2015. július 29., szerda

Nem úszom meg (4) - a víz

Mindannyian tudjuk, hogy a vallások rengeteg szimbólummal dolgoznak, a szimbólumok mögött pedig hétköznapi, egyszerű tárgyak, dolgok, jelenségek állnak. Talán kevesebben vannak, akik realizálták, hogy maga a víz is sokoldalú jelentést hordoz - ebből következően pedig Noé történetét is szemlélték már a víz, mint szimbólum szemszögéből.

Nem akarom túl messziről kezdeni, ahonnan például Mircea Eliade teszi, de néhány mondatot azért megér, amit a neves valláskutató említ. Eliade természetesen nemcsak a kereszténység kontextusában, hanem általános vallási értelemben is elmélyülten foglalkozott a szimbólumokkal, köztük a víz jelentőségével. Egyik munkájában szó esik a vízben lakozó istenekről, a csoda- és jósforrásokról, az élet folyóiról és más "vizes" vallási nézetekről. Mindenesetre helyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy a vizek metafizikai értelemben a születésnek, az élet eredetének, a csíráknak a lelőhelyét jelentették a vallások elképzeléseiben. (Érdekes módon azt az elgondolást, hogy az élet a vízből jön, a mai természettudománnyal sem nehéz összekötni...) S ha az élet a vízzel áll összefüggésben, akkor ehhez a fogalomkörhöz már könnyedén hozzátapasztották a megújhodást, a megtisztulást, az újrakezdést is.

A kereszténység határain belül maradva hasonló gondolatokkal találkozhatunk. A víznek, mint anyagnak háromféle szellemi jelentéstartalma van. Elsőként a víz az élet forrása, éppen úgy, ahogy a többi vallás kapcsán az előbb említettem. Izraelben, ahol ráadásul folyamatosan küzdöttek a vízhiánnyal, talán az átlagosnál is nagyobbra értékelt lehetett ez a jelentés. Sziklából fakadt víz menti meg a népet a pusztában (Ex 17,1-7), az Édenből hatalmas folyók ömlenek (Gen 2,10-14), s a zsoltáros szerint a helyes úton járó ember olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa (Zsolt 1), vagyis virágzó, gyümölcstermő, egészséges. A példákat még tekintélyes számban lehetne folytatni, mindenesetre trivialitásnak nevezhetjük, hogy a víz és az élet fogalmai sokszor össze vannak kapcsolva egymással. Természetesen mindennek hátterében az ókori emberek élettapasztalata rejlik.

Ezzel éppen ellentétes módon azonban a víz a káosz és az életet veszélyeztető elem is a Bibliában (valamint más vallások mítoszaiban). Az árvízkatasztrófák - köztük Noé és az özönvíz sztorija -, valamint a teremtéselbeszélés, a tengeri szörnyekkel való küzdelem mind kaotikus ellenerőként festik le a vizeket. A vizek alaktalanok, formátlanok, állandóan változnak, mindig mozgásban vannak, sötétség van még a felszínükön is, ezért veszélyesek és kiszámíthatatlan bestiák tudnak lenni. Az ókori ember tapasztalata az volt, ha a vizek elnyelnek valamit, akkor feloldják a szilárd formákat, elpusztítanak, letisztítanak mindent. A félelmetes vizeknek csak az istenség - esetünkben Jahve - képes gátat szabni, amikor visszaszorítja őket, hogy előtűnjön a szárazföld vagy éppen parancsol a háborgó vizeknek, hogy hallgassanak el, esetleg jár a felszínükön, mint Jézus Krisztus. Az igazi istenség mindenesetre uralja a vizeket, mindig kordában tartja, keretek közé szorítja akarata szerint.

Ez a két ellentétes tapasztalat - azaz, hogy a vizek egyszerre az életadó és az életet feloldó szerepben állnak - mintha valamiképpen egyesülne abban a szakrális gondolatban, amelyben a víz a megtisztulás jelképévé válik. A megtisztulás aktusa egyesíti az életet elpusztító és az életet kicsíráztató ellentétpárt. A víz pusztít, mert lemossa a bűnöket, lemossa a tisztátalanságot (erre jó példák az ószövetségi mosakodások és rituális fürdők), de a megfürdés, a megtisztulás nemcsak a régit pusztítja el, hanem kultikus értelemben újat is hoz, amikor tisztává tesz. És ezen a ponton nagyon is kézenfekvő gondolni a keresztségre, mint a kereszténység legalapvetőbb szentségére. A víz egyrészt "eltemet", elpusztítja a régit, másrészt tisztává mos, újat hoz a keresztségben. Pál teológiájában nem is véletlenül a keresztség az eltemetés és a feltámadás, a halál és az élet szimbóluma lesz. A vízben való megtisztulás elnyeli a régi embert, de megnyitja az utat, hogy valaki  új emberként a közösség tagjává válhasson.

Ha Noé történetét a víz szimbolikáján keresztül nézzük, akkor mintha a fenti három jelentést egyszerre találnánk meg benne. Pusztításról van szó, ezt nincs hova szépíteni, ám ami történik, nem a pusztítás kedvéért történik. A szövegben szereplő héber máháh (eltöröl, megtöröl) szó nem pusztán azt jelenti, hogy Isten hatalmas lendülettel lemos mindent és mindenkit a Föld felszínéről, mert dühbe gurult: a szó abból a jelentésből származik, amikor valaki elmosogat, megtisztít valamit, ami addig koszos volt. Az özönvíz tehát halált hoz, visszaengedi a káoszt, azaz a korábban szétválasztott vizeket fent és lent, mindezt azonban azért, hogy tisztulást hozzon, új kezdetet teremtsen. Az özönvíz végső eredménye ez az új kezdet lesz.

Mindezek után nem tűnhet nagy meglepetésnek, hogy Noé történetét már korábban összefüggésbe hozták a keresztséggel. A sorozat vége felé járva, erről szeretnék még röviden írni, mert egyrészt jól mutatja, hogy ennek az ősi elbeszélésnek hogyan találták meg az egyháztörténelemben a helyét - másrészt azt is reprezentálja, hogy a szó szerintiségen túl sokkal mélyebbre szántottak az értelmezésben...

