Kezdetben volt... a szájhagyomány

A szó elszáll, ahogy a mondás is tartja: márpedig a Biblia anyagának egy jó része bizony szájról-szájra terjedt, mielőtt írásba foglalták volna. A szájhagyomány gyakorlatára sokan gyanakodva néznek. Vajon mi garantálhatja, hogy ami végül papiruszra vagy más adathordozókra került, az megegyezik azzal, amit évszázadokon át csak az emberi emlékezet őrzött meg?

A történelmi kutatások szerint a civilizáció bölcsője Mezopotámiából indult, az írást pedig a sumérok találták fel, mégpedig funkcionális célból: valószínűleg a termelt áruk mennyiségének rögzítése okán kezdtek el agyagtáblákra jeleket rögzíteni. Nem semmi társaság lehettek. Nagyjából 2000 piktogrammot használtak írásos korszakuk első felében. Mindez körülbelül Kr.e. 6000 évvel történt, maga az írás azonban csak fokozatosan és lassan terjedt el, s a zsidóknál bizonyos értelemben még Krisztus korában sem tudta kiszorítani a szájhagyományt.

Az tehát egészen biztos, hogy kezdetben a bibliai történetek szájhagyomány útján terjedtek, s ez a szokás akkor is megmaradt, amikor az írás kezdett egyre népszerűbbé válni. A szájhagyomány innen, a XXI. századból, amikor felbecsülhetetlen mennyiségű nyomtatott és elektronikus anyagot hozunk létre, ósdi és elavult, megbízhatatlan módszernek tűnik. Pedig nem volt az, sőt bizonyos értelemben meghaladta az írásos formákat is. Az írás elsősorban logikai tartalmat közvetít, a szájhagyomány azonban a hang, a zeneiség, a kísérő gesztusok igénybevételével az üzeneten túl még többletjelentéseket is hordozhat. Ráadásul a régiek azzal is tisztában voltak, hogy nem a szórakoztatás a fő cél, hanem a kultúra megőrzése, a Biblia esetén a hit továbbadása, tehát bizonyos szempontból a fennmaradás.

Az biztosnak tűnik, hogy a bibliai történeteket kezdetben a családok mesélték tovább egymásnak, majd egy idő után mindez átkerült a nagyobb közösségek színterére, ahol hivatásos mesélők adták tovább őket. Bármennyire megbotránkoztathat ez egy mai hívőt, de abszolút elképzelhető, hogy a továbbadott történetek bizonyos részleteit kiszínezték itt-ott (noha az üzeneteit megtartották), csak azért, hogy a hallgatóság érdeklődését ébren tartsák.

Úgy néz ki, hogy az írásbeliség terjedése ellenére a biblia szövegek jó részét Dávid koráig nem rögzítették véglegesen, sőt sokuk még leírásuk után is terjedt tovább. Az is köztudott, hogy Jézus történetét sem akarták leírni, hanem egy rövid ideig még az evangéliumi sztorik is szájhagyomány útján mozogtak az emberek között. (Ennek oka Jézus esetében az is lehetett, hogy egyrészt Ő maga sem írt semmit, és követőit sem kérte erre, másrészt maguk a legelső keresztények sem tartották szükségesnek, hiszen Krisztus közeli visszajövetelére számítottak - a pergamen pedig drága mulatság volt...). A kérdés persze az, vajon mennyire sikerült szó szerint megőrizni mindent a szájhagyomány útján terjedő szövegekből?

Biztosra vehető, hogy ez hibátlanul nem történt meg, amiben persze semmi meglepetés nincs. Ha a szkriptóriumokban, - ahol hangosan diktálták a Biblia szövegét és azt számos írnok egyszerre írta - már a rögzítés pillanatában hibák keletkeztek (és ezeket egyértelműen detektálni lehet), akkor a szájról-szájra terjedő történetek esetében kizárt a szó szerinti hibátlanság. Egyébként nem is véletlen - például az előző bejegyzésekben emlegetett teremtéselbeszélések esetében -, hogy az eredeti héber szöveg tele van könnyen memorizálható szójátékokkal, nyelvi fordulatokkal és eleve fordulatos történetekben és képekben beszél. Az ilyen szöveget sokkal könnyebb megjegyezni és továbbadni. A szájhagyomány évszázadokon, sőt évezredeken át tartó alkalmazása biztosan nem történt száz százalékos pontossággal, ez azonban láthatóan csak bennünket zavar: a bibliai szerzők többnyire megbíztak saját módszereikben és alapvetően inkább az üzenetre koncentráltak, mint a formára. Mindez persze nem jelenti, hogy utóbbit teljesen elhanyagolták, de egészen biztos, hogy az üzenet közvetítése prioritásban általában megelőzte náluk a sebészi pontosságot.

Tovább

Az elvesztett halhatatlanság...

Pár bejegyzéssel korábban foglalkoztam a teremtéstörténetekkel kapcsolatos néhány tipikus kérdéssel. A téma alapos feldolgozása lehetetlen egy blogban, ezért most a nagy egésznek csak egy részletéről esik néhány szó, és ennek a részletnek is csak érintésére vállalkozhatom. Vajon hogyan képzelték el az ókorban a halhatatlanságot és annak elvesztését a Biblián kívüli forrásokban?

A halandóság ellenséges, idegen érzés, az ember utálja, fél tőle, képtelen hozzászokni, hogy egyszer meg fog halni. Már a kezdet kezdetén (jelentsen kronologikus értelemben bármit ez az időpont) felmerült az az elképzelés, hogy a halandóság pozíciója egy olyan állapot, amibe az ember saját hibája miatt került. Az ókori Kelet teremtésmítoszai közül több is elmesél olyan történeteket, melyek némely elemükben emlékeztetnek a Genezis leírásaira.

