Alaphangon nem vagyok radikálisan gondolkodó, beszélő, cselekvő ember, de ha már mindenképpen szükséges legalább néha radikálisnak lenni, akkor elsősorban úgy kívánja a tisztesség, hogy magunkkal szemben legyünk azok. Van egy férfi, egy igehirdető, egy jó értelemben vett megmondóember, aki felvállalta ezt a radikalizmust, és meglehetősen jó érzékkel tapint rá az evangéliumi mozgalom gyenge pontjaira - miközben érezhető, hogy ezt nem a felháborodás, hanem a javítás szándékával teszi.
Bevallom őszintén, "Mosópali" - ahