Térítgetés és megtérés, a fürdővíz és a gyerek

Térítés: az egyik olyan szó, amitől a nem hívő emberek többségének, és bevallom őszintén nekem is feláll a szőr a hátamon. Nem kell magyarázni miért, hiszen a dolog egyszerűen annyi, hogy senkit nem lehet megtéríteni, rábeszélni, rábírni a hitre. Mostanra azonban átestünk a ló túlfelére és már nem az állandó kényszeres "térítgetés" a probléma, hanem inkább a megtérők alapvető hiánya. Tegnap egy misszióról szóló rendezvényen kerekasztal-beszélgetés során diskuráltunk erről.

A misszió az egyház lételeme, és ha nincs misszió az egyházban, az előbb-utóbb az egyház megszűnéséhez vagy legalábbis egy lerobbant, végzetesen vegetatív állapotához vezethet. Túlzás lenne kijelenteni, hogy az egyház egyáltalán nem missziózik - gondoljunk csak Afrikára -, de legalábbis az európai kultúrkörben egyházi kommunikációval az emberek dömpingszerűen csak az év bizonyos szakaszában találkoznak, amikor a különféle felekezetek óriásplakátokon, újságokban és rádiókban könyörögnek az adó egy százalékáért.

A templomajtók persze nyitva vannak, az imaházakba szabad bemenni, a különféle egyházi intézményekben állandó munka folyik, de ha ezt így összeadjuk, akkor sem látszik semmi komoly dinamika, átfordító hatás vagy meggyőzőnek látszó teljesítmény. Az egyház meggyőzéshiányban szenved. Része a társadalmi vérkeringésnek, de nem sok vizet zavar.

Tegnap az Evangelikál Csoport megtisztelő felkérésének köszönhetően egy nyilvános fórumon diskurálhattunk együtt Steiner Józseffel és Fűtő Róberttel (mindketten gyakoroló módon foglalkoznak a misszióval, József doktori disszertációja ebből a témából íródott és friss könyvként máris kapható). Beszélgetőpartnereim tiszteletre méltó gondolatokat fogalmaztak meg, mégis az eseményt nyitó rövid igehirdetés egyik momentuma maradt meg bennem leginkább: ez pedig éppen a bevezetésben említett térítésről szól.

Szóval, senkit nem akarunk térítgetni (ami helyes), de ezért nem mondhatunk le arról, hogy az emberek körülöttünk megtérjenek. Amint a térítgetéstől való félelem miatt teljesen visszavonulunk, kiöntjük a fürdővízzel együtt a gyereket is. A tipikus keresztény magyarázat erre valahogy úgy szól, hogy "én nem szavakkal akarom hirdetni az evangéliumot, hanem tettekkel" - vagyis a munkahelyemen, családi környezetben, bármilyen kontextusban jó keresztényként viselkedek, és arra várok, hogy erre előbb-utóbbi felfigyelnek majd az emberek, egyszercsak felfedezik maguknak, kíváncsiak lesznek, kérdezgetni fognak, végül majd ezután - de csak ha nagyon muszáj - esetleg beszélek nekik a hitemről is.

Őszinte leszek: ez nagyon kegyesen hangzik, de alapvetően nem működik. És nem azért, mert a tetteink nem fontosak. Szó sincs erről. A tetteink perdöntően fontosak, nélkülözhetetlenek, elvárhatók. De nem helyettesítik az evangélium elmondását, verbalizációját, szóbeli közlését. Sem Jézus, sem az apostolok nem úgy jártak el, hogy némán élték az életüket a zsidó és pogány közegben, titkon azt remélve, egyszer majd csak kiszúrja őket valaki és "rákérdez" náluk az evangéliumra. Őszintén szólva, ha a saját megtérésemre visszagondolok, velem sem úgy történt, hogy egy szép napon észrevettem a keresztények meggyőző tetteit és ez vezetett el valamiféle áttöréshez a hozzájuk való viszonyomban. Nem, nekem prédikálták az evangéliumot és ezt meghallottam - ezzel párhuzamosan pedig észrevettem, hogy vannak körülöttem keresztények, akik viselkedése szinkronban áll a hirdetett üzenettel. De az üzenetet hirdetni kellett! 

Az evangéliumot a tanítványok is hirdették, proklamálták, tanították, szavakba öntötték és ezeket a szavakat tettek követték. Egy hasonlattal élve úgy képzelhetjük el mindezt, mint két csapot: az egyik csapból a szavak folynak, a másikból a tettek. A Szentírás mindkét csapot kinyitja és az evangélium így árad rá a világra. Mi azonban vagy egyiket, vagy másikat tartjuk nyitva. Nem lehet csak beszélni az evangéliumról, ha azt tettek nem követik, de nem elég tenni a jót és arra várakozni, az emberek majd csakis ettől megtérnek. Hallaniuk kell az üzenetet, nagyon konkrétan, nagyon jól artikuláltan, nagyon nekikvaló módon.