Így például a nagyon közismert mezopotámiai szöveg, a Gilgames eposz a halhatatlanság elvesztését az emberi figyelmetlenség eredményeként ábrázolja. Gilgames - aki egyébként valós történelmi személyiség volt az I.Uruk dinasztia 5. tagjaként - a legenda szerint elveszti jó barátját, Enkidut, s miközben megsiratja, ráébred arra, hogy egyszer neki is meg kell halnia. Ez nyugtalansággal tölti el, amiért válaszokat keres az élet és halál kérdésére: végül Utnapistimtől (aki a vízözön után örök életet kapott az istenektől) megtudja a titkot. A halhatatlanság kulcsa, hogy a tenger fenekéről felhozzon egy növényt, amely az örök megifjodás füve. Ha valaki ebből fogyaszt, az tehát hozzáférhet ehhez az állapothoz. Gilgames végül lemerül és meg is szerzi a növényt, majd elindul több napos útjára, Uruk városába. Az egyik reggel megpillant egy gödröt, melyben áttetsző tiszta víz csillog és köntösét ledobva fürödni megy. Itt egy pillanatra átadom a szót az "eredeti szövegnek":

"Míg Gilgames reggel prüszkölt, lubickolt, kígyó úszott oda a fűhöz, szimatot kapott illatától, feléje kapott és elragadta."

A veszteség persze óriási fájdalmat okoz Gilgamesnek, aki elsápad, sírva fakad és "jajongva átkozódik" könnyelműsége miatt, hogy a halhatatlanságot elvesztette.

A másik keleti szövegemlék az Adapa-mítosz, mely minden bizonnyal akkád nyelven íródott Eriduban. A történet szerint Adapa, aki Eridu uralkodója konfliktusba kerül Anuval, aki az istenek egyike. Éa isten elárulja Adapának, hogy Anu meghívja majd őt azért, hogy étellel és itallal megmérgezze: ha élni akar, ne egyen és igyon semmit abból, amit elé tesznek. Anu azonban az istenek kérésére meggondolja magát és nem akarja már megmérgezni Adapát, sőt az Élet ételével és italával kínálja - ezt azonban ő nem tudja, és a tanácsot megfogadva elszalasztja a nagy lehetőséget, nem eszik és iszik az Élet forrásaiból.

Annyi talán ebből a két példából is kiderül, hogy az ókori-keleti ember világképében a halandóság-halhatatlanság fontos probléma lehetett. A Gilgames-eposzban az ember egy növény elfogyasztása révén juthatott volna hozzá az örök tartóssághoz, amit a kígyó elragadott tőle. Az Adapa-mítoszban az ember önhibáján kívül - éppen az életét féltve - kerülte el a nagy lehetőséget, de ott is étel-ital fogyasztása juttatta volna a halhatatlansághoz. Az örök élet minden esetben isteni eredetű lehetőség.

Kézenfekvően adódik a kérdés, hogy mindez milyen viszonyban állhat a bibliai leírással. Nos, szerintem ezen a ponton kell úgy tenni, mintha tojásokon lépkednénk: felesleges azonnali és végérvényes döntéseket meghozni. Annyi mindenképpen látszik, hogy az ókori szövegeket - még ha sok különbség is van köztük - áthatja egyfajta közös világszemlélet. Az édenkerti sztoriban is van olyan gyümölcs, ami az embert az örök életre "kondicionálja", mégpedig az Élet Fája esetében. Ez a lehetőség ugyancsak isteni eredetű, hiszen a fát maga Isten ültette. Ott is megjelenik a kígyó, aki azonban nem elragadja annak lehetőségét, hogy az ember hozzáférjen ehhez a gyümölcshöz, hanem a már meglévő állapot elvesztésére ösztönöz. A Bibliában a kígyó kísértő, a mítoszokban nem az, a bibliai szövegben az embernek nem megszereznie, hanem megtartania kellett volna az örök élet lehetőségét, a Biblia az embert felelőssé teszi a kudarcért, a mítoszok inkább a körülmények áldozatainak mutatják.

A kutatók ezért leginkább valahogy úgy képzelik a szövegek viszonyát, hogy azok egyfajta "közös nevezőből", több ponton hasonló gondolkodásmódból táplálkoznak, ám a Szentírás tudatosan szembefordítja saját Istenét és szemléletét a mítoszokkal.

Tovább

Génjeinkben és vallásainkban van...?

Hatalmas irodalma van a teológiában Kálvin eleve elrendelés tanának és az abból következő vitáknak. Az ember valahogy érzi azt a paradoxont, hogy személyes sorsát egyrészt saját döntéseivel irányíthatja, másrészt mintha nála nagyobb erők szólnának bele a folyamat menetébe. Vajon van ennek bármi köze a genetikához, vagy ez egy teljesen valószínűtlen gondolat?

Nem, még felszínesen sem akarom bemutatni Kálvin predesztinációs elképzeléseit az ember sorsáról, az eleve elrendelés üdvösségről és kárhozatról szóló tanításairól már nem is beszélve. Mondhatni unalomig ismert panel lett a keresztény teológiában, hogy Isten már lejátszotta azt a partit, melynek szereplői mi vagyunk. Az ismert mondás szerint „nem azért választottak ki, mert hiszek, hanem azért hiszek, mert ki vagyok választva”.

Azt azonban érdemes észrevenni, hogy az élet determinizmusának gondolata a legpopulárisabb keresztény szemléletmódon túl más vallásokban is megjelenik, sajátos fogalmak és elképzelések formájában. Egy nagyon egyszerű táblázatban ezeket szedtem össze:

Átgondolva az itt bemutatott vallásokat, ami az eleve meghatározottságot illeti, talán felfedezhetünk némi aránykülönbséget. A kereszténység (mármint a kálvini szemlélet) és az iszlám szigorú felfogása igen kevés teret hagy a szabad akaratnak, ellenben a hinduizmus karma-fogalma inkább az ember döntéseivel számol, a kínai nézetrendszer pedig már beszél a természeti törvényekről is, mint korlátozó és ezért meghatározó adottságokról. A táblázatból kimaradt a zsidóság véleménye: ők saját bevallásuk szerint nem hisznek az eleve elrendelésben.

