A provokáció nem bunkóság

Van egy párt Magyarországon, amit politikai szimpátiától függetlenül jelentéktelennek nevezhetünk, de ha már teljesen súlytalanok, legalább a nevük jól hangzik: Párbeszéd. Nomen est omen, mondá a latin, de ez most sajnos nem igazán illik ehhez a párthoz, az ellenkezője viszont annál inkább...

Ha egy párt a nevében hordja a párbeszéd kifejezést, akkor nem tűnik a valóságtól elrugaszkodottnak arra gondolni, talán szívesen gyakorolják is magukat az ilyesféle tevékenységben. Igen hasznos foglalatosság ez egy olyan országban, ahol az igazi párbeszédekből egyre kevesebb fordul elő, főleg ami a politikai és társadalmi kérdéseket illeti. Viszont eszmecserébe bonyolódni csak azokkal jó és lehet, akikkel értelme is van. 

Na, ezekkel nincs. De nem is azt akarják, csak köpni egy nagyot. Egy akkorát, ami az egyház egészét nagyjából betakarja.

A Párbeszéd kitett az utcákra olyan megállítótáblákat, ahol az egyházról - rendkívül finoman fogalmazva - lesajnáló, gusztustalan, élesen pocskondiázó beállítással készült sötét árnyalatú képek láthatók. Bármely átlagos képességű ember ránéz ezekre, arra gondol majd, hogy ilyen az igazi gonoszság megtestesülése, papi ruhában. Mindez olyan szöveggel, amiben nem nagyon van köszönet. Komolyan, nekem a stílusról a második világháború alatt terjesztett propagandalapok karikatúrái ugrottak be. A Der Stürmerben és az ahhoz hasonló lapokban voltak ilyen hangulatú képek, amelyek a politikai vagy ideológiai ellenfeleket a világ legnagyobb söpredékének állították be. Ezzel akar ez a nemlétező párt egy konstruktív párbeszédre invitálni felekezeteket, hívőket, keresztényeket. Mondván, hogy ők csak provokálni kívánják az asztalhoz ülést és a dialógust. Nekik a szándékaik arról szólnak, hogy meg tudjuk beszélni az egyházzal kapcsolatban felvethető kritikus kérdéseket és tiszta vizet öntsünk a pohárba.

Nekem nem úgy tűnik.

Bevallom, a provokációt szeretem, sajnos nem művelem olyan magas szinten, mint Krisztus, de igyekszem tőle tanulni. Persze Ő sem volt finom, mondott keményeket, nyerset, karcosat, de miközben felháborított, csodálatos módon valahogy mégis vonzó maradt. Jézusban ez is imádható: ahogy provokál, vonz is, és akinek van füle, az hallja, aki hajlik rá, az a kemény szavak mögött megsejti a minket féltő szeretet szándékát.

A Párbeszéd akciója viszont szimplán csak bunkó és tapló. Úgy, ahogyan van, képpel és szöveggel. Mintha odamennék egy emberhez, akivel nem értek egyet, keményen orrbavágnám, és ahogy próbálná tamponálni a lecsorgó vérét, közben hátba is veregetném: ugyan már, ne vegye ezt annyira komolyan, én csak beszélgetni akarok. Az orrbavágás csupán egy gesztus, felkérés az őszinte eszmecserére.

Sokat kritizálom ezt a kormányt, véleményem szerint meg is érdemli. Hasonló stílust más kérdésekben simán letesznek ők is az asztalra. De az biztos, hogy ettől még a Párbeszéd politikusaival én nem kívánok egy asztalhoz ülni és úgymond beszélgetni a hitemről meg az egyházról. Nincs értelme, nincs közös pont, ahol találkozhatnánk, és őszintén szólva ha ők így keresik a társaságomat, jó is ha nem találkozunk. Persze egy statisztikailag is nehezen kimutatható formáció esetében talán odafigyelni sem érdemes a hangra, ami tőlük érkezik.

Tovább

A Trón nem üres

Lázító liberális vagy igazi forradalmár, a konzervatív eszmékkel szembemenő, ellenáramú egyházfő, vagy őszinte újító, aki egy sokszor maradinak nevezett egyház feje volt. És persze jófej idős bácsi, akit még az ateisták is tiszteltek, miközben egyesek katolikusként is fanyalogtak miatta. Jezsuita körből felemelkedett, nem európai észjárással rendelkező progresszív, aki különös szociális érzékenységgel fordult az elesettek felé. És nem utolsó sorban olyasvalaki, aki pápasága ellenére szeretett magára főzni, a frászt hozta a testőreire azzal, hogy metrón utazott és elment a postára befizetni a saját csekkjeit. Ha a véleményeket nézzük, ez mind Ferenc pápa volt, és persze ennél is több. Nyugodjék békében!

"Buona sera" - azaz "Jó estét!", ezekkel az egyszerű szavakkal köszöntötte megválasztása után már  új pápaként Ferenc a Szent Péter téren várakozó tömeget. Emlékszem magamra, amikor először megláttam az új pápát. Azt mondják az első benyomás általában tartós. Hát az én első benyomásom és egyfajta belső hangom, ami akkor megszólalt, valami ilyesmi volt: "úgy tűnik végre kaptunk egy normálisabb pápát". Aztán kicsit megtorpantam és figyelmeztettem magam, hogy én ugyan nem kaptam senki sem, hiszen protestáns vagyok, aki számos ponton egészen mást gondol az egyházról, mint a katolicizmus... Úgyhogy, nehogy már örülni merjek egy pápának!

De az az igazság, hogy tényleg örültem neki. S bár ez a hang persze árnyalódott az elmúlt évek során, amikor bizonyos kérdésekben nem feltétlenül értettem egyet Ferenc pápával, valahogy a szimpátiám protestánsként is tartósnak bizonyult. Kedveltem ezt az embert, és amikor valakit kedvelsz, akkor tökmindegy lesz melyik felekezetből érkezett. Minden vita, teológiai ellentét, egyházkormányzási szempontkülönbség együttvéve is kevés volt ahhoz, hogy a rokonszenvemet megsemmisítse. Sőt, egyszer még a "protestánsok pápájának" is neveztem őt, mert szerintem nem túlzás azt mondani, hogy Ferenc hangjára és személyére intenzíven figyeltek a katolikus egyházon túl is, sőt talán az egész kereszténység körén kívül, ami groteszk módon éppen az egyházára nem feltétlenül jellemző. Miközben paphiány van és a hívek is elmaradoznak, Ferenc pápa képes volt magára vonni a tekinteteket. Nem bántásként fogalmazok így, de néha azt éreztem, mintha nem lenne kompatibilis azzal a felekezettel, amit képviselt.

Ez most nem a viták ideje, mégis szükségesnek tartom megemlíteni, hogy pünkösdi keresztényként az egész pápasággal kapcsolatban fenntartásaim vannak és betemethetetlen árkot vélek felfedezni a katolicizmus és a protestantizmus között. Ferenc egyik legnagyobb teljesítményének azonban éppen azt látom, hogy kedves természetével és sokszor bölcsnek nevezhető szemléletmódjával ennek ellenére is megszólító erejű dolgokat tett és mondott, amelyekkel protestáns teológusként sem volt vitám. A forradalmiságot, a változásra való készséget, az újragondolás felé mutatott hajlandóságot pedig önmagában hatalmas értéknek vélem. Rendkívül lenyűgöző, amikor a nagybetűs Történelem kereke valahogy úgy forog, hogy felbukkan benne egy ilyen mágneses ember, aki ráadásul az egyik legkonzervatívabb intézmény élére állva képviseli az újításra motiváló értékeket. Ezáltal nemcsak Ferenc volt az izgalmas személyiség önmagában, de az a körülmény is érdekessé tette, hogy egy változásra csak lassan reagálni képes Világegyház kormányrúdjánál állhatott.

Sede vacante, azaz most éppen üres a trón, ami a pápai széket illeti. Jön majd a temetés, aztán a konklávé, végül felszáll a fehér füst és valaki más veszi át Ferenc pápa helyét. Nem szeretnék most elemzésekbe bocsátkozni arról, hogy a Ferenc által megkezdett változásokat továbbgörgető, vagy azokat leépítő pápa következik majd. Ahogy valaki írta: a következő pápa így is - úgy is lángoló székbe fog ülni... Egy azonban biztos: a nagybetűs Trón most sem vált üressé. Ferenc pápa halála természetesen megrendítő a katolikus barátaimnak, szomorú tény mindenki másnak is, de akármilyen teológiát követünk és akárhogyan fordulunk Isten és a hit dolgai felé, húsvét után a reményünket mégiscsak az adja, hogy a legnagyobb Trónon olyasvalaki ül, aki soha nem fog meghalni. Az egyház jövője - és teljesen mindegy melyik felekezetről beszélünk -, belső reformjának és megújulásának kulcsa pedig ehhez kötődik. Nevezhetjük őt a pápa Főnökének is, akiben maga Ferenc pápa is hitt egész életében.

Tovább

Két karácsonyi ellenségünk

Bevallom őszintén, nagyon kedvelem azt a podcast sorozatot, amit a tévézés "nagyöregje", azaz Friderikusz Sándor évek óta bonyolít. Intellektuálisan igényes, elmélyült, fontos kérdésekről szóló beszélgetések ezek, igazán nívós vendégekkel. A legutóbbi adásban az ismert evolúcióbiológus, Szathmáry Eörs volt a beszélgetőpartner - akivel a számos téma között az emberiség jólétének fenntarthatóságáról, a sokat emlegetett globális összeomlásról, és a tömegmédia káros hatásairól is szó esett - mitöbb, még Isten is belekeveredett a disputába. Én meg most belekeverem a karácsonyt...

Persze most nem kifejezetten Szathmáryról szeretnék írni, sem a globális összeomlásról - ezekkel már többször foglalkoztam itt a blogban. Ettől függetlenül mindig sokkoló és mélyen szántó, amikor nem valamiféle futóbolond prófétától, hanem valódi szakértő szájából hallok a nem is annyira távoli jövő lehetségesen szörnyűséges forgatókönyveiről. Amiről Szathmáry beszél, hogy az összeomlás felé sodródó emberiség számára az egyik legnagyobb kihívás lemondani a jelenlegi életszínvonalunk egy részéről.  Nem akarom magam kihúzni ezalól, hiszen én is ember vagyok. Az egyik fő probléma tehát a lemondás hiánya.

Ez nagyobb gond és mélyebben gyökerezik annál, mint amire talán számítanánk. Legalább két tényező képez benne akadályt.

Az egyik a természetünk. Egyszerűen evolúciósan is úgy vagyunk összerakva, hogy a vélhető kényelemről és haszonról való lemondás egy hihetetlenül fogcsikorgatva elérhető célállomás számunkra. Mi köze ennek az evolúcióhoz? Nos, az állatvilágban ismert a megerősítéses tanulás jelensége: amikor például beidomítanak egy állatot, megcsináltatnak vele egy tevékenységet, amit aztán jutalom követ. Az állat a jutalom miatt könnyen rávehetővé válhat az adott dolog megtanulására. De mi történik akkor, ha nem azonnal kapja a jutalmat? Ha időben eltolódik a jutalmazás, akkor az állat diszkontálja, vagyis kevesebbre becsüli az értékét. Nem kell messzire menni, hogy ezt a jelenséget a homo sapiens körében is felfedezzük: hiszen "jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok!" Másként fogalmazva, bár kognitívan felfogjuk, hogy a takarékosabb életstílus és a talán kényelmetlenebb életvitelünk sokat segítene a globális összeomlás késleltetéséért - de lélektanilag nagyon nem hajlunk a dolog igazi elfogadására. A halogató reflexeink azt mondatják velünk, hogy most kell jól élni, jól érezni magunkat. Majd a következő generációk megoldják a problémákat, ez már nem a mi dolgunk lesz. 

Érdekes egyébként, hogy a Bibliában is egy van történet, amely mintha ezt a szemléletmódot mutatná: az egyébként jó királynak számító Ezékiás gondolkodott hasonlóan, amikor a babiloni követek meglátogatták. A sztori szerint Ezékiás ostoba módon az ország minden erőforrását, kincstárát, tartalékait megmutatta a hízelgő babiloniaknak - mintha csak valaki felfedné mindenét az ellensége előtt. Amikor emiatt Ézsaiás próféta borús hangon azt jövendöli Ezékiásnak, hogy ennek az lesz a következménye, hogy Babilon a jövőben kifosztja az országot, Ezékiás magában így okoskodik: "Akkor az én időmben béke és biztonság lesz." (2Kir 20,19). Vagyis, csakis a most és a jelen számított neki, az már kevésbé, hogy a következő generációkkal mi lesz!

