik az általuk kegyetlenül lemészárolt protestáns áldozatok számát, akiket egyetlen nap leforgása alatt kivégeztek. Amikor a pápa meghallotta a Franciaországból érkező híreket, annyira megörült, hogy ünnepi misét is celebrált az események tiszteletére, és megbízta Giorgio Vasarit, hogy a Vatikán egyik termét díszítse ki a mészárlás alapján készült freskóval. (Ez a terem ma nem látogatható.) Ezt a tömeges gyilkosságot nevezik a történelemkönyvekben a Szent Bertalan-éji mészárlásnak. Ebben az esetben persze a keresztények egyszerre voltak tettesek és áldozatok, elkövetők és mártírok, de a kemény tapasztalat sajnos az, hogy az esetek többségében nem így alakult a helyzet: felmérhetetlen ember halt meg leírhatatlan kínok között teológiai okokból, sokuk pedig nem is volt keresztény.

Amiért ezt a példát választottam, hogy rámutassak az arányokra: ezen az egyetlen egy éjszakán több kereszténnyel végeztek más keresztények, mint amennyivel a politeista római császárok a Római Birodalom teljes fennállása alatt! Az első évszázadok sokszor emlegetett több évszázados keresztényüldözése elmarad egyetlen, kiragadott véres nap eseményei mögött. És ezt a véres napot nem a politeista, bálványimádó római császárok okozták a hívőknek, hanem azok okozták egymásnak!

Bármennyire is fáj kimondani, de évezredek tapasztalata azt mutatja, a legalapvetőbb ellenségünk nem a világ, a muzulmánok, vagy más ideológiát követők. A kereszténységnek a legnagyobb kárt maga a kereszténység képes okozni.

Ez a hozzáállás persze a monoteista türelmetlenségből is táplálkozik. Bármennyire is tévesnek és hamisnak véljük a politeista hitvilágokat, az elvitathatatlan tőlük, hogy sokkal nagyobb vallási toleranciára képesek. A sokistenhívő embernek a saját fejében ugyanis (most függetlenül attól, ez mennyire helyes vagy sem) éppen a hite miatt sokféle istenséget, vagyis hatalomforrást kell elrendeznie és egymással békében tartania. A politeizmus lényegéből adódóan nyitottabb, mert hozzászokott ahhoz, hogy a tekintély többféle hatalom között oszlik meg és nem egyetlen, kizárólagos centrumra összpontosul. 

Ugyancsak megkönnyíti a politeista vallások dolgát, hogy többnyire ciklikus időképpel rendelkeznek. A világegyetem eseményei újra és újra ismétlődnek, ezért az egyes történelmi pillanatoknak nincs olyan nagy súlyuk, mint egy lineáris (kezdőponttól a végpont felé haladó) szemléletben. Ha valami nem sikerült, majd sikerül "a következő körben", hiszen ami megtörtént, megtörténik majd újra. Ezzel szemben a monoteista hitek a történelem megismételhetetlenségében és egyirányúságában hisznek. Ez jóval nagyobb feszültséget is képes generálni. Nem lehet hibázni, mivel nincs lehetőség javítani, ami elmúlt, soha többé nem történik meg ismét.

Mindez persze nem tűnik szívet melengetőnek egy hozzám hasonló keresztény számára. A monoteizmus alkatilag, strukturálisan és teológiai okokból is türelmetlenebbnek tűnik, pedig nem feltétlenül kellene annak lennie. Hogy mennyire az vagy mennyire nem az - javarészt a mi döntéseinken és hozzáállásunkon múlik. De ilyen történelmi előzmények után egyáltalán komolyan felvethető a kérdés, hogy lehetséges monoteistának és vallásilag türelmesnek lenni? A válaszom az, hogy szerintem igen, ez lehetséges. Egy valakit biztosan tudok, akinek ez sikerült. Úgy hívják, Jézus Krisztus.

Ha az Ő személyére gondolok, sokféle címke eszembe jut: Messiás, Pásztor, Isten Fia, Megváltó és ezekhez hasonlók. Számomra ezek mind nagyon pozitív jelentéssel telített megjelölések. Ami ennél fontosabb: a Türelmetlen Inkvizítor nincs közöttük. Pedig Jézus egész biztosan monoteista volt. Néha asztalt borogatott vagy szorongatta a korbácsot - benne van a pakliban -, de nem akart senkit felnyársalni és egész munkásságából sem szabadna ilyesminek következnie. Éppen azok állandó nemtetszését vívta ki hozzáállásával, akik alig várták, hogy belé mártsák a szegeket. Jézus felülmúlta a monoteista hívőket, köztük a saját követőit is, ezért én inkább benne hiszek, és nem a kereszténységben. Lehet, hogy azon a bizonyos Szent Bertalan-éjjelen is jobb lett volna, ha a mészárszéket megrendezők inkább az evangéliumokat lapozgatják a kard forgatása helyett, és találkoznak azzal a Mesterrel, aki Péternek azt mondta, tegye vissza a hüvelybe a kardját. Akkor most lenne egy szebb freskó a Vatikánban, amit nyugodtan mutogathatnának a nagyérdeműnek.

2015. december 6., vasárnap

Hazudni tudni kell?

Aligha lehet olyan normális embert találni, aki ne gondolná azt, hogy a hazugság általában véve bűn. Nyilvánvalónak tűnik, hogy ha ellenkezőképpen vélekednénk, akkor nem nagyon tudnánk felépíteni egy élhető társadalmat. Mégis, ennek az ellenkezője is igaz: az abszolút igazmondás elviselhetetlen, és éppen úgy leépíti a körülöttünk lévő világot, mint a folytonos hazudozás. Ráadásul úgy tűnik, még a Szentírásban is találunk példákat arra, hogy hazudni bizonyos helyzetekben nemhogy nem bűn, de még erény is. Akkor most mi is az igazság: hazudni jó vagy rossz?

Mindenki ismeri az Exodus könyvének legelején olvasható sztorit, amikor a gonosz fáraó arra kéri a bábákat, ha héberekhez mennek ki segédkezni a szülés alatt és fiúgyermek születik, azt azonnal öljék meg. Ellenben ha lány, azt nyugodtan életben hagyhatják. Ám a bábák istenfélők voltak, és életben hagyták a héber fiúgyermekeket is. Amikor a fáraó megkérdezte őket, hogy a parancsával szemben miért tesznek így, a következőt válaszolták:
"Mert a héber asszonyok nem olyanok, mint az egyiptomiak, hanem életerősek. Mire a bába odaér hozzájuk, már meg is szültek." (Ex 1,19)
Mindannyian tudjuk, hogy ez a válasz persze alapvetően hazugság, illetve csúsztatás volt a maga nemében. Persze lehetett benne igazság is: tényleg előfordulhatott, hogy a héber asszonyok életerősebbek voltak az egyiptomiakhoz képest, ám az igazi indok az olvasó előtt nem marad rejtve, ez pedig egyértelműen a bábák istenfélelme volt. A szöveg ezután kifejezetten kiemeli, hogy Isten éppen ezért a hazugságért áldja meg a bábákat, ezzel pedig jóvá is hagyja az egész eljárást.

Nos, a Bibliában van még néhány hasonló epizód, a kérdés pedig természetesen ezek után az, hogy keresztényként minden körülmények között szó szerint igazat kell mondanunk, vagy sem? A kivételes helyzetek, melyek különleges szituációkban adódhatnak, mindenképpen erkölcsi dilemmaként kerülhetnek elénk. Egyesek úgy vélték, a hazugság minden körülmények között tilos, semmiféle erkölcsi ok nem igazolhatja, még ártatlan emberek életét sem menthetjük meg úgy, hogy támadójukat szándékosan félrevezetjük. Mások azon az állásponton voltak, hogy igenis vannak kivételes helyzetek, amikor lehet hazudni, vagy éppen kikerülni az igazság elmondását. Az első csoportba olyan személyiségek tartoztak, mint Szent Ágoston vagy Aquinói Tamás, esetleg Immanuel Kant. A másodikba például Platón, Alexandriai Kelemen vagy Aranyszájú Szent János.

Noha a teljes elutasítás hívei alapvetően zárkózottak ebben a kérdésben, azt még ők is elismerik, hogy vannak szituációk, amikor nem kötelező (sőt, nem szabad!) megmondanunk valakinek az igazat: ezek közül a legegyértelműbb az ártatlant fenyegető jogtalan támadás elhárítása.

Hogyan kell tehát "erkölcsösen hazudni", vagy azért mégiscsak finomabban megfogalmazva: "etikusan nem megmondani az igazat"?

A katolikus teológiában szokás megkülönböztetni kárt okozó hazugságot (mendacium perniciosum), tréfából történt hazugságot (mendacium jocosum) és szükséghazugságot (mendacium officiosum). Aquinói Tamás szerint az első típus halálos bűn, de a többi már nem, ámbár lehetőség szerint utóbbi kettőtől is tartózkodni kell. Egy másik alternatíva "az igazságot okosan elrejteni valamiféle felismerhetetlenné tevéssel" - ez a gyakorlatban többféleképpen értelmezhető állítások használatát jelenti. De hogyan lehet az igazságot "okosan elrejteni"? A kérdésre alaphangon kétféle választ szoktak adni.