No és ott van a genetika. Sokan – vallástól függetlenül – úgy vélik, az ember viselkedését, jellegzetességeit, tehát valahol „a sorsát” is a génjei határozzák meg. De tényleg minden eldől a génjeinkben? Tényleg azért lesz valakiből azeri baltás gyilkos, homokos, iszákos, vagy éppen popsztár, mert a génjei „eleve elrendelték”? Sokan ezt hiszik, pedig ez nem valószínű: ugyanolyan elhamarkodott vélemény, mint az evolúció egészét „a véletlenre” fogni. Úgy gondoljuk egy az egyhez megfelelés van egy adott gén és mondjuk a hozzá kötődő betegség vagy tulajdonság között. Ha valaki örökölte az adott gént, akkor biztos beteg is lesz. Ha valaki örökölte a „homokosság” génjét, akkor az száz százalék, hogy homokos lesz. Vannak ilyen gének és esetek például a betegségek területén, de ezek a ritka példák. A legtöbb betegséget sok gén a környezeti hatásokkal együttműködve határoz meg, a legtöbb tulajdonságunk és jellegzetességünk pedig nem egyetlen génnek köszönhető.

A gének tehát nem a kálvini predesztináció tudományos változatai. :-) Nem döntenek rólunk, de azért tényleg egyfajta keretet adnak, lehetőségteret, melyben élhetünk. A felelősség továbbra is a miénk marad azért, amit teszünk - nem kenhetjük rá sem a génekre, sem a predesztinációra.

Lehet, hogy a genetika előtt a nagy vallásos gondolkodók a maguk módján megsejtettek valamit ebből?

Tovább

Akik "beszóltak" a Mindenhatónak...

Az előző bejegyzéseket követően olyan jellegű eszmecsere és vita bontakozott ki a témák iránt érdeklődők között, mely jól mutatja, hogy bizonyos kérdések milyen mélyen érintenek bennünket. A beszélgetés során Sfi érintőlegesen megpendítette, hogy az igazság – egyik értelmében a valóság – elviseli a kényes kérdések súlyát. Sokan mégis úgy teszünk, hogy féltjük Istent magunktól és azt gondoljuk, a keményebb kérdések udvariatlanságnak, esetleg istenkáromlásnak számítanak.

Walter Brueggemann

Walter Brueggemann nem szívbajos ember. Pár hónapja jelent meg ószövetségi teológiáról szóló könyve, melyben a diszciplínának megfelelően azt próbálja a lehető legjobban kifejteni, miféle rendezőelv mentén értelmezhető az Ószövetség szövege. Brueggemann kísérlete az, hogy az egész Ószövetséget, mint tanúságtételt kezeli, melyben Izrael beszél a saját Istenéről – hol a történeti könyvek elbeszélései, hol a költői könyvek metaforái, hol a próféciák sajátos retorikáján át. Ebben a gigantikus tanúskodásban aztán van egy érzékeny pont, amit Brueggemann erős kifejezéssel élve így nevez: ellen-tanúságtétel.

Izrael kollektív tudatában minden jel szerint létezett egy bizonyos kép Isten mindenek feletti hatalmáról, megtartó erejéről és szabadító képességeiről. Ezt a fajta idillt azonban szűklátókörűség lenne konstansként kezelni. Voltak olyan helyzetek, amikor a nép körében igenis nyugtalanság keletkezett azzal kapcsolatban, hogy vajon Jahve tényleg képes-e megtartani és megszabadítani, ezt pedig – elnézést a kifejezésért – Izrael keményen „Isten orra alá” is dörgölte. Ezek egy része puszta lázadásként csapódott le, de főként a zsoltárok könyvében találhatunk olyan „beszólásokat”, amiket csak tömör rosszindulattal lehetne bunkónak és lázadónak nevezni. Izraelnek magas igényei voltak Istennel szemben, hiszen azt tapasztalta, hogy Ő oltalmaz, segít, megszabadít. Amikor azonban mindez úgy tűnt, hogy sehol sincs, akkor fogalmazta meg ezeket az „ellen-tanúságtételeket”. Brueggemann szerint ezek négy alapvető kérdésformában szoktak előfordulni:

Meddig? Izrael alapvetően úgy hitte és arról is tanúskodott, hogy Isten beavatkozik, amikor a körülmények elviselhetetlenek. Amikor mégsem ez történt, akkor jött ez a nyugtalankodó kérdés. Meddig vár még Jahve? Meddig rejtőzködik? (Példa: Zsolt 6:3-4) 

Miért? A kérdés az értelmetlen szenvedés körülményeiből indul, hiszen Izrael elvárja Istentől, hogy segítőkész legyen. A „miért?” kérdésekkel pedig nem magyarázatokat akar hallani, hanem hangsúlyában úgy fogalmaz, mintha inkább vádolna. Miért rejtőzöl el? Miért hagytál el? Miért gyötör az ellenség? (Példa: 43:2)
 
Hol? Az előzőhöz hasonló probléma és vád hangzik ismét. Természetesen a „hol?” kérdés sem szó szerint Isten térbeli helyzetére kíváncsi, hanem inkább jelenlétének hiányára mutat. Hol vannak a tetteid? Hol van maga Isten? (Példa: 89:49)
 
Van-e? Végül ez a kérdőszó egy lázadás során, a pusztában kerül elő, amikor a nép vízért panaszkodik (2Móz 17:7). Keveset használt és nem teljesen illik a többi esethez, csupán annyiban, hogy hangvételében ugyancsak vádló jellegű.

Brueggemann az ellen-tanúságtétel kérdését még hosszasan és rendkívül érdekesen tárgyalja kiváló könyvében, az előbb felsorolt szempontokon is túl. Itt és most csak azért akartam felhozni ezt a témát, mert azt tapasztalom, hogy egy felesleges paradoxon még mindig erősen tartja magát a gyülekezetekben. Ha nem szeretünk hazudni magunknak, akkor be kell látnunk, hogy a fenti kérdéssorból az első hármat bizony mi is hangoztatjuk – legalábbis magunkban. Ugyanakkor egymás előtt egyszerűen lázadásként, hitetlenségként, zúgolódásként éljük meg az ilyesfajta „ellen-tanúságtétel” kendőzetlen őszinteségét. Ezért látens vitatkozók leszünk, akik belül halmozzák fel tipródásaikat, kívül pedig a problémákat állandóan hősként viselő figura  ábrázatát mutatják. Izrael viszont nem félt felrobbantani a bombát. Ha valami fájt, akkor úgy viselkedett, hogy az neki fáj. Ha úgy érezte, Isten sehol nincs, akkor azt mondta, Isten sehol nincs. Pestiesen szólva még „ahhoz is volt pofájuk”, hogy ezért egyfajta stílusban odaszóljanak a Mindenhatónak. No persze tegyük hozzá: éppen arra az alapvető tanúságtételükre hivatkozva tették ezt, hogy Isten igenis szabadít és megmutatkozik. Ne értse félre senki: nem a panaszkodásról, hanem az őszinteségről szerettem volna írni, ahogy nem a panaszkodásra, hanem a puszta őszinteségre akartam bátorítani.