A másik oka a kultúránk. Azaz, a genetikusan halogató természetünkre még rárakódik a kapitalizmusnak az az inherens tulajdonsága, hogy állandó növekedési kényszerre ösztönöz. Ez már nem a túlélés érdekében zajló tevékenységekről szól, hanem a zabálásról, vásárlásról, túlköltekezésről. Szathmáry szemléletes példaként hozza ide, hogy a textiliparnak óriási az ökológiai lábnyoma - de mi a fenének kell három havonta új ruhát venni? Hát, ha őszinték vagyunk csakis azért, mert a fogyasztói-kapitalista kultúra elhitette velünk, hogy ez így jó, erre kondicionált, erre nevelt bennünket.

Összegezve a fentieket tehát legalább két hatalmas akadály tornyosul előttünk, melyek együttes erővel szinte determinálnak a hanyatlásra: (1) a bennünk genetikusan jelen lévő, azonnali kielégülést kereső ösztöneink, és (2) az erre építő és ezt felhangosító kapitalista kultúra.

A magam részéről nagyon szeretem a karácsonyt, de elárulom az olvasónak, az elmúlt években jelentősen visszavettünk mindenféle vásárlásból és ehhez a döntéshez sziklaszilárdan tartjuk magunkat! Amióta ezt teszem, még kontrasztosabban látom, hogy milyen irgalmatlan pénzköltés zajlik karácsony környékén - olyan ez, mintha kiárusítanánk az ünnepet. Az én karácsonyomat persze mindez nem öli meg, de azért jólesik tudni, hogy a saját hitem más felé orientál, mint a fentebb ismertetett ösztöneim és a kapitalista kultúra. Szerintem a karácsony nem arról szól, mennyit bírunk kifizetni - hanem inkább arról, értünk mekkora árat fizetett Krisztus. Persze ez a más optika nyilván magával hoz valamiféle "azonnali jutalomérzetet", de ez legalább egy belső jutalom, egy abból táplálkozó megelégedettség-érzés, hogy maradok a pénzemnél és mégsem válik az egész ünnep semmivé számomra.

Valószínű, hogy az "azonnal jutalom" iránti olthatatlan szomjúságunkat nem tudjuk lecserélni. De talán átkeretezni igen: mi lenne ha a komfortból, túlköltekezésből, ajándékfelhalmozásból származó elégedettség érzésünket egyszerűen lecserélnénk egy másik elégedettség-érzése - amit akkor érzünk, ha képesek voltunk a saját kultúránkon felülkerekedni? És miért ne kezdhetnénk ezt el akár most karácsonykor?

Tovább

Azonos szinten

Magyar Péter és Menczer Tamás összecsapása két politikus indulatvezérelt verbális karatézása volt,  melyben mindketten a maguk malmára akarták hajtani a vizet. Az egyik úgy tett, mintha érdekelné a kisgyermekek sorsa, még ajándékokat is hozott nekik. Valójában csak a feltörekvő pártjának kívánt kampányporfelhőt generálni, és szerette volna megmutatni a választóknak, milyen hősiesen száll szembe a Birodalommal. A másik szereplő eljátszotta a gyermekvédőt, mint aki jóságos atyaként betakarja szárnyaival a kicsiket. Ám valójában csak kapott a lehetőségen, hogy a számára megvetendő és egyébként potenciálisan veszélyes konkurens figurába belerúgjon egy hatalmasat. Színház az egész világ.

"Az ember Istent kapta mércéül" - mondta egyszer a német protestáns teológus, Helmut Thielicke, és bizony keresztényként azt kell mondjam, mennyire igaza volt! Az isteni mérce persze irtózatosan magas. Senki nem képes megugrani, eddig se volt az, és valószínűleg ezután sem lesz. De a magas mérce legalább minden más fölé ágaskodik és mutatja az irányt: azt a helyes utat, amerre egy magát kereszténynek nevező embernek növekednie kell. Nem azt várjuk tehát senkitől, hogy elérje az isteni magasságot. De azt várjuk, hogy legalább nyújtózkodjon. Próbáljon irányt szabni a gondolkodásának, a szavainak és a viselkedésének. Nos, ez az egyik résztvevőtől jogosan elvárható lett volna, a másiktól azonban nem.

Menczer Tamás egy önmagát kereszténynek nevező politikai formáció embere. Egy olyan hatalomé, ami lépten-nyomon hangoztatja a kereszténységet, a keresztény értékeket, a keresztény egyháziságot, a keresztény politizálást. Nem mi választópolgárok kényszerítjük őket arra, hogy ezt tegyék, nem mi óhajtjuk, hogy a hit kabátját a politika testére ráadják - ők ezt maguktól csinálják. Pont olyanok, mint egy ember, aki saját magát kikiáltja magasugrónak, felrakja a rudat három méterre - aztán kiderül, hogy teljes erőbedobással sem tud egy méternél magasabbra ugrani. Nemhogy leveri a lécet, hanem alatta siklik át, és különben is tornából felmentették. Menczer Tamás viselkedése semmiben nem különbözött Magyar Péterétől - de pont ezért múlta alul azt, hiszen a kereszténység mércéje szerint neki különböznie kellett volna.

Magyar Péter viszont nem lobogtatja a hitét. Ettől függetlenül bevallom őszintén, én egyre jobban tartok tőle. Úgy néz ki, mint egy spindiktátor palánta. Látom, hogy a körülötte pezsgő és duzzadó rajongótábor szereti az akcióit, virtuálisan vállon veregeti ezekért, mert valamiféle határokon átívelő forradalmiságot és betyárságot azonosít a benne lévő abszolút gátlástalanságban. Nem akarok pánikot kelteni, de az az igazság, hogy kinézek belőle bármit és akármit. Tudom persze, hogy sokan belefáradtak már a regnáló rendszerbe, ezért kapaszkodnak tíz körömmel egy forradalmi messiás-karakterbe, amit most Magyar egy az egyben megtestesít számukra. Magyar Péter az elkeseredettek indulataiból építkezik, ebből szívja fel magát, ez adja a lendületét. Dühre épít, a nép megfáradtságának hullámain lovagol. De mi van akkor, ha ezzel a lendülettel egy veszélyes embert segítünk hatalomhoz?

Ez tehát most a kínálat Magyarországon a többség szemében. És azt kevesen veszik észre, hogy ennek a két embernek egyedül azokhoz a gyerekekhez nem volt semmi közük, akikért elvileg mindketten odamentek. Pont arról nem szólt ez az egész csetepaté, amire mindketten hivatkoztak: a kicsikről és kiszolgáltatottakról. Ez sajnos remekül fémjelzi mindkét oldal nívóját.

Nekem mindketten ellenszenvesek, visszataszítók, unszimpatikusak, mert maga a stílus az, amit megjelenítenek, tekintet nélkül a politikai tartalomra. Ha így beszél valaki, nem vagyok rá kíváncsi mit képvisel, mit gondol a világról, mit akar elérni, mi az üzenetük nekem, mint választópolgárnak. Az sem érdekel, hogy melyiküknek van igaza, ha ez eldönthető egyáltalán. Mert ahogy a bölcs mondás tartja: "bármilyen nyelven beszélsz is, nem mondhatsz mást, mint ami te magad vagy."

Azt viszont tudom, ami újra meg újra megerősítést nyer: annak, amit mifelénk keresztény politikának neveznek, esszenciálisan nem lehet semmi köze ahhoz, amit a Bibliában igazi kereszténységnek hívnak. És nem azért, mert tökéletességet várok egy keresztény politikustól, vagy valamiféle társadalmi Messiásnak szeretném látni, aki bevezeti a magyar népet a maga kis Kánaánjába. Aki ilyesmire számít egy politikustól - nevezze magát az a politikus kereszténynek vagy sem - az egyszerűen ostoba. De ha egy politikus önként veszi magára a kereszténység kabátját, bizony a mérce is feljebb kerül, és ahogy mondtam, nem én, hanem a politikus tette magasabbra. Akkor legalább látszania kellene a próbálkozásnak, az akarásnak, a botladozva követésnek, ahogy valaki botorkál Jézus lábnyomában, még ha nem is tökéletesen. 

Nos, a Magyar-Menczer szókaratéból csak az lett megint világosabb, amit eddig is tudtunk: hogy most már a látszat sem számít, és még botorkálásról sincs szó, csak vaksötétben ordítozásról. Erre legalábbis megfelelőnek bizonyult Magyar Péter gátlástalan politikai haszonszerző akciója.

Tovább

Nem annyira vidám vasárnap

Pajor Tamás elment a Partizánba, hogy Gulyás Marcival beszélgessen saját életéről, saját élményeiről, saját nézeteiről - amit aztán kenyéradó gazdája, a Hit Gyülekezete úgy értelmezett, hogy Tamás lemondott "részidőben végzett szolgálatáról". Habár nonszensz, ami történt, és a magam részéről nagyon kedvelem Tamás munkásságát, ez az egész messze nem csak róla szól...

Akik szeretik, többségükben most sajnálják Pajor Tamást, és a "gyülekezeti rendszer" áldozatának látják. Sokan azt is tudni vélik, mit hogyan kellett volna tennie, mikor kellett volna hova lépnie, vagy most mit lenne szerencsés mondania ebben a helyzetben. Divat lett ma "jobban tudni" és más életét élni, kóbor ebeket fülön csípni és perpatvarokban bíráskodni. Én megkímélném Tamást és az olvasóimat is attól, hogy magamra vegyem a Jóisten kabátját és elkezdjem kinyilatkoztatni az ilyesféle igazságokat. Azt viszont nem tudom teljesen magamban tartani, ami az egész Partizán-interjú mögött felsejlik, és aminek a látványában van valami elborzasztó. Főleg azért nem, mert az egész a köznyilvánosság elé került, így tehát van olyan dimenziója, ami párbeszéddé tehető.

A Hit Gyülekezete úgy funkcionál a magyarországi (illiberális) demokrácia univerzumában, mint egy önálló kis naprendszer, amelynek Napját úgy hívják, hogy Németh Sándor. Körülötte keringenek kisebb lakatlan bolygók, és néha áthúz a rendszeren egy-egy üstökös - többnyire híres emberek, akik ideig-óráig felmutathatók a gyülekezetben, aztán továbbrepülve eltűnnek a sötétben. Pajor Tamás bolygója azonban mintha úgy kezdene viselkedni, mint amit a hetvenes évek kultikus tévésorozatában, az Alfa Holdbázisban láthattunk: valami kirobbantotta a keringési pályájáról és most repül a saját útvonalán. Na, ez már valami, egy égi tünemény, amit ritkán látunk!

Gulyás Marci bolygója egy másik naprendszerben van, vagyis nincs a gyülekezet gravitációs terében. Ez azt jelenti, hogy Marci gátlások nélkül fel mer tenni olyan kérdéseket, melyektől egy gyülekezeti tag rögvest elmenekülne. A Partizán műsorában viszont szép sorban előkerülnek. Szinte panelszerűen sorjáznak a Hit Gyülekezete "viselt dolgai", mint az extrém karizmatikus jelenségek, az átkozódó imakommandók vagy éppen a politikai pálfordulás. És Tamás a tőle várható intelligenciával és eleganciával válaszol is rájuk. Nem akar rosszat mondani, miközben hazudni sem akar. Néha úgy érzem, belül azért feszeng. Tudja, hogy mi van, de azt ami van, egy az egyben mégsem teheti ki a placcra. A szóvicckirály keresi a szavakat, de azért megtalálja őket, ahogy azt kell. Érződik rajta, hogy szereti a gyülekezetét, de az igazságot is, és végig őszinte ember akar maradni, miközben Gulyás Marci valószínűleg észleli ezt a látens feszültséget, és tovább csavargatja alanyát kérdésekkel. 

És hát tegyük a szívünkre a kezünket, nem ettől jó egy műsor? Nem ezért figyelünk oda? De igen, pontosan ezt szeretjük nézőként. Az így feltöltött légkör az, ami vonz bennünket egy ilyen típusú műsorban. Tudjuk azt jól, hogy amikor ez a helyzet előáll, kibuknak olyan gondolatok, kimondásra kerülnek olyan igazságok és vélemények, melyek másként nem jönnének a felszínre. Az értékek nyomás alatt születnek, a nyomást gyakorolni a műsorvezetőnek kell, kezelni pedig az alanynak. Egyszóval, mindkét fél tette a dolgát és ebből egy értékes és sokatmondó diskurzus kerekedett ki. 