Az egyik a kétértelmű beszéd, ami azáltal lesz ilyen, hogy többjelentésű szó szerepel benne, vagy a mondatok szerkezete olyan, hogy többféleképpen értelmezhető. Erre jó példa egyébként Szent Atanáz esete, akit üldöztek és mivel üldözői sem tudták hogyan néz ki, éppen neki tették fel a kérdést: "Messze van-e Atanáz?" A szent így felelt: "Nagyon közel van". Végülis igazat mondott, de üldözői úgy értelmezték a szavait, hogy nem önmagáról beszél, így továbbmentek. Aki a kétértelmű beszédet használja tulajdonképpen teljesen kifejezi, amit gondol, csak  nyitva hagyja annak a lehetőségét, hogy a hallgató egy másik értelemben fogja fel a szavait. A másik technika a hallgatólagos fenntartás, ami az adott körülmények között a szó szerinti jelentéstől eltérően is érthető. Erre rengeteg saját példát tudna mindenki mondani, egy jó részük a szinte kötelező udvariassági gesztusokhoz kötődik. Ha vendégségben a háziasszony megkérdezi, ízlik-e a főztje, dicsérni szoktuk még akkor is, ha egyébként csapnivalónak tartjuk. Ha a titkárnő közli a telefonba, hogy "az igazgató úr most nem ér rá", holott valójában nem erről van szó, csupán egy udvariassági formáját alkalmazza a nemet mondásnak, akkor is ezzel a fajta "kamuformulával" élünk. Ehhez hasonló, ha egy paptól például olyasmit kérdeznek, hogy arra csak a gyónási titok megsértésével tudna válaszolni, akkor mondhatja azt is: "Nem tudom". Mindezek persze szó szerint hazugságnak minősíthető esetek, csakhogy konvencionális hazugságok, ezekkel a konvenciókkal pedig mindenki tisztában is van, ezért nem is tartjuk végül őket igazi hazugságoknak.

Nos, a témát még nagyon sokáig lehetne boncolgatni, de az már ennyiből is látható, hogy a hazugság és igazmondás kérdése nem bináris módon működik. Az összefüggések és a rendkívül szövevényes társadalmi életünkből adódó szituációk nagyon sok komplex problémát vetnek fel, ahol ember legyen a talpán, aki képes elkerülni a fentiekben felvetett "hamisító technikákat". Ehhez az egész társadalmunk túlságosan is szemfényvesztő, ami lehetetlenné teszi, hogy mindig az abszolút igazat mondjuk. Egyébként gyorsan hozzáteszem: alaphangon nagyon utálom a hazugságot, és ezzel a bejegyzéssel sem az volt a célom, hogy bárkit "kitanítsak" arra, hogyan kell rafináltan és ügyesen hazudni.

Ám azt is látom, hogy ebben a világban gyakorlatilag lehetetlen mindig, minden körülmények között és mindenkinek a valóságot megmondani. És le merem írni azt is, ha valaki ezt nem így gondolja, az naiv idealista, aki nem a valóságban él. Még ha vonakodunk is beismerni, a szó szoros értelmében nagyon sokat hazudunk egymásnak, gyermekeinknek, feletteseinknek, a hatóságoknak - mindenkinek, beleértve önmagunkat is. Jó lenne, ha nem kellene ennek így lennie, de szerintem itt és most lehetetlen egy bonyolult társadalmat felépíteni hazugság nélkül. Természetesen mindez nem mentség, hanem kényszerű állapot. Hiszen az is biztos, hogy akkor is hazudunk, amikor arra semmi szükség, és nem bújtatunk - például - zsidó családokat a nagypapa szekrényében, akik az őket üldöző német katonák miatt kerültek oda. Nem mindegy, hogy valaki alkalmanként legurít egy pohár sört, vagy alkoholista: nem ugyanaz, ha valaki irányában a fentebb említett hallgatólagos fenntartást gyakorlom, vagy a hazugság életformaként határozza meg az életemet.

Lehet tehát jól hazudni, vagy az erről szóló okfejtés csupán a hazugságot, mint életgyakorlatot akarja alattomos módon elfogadtatni velünk? A színtiszta igazság az, hogy a társadalmunk elkerülhetetlen hazugságokra épül, és ebben a kontextusban úgy kell megtalálni a helyünket, hogy miközben abszolút tiszták sosem leszünk, azért ne merüljünk nyakig a mocsokban sem.

2015. december 2., szerda

A házasság (5) - konklúzióim és egy rövid áttekintés...

A vázlatos áttekintés végén szeretném még egyszer egyben látni azokat a lényegesebb pontokat, amelyek a házasság kapcsán eddig felmerültek, illetve rámutatni arra a lassan kibontakozó tendenciára, ami úgy tűnik ellenkezőjére vette a figurát, ami a házasságot illeti...

Az előző bejegyzésekben a teljesség igénye nélkül arról szerettem volna írni, hogy az elkötelezett, monogám házasság a társadalom javára válik, sőt, véleményem szerint ez a legjobb együttélési forma. A nemiség is legharmonikusabban a házasság keretein belül tud kiteljesedni. Ha megpróbálnám nagyon röviden összefoglalni a lényeget, én ezeket a pontokat találom a legfontosabbaknak:
  1. a társadalom fenntartásáról gondoskodni kell, ám szinte egyetlen kultúrában sem nézik jó szemmel a házasságon kívüli gyermekvállalást.
  2. a monogám hajlam a család egybentartását szolgálja. A család minden kultúrában létezik. Ez a legegészségesebb színtere a gyermek nevelésének.
  3. az a legjobb, ha a gyerekek anyai és apai mintákat is látnak maguk előtt, valamint a vér szerinti szüleik nevelik őket. Ebben kézenfekvő a házasság, mint együttélési forma.
  4. teológiai értelemben a jó házasság három személy kapcsolata, azaz Isten is része. Az ideális párkapcsolatban megjelenik az a szeretet, ahogy Krisztus szerette az övéit és életét adta értük.
Az ember azt gondolná, ha a házasság a legjobb együttélési forma, akkor az emberek - akár vallásosak, akár nem - pusztán a józan eszükre hallgatva is erre törekszenek, és mindent megtesznek azért, hogy a házasságot ne bontsák fel. Az élettársi kapcsolat logikusan és jellemzően kevésbé termékeny, mint a házasság (általában kevesebb gyerek születik), mivel a felek eleve amellett tették le a voksukat, hogy bármikor könnyedén kiléphessenek a kapcsolatból - ezt pedig egy gyermek sokkal nehezebbé teheti. A házasság tehát azért is tűnik a legjobb együttélési formának, mert egy szilárd, zárt, egymás felé elkötelezett kontextusban nőhetnek fel a legbiztonságosabban utódok, akik gondoskodnak a társadalom fennmaradásáról.

Ha átrohanunk néhány történelmi korszakon, akkor a házassággal és nemiséggel kapcsolatos gondolatok sokféleségével találkozhatunk. A kereszténység a római kor erkölcsiségének hanyatlása idején indult el, és józanságra, tisztaságra szólított fel a házasság kapcsán. Ám az első keresztények hajlamosak voltak arra is, hogy átessenek a ló túloldalára. Egyfelől felszólítottak a libertinus irányzatokkal szembeni állásfoglalásra, másfelől viszont a testet megvető gnosztikus gondolatoknak is teret adtak. Nisszai Gergely például azt állította, a kétnemű emberiség, melynek tagjai csak szexuális egyesülés útján képesek szaporodni, a bűn felől értelmezhető magatartást tanúsítanak a szexualitásban. Az ilyen észjárásnak az lett a következménye, hogy már a házasságon belüli szexre is ferde szemmel néztek, és afféle "bocsánatos bűnnek" tekintették. A középkorban Aquinói Tamásnál már jött egy kis "enyhülés": ő már a nemi érintkezést nem, "csak" a nemzés kizárását tartotta bűnnek... (Ugyanakkor érdekes, hogy éppen a középkorban az egyház a házasságok védelme érdekében(!) elfogadta a szervezett prostitúciót. Egyébként pont Aquinói Tamás fogalmazott úgy, hogy az ilyesmi "olyan nélkülözhetetlen, mint a palotákban a szennyvízcsatorna"). 

A reformáció élesen szembefordult a szexualitást elítélő gondolatokkal: kiderült, nem a szexualitás utáni vágyban, hanem létünknek Istentől való elszakítottságában van a bűn gyökere. Luther azt mondta, a házasság a "tisztátalanság elleni gyógyszer", míg Kálvin - egyetértve Luther megállapításával - a házasság kölcsönösség-jellegét hangsúlyozta, valamint a férfiúi önfegyelmet emelte ki.

A mai kor szekularizmusában meg azt látjuk, hogy a nemiség szinte központi kérdéssé vált a nyugati világban, egyben külön is szakadt a házasságtól. Egyben a fogyasztói társadalom ismérve is: kereskedelmi termék lesz, a kereslet és kínálat része. Ma a szex portéka, termékeket eladni segítő marketingtermék, amivel könnyedén manipulálhatók vagyunk.