2015. július 25., szombat

Nem úszom meg (3) - a mitikus múlt

Az Őstörténet és a mítoszok viszonyát vizsgálva túlságosan leegyszerűsítő lenne annyit mondani, hogy a Biblia egyszerűen átveszi más mítoszok tartalmát. Ez a kijelentés ebben a formában nem igaz. Amiért a szentírási szöveg nyomokban hasonlít a mítoszokra, hogy ugyanabban a világban keletkezett, mint azok: hasonló világképpel és szemléletmóddal dolgozik. Van azonban egyetlen történet, amely kilóg a sorból - ez pedig éppen az özönvízről szóló elbeszélés. Itt tényleg erős a valószínűsége, hogy átemelés történt.

Ha megpróbálnám kellő részletességgel áttekinteni a világ népeinek özönvíztörténeteit, valószínűleg több száz blogbejegyzést írhatnék a témáról. A teljesség igénye nélkül nemcsak a babiloni Berosus vagy a rendkívül ismert Gilgames-eposz beszél özönvízről, hanem szinte minden kultúra és nép folklórja is. Az is előfordul, hogy egyetlen kultúrkörön belül találkozunk többféle változattal. Így például a görög mitológia egyik, Hellanicus szerint elmesélt verziójában - mely a Kr.e. V. század terméke - Deukalión és Pürrha megmenekülnek az özönvíztől, amikor Prométheusz utasítja őket, hogy építsenek hajót, mert Zeusz haragjában elönti a földet. Az özönvíz végén kikötnek a Parnasszus hegyén (más változatokban az Etnán vagy az Athosz-hegyen). A Föld újrabenépesítésének módja természetesen egészen más ebben a történetben, mint Noé esetében. Még az özönvíz előtt Deukalión kapott egy jóslatot, hogy a túlélőknek anyjuk csontjait a hátuk mögé kell majd dobálniuk, miután a víz elvonult. Deukalión megérti, hogy az "anya" itt a földanyát (Gaia) jelenti, akinek csontjai a kövek. A hátuk mögé dobált kövekből tehát emberek lettek: Deukalión köveiből férfiak, Pürrháéiből nők.

Az izlandi özönvíz elbeszélésben Bor istenségnek van három fia: Odin, Wili és We. A három fiú agyonveri az óriás Ymir-t. A haldokló Ymir sebeiből patakvér áradt ki, amelybe belefulladt az összes többi óriás, kivéve Bergelmirt, aki egyedüliként megmenekült feleségével együtt egy hajóban. Tőlük származnak a későbbiek is. A walesi legenda szerint volt idő, amikor Llion tava kitört és elárasztotta a világot, a teljes emberiséget elpusztítva. Csupán Dwyfan és Dwyfach menekültek meg egy csupasz kis hajóban és újra benépesítették Prydain szigetét. 

Az ezekhez hasonló történetek olyan nagy mennyiségben fordulnak elő, hogy frappánsan kifejezve újabb özönvizet lehetne rekeszteni velük. Szinte minden kultúrához előbb-utóbb eljutottak a vizes históriák, a különböző népek pedig saját arculatukra formálva őrizték meg és adták tovább ezeket. A történetek szereplői, a mindent és mindenkit elpusztító áradás okai, a Föld újrabenépesítésének problémája persze mítoszonként változó megközelítéseket kapott. A történetek alapsémája mindig ugyanaz, de a részletek mindig különböznek. A bibliai verzióban Noé és hajója az Ararát-hegyen köt ki, mert az ott lakók azt ismerték a legmagasabb hegyként. Ahogy láttuk fentebb, a görögök már Parnasszus hegyét írják, a hindu tradícikókban pedig természetesen a Himalaya szerepel. Az indián törzsek özönvíz történeteiben a számukra legfontosabb szent helyek lesznek a kikötők, attól függően, hogy az adott törzs földrajzilag éppen hol helyezkedik el.

Mindebből nem túlságosan nehéz levonni a következtetést, hogy a számtalan nép emlékében megőrzött elbeszélések nem egyetlen történelmi eseményre utalnak, melyet mindenki másként élt meg saját tapasztalatai függvényében, hanem közös mítoszra, mely elterjedt az egész világon és mindenki saját világnézete alapján alakította. Ez egyébként tipikus jelenség a mítoszokban: ahogy egy korábbi bejegyzésben említettem, az az elképzelés, hogy a női vaginában fogak vannak, Amerikától Ázsiáig, de még Európa jó részében is ismert volt - természetesen az özönvízhez hasonlóan megszámlálhatatlan változatban. De ugye senki nem veszi szó szerint, hogy a hölgyekkel kapcsolatban tényleg ez lenne a helyzet...?