Mint kiderült, ez a minőség méltatlan a Hit Gyülekezetéhez: a nyilvános válaszközleményük stílusából világos, hogy a gyülekezet képtelen elviselni még a vattába csomagolt, finom és elegáns kritikát is, az egyéni vélemény pedig különösen nyűgös a számukra. Vagyis másként fogalmazva, a Hit Gyülekezete láthatóan nem olyan, mint Pajor Tamás, aki a Hit Gyülekezete tagja. Az a minőség és elegancia, ami Tamásban megvan, az a finom de őszinte kommunikációs képesség, ami a beszédét áthatja, láthatóan nincs meg a saját közegében. Nem mindennapi pillanat ez: egy gyülekezet és annak egyik emblematikus karaktere inkompatibilisek egymással! 

Édes Istenem, pedig mennyire korrekt lett volna, ha Némethország lakói egyszerűen nem mondanak semmit! A nem-nyilatkozás üzenetté válik ilyenkor, ami valami ehhez hasonlót kommunikál: "lássátok emberek, tőlünk aztán el lehet menni büntetlenül a Partizánba és ott lehet őszintén beszélni a gyülekezetünkről, mert minket ez nem zavar. A mi gyülekezeti kultúránkba ez is belefér". Ezt a lehetőséget puskázta el a Hit Gyülekezete azzal, hogy csaknem rögvest kiadott egy barátságtalan nyilatkozatot, ami ráadásul egy sajnálkozásba csomagolt abszurditásra épít, azt állítva, Pajor Tamás felmondott Gulyás Marcinál, de egyébként "szívesen látják" az istentiszteleteken. (Tényleg logikusnak tűnik szíveslátásról beszélni egy olyan közösség esetében, ahol átkozódva imádkoznak emberek ellen és a központi logika mentén rúgnak ki valakit az állásából, mert elment valahova nyilatkozni...)

A lényeg azonban mégis az, ami már nem a nyilvánosság előtt történik, hanem ami Tamásban. Ehhez nincs közöm. Lehet, hogy ő tényleg egy Alfa Holdbázis, ami elszakadt a naprendszertől, de lehet hogy csak változott a röppályája és kissé messzebb kering a Naptól. Azt hiszem ez nem rám tartozik, de annyit tudok, hogy én kedvelem Tamást, azt is amit csinál, követem, figyelem, hallgatom. És bármerre repül, a magam részéről szurkolok neki, hogy jó pályán haladjon.

(By the way, Pajor Tamás nálam is járt, vagyis a személyes podcastomban: ha tömören összegezhetem, kifejezetten jó emlékeim vannak a beszélgetésünkről, a spontán előtörő rímképletekről, a választékosságról, a kellő adagban injektált szóviccekről. Utólag is köszönöm!)

Tovább

Nagy agyak hangja: jegyzet Dawkins és Peterson vitájához

Magyarországról talán nem látszott, de a közelmúltban lezajlott egy érdekes beszélgetés két ismert mai teoretikus, azaz az ateista Richard Dawkins és a talán legjobban idealista jelzővel illethető Jordan Peterson között. Két nagyon ismert, nagy kaliberű személyiségről van szó, akik vitája bár kissé csalódást okozó volt számomra, viszont azt jól megmutatta, hogy nem pusztán "két nagy koponya" találkozott egymással, hanem kétféle szemlélete is a valóságnak. Egyikkel sem tudtam igazán azonosulni - még ha Peterson egy lépéssel közelebb is áll hozzám.

Pedig szeretem az ilyesmit. Amikor két művelt és intelligens ember leül egymással szemben és egy normális hangvételű, de azért szenvedélyes disputában elmondják miről mit gondolnak. Nem az a tétje az ilyen beszélgetésnek, hogy végre "kiderüljön az Igazság", esetleg megtudjuk "ki nyeri a vitát", hogy a résztvevők közül "ki a hülye" és "ki az okos". Aki erre számít, eltéveszti a házszámot.  Ennél fontosabb az, hogy kiderüljön, többféleképpen közelíthetünk a valósághoz, mert vannak multidimenzionális igazságok, és létezhet valami értékelhető a tőlünk teljesen eltérő ember véleményében, amit lehetséges respektálni. Hogy bár ugyanabban a világban élünk, mégis eltérő módokon ragadhatjuk meg saját létünk súlyát és értelmét. De a legjobban talán akkor csináljuk, ha nem csak egyféle szemszögből közelítünk, beleragadva valamiféle monokultúrába, ahonnan érkeztünk, hanem integrálni kívánjuk a különféle látásmódokat. Ez az, ami talán nem annyira sikerült. 

Nos tehát, leült egymással szemben ez a két megmondóember, hogy a hit és a valóság értelmezéséről beszélgessenek, összerakják a metafizikájukat és felszínre hozzák azt is, miben nem értenek egyet. Nem állítom, hogy semmi nem jött ki ebből az eszmecseréből, hiszen elhangzottak remek meglátások, mindkét résztvevő, sőt még a moderátor is hozzá tudott tenni az egész tartalmához, de szerintem több is kikerekedhetett volna belőle, mint ami végül lett belőle.

Peterson túl sokat beszélt. Az idő nagy része az ő bonyolult és többször is túlbonyolított eszmefuttatásainak kibontogatásával telt. Sokszor belefojtotta a szót Dawkinsba, ami meglehetősen illetlen és váratlan magatartás olyasvalakitől, aki azzal is keresi a kenyerét, hogy klinikai pszichológusként emberekkel foglalkozik. A legrosszabb azonban, hogy amikor Dawkins kerek perec feltesz neki tiszta és világos kérdéseket ("Hisz Ön a feltámadásban? És a szűztől való születésben?"), akkor Peterson elkezd angolnaként tekeregni: minden erejével kitér a konkrét válaszadás elől. Aligha hiszem, hogy ne fogná fel az egyszerű kérdések tartalmát. Az ember inkább azt érzi, hogy kínos lenne igent mondania, de ha nemet mond, abból pedig más fajta kínos kérdések adódhatnak. Így aztán bölcselkedésbe menekül és úgy tűnik, harapófogóval is alig lehet valamiféle konkrét, megragadható, értelmezhető feleletet kapni tőle. Nem bántásként, de ez egy olyan embertípus, akivel kapcsolatban tíz perc után úgy érzem, mintha már napok óta hallgatnám - vagyis szörnyen fárasztó tud lenni.

Dawkins legalább ebben szöges ellentéte Petersonnak, de ettől nem lesz kevésbé rossz hallgatni. Az egyik legdöbbenetesebb állítása valami olyasmi volt, hogy őt nem érdeklik a szimbólumok és a mítoszok, nem hozzák lázba, nem foglalkozik velük - hanem szinte monomániásan ismétli, hogy "csak a tények" izgatják. Még oda is szúrja kissé gúnyosan Petersonnak, hogy vitapartnere láthatólag "meg van részegülve a szimbólumoktól". Bevallom őszintén, itt egy kicsit leesett az állkapcsom, hiszen Dawkins egész "filozófiai" életműve a kereszténység kritizálásáról szólt, valamint a vallások ekézéséről: de vajon hogyan lehet ebben hiteles valaki úgy, hogy láthatóan hidegen hagyják a szimbólumok és a mítoszok?  Hogy a jelek szerint nem is tesz igazán kísérletet a velük való foglalkozásra. Ez nonszensz: egyetlen vallási rendszert sem lehet megérteni a szimbólumok és mítoszok alapos ismerete, azok hatásmechanizmusainak, funkcióinak tisztázása nélkül! A legrosszabb azonban, hogy míg Peterson érezhetően tényleg túlságosan elveszik a mítoszok és szimbólumok világában, addig Dawkins annyira földhözragadt, hogy képtelen felfogni amit Peterson néhol nagyon is jogosan mond neki. Például amikor Dawkins erőlteti Kain személyének történeti létezését ("honnan tudjuk, hogy élt egy Kain nevű ember?"), Peterson értetlensége nagyon is indokolt: a bibliai történet jelentése nem akar ilyesmire választ adni, ő pedig (pszichológusként) a történetben archetipikus mondanivalót fedez fel, ami valószínűleg egyébként is a (teológiai) tanulságok miatt került lejegyzésre.

Valóságból csak egy van, de ezt az egy valóságot nemcsak egyféleképpen tudjuk megközelíteni. Ami Peterson gondolatmenetei egyikéből viszont szépen kirajzolódott, hogy a tény vagy igazság fogalmaihoz tartozó dolgokat nem lehet pusztán steril természettudományos metodikával kezelni. És a Dawkins által lenézett mítoszok, valamint szimbólumok pontosan erre valók: az igazságok elvontabb és többszempontú megközelítéséhez, hiszen maga a szimbólum is hordoz egy látens (felszín alatti) és egy manifeszt (konkrét) jelentést. Lesöpörhetjük ezt az asztalról, de akkor a valóság sokkal szegényebb, kreativitás és színek nélküli, unalmas verziójához jutunk - amiről Alister McGrath az ateizmus kapcsán írt valami olyasmit, hogy az egész "bántóan üres". Pontosan így van: a mítosztalan világ kong, akár az üres hordó.

A beszélgetést itt tudod megnézni.

Tovább

Erotikus kérdések...

Hodász András új videójában már egy új Hodász András beszél: egy olyan ember, aki nem is nagyon rég katolikus atyaként állt egy közösség élén - most pedig már önmagát homoszexuálisnak vallja és ahogy az kiderül, már párja is van. András nagy utat tett meg, a kérdés azonban nem ez, hanem hogy merre megy. És a még nagyobb kérdés: mi keresztények merre megyünk a szexuálerkölcsi prioritásainkban?

Ha valaki kisebb-nagyobb figyelemmel követi a keresztény podcastok, blogok, médiafelületek világát, esetleg szívesen tölti az idejét viták és eszmecserék átolvasásával, meghallgatásával, megnézésével, lehetetlen hogy ne vette volna észre, hogy a keresztények rengeteget beszélnek az LMBTQ mozgalomról és általában a homoszexualitásról. Ezt én értem is, meg nem is. Tudom, hogy külföldön egyházak szakadnak szét emiatt és egyébként maga az LMBTQ mozgalom is harsányan képes kikönyökölni minél több mikrofonnál magának a helyet. 

Hodász András videójára érkezett időközben reakció Szabados Ádámtól, amire már viszontválasz is született Andrástól komment formájában. Kettőjük esetében ez érthető, hiszen András szólította meg Ádámot - ilyen helyzetben én is reagáltam volna. Mivel ebben a vitában alapvetően Ádám oldalán állok - egyszerűen a Biblia sehogyan nem hagy mozgásteret a homoszexualitás kérdésében -, nem kívánom megismételni az általa leírt érveket. Csak egyetlen kitérőt akarok most tenni arról, hogy Jézus idejében nem ismerték a hűséges homoszexuális kapcsolatokat. Őszintén szólva, ez nekem nehezen hihető. A hellén-római kultúra, ami a homoszexualitást sokkal változatosabb formákban is elfogadta, mint a mai (gondoljunk például a pederasztiára, amikor egy felnőtt férfi egy fiatal kamaszfiút bevezetett a szex rejtelmeibe), ahol nem megtűrt, hanem általánosságban kívánatos volt a férfiak közötti intimitás, és ahol a meghitt barátság velejárója is lehetett - szóval egy ilyen közegben ne fordult volna elő a kitartó homoszexuális szerelem? Nehezen hiszem. Tény azonban, hogy Pál valóban nem tér ki minden variációra, és többnyire a kultikus prostitúciót, a kéjrabszolgaságot és a pederasztiát lehet azonosítani írásaiban, ami a homoszexualitást illeti. Ezzel együtt is kevéssé plauzibilis, hogy a három világ határán álló Pál (görög műveltséggel, zsidó háttérrel, római polgárjoggal), aki az egyik legrangosabb egyetemen tanult Tarzoszban, és aki missziójában kifejezetten a pogányok felé orientálódott, semmit ne tudott volna a saját kora bevett szexuális szokásairól.

De legyünk most megengedők! Tényleg nem tudjuk biztosan, hogy Pál nem ismerte a hűséges homoszexualitást vagy ismerte, csak nem írt róla külön. Akár előbbi, akár utóbbi a helyzet, itt egy hiányállapottal állunk szembe: érdemes-e azonban egy egész intim életformát, szexuáletikát és bibliamagyarázatot ráépíteni arra, amit nem tudunk? Egy másik példát is említek, ez pedig Jézus gyermekkora. Szinte semmit nem tudunk róla, leszámítva a születéstörténetet és egy kis epizódot Krisztus tizenkét éves korából. De vajon mit csinált Jézus öt évesen? Hát tíz évesen? És amikor betöltötte a tizennyolcat? Szabad ezen gondolkodni! Ezt tették az apokrif gyermekség-evangéliumok szerzői is. Az így keletkezett archaikus szövegek néhol mulatságosak, néhol bizarrak, néhol egyenesen feláll az ember hátán a szőr, amikor olvassa őket - főleg a gnosztikusokra emlékeztető teológiai kifacsarodások okán. Az igazság az, fogalmunk sincs milyen volt a gyermek és kamasz Jézus. De akkor erre a tudáshiányra nem jó építeni egy egész teológiát. Vannak apokrif gyermekség-evangéliumok, de tudtommal nincsenek gyermek-Jézus teológusok és a kamasz-Jézus köré épülő teológiai mozgalmak vagy gyülekezetek. A hiányra nem jó épületet felhúzni - azt csak biztos alapra lehet.

Ezt szerettem volna elmondani Hodász András videója kapcsán, most azonban leteszem ezt a fonalat. Mert ha elkezdenék reagálni András kijelentéseire, akkor egy soha véget nem érő bejegyzést kellene megírnom megint ugyanarról, amiről már én is írogattam itt, és amivel érzésem szerint az egyház túl sokat képes foglalkozni. Igazság szerint ez egyszerre érthető és érthetetlen. Azt értem, hogy a téma az asztalon hever és jelentősen átstruktúrálja a nyugati világ arculatát. Erre a nyugati kereszténységnek valahogyan reagálnia kell. Az egyház viszont úgy működik egyfajta jelerősítőként ebben a kérdésben, hogy egyébként lennének ennél fontosabb dolgai is - akár a szexuáletika területén. Nem hiszem, hogy van olyan keresztény vagy nem hívő ember, akinek még újat tud mondani az egyház LMBTQ-ügyben: az az üzenet, hogy a hagyományos kereszténység ellenáll mindenféle melegségnek, már világosan átment a közbeszédbe. Cikkek, podcastok, videók, könyvek állnak sorban ezügyben, ezek mögött vannak szociológiai, biológiára hivatkozó, kifejezetten teológiai, genetikára rámutató, társadalomlélektani tanulmányok és személyes életutak ismertetései is. Ha valaki LMBTQ-kérdésekben kíváncsi az egyházak véleményére, most már azért van mivel eltöltenie az idejét, csak győzzön az interneten felhalmozott anyagokkal foglalkozni! Van azonban a szexuális erkölcsben legalább két olyan terület, amit a homoszexualitással kapcsolatos dilemma túltolása jelentősen háttérbe szorított - pedig szerintem sokkal akutabb kérdések, és ezerszer inkább a húsunkba vágnak, mintsem az LMBTQ probléma. 

Az egyik a keresztények körében mára gyakorlatilag elfogadott házassági válás kérdése. Amikor én fiatalabb voltam, egyenesen botránynak számított, ha hívő emberek elváltak egymástól. Nem is igazán fordult elő ilyesmi, pedig akkor is megvoltak a feszültségpontok férj és feleség között, és semmivel sem számított az együttélés egyszerűbbnek a maihoz képest. Később már hallani lehetett válásokról, de még mindig ritkább esetekben, és sokszor inkább csak utólag derültek ki ezek a történetek. Mára oda jutottunk, hogy hívő körökben semmi különös nincs abban, ha férj és feleség szétszakítja a kapcsolatukat, sőt már olyanról is hallottam, hogy a válás egyenesen előnyös lehet - hiszen egy elvált hívő jobban átérzi egy válni készülő tesó lelkiállapotát, így hatékonyabban tud segíteni... Számomra teljesen világos ez a tendencia, és persze lehet azt mondani, hogy most más világban élünk, ez egy érettebb közeg, az egyház végre "nem szól bele" abba mi történik a családi fészekben - a válás egyébként is magánügy. Ezer sebből vérző mondatok ezek, amelyekkel most nem akarok tételesen foglalkozni. A lényeg az, hogy a válásoknak soha nincs jó gyümölcse semmilyen szempontból sem. Ahhoz képest, hogy ez a jelenség a nyugati kereszténységben tendenciaszerű lett, jóval kevesebb reflektorfény vetül rá, mint az LMBTQ-kérdésre.

A másik szexualitást is érintő kérdés a fiatalok önmegtartóztatása, amivel ugyancsak alig-alig vagy partizánszerűen foglalkozunk. Az őszinte igazság az, hogy a Biblia nem mond szinte semmit a házasság előtti szexuális kapcsolat kérdéséről. Azt látjuk persze, hogy maga a szex az isteni terv szerint olyanok számára adatott örömszerzési-stresszoldási-szaporodási célt szolgáló lehetőség, akik egymással szövetséges viszonyban állnak - vagyis házasok. Mivel azonban egy zsidó fiúnak 18 éves koráig illett megnősülnie, a bibliai világban már 12-13 éves korban eljegyezték egymást a párok, és az eljegyzést is válólevéllel lehetett felbontani. Egy ilyen helyzetben a "várj a házasságig!" vagy az "élj önmegtartóztatásban, amíg meg nem találod a párodat!" jellegű felszólítások megtartása nem tűnik túl nehéznek. De mit csináljon az a ma élő, keresztény elköteleződésű fiatal, aki beláthatóan csak a harmincas éveihez közeledve tervezi a házasságot? Értem én, hogy neki az egyház többnyire odaszúrja az önmegtartóztatás felszólítását - többnyire olyan idősebb hívők, akiknek van párjuk és házaséletet élnek -, de ez borzasztóan kevés és elégtelen. Ahogy az is, amikor annyi a válasz, hogy "házasodjatok előbb": az átlagos egyházi statisztika világosan megmutatja, hogy nagyjából háromszor annyi lány van az egyházban, mint férfi. Vagyis az ilyesféle, félfogról odavetett "jótanács" legjobb esetben is csak a férfiak esetében jelenthet valamit - de akkor még nem beszéltünk az életkezdési nehézségekről, lakásproblémákról, hihetetlen anyagi kihívásokról. Egyszóval és röviden, a keresztény fiatalok jogosan várnak a náluk tapasztaltabb és felnőttebb hívők támogatására és valamiféle iránymutatására. Édeskevés annyit mondani, hogy "nézd itt ez és ez van leírva a Bibliában, csináld meg, mi majd imádkozunk érted a háttérben!". Bocsánat, de ez nem más, mint a saját gyermekeink és fiataljaink cserbenhagyása!

Ezek a kiragadott témák szándékosan a szexuális erkölcs területéről kerültek most ide. Azt szerettem volna kifejezni velük, hogy a tűzerőből, amit az LMBTQ-kérdés dogmatikai-egyházjogi vagy teológiai etikai vitatkozásába beleölünk, át lehetne csoportosítani hasznosabb területekre is. Nem arról van szó, hogy ne foglalkozzunk a homoszexualitással - de arról nagyon is szó van, hogy többet kellene gondolkodnunk és írnunk a fenti két terület kapcsán.

Tovább

Jobbfácán

"Megint egy meleg pap" - akartam adni ezt a címet, de rájöttem, hogy ez botorság volna. Nem elég clickbait, az olvasók talán átlépnek majd, senkinek a szeme se rezdül, mert nincs semmi érdekes abban, hogy egy katolikus atyáról kiderült, miközben ekézte a melegeket, maga is homoszexuális. Ráadásul, ennél sokkal többről van itt szó.

Torkomon akadt egy almacsutka. Nem találok szavakat. Na jól van, valahogy muszáj elkezdeni, csak nehéz máshogy fogalmazni: Bese Gergő atya, dunavecsei plébános olyannak tűnik, mint aki felfelé sikít a hullámvasúton. Valahogy fordítva van bekötve. Csinál egy csomó mindent, ami összeférhetetlen a hivatásával, és ahelyett, hogy hat réteg föld alá temetné, próbálná az éj leple alatt tartani, inkább a nyilvánosság fényébe helyezi. Elképesztő, de van ilyen.

Nem arra gondolok most, hogy a kormány szekértolója, aki a szószékről megmondja a frankót, kire kell szavazni és kire nem. Hát ilyet láttunk már: propagandapap. Van belőlük itt is, ott is. Élő szövet a belső fémvázon: csak azt teszi, amire programozták. Lapozzunk!

Őszintén szólva én már azon sem lepődök meg, hogy meleg. Majd leboltolja a Jóistennel - ha másként nem megy. Más kérdés, hogy ez már elvileg homlokegyenest szembeáll papi hivatásával, a katolikus hittel és teológiával, de meglepetést biztosan nem okoz. Tulajdonképpen még az sem, hogy miközben meleg, képes ekézni az LMBTQ-propagandát vagy nekimegy Hodász Andrásnak, aki nyíltan felvállalta saját másságát. Ezt a képmutatást is ismerjük, nincs benne újdonság.

Végül pedig azon sem lepődök meg, hogy már egy egész aktát vezettek róla, mire a tevékenysége a felszínre került. Az az egyház, amelyik képes pedofil papokat áthelyezni és tologatni egyik plébániáról a másikra, úgy vélekedik, mintha az Isten háta mögött lenne - vagyis olyan helyen, ahol következmények nélkül lehet gyűjteni a botlásokat, hiszen ezt Odafent senki nem veszi majd észre.

Nem azt mondom, hogy a fentiek jó dolgok, csak annyit, hogy nem meglepők.

Ami viszont újdonság - mármint ha igaz -, hogy Bese atya homoszexuális kalandjait rögzítették is, ami felkerült bizonyos meleg-pornóoldalakra. Vagyis az atya olyasféle melegpartikon vett részt, ahol számolnia kellett ezzel az eshetőséggel és a hírforrások szerint pontosan ez történt. Valahol tehát a Szájer-ügy egyházi különkiadásáról beszélünk, ereszen csúszás nélkül, viszont megfelelő hozzáféréssel a kíváncsi szemek számára.

Bocsánatot kérek az érzékenyebb olvasóktól, de ez már olyan szintű dolog, mintha Bese atyát különórákra vitték volna hülyeségből! Ha meleg vagy, pap vagy, nem bírod féken tartani a szexuális vágyaidat, ráadásul egy konzervatív jobboldalhoz kötöd magad, aki rendszeresen felszólal a közbeszédben a melegség ellen, legalább diszkrét lennél! Valahogy úgy oldanád meg a dolgaidat, hogy azt ne rögzíthessék kamerával, ne tehessék ki bizonyos kirakatokba, ne kapjon olyasféle publicitást, ami aztán nemcsak rád, de az általad képviselt közösségekre is keményen visszaüthet. Bese atya a lovak közé dobta a gyeplőt, és ment az ösztönei után - láthatóan kevéssé izgatta mekkora rombolást okozhat mindez a környezetében. De akkor ezek szerint abban is képmutató volt, hogy nem szerette annyira a politikai közösségét, hogy ne kockáztassa annak jó hírét. Nehéz másra következtetni.

A többit meg tudjuk. Sajnos megint az lesz ebből, hogy "ilyen az egyház" és "ilyenek a konzervatívok", meg "minden pap csaló és szélhámos" és különben is "aki a melegek ellen beszél, az látens homoszexuális". Elárulom, máris van olyan ismerősöm, aki elkezdte az ehhez hasonló üzeneteket szórni az interneten: hogy egyetlen egyházi személyben sem lehet megbízni - ami persze így rám is vonatkozik, hiszen az egyházban többféle funkcióban is dolgozom. Tudjuk persze, hogy ez túlzás, hogy vannak azért papok, akik tényleg azok, akiknek látszanak, és vannak megbízható, kedves, valódi szolgálók az egyházban. Állítom, mert tudom, hogy ők vannak többségben. Viszont ők nem szerepelnek a nagypolitikában, nem áldják meg miniszterelnökök irodáját, nem villantanak nagyot hazugságot ontó propagandistákkal. Hanem csak ahogyan vannak, teszik a dolgukat. 