A térítgetést én utálom, mert nemhogy nem működik, beteges teljesítménykényszer áll mögötte, és elriasztja azokat is, akik Isten és a hit dolgai felé egyébként mutatnak némi fogékonyságot. De a profin várakozó hallgatásba is beleuntam, amitől azt várjuk, hogy a nem hívő ember radarján egyszer majd megjelenünk és ezután ők megtérnek a tetteink miatt. Nem akarom a szavakat kijátszani a tettekkel szemben, ahogy a tetteket sem a szavakkal szemben. A mostani kérdésem mégis inkább az: a szavak szintjén hogyan lehet a magyar társadalommal az evangéliumról meggyőző módon beszélni? Tudom, tépkedtük, boncolgattuk már ezt ezerszer. De muszáj újra és újra megtenni. Hogyan verbalizáljuk az evangélium igazságát egy olyan társadalomban, ami mélyen belül nem hisz a bűn valóságában, metaszinten kezdi értelmezni az etikát és minden vallási kijelentést szubjektív kis igazságként értelmez? 

Nagyon kemény dió ez. Csaknem lehetetlennek tűnik olyat mondani, ami feltöri. Keressük meg tehát a szavainkat! Nagy szükség lenne rájuk.

Tovább

A misszió és ahogyan a Bibliát olvassuk

Korábban már írtam ugyan egy rövidke sorozatot a misszióról (ennek első részét itt találod), mégis ez egy olyan téma, amit időnként szeretnék újra előszedni. Meggyőződésem ugyanis, hogy a kereszténység nem önmagáért van ebben a világban, hanem azért, hogy képviselje azt, aki minden tanítása, prédikációja és erkölcsi alapvetése középpontjában áll: azaz Krisztust. Ehhez azonban még az is lehet, hogy az egész Szentírást más szemmel kellene olvasni, mint ahogyan most tesszük.

Ha egy hívő embertől megkérdezzük, hol ír a Biblia a misszióról, akkor komoly esély van rá, hogy az "agyonidézett" klasszikus verseket fogja válaszként megfogalmazni Máté evangéliuma végéről: "Menjetek, tegyetek tanítványokká minden népeket..." (Mt 28,19-20). Szerintem ez így igencsak problémás. No persze nem azért, mert itt valami másról lenne szó. Máté ismert szavai tényleg a misszióról beszélnek, vagyis a küldetésről, a feladatról, a szolgálatról, melyet Jézus átadott közvetlen tanítványainak. Amit viszont merek állítani, hogy ez a két mondat teljesen az idézgetési technikáink áldozatává vált - mintha csupán ennyiben ki lehetne meríteni a misszió kérdését, holott még Máté evangéliumának missziós szemléletmódja is sokkal komplexebb a saját utolsó két mondatánál.

Többről és másról van szó tehát, mint amennyit látunk.

Az én misszióról szóló gondolkodásom alapvetése megegyezik számos teológuséval: a misszió alapvetően nem az egyház projektje, hanem magának Istennek az ügye, mondhatni Isten cselekvése ebben a világban, amelyhez az egyház dolga társulni. Ennek a pusztán okoskodásnak tűnő gondolatnak valójában számos gyakorlati következménye lehet a konkrét missziós tevékenységekre nézve. Így például ha ebből a tézisből indulunk ki, azaz a missziót leginkább és elsősorban Isten tevékenységének véljük, akkor egyenesen tilos és felesleges manipulatív technikákkal megpróbálni embereket meggyőzni. És akkor nem a rendezvényközpontúság, hanem sokkal inkább az emberközpontúság dominál majd a missziós tevékenységeinkben: vagyis nem programokban, alkalomszerű megoldásokban (utcai evangélizációk, hétvégi nyitott istentiszteletek, gyermekműsorok), hanem emberekben látjuk az egész képletet, akikkel akkor és úgy beszélünk a hitünkről, amikor és ahogyan nekik szükségük van erre. Ha valaki sok éven keresztül végezte a rendezvényközpontú megközelítés többnyire nem sok eredményt hozó munkáját, nem feltétlenül egyszerű agyban átállnia az emberközpontú látásmódra. 

Mi segíthet ebben a paradigmaváltásban?

Itt jutunk vissza a bevezetésben említett kérdéshez, vagyis a képzeletbeli hívő emberhez, akinek meg kellene neveznie, pontosan hol ír a Biblia a misszióról. Nos, a kérdésre a válasz (például a témával igen sokat foglalkozó és arról könyveket is publikáló teológus, Christopher Wright szerint) egyszerűen az, hogy az egész Szentírás "missziós jelenség". A misszió ezért nem néhány vers vagy "Pál kalandjai" az Újszövetségben, hanem elejétől a végéig az a központi téma, mely köré az összes szöveg felépül. Hiszen ha a missziót elsősorban Isten munkájának tartjuk, amit ebben a világban végez, akkor gyakorlatilag már maga a Biblia is Isten missziójának egyik eredménye és lenyomata. Ha pedig missziós hermeneutikával olvassuk a Szentírást, akkor egy olyan szemüveget veszünk magunkra, ami érdekes dolgokra irányíthatja a figyelmet a narratívák olvasásakor - főleg azoknál a részeknél, melyek Isten és a világ kapcsolatáról, valamint az egyház és a társadalom viszonyáról szólnak. Például feltűnik majd, hogyan gondolkodhatott Máté vagy Lukács a misszióról (és nem pusztán Máté utolsó két versét fogjuk kiszúrni), mi volt az ő missziós paradigmájuk, vagy éppen milyen stratégia mentén szervezte meg missziós útjait Pál, aki fővárosokat vagy tartományi központokat célzott meg, és tipikusan munkatársak bizonyos köreivel dolgozott együtt. Ahogy az is feltűnhet, hogy az Ószövetségben maga Isten a "misszionárius", aki saját maga beszél saját magáról. 

