A Biblia sok része még őszinte hívő emberként olvasva is nehezen emészthető. Amikor kényes kérdéseket fogalmazunk meg, előbb-utóbb felmerül egy még kényesebb: vajon mennyire van egyáltalán jogunk a kritikához? Mennyire határsértő dolog faggatni Istent a vérben ázó narratívák miatt? Mennyire illik egy keresztény ember lelkiségéhez, hogy artikulálja a kétségeit a leírtak erkölcsisége kapcsán? Hát nem helyezzük ezzel magunkat Isten fölé, mint akik ítélőbírái akarnak lenni az igazi Bírónak? Jogunk van ahhoz, hogy Isten tetteit keresztényként kritikusan elemezzük?
Justin Taylor kockája
Éppen ezért természetesen szó sincs arról, hogy amikor az ószövetségi vérengzésekről diskurálunk, azt egy olyasfajta tiszteletlenséggel műveljük, hogy Isten bírái akarnánk lenni. Az Evangelikál Csoporton megjelent, meglehetősen kocka formájú és dogmatikusan szögletes írásában Justin Taylor (a Crossway könyvkiadó alelnöke) hozza be a képbe ezt a szálat. Olyanokat ír, hogy arra még "gondolni sem szabad", hogy mi lennénk Isten bírói, no meg hogy Istennek "meg kell felelnie a mi igazságérzetünknek". Tulajdonképpen ha őszinték vagyunk, akkor a kritikus kérdéseink végső soron jogtalanok. Hiszen Isten mindig igazságosan cselekszik és az "ellenkezőjét gondolni, a saját elmédet, véleményedet és elképzeléseidet a világegyetem végső mércéjének tekinteni végtelenül arrogáns megnyilvánulás."
Mivel végeláthatatlan módon tudnék válaszolni Taylor teljes cikkére, engedje meg az olvasó, hogy most csak ezt az egy gondolatmenetet ragadjam ki az egészből. Az igazat megvallva, óriási frusztrációt érzek Taylor szavai mögött. Mintha erőnek erejével arról próbálna meggyőzni bennünket, hogy csak két pólus létezik ebben a beszélgetésben. Az egyik pólus az, hogy az ember inkább hallgat az istenfélelem miatt és igyekszik jó keresztényként tisztelettudóan viselkedni (nem felvetni túlságosan erős kérdéseket), a másik pólus meg az, hogy önmagát Isten fölé helyezve, jogtalanul és fennhéjázó stílusban azt képzeli, felelősségre vonhatja a Mindenhatót. Oké, igazságos akarok lenni, mert Taylor azért kicsit visszatáncol ettől a dualista felosztástól, amikor hagy nekünk egy kiskaput: ha az igazságkeresésért műveli az ember az "alázatos kérdezést", akkor talán rendben van a dolog.
A visszatáncolós megjegyzéssel együtt mégis Taylor egész írásának hangulatát belengi az a szándék, hogy ezt a "véres Ószövetség" dilemmát dogmatikus módon kell megoldani, és lehetőleg nem nagyon kell feszegetni, mert az már-már a tiszteletlenség határát súrolja Istennel szemben. Már többször leírtam az előző bejegyzéseimben miért tartom megbetegítőnek ezt a gondolatot, nem szeretném megismételni. Emberek lenyelik a kérdéseiket, konform módon meghajolnak, nem beszélnek a belsejüket szétfeszítő dilemmákról a tisztelet miatt - mintha bizony Isten közben nem látna beléjük - és ennek köszönhetően belebetegszenek a hallgatásukba. Persze értékelem Taylor óvatosságát, nem akar ő sem rosszat, az Isten tisztelete pedig nyilvánvalóan számomra is fontos keresztényként. (Erről még később ejtek néhány szót...) Van itt azonban egy fontosabb, részben teoretikus kérdés is, ami Isten "számonkérhetőségét" érinti...