Brueggemann könyve a kiadótól, Kolozsvárról rendelhető.

Tovább

Teremtés FAQ

Az evolúciós téma kapcsán, úgy gondolom még egy ráadásban érdemes néhány pillantást vetni „a másik oldalra”, azaz a teremtéselbeszéléssel kapcsolatos félreértésekre is. Ezek egy része ateista, más része egyházi körökből érkezik. A téma persze ismét óriási és a héber nyelvtől a kortörténetig, az exegézistől a egyháztörténelemig rengeteg dolgot érint. Csak a felszínt fogjuk kapargatni, ám a végén ajánlok továbblépéshez néhány keresztény kötetet az érdeklődőknek.

„A teremtés csak egy bronzkori mítosz...”

Kezdjük a bronzkornál és vegyük kiindulópontnak azokat a kutatásokat, melyek leginkább elfogadottak a teológiában! Egy kislexikon meghatározása szerint a bronzkor Kr.e. 2000-től tartott mintegy ezer esztendőn át. A teremtéselbeszélésekben azonosított források (a Wellhausen-féle okmányelmélet, de a forma- és hagyománytörténet szerint is), azaz a jahvista és elohista szövegek a Kr.e. 9. és a Kr.e. 8. századból származhatnak, sőt egyes elméletek szerint a Kr.e. 577-ben bekövetkezett babiloni fogsághoz is lehet közük, ami az utólagos redakciókat illeti. Ám az kétségtelen, hogy anyaguk így is ősi forrásokból érkezik.

„Jó, akkor nem feltétlenül csak bronzkori, de a lényeg, hogy mítosz.”

Gondolom mítosz alatt a valótlanságot, a babonát és a mesét érted – ahogy az a mai köztudatban elterjedt. Nos, te magadból és saját korodból indulsz ki, ám ne felejtsd el, hogy a sok ezer éves, meghatározó vallásokon belül a mítoszok eleve nem hírközlő eszközöknek, hanem üzenetközvetítőknek számítottak. Tanulságot, tanítást, világértelmezést akartak átadni és nem tudományos ismereteket, sőt nem is feltétlenül tiszta történelmi híradást. Néhány vallásnak több, esetenként egymásnak ellentmondó teremtésmítosza van. Ezeket az adott vallás általában meg sem próbálja összeegyeztetni egymással, mivel – megismétlem - nem a történelmi krónikára, hanem bizonyos tapasztalatok megosztására koncentrál. És egyébként, ha te nagyon felvilágosultnak és fenemód tudományosnak tartod magad, jó ha tudod: ma is vannak mítoszaink, pedig nem a bronzkorban élünk, ugye... A Biblia leírása pedig még csak nem is mítosz, hanem kifejezetten antimítosz. Ez azt jelenti, hogy a szöveget direkt és tudatosan Izrael monoteizmusának hátteréből alkották meg olyan módon, hogy szembeálljon a korabeli mítoszokkal. Erről bővebben nézd át az Apológia anyagának 9. oldali táblázatát.

„De akkor is, a Biblia egy csomó mindent átvett más forrásokból: az egész teremtésleírás csak szöveglopáson alapul és innen-onnan ollózták!”

Ez egy nagyon népszerű állítás, ami ebben a formában egyáltalán nem igaz. A 19. század második felében kezdődött el a mezopotámiai nagykultúrák feltárása és megismerése. Ebben az időszakban indult el annak vizsgálata is, milyen hatással lehettek más korabeli szövegek az Ószövetségre. Tagadhatatlan, hogy a bibliai szöveg számos ponton érintkezik más forrásokkal. Nem tudok neked nagyjából százötven évnyi feltárást és elemzést három sorban összefoglalni, de annyit jó megjegyezned, hogy a bibliai teremtéstörténetek leginkább a mezopotámiai és egyiptomi teremtésmítoszokkal mutatnak rokon vonásokat. A kutatások eredménye röviden úgy foglalható össze, hogy a bibliai őstörténet sok közös vonást tartalmaz az Izraelt körülvevő világ népeinek szemléletmódjával és kultúrájával, ami a szövegben is megjelenik. Ugyanakkor egyértelmű és közvetlen kapcsolatot csak a vízözön-hagyomány esetében sikerült kimutatni. A bibliai szöveg jó része autonóm alkotás: szélsőséges azt hinni, hogy semmi köze nincs a korabeli szövegekhez, de ugyanilyen szélsőséges az is, ha lopásnak és átvételnek gondolod. Légy kiegyensúlyozott!

„Oké, de az ókori emberek világképe ettől függetlenül nevetséges, mert azt hitték, hogy a Föld lapos. Hogyan vegyünk komolyan egy ilyen szöveget? Könyörgöm, mi egy tudományos korban élünk!”

Miért akarod a Biblia szövegét tudományos szempontok szerint komolyan venni? Ezt maga a Biblia sem akarja! Az ókori emberek világképét megmosolyoghatod, de akkor röhögjünk a Wright-fivéreken is, hiszen a repülés manapság nem egészen arról szól, amit ők csináltak. A Biblia szövegét a Biblia korához kell mérni, és ott bizony messze túlnőtt a „konkurensnek” számító mítoszokon. A lényeg pedig elsősorban nem a formákban (vagyis az ókori világképben), hanem az üzenetekben van!