Hosszú lenne most a missziós hermeneutika olvasási metodikáját részletezni - mindezt pusztán egy kis étvágygerjesztőnek szántam. Égetően szükséges volna, hogy az egyház újra megtalálja a kulcsot Európában az emberekhez, mert ezért létezik ebben a világban. A kulcskeresés aktusa azonban házon belül, sőt a fejeken belül kezdődik - és ennek talán része lehet a missziós hermeneutika szemüvegének aktívabb hordása is - azaz a Biblia kifejezetten missziós szemléletű olvasása és értelmezése.

Tovább

Mártír vagy halálkereső?

Nincs olyan nap mostanában, hogy ne jönne szembe velem legalább egy cikk John Allen Chau-ról, vagyis arról a 26 éves fiatalemberről, aki vakmerően ellátogatott a világtól több tízezer éve elzárt szentineléz törzshöz, hogy megossza velük az evangéliumot. A küldetés nem sikerült, Chaunak időközben többször is volt lehetősége kiszállni az egészből, ám végül az őslakók közelébe merészkedett, akik azonnal megölték. Ráadásul a hatóságok mára a holttestének visszaszerzéséről is lemondtak.

Szélsőséges helyzetek kapcsán az ember szinte csak szélsőséges reakciókkal találkozik. Így történt ez most is, amikor az internet népe vagy a mártírt és a hithőst, vagy egy ostoba és megtévedt szerencsétlent látott meg ebben a fiatalemberben. Az utóbbi csoport talán a hangosabb. Szerintük Chau olvashatott volna a jelekből, melyek a halálát megelőzően arra mutattak, nem kellene hittérítéssel zaklatnia a szentinelézeket. Első körben ugyanis csak a Bibliáját lőtték át egy nyílvesszővel, s bár a ő maga is megsebesült, végül ezt a kalandot még megúszta. A történtek ellenére azonban újra visszament a szigetlakókhoz, akik másodjára már nem kegyelmeztek neki, és kivégezték. Arról nem is beszélve - hangoztatják a kritikusok - hogy egyébként sem az életet, hanem a halált vitte volna el hozzájuk. A szentinelézek többek között azért sem tűntek el a föld színéről, mert a civilizált ember összes baktériumától és fertőző betegségétől mentesen élik mindennapjaikat. Vagyis gyakorlatilag azért léteznek, mert a civilizáció nem megy el hozzájuk és békén hagyja őket. Igazán ostoba és felelőtlen tett volt tehát, amire ez a fiatal hittérítő srác vetemedett, hiszen puszta jelenlétével egy egész népcsoport pusztulását kockáztatta - még ha a jó szándék vezérelte is. Eddig a kritikusok.

Természetesen a keresztény portálok egy része homlokegyenest az ellenkezőjét látja meg ebben  a történetben. Egyesek igazi vértanúnak nevezik Chau-t, aki a haláltól sem félve elment a világ legeldugottabb zugába, hogy Jézus Krisztusról beszéljen az őslakóknak. A klasszikus-romantikus missziós út képe sejlik fel mindebben, ráadásul a fiatalember nem teljesen tapasztalatlan a misszió tekintetében. Chau az Oral Roberts Universityn tanult, ezen túl igazi sportember és természetjáró volt, ráadásul Dél-Afrika vidékein részt vett már missziós úton is. Egyik ismerőse azt nyilatkozta róla, hogy Chau nem sima kalandorként érkezett a szentinelézekhez, hanem valóban az evangélium jó hírét akarta megosztani velük: jobban szerette Jézust a saját életénél, s amit bátor mártírként véghezvitt, arra mindig emlékezni fogunk - tette az örökkévalóságban is visszhangzik majd.

Minek lássuk tehát ezt a srácot? Bolond módon odadobta fiatal életét, vagy hősi halált halt a hitéért? Példánk lehet az elszántsága, vagy intő jel a fanatizmusa? Az ember nehezen veszi rá magát, hogy ilyen kérdésekre valami konkrétat válaszoljon. Nem tűnik fairnek, hogy egy fűtött szobából, kellemes körülmények között eldöntsük, mi játszódhatott le egy számunkra teljesen idegen ember szívében, aki minden bizonnyal tényleg jóakarattól hajtva megpróbált belebocsátkozni egy nagyon kis eséllyel működőképes történetbe. A magam részéről erre még akkor is képtelen lettem volna, ha a kockázatok elenyészőek és a szentinelézek barátságos kézfogással üdvözölnének. Mártír volt akkor tehát Chau? 

Nos, aki olvasott már erről, az tudja jól, hogy az egyház első évszázadaiban valódi problémát okozott a mártíromság kérdése. Nem feltétlenül csak az jelentett kihívást, hogy van-e elég bátorság a hívőben ahhoz, hogy akár az életét is feláldozza a hitéért. Az is kérdésnek számított, mihez kezdjen az egyház a halálkeresőkkel, akik szándékosan hozzák magukat olyan helyzetbe, melyben jó eséllyel véget ér az életük. Végül aztán az a döntés született, hogy a mártíromságot nem szabad keresni, sőt egyenesen tilos, de nagyon is erényes lehet, ha elkerülhetetlennek látszik. Chau történetéből kiderült, hogy ő egész biztosan nem kívánt mártír lenni, hiszen családjának címzett utolsó levelében ez áll: "Istenem, nem akarok meghalni". Természetesen mondhatjuk, hogy azzal kereste a halálát, amit tett. Ugyanakkor semmi sem utal arra, hogy kifejezetten a "meghalás kedvéért" ment volna el a szentinelézekhez.