Az özönvíztörténetek közül azonban kétségkívül a nagyon ismert Gilgames-eposz a legismertebb, mert ez erős hasonlóságot mutat a biblia elbeszéléssel. A történet egyik ékírásos tábláját 1872-ben találta meg egy George Smith nevű angol rézmetsző. Egy fontos részlet, mely emlékeztet a szentírási sztorira a következő:
"Mikor felvirradt a hetedik nap és kiengedtem egy galambot. A galamb elrepült, de mivel nem talált sehol egy helyet, ahol leszállhatott volna, ezért visszatért. Akkor elengedtem egy verebet, de mivel nem talált sehol egy helyet, ahol leszállhatott, ezért visszatért. Elengedtem egy hollót, és az látta, hogy a vizek visszahúzódtak. Evett valamit, tett egy kört, károgott és többé nem jött vissza."
Smith persze rögtön látta a párhuzamokat a biblia történettel, s mivel ez a megtalált tábla egy töredék volt, rögtön nekilódult és meg sem állt Ninivéig, hogy ásatásokba fogjon. A munka megkezdése után öt nappal már talált is újabb darabokat, melyekből a Gilgames-eposz többi része is összeállt. Természetesen tagadhatatlan, hogy a Gilgames-eposz és a biblia történet megdöbbentően hasonló és közük van egymáshoz. A kutatók konszenzusra jutottak abban, hogy az eredeti a mezopotámiai volt és a Szentírás ezt dolgozta át a későbbiekben. Erre az álláspontra nemcsak azért jutottak, mert a Gilgames-eposz régebbi, hanem másféle okokból is. Először is sokkal valószínűbb, hogy a nagyobb kultúra hat a kisebbre: Babilónia domináns birodalom volt, Izrael pedig ebben az időben többé-kevésbé elmaradott területnek számított. Másodszor az özönvíz, mint pusztító erő tipikusan mezopotámiai jelenség, ahol a hatalmas folyók (Tigris és Eufrátesz) rendszeresen kiöntöttek, irgalmatlan pusztítást hagyva maguk után. Izrael ezzel szemben kifejezetten vízszegény: nem valószínű, hogy bárki is vízözön formában képzelte volna el az isteni ítéletet. Harmadszor még a bibliai leírás földrajzi utalásai is mezopotámiai eredetre utalók: a bárka az Ararát hegyén feneklik meg, a Tigris és az Eufrátesz folyók forrásvidékén. Negyedszer a Gilgames-eposz abban a korban irodalmi mesterműnek számított, ami olyan népszerű volt, hogy darabjait még Izraelben is megtalálták (Megiddónál). Ötödször pedig a héberek Mezopotámiából származnak, ezért valószínű, hogy Ábrahám és követői ismerték ezt a népszerű történetet és magukkal hozták.

Összefoglalva az eddigieket, én a következő megállapításokra jutottam:
  1. Noé és az özönvíz története olyan eseményhez kötődhet, ami mögött egy borzalmas, mezopotámiai pusztítás állhat. Az özönvíz a geológiai, paleontológiai és más tudományos ismereteink fényében nem tűnik globális történelmi eseménynek.
  2. Özönvíztörténetek a világ minden táján előfordulnak, mert a történetek az évszázadok során széles körben elterjedtek. Ezeket mindenki a maga szájíze szerint átalakította. A biblia történet ennek az áradó történetmesélésnek az egyik állomása, mely a jelek szerint a mezopotámiai Gilgames-eposz bázisán áll. Természetesen a legtöbb elbeszélés a bibliai verzió után keletkezett.
  3. A bibliai narratívát az ihletett író felhasználta, hogy a kornak megfelelő módon teológiai üzeneteket konzerváljon. Ehhez felhasználta a mezopotámiai eseményeket (melyek egy brutális, valódi áradáson alapulnak), de úgy írta meg a történetet, hogy az illeszkedjen a zsidóság monoteista hitéhez és a továbbadásra szánt üzenet tartalmához.

Végére értünk tehát? Tisztáztunk minden kérdést a textussal kapcsolatban? Szerintem még korántsem. Noha az özönvíz a jelek szerint nem volt globális esemény, ez nem jelenti azt, hogy ki kell vágni a Bibliából, mint megbízhatatlan történetet! Az egyház az elmúlt kétezer évben igenis foglalkozott Noé narratívájával, és többféle módon is képes volt megragadni a benne lévő üzeneteket. A sorozat következő részében ezekkel a megközelítésekkel szeretnék foglalkozni, ám előtte rövid kitérőt tennék egy látszólag jelentéktelennek tűnő kérdés ügyében: vajon hogyan értelmezték a víz szimbolikáját elődeink? Nem tűnik fontos kérdésnek? Majd meglátjuk...

2015. július 20., hétfő

Nem úszom meg (2) - a vízözön és a történelem

Ha az ember egy olyan témáról ír, mely az egyház bizonyos szegmenseiben hitüket gyakorló emberek szemét csípheti, szinte kötelezően érdemes leszögeznie néhány dolgot. Ezért fontosnak érzem kihangsúlyozni, hogy a bibliai Özönvízről szóló sorozatommal nem célom a Biblia "leleplezése", az Özönvíz történelmi lehetőségének kimagyarázása vagy tagadása. A célom az, hogy konkrét kérdésekre válaszokat keressek. A mostani szakasz konkrét kérdése pedig így hangzik: történelmi szempontból hogyan értékelhetjük a vízözönről szóló bibliai beszámolót?

Vajon valóban történt a múltban olyan méretű áradás, mely az egész Föld bolygót maga alá gyűrte? S ha nem is a teljes világunkra kiterjedően, de előfordulhatott-e olyan brutális méretű lokális pusztítás, mely olyan erős nyomot hagyott a történelmi emlékezetben, hogy megindította egy korokon áthagyományozódó narratíva fejlődését? Számolnunk kell azzal a lehetőséggel, hogy a fennmaradt, rengeteg nép folklórjában megtalálható özönvíztörténetek mögött reális történelmi események állnak?

A kérdésekre bizonyos mértékben egyszerű válaszolni, bizonyos mértékben nem. A magam részéről egyre inkább úgy vélem, hogy nem volt globális Özönvíz az emberiség történetében. Miért gondolom ezt? Talán eiszegézist követek el? Semmibe veszem a bibliai szöveg tekintélyét? Hadd mondjam el egy példán keresztül mire gondolok!

Denis O. Lamoureux evangéliumi keresztény, aki nagy lelkesedéssel kutatja a teremtéstörténeteket és az Őstörténet többi beszámolóját is - beleértve Noé és a vízözön elbeszélését. Teológusokkal folytatott vitái során Lamoureux bemutatta a következő ábrát:
Fosszilis leletek eloszlása a földtani rétegekben a kreacionizmus előrejelzése és a valóság szerint
Az ábra, mely a föld alatti rétegekben található fosszilis leletek eloszlását akarja megmutatni, két részből áll. A felső része a kreacionista predikciót tartalmazza, azaz azt az elképzelést, mely a teremtéstörténetet szó szerinti értelemben kezeli és az özönvizet globális méretűnek magyarázza. Ennek értelmében Isten minden élőlényt hat naptári nap alatt készre teremtett meg, az özönvíz pedig ezeket az élőlényeket (a nagyon kevés kivételtől eltekintve) teljesen elpusztította. Egy teljes bolygóra kiterjedő özönvíz után ennek értelmében azt várnánk, hogy az elpusztult állatok, növények és emberek tetemei vegyesen, rendezetlenül, keveredve őrződnek meg a föld alatti rétegekben: dinoszauruszok, emberek, emlősök, halak, madarak, hüllők kaotikus rendezetlenségben konzerválódtak, hiszen a pusztítás lényege a káosz, a rendezetlenség. Egy özönvíz nem katalogizál, nem ügyel az elhullott élőlények maradványainak szisztematikus betemetődésére. A lényeg tehát, hogy a föld alatt egy ilyen kataklizma után káosznak kell lennie.

Csakhogy nem ezt tapasztaljuk: a fosszilis leletek valóságos elrendezése az ábra alsó felében látható. Röviden, az állatok közül legalul a halak, azután a kétéltűek, a hüllők, az emlősök, a madarak és végül az emberek tetemei következnek. Ez tehát azt jelenti, hogy a maradványok rendszerben, szinte szisztematikusan találhatók meg - ami egyébként megkönnyíti a kutatók munkáját is, akik keresik ezeket. (Kivételes leletek persze léteznek, melyekre egyéni magyarázatok vannak, ám az elhullott élőlények eloszlása globálisan az ábra szerint tapasztalható a geológiai rétegekben). 

Ebből pedig semmi más nem következhet, minthogy nem lehetett globális katasztrófa, mely globálisan elpusztította a Föld összes élőlényét. Ez az egyetlen értelmes magyarázat. Ismét szeretném kihangsúlyozni, hogy a fenti ábra nem egy elvetemült ateista vagy hitehagyott ember tollából származik, hanem egy evangéliumi-karizmatikus hívő könyvéből, aki nem mellesleg biológus és a vallástudományok professzora is.

Ám továbblépve az alapkérdésben, ha abból indulunk ki, hogy globális özönvíz sosem borította el bolygónkat, azt jelenti-e mindez, hogy egyáltalán semmilyen valós történelmi esemény nem áll az özönvíz mögött? Véleményem szerint nem.

A biblia özönvíz története nem meglepő módon az arcehológusokat és régészeket is foglalkoztatja. Így például az 1920-as években Sir Leonard Woolley kb. három méter vastag iszaprétegre bukkant a mai Irak területén, alatta és felette települések nyomaival. Úgy tűnt, helyi, azaz mezopotámiai katasztrófáról lehetett szó. Woolley kutatásainál szerintem érdekesebbek William Ryan és Walter Pitmann időben is újabb felfedezései, akik mintavétellel és mindenféle más technikával megvizsgálták a Fekete-tenger fenekét. Nem szeretnék elmerülni a kutatásaik részletes ismertetésében, de a minták kimutatták, hogy bár a tengerfenék legfelső, vagyis legfiatalabb üledékrétegében csakis sóstengerben élő puhatestűek találhatók, az alatta lévő, tehát ősibb rétegek gazdagok a kifejezetten édesvízi élőlények maradványaiban. A részletek taglalása nagyon hosszú lenne, a kutatók munkájáról többek között ebben a könyvben találhat érdekes dolgokat az olvasó. Summa summárum, Ryan és Pitman arra jutottak kutatásaik végén (más, itt most nem ismertetett leletanyag ismeretében is), hogy a körzetben brutális özönvíz pusztíthatott, mely hatalmas csapást jelenthetett a környék összes élőlényére, legyen az ember vagy állat.

Ez pedig azt jelenti, hogy amennyire a rendelkezésünkre álló ismeretek lehetővé teszik, a lokális pusztítás valószínűsége teljesen jogosan felvethető. Mindehhez érdemes lehet talán kósza ötletként azt is hozzátenni, hogy a bibliai szöveg perspektívája is lokális, hiszen az Ararát-hegyét említi (mintha azt tartaná a legmagasabbnak), mely az első "kikötő" volt a víz elvonulása után, noha ez a hegy elmarad a Föld legnagyobbjaitól.

Ám ha nem globális áradásból indulunk ki, akkor hogyan kell értelmezni a Szentírás szövegét? A következő részben kicsit ennek próbálok utánagondolni.

2015. július 16., csütörtök

Amin a dolgok néha múlnak...

Amerikai szobatársam egyik nap megmutatott nekem egy könyvet, amit megvett magának. A kötet egy bizonyos  Rubel Shelly munkája, bevezetője pedig egy rövid kis történettel indul. Nem tudom mi lehetne a legpontosabb kifejezés, hogy ennek a történetnek a hangvételét visszaadjam, de talán a fekete humor áll hozzá a legközelebb. A műfaji meghatározásnál azonban azt hiszem fontosabb a sztori aktualitása...

Az anekdotát Shelly is csak idézi a komikus Emo Philipstől, ami a következő.

"Egyszer láttam egy embert a híd korlátján állva. Le akart ugrani a mélybe. Rákiáltottam:

- Hé ember! Ne csináld!
- Senki sem szeret engem. - válaszolta.
- Isten szeret téged. Hiszel Istenben?
- Igen.
- Keresztény vagy zsidó vagy?
- Keresztény vagyok.
- Én is! Protestáns vagy katolikus?
- Protestáns.
- Nahát, én is! Melyik felekezethez tartozol?
- Baptista.
- Hogy mik vannak! Én is baptista vagyok. Északi vagy déli baptista?
- Északi.
- Ugyancsak. Északi konzervatív vagy északi liberális baptista vagy?
- Északi konzervatív baptista.
- Én is. Északi konzervatív baptista vagy a Nagy Tavak vidékéről vagy északi konzervatív baptista az északi régióból?
- A Nagy Tavak vidékéről vagyok.
- Ó, én is! Északi konzervatív baptista a Nagy Tavak vidékéről, akik az 1879-es döntéshez tartoznak, vagy északi konzervatív baptista a Nagy Tavak vidékéről, akik az 1912-es döntés alapján működnek?
- Északi konzervatív baptista a Nagy Tavak vidékéről az 1912-es döntés alapján.

Röviden belegondoltam. Majd ráordítottam:
- Pusztulj eretnek!

Azzal letaszítottam a hídról."

2015. július 10., péntek

Nem úszom meg... (1)

Nem úszom meg, hogy foglalkozzak Noé és az özönvíz történetével. Úgy emlékszem még nem említettem, hogy az egész Szentírásban ez a narratíva az, amellyel a legtöbb problémám van. Évek óta küszködök vele, igaz, még nem buktam igazán mélyen a víz alá, azaz nem merültem el az exegetikai elemzésben annyira, amennyire szerettem volna. Noé és a globális áradás története három szempontból is csaknem elfogadhatatlan számomra.

Őszinte leszek. Hallottam már több igehirdetést, mely Noéról és Isten szeretetéről szólt, kiemelve a tényt, hogy a túlélő nyolc ember megmenekülésében az isteni kegyelem nagysága mutatkozik meg. Mivel Noé és családja túlélt, nekik köszönhetően itt és most mi is élhetünk. Bevallom őszintén, sosem tudtam lelkesedni emiatt, sőt, értetlenkedve hallgattam a buzdító szólamokat. Természetesen örömet okoz, ha egy tragédia után túlélőkkel találkozunk, ám ez nem feledtetheti a tragédia keserű ízét. Vajon képesek lennénk ugyanilyen boldogan beszélni a holocaustról csak azért, mert akadtak túlélői? Tudnánk mosolyogva emlékezni az ISIS terrorcselekményeire azért, mert a terroristák nem mindenkit öltek meg? Megmaradva az özönvíznél, hát nem látjuk a hullahegyeket, az emberek és állatok végtelen, kicsavart, összetört tetemeit, szétszórva a föld teljes felszínén? Hogyan lehet ünnepelni a kegyelmet, amikor az egész világ az ítélet nyomait, az isteni sorscsapás extrém brutalitását mutatja? Az ilyen igehirdetések számomra úgy hangzanak, mintha felszólítanának arra, hogy egy temetés közepén perdüljek táncra. Még belegondolni is rossz.

Noé története cseppet sem lelkesítő, nem is ezért íródott. Noha a kegyelem valóban ott bujkál a sorok között, ez a narratíva nem a kegyelemről, hanem az ítélet feltartóztathatatlanságáról szól és azt mutatja, milyen felfoghatatlan, amikor Isten rettenetesen odasóz. Ahogy a bevezetőben említettem, három alapvető problémám is van a történettel, ezért úgy döntöttem, részletesebb vizsgálódásba fogok:

1. A történet historicitása. A Szentírás szövegéből úgy tűnik, az özönvíz globális, az egész Földre kiterjedő katasztrófa volt. A kataklizmát csak Noé és családja, nomeg az állatfajok közül a kiválasztott kevesek élték túl, egy szárazföldön megépített hatalmas bárkában. A geológiai kutatások azonban azt mutatják, soha nem volt az emberi történelemben globális özönvíz. Hatalmas, elsöprő erejű lokális áradások - például Mezopotámiában - valóban előfordultak, ám ezek nem terjedtek ki az egész bolygóra. A történet azonban nem csak geológiai, hanem puszta formális logikai kérdéseket is felvet, melyekre (ha az eszünket nem kívánjuk a ruhatárban felejteni) nem lehet értelmes választ adni. A kérdések jogosak és szerintem mindenki számára ismertek. Hogyan férhetett volna el az összes(!) élőlényből akárcsak egyetlen pár is a bárkában? Hogyan jutottak el az állatok a bárkáig? Mi lett a dinoszauruszokkal? Hogyan lehet a szárazföldön ekkora hajót építeni? Miért nincsenek összekeveredve az elpusztult élőlények fosszilis leletei a föld alatt, ha egy globális özönvízben pusztultak el? A kérdések végtelen mennyiségben sorolhatók. Ha valamiféle választ akarunk adni rájuk, szerintem két szálon kell elindulnunk. Egyrészt fontosnak érzem, hogy tisztázzuk a narratíva és a reális történelem viszonyát: hogyan jelenik meg a történelem az elbeszélésben? Másrészt exegetikai úton tisztáznunk kell hogyan értelmezték az akkori világot a szöveg alkotói, mit értettek globalitás alatt, egyszóval mit mutat a szöveg kimerítő elemzése.

2. A bibliai szöveggel kapcsolatos problémák. A második kérdéskör, mely számomra talán az elsőnél is fontosabbnak számít (márcsak szakmai okokból is), a bibliai textus szövegtörténetével kapcsolatos. Egyes elemzők szerint az elbeszélés ugyanis több verzióból lett összegyúrva, ami az orális kultúrák szájról-szájra történő hagyományozási módszerét tekintve igencsak elképzelhetőnek tűnik. Ha ez a feltételezés igaz, tovább nehezíti a történet mögötti valós történelem megértését. Ami azonban ennél sokkal fontosabb kérdés, hogy vajon milyen kapcsolatban állhat a bibliai szöveg más mítoszokkal. Köztudott, hogy özönvíztörténetek mindenhol előfordulnak. Itt és most nemcsak a rendkívül közismert Gilgames-eposzra gondolok (amely szinte szó szerint egyezik Noé sztorijával), hanem a különféle áradásokról szóló, szinte megszámlálhatatlan mesére és elképzelésre. Ilyen például a Berosus által rögzített babiloni elbeszélés, a sumér vízözöntörténet, a görög Dardanus-féle verzió, egy izlandi áradás-eposz, a kínai Lolos története vagy a borneói Dyaks narratíva. Ezek egy része a bibliai elbeszélés előtt, más része utána keletkezett. A legtöbb keresztény kapásból kijelenti, hogy a vízözöntörténetek ilyen diverzitása egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a Földet egykor valóban globális özönvíz árasztotta el, a népek pedig ennek emlékét saját kultúrájuk keretében megőrizték. Ez azonban merőben elhamarkodott következtetés. A mítoszok ugyanis néhány alapvető motívumban - például a sok víz és a néhány túlélő kontrasztos emlegetésében - hasonlítanak egymáshoz, ám a részletekben teljesen eltérnek, és az is tudható, hogy keletkezésük idejében is távol állnak egymástól. Mindez inkább pontosan a történetiség ellen szól, viszont egybecseng a mítoszok működésének anatómiájával: a mítoszok és legendás történetek ugyanis pontosan így terjednek néptől-népig, s miközben alapvető formájukat megőrzik, mindig más és más tartalommal telítődnek a kisebb részletek szintjén. Éppen ezért fontosnak érzem tisztázni, milyen lehet a viszonya a bibliai narratívának az ókori világ általános özönvíz elképzeléseihez képest.

3. Teológiai-etikai nehézségek. Az előzőekben említett két problémán messze túlnő számomra a történetből fakadó, Isten személyét érintő kérdés. Becsületesen be kell vallanom, képtelen vagyok igazán jól megérteni, hogyan férhet össze Isten szerető jellemével egy teljes világ brutális elpusztítása. Természetesen nem vagyok ostoba, értem én a történet mondanivalóját, hogy az "emberi gonoszság elhatalmasodott a földön" (Gen 6,5), ezt a magyarázatot azonban elnagyoltnak érzem. Prédikációk gyakran kiemelik, hogy Noé és családja megmenekülése fényes bizonyítéka annak, hogy Isten az ártatlanoknak kegyelmet ad, és nem pusztítja el az igazakat a bűnösökkel együtt. Valóban levonhatjuk ezt a következtetést ebből a történetből? Vajon a megszámlálhatatlan állatnak (melyek erkölcsi képességek nélkül egész biztosan nem vétkeztek Isten ellen) miért kellett rettenetesen bűnhődniük és kicsinyeikkel együtt elpusztulniuk? Milyen gonoszságot követtek el Istennel szemben a csecsemők, a szellemi fogyatékosok vagy a magatehetetlen öregemberek, amiért borzasztó, fulladásos kínhalálra ítélte őket? Ha Isten legalapvetőbb jellemvonása a szeretet, hogyan fér ez össze azzal a ténnyel, hogy - eufemisztikus finomítás nélkül - tulajdonképpen kiirtott mindenkit egy áradás segítségével? Mire volt ez jó, ha a pusztítás után éppen maga Isten állapítja meg, hogy az ember szíve ugyanolyan gonosz maradt? Meglátásom szerint ha ezekre a jogosan felmerülő, nagyon súlyos kérdésekre legalább valamilyen választ kívánunk adni, az előfeltételezi az előző két pontban felvetett problémák alapos megtárgyalását.

Talán meglepő lehet, de igazából nem az első - azaz a sztori történetiségét érintő -, hanem a harmadik kérdéskörnél válik szét számomra a kreacionista és nem szó szerinti értelmezés súlya. Ha ugyanis az özönvíz elbeszélését szó szerinti történelmi eseménynek vesszük, mely globális méretű volt (azaz szikár történeti beszámolónak, melyet pontosan úgy kell értenünk, ahogyan az le van írva), szerintem megmagyarázhatatlan erkölcsi dilemmába futunk bele Isten jellemét illetően. Ebben az esetben feldolgozhatatlan, nyugtalanító, becsületes ember számára emészthetetlen, amit ez a történet sugall Istenről. Ám egyáltalán nem tartom valószínűnek, hogy ezt az utat kell bejárnunk. Véleményem szerint a kreacionisták (ebben is) tévednek. Hogy miért gondolom ezt, a következő bejegyzésekben fogom leírni, melyek nemcsak egy teológus elmélkedései, hanem egy magánember őszinte dilemmái és vívódásai is lesznek - aki bírja gyomorral, tartson velem!

2015. július 5., vasárnap

Megérthetjük az amerikai kereszténységet?

Ha az ember olyan helyen tartózkodik, mint ahol most én vagyok (Amerikában, egy evangéliumi keresztény főiskolában), igyekszik megragadni a lehetőséget, hogy kicsit közelebbről megismerje a "szellemi atmoszférát", ami körülveszi. Ennek egyik útja számomra, hogy néha leülök a könyvtár olvasótermében egy-egy órára, és beleolvasok az amerikai keresztény lapokba, melyek bizonyos értelemben körképet adnak az ország kereszténységéről.

Annyira fehérek a fogai, hogy azt már nem hiszem el. Közelebb hajolok, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem a prédikátor arcvonásait, aki bár öregnek látszik, mégis fiatalosan feszít az újság címlapján. Hetven fölöttire saccolnám az életkorát, de a vakító fogak és a sima arcvonások miatt fiatalabbnak néz ki. A designer minden bizonnyal értette a dolgát: ügyesen bánik a képszerkesztő programok lehetőségeivel. Ám ez csak a kirakat, amivel el akarják adni a lapot, tehát lapozok néhányat és elmélyülök egy-egy cikk témájában. Valamelyik arról szól, hogy Hollywood milyen sok bibliai témájú filmet készít mostanában, s bár ezek nem száz százalékosan bibliahű alkotások, mégis népszerűsítik a Szentírást. Egy másik alkotás Ferenc pápát népszerűsíti, akihez nagyon sok kisegyházi-karizmatikus hívő is elment már, de találtam olyan írást is, ami egy konzervatív és egy liberális teológus szoros barátságának kialakulását ecseteli. Lám-lám, az egymással szembenállók is szerethetik egymást - domborítja ki az írás.

Csupa siker, ami a lapokról felém árad, jó fej Hollywood, jó fej a pápa, jó fejek a konzervatívok és a liberálisok. A dolgok jó mederben haladnak, a távlatok végtelenek, süt a nap és Isten szereti Amerikát. Ennyi pozitívum üdítő balzsamként hat a cinizmusában megfáradt magyar léleknek, ám ha ez még nem lenne elég, minden negyedik oldal színes hirdetésekkel bombázza az olvasót. Ezek egy átlagos magyar keresztény számára csaknem megemészthetetlen dolgokat tartalmaznak.

Így például, felfigyelek egy egész oldalas, színes hirdetésre, mely egy gyönyörű tájképet ábrázol, háttérben havas csúcsokkal, előtérben egy vízen úszó óriási és gyönyörű hajóval. A szöveg szerint "igazi felüdülés a léleknek", ami a gyülekezeti terheket cipelő, megfáradt amerikai hívőkre vár, amennyiben jelentkezni fognak: a hirdetés ugyanis keresztény konferenciát reklámoz, melyet egy luxushajó fedélzetén tartanak meg ismert prédikátorok társaságában, pazar környezetben, minden bizonnyal nem kevés jelentkezési díj ellenében. Ez is része az amerikai kereszténységnek. 

A siker megállíthatatlanul dübörög tovább. A következő oldalon megkapó könyvreklám, elegáns öltönyös, hibátlan mosolyú prédikátorral, aki biztosra ígéri az olvasónak, hogy a könyvében ismertetett módszerekkel teljes egészében megújul majd a házassága. Végül az újság hátlapja karizmatikus konferenciát promotál, ahová a szervezők ígérete szerint hatalmas erővel eljön majd a Szentlélek is. Erről minden valószínűség szerint a megnyerő mosolyú, fiatalosan kinéző igehirdetők is gondoskodni fognak, akik természetesen különféle bestsellerek szerzői is egyben.

Az amerikai kereszténység csillogó arca és sikergépezete mellett azért látni itt sok mást is. Voltam olyan gyülekezetben, ami Chicago külvárosának egyik legveszélyesebb helyén működik, ahol többnyire feketék élnek. A környék amerikai viszonylatban lepukkant, szegényes, a bűncselekmények száma magas. A közösség pásztora, Wayne Gordon feleségével együtt azonban ideköltözött, hogy Isten elhívásának engedelmeskedve új kezdeményezésbe fogjanak. Gordon élesen látja az amerikai keresztény társadalom árnyoldalait, és óvva int attól, hogy európai keresztényként bármit is lemásoljunk az itt látható közösségek életéből. Tudnivaló, hogy gyülekezete szinte a semmiből nőtt ki. Először csak konditermet nyitott, melynek használatát ingyenessé tette azzal a feltétellel, hogy a gyúrás mellett egy kis bibliaórán is részt kell venni az embereknek. Miután egyre többen megtértek, gyülekezet is alakult a városrészben, ahová ex-prostik, ex-bűnözők és mindenféle ex-gazemberek járnak. Gordont "coach"-nak, azaz edzőnek is nevezik, aki lelki tréninget tart közössége tagjainak, és szemügyre véve a környéket, ahol dolgozik, itt tényleg olyan harcedzett emberekre van szükség, amilyennek ő kinéz. Időközben a gyülekezet (külső segítséggel) szinte teljesen átformálta a környezetét: egészségügyi központot, pizzériát, rehabilitációs helyiséget, jogi irodát nyitottak - a rossz hírű környék tehát megindult a felemelkedés útján. Ez is része Amerika kereszténységének.

A kereszténység az esetek jó részében nem marad meg a templomok és gyülekezeti termek falai között, hanem kitör az utcákra is. A Függetlenség Napja nemzeti ünnepén az evangélikus egyház tagjai "Ez az, amit a keresztények tesznek" feliratú pólókban ingyen hideg vizet és hot-dogot osztottak az ünnepi felvonulást néző családok számára. Még arra is telt az erejükből, hogy egy díszletekkel gazdagon berendezett kamionplatón felhívják az emberek figyelmét az evangéliumra és a gyülekezetre. Az egyházak és közösségek részei a városképnek (szinte szó szerint minden második sarkon van egy gyülekezet), ezáltal részei a városok vérkeringésének és társadalmi-szociális életének is. Ez is Amerika.

Válaszolva a saját kérdésemre, hogy megérthető-e az amerikai kereszténység egy európainak, a válaszom inkább a "nem" felé hajlik. Kedves, de furcsa emberek számomra az amerikaiak. Egyszerre vonzanak és taszítanak, lelkesítenek és lefárasztanak. Viszont van egy dolog, amit őszintén szólva kicsit irigylek is tőlük, mert belőlem sokszor hiányzik: mindent hittel és lelkesedéssel csinálnak. Hisznek a tökéletes mosolyú prédikátoraikban, hisznek a legújabb könyvek által kínált legújabb megoldásokban, hisznek a bűnözők megváltozásában és hisznek a gyülekezetek fontosságában, társadalmi és szellemi szerepvállalásában is. Néha ez a hit vakvágányokra vezeti őket, baleseteket okoz, néha értékes dolgok megteremtésére ösztönöz, de mindig ott van a háttérben, mert úgy tűnik nekem, ezek az emberek nem tudnak élni hit és lelkesedés nélkül. Még akkor sem, ha többen panaszkodva mondják nekem, Amerikai egyre szekulárisabb lesz. 

Nem mondanak újat, nézzék csak meg a szekuláris Európát! Hit és lelkesedés: éppen ez a kettő hiányzik belőlünk, ez az, ami elválaszt bennünket tőlük. Két világban, két külön bolygón, két külön univerzumban élünk mi és az amerikaiak. S bár én nem akarom másolni őket semmiben, azt hiszem tanulni így is tudok tőlük.

2015. július 1., szerda

Pilátus, az eunuch és Tamás kérdései

Az arizónai egyetem filozófiaprofesszora, James E. Taylor apologetikai könyvében érdekes húrokat penget, amikor a kételkedés, illetve a kínzó kérdések utáni válaszkeresés kontextusában háromféle embertípust körvonalaz. A keresztény hit állításainak igazságtartalmára rákérdezni többféleképpen lehet, a három típusra pedig Taylor három bibliai szereplőt hoz illusztrációnak.

Kérdések voltak, vannak, lesznek, tekintet nélkül arra, hogy valaki hisz vagy nem hisz. A kérdéseket feltevők indulatai és motivációi azonban  - és ezzel azt hiszem nem állítok semmi különöset - sosem egyformák. Ezt minden bizonnyal nem árt tudni azoknak, akik válaszokat akarnak adni (ha tudnak), például a kereszténységgel kapcsolatban felmerülő problémákra és nehézségekre. A következő három típus csupán egy gondolatkísérlet arra, hogy megpróbáljuk megragadni a különféle kérdéseket feltevők motivációit.

Nagyon sokan szoktak kérdezni Pilátus módjára a keresztényektől. Ahogy János evangéliumából kiderül, Pilátusnak alapvetően kétféle kérdése volt Jézushoz: (1) Te vagy a zsidók királya?, (2) Mi az igazság? A kontextus azonban azt sejteti, a helytartó nem volt igazán kíváncsi a válaszokra, inkább abban volt érdekelt, hogy minél hamarabb megszabaduljon a nyakába szakadt kényes ügytől, amit egy számára ismeretlen galileai próféta okozott. Ebből az következik, hogy Pilátus nem kívánt igazi válaszokat kapni a kérdéseire, még akkor sem, ha egyébként bizonytalan volt Jézus személyét illetően. Nagyon sokan hasonló motivációk alapján kérdeznek. Nem akarnak válaszokat kapni, sőt talán szívesen elkerülnék a Jézussal való foglalkozást (akárcsak Pilátus), a kérdéseik tehát nem őszinték. Az is gyakori, hogy ezek mögött valójában állítások rejlenek. Ha nem hívőkről van szó, már-már közhelyszerű a kérdés: "Miért engedi meg Isten ezt a sok gonoszságot?" - ám ez csak burkolt kísérlet annak az állításnak a megformálására, hogy nem létezik Isten. Túlságosan egyszerűnek érzem azt mondani, hogy az ilyen emberekkel és az ilyen kérdésekkel nem kell foglalkozni, mert rosszindulattal teszik fel őket. (Egy rosszindulattal megfogalmazott kérdés is lehet jogos.) De talán érdemes úgy válaszolni rájuk, hogy a mögöttük lévő szándék kerüljön előtérbe, és ez domináljon a válaszadáskor. Különben (tapasztalatom szerint) az egész pillanatok alatt félrecsúszik egy emocionális vitába, ahol egymás édesanyját fogják majd emlegetni a felek.

A másik kérdezőtípus az etióp eunuch módjára faggatózó, akit talán valódi válaszkeresőnek nevezhetünk. Sok esetben olyan emberről van szó, aki ugyan nem keresztény, de valóban válaszokat akar kapni, és ez nemcsak a kérdéseiben, de a hozzáállásában is megmutatkozik. A bibliai történetből világos, hogy a Fülöppel beszélgető etióp kincstárnok nem értette az ószövetségi szöveget (Ézsaiás könyvének egy szakaszát), amit olvasott. Noha nem volt keresztény, de azt sem mondhatjuk, hogy érintetlen lett volna, ami az istenhitet illeti. Míg Pilátus esetében azt látjuk, hogy a helytartó igyekezett Jézust elkerülni, itt mintha az ellenkezője történne: Isten keresi ennek az embernek a társaságát, ezért küldi oda Fülöpöt hozzá. A kincstárnok kérdezési motivációja azon a beismerésén alapult, hogy intellektuálisan kevésnek érezte magát a szöveg megértéséhez. Ez a beismerés egyrészt alázatot sugall számomra, másrészt azt mutatja, hogy lehet intellektuálisan igényesen kérdezni úgy is, hogy közben a kérdező éppen az intellektuális korlátainak van tudatában. Tudásszomj és alázat találkozik ezen a ponton egymással, és az a véleményem, az egészséges egyensúly a kettő együttes jelenlétét követeli. Ideális lenne a világ, ha sok ilyen emberrel találkozhatnánk, de én legalábbis csak keveset ismerek...

Végül a harmadik kérdező típus, aki Tamás apostol módjára tesz fel kérdéseket. Mindannyian ismerjük a narratívát, hogy Tamás nem volt jelen, amikor a feltámadt Jézus megjelent. A szemtanúk beszámolói ellenére valódi kétségek gyötörték és saját maga akart meggyőződni az igazságról, amire módja is volt a későbbiekben. Tulajdonképpen saját tapasztalata győzte meg, noha Jézus egyik apostola volt. Ez hasonlíthat arra, amikor hívő emberek kételkednek a saját hitük valamelyik része kapcsán. Nem biztos, hogy ezek feltétlenül intellektuális kételyek, de a kérdéseik mögött is ott áll a bizalom Isten létezésében és egy Vele való találkozás (bármit is értsünk most ezalatt) olyan tapasztalatot jelenthet számukra, ami verbális válaszadás nélkül is elrendezhet dolgokat bennük.

Szerintem  fontos tudni azt is, hogy a háromféle kérdező-típus nem "jó" vagy "rossz" embereket takar. Talán könnyű lenne azt mondani, hogy a Pilátus-jellegű kérdéseket gonosz hitetlenek teszik fel, míg a Tamás-jellegűeket jámbor hívők. Én úgy látom, nem fekete-fehér a helyzet: nem hívők is tudnak tisztességes indulattal kérdezni és hívők is néha Pilátus-módjára kérdeznek. Ennek nyilván megvannak az okai, ami nem feltétlenül a gonoszság. Volt már olyan periódus az én életemben is, amikor csak kötekedésből kérdeztem valakit, máskor meg teljesen nyitottan és őszintén. A lényeg inkább az, hogy a keresztények fejlesszék önmagukat abban a képességükben, hogy képesek legyenek felismerni a kérdezők valódi szándékait, és ennek megfelelően kezelni őket. Mert itt szoktunk a legtöbbször orra bukni: amikor felülünk a rosszindulatú provokációknak vagy éppen elhajtjuk magunk mellől az őszintén kételkedőket. Vajon hogyan lehet csiszolni az érzékenységünket, hogy dönteni tudjunk kérdező és kérdező belső motivációja között?