Nos, ez a szó szerinti nyargaló tempó persze nem tette lehetővé, hogy alaposan kielemezzem a nemiség és a házasság összefüggéseit, de az áttekintésből az én lelki szemeim előtt egy olyasfajta tendencia bontakozik ki, ami egy szigorúbb, már-már prűd hozzáállás után mostanság átlendült egy "mindent szabad" és "csakis a teljes szabadság az elfogadható" címkékkel jellemezhető irányba. És igen: ezt nem konzervatívként is így érzem. Mindez nyilván a szellemi ingamozgás törvénye: ahogy a felvilágosodás előtti korokban az inga kilendült az egyik irányba, ami a szigorú és prűd hozzáállást illeti, úgy a felvilágosodás utáni évszázadokban az inga a másik oldalra mozdult, és ez magától értetődően a határok felszámolását hozza magával. Félre ne értsen senki: nem azt mondom, hogy ami régen volt, úgy volt jó, ahogyan volt, de azt sem, hogy ami ma van, az lenne a kívánatos.

Egy azonban biztosnak tűnik számomra, mégpedig az, hogy akárhogy is mozog ez a bizonyos inga a két végpont között, a jó házasságnál jobb találmányt az emberiség még sosem tudott kifejleszteni - annak gyökerei pedig olyan alapvetőek, hogy már a Szentírás első lapjaira is felkerültek.

Én tehát maradok a házasság mellett, és azt szeretném, ha ezt az indokolatlanul meggyengült intézményt sikerülne újra igazán népszerűvé tenni. Azt hiszem, az egyháznak óriási szerepe és felelőssége van ebben.

2015. november 29., vasárnap

A házasság (4) - fonjunk hármas kötelet!

Az eddigiekben azt láttuk, hogy az elkötelezett és valóban szeretetkapcsolaton alapuló házasságnak társadalomépítő és formáló hatásai vannak - emellett pedig mindenféle vallási megfontolás nélkül is lehet érveket felhozni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a teológiának ne lenne ebben a kérdésben mondanivalója, ami álláspontom szerint csak tovább hangsúlyozza a házasság fontosságát.

Ezt a mondanivalót persze képtelen leszek leírni: túl nagy témába vágtam a fejszét, hiszen a házasság a vallás, és a teológia perspektívájából igencsak széles terület. Mivel a blog alkalmatlan hosszú tanulmányok közlésére, és amúgy sem valamiféle tudományos értekezés a célom, ezért képzeljen el a kedves olvasó valakinek, aki egy színpadon állva cukorkákat dobál a közönség soraiba. Csak ízelítő, csupán kóstoló mindaz, amit most leírok, ráadásul kissé ötletszerűen, de mindenképpen a teljesség igénye nélkül.

Kétségkívül mondhatjuk, hogy a Szentírás esküvővel kezdődik és bizonyos értelemben azzal is végződik. Az első emberpár az első házaspárként áll előttünk, s a Biblia végén Jézus eljön a Mennyasszonyáért, azaz a keresztényekért, hogy "feleségül vegye" őket. Aztán azt is olvashatjuk, hogy Krisztus az első csodáját is éppen egy esküvőn tette. A keresztény könyvpiac szinte túlcsordul a házasságos könyvektől, de szerveznek konferenciákat, házaspáros hétvégéket és más megmozdulásokat is. Egyszóval és röviden: a házasság fontos terület a keresztény teológiában és a hitéletünkben is.

Ha ez a bejegyzés sokszáz oldalas lenne, akkor részletesen kezdeném a legelején, azaz a teremtéstörténetnél. A szövegből kiderül, hogy Isten az embert kapcsolati lénynek teremtette. A zsidó felfogásban ráadásul androgén lényként: a mitikus megfogalmazás szerint amikor Ádám oldalbordájából "elkészült" Éva, akkor vált az ember két lénnyé, ettől a pillanattól léteznek a nemek. Azóta minden férfi és minden nő keresi azt a részt, ami hiányzik belőle és ezáltal illik is hozzá. A romantikus képzet persze azt sugallja, hogy tulajdonképpen az igazi társ adja meg nekünk azt az élményt, hogy újra teljes embernek érezzük magunkat. Összetartozásuk abban is kifejeződik, hogy a férfi saját nevéből adja a nő nevét (ís - issá).

Nehéz másként magyarázni: a házasság az eredeti terv szerint egyetlen férfi és egyetlen nő szövetséges kapcsolataként áll előttünk. Természetesen tudjuk, hogy a későbbiekben más formák is előkerülnek és például a poligámia is elfogadott jelenséggé válik. Azt is tudjuk, hogy a Biblia a házasságtörést súlyos bűnnek nevezi - így került a Tízparancsolat sorai közé is, hiszen a "Ne paráználkodj!" felszólítás eredeti héber megfelelője a "Ne törj házasságot!" jelentést hordozza. Ezt a felfogást Jézus Krisztus csak elmélyítette, amikor a házasságtörésen nem egy konkrét eseményt, hanem lelkületet és irányultságot ért, ami azt mintegy belülről mozgatja.

Ahogy Raj Tamás írja, a házasságtörést "a régiek nemcsak vallási-társadalmi szempontból ítélték el, de értelmetlen, bolond cselekedetnek tartották". Ám ez a törvény kifejezetten a férjezett nővel való kapcsolatot tiltotta. Ha egy férfi kapcsolatot kezdett egy leánnyal (úgy, hogy akár már nős is volt!), ezt de facto már házasságnak tekintették. A Talmud úgy tartja, egy nőt háromféleképpen lehet eljegyezni: házasságlevéllel, pénzzel (ma már: gyűrűvel) és együttéléssel. Ma ugye a házasság papír szerint lesz érvényes, de az antik világban ezt társadalmi szinten nem így fogták fel. Mielőtt valaki félreértené, a többnejűség nem elsősorban a nagyobb libidóról szólt, hanem sok esetben a társadalmi rangról. A törvény értelmében a férjnek az összes feleséget kutya kötelessége volt ellátnia. Itt a ruháztatásától a szexuális igények kielégítéséig mindenről szó van. Ha egy férfi erre nem volt hajlandó, nevetség tárgyává vált és vagyona, személyes tárgyai hivatalosan végrehajthatóak lettek.

Miért írom ezt le ilyen részletesen? Egy folyamatra szeretnék rámutatni: egy idő után a poligámia kezdett "kimenni a divatból". Voltak zsidók (a történelemben később például az askenáziak), akik önként lemondtak erről a lehetőségről. A nagy hárem, vagy éppen a sok feleség eltartása komoly nehézségeket jelentett, nemcsak anyagilag. A tendenciák - bár ahogy írtam, más példák is voltak - óhatatlanul a házasság eredeti elképzelése felé mutattak vissza, azaz a monogám jelenlétet erősítették. A mai nyugati kultúrkörben a házasság már törvényileg sem lehet poligámia.

Keresztény értelemben a házasság szövetség, azaz két fél kifejezett elkötelezettsége partnere iránt, mely Isten szeretetét is képes kifejezni. Pál a férjeknek azt tanácsolja, úgy szeressék a feleségüket, ahogyan Jézus szerette az egyházat és önmagát áldozta fel érte. Érdemes lehet ezt végiggondolni azoknak a férfiaknak, akik uralkodóként akarnak a feleségük fölé kerekedni és a "fej" szerepén a könyörtelen kontrollt értik. A jó házasság erkölcsi értelemben is kiábrázolása, azaz képe annak a krisztusi szeretetnek, mely mögött a másikért való önfeláldozás rejlik. Egy ilyen férj a feleség kedvéért cselekszik, a feleség pedig a férj kedvéért. Ebben az egymás javára lemondó relációban tud jelen lenni maga Isten is, és erre írja az Ószövetség, hogy "a hármas kötél nem könnyen szakad el". Keresztény értelemben a házasság igazából nem két személyről szól, hanem háromról! Úgy is fogalmazhatok, a jó keresztény házasság három személy egyfajta lelki uniójává válik, amiben a házaspár és Isten együtt vesz részt. Persze ez a szövetség sem elszakíthatatlan, de a Biblia szerint legalábbis nehezebben az, mint ha nem hármas fonatról beszélnénk. Az Istennel való bensőséges viszony erősítheti a házastársak egymáshoz való viszonyának erősödését is. Vagy: jó lenne, ha ez többször lenne így.

Tisztában vagyok azzal, hogy most valamiféle ideális állapotot írtam le, ami nagyon szépen hangzik és a zord valóság gyakran - még a keresztény házasságokban is - messze tud járni ettől. Mégis, szerintem fontos látnunk, hogy a Szentírás szerint a házasság nem valamiféle gyötrelem, ami egymáshoz láncol két embert, hanem nagyszerű, isteni adomány, melynek építésében a két fél Istennel kiegészülve vehet részt. Ez lenne az irány, amit tartani kellene még akkor is, ha sok rossz példát látunk, és néha nagyon nehéz a sodrásban a hajót ebben az irányban navigálni. De azt látom - többek között a saját és a szüleim házasságában is -, hogy korrekt kormányzással azért a házasság nevű folyó igenis hajózható! A magam részéről nagyon boldogítana, ha Magyarországon a házasságkötések a mézeshetek elmúltával megszilárdulnának ahelyett, hogy azonnal bomlani kezdenek. Ebben az egyháznak is van felelőssége: minél több "hármas köteles" házasságot lát a körülöttünk élő világ, talán annál jobban kedvet kap ahhoz, hogy elkezdje keresni ezek hátterében a Mozdulatlan Mozgatót, azaz Isten személyét.