Isten és a számonkérés
Szögezzük le, habár egyértelmű: az ember önmaga erejéből nem volt, nincs és soha nem is lesz olyan helyzetben, hogy számonkérje Istent. Nem is gondolhatjuk ezt másként. Egyenesen röhej volna még elképzelni is, hogy Isten pusztán emberi akaratból bármiféle módon vádolható lenne számunkra. És egyébként: amikor kényes kérdéseket teszünk fel Isten milyensége kapcsán, azt sem a vádlás szándékával műveljük. Nem tudunk és nem is akarunk így eljárni. Habár ha jól belegondolunk, kivételt képezhet egyetlen egy eset.
Ha maga Isten dönt úgy, hogy számonkérhetővé teszi Önmagát.
Tudom, ez egy furcsa gondolat, mindazonáltal éppen az ószövetségi Izrael volt az, aki először megértette. Izrael szövetséget kötött Istennel és bár erre nem szoktunk gondolni, de a szövetség mindkét felet felruházta jogokkal és kötelességekkel. Azaz ez a kapcsolat nemcsak Izraelt tette számonkérhetővé, hanem valamilyen módon magát Jahvet is, noha a két fél egyenlőtlenségét nyilván nem szükséges magyarázni. Izrael pedig éppen az Istennel kötött szövetséges viszonyára apellálva élt is ezzel a lehetőséggel, adott esetben firtatta Isten viselkedését, odapörkölt egy-egy jól irányzott mondatot, aminek jó lecsapódásai a zsoltárok szövegei.
Szinte a perlekedő kérdés hangtónusában szólalnak meg olyan mondatok, amikor Izrael odafordul Jahve felé és azt kérdezi: "meddig késel?", vagy "Meddig tart ez, Uram? Végképp megfeledkeztél rólam? (...) Meddig nézed el ezt?" - vagy vegyük a kissé erősebb "Miért alszol Uram?" kérdést. Izrael attól sem riad vissza, hogy emlékeztesse Istent a saját cselekedeteire, pedig ugye tudható, hogy Isten nem szenved memóriazavarban. Mégis, a zsoltáros meglehetősen számonkérő stílusban így fogalmaz: "Hol vannak Uram, régi kegyelmes tetteid, hűséged, amelyet esküvel fogadtál Dávidnak?". Mondani sem kell, amikor Isten választott népe azt firtatja hol van Isten, nem Jahve térbeli helyzetére kíváncsi, hanem burkoltan azt fejezi ki, hogy Jahve nincs itt, nem elérhető, nem csinál semmit, pedig megígérte a szövetségkötéskor, hogy segíteni fog.
Nos, nem szeretném most átnyálazni az egész Ószövetséget, de nyugodtan tegye meg az olvasó helyettem is. Azt fogja tapasztalni, hogy a szöveg sok apró kis zugából szivárog Izrael igazságtalanság-érzése, az elhagyatottság benyomása, a keserű ráébredés Isten távolmaradására vagy arra, hogy Izrael egyszerűen nem érti mit miért tesz Isten. És bizony a választott nép néhol meg meri kérdőjelezni azt is, hogy Isten mennyire áll egyáltalán mellette a harcban. Jól lássuk azonban, hogy itt nem valamiféle arcátlan istentelenségről és pimaszságról van szó, ami semmibe veszi Isten istenségét. Pont ellenkezőleg: azért merészel Izrael ennyire kendőzetlen lenni, mert szövetséges viszonyt ápol Istennel és ez a kapcsolat rendkívül fontos a számára. Tehát ha úgy tetszik, emberi nézőpontból szemlélve bizony éppen az Isten által adott lehetőség miatt vonja kérdőre magát Istent.
Csorbul ettől Isten istensége? Szerintem nem. Tudom, kissé paradoxnak tűnik mindez, ami legjobban talán akkor mutatja meg magát, amikor Jézus ott áll Pilátus előtt. A helyzet világos, maga Krisztus mondja el, hogy Pilátusnak nincs igazi hatalma felette (vagyis nem kérdőjelezheti meg Istent), és mégis ugyanez a Krisztus aláveti magát a Pilátus által kihirdetett ítéletnek, a Róla szóló per következményének, a keresztfa kínjának. Akkor itt most Jézus gyakorolt ítéletet Pilátus felett vagy Pilátus tette ezt Jézussal? Valahogy mintha mind a kettő megtörténne, de a lényeg mégis az, hogy az események sodra pontosan úgy alakul, ahogy Isten szeretné. Az emberré lett Jézus önként kiszolgáltatja magát az ítéletnek és aláveti a sorsát azoknak, akik döntenek felette. Ráadásul itt nem keresztényekről van szó, hanem Őt követni nem akaró, despota, ellenséges erőkről. Nyilván erre Krisztusnak a megváltásunk miatt különös oka volt - itt és most csak azt kívántam illusztrálni a példával, hogy Isten gondolkodásmódjától láthatóan nem áll távol, hogy hagyja magát megvizsgálni általunk és a szövetséges partnerségben eleve benne van, hogy Ő maga is számonkérhető.
Ezt szeretem Istenben!
Ettől a ponttól szeretnék különösen szubjektív lenni és kicsit elmélázni a bevezetésben felvetett tisztelet és istenfélelem kérdéséről. A helyzet az, ha jól értem a Szentírást, akkor Krisztus tanítványokat akar nevelni belőlünk és nem talpnyalókat. Nem bólogatójánosokat keres, hanem elkötelezett hívőket. Az elkötelezettség feltétele, hogy jól értsük miben miért hiszünk, és ebben az is benne van, hogy a lehető legjobb szándékkal lássuk magunk előtt Isten karakterét.
Bevallom, számomra Krisztus egyik legrokonszenvesebb vonása, hogy velejéig őszinte, nem köntörfalaz, hanem azt mondja, amit mondania szükséges. Kemény és nyers stílusú az álságosakkal volt, akik hízelkedő kérdéseket tettek fel, melyek átlátszóságához nem fért kétség. Isten nem Kim Dzsongun égi manifesztuma, aki elvhűséget követel magának, hanem furcsamód kiszolgáltatja magát a vizsgálatnak, felveszi a szolgai formát és megragadhatóvá teszi a köntöse szegélyét. Isten azáltal, hogy Krisztusban belép a mi terünkbe, valahol saját akaratából alárendelődik az emberi hatalmaknak, miközben persze mégis istenség marad.
Nos, Justin Taylor egyébként sok érdekes gondolatot is felvető írásának atmoszférájából nekem ez a szál teljesen hiányzott. Nem éreztem azt, hogy a szerző igazán belement volna az egész dilemma lélektani-emberi oldalába, inkább dogmatikai stílusban próbálta megközelíteni a kérdést. Nevelni akart arra, hogyan viselkedjek illedelmesen Isten társaságában. Igen, adott magyarázatokat is az egyes pontjaiban, ezek egyébként nem feltétlenül rosszak, mégis az írás egészét áthatja az a szándék, hogy a velejéig őszinte kérdésfeltevést lehetőség szerint kerülni kell. A tanítvány viszont nyaggatja a Mesterét, állandóan a nyomában jár és kérdezi, mert pontosan tudja, nagy a tét. A tanítvány feladata nem a tanulás, hanem a hasonulás. Neki nem dogmatikai ismereteket kell pusztán elsajátítania, hanem olyannak kell lennie, amilyen a mestere. Úgy kell gondolkodnia, éreznie, viselkednie, amit benne lát: ezért akarja jól érteni kicsoda a Mester. A keresztény dogmatika fontosságát persze soha nem vitatnám, hiszen tudom mennyire elengedhetetlen és magam tanítom is. Ám azt hiszem, a kereszténység elsősorban nem valamiben, hanem valakiben hisz. Az ószövetségi vérengzés nem dogmatikai, hanem mélyen emberi kérdés: végső soron az a vágy áll a megértése mögött, hogy milyen természetű az az Isten, akiben hiszünk és aki tanítványainak mondjuk magunkat. Aligha van ennél fontosabb kérdés.