No meg leírhatom, de a hangom gyenge hozzá, hogy itt akkor sem politikai ügyről van szó, ha Bese atya történetesen kötődik a jobboldalhoz, illetve pontosabban a kormányhoz. Ez alapvetően erkölcsi-egyházi-teológiai ügy, és persze Bese személyes bukása, ami ettől függetlenül megint nagyobb körben pusztít, mint amire szükség lenne. Édes Istenem, irgalmazz kérlek!

Tovább

Kacagók közössége

Míg az igazi valójában megélt közösség, a hús-vér emberek közti találkozás, a szemtől-szembeni jelenléttel, a vibráló párbeszédekkel, vitákkal, sörözésekkel, nevetéssel olyan dolog, amiben nagyon is érdekelt vagyok, a közösségi oldalaknak nevezett virtuális együttlét egyre jobban fáraszt. Ennek oka pedig a lassan mindent elborító és parttalan cinizmus, ami szinte életjelenséggé nőtte ki magát az olyan platformokon, mint a Facebook - és ebben a magukat kereszténynek nevezők sem mutatnak különösebben kirívó ellenpéldákat.

Nem önmagában a Facebook-kal és társaival van a problémám. Márcsak azért sem,  mert ez a blog is képviselteti magát, még ha nem is harsány módon vagy nagy mértékben, mégis a saját FB oldalán keresztül. A közösséginek nevezett felületről azonban főként az elmúlt fél évben felhangosodott a lelkemben az a benyomás, hogy éppen az nem valósul meg benne, amit ígér: maga a közösségi lét. Hívő emberként nem tudom nem hozzátenni, hogy a közösség lényege szentírási fogalomkészlettel a koinonia, azaz az a viszony, amit emberek szoros kapcsolatának nevezhetünk. Ez a szó a szakrális kommunikáció egyik alapvető eleme. Arra utal, hogy a hívő emberek már a kereszténység indulásakor szerették egymással megosztani azt, amijük van - és itt most nem feltétlenül az anyagi javakra gondolok. Az első keresztény gyülekezetek nem érdekközösségek voltak, aki a misszió elnevezésű projekt kedvéért összegyűltek, hogy azon együtt dolgozzanak. A koinonia inkább jelent sorsközösséget, ahol a résztvevők saját életüket összekapcsolták egymással, miközben az így összefésült gyülekezetnek volt egy vertikális síkja is - azaz Istenre koncentrálva tették mindezt.

Nos, nyilván botorság volna egy nem-szakrális, azaz profán webes felülettől elvárni hasonlót. Nem is akarom a Facebook-ot "megkeresztelni" és számon kérni rajta azt, miért nem keresztény. De ettől függetlenül azért ami ott lassacskán dömpingszerűen jelentkezik, az már a szimpla profán-közösségi jellegét is kezdi elvenni. Ez pedig leginkább az áradó cinizmus és gúny szakadatlansága miatt van így.

Cinikusnak lenni az én ízlésem szerint nem feltétlenül probléma - igenis van helye az ilyesminek, még az egyházon belül is. Gondoljunk csak Illés prófétára, aki gúnyosan beszól a Kármel hegy tetején a Baál istenhez kiáltozó prófétáknak. A sztori szerint Baál persze nem felel a pogány próféták obégatására, mire Illés megjegyzi, hogy biztosan azért nem hallja őket, mert épp a dolgát végzi, s tán hangosabban kellene üvöltözniük. Az ember szinte látja Illés arcát maga előtt, ahogy a cinikus mosoly megjelenik rajta.

A cinizmus éles kés, amit bizonyos helyzetekben érdemes lehet bevetni, de ha állandóan az ember keze ügyében van és szüntelen vagdalkozik vele, az már beteges. A gúny elveszti a maga eleganciáját, amikor parttalanul alkalmazzák. Pontosan ilyen lett a virtuális közösség jó része: néha az az ember benyomása, hogy mindenki röhög, vihog, lesajnálóan beszól és kacarászik. Olyankor is, amikor ez kifejezetten taszító, embertelen és gusztustalan. Csak néhány példa.

Egy drog hatása alatt önkívületben lévő fiatal megszúrta saját magát és meghalt: sokan rányomják a hírre a vigyorgó fejet. Úgy kell a marhájának, megérdemelte, minek drogozik! Egy család új autót vett magának, amiben elromlott a motor és már másfél éve pereskednek a kereskedéssel - azóta nem tudnak két pici gyermekükkel közlekedni: a hír alatt többen szinte gurulnak a röhögéstől és "megszakértik" a kommentelők bölcsességével, hogy nem ilyen márkát kellett volna választani. Azaz, a vevő volt az ostoba, megérdemli ami történt vele! Aztán olvasni lehetett, hogy ledőlt egy színpadi díszlet, rászakadt egy színészre, aki komolyabb sérülésekkel kórházba került. A hír alatt teli szájjal kacagnak az emberek. Ő akart színész lenni, benne volt a pakliban, utólag ne rinyáljon!

Hosszasan lehetne elemezni, mitől válik egy társadalom fásulttá és cinikussá. Egész biztosan szükséges és fontos néplélektani-szociálpszichológiai kutatást végezni erről. Most csak azt kívántam érzékeltetni, hogy ez a jelenség egyrészt felfedi sokak igazi természetét, másrészt pedig mérgezi azokat is, akik nem ilyenek. Rendkívül fontos lenne, hogy az egyház és a keresztények ne álljanak be ebbe a sorba. Nem, a virtualitás adta anonimitás csupán lehetőség kiélni a sötét oldalunkat, de nem kötelező ezt művelni. A minimum tehát szerintem az, hogy keresztényként kerüljük el a mindentudó kommentelés cinikus csapdáját - nem ártatlan kattintgatások ezek, mert alattomos módon megtöltik és nehézzé teszik a lelkünket. Itt nem valami szómágiára gondolok, de én elhiszem azt, hogy a saját szavaink hatással vannak ránk, az emberből az jön ki nemcsak a száján, de a billentyűzetén keresztül is, ami benne van.

Ami azonban ennél fontosabb, hogy a virtuális közösségek látható elbutulása és elgazosodása szerintem felhívja a figyelmünket arra a tényre, hogy az igazi közösség mindig személyes. Egyszerűen így van ez kitalálva: érezni a másik ember közelségét, hallani a hangját, látni a gesztusait és mimikáját amikor beszél, pótolhatatlan. A Facebook és társai valójában alkoholmentes sörök: olyanok, mintha közösségi terek lennének, anélkül a valódi atmoszféra nélkül, ami egy igazi közösségi jelenlétet meghatároz. Nincs gond a használatukkal, de minél többet lóg rajtuk az ember, annál jobban megértheti, hogy van amit nem lehet virtualitással kiváltani. És ez a valami - vagy inkább valaki - nem más, mint a másik ember.

Tovább

Zűrzavar vagy bonyolultság?

Amikor olyasféle társadalmi vita keletkezik, ami az előző bejegyzésben említett Algír bokszolót övezte, mindig előkerülnek ismerős mondatok a nyugati civilizációban tapintható zűrzavarról. Eszerint ma már azt sem tudjuk ki a nő és ki a férfi, mi igaz és mi nem, legfájóbban pedig hogy mi a jó és mi a rossz. A kategóriák egymásba csúsztak, a nyugati emberek - sokszor a keresztények is - teljesen össze vannak zavarodva...

Teljes a zűrzavar a fejekben! Az előző generációk többnyire még úgy nőttek fel, hogy nem küszködtek olyan binárisnak tetsző kérdésekkel, hogy egy embernek mi a neme: ennek tisztázását már az óvodáscsoportban a gyerekek szimpla mutogatással megoldották - amikor az óvónéni épp nem nézett oda. Az sem volt túlságosan nehéz feladat melyik párt mond igazat, főleg abban a kommunista érában, melyben magam nevelkedtem. Nem volt kérdés az ember melyik vallást szeretné követni, mivel maga a vallás sem örvendett túl nagy népszerűségnek, és ha mégis, ez a szó a kereszténység bizonyos formáival fonódott egybe. Nem azt mondom, hogy milyen nagyszerű volt minden régen - de jóval egyszerűbb volt, amilyen most.

Merthogy most mindnyájan egy elképesztő dzsungelben bóklászunk. A médiában már nem csak férfiak és nők szerepelnek, hanem mellettük még saját nemükhöz vonzódók, magukat nőnek valló fiúk és fiúnak valló nők, valahol a Kinsey-skála vidékén kalandozva. A pártpolitikában bár lassan(?) visszatérünk az egypártrendszerhez, technikailag mégis egy minimum két-három pólusú térben élünk, azaz baloldalról egy centrista-stílusú gondolatkörön át egészen a szélsőjobbig van megterítve az asztal. A vallások teljes kavalkádjából kanalazhatunk a kereszténység mellett, de azon belül is elképesztő a változatosság. Mindehhez hozzáadódik az egymásnak ellentmondó hírportálok zubogása, a szakadatlan információdömping és a zavarosban halászó konteo-gyártás. Néha az ember úgy érzi, hogy nem tud már egy marék csavart sem vásárolni - mert előtte az interneten még annak is alaposan utána kell olvasson, ma mi számít csavarnak, melyik csavar a trendi, mi a csavarság esszenciája.

Ezt a világot mi teremtettük magunknak, mi nyitottunk ajtót előtte, mi élveztük a diverzitását, a sokoldalúságát - és most mi fuldoklunk benne, mi panaszkodunk az áttekinthetetlenségén, mi szívjuk a fogunkat a zűrzavara miatt.

Nem mindegy azonban, hogy valóban zűrzavarról van szó vagy csak komplexitásról - mert nekem az az érzésem, a haldokló nyugatról szóló jajveszékelés mögött sokszor tudatosan keverik össze ezt a két fogalmat. Vagyis, miközben vannak tényleg zavaros dolgok, sokan érdekeltek is abban, hogy zavart keltsenek és ilyennek látassák a valóságot. Engedje meg az olvasó, hogy egy pillanatra megálljak itt és egy teljesen ismert bibliai gondolatra felhívjam a figyelmet! Ha jól olvassuk a Szentírás elején az első teremtéselbeszélést, nyilván észrevesszük, hogy amikor Isten megteremtette a világot, legalább kétféle műveletet hajtott végre, mégpedig egymás után többször:

(1) a szétválasztásét és
(2) az elnevezését.

Mindkettő a rend kialakulását szolgáló tevékenység - szemben a káosszal vagyis a zűrzavarral. Isten szétválasztó munkája az, ami elrendezi a teremtett entitásokat a maguk helyére, így lehetővé téve, hogy betöltsék funkciójukat. A Bibliában egyébként a dolgok szétválasztása kapcsán legalább két igen fontos teológiai gondolat kerül elő. Az egyik, hogy a szétválasztás és elrendezés egy rendkívül jó és isteni dolog. Bizonyos szövegek egyenesen ünneplik a szétválasztást - főleg a költői textusokban olvashatunk erről, amikor például a 104. zsoltár teremtéshimnusza kiemeli Isten hogyan tartja kézben a káosz vizeit (Zsolt 104,9). A másik, hogy ebből következően ha nincs szétválasztás, az alapvetően rossz, sőt szélsőséges esetben egyenesen szembemegy Istennel. Erről szólnak a Törvény bizonyos szövegei a tiszta és a tisztátalan dolgok, tárgyak, állatok elválasztásáról, a kétféle mag elvetéséről vagy a kétféle szövésű ruha viseléséről. Ahogy Henri Blocher fogalmaz, a mitikus vallásokban "szüntelenül szembesülünk a keveredés bűvöletével, a különbségek egyetemes feloldásának vágyával." Nagyon leegyszerűsítve, a pogány vallások gyakran hajlanak arra, hogy megszüntessék a kategóriákat szent és profán, isteni és emberi, evilági és nem evilági között - míg a bibliai hit a teremtésteológia mentén a kezdet kezdetétől a szétválasztást jónak tartja. A másik fogalom, vagyis az elnevezés is szorosan ehhez kapcsolódik: ha a dolgok nemcsak a maguk helyére kerülnek, de címke is kerül rájuk, vagyis elnevezzük őket, onnantól valamiféle fennhatóság alatt lesznek, uralhatóvá válnak. Nem véletlen, hogy a bibliai időkben amikor a szülők nevet adtak a gyermekeiknek, ezzel a névadással azt is kifejezték, hogy tekintélyben felettük állnak, felelősként kézben tartják őket.