2015. november 25., szerda

A házasság (3) - a társadalommegtartás és építés legjobb módja

Az előző bejegyzés - egyáltalán nem véletlenül - megpróbált olyan gondolatokra összpontosítani a házassággal kapcsolatban, amelyek biológiai hátterünk alapján látják a kérdést, és ebből kiindulva érvelnek a jó házasság mellett. Még mindig nem eveznék át a teológia vizeire, hanem maradnék az etikai gondolkodásnál, és azt nézném meg, miért a legjobb a házasság a társadalom szempontjából.

A nemi erkölcsre az előző bejegyzésben leírtak alapján komoly feladat hárul: azt kell biztosítania, hogy egyáltalán szülessenek gyerekek, akik családban nevelkednek fel, s lehetőleg vér szerinti szüleik gondoskodjanak róluk. Ugyanakkor a mai nyugati világ - szinte egyedülállóként a civilizációk között - majdnem csak egyetlen "szabályt" ismer ezen a téren: a totális szabadságot. Az emberek maguk dönthetik el, hogy a szexualitást öncélúan értelmezik, házasságon kívül vagy belül alkalmazzák, vagy összekötik a gyermekek születése iránti nyitottsággal. Nyilván vannak azért kivételes területek. A nemi erőszakot, a pedofíliát vagy a vérfertőzést alaphangon elutasítjuk, de ezen túl gyakorlatilag minden más szexuális jelenséget teljes toleranciával kezelünk. Még a házasságtörést is "valahol normálisnak" gondolják sokan, legfeljebb a "károsult" féllel szembeni inkorrektség merülhet itt fel. Ha nyitott házasságról van szó, akkor még annyira sem. Mondani sem kell, a mai tömegkommunikáció és kultúra ezt a trendet erősíti leginkább a fejekben, tehát a totális szabadság eszményképét.

Nos, mivel az átlagember azzal szembesül, hogy a kérdésben tulajdonképpen nincs kitüntetett erkölcsi követelmény, ezért jó eséllyel a legkellemesebb út mellett dönt: szexuális gyönyör a vele járó családi terhek nélkül. Mivel a nyugdíjrendszer biztosíthatja számára a későbbi megélhetését, nem kell sok gyerekkel rendelkeznie, mint az antik világban, ahol a felnövő gyerekek tartották el az idősebbeket öregségükben. Vagyis arra gondol, hogy majd a többieknek úgy is lesznek gyerekeik, tehát a társadalom zökkenőmentesen halad majd a maga medrében és garantálja a megélhetését, amikor eljön a pillanat, hogy szüksége lesz rá. Turgonyi azt írja, hogy ez a dezertálás nemkívánatos következményhez vezet majd, hiszen minden dezertáló abban bízik, hogy a többiek kooperálnak helyette is. Az ilyesféle képzelgés az egyén szemszögéből a nagy nyereség lehetőségével kecsegtet: majd mások gyerekei eltartják a társadalmat, miközben én ehhez nem járulok hozzá - parasztiasan szólva a "dezertőrnek" csak az élvezet jut. (Itt most nem olyanokról beszélek, akik valami nagyon komoly ok miatt nem vehetnek részt a társadalom továbbépítésében, ami a gyereknevelést illeti!) Persze ha túl sokan gondolkodnak ugyanígy, akkor a népesség lassan fogyásnak indul majd - ez nyilván bonyolultabb kérdés, de a "felvilágosult" Európa mindazonáltal jó példa erre. Mindkét jelenség nagyon is nyilvánvaló ugyanis: a szex, mint élvezet maximalizálása, és a népesség tartós fogyása.

Mit lehet tenni?

Többféle megoldás is lehetséges. Az egyik a most éppen aktuális bevándorlók letelepítése lehet. A fogyó társadalomban tátongó "létszámbeli lyukat" más népekből töltjük fel. Ez azonban persze nem megoldás. Nemcsak azért, mert a bevándorlók beilleszkedése nem igazán zökkenőmentes sem etnikai, sem vallási, sem kulturális értelemben. Ha ugyanis az integrációjuk teljes volna, az azt is jelentené, hogy felveszik az itt látható mintákat, vagyis ők is éppen úgy dezertálnak, mint az őket befogadó társadalom. Ezzel a probléma nem lenne megoldva, csak az ideérkező más népek is átvennék a mi mentalitásunkat, és a népességfogyás már velük együtt zajlana tovább.  (Ha pedig nem integrálódnak, az más természetű és óriási nehézségekhez vezethet.)

Már leírni is hülyeség, de nyilván a nyugdíjrendszer megszüntetése sem megoldás. :-) Nem kellene olyanokat büntetni, akik önhibájukon kívül nem vállaltak gyereket, ráadásul a probléma gyökere nem abban van, hogy az emberek nyugdíjat kapnak.

Egyértelműnek tűnik, hogy megoldásként olyan utat kell választani, ami a társadalomban biztosítja a népesség "újratermelését" (már elnézést a suta kifejezésért), ráadásul olyan biztonságos keretet ad a felnövő új generációnak, ami az elérhető legjobb hátteret nyújtja az egészséges növekedéshez - szociális, kulturális és más értelemben is. Ahogy az előző bejegyzésben írtam, a sokféle kapcsolati forma közül ehhez a szilárd és tartós házasság tűnik a legjobb választásnak. Logikus tehát, hogy ha ez a legjobb, akkor a társadalom erkölcsi iránytűjét úgy kell behangolni, hogy ezt tüntessük fel a nemi élet igazán kívánatos színterének is. Egy kicsit talán morózusnak tűnhet leírni, pedig az előzőek fényében szerintem szinte magától értetődő: egy jól működő, reproduktív társadalomban, ha valaki szexuális örömökre vágyik, azaz nemi élvezetekhez kíván jutni, az vállalja az ezzel járó terheket is, és gyerekeket felnevelve járuljon hozzá a társadalom újratermeléséhez. Persze fontos máris kikötni: erre kötelezni senkit nem lehet.

Ám annak ellenére, hogy tiszteletben tartjuk mindenki saját döntését, mindezek után talán érhető, hogy a házasság intézményét, mint az emberi társadalom együttélését és fennmaradását leginkább támogató kapcsolati formájáét, védeni és támogatni kell, mert a józan ész alapján is ehhez fűződik minden érdekünk. Ha olyan kapcsolati formák népszerűsítése kerül túlsúlyba egy társadalomban, melyek ehhez képest kevésbé jók, akkor teljesen plauzibilis, hogy az ilyen tendenciák ellen sokan lesznek, akik felszólalnak. Természetes, ha megtehetjük a legjobbat, akkor nem preferáljuk a kevésbé jót, vagy esetleg rosszat!

Nyilván lehetne erről még sokféle irányban továbbindulni és okoskodni. Most csak arra akartam rámutatni, hogy vallás és teológia nélkül is átgondolhatunk kérdéseket és érveket is mondhatunk az igazi és elkötelezett házasság mellett. Természetesen vannak ellenérvek és kivételes helyzetek is, amikor valakik ha akarnak, sem képesek gyereket vállalni, amikor egy gyermek nem a vér szerinti szülei körében nő fel - a példákat még tudnám sorolni. Mégis azt hiszem, ezek azok a kivételek, melyek erősítik a szabályt és nagy méretben a fenti alapelveknek kell lenniük az irányadóknak. Én úgy látom, a teológia ezekből nem elvesz, hanem inkább hozzátesz a maga meglátásaival.

2015. november 22., vasárnap

A házasságról (2) - miért jó az elkötelezett kapcsolaton nyugvó család?

Egy jól működő házasságban jó élni, a jól működő házasság pedig társadalmi léptékben is hozzátesz az emberi faj fennmaradásához - inkább, mint a laza, elkötelezettség nélküli kapcsolatok.

Csányi Vilmos etológiájában azt írja, a szexualitás az ember esetében alapvetően háromféle funkció ellátását tölti be: először is az örömszerzés és stresszoldás egyik hatékony formája, másodszor a fajfenntartás és szaporodás természetes eszköze, végül pedig párkötő funkció, azaz olyan tevékenység, amely a két fél egymáshoz való ragaszkodását erősíti. Utóbbihoz érdemes hozzátenni (a kivételeket nem kizáró) veleszületett monogám hajlamunkat is.

A monogámiának egyszerű evolúciós magyarázatot szokás tulajdonítani: a nőkért való vetélkedés növeli a csoporton belüli agressziót és megnehezíti (akár lehetetlenné is teszi) a kulcsfontosságú társas életet. Célszerű volt tehát kialakulnia fajunk fennmaradása szempontjából egy olyan funkciónak, ami erősíti a párok közötti tartós kötődést, és ehhez társítja a nemi örömszerzést is, mint kohéziós erőt. Emellett azt is meg kell említeni, hogy szinte egyetlen kultúrában sem nézik jó szemmel a házasságon kívüli gyermekvállalást (erre ki is alakítottak különféle negatív töltetű kifejezéseket...), melynek biológiai háttere lehet az a tény, hogy az ember - a legtöbb állatfajtól eltérően -  hosszú időn keresztül rászorul a gondoskodásra. Egy gyerek felneveléséhez pedig az az ideális, ha az anya és az apa is folyamatosan rendelkezésre áll. A monogám hajlam tehát valahol a család egyben tartását is szolgálja. Ehhez még hozzátenném a fejlődéslélektan és más tudományterületek egyértelmű megfigyeléseit is, miszerint a normális személyiségfejlődés szempontjából az anyai és apai szerepminták együtt kell, hogy rendelkezésre álljanak, mert ez járul hozzá a gyermek értelmes szocializációjához.