„A nem szó szerinti értelmezéshez csak azért ragaszkodnak egyesek, mert az evolúció átmosta az agyukat”

Ez azt jelenti, hogy hiszel a csodákban, ugyanis a nem szó szerinti értelmezés jóval az evolúció előtt is létezett, tulajdonképpen végigkísérte az egész egyháztörténelmet. Kezdve a zsidó drás-tól az aggádán át, Órigenész és Szent Ágoston, valamint az óegyház tipologikus értelmezéséig mindig velünk volt, csak erről a kreacionista oldalon valamiért elfelejtkeznek... Vagy Szent Ágoston agyát is Darwin mosogatta át?

„Hát lehet, hogy érdemes még néhány dolognak utánaolvasni.”

Hát, egészen biztos! Ajánlok néhány könyvet, például ha katolikus vagy, Rózsa Huba témába vágó írásait (aki egész teológiai munkássága során az Ószövetséget kutatta), ha protestáns vagy, nem árt elolvasnod Henri Blocher művét, vagy ha esetleg valamilyen kisegyházhoz tartozol, meghallgathatnod ezt itt!(Természetesen minden könyvet és anyagot ajánlok egyébként mindenkinek!)

Tovább

Evolúció FAQ - 2.rész

Az előbb megkezdett kérdezz-felelek témában az evolúcióval kapcsolatos néhány közismert tévedést szerettem volna nagyon-nagyon röviden bemutatni. Ezek között nem szerepelt egyetlen konkrét biológiai felvetés sem, ugyanis olyan mérhetetlenül nagy az élettani területtel kapcsolatos félreértések száma, hogy "könyvek sem fogadhatnák be azt". Ettől függetlenül úgy döntöttem, határsértést követek el, és befejezésül egy picit megpróbálok - józan parasztként - biológiai megjegyzéseket is csepegtetni. Záporozhatnak a tojások!

„Az evolúciót nem igazolják a kísérletek, mert az evolúciót nem lehet laborba vinni. Pedig a tudomány úgy működik, hogy kísérleteket végez.”

Nem mindent lehet egy laborban közvetlen vizsgálat alá vetni. Az M32-es spirálgalaxis sem fér be az obszervatórium ajtaján, de megvannak azok a módszertani és technikai eszközök, amivel mégis kutatás tárgya lehet. Ehhez hasonlóan magát „az evolúciót” természetesen senki nem is akarja laborba vinni: de miért jelentené ez, hogy nem lehetnek olyan vizsgálati módszerek, melyekkel állításai próbára tehetők? Vannak ilyenek, így például Gregorij Karpecsenkó 1928-ban, laborkörülmények között retket és káposztát keresztezett egymással, amire egy hibásan bekövetkezett sejtosztódás miatt volt lehetősége. A két növény keresztezésével az volt a célja, hogy egy gazdaságilag előnyös tulajdonságokkal rendelkező megoldást hozzon létre, hiszen a reteknek a gyökere, a káposztának a levele ehető. A keresztezés sikerült, az új növényt Raphanobrassicának nevezték el. Pech, hogy a növény gyökere a káposztáéra, levele a retekére hasonlított (pont fordítva, mint kellett volna), ezért az új szerzemény nem igazán hasznosítható. A lényeg azonban, hogy kiderült, a Raphanobrassica csak egy másik Raphanobrassicával keresztezhető, retekkel és káposztával már nem. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy új faj jött létre, melyre vannak más, a természetben is lejátszódó példák.

„Hát nekem nem úgy tűnik, mintha itt bármi is fejlődne, inkább visszafejlődik. Tehát nem evolúció van, hanem romlás – ez pedig súlyosan ellentmond az egész elméletnek.”

Az evolúcióban kétségtelenül megfigyelhető egy komplexitásnövekedés, mely az egyszerűbb formáktól halad a bonyolultabbak felé. Ez azonban mégsem jelenti, hogy mindezt egyfajta töretlen előrehaladásként kell értelmeznünk. Egy hasonlattal élve pont olyan ez, mint amikor felmegyünk egy hegyre: az út nem feltétlenül csak „emelkedőket”, hanem akár „lejtőket” is tartalmazhat – még akkor is, ha egyébként alapvetően felfelé haladunk. Szigorúan véve az evolúció nem a fejlődésről, hanem a változásról szól. Egy vakond nálam sokkal „fejlettebb”, ha arról van szó, hogy kettőnk közül ki tud jobban boldogulni szűk járatokban a föld alatt. Azonban bármelyik vakonddal kiállnék egy futóversenyre és hacsak nem bukok orra, valószínűleg meg is nyerném. Ehhez hasonlóan a szamarak nálam minden bizonnyal jobban nyerítenek, ám fejszámolásban simán legyőzném őket. A cápák sokkal jobb úszók hozzám képest, de olyan ostobák, hogy blogot sem tudnak írni. :-) Az esetek között markáns különbség a környezet: az egyikhez állati partnereim, a másikhoz én alkalmazkodtam jobban. Az élőlények mindig változnak, mozgásban vannak, formálódnak, ezt a változást pedig nagyban meghatározzák azok a paraméterek, melyek között élnek.

„Most őszintén: minek foglalkozol ennyit ezzel az egésszel?”

Visszakérdezhetek: te miért nem foglalkozol vele? Ez nem a majmokról, meg a dinoszauruszokról szól! És nem is a sokszor értelmetlen vitákról, melyekben egymásra vicsorgunk. A dolgok mélyén szerintem az a csoda van, hogy élünk. Nem akarok prédikálni, de Isten bennünket egy fejlődésre nyitott és változásra képes embernek akar látni. Ha belegondolsz, az életed, a hangulatod, az ízlésed, a gondolatvilágod, a tudásod, a tested, a lelked – azaz te magad – mindig változik. Nem statikus világban élünk, hanem nagyon is dinamikusban. Ez a történet valójában a körülöttünk lévő valóságról szól - tudsz ennél jobb műsort ajánlani?

„Ez hülyeség. Nem kell ezt a témát ennyire mélyen ismerni, így is látható, hogy tévedés. Ahogy tojást sem tudok tojni, mégis felismerem a zápot.”