Egyszóval és röviden: már a teremtésnél az látszik, hogy Isten a rend felől közelít, a rendet pedig csak úgy lehet megvalósítani, ha a kategóriák világosak, a dolgok nem folynak össze, szét vannak választva, és meg vannak nevezve. Ez a zűrzavar egyetlen biztos ellenszere. A téma biblikus hátteréről most ennyit akartam elmondani.

Ámde.

Amikor arra panaszkodunk, hogy a nyugati kultúrában micsoda zűrzavar uralkodik és a dolgok között megszűntek a határok, azt veszem észre, hogy hajlamosak vagyunk ott is ezt gyanítani, ahol ténylegesen nem összecsúszásról van szó - hanem bonyolultságról. Hadd magyarázzam meg mire gondolok!

Amikor én még kisfiú voltam, a családom első autója - mint akkoriban sokaknak - egy Trabant volt. Szerettük, használtuk, sokat mentünk vele, de bizony előfordult olyan, hogy megállt alattunk. Még vannak olyan emlékeim, hogy az út szélén parkolunk és édesapám ott helyben kiszerel az autó motorjából egy csomó kütyüt, nézegeti, tisztogatja, meghúz csavarokat, lecsiszol dolgokat, végül mindent visszaszerel és megyünk tovább! Nem értek az autókhoz, de akik értenek hozzá azt állítják, a régi masinákon még a tulajdonosaik is képesek voltak akár komolyabb "beavatkozásokat" is végrehajtani szakszervíz segítsége nélkül. (Ugyancsak állandó emlékképem a lakótelepen a szomszéd apja, ahogy hétvégéken fekszik a saját kocsija alatt és bütyköli.) 

Na, a mai autókkal teljesen más a helyzet. Ha felnyitod a motorháztetőt, kis túlzással nem látsz majd semmit. Csak egy nagy, a lényeges részeket egészében letakaró műanyag elemet - pont azért, hogy ne férjél hozzá semmihez, mert a végén még kárt csinálsz. Maximum a fogyó folyadékokat cserélheted, esetleg még a kiégett izzókat, de minden ennél összetettebb munka esetén irány egy szerviz! Természetesen benne van ebben a globális gyártók üzletpolitikája, a márkaszervizek profitéhsége - de bizony az is, hogy a mai autók százszor bonyolultabbak a régiekhez képest. Ha az átlagember avatatlanul hozzányúlna a motorhoz vagy elektronikához, irdatlan károkat tudna okozni.

A kulcsszó itt természetesen az avatatlanság. Avatatlanul a dolgoknak csak a felszínét látjuk és annak alapján vonunk le következtetéseket az egészről. Felszínesen nézve minden dolog egyszerűnek, érthetőnek, letisztultnak tetszik. Abban a pillanatban viszont, ahogy egy rendszer összetevőit szemlélni kezdjük, az egész zavarossá, áttekinthetetlenné, kaotikussá változhat. Pedig nem feltétlenül az - csak nekünk bonyolult. A mai autók nem kaotikusabbak egy régi Trabanthoz képest, hanem összetettebbek, komplexebbek, nehezebben értelmezhetők. De ugyanúgy rend van bennük, mint a régebbiekben volt, hiszen működnek, biztonságosabbak, élhetőbbek, jobbak. A fenti teológiai okoskodásomra visszautalva úgy is fogalmazhatok, hogy a mai autókban is "megtörtént" a szétválasztás és az elnevezés művelete: az alkatrészek el lettek rendezve, betöltik a funkciójukat, a hozzáértők pedig tudják mi történik a motortérben.

Miért írtam erről?

Nem azért, mert tagadni kívántam a nyugati társadalmakban valóban jelen lévő zavarodottságot, erkölcsi relativizmust, a jó és a rossz kérdéseiben sokszor zajló értetlenséget. Magam is tapasztalom ezeket! Fontos azonban szerintem óvatosnak lenni. Túl gyors reakció, ha valamit nem látunk át, valamiről nincs tudomásunk, valamiben kívülállók vagyunk (ez még önmagában természetes), azonnal rámondjuk az adott dologra, hogy az kaotikus, tipikus jele a haldokló nyugati világnak, zavaros és áttekinthetetlen. De nem lehet, hogy csak azért látjuk annak, mert avatatlan szemmel nézzük? Ha mondhatok egy konkrétabb példát, nekem sok éven át ilyen volt az evolúció jelensége is. Mivel nem értettem sokat belőle (nyilván most sem vagyok a szakértője), csak az ellentmondásos részleteire figyeltem fel - és ahelyett, hogy elkezdtem volna utánaolvasni, próbálkozni, legalább a műkedvelő szintjén megismerni, elkönyveltem ennek mentén hogy ez tipikus hamis tudomány, az ateista meggyőződésűek eszköze és egy zavaros elképzelés az élővilágról. 

A zűrzavar pedig sokszor nem a dolgokban van, hanem bennünk. Az ítéleteink elhamarkodottságában, amikor nem fárasztjuk magunkat azzal, hogy a bonyolultat megértsük - egyszerűbb tehát rámondani, hogy káoszról van szó. Lehet, hogy megirigyelhetnénk Isten "munkamódszerét" a teremtésben: ahogyan a vizeket elválasztja a szárazföldtől, vagyis amiként a kaotikusat szépen lehántja a stabil, szilárd, fix talajtól, és minden elrendez a maga helyére. Talán nekünk is szükségünk van ilyesmire. Az első szétválasztó művelet tehát az lehet, ha a kaotikusat el tudjuk különíteni a bonyolulttól. Már ehhez is valamiféle ismeret, türelem és alázat szükségeltetik. Nem kell mindenben szakértőnek lenni, de megértőnek talán bizonyulhatunk.

Tovább

Felemelt kezek...

"Azt se tudom fiú vagyok vagy lány!" - ezt a mondatot akkor szoktuk használni, amikor szorongató helyzetbe kerülünk és a stressz olyan mértékűvé válik, hogy a legalapvetőbb kérdések is meghaladják pillanatnyi képességeinket. Hogy például gömbölyű (geoid) vagy lapos a Föld. Hogy kettő meg kettő az mennyi. Vagy éppen: hogy fiúnak vagy lánynak születtünk. Tanulságos szociálpszichológiai kísérlet a mostani olimpia Párizsban, ahol a sportolóknak többnyire fizikai, a nézőknek pedig társadalmi kihívásokat kell teljesíteniük. Nekünk keresztényeknek különösen is.

A legfontosabb: a sportolóink közül sokan remekül teljesítenek! Kicsit mintha lassan indult volna be ez az olimpia számunkra, de azért szépen gyűlnek az érmek: amikor ezt pötyögöm, van már aranyunk, ezüstünk és bronzunk is. Ami azonban zavarba ejtő, hogy a párizsi olimpia mintha legalább ennyire szólna a sportoláshoz kevéssé kapcsolódó kérdésekről is - és ezek a kérdések valahogy mindig a férfiasságnál és nőiességnél, a szexualitásnál, a nemi identitásnál kötnek ki. Ott volt ugye az elhíresült megnyitó, ahol az embernek néha olyan benyomása volt, mintha egy Pride+Eurovízió kombót látott volna egyenes adásban. Szerencsére a sokórás parádénak azért nem ez tette ki a legnagyobb részét, de az biztos, hogy ez bizonyult a legemlékezetesebbnek: férfiak, nők, gyerekek, meleg férfiak, leszbikus nők, magukat nőnek érző férfiak, férfinak érző nők, ki tudja minek érző kicsodák vonaglottak perceken át a köztévé képernyőjén - a szerelem fővárosában, egyenes adásban, szakadó esőben. Mitológia, francia történelem, olümposzi istenek, diszkó és heavy metal, egyes vélemények szerint még egy Leonardo-fityisz is a kereszténység orra alá - vagyis minden csiribiri zabszalma méregdrága kivitelben, óriási botrányt és gondolatömlenyeket fakasztva.

És ha valaki azt gondolta, hogy a szexualitás ilyesféle kirakatba helyezése után már lenyugszanak a kedélyek, innentől végre a sport kapja meg a főszerepet, csak tegnapig kellett várnia. Most előkerült ugyanis Imane Helif, akinek mintha bizonytalanság övezné a nemiségét, vagy legalábbis kérdések merülnek fel vele kapcsolatban - és aki ráadásul pont a mi döntőesélyes női versenyzőnkkel, Hámori Lucával fog kiállni bokszolni. Helif mindössze 46 másodperc alatt legyőzte előző ellenfelét - de nyilván nem tizenkét menetes pontozás vagy kiütés révén, hanem olyan okból, amit szerintem ritkán láthat sportszerető szem a ringben. Nem mondom, hogy rengeteg ökölvívó mérkőzést nézek, de én még olyat nem pipáltam, hogy egy ringbe szálló harcos a saját testi épségét féltve kéri az olimpiai meccse felfüggesztését! Nekem egy bokszolóról az a képzetem, hogy megy előre, nem fél az ellenfelétől, bátor és rettenthetetlen, mint a sebzett elefánt. Ez a sport nem a gyáváké, akár férfi, akár női kategóriáról van szó. Angela Carinit nem ismerem, de nem gondolom, hogy gyáva lenne, azt sem gondolom, hogy reszkető térdekkel lépett a kötelek közé. De amikor egy olimpikon bokszoló alig több, mint fél perccel a kezdés után felemeli a kezét, hogy félti a testi épségét, és inkább veszni hagyja a saját olimpiáját, csak még egy pofont ne kapjon, azután térdre esve zokog - nos, ez azért csak jelent valamit. Ez egy kissé szürreális pillanat egy olimpiai bokszmeccsen, egy igazán furcsa kép, egy alaposan kilógó lóláb. De inkább maradjunk a felemelt kéznél, mert az nagyon imaginatív és szimbolikus erejű.

Van tehát ez a felemelt kéz, ez a figyelmeztetés. Ami talán most egy kicsit mindannyiunknak is szól. De mire is figyelmeztet?

Mielőtt megkísérlek erre mondani valamit, csak néhány bevezető gondolat. Nem akarok belebonyolódni a nemi identitás és a nemek binaritásának szövevényes kérdéseibe. Nem értek hozzá, de azok az írások, melyek eljutottak hozzám, arról szóltak, hogy Hanif nem transzgender, nem meleg, nem átoperált szörnyeteg és nem egy gonosz számító, aki csalva a szabályokkal férfiként akar nők között öklözni. Nem tudni arról, hogy itt valami LMBTQ-ármány szőné a háttérben a pókhálóját, ami - akárcsak a megnyitó esetében - az egész világ nyilvánossága előtt a szabályokat megszegve kicsinálja a női sportolókat! Hanif nőként indult, így engedte ringbe a NOB, noha XY kromoszómákkal rendelkezik (legalábbis egy orosz vizsgálat ezt állítja - de nem hozták nyilvánosságra!), ami viszont a férfiakra jellemző. Ez valószínűleg komoly előnyt is jelenthet akár számára egy ilyen típusú küzdelemben - és pontosan ez az, amiben nehéz tisztán látni. A Telex friss cikke szerint ugyanis van olyan genetikai szindróma, aminek a révén a hiperandrogenizmus (a férfi hormonok termelődése) esete állhat elő - úgy pedig jóval könnyebb olimpiát nyerni. 

Vagyis számomra kicsit hasonló a kép, mint a megnyitó ünnepség esetében: valamit látunk, de nem látunk mindent, nem tudunk minden részletet, nem látunk bele a fejekbe, adott esetben nem ismerjük a hátteret, legyen az történelmi vagy genetikai - és mindezek nélkül értelmezzük amit látunk. Innentől kezdve pedig - ha az embernek nem állnak rendelkezésére megfellebbezhetetlen információk - leginkább a világszemléletünk, az érzéseink, és igen, a hitünk alapján formálunk véleményt, amely vagy közelebb vagy távolabb lesz a való igazságtól. Valahol persze ez érthető és igencsak pökhendi lennék, ha magamat a többiek fölé emelném: én is hívő vagyok, én is ezt teszem - de tudatában vagyok annak, hogy így működöm és nem szeretném kinyilatkoztatni ezekben az ügyekben a megfellebbezhetetlen Igazságot.