Ezek után talán nem is meglepő, hogy a család minden kultúrában ismert, s mindenhol ez számít a szaporodás normális intézményes keretének. Ugyanakkor fel lehet vetni azt a gondolatot is, hogy a monogámiát úgy értelmezzük: az ember egyszerre csak egyetlen partnerrel tart fenn kapcsolatot, de időnként cserélgeti azt. (Mai szlenggel élve, a férfi vagy nő "beújít" és lecseréli partnerét vagy házastársát.) A megfigyelések szerint a bensőséges kapcsolatok kb. négyévente meggyengülnek, ekkor pedig sokszor az történik, hogy vagy egy új gyermek születése erősíti meg ismét a kapcsolatot, vagy a pár esetleg szétválik. Azt jelenti ez, hogy akkor négyévente gyereket kell szülni vagy preferáljuk innentől kezdve a négyévenkénti válást?

Nyilvánvalóan nem. Ahogy az előbb említettem, egy gyermek felneveléséhez hosszú idő kell, egyértelműen sokkal több, mint négy év. Nem lehet tehát biológiai alapokon kijelenteni, hogy egy házasság az utolsó gyermek születése után négy évvel minden további nélkül felbomolhat. Egyértelműnek tűnik, hogy a biológiai eredetű monogám hajlamot kulturális eredetű motivációval kell kiegészíteni. Egy család léte és tartós fennmaradásának erkölcsi követelménye tehát biológiai és társadalmi tényezők együttes fennállásán alapul.

Az sem mindegy, hogy egy családban a vér szerinti szülők nevelik a gyermeket vagy sem. Az ember genetikailag olyan, hogy optimális mennyiségben akar örökül hagyni a következő nemzedékre olyan egyedeket, akik az ő génjeit hordozzák. Ezért alakultak ki bennünk olyan mechanizmusok, mint például a férfiúi féltékenység: a saját gének örökítésének esélyét az növeli, ha a férfi minden módon biztosítani próbálja a nő hűségét, hiszen genetikailag nem érdeke, hogy a feleség házasságtöréséből származó, idegen géneket hordozó gyermeke legyen. Érdemes megfigyelni azt az amerikai felmérést, amelyből kiderül, hogy a gyermekek fizikai bántalmazásának valószínűsége negyvenszeresére növekszik az olyan családokban, ahol a szülők egyike nem vér szerinti szülő.

Összefoglalva az eddigieket, én azt látom, hogy a szexualitásnak három alapvető célja van:

(1) örömszerzés és stresszoldás
(2) szaporodás, fajfenntartás
(3) kötődés, a család egybentartása

Szerintem azt a célt, hogy gyermekek szülessenek, akik erős családokban nőnek fel, ahol egészséges személyiségfejlődésük szempontjából apai és anyai mintákat látnak maguk előtt, s lehetőleg vér szerinti szüleik nevelik őket, leginkább az elkötelezett, szereteten alapuló monogám házasságban fogjuk megtalálni. Még akkor is, ha a részletekben a különféle kultúrák változatosságot mutatnak.

Ebben a bejegyzésben most eddig akartam eljutni, s anélkül, hogy alapos kritika alá vonnák más kapcsolati formákat, vázlatosan megemlítem, hogy azokban nem egyesül ilyen hatékonyan, ami az elkötelezett házasságon alapuló családra jellemző. A fenti három pont közül, illetve a gyermek szempontjából, valahol mindig kilóg a lóláb. A szexpartnerségen alapuló kapcsolat csak az örömszerzést tartja szem előtt, kötődés és fajfenntartás nélkül. A homoszexuális kapcsolat nem nyújtja az apai és anyai mintákat, és nem szolgálja a fajfenntartást sem. Az élettársi viszony áll legközelebb a házassághoz, de a kötődés szempontjából kevésbé elkötelezett, hiszen a felek bármikor könnyedén kiléphetnek a kapcsolatból. (Persze a házasságot is fel lehet bontani, de ez valamivel komplikáltabb).

Mindezek alapján a magam részéről a jól működő házasságot jobbnak tartom a jól működő élettársi vagy más kapcsolatnál. Innen folytatom legközelebb.

2015. november 18., szerda

A házasságról (1) - a magánügy, ami közügy

Majdnem húsz éve élek házasságban, és azt tudom mondani, ha újrakezdhetném, akkor is a házasság mellett döntenék. Nem konzervatívként is így gondolom, sőt a következőkben amellett szeretnék érvelni, hogy akár természetjogi, akár teológiai értelemben kezeljük az etikát, jó okunk van arra, hogy a házasságot tartsuk a lehető legjobb választásnak, ami a szoros emberi kapcsolatokat illeti.

Szexpartnerség, prostitúció, homoszexuális kapcsolat, élettársi viszony, házasság. Meglehet, a lista nem teljes, de annyit mindenesetre mutat, hogy az emberi faj számos keretben képes elképzelni a kiválasztott társsal megélt nemiséget, valamint adott esetben az intim és mély kötődést. Ám legyen bármilyen színes a paletta, a legvonzóbb kérdés, amit egy férfi egy nőnek feltehet, az még mindig a házasságra vonatkozik: "hozzám jössz feleségül?"

Gondoljuk akármennyire felhígulónak az európai társadalmak világát, a házasság fontosságát még akkor is sokan érzik, ha a válások száma igen magas. Van valami a házasságban, ami a többi formában nincs meg, nem is volt, és gyanúm szerint soha nem is lesz. Ezt a valamit pedig nemcsak a vallás "környékén", hanem az etológiában, az etikai gondolkodásban és a szociológiai tényezőkben is keresni lehet. Ahogy elnézem a szekuláris Európa értékválságát, nem is csak lehet, hanem egyenesen muszáj lesz keresni... Fogjunk is hozzá, és próbáljuk megtalálni miért jó házasságban élni!

A következőkben többnyire Turgonyi Zoltán természetjogi etikájából indulok ki, ám a végén teológiai etikai mondandót is megpróbálok majd megfogalmazni. Adódhat a kérdés: ha már keresztény vagyok, miért a filozófiai etikát veszem kiindulási alapnak, és miért nem azt, amit a Biblia ír a házasságról? A válasz szomorú és sajnálatos, de a tisztesség kedvéért mégis leírom.

Az európai embert egyáltalán nem érdekli, hogy az egyházak (és ezáltal a Szentírás) mit mond vagy mit nem mond a házasságról, illetve a szexualitásról. Ez az igazság. Erről a helyzetről nemcsak a "gonosz, liberális Európa" vagy az "istentelen külvilág", hanem a romlott egyház is tehet. A nemiség terén az egyház szava még az átlagosnál is kevesebbet számít. Ha a szex és az egyház kifejezések valamiért mégis egymás mellé kerülnek, a tipikus képzettársítások valahol a prűdéria és a pedofília által kijelölt skála két végpontja között mozognak.

Mivel senki nem óhajtja hallani mit is gondolnak a keresztények a házasságról - még akkor sem, ha esetleg sok jó is lehet abban, amit mondanak -, érdemes lehet legalább ideiglenesen más kiindulópontot találni. Az etika alapvetően filozófiai tudományterület, a természetjog pedig nem a természetfeletti kijelentéseken vagy a hatalmi szóval kimondott elveken nyugszik. A természetjog  arra koncentrál, ami az ember lényegi vonásaihoz tartozik, és az ebből következő etikai elveket észérvekkel fejti ki, mellőzve minden vallási megjegyzést. A sorozatom első részében ilyen érveket szeretnék bemutatni, amelyekre "nem lehet ráfogni", hogy "valláskárosult" emberek csinálmányai, vagy hittételek állnak a hátterükben, melyekben ezek az érvek gyökerezhetnek. Az első megközelítésben csakis racionális okokat keresünk, mindenféle teológia nélkül.

Van még valami, ami szerintem nagyon fontos. A nemiség maga egy etikai szempontból nehezen érinthető terület. Olyan dolgok, mint a lopás, a gyilkosság, és a hazugság tiltott volta, vagy éppen a segítségnyújtás helyessége egészében nyilvánvaló a mai emberek számára. Persze, itt is vannak viták a részletkérdésekről, én azért azt látom, a legtöbben valamilyen értelemben ezeket a fogalmakat kezelni tudják. Az átlagemberek például helyeslik a szegények támogatását és elítélik a tolvajokat - az extrém gondolkodásúaktól eltekintve ez egyfajta közös etikai nevezőt képez a társadalomban. De a nemiségben az a közvélekedés, hogy itt aztán semmiféle helye nem lehet erkölcsi normarendszernek (pláne jogi szabályozásnak), mert a nemiség az súlyosan magánügy.