Ezzel szemben viszont nemcsak halálkeresőnek, de igazi mártírnak sem igazán tudnám nevezni a fiatalembert, mármint ha a szó eredeti jelentéséből és annak korai felfogásából indulunk ki. A görög martürosz kifejezés alapvetően tanút és tanúskodást jelent, vagyis valahol minden keresztényre vonatkozhatott, aki bizonyságot adott a hitéről. Később viszont olyan hívőkre kezdték használni, akik adott körülmények között az életüket is feladták a bizonyságtételért. Ilyenek voltak például Jézus tanítványai, akik hirdették az evangéliumot, ezért - Jánost leszámítva - mindannyian vértanúhalált haltak. Az üldözések után az egyház már a "vértelen vértanúkról" is beszélni kezdett, azaz olyan személyekről, akik aszkézisükkel és főként a szüzesség vállalásával a kanonizált szentek sorába emelkedtek. A vértanú tehát tanúskodik a hitéről és ez akár számára végzetes körülményeket is jelenthet, melyeket nem próbál minden erővel elkerülni. Nekem viszont úgy tűnik, eddig a pontig már el sem jutott Chau missziója: már azelőtt megölték, mielőtt a tanúskodás megtörtént volna. És ami fontosabb: nem azért ölték meg, mert a hitéről tanúskodott, hanem egyszerűen azért, mert ott volt.

Márpedig az igazi mártírt igazi mártírrá az igazi tanúskodás teszi. De milyen is lett volna az igazi tanúskodás, ha Chau esetleg szót értett volna a törzs tagjaival, akikkel hatvanezer évig senki nem találta a fonalat? Vajon hogyan és milyen fogalmakkal mesélt volna nekik megváltásról, bűnről, a zsidó Krisztustól, akit Jeruzsálemben megfeszítettek? Meglehet, erre volt neki valamiféle forgatókönyve, nem tudom, mindenesetre nagyon valószínűtlennek látszik. Nehéz felkészülni egy olyan népből, amelyről senki nem tud semmit.

Én persze most könnyen beszélek, hiszen ezeket a sorokat egy fűtött szoba melegéből írom, tisztes távolságra a szentinelézek nyilaitól. Nem is tartom magam hősnek, és bizonyára szegény Chaunak jobb képességei voltak a fizikai kondíció terén, mint nekem valaha is lesznek. Ám azért kis kóstolót már kaptam a missziózásból én is. Fiatalabb korom "buzgalmár" időszakában megmásztam az albán hegyeket, hogy a viszonylag elszigetelt (ám nem ellenséges) falusi parasztoknak bizonyságot tehessek a hitemről. (Aztán olyan rosszul lettem, hogy végül csak egy szamár hátán görnyedve tudtam lejönni - ennyit a dicsőséges próbálkozásomról...) Egyszer skorpiókkal aludtam egy ágyban, Ukrajnában meg volt olyan is, hogy veréssel fenyegettek meg, mert nem voltam szimpatikus egy félrészeg, kétméteres fickónak és a cimboráinak. Mesélhetnék még ezt-azt, most csak azért villantottam fel ezeket az apróságokat, hogy jelezzem: nem tisztán az íróasztal mögül okoskodom. Talán nem jártam olyan vadregényes tájakon életveszélyben, mint ez a fiatalember, de elég sokszor voltam sok helyen, hogy bizonyos tapasztalatokra szert tegyek. Ezeket a tapasztalatokat úgy tudnám a legjobban összefoglalni, hogy a misszió nem egyéni vállalkozás, amire jól teszi az ember, ha nem egymaga megy - különösen nem ilyen környezetben. A befogadó kultúra nyelvének, történetének, szokásainak, észjárásának minél jobb ismerete ugyancsak az induló csomag része. És mindez csak a jéghegy csúcsa. 

Ez a történet számomra - és ezt nagyon sajnálom - ékes példája annak, meddig fajulhat, amikor egy missziós vállalkozás nincs előkészítve. John Allen Chau szerintem nem mártír, de nem is halálkereső, hanem valószínűleg egy nem kellően végiggondolt misszió, mint baleset szerencsétlen elszenvedője. Sajnálom, hogy egy fiatal életbe került mindez, mert ennyit nem ért meg - innen nézve legalábbis úgy tűnik. 

Tovább

A misszió munka - de a munka még nem misszió - a misszióról (3)

Egyháztörténeti feljegyzések tanúskodásai szerint az első keresztények ismertek voltak a pogányok között karitativitásukról, azaz a szegények és rászorulók megsegítésének hajlandóságáról. Ez az emberszerető és nemes hozzáállás a hitükből fakadt és az evangélium hirdetése melletti munka volt. Nemes gesztus jótékonynak lenni, de csapda is lehet, ha önmagában céllá válik.