A szegény olasz bokszoló hölgy felemelt keze számomra ezért a következőket jelenti:

1. Nem Imane Halif a felelős a saját indulásáért, hanem a NOB. (Nem mellesleg Halif egy iszlám országból érkezett - gondoljunk bele, arrafelé mennyire tapsolnának egy másságával kérkedő nőnek!) A NOB-ot viszont nem értem. Miért engedi egy olimpián szerepelni és ilyen helyzetbe kerülni egy ország benevezett versenyzőjét addig, ameddig ezt a kérdést minden kétséget kizáróan nem tisztázta? Tudvalevő ugyanis, hogy Halifot a Nemzetközi Bokszszövetség 2023-ban pont ilyen kérdések miatt kizárta a világbajnokságból. Ez is egy felemelt ököl és ezt a felemelt öklöt bizony a NOB-nak kellene meglátnia! Egy zavaros és tisztázatlan paraméterekkel bíró versenyzőt mennyire érdemes egy tiszta és világos szabályokra építő kategórián belül versenybe engedni? Nem megalázása ez minden más sportolónak? Nem veszélyeztetése ez a többi női ökölvívó egészségének? Nem magának a sportszerűségnek a semmibe vétele?

2. Nem Imane Halif a felelős azokért az indulatokért, amelyek rá zúdulnak, szélhámosnak, csalónak, gonosz szörnyetegnek nevezik vagy éppen gúnyolják a helyzete, a kinézete, az indulása miatt. Lehet, hogy ez lepereg róla, de őszintén, ezt nehezen hiszem. A felemelt kéz ezért nekünk is szól, hogy mielőtt szakadatlanul osztjuk a cinikus megjegyzéseket, a mémeket, a szellemeskedő marhaságokat és előrántjuk a kelléktárból a mindenféle háttérben zajló lobbitevékenységekre a bizonyítékokat - talán jobb hátralépni egyet.

3. Ha az egész hátterében tényleg születési jellegzetességek állnak, akkor nem Imane Halif a felelős a saját testi állapotáért sem. Számomra az is a felemelt kéz jelentése, hogy olyan világban élünk, ahol egyre inkább meg kell szoknunk majd az ehhez hasonló jelenségeket. Durvábbakat is. Ez nagyon nagy falat lesz az egyháznak - ez már most világos számomra. Valószínűleg zavaros esetek nemcsak az élsportban fognak előfordulni, de most kétségkívül ott a legszemléletesebb. Vajon meddig jut el majd az egyház, amikor újra és újra szembesül ilyesféle jelenségekkel? Sodoma és Gomora emlegetéséig? Miféle visszhangot képzünk hívő emberként az ilyen szituációkban?  Pusztán az elemi erejű felháborodásig jutunk el, esetleg addig, hogy az ilyesmit lássuk a nyugati kereszténység legnagyobb kihívásának? Visszahúzódva nem merünk majd semmit mondani, esetleg Jézus mindenkit elfogadó szeretetére fogunk ömlengő módon hivatkozni, avagy keményebbre hangoljuk a kultúrharcot? Sokféle hangnemet, utat, retorikát választhatunk. És vajon képes lesz-e az egyház vonalat húzni a magamutogató melegek és a nemiséggel kapcsolatban problémákkal küzdők közé?

Azt hiszem a mostani olimpia nemcsak a sportolókat vizsgáztatja, de a hívők tömegeit és a nyugati egyház, szűkebbre véve a magyar kereszténység jó részét is. Míg azonban a sportolók egymással, mi önmagunkkal kell megküzdjünk. Amit látunk, kihozza belőlünk a saját indulatainkat, a bennünk lévő Krisztust vagy a bennünk lévő óemberünket, a felágaskodó ént, ami azonnal asztalra csap, ha valami nyugtalanítóval szembesítik, vagy éppen a töprengésre hajlamos nyugodtságot, ami bár nem feltétlenül ért egyet a látvánnyal, mégis hajlamosabb higgadt maradni. A kérdés már csak az, hogy továbbjutunk-e a jelenleg zajló selejtezőnkből vagy elvérzünk a második akadálynál - és ki tudja lesz-e több is az olimpia hátralévő részében?

A legfontosabb azonban a konkrét ügy kapcsán még, hogy kemény és határozott fellépést kívánjunk Hámori Lucának. Azt gyanítom jó sok nézője lesz holnap!

Tovább

Zavar az Erőben

"Érzek némi zavart az Erőben" - valami hasonló mondat hangzott el a Star Wars saga egyes epizódjaiban, amikor a titokzatos Erő láthatatlan folyamában a harmóniát megbontotta valamelyik jedi-mester tevékenysége. Szabados Ádám válaszát kicsit ehhez tudnám hasonlítani. "Erőbontogató" élményt jelentett: merthogy nekem úgy tűnik, meg is értett, meg nem is, vitatkozott velem ott, ahol felesleges volt, miközben tisztázott egy fontos félreértést, amiben igazat adok neki. A lényeg azonban nem változott... és ezt most nagyon hosszasan fogom megválaszolni.

Ádám azt írja, nem mulattatta, hogy a súlyos norvégiai ügy kapcsán "a régi reflexeim" jöttek elő. Nem tudom milyen reflexekre gondol, de az már bizonyos, hogy nem is kívántam őt mulattatni. A Barnevernetről szóló kérdés nem a mulatozásról szól, hanem alapvetően kétféle lehetőségről: az elmúlt évtizedek legnagyobb konteójáról vagy az elmúlt évtizedek kétségtelenül legnagyobb szörnyűségéről, mégpedig elérhető közelségben tőlünk, Európa egyik legélhetőbbnek tartott országában. Akármi is az igazság, egyiknek sincs köze a mulatozáshoz.

Propaganda-e vagy?

"Az még méltatlanabb, hogy Sytka a​ sok dologban méltán bírálható, de a jelenséggel semmilyen kapcsolatban nem lévő ​magyar kormány iránti antipátiáját is ráhúzza erre az iszonyatos történetre​​." - írja Ádám dolgozata elején. Bevallom őszintén némi csodálkozással olvastam ezt a mondatot, hiszen én nem arra gondoltam (sem a bejegyzésemben, sem a kommentjeimben), hogy a magyar kormány kitalálta a Barnevernet-ügyet vagy direkt köze lenne hozzá. Dehogyis! Közvetlen módon nem úgy tűnik, hogy van kapcsolat a kormány és a Barnevernet között. Ám a magyar kormány évek óta következetes harcot folytat Európa ellen, tolja a maga illiberális szekerét, brüsszelezik, sorosozik, szinte klasszikus retorikai fordulatként ekézi a melegeket és akár törvény keretében is összemossa őket a pedofilokkal. Mindemellett újra és újra beszédtémává teszi a gyerekvédelmet - és hát valljuk be őszintén, miközben éppen ezen a területen küzdött súlyos erkölcsi válsággal a közelmúltban, meglehetősen álságos és propagandaszerű üzenetekben kommunikálja a témát. 

A kormány narratívája világos: Európa alapvetően egy rossz hely, a gyerekvédelem kiemelt téma (meg kell a gyerekeket menteni a nemváltó műtétektől), a melegek pedig elutasítandó szubkultúra - így lehet címszavakban összegezni a lényeget. No war, no migration, no gender - most főleg az utolsóra célzok. Akinek van füle, hallja.

Nos, szerintem ebbe a társadalompolitikai narratívába véletlenül hézagmentesen illeszthető egy olyan gondolatmenet, miszerint Európa egyik legélhetőbb, sajnos liberális államában intézményesített gyerekrablás és bántalmazás folyik (mégpedig elképesztően tömeges mértékben), ráadásul a gyerekeket sokszor melegpároknak adják tovább - ha nem is mindig. Szerfelett gyanús az is, hogy az intézményesített gyerekrablást egy meleg-leszbikus révén vezetett szervezet végzi... (Aki időközben elhunyt.) Vajon tényleg csak az én fantáziám, hogy összefüggést látok a politikai narratíva és a jelen kérdés között? Meglehet. Ám azt azért megjegyzem Ádámnak, hogy Ábrahám Róbert nem most lett propagandista, hiszen az időközben beszántott Pesti TV nevű csatornán üzemszerűen ezt csinálta. A Pesti TV - ne szépítsünk - gyakorlatilag egy kormányszócső volt, amiből egész nap zubogott a propaganda, a válogatott hazugságáradat és az eltorzított információk, Ábrahám Róbert pedig a csatorna egyik arcának számított, önálló műsorral - bevallom, én néha néztem is! Kíváncsi vagyok ha a propagandista nem, akkor mi a helyes jelző Ádám szerint vele kapcsolatban? De ne akadjunk le ezen a ponton, hiszen végső soron nem ez a fő kérdés!

Matekozzunk!

A lényeg egy állítás, ami igen súlyos, igen meredek és igen elborzasztó - főleg ha az állítás igaz. Nem Szabados Ádám állítása ez, de ő is olyan fénytörésben mutatja a Barnevernet működését, ami ráerősít erre az állításra. Az állítás kissé szimplifikálva így szól: Norvégiában a gyermekvédelemre felesküdött állami szervezet valójában gyermekbántalmazást és családrombolást folytat. Mégpedig egy jól kiépített és átgondolt bűncselekmény-sorozat révén. Aki ugyanis igazi ok nélkül, szándékos és előre megfontolt gonoszságból elvesz egy családtól egy (kis)gyermeket, az szerintem bűncselekményt követ el - vagyis bűnöző. Az állítás ezért az, hogy a Barnevernet látszólag egy gyermekvédő szervezet, valójában egy bűnszövetkezet, ahol tömegesen gyerekeket rabolnak el. Ez az, amit bizonyítani kell! Nem a szakmai hibákat, nem a rendszerszintű problémákat, nem a Barnevernet ügyefogyottságát! Hanem a bűncselekményt, az emberrablás-dömpinget!

A hatvanezres számot nem Ádám találta ki, hanem egy konkrét forrásból származnak. Hozzáteszem: nem vitatom, hogy az eredeti forrás végső soron a Barnevernet honlapja lehetett, de meglehetősen érdekes fejlemény egy szándékosan gonosz szervezet részéről, hogy kirakatba teszi a saját maga ellen igencsak beszédes számot... Ezen a ponton viszont megkövetem Szabados Ádámot: szó szerint tényleg nem azt írta, hogy az összes esetben mondvacsinált volt az indok. Igazat adok Ádámnak ebben: ő csak annyit írt, hogy ilyen is előfordult, amit én a magam részéről teljesen el tudok képzelni. A kiemelések okai: "80%-a a szülői képességekkel („issues of parenting capacity”) vagy a gyermek viselkedésével („child behavioral issues”) kapcsolatos, amelyekben nincsenek benne a szexuális és fizikai bántalmazások, és a kiemelés még azelőtt megtörténik, hogy bármiféle eljárást lefolytattak volna." 

Persze azért a szülői képességek elégtelensége nagyon sok dolgot takarhat. Ne feledjük azt sem, hogy a migráció során betelepült családoknál ez az érv akár egy teljesen jogos indok lehet a norvégiai gyermekvédelmi szigor kontextusában. Számomra alig hihető, hogy a többségében muzulmán országokból érkező menekültek egy liberális jogállam mércéje szerint bánnak a gyerekeikkel - mármint olyan országokról beszélek, ahol a feleség a férj tulajdona. De nézzük meg a fent belinkelt dokumentumot, amelyet egy bizonyos Peter Costea nevű konzervatív politikus, texasi ügyvéd, a Román Családszövetség amerikai elnöke jegyez! Ádám a hatvanezres szám kapcsán az ő tanulmányának 14. oldalára hivatkozik. Ezek a számok valóban ijesztőnek tűnnek és azért írom le őket, hogy ne kelljen senkinek keresgélnie a beszélgetés egyre több linket és hivatkozást tartalmazó folyamában. Egy kicsit számolni is szeretnék velük a tisztánlátás kedvéért.

Tehát, Costea szerint a Barnevernet maga közzétette, hogy a szervezet 2013-ban 50.000 gyermek életébe avatkozott, ebből 17%-uk esetében a kiemelés tűnt megoldásnak, őket hívja a Barnevernet "gondozásba vett gyerekeknek". Vagyis Costea szerint a Barnevernet csak 2013-ban "12.467 gyereket rabolt el a szüleiktől!" - ezek már a saját szavai, tehát Costea az összes kiemelt gyermek esetét rablásnak hívja! ("In raw numbers, this means that in 2013 alone Barnevernet abducted 12,467 children from their parents") Nem világos, hogy ezután Costea mire gondol, amikor úgy fogalmaz, ugyanebben az évben 1259 "gondozási határozatnak" nevezett számot adtak ki, majd egy évvel később 1504-et. (Talán arra, hogy a Barnevernet szándékosan kisebb számokat adott meg? De mi értelme lenne ennek, ha a saját honlapjukon elvileg ugyanott szerepeltek a valós számok is?)

Csak hogy én is írjak egy számot, amit innen vettem: az elmúlt három évben (2021-2023) összesen 141.508 gyermekvédelemmel kapcsolatos ügye volt a szervezetnek. Vagyis azt mondhatjuk, évente átlagosan 46-47.000 az esetek körülbelüli száma - ez hasonlít a Costea által említett 50.000-es értékhez. A Barnevernet és Costea által említett számok tehát úgy tűnik megfelelnek a valóságnak és összecsengenek. Ha most elkezdünk matekozni, és évente nagyjából 50.000-es esetszámot tartunk szem előtt, akkor egy 2014-2024-es periódus alapján (noha az idei évnek még csak a felénél járunk) a nagyságrendet tekintve pontosan 500.000-es lesz az esetek száma. Costea szerint csupán a 2014-es esztendőben 12.467 gyermeket "rabolt el" a Barnevernet - ezt is szorozzuk fel az elmúlt tíz év esetszámait szem előtt tartva.

Így aztán azt kell mondjuk, mivel semmi nem mutatja a statisztikákban az esetszámok csökkenését és nincs okunk azt feltételezni, hogy az évi átlagos ötvenezer esetből a "gyerekrablások" száma csökkenő tendenciát mutatna, a Barnevernet az elmúlt tíz esztendőben durván 124.670 gyermeket rabolt el a családjuktól - ha szeretném használni Costea kifejezését. Leírom betűkkel is, mintha csak egy sárga csekkre kerülne, mert úgy ütősebbnek tűnik: százhuszonnégyzerhatszázhetven! Tegyük ehhez hozzá, amit Ádám említett bejegyzésében, hogy Norvégiában a kiskorúak száma egymillió. Innen nézve tehát a Norvégiában élő gyerekek 12,5%-át már eddig elrabolta a Barnevernet, ami egészen elképesztő szám, döbbenetes, felfoghatatlan, emészthetetlen.

És mindez a gigantikus gyerekrablás, az évszázad legnagyobb bűncselekménye itt történik minden nap a szemünk előtt, pont egy liberális jogállamban (nem a nemzetiszocialista Németországban!), ráadásul mindenkinek egyszerű számolgatással nyilvánvalóvá válhat, sőt a szervezet egy ideig még a saját honlapjára is kirakta és követhetővé tette! Ez őrület! És akkor megint: ne feledjük el, hogy egy mindösszesen ötésfélmilliós norvég társadalomról beszélünk! Ez nagyságrendben azt jelenti, hogy Norvégiában a lakosság mintegy 2,2 százalékát elrabolták - és ez a folyamat most is zajlik, sőt úgy néz ki, a jövőben is folytatódni fog, hacsak valaki meg nem állítja. Csak hogy értsük: ez olyan, mintha azt mondanám, a nagyjából dupla létszámú magyar lakosság 4,4%-át (azaz mintegy 440.000, vagyis négyszáznegyvenezer főt) valaki egy gonosz konspirációs törekvés érdekében elrabol, elragad a családjától, a kormány pedig csak pislog, az emberek sírnak és alapvetően szerény léptékben tiltakoznak, néha van tüntetés (más országokban is), illetve néhány cikk és videó megjelenik - többségében konzervatív médiaforrásokban. Próbálok úriemberként fogalmazni: a számszerű tények és a józan ésszel jogosan elvárható tiltakozások mértéke finoman szólva nincs párhuzamban egymással. Ha tőlem akármelyik gyerekemet így elvették volna a morzsás abroszra vagy a félig üres hűtőre hivatkozva (mert ilyen történeteket is hallani), azt hiszem kapával-kaszával hadonászva és óbégatva járnám Budapest utcáit. Üvöltenék, tajtékzanék, elfeledkeznék magamról. Gyanítom azt is, nem lennék ezzel egyedül: sok tízezer társam követne a dologban. Norvégia minimum két elképesztő tettet hajtott végre. Elkövette és jelenleg is elköveti az évszázad legdurvább emberrablási sorozatát, valamint képes sakkban tartani muszlim hátterű családapák ezreit is, akik köztudottan arról híresek, hogy türelmesen és az európai kultúra megszokott magatartási formuláival viselik, ha valaki belegázol a családjaikba és érezhetően gagyi okoknál fogva elragadja tőlük a gyerekeiket. Behúzódnak a no-go zónáikba és tudomásul veszik, hogy nincsenek többé gyerekeik.

A tény meg a narratívája

Ami ezután következik, az már nem a számokról, hanem az értelmezésekről és anekdotákról, vagy egy-egy személy által keltett benyomásokról, és igen, feltétlenül valós történetekről és igazi emberi tragédiákról is szól. A brutális léptékű gyerekrablásban Ádám leirata és a neki nyilatkozók szerint benne vannak szociális munkások, pszichológusok, hivatalnokok, hatósági emberek, akik "gond nélkül átlépik azokat az etikai határokat, ahol mindenkinek meg kellene állnia." Hozzáteszem, én keveslem ezt a listát. Ha itt nem rendszerszintű probléma, hanem egy rendszerszintű gyerekrablás zajlik (a kettő nem ugyanaz), ami ráadásul fondorlatosan van kitalálva, üzemszerű olajozottsággal működik, betonbiztosan a törvényhozás erejével bebiztosítva, abban az egész norvég politikai elitnek és a kormánynak is benne kell lennie. Sőt, jó eséllyel bizonyos lobbicsoportoknak - például az LMBTQ-közösségnek, akik haszonélvezői a rendszer működésének. Az embernek az a benyomása, hogy a kis lélekszámú Norvégia jó része benne van a saját maguk ellen elkövetett bűncselekményben. A kérdésem mindezek után végtelenül egyszerű:

biztos ez?

Ahogy mondani szokás, súlyos állításokat súlyos bizonyítékokkal kell alátámasztani. Én ezeket a súlyos bizonyítékokat egyelőre nem látom. Konzervatív hírportálok cikkei nem azok. Konzervatív propagandista dokumentumfilmje nem az. Konzervatív ügyvédek és teoretikusok véleménye nem az. Egy-egy pszichológus, aki "hallott olyan esetről" - nos, ez sem az. És félve írom le, miközben a szívfacsaró konkrét esetek mögött igenis konkrét családok vannak: pár tucat család beszámolója sem az önmagában. Mielőtt valaki félreért és szívtelenséggel vádol. NEM tagadom le, hogy tucatszámra lehetnek megkárosított családok. NEM tagadom le, hogy a Barnevernet rengeteget hibázhat. NEM tagadom le, hogy akár rendszerszinten is rosszul teszik a dolgukat. NEM tagadom, hogy lehet olyan is, amikor szánt szándékkal elvesznek gyermeket egy családtól. NEM tagadom le, hogy európai bíróság is többször elítélte már őket. De azt nem látom, amit Costea írt: hogy itt üzemszerű gyerekrablás folyik, ami nagyon tudatosan és a maffiát meghazudtoló profizmussal történik - mégpedig százezres nagyságrendben! 

Talán felmerül az olvasóban: mivel lennék elégedett? Mit szeretnék látni? Igyekszem világossá tenni, abban bízva, hogy senki nem forgatja ki és nem magyarázza ki a szavaimat. Egy ekkora léptékű bűncselekmény kapcsán én erre számítanék:

1. Ezrével megnyert bírósági perek, ahol független szakértők elmarasztalják a Barnevernetet és kimondják róluk, hogy bűncselekményt követtek el, amikor elvették a családoktól a saját gyermekeiket.

2. Ezrével folyamatosan a norvégiai utcán tiltakozó, csaknem országos forradalmat kirobbantani akaró elkeseredett szülők, akik családját megcsonkította ez a szervezet. A népharag szakadatlan zúdulása.

3. Zúduló nemzetközi felháborodás baloldaról, középről, jobboldalról.

4. Olyan iratok és hivatalos vallomások, melyek egymást erősítve dömpingszerűen igazolják, hogy itt egy társadalmi méretű, az egész országot behálózó, példátlan és gonosz gyerekrabló-maffia hálózat működik Norvégiában.

Azt hiszem azért Norvégia most nem a náci Németország, ahol szó szerint megölték vagy internálták azokat, akik a hangjukat felemelték. Azt hiszem abban sem hasonlít a második világháborús környezetre, hogy manapság egy vaskosan információalapú globális faluban élünk, ahol nehéz egy ekkora ügyet eltagadni és csendben tartani. Idestova tíz éve legalább tart már ez az egész. A fenti négy pontom tehát nem elképzelhetetlen. Eddig azonban én nem észleltem a tiltakozásnak és a hivatalos-független bírósági ügyeknek ezt az áradatát.

És akkor... 

Ádám, végül hadd szólítsalak meg személyesen is, remélem ez nem baj neked! Véletlenül se gondold, hogy én itt a Barnevernetnek "szurkolok". Semmi okom nincs erre, egy héttel ezelőtt azt sem tudtam kicsodák, pedig olvasok balról jobbra mindenféle médiát. Tudod mit, meghagyom a lehetőségét annak, hogy igazad van! Ezek az esetek igazak, és a Barnevernet egy szemétláda, tömegesen teszi, amit tesz - és ez akkor egy égbekiáltóan felháborító és elfogadhatatlan gonoszság. De ezt lánglelkű híradásokon és blogbejegyzéseken túl, és bizony néhány ember személyes vallomásán is túl bizonyítani szükséges. Mégpedig jogi úton, sziklaszilárdan, nem olyan narratívákkal, melyek érdekes módon hézagmentesen beleillenek más narratívákba, melyek politikai világ- és európaszemléletről szólnak.

Jómagam akadémiai környezetben dolgozom. Bármikor és akármikor szerzek olyan tanárt, előadót, professzort, aki rémségeket fog mesélni a magyar felsőoktatásról, közben másokra fog hivatkozni, sőt ha szeretnéd, órákig mesélek neked ilyeneket én magam is. Végül ki fogok hozni és alátámasztok olyan állításokat, miszerint az egész magyar felsőoktatás valójában egy rothadt hálózat, ami arról szól, hogy minél butább emberek kapjanak diplomát, mert a kormány (mindegy melyik) így tudja majd irányítani őket (tipikus libsi-baloldali összeesküvés-elmélet ez most), és ebben valójában benne van sok tanár is, akik azért vesznek fel a képzésekbe szerény képességekkel megáldott embereket, mert az állam fizet nekik... Hoppá, tessék, a politika megvette őket kilóra! Mindent ezek irányítanak!

Dobj fel nekem tetszőleges témát és gurítok neked belőle sztorit, paraméterezheted is milyet szeretnél, olyan lesz, amilyet csak kívánsz. Átlényegülök egy óhajsóhajra működő, kétlábon járó összeesküvés-generátorrá! Rámutatok a tanártársadalom összes gyengeségére, az olcsó diplomák használhatatlanságára, a vizsgák korruptságára, az állami pénzek és befolyás beszivárgására az egyetemekre. Leleplezem az egész felsőoktatást és éjfeketére festem neked olyan színtónusban, amiben elveszel. Viszont: igazán bizonyítani, hogy itt a tanárok, meg a kormány, meg a diákok... no azt nem fogom tudni. Mert bizonyítani egy ekkora bűncselekményt, az más tészta.

A Barnevernet és Norvégia gyermekvédelemmel kapcsolatos egész hozzáállása engem taszít. Szerintem túlzásba viszik a szigort, sokat hibáznak, vannak köztük olyanok is biztosan, akik aljasságból elvesznek gyerekeket. Azt is elhiszem, amit ismerőseid meséltek, mert igaznak és plauzibilisnek tűnik, hogy meghurcolnak családokat és szívatják a migránsokat. Egyetlenegy eset is elfogadhatatlan és szerintem annál jóval több a valóság! De a lépték, hát az nem mindegy, ahogy az óriási számok és az ördögien gonosz szándék sem. Mert ha igazad van, akkor nem egy rendszerszintű balfogást látunk Norvégiában, hanem egyenesen a Halálcsillag épül ott, és nekünk hülyéknek ez nem tűnik fel. Mármint, a zavar az Erőben.

Tovább