Valóban felismerheted, de tojást akkor sem tojhatnál, ha akarnál. Ezzel szemben ezt a témát megismerni nem lehetetlen. Ugye téged is idegesít – egyébként jogosan – amikor a Bibliát kritizálják olyanok, akik soha kézbe sem vették? Nos, akkor legyünk magunkkal is szigorúak: veretes kritika előtt ismerjük meg alaposan miről van szó: ezt pedig teljesen ingyen és könnyen megteheti bárki, aki valóban akarja.

Tovább

Érted-e akit olvasol?

A blog nem konkrétan rólam, hanem a gondolataimról szól, ám mielőtt folytatnám az evolúcióról szóló kérdezz-felelek témát a második felvonással, Endi felvetései kapcsán szükségesnek tartok néhány dolgot elmondani magamról. Nem magyarázkodásképpen, mert úgy érzem, nincs miért magyarázkodnom. Tény azonban, hogy néhány dolog talán nem magától értetődő velem kapcsolatban az olvasók számára.

Ha személyeskedek, akkor azt most csakis magammal kapcsolatban teszem.

A Megmondom blogot lassan hat éve írom folyamatosan és talán mondhatom, hogy jó szándékkal, jó kedvvel művelem ezt a tevékenységet. Alapvetően kommunikatív, töprengő és tépelődő embernek tartom magam, aki kevesebb kérdésre tudja a választ, mint szeretné, de talán már többre sejti, mint amennyire eddig sejtette. Nem rendelkezem tökéletesen zárt világképpel, nincs mindenre magyarázatom, amiért nagyon hálás vagyok Istennek, hiszen éppen ezért akarok még többet tudni.  Saját hiányosságaimból következik, hogy a blogban közölt igen rövid terjedelmű írások sokszor elnagyoltak, törékenyek és sebezhetők. Ez az egyik oka annak, hogy ezeket a labilis állapotképeket igyekszem olyanokra való hivatkozással szilárdabbá tenni, akiket az adott témakörben valamiért figyelemre méltónak tartok. Nem azért hivatkozom szaktekintélyekre, mert ők tökéletesek, felülmúlhatatlanok és bírálhatatlanok, hanem azért, mert tudásuk és témaismeretük sok esetben meghaladja az enyémet.

Ha van, aki számára ez még nem derült ki, protestáns teológus vagyok – felvállalva ennek minden előnyét és hátrányát. Ez a blog is szinte kizárólag teológusokkal, teológiai reflexiókkal, álláspontokkal, a teológiát valamiképpen érintő témákkal foglalkozik. Magánemberként az érdeklődésem túlmutat ezen a területen, de az eddigi évek alapján azt tapasztaltam, az olvasóimat ez nem érdekli: ti leginkább a teológia köréből származó bejegyzéseket szeretitek. :-)

Jelenleg is tanulok, méghozzá intézményes keretek között, ami rendkívül fárasztó, kiábrándító, de inspiratív, felcsigázó és előremozdító tud lenni az ember számára. A blogbejegyzések tartalmára biztosan hatással van ez is – hiszen a blog a saját gondolataimat tartalmazza, melyeket viszont az iskolai környezet épp úgy alakít, mint az engem ért hatások, olvasmányaimtól kezdve a mindennapi élet tapasztalataiig. S ha már iskola, a bloggal kapcsolatban mindig is szerettem volna meghonosítani egy alapelvet, amit legutóbb egyik tanárom, Ungvári Csaba vetett fel konzultációink során: „kedves hallgatók, az én óráimon állapodjunk meg abban, hogy nem lesznek tabuk!”. Itt bárki megszólalhat a gyötrő kétségek, a határozott meggyőződés, vagy éppen a felszabadult boldogság hangján, a bárkibe pedig én és az olvasó egyaránt beletartozik. Nem kell egyetértenünk. De beszélnünk jó, beszélnünk szerintem fontos. Nem olyan atmoszférát akarok itt létrehozni, amelyben eltűnnek a közöttünk lévő különbségek, hanem olyat, ahol meg tudjuk beszélni azokat. Ebben kérem mindenki segítségét.

Végül hivatkoznék még két figyelemreméltó személyiségre.  Egyikük Bono, a U2 frontembere: hozzá hasonlóan én is egy „borivó és Bibliaolvasó” ember vagyok. :-) Másikuk a Hegyen Épült Város Gyülekezet egyik vezetője, Mike Tamás, aki mást idézve pedig arra utalt, hogy jól kell tolerálnunk a tényt, miszerint nem mindent érthetünk meg ellentmondásmentesen: ezért én sem állítom, hogy abba a másfél kiló zsíros masszába, amit az agyamnak hiszek, tökéletesen leképezhető a teljes valóság. A legnagyobb felsőoktatás ugyanis nem az egyetem, hanem a Világegyetem, amiből még van mit merítenem.

És akkor következzen megint az evolúció.

Tovább

Evolúció FAQ - 1. rész

A közelmúltban ismét alakult egy kreacionista alapokon álló keresztény mozgalom, ami látásmódját tekintve a Biblia verbális inspirációján nyugszik és a szokásos érvek mentén elveti az evolúció elméletét. A hangsúly ezúttal a „szokásos érveken” van: az evolúcióval kapcsolatban majdhogynem felmérhetetlen a félreértések száma, melyek ráadásul évtizedes távlatból sem sokat változtak.

Az eddigi előítéletekre ráerősíteni: röviden ez az az eredmény, amit egész biztosan elérnek ezek az önmagukat tudományosnak feltüntető próbálkozások. A recept mindig ugyanaz: végy egy csomó, többször megcáfolt érvet, melyeknek nincs közük az evolúcióhoz (vagy egyszerűen nem igazak), ezután a laikusok előtt, akik egyébként sem tudnak semmit az elméletről, cáfold meg őket. Az elmúlt évtizedekben olyan mennyiségű rossz elképzelés terjedt az egyházban, hogy az abból összeszedett válogatás-csokrom is csak két bejegyzésben fog elférni a blogban. Mivel nem vagyok biológus, ezért elsősorban a nem élettani vonatkozású érveket söprögetem lapátra, melyek igen népszerűek és újra meg újra felbukkannak a keresztények között. Igyekszem nagyon-nagyon egyszerűen fogalmazni, sok hétköznapi példával fűszerezve.