Természetesen, én sem akarok senki kulcslyukán át leselkedni. Sem a vallásnak, sem az államnak, sem senkinek nincs semmiféle köze ahhoz, hogy felnőtt emberek mit művelnek egymással, saját elhatározásukból, zárt ajtók mögött. A magánszféra ilyesféle tiszteletben tartása viszont már a természetjogi etika alapján sem jelentheti azt, hogy nem létezhet működési norma a nemiségben. Egyáltalán nem mindegy, hogy a társadalom többsége milyen szexuális magatartást követ, és az hogyan hat ki aztán az egész társadalomra - benne pedig rám is. Hogy mit csinál Ádám és Éva (ma már esetleg Ádám és Béla) a hálószobájában, az alaphangon engem nem érdekel. Ám ha sokan csinálják azt, amit ők, és az széles körben elterjedve normává akarja kinőni magát, akkor már óhatatlanul érintetté válok a kérdésben. A gyakorlatban megélt nemiség magánügy, de a nemiségi normák köré épített etikai keret mégiscsak kollektív munka. Ezt a keretet pedig úgy érdemes felhúzni, hogy a lehető legnagyobb hasznot jelentse a társadalom számára. Az alapvető kérdésem ezután az, vajon a sokszínű kapcsolati-nemiségi forma (pl. szexpartnerség, homoszexuális kapcsolat, élettársi viszony, házasság) közül melyik járulhat hozzá leginkább egy erős keret létrehozásához? Érzésem szerint erre a válasz egyértelműen az elkötelezett és jól működő házasság. A társadalom akkor dönt a legjobban, ha ezt preferálja. Innen folytatom legközelebb.

2015. november 15., vasárnap

Légy radikális!

Tegnap megint kiderült: a helyzet Európában - ezúttal megint Franciaországban - egyre radikálisabb. Nincs jó okunk azt gondolni, hogy ez a közeljövőben változni fog. Keresztényként sürgetővé válik, hogy valamiféle módon reagáljunk a koncentrált gyűlölet európai térnyerésére, és természetes, hogy reakciónkat Jézus Krisztus elveinek kell meghatároznia.

A radikális megnyilvánulások radikális válaszokat kívánnak. Legyünk tehát szélsőségesek! Jézus remek példát adott ebben számunkra a Hegyi Beszédben, amely mintegy etikai epicentruma a Mester gondolkodásmódjának. Kétségkívül mondhatjuk, ha radikalizálni akarjuk a krisztusi etikát, és a törvényt a lehető legszigorúbban akarjuk betölteni, akkor két dolgot kell tennünk: szeretnünk kell Istent, és a felebarátainkat, mint magunkat. Ennél radikálisabb lépésre egy keresztény aligha lehet képes.

Ráadásul abban a szerencsés helyzetben is vagyunk, hogy nemcsak Krisztus tanítását ismerjük a radikális szeretet tekintetében, hanem cselekedeteiről is tudomásunk van. Teljes minta áll tehát előttünk ahhoz, hogy igazán szélsőségesen viselkedjünk, és megfelelő módon szerethessük Istent és az embereket - legyenek azok bármilyen nemzetiségűek és tartozzanak akármilyen valláshoz.

Azok az elmebeteg terroristák, akik a franciaországi események hátterében álltak, a szó minden értelmében szélsőségesek voltak. Nem pusztán azért mentek Franciaországba, hogy néhány száz embert felrobbantsanak, hanem azért, hogy elvegyék az eszünket, felhergeljenek bennünket, magukra dühítsék a nyugati világot, és az iszlám győzelmét elősegítsék. Ők azt szeretnének látni, hogy az európai emberek nekiesnek a menekülteknek, akik jó része egyébként éppen az ilyen terroristák elől elfutva hagyott mindent a háta mögött. A terroristák a menekültek közé is befészkelték magukat néhányan, hogy ezáltal is elősegítsék a migránsok és a fanatikus muzulmánok egybemosását a mi fejeinkben. Valószínűleg azt is tudták, hogy az átlagos európai ember szívesen összekeveri majd a teljes iszlámot a radikális iszlámmal, és utálni fog mindenkit, aki muzulmán, esetleg arab. Ha pedig minden arab emberre és minden muzulmánra gyűlölettel tekintünk, a globális konfliktus előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik. Ők pedig pontosan ezt akarják: hogy égjen a világunk. Ha a fundamentalisták által felkínált mentális összemosásokat megtesszük a fejeinkben, máris csatát nyertek. Az ellenséget nem győzhetjük le azzal, ha belesétálunk az általa felállított csapdákba!

Keresztényként azonban van választási lehetőségünk. És van egy mintánk, egy olyan Valaki, akit sokan és sokszor meg akartak ölni, s amikor végül megtették, még a kínhalál közepén sem fordult szembe saját kivégzőivel. Jézus a kereszten ért fel saját radikalitása csúcsára, amikor önnön gyilkosaira Édesapja felmentését kérte. Ez az, ami a maga radikalitásában csaknem felfoghatatlan, szélsőségességében szinte követhetetlen, és mégis felkiáltójelként áll most előttünk.

Látva a mintát, egy ilyen helyzetben talán mi is lehetünk szélsőségesek. A radikális szeretet a törvény igazi betöltése. Ez az, amit Isten akar, amit elvár az övéitől. Képesek vagyunk arra, hogy Isten jóságának teret adva segítsünk oszlatni azt a középkori sötétséget, ami most éppen Párizsra telepedett?  Vajon meg tudjuk fékezni a fanatikus terroristákat és kifüstöljük őket az üregeikből? És ehhez hasonlóan: vajon felismerjük és felszámoljuk-e magunkban az általánosítások, összemosások és leegyszerűsítések mérgező folyamatait? Muszáj volna megtennünk. Radikálisan.

2015. november 11., szerda

Konzervatív bejegyzés

Ez egy konzervatív bejegyzés, melyet egy nem konzervatív ember írt. Azért írta, mert egyrészt a tény, miszerint ő nem konzervatív, nem azt jelenti, hogy nem tud konzervatívan gondolkodni (tehát miért is ne írhatna akkor ilyen stílusú bejegyzést?), másrészt olyan folyamatokat lát a posztmodern világban, melyek elkezdték erodálni azt, amit ő nem konzervatívként is értéknek érez. És ez nem tetszik neki.

Régóta zajló, alapvető és mély ellentét van a liberálisabban és a konzervatívabban gondolkodók között. Az igazi, akár szó szerint vérre menő konfrontáció persze ezek szélsőséges változatai - nevezetesen az extrém liberálisok és az ultrakonzervatívok - között zajlik, ám a mérsékeltebben gondolkodók szofisztikáltabb párbeszédében is tetten érhető. A töréspontok két térfelén állók szeretik maró gúnnyal minősíteni egymást: "liberósoknak" és "konzerveknek" hívják a másikat, ami módfelett szórakoztató és egyébként nagyon szellemes szóhasználat volna, ha nem gondolnának komolyan, akik ezeket hangoztatják.

Mivel egy ilyen kétpólusú csatározásban úgy tűnhet, nincs sok választása az embernek, bevállalom, hogy én nem vagyok konzervatív. A meghatározás most fontos: nem "liberósnak" neveztem saját gondolkodásom, hanem "nem konzervatívnak"! Ennek oka az, hogy mindkét fogalom sajnos lejáratódott a maga módján, és ahogy elnézem, a műveltebb emberek általában nem is szívesen címkézik fel magukat ezekkel: többnyire az ellenfeleik mondják rájuk őket egyfajta szitokként.

Azt is hadd mondjam el, hogy a két oldal közti csatározást nagyrészt értelmetlennek tartom, és az esetek jó részében úgy látom, az emberi lényekben rejtőző összeférhetetlenség, valamint a saját igazunk erőltetése motiválja. A konzervatívok "lekonzervezése" helyett én javasolnék egy szebb kifejezést: értékmegtartók. Így is lehet látni őket, olyan emberként, mint akik a már felfedezett és meghódított területeket szellemi értelemben átfésülik, a begyűjtött értékeket megszűrik, és ami megmarad, azt megpróbálják megőrizni. Szerintem a konzervatívok ezzel jószolgálatot tesznek mindenkinek, még akkor is, ha sokszor tudnak rugalmatlanok lenni és mereven ragaszkodni a nézeteikhez. Ez a munkájukból adódó melléktermék. Megtartják, amit korábban elértünk, és ezért hajlandók nagyobb árat is fizetni, például népszerűtlennek lenni és szembeszállni azokkal, akik ezért maradiaknak és butáknak nevezik őket.

Ehhez hasonlóan a "leliberózás" sem szerencsés kifejezés az inkább liberálisan gondolkodó személyiségekre. Javaslom helyette az értékkeresők megjelölést. Az a tapasztalatom, hogy a liberálisabban, de nem extrém módon liberálisan gondolkodók állandóan kijjebb akarják tolni a meglévő határokat. Mindig felfedezésre vágynak: vajon mi van a korábban megállapított határokon túl? Vajon hogyan tudnánk a lehetőségeinket kiszélesíteni, új dolgokat kipróbálni, új utakon barangolni? Ezzel persze szükségtelenül helytelen ösvényekre is tévednek, rossz dolgokat is beengednek a már meghódított területekre. Ez a munkájukból adódó melléktermék. Megpróbálják a határokat mindig feszegetni és a perspektívát tágítani, amiért nekik azt az árat kell kifizetni, hogy sokan erkölcstelen szemétládának, megalkuvó senkiháziaknak nevezik majd őket.

Szerintem könnyedén belátható, hogy egy ideális világban ennek a két erőhatásnak nem kellene igazából egymás ellen feszülnie. Sőt, rendkívüli lehetőségek rejlenek abban a pillanatban, amikor  képesek az erőiket egyesíteni. Ha ez most nem egy blogbejegyzés volna, hanem amerikai szépségkirálynő választás, akkor le mernék írni olyan giccset is, hogy egy szebb és boldogabb világot lehetne a két oldal együttes segítségével felépíteni.

Ez persze ábránd. De a mondandóm tömör lényege csak most következik.

Ahogy említettem, nem vagyok konzervatív. Európa, sőt a jelenlegi nyugati világ sem az. Liberális kontextusban élünk, ahol a gondolkodási trendekben (még ha konzervatív is a politikai vezetés bizonyos országokban) alapvetően a liberális szellemiség van túlsúlyban. És ha az "értékmegtartók" meg az "értékkeresők" egyensúlya felbillen, akkor azt helyre kell rakni. Ha túlságosan konzervatív irányban, akkor liberálisabb, ha túlságosan liberális irányban, akkor konzervatívabb ellenhatásokkal. Ez egy normális világban, mely az értelmes egyensúlyra törekszik, nem lehetne probléma, egy olyan nemnormálisban, amilyenben élünk, állandóan az. Sem a konzervatív, sem a liberális oldal - vagy, ahogy fentebb neveztem őket, sem az értékmegtartók, sem az értékkeresők - nem az egyensúlyra törekszenek, hanem arra, hogy a mérleg nyelvét a saját oldalukra billentsék el. Mit lehet tenni?

Az egyik, ami véleményem szerint hitelessé teheti az ilyesféle helyrebillentést, ha az adott oldalon állók elkezdik hangsúlyozni a másik oldal értékeit. Ezért írom most ezt a bejegyzést és az ezután következőket is. Nem konzervatívként szeretném meglátni és kiemelni a konzervatív látásmód erős pontjait. Ettől még nem adom fel, amit gondolok, és nem válok konzervatívvá. A szemléletem az enyém, szerves része a lényemnek, és nem tudom ledobni egy szék karfájára, mint egy kabátot. De úgy látom, Európának és benne Magyarországnak, sőt a nyugati demokráciáknak most egyre fontosabbá kell váljon, hogy felfedezzen alapvető, korábbról megtartott értékeket, különben a nagy liberális túlsúlyban feléljük önmagunkat.

Ezek közül most kiemelek egy olyat, ami meglátásom szerint alapvető építőköve a társadalmunknak: ez pedig a házasság. Szeretnék néhány gondolatot leírni a házassággal és a nemiséggel kapcsolatban, természetesen keresztény, szűkebben pedig (teológiai) etikai szemszögből. Ha az olvasó ezt túlságosan konzervatívnak találja majd, pedig már hozzászokott ennek a blognak a hangvételéhez, ne csodálkozzon! Nem fordultam ki önmagamból és nem játszom meg magam. Maradok, aki vagyok, csak próbálom az egyensúlyt a magam szerény eszközeivel helyrebillenteni...

2015. november 7., szombat

Isten, aki nem is mindenható

Mindeható, mindentudó, mindenütt jelenvaló és örökkévaló: ha valaki ezekkel a tulajdonságokkal egyszerre rendelkezik, mindenképpen istenségnek nevezhető. Gyakran emlegetjük az isteni attribútumoknak nevezett tulajdonságokat, de szinte soha nem gondolunk bele abba, hogy a kép nem annyira kerek körülöttük, mint ahogyan az elsőre látszik. Isten ugyanis nem mindenható.

Jahve fenti négy jellegzetessége, különösen ami a mindenhatóságot és a mindentudást illeti, a hívők mély meggyőződése szerint a Bibliából származó igazság. Pedig az ünneprontás szándéka nélkül ki kell mondanunk, hogy ezek a paraméterek Istennel kapcsolatban nem a Bibliából származnak, hanem az arisztotelészi filozófiából kerültek a keresztény gondolkodásba. Az a helyzet, hogy az ókori zsidóságot nem igazán izgatták a rendszeres teológiában előszeretettel felvetetett tételek, és nem is deklarálták Isten személyét ilyesféle módon. Nekik más szándékaik voltak, amikor Istenről beszéltek a szövegekben.

Ami azonban ennél sokkal érdekesebb most számunkra, hogy az előbb említett két tulajdonság - nevezetesen Isten mindentudása és mindenhatósága - könnyedén szembehelyezhető egymással. Érdekes paradoxonhoz juthat az ember, ha ezt végiggondolja. Ha Isten ugyanis mindentudó, akkor azt is tudnia kell, mit fog tenni következő lépéseként. Ám képes-e mást tenni, képes-e megváltoztatni a szándékait, vagy muszáj megtennie azt, amiről előre tudja, hogy meg fogja tenni? Ha Istennek muszáj azt tennie, amit előre lát, hogy tenni fog, akkor nem mindenható e logika szerint. Ha ki tudja kerülni saját előrelátását, és mást is megtehet, akkor viszont nem mindentudó.

A filozófiai probléma világosnak tűnik. Isten vagy mindenható, vagy mindentudó - a kettő attribútumnak ugyanis könnyedén elképzelhető olyan találkozása, hogy az egyik kizárja a másikat. Mondhatjuk akkor, hogy megdöntöttük a rendszeres teológia egyik alapvető állítását az istentanban? Nem egészen.

Aki szokott teológiával foglalkozni, valószínűleg nem lepődik meg azon, hogy a manapság felvetett problémákkal már foglalkoztak korábban is. A mindenhatóság és a mindentudás ilyesforma szembekerülése természetesen elődeink fantáziáját is megmozgatta. S bár a Niceai Hitvallás a bizalom szavával kezdődik ("Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában..."), a kérdést, hogy mit is jelent maga a mindenhatóság, persze nem magyarázza meg. C.S. Lewis azt írja, Isten mindenhatósága nem azt jelenti, hogy Isten mindent meg tud tenni. Ha Isten egyszer elhatározza, hogy egy bizonyos dolgot megtesz, ezzel máris kizárhat más lehetőségeket, amiket utána már nem fog tudni megtenni. Éppen ezért nem képes véghezvinni olyasmit, ami logikailag lehetetlen és nem egyezik meg az isteni természettel.

Itt most nemcsak olyan trivialitásokra gondolok, hogy Isten nem tud négyoldalú háromszöget alkotni vagy szögletes kört. Ennél többről van szó. Bizonyos dolgok megtétele ugyanis a hatalom hiányából származhat. Például valaki felteheti a kérdést: ha mindenható, akkor Isten tud vétkezni is? Aquinói Tamás (nem is véletlen, hogy éppen ő) igen jellemző választ adott erre:
"Vétkezni annyi, mint elmulasztani a teljes cselekvést. Ezért aki tud vétkezni, abból hiányzik valam, ami nem egyezik a mindenhatósággal. Mivel tehát Isten mindenható, ezért nem tud vétkezni."
Tamás okoskodása frappánsnak tűnik, de Isten mindenható hatalma kapcsán azért hagy még mozgásteret a kötözködéshez. A borotvájáról elhíresült Willian Ockham tovább is gondolta ezeket a kérdéseket, és végül kettős hatalomról beszélt Isten kapcsán. Úgy látta, Istennek van egy abszolút hatalma (potentia absoluta), ami arra a lehetőségre vonatkozik, ami azelőtt állt fenn, mielőtt Isten elkötelezte magát bármiféle cselekedetre. Isten elrendelt hatalma (potentia ordinata) viszont a dolgok mai állására vonatkozik. Mi a saját valóságunkban ez utóbbival találkozunk.

Például azt kell mondanunk, hogy Isten előtt számos lehetőség állt: megteremti vagy nem teremti meg a világot. Isten maga eldönthette mit szeretne tenni, vagyis abszolút hatalma volt. Ezután viszont Isten kiválasztja az egyik lehetőséget és megvalósítja azt. Azáltal, hogy Isten dönt egy lehetőség mellett, egyben határoz a többi lehetőség meg nem valósításáról is. A példánál maradva, miután Jahve elhatározta, hogy megteremti a világot, a hatáskörén kívülre került a meg-nem-teremtés lehetősége. A világ meg-nem-teremtése egy olyan lehetőség, amit valaha megtehetett volna, de a döntése után már nem áll módjában megtenni. Isten maga korlátozza a saját lehetőségeit, amikor döntéseket hoz, és ragaszkodik a döntései érvényességéhez.

Istennek ez a fajta önkorlátozása szinte magától értetődően vezetett el a krisztológiai következményekhez, amikor a teológia érdeklődése Isten saját redukciója felé fordult. Hiszen mondhatjuk azt, hogy Isten tulajdonképpen magát korlátozva megtestesült Jézus Krisztusban. Ez a szál most túlságosan messzire vezetne és elvinne bennünket a bejegyzés témájától, de egyetlen gondolat erejéig érdemes mégis itt maradni, amit Bonhoeffer olyan szépen fogalmaz meg Krisztus megtestesülése, azaz Isten önkorlátozása kapcsán:
"Isten gyenge és erőtlen a világban, és éppen ez az a mód, az egyetlen mód, ahogyan velünk van, és segít nekünk."
Amikor Isten mindenhatóságáról beszélünk, akkor ez éppen Krisztus miatt sem jelentheti azt, hogy Isten zsarnoki, megállíthatatlan és mindent elsöprő hatalommal bír. A mindenhatóság egyik legszebb vonása, hogy Isten képes lemondani róla, és nem logikai okokból, hanem szeretete folytán. Isten döntéseket hoz, és ezek a döntések bizonyos értelemben korlátok felállítását vonják magukkal, mígnem Isten felveszi a szolgai formát, az emberi testet és hagyja, hogy a saját teremtményei keresztre juttassák.

Isten a szó abszolút értelmében elsősorban azért nem mindenható, mert mindenhatóságában úgy döntött, hogy korlátozza mindenhatóságát. Ez a fajta hatalomról való lemondás pedig olyan attitűd, ami a rendszeres teológiai eszmefuttatásoknál fontosabb üzenetet hordoz, és példaértékű modelként magasodik fölénk.

2015. november 4., szerda

A Mária-szakadék (6) - Záró gondolatok

Nem árulok el nagy titkot, ha kijelentem, Mária szerepe egészen más a katolikus és a protestáns kereszténységben. Ennek oka egyértelműen abban keresendő, hogy míg protestáns oldalon a mai napig erős a Sola Scriptura ("Egyedül a Szentírás") elv hatása, addig a katolikus dogmatika a szenthagyománynak is komoly területet biztosít teológiai gondolkodásában. Mégis, utóbbi tény rávilágít számomra egy ellentmondásos helyzetre...

Mária köré rengeteg népi hiedelmet, szokást, rajongásig fokozott magatartást szőttek az évszázadok. Azt hiszem elég, ha csak a Mária-jelenéseket, a könnyező szobrokat, a körmeneteket, vagy éppen azt az állítást említem, miszerint mi "Mária országa" vagyunk. A népi jámborságnak is nevezhető jelenséget akár maguk a pápák is tovább bátorítják, vagy legalábbis olyan kijelentéseket tesznek, melyek inkább egyetértőeknek tekinthetők. XVI. Benedek egy vele készült interjúkötetben például ezt mondta (kiemelések tőlem):
"Mária Istenhez vezető nyitott ajtó. Olyan kötetlenséggel beszélhetünk vele, olyan gyermeki kéréssel és bizalommal fordulhatunk hozzá, amilyennel az ember magához Krisztushoz gyakran nem mer." 
Az egykori pápa nyilatkozatához az interjút készítő újságíró még ezt is hozzáteszi (amit a pápa helybenhagy): "Az Egyházban senkit sem tisztelnek úgy, mint Isten anyját, megszámlálhatatlan templomban és oltárnál, énekkel és litániákkal, Mária-ünnepekkel és zarándoklatokkal. A Mária zarándokhelyek ezrei mintegy hálót alkotnak az idegsejtekből, amely háló átfogja az egész földgolyót." Mária tehát globális és rajongói számosan vannak! XVI. Benedek megjegyzése márcsak azért is érdekes, amikor Máriát Istenhez vezető ajtónak nevezi, mert az ajtó képét a Szentírás éppen Krisztusra használja. De azt vajon honnan gondolja, hogy Máriához nagyobb és gyermekibb bizalommal fordulhatunk, mint Jézus Krisztushoz? Miért kellene ennek így lennie?

De most nem erről a kérdésről van szó. Azt hiszem a fentieket nyugodtan összegezhetjük úgy, hogy Mária hallatlan népszerűségnek és figyelemnek örvend a katolicizmusban. A kérdés természetesen az, minek is köszönheti Mária ezt a népszerűséget?

Ha valaki nem olvasta el az előző bejegyzéseimet, és nem rendelkezik bibliai műveltséggel sem, a fentiek alapján azt gondolhatná, Mária valamiféle központi szereplője lehet a Bibliának, aki jelentőségében felül kell múlja Ábrahámot, Mózest vagy éppen Pál apostolt is. Ez magyarázhatná a rendkívüli kiexponáltságát, ám mint a korábbiakból kiderülhetett, erről szó sincsen. Mária jelenléte súlyát tekintve gyakorlatilag mellékszereplő az Újszövetségben. Csak az evangéliumok foglalkoznak vele, de még ott is partikuláris jelenség. Ezt nem tiszteletlenséggel a hangomban írom, pusztán a tényt említem meg.

Mária hihetetlen népszerűsége mögött természetesen az a tény áll, hogy a katolikus egyházban nemcsak a Biblia, hanem a szenthagyomány is komoly súlyt képvisel. Hadd mondjam el máris: magam is tisztelek hagyományokat a saját hitemben. Természetesen a protestánsoknak is vannak hagyományaik, ahogy minden szellemi mozgalomnak. S ha úgy vesszük, tulajdonképpen a bibliai szöveg jó része is hagyomány, amit évszázadokon át adtak tovább, mielőtt kanonizálták volna.

A Szentírás normatív funkcióját, mint a hit kiindulóbázisát a katolikus egyház sem vitatja. A fontos különbség azonban az, hogy míg a protestánsok hagyományaikat is a Szentírásra vezetik vissza, addig a katolikus szenthagyomány nem feltétlenül ragaszkodik ehhez. Éppen ezt láttuk a Máriát körülvevő dogmatikai konstrukciókban. A protestánsoknak még akkor is fontos a hittételek bibliai beágyazottsága, ha gyarlóságuk miatt elfeledkeznek erről és persze tesznek és mondanak bibliátlan dolgokat. Mindazonáltal a protestantizmusban mégiscsak alapelv az Ige a teológia mögött: elképzelhetetlen egy nagyobb teológiai traktátust - például a krisztológiát, az eszkatológiát vagy éppen az ekkléziológiát - úgy felépíteni és kifejteni, hogy szinte semmiféle kapcsolata ne legyen ezeknek a Bibliával. Mindez annyira triviális, hogy szinte szóra sem érdemes.

A katolikus mariológiáról viszont az előző bejegyzések alapján éppen az derülhetett ki, hogy többségükben az Újszövetség utáni kor évszázadaiban keletkeztek, elenyésző vagy semmilyen bibliai gyökérrel nem rendelkeznek, és némelyikük még a katolikus egyházon belül is megosztást és ellenérzést váltott ki.

A mariológia ilyesféle teológiai-bibliai gyökértelensége azért is nagyon meglepő volt számomra, mert egyébként a katolikus dogmatika komoly hangsúlyt helyez arra, hogy a dogmatikai tételeik a Szentírás kijelentésein alapuljanak. Nézzük csak meg a kegyelemtant, a szentségtant vagy az előbb említett teológiai területeket: mindegyik tárgyalásánál egymás után sorakoznak az igék, a szentírási magyarázatok. Láthatóan a szerzők maguk is úgy érezték, hogy nem nélkülözhetik ezeket. Ám ha az összes többi terület esetében ilyen következetesen ragaszkodnak a bibliai bázishoz, vajon miért tesznek kivételt a mariológiánál? Természetesen kényszerből, hiszen a Biblia nagyon keveset mond, és még kevesebbet állít Máriáról.

Talán meglepi az olvasót ha azt írom, valamilyen szinten még ki is békülnék azzal, hogy a katolikus egyházban "továbbgondolják" Mária életét, és elméláznak azon, hogy nem halt meg, hanem a mennybe repült. Az ember használhatja a fantáziáját, ez egész biztosan nem bűn. Ami viszont igazán zavar, hogy ez a fajta bibliátlan-gyökértelen "továbbgondolás" egy szinte rajongásig fokozott, világméretű, már-már babonába hajló, milliós tömegeket megmozgató Mária-értelmezéssé vált, ami ráadásul pápák által hitelesített dogma is lett. Finoman szólva is túldimenzionáltnak érzem azt, ami Mária köré épült, ami a személyét körbeveszi, és  a folklór alapján indokolatlanul magasra emeli.

Azt hiszem nekem Mária megmarad olyannak, ahogy a Szentírásban elém lép. Egy kedves, alázatos, engedelmes hölgy, aki megszülte Jézus Krisztust. Ez az, és szerintem nem is sokkal több, amit a Biblia róla mesélni akar. A történelem egy olyan pillanatában élt, amely bizonyos értelemben egész civilizációnk arcán rendkívül komoly nyomot hagyott. Szereplőjévé vált egy történetnek, ami felülmúlhatatlan, csaknem érthetetlen, ami úgy vág a földhöz, hogy fel is emel onnan, és ami az édesanya helyett a Fiára mutat: Jézus Krisztusra. Az evangélium potenciálja nem az anya és a Fiú, hanem az Atya és a Fiú kapcsolatában van. Az evangéliumi narratíva kulcsjelenetei kettőjük relációjában játszódnak, a levegő Jézus körül vibrál, ott sűrűsödik össze. Hozzájuk képest mindenki csupán mellékszereplő ebben az óriási drámában - köztük Máriával, az édesanyával is.