Egy kritikus vélemény szerint az egyház egyetlen mentsége az elmúlt két évezred fejleményeire az, hogy sűrűn cserélte az ágytálat a rászorulók alatt. Valóban, az egyház létéhez a kezdettől fogva hozzátartozott a karitativitás, a szegények és elesettek felkarolása, az éhezők táplálása, a betegek támogatása. Talán ezért is lehetséges, hogy amikor nem hívő emberek a misszió kifejezést hallják, akkor sokuknak kizárólag egyházi létesítmények, kórházak, otthonok, épületek jutnak eszükbe, ahol Teréz anya stílusában tevékenykedő, jó szívű emberek végzik a munkájukat. A misszió tehát nem egy tevékenység, hanem egy intézmény a számukra.

Az elmúlt években számos alkalommal magam is részt vettem ilyen feladatokban: családokat látogattam, segélyt vittem nekik, imádkoztam velük. Jártam a menekültek között, voltam lepusztult és fűtetlen házakban lakó embereknél, szeméttelepre hasonlító cigányputrikban vagy éppen hajléktalanokkal foglalkozó szervezeteknél. Évekig mentem olyan családhoz, ahol egy fiatalember súlyos fogyatékossággal él együtt (dührohamában akár saját anyját is megtámadja), de láttam kisfiút, aki enni sem volt képes, ezért az oldalába beépített csöveken keresztül táplálták. Sokszor találkoztam egy családdal, akik tanyasi házában egy vihar következtében felrobbant egy gázpalack, és ezzel mindenüket - lakhelyüket és egész megélhetésüket - egy szempillantás alatt elveszítették. A példákat nagyon sokáig tudnám még sorolni, csaknem vég nélkül, és hihetetlen változatossággal. Egyenesen észbontó, hogy az emberi nyomornak mennyi formája létezik! Az ember nem is hiszi el, amíg nem látja a saját szemével.

Egy barátom azt mondta nekem: "Sytka, boldog ember vagy, hogy ilyen munkát végezhetsz!" Nem merném állítani, hogy tévedett, mert kétségtelen, hogy egy bizonyos szempontból valóban felemelő ezeknek az embereknek segíteni. De elárulom, amikor az ilyen látogatásokat végeztem, soha nem a boldogság kerülgetett. Azt szinte soha nem éltem át. Inkább a teljes tehetetlenség, tanácstalanság, az eszköz nélküliség érzete az, amit folyamatosan megél az ember. Azt pedig pláne nem éreztem, hogy a karitatív támogatás pontot tett volna ezeknek a szenvedéseknek a végére. Igen, egy rövid ideig jól jött a segítség, néha életmentő volt, jót tett az ima, a barátságos szavak, a kapott adomány, de mindez együttvéve is csak egy cseppnek számít a szenvedések mérhetetlen óceánjában. A karitativitást bemutató fotók csalókák: azokon a siker, a támogatás, a megkönnyebbülés látszik. Az már nincs rajtuk, hogy néhány nappal később, ahogy elfogy a segély, a nyomor ugyanolyan erővel rászakad a szenvedőkre. Sőt, talán még fájdalmasabban is, mert megízleltek valami jót, amikor a segítséget kapták, eljutott hozzájuk egy kis remény, így aztán még sanyarúbb ezt a kis reményt is elengedniük és visszazuhanniuk a semmibe. Őszintén, néha megkönnyebbültem, ha egy-egy ilyen látogatás után végre kiléphettem a friss levegőre, és már nem kellett tapintható közelségből néznem ezeket a borzalmas emberi sorsokat. (Javaslom egyébként, ha valaki bízik abban, hogy valami klassz dogmatikai választ tud adni a teodíceára, az sűrűn látogasson ilyen embereket és majd meglátja mi a különbség az elméleti fejtegetés és a gyakorlat között...)

Röviden és tömören: az elmúlt évek során gyökeresen megváltozott bennem sok minden, ami a karitativitással, emberek támogatásával és ezáltal a misszióval magával kapcsolatos. Természetesen van olyan is, ami nem változott. Továbbra is hiszem, hogy a missziónak része a szociális tevékenység, amit akkor is végezni kell, ha a helyzet reménytelennek tűnik és a szenvedés kérdését nem tudjuk végképp megoldani. Az éhezőnek kenyeret adunk, a szomjazónak vizet, ez ilyen egyértelmű. Furcsának is tartanék egy olyan evangéliumot, ami csak szavakból áll, de a szegényt meg se kísérli felemelni, a beteggel nem törődik, a rászorulót padlón hagyja. Hiszen maga Krisztus is úgy fogalmazta meg Lukácsnál saját küldetését, hogy a szegényekhez érkezett...

Ugyanakkor a probléma hasonló, mint az előző bejegyzésben taglalt esetben: a karitativitás (akár az evangélizáció) csak egy szelete a missziónak, de önmagában még nem válhat magává a misszióvá. Szociális munkát végeznek a Krisna-tudatúak, a muszlimok vagy teljesen szekuláris alakulatok is. A karitativitás inkább eszköz, mint cél, vagy még inkább következménye a hitünknek, de nem állhat magában.

Talán bele sem gondolunk abba, hogy az ilyen munkát végzők számára többféle kísértés kínálkozik. Például az, hogy mindenkinek kenyeret akarjanak adni, a világ összes baját a nyakukba vegyék, vagy éppen bizonyos - akár külső - elvárásoknak megfeleljenek. Ám mindezek mellett van valami más is, ami a segélyezési tevékenységgel együtt járhat, és ahogy én tapasztaltam, általában együtt is jár. Bevallom őszintén, a segélyezés maga szembesített azzal a ténnyel, hogy rengeteg keresztény valójában mennyire materialista módon gondolkodik, a szó anyagi értelmében - a segélyezés pedig képes erre kifejezetten ráerősíteni. Ez mind a támogatókra, mind a segélyezettekre igaz. A támogatók nehezen adnak támogatást olyasmire, ami nem kötődik valami anyagi dologhoz: mivel az emberek tanítása, nevelése, az evangélium hirdetése nem kézzelfogható, nem dokumentálható látványosan, nincs méterre és kilóra vehető haszna, önmagában nem is annyira támogatandó. A másik oldalon pedig azt tapasztaltam, ha az emberek megneszelik, hogy ingyen kaphatnak valami kézzelfoghatót, csaknem bármire képesek lesznek ezért. Ez keresztényekre is igaz. Ígéreteket tesznek, fogadkoznak, hirtelen a legjobb testvérek lesznek az Úrban, ha kell még az eget is zöldre festik - de ha a segélycsapok valamiért elzáródnak, ha nincs tovább anyagi támogatás, hanem "csak" az evangélium van, akkor mindez a lelkesedés egy pillanat alatt a semmibe vész. Volt olyan ismerősöm, aki azt mondta, az ő körzetében kifejezetten káros is tud lenni a karitativitás. Módszeresen rászoktatja az embereket a vallásos képmutatásra, hogy a remélt anyagi segítségért elkezdjenek úgy viselkedni, mintha keresztények lennének, belül azonban nem változnak meg.

Mindezek miatt én arra jutottam, hogy az egyébként szeretetből és az őszinte segítségnyújtás szándékából kiinduló szociális munka teljesen félreviheti a missziós tevékenységet, ha nélkülözi az evangélizáció faktorát. Az evangélizáció önmagában még nem misszió, a prédikálás mellett konkrétan tenni is kell az emberekért. De a szociális és tevőleges munka evangélizáció nélkül sem misszió, mert az embereknek nem ez az alapvető szükségük, és Krisztus sem arra hívta el az egyházát, hogy a világ összes baját megoldják. Mindkét tevékenység, ha egyedül marad, akkor is kisikláshoz vezet, ha hozzáértő emberek jó szándékkal végzik.

A misszió tehát számomra egy nagy torta, amelynek szeletei vannak, és ezek csakis együttesen adják ki azt a tevékenységet, amiről a Szentírás ír. Ha kivágunk egy szeletet ebből a tortából és úgy értelmezzük, mintha az maga a torta volna, végül a misszió egészét tévesztjük szem elől. Ezért számomra a misszió nem lehet más, mint együtt élni a célcsoporttal, tanítva, támogatva őket, hozzájárulni a testi boldogulásukhoz és a lelki növekedésükhöz. Mondhatni: ez maga a torta, amit a Főszakács kisütött.

Tovább

Együtt lenni, együtt tenni - a misszióról (2)

Ahogy az előző bejegyzésben említettem, a misszió maga szerintem alaphangon nem egyházi, hanem isteni tevékenység: "missio Dei", azaz Isten munkája, amelyben természetesen az egyház is részt vesz. Van azonban egy közkeletű félreértés, amely szerint az evangélizáció maga a misszió. Most ezt szeretném közelebbről megvizsgálni.

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján kétféle szemléletmóddal találkoztam (nem feltétlen saját szervezetemnél, hanem általában az egyházban), amelyek érzésem szerint hiányosan vagy nem jó módon próbálják értelmezni a missziós munkát. Nem arról van szó, hogy ezek a szemléletek alaphangon romlottak és rossz szándékúak lennének, vagy a károkozás céljával képviselnék őket. Sőt, ennek éppen az ellenkezője igaz: meggyőződésem szerint mindkettőt kifejezetten a jó szándék hatja át, és gyakran olyan emberek is képviselik ezeket, akikre sok szempontból példaként tudok felnézni. De éppen ez a tény teszi nehézzé, hogy az ember felülvizsgálja e nézeteket: úgy érzi, mintha belerondítana valami jóba vagy megsértene másokat. Nekem ilyen szándékom nincs, úgyhogy mindazt, amit leírok, semmiféle indulat vagy sértődöttség nem hatja át.

Két szemléletről van tehát szó, és mindkettő ellenkező irányból fogja meg a misszió lényegét, de szerintem legalábbis rosszul. Most ezek közül az egyiket szeretném bemutatni.

Hadd legyek először is önkritikus, és kezdem azzal amiben magam is elcsúsztam, ez pedig nem más, mint az evangélizáció és a misszió összemosása. Amikor én naiv, fiatal hívő voltam, ebben a kérdésben is együtt sodródtam a többiekkel. A misszióról mindösszesen annyit gondoltam, hogy az egy hosszabb utazással egybekötött, másokat megtéríteni hivatott szolgálat, amiben Isten szépen, a missziós csoport elvárásainak megfelelően segít az ő szent gyermekeinek, hogy minél nagyobb sikereket érjenek el, és végül épségben hazaérkezzenek. Ez pontosan az előző bejegyzésben megfogalmazott probléma, ahol Isten az egyház "segédje", mondhatni "kismanója", aki értünk létezik és a mi sikereinket kell szolgálnia. Utólag visszatekintve, ha nem akarok hazudni magamnak, az ilyen utak gyakran másról sem szóltak, mint a csoport teljesítményéről és arról, kinek mennyire "jött be a műsor", amit nyújtani tudtunk, mi pedig mennyire éreztük jól magunkat ezeken az evangélizációkon.