„Az evolúció egy gonosz elmélet, mert a gyenge pusztulását hirdeti az erősek javára. Pedig a természetben nem csak versengés van…” 
Ha kezdhetem egy személyes vonatkozással, amikor gyerekként természetfilmeket néztem, mindig nagyon szurkoltam az antilopnak, hogy megmeneküljön a "gonosz" oroszlán elől. Mérhetetlenül csalódott voltam, amikor utóbbi sikerrel járva elharapta előbbi torkát. Hát miféle kegyetlenség ez? Megmondom: jól dokumentált, tetszőleges számban megfigyelhető. Az evolúcióelmélet egy természettudományos elmélet, és nem erkölcsi: egy természetben megfigyelt folyamatot próbál bemutatni és bizony – maradva az állatvilág példájánál - nem foglalkozik az antilopok, nyulak vagy éppen más zsákmányállatok érzéseivel. A természettudományos modellek deskriptív jellegűek (ahogy egyébként sok teológiai konstrukció is az), pusztán leírják a tapasztalatokat. Az evolúcióelmélethez hasonlóan a gravitáció sem meditál rajta, vajon etikailag elfogadható-e, ha Öblös Géza kilöki Öblös Gézánét a tizedik emeletről – etikai kérdésekről dönteni egyszerűen nem dolga egy ilyen elméletnek. Mi emberek azonban erkölcsi lények vagyunk, és kegyetlennek érezhetjük az elmélet által bemutatott folyamatokat. Ennek azonban nincs köze magához az elmélethez, ami az együttműködésről, a szimbiózisról, az altruizmusról pedig ugyancsak tud.

„Az evolúcióelmélet még saját meghatározása szerint is csak egy elmélet.”
Mit nevezel elméletnek? Egy ötletet, egy ideát? Egy elképzelést, gondolatot? A tudományban az elmélet szó olyan tényt jelent, amit bizonyítékok támasztanak alá. Ne keverd össze a hipotézissel!

„Senki nem hiheti, hogy véletlenül vagyunk, márpedig az evolúció ezt mondja.”
Nem mondja, nem mondta és valószínűleg soha nem is fogja ezt mondani. Ez egy nagyon népszerű és igen elterjedt gondolat, ami egyáltalán nem igaz. Először is az evolúció nem foglalkozik azzal, az élet honnan származik: kiindulópontja az első élő sejt és nem az élettelen környezet. Másodszor a véletlen bár fontos, de nem mindenható elem az elméletben. Leírok néhány parasztosan egyszerű példát! Nevezhetem véletlennek (vagyis számomra kiszámíthatatlannak), hogy a lányom éppen milyen hangulatban lesz holnap reggel, de az már nem véletlen, hogy kék szeme van és az én ízlésemet örökölte. Családi helyzetemről elterelve a szót, az sem véletlen, hogy a császárpingvinek nem a trópusokon születnek. Az sem, hogy a csupasz földiturkálók nagy valószínűséggel nem a Himalája csúcsán fognak elpusztulni. A véletlen egy fontos, de nem kizárólagos elem. A környezet, az öröklődés, a szelekció, az adaptáció és számos más paraméter együtt, ami meghatározó.

„Darwin is elismerte, hogy csomó dologgal nem tudott mihez kezdeni: ilyen például a szem.”
Charles Darwin százharmincegy évvel ezelőtt meghalt. Vele vitatkozol? Szerinted a tudomány azóta nem fejlődött hozzá képest? Mit tudsz például a szem kapcsán az azóta elért eredményekről? Naprakész vagy a különféle témákat érintő területekről?

„Darwin nem volt hívő ember, pánikbetegséggel küzdött, nem volt kiegyensúlyozott és ahogy köztudott, a nácizmust is megihlette az elméletével”
És az is lehet, hogy néha káromkodott, valamint kifordítva hordta az alsógatyáját. Ennek mi köze van magához az elmélethez? Semmi. Vajon az a tény, hogy Newton foglalkozott az okkultizmussal is, azt jelenti, hogy gravitáció nem létezik?

„Méltóságon aluli ízléstelenség azt állítani, hogy mi emberek a majomtól származunk. Én nem vagyok állat!” 
Nem méltóságon aluli, hanem képtelen ostobaság. Senki nem állítja, hogy az ember a majomtól származna: az evolúcióelmélet szerint közös ős képezi a kiindulópontot a két faj között. A teremtést etikai perspektívából nézve pedig azt mondhatjuk: Isten egyik teremtménye sem méltatlan, hiszen maga mondta ki minden általa alkotott dologról, hogy az jó (azaz thób, magyarul kellemes, megfelelő, kiváló, nagyszerű). Te pedig valószínűleg a szüleidtől származol és emberi lény vagy – akkor pontosan hol esik csorba a méltóságodon?

Tovább

Kisebbrendűnek érzed magad? Addig jó neked!

Netalán van olyan az olvasóim között, aki kisebbrendűségi érzésekkel küzd? Ha igen, nagyon ne essen kétségbe: talán nem egyértelmű, de ebből a nyomasztó állapotából több jó dolog kijöhet, mintha magabiztos lenne. Hogy lehet ez?

Alfred Adler, az individuálpszichológia kidolgozója mély szakmaisága ellenére sem volt egy elefántcsonttoronyban élő személyiség. Adler, aki egy ötgyermekes bécsi zsidó családba született, bár nem volt utcagyerek, de élettere az utca volt. Mivel angolkórban szenvedett, bátyjainál ügyetlenebb gyereknek tűnt, egy súlyos betegség pedig majdnem elragadta, ám abból felépülve elhatározta: egész életét annak szenteli, hogy másoknak segíthessen. Később, már egyetemi tanárként dolgozott, szokása szerint a katedráról lelépve pedig kávéházakba ment, hogy a teljesen hétköznapi emberek közé kerüljön, hétköznapi szemmel lássa a világot és hétköznapi problémákkal foglalkozzon. A történet hosszú, röviden elég annyi, hogy Adler sok év kutatás és tapasztalat után számos dolgot megfogalmazott – részben önmaga életének kudarcai alapján, részben az általa látottak szerint.

Ezek egyike a kisebbrendűségi érzéshez kapcsolódik. Adler azt állította, hogy ezzel a nehézséggel valamilyen formában mindannyian küzdünk. A világ pedig ezen érzéseink mentén manipulál bennünket, beleértve a külsőnkkel kapcsolatos önértékelésünket (aki nem szép, az értéktelen), a munkahelyi érvényesülést (ha nem viselkedsz úgy, ahogy a kollégák elvárják, elutasítanak) vagy éppen az értékrendünket. És persze az is lehet, hogy a bennünket ért hatások tényleges egy valós, gyenge pontunknál ragadnak meg minket és ráerősítenek a kisebbrendűségi érzéseinkre. A kisebbrendűségi érzés persze túl komplex probléma ahhoz, hogy pár sorban kellő mélységben írjak róla, de szerintem mindannyian tudjuk, miről van szó.

Hogy lesz ebből a kudarcból siker?

Adler azt mondja, a kisebbrendűségi érzés egy soha ki nem fogyó forrás, állandóan túlhajtott állapot, ami veszteségélményben jelenik meg. Ha az emberek eljutnak addig, hogy nem a veszteségeikre néznek, hanem a veszteségeikre építenek, akkor ez valószínűsíti, hogy átlépnek sok problémájukon. A Jézusban való hit táplálhatja az önbecsülésünket azzal, hogy megmutatja: valaki annyira értékesnek tart bennünket, hogy felfoghatatlan áldozatot hozott értünk. Jézus saját önbecsülését is feláldozta azért, hogy a miénk épülhessen.

A fordulatot a pszichológia nyelvén szólva az átkeretezés élménye jelentheti. Ez az, amikor a bennünket ért dolgokat, a jellemünket, tulajdonságainkat más értelmezési keretbe vagyunk képesek helyezni. (Nagyjából, amit a Biblia is ír az elménk megújulása kapcsán). Sokan, amikor megtérnek, kifordulnak önmagukból: kihívóan öltözködtek – most elhanyagolják az öltözködést. Indulatosak voltak – most megalszik a szájukban a tej. Pedig a megtérés nem az, hogy Isten vagy az ember kihajítja az ablakon az alaptulajdonságainkat, hanem inkább átértékeli vagy ahogy fentebb írtam, átkeretezi. És éppen ezért tud a kisebbrendűségi érzés Isten kezében egy új kibontakozásnak az alapja lenni: tudom, hogy nem vagyok még az, akinek lennem kell és ez hajtóerőt ad a továbblépéshez, az életem kiteljesítéséhez. Sokan azt hiszik, hogy a nagy önbecsülésű emberek a legsikeresebbek, de ez nem így van. Valójában azok szoktak előrehaladni, akik nem magabiztosak. Ők sokszor küzdenek kisebbrendűségi érzésekkel, és még akkor is ezt teszik, ha soha nem győzhetik azt le ebben az életben. Szóval ha ilyesmit éreztek, ne essetek pánikba! Keretezzétek át és építsetek rá nyugodtan, aztán tapossatok a gázpedálra! :-)

Tovább

A hagyma amúgy is büdös

A reformáció lendülete sem tartott örökké és hamarosan beköszöntött a protestáns ortodoxia időszaka: az életszerűség helyett parttalan dogmatikai viták következtek, száraz elméleti okoskodással, különféle érdektelen kérdésekről. Teológusként is néha úgy érzem, a második protestáns ortodoxia felé haladunk és tenni kellene valamit azért, hogy elkerüljük.

„Ami nagy hatással volt rám, hogy a teológia az nem egy száraz tudomány, amit teológusok végeznek azért, hogy megéljenek belőle, hanem olyan tudomány, aminek köze van a társadalomhoz, a mai emberhez, és a gyülekezethez, az Egyházhoz. ...és ezt nekünk is így kellene végeznünk” – mondja Dr. Czövek Tamás egy interjúban, egész pontosan úgy fogalmazva, mintha a fejemben olvasna.

És milyen jó lenne, ha igaza volna!

Részben igaza is van. Ám még a nagy formátumú, komoly műveket és elméleteket felmutató, mélybenéző teológusok esetében is rendre azon kapom magam, hogy ízlelgetve egy-egy komplex gondolatmenetüket, a szívem mélyén időnként megkérdezem: mire jó ez a sok száraz szöveghalmaz? Kicsit úgy vagyok ezzel, mint az egyszerű ember, aki kíváncsi rá mi rejtőzik a hagyma belsejében, ezért szépen elkezdi lefejteni a rétegeket, és ezt egészen a legutolsó, legbelső rétegig műveli, aztán döbbenten látja, hogy nincs a hagymában semmi.

A teológia pedig olyan valami, ami könnyen hagymává lehet az ember kezében. A gyülekezetek bizonyos szempontból egész hagymaültetvényekké váltak. Ahogy a teológusok egy-egy tökéletesen elméleti tanulmányban betűkre szedik az eredeti héber és görög szavakat (mintha a mondanivaló legkisebb egysége a karakter, és nem a szöveg kontextusa volna…), úgy a szószéken is gyakran „hagymázás” folyik. Történelmi leckék, filozófiaórák, elméleti fejtegetések, hangos monológok veszik át a húsbavágó gyakorlat helyét.

Nem a kívülálló bölcsességével írok, mint aki érintetlen ezen a területen. Én is hajlok az „elméletieskedésre” és azt veszem észre, néha kényszeríteni kell magamat, hogy az egyébként sehova nem vezető „így látom én a világot” szemléletből hasznos és használható dolgokra tereljem a szót. Ezt szeretném tenni itt a blogban is ebben az évben, vagy legalább törekedni arra, amit fentebb Czövek Tamás jól megfogalmazott. Mert a véleményem az, hogy a teológia és a hétköznapok valósága egy közös metszéspontban igenis képes találkozni egymással, ha művelői így akarják.

A hagyma meg amúgy is büdös.

Tovább