Így aztán a misszió gyakorlatilag annyit jelentett számomra, hogy évente egyszer-kétszer kocsiba ültem más fiatalokkal, és elmentem bizonyságot tenni vadidegeneknek a hitemről - akik persze többnyire (és nagy elkeseredésemre) nem tértek meg a hatásomra. (A sikertelenségre természetesen megvoltak a bejáratott magyarázatpanelek is: a világ romlottsága, az emberek keményszívűsége, a Sátán ereje, amellyel a mi óriási szellemi erőfeszítéseinket igyekezett megtépázni. Csupán az a lehetőség nem merült fel bennem, hogy azért olyan kevéssé hatékony az egész, mert alapjaiban rossz a koncepció és nem értjük még magát a missziót sem.) Az ember utólag ne magyarázza a saját hülyeségeit - de talán annyi mentségem mégis lehet erre, hogy fiatal voltam és tapasztalatlan a hitemben.

A problémát azonban nem csak az okozta, hogy az evangélizációk nem voltak hatékonyak, hanem az is, hogy úgy gondoltam, maga az evangélizáció a misszió. Ám ez egy elnagyolt szemlélet.

Az evangélizáció még nem misszió. Ha valaki emberközpontúan és helyes attitűddel végzi is, csak egy módja a missziónak, ha úgy tetszik, annak részhalmaza. A misszió sokkal több, mint az evangélizáció: életvitelszerű szolgálat, amelyben Isten munkatársaként embereknek segítünk megérteni, kicsoda Isten. Ha megnézzük Jézus életét, illetve tanulmányozzuk a misszionáriusok sorsát, azt látjuk, hogy gyakorlatilag együtt élték az életüket az emberekkel. Tanították, lelkileg felkarolták, és szociálisan is segítették őket. Jóval komplexebb feladat ez annál, mintsem egy jó keresztény műsort adni az embereknek. A misszionáriusok nem alkalomszerű missziós utakra mentek, évente egyszer-kétszer, egyik helyről a másikra mászkálva, vagy éppen stadionokban kiabálva, propaganda jellegű, grandiózus keresztény műsorokat szervezve, hanem egy levegőt szívtak az emberekkel, egy életközösségben számlálva a napjaikat velük. Igen, ez még Pál apostolra is igaz: bár úgy tűnik, ő rengeteget utazott (nem is kívánom kisebbíteni ebben az érdemeit), de összesen három missziós utat járt be, és újra meg újra foglalkozott az általa alapított gyülekezetekkel, melyeket meglátogatott és tanított náluk. Nem arról volt szó tehát, hogy Pál berongyolt egy gitárral és nagy hangtechnikával Korinthusba, lejátszott néhány szívet tépő dalt, egy hatalmas prédikáció keretében megtérített néhány tucat férfit és nőt - hogy aztán továbbállhasson a következő városba. Pált az emberek érdekelték, nem maga az út és az elvégzendő feladat.

Saját megfogalmazásomban a misszió az, amikor a keresztény életemet mások előtt élem, és szeretném, ha Isten ezen keresztül is hatna rájuk. Az evangélizáció ennek egyik formája lehet, részterülete a missziónak, de önmagában sokszor csak egy felvillanás, jó esetben pozitív hatásgyakorlás, rossz esetben produkció. Együtt lenni - együtt tenni az emberekkel, velük megélni nagy mélységeket és magasságokat, előttük nyilvánosan létezni keresztényként és őket Isten felé segíteni - valami ilyesmi szerintem az igazi misszió lényege. Jézus azt akarta, hogy a tanítványai tanítvánnyá tegyenek másokat, amihez nyilvánvalóan sok idő kell. Nem közönséget, hanem közösséget hozzanak létre, ahol a keresztények maguk is jól látszanak. Ezért véleményem szerint az igazi misszió tipikusan ott történik, ahol az ember maga éli az életét, tanítvánnyá tenni pedig azokat tudja, akik vele valamennyire életközösségbe kerülnek.

A következő részben a másik zsákutcáról szeretnék említést tenni, ami a misszióból éppen az evangélizációt nélkülözi.

Tovább

Kinek a missziója - a misszióról (1)

A 2018-as esztendő új kezdetet hozott számomra, mert majdnem egy évtized után befejeztem azt a munkámat, amelyet egy missziós társaságnál végeztem. Ha az ember egy folyamat végére ér, természetes reakcióként hátratekint, hogy levonjon bizonyos konzekvenciákat: én most ennél kicsit többet szeretnék tenni, és magáról a misszióról, mint az egyház tevékenységéről fogok hangosan gondolkodni.

Mivel ez itt nem egy szakdolgozat vagy szakkönyv, nem kívánok túlságosan belebonyolódni valamiféle formális megközelítésbe a misszió kifejezés héber és görög szavainak mély nyelvtani elemzéséről. De néhány gondolati alapvetést azért tenni akarok, mert úgy érzem, meglehetősen sok a félreértés a misszió, mint tevékenység körül a keresztények berkeiben. Célom nem az egyház kritizálása, sem a kioktatás (milyen alapon is tehetném?), hanem inkább a misszió jobb megértése - ami szerintem sokkal fontosabb feladat volna annál, mint amennyire komolyan vesszük ezt manapság. Biztos vagyok benne, hogy többek számára semmi nagy újdonságot nem fogok mondani, de nem is feltétlenül az újdonságmondás a célom. Sokkal inkább az, hogy kicsit tető alá hozzam a magam számára a saját gondolataimat, és összegezzem ezeket akkor is, ha nem érek a téma végére. Egyszerűen csak helyes képet akarok látni a misszióról, mert van egy olyan sejtésem, hogy amit most látunk és amit velünk láttatnak, az nem az, ezért a missziós tevékenységeinket is egy torz szemlélet talaján állva végezzük.

Kezdjük a vaskályhánál! Nos, nem árulok el titkot azzal, hogy a misszió szó maga küldetést, megbízást és rendelést jelent. A "missio" kifejezést egyébként a 16. századig nem használták arra, hogy az egyház feladatát jelöljék vele, hanem szentháromságtani értelemben kezelték: a Fiú küldése az Atyától, és a Szentlélek küldése az Atyától és a Fiútól voltak a szó természetes egyházi jelentései. Aztán elsőként a jezsuiták kezdték alkalmazni a hitterjesztésnek arra a módjára, ami a nem katolikusok között történik, hogy ők is katolikusok legyenek. A missziónak ez a szemlélete már szorosan összefonódott a különféle gyarmatosító tevékenységekkel is, amikről nem feltétlenül pozitív dolgok jutnak az ember eszébe (úgy mint területfoglalás, a kultúra másokra kényszerítése, más vallások leigázása). Ma pedig a misszió kifejezés szinte kizárólag a hittérítést, a nem hívő emberek meggyőzését jelenti a kereszténységben, amikor erőteljes karizmatikus módon rábírjuk őket arra, hogy legyenek keresztények.

Maradva az utóbbinál, azaz a misszió mai felfogásánál, az ember úgy érzi, hogy az egész kérdés fókusza mintha félre lenne csúszva. A missziózás, a missziós tevékenység közepében sokszor az egyház teljesítménykényszere áll, hogy minél több embert megtérítsen. Itt az számít, hogy mi mit teszünk, mi milyen eredményeket tudunk felmutatni. Vagyis röviden: ez a szemlélet az egyházat teszi középre. Viszont (legalábbis szerintem) a misszió szorosan véve nem az egyház térítő erejéről vagy szociális munkájáról szól. Nagyon tetszik David J. Bosch (a képen) missziológiai alapműve, amelyben a szerző sokféle oldalról próbálja megragadni magának a missziónak a lényegét. Bosch leír egy meglátásom szerint fontos alapgondolatot, amit missio Dei-nek nevez: eszerint a misszió nem az egyház, hanem alapvetően Isten tevékenysége, egy módja annak, ahogy Isten kijelenti magát a világban. Másként fogalmazva a misszió az, amit Isten a világban és a világgal cselekszik. Az egyház nem forrása a missziónak, hanem Isten partnere ebben. A frappáns megfogalmazás szerint:

"...a misszió Isten igenje a világra."

Mindez csak üres filozofálgatásnak tűnő gondolatmenet? Pedig sokféle gyakorlati következmény adódik belőle. Az egyik természetesen az, ha a misszió alaphangon Isten munkája, akkor az egyháznak nem kell, sőt egyenesen tilos lenne manipulatív eszközöket bevetnie az emberek meggyőzése érdekében, hiszen a belső változást, a lelki fordulatot úgy is csak Isten képes elérni. Szerintem ez az egyik pont, ahol az evangélizáció és a manipuláció elválik egymástól. Az evangélizáció számára az emberek a fontosak. A manipuláció számára inkább az eredmények. Az evangélizáció nem rábeszélni akar a hitre, hanem beszél a hitről egy olyan térben, ahol szabadon lehet dönteni. A manipuláció erős retorikai fogásokat használ, hogy kicsikarja a döntést. A másik gyakorlati következmény pedig talán az, hogy ha a misszió inkább isteni tevékenység, amely emberközpontú és nem eredményközpontú, akkor képes jó értelemben progresszív lenni és mindig alkalmazkodni az emberekhez. Az eredményközpontú misszió mindenhol jól használható, univerzális technikákat akar kézben tartani, az emberközpontú misszió viszont kénytelen azzal számolni, hogy minden ember más és más - ez pedig kényszeríti a flexibilitásra. Megint visszaszaladva Bosch könyvéhez, a szerző ezt írja:: "a misszió átalakítja a világot, de a missziónak is szüntelenül át kell alakulnia." Ezt csak az emberközpontú misszió tudja megtenni. Ha az egyház jól akarja végezni a missziós munkáját, akkor flexibilisnek kell lennie - ami sajnos, sok esetben a legkevésbé sem jellemző rá.

Az én ideiglenes konklúzióm egyelőre tehát a következő: a misszió alapvetően Isten tevékenysége, amiben az egyház is részt vesz, és ezt a munkát rugalmasan kell felfognia, az emberekhez igazítva.

Ha igazam van ebben a kijelentésben, akkor ez máris felveti a kérdést, pontosan mi tartozik a missziós tevékenységek körébe? Itt folytatom legközelebb, ha bírjátok cérnával...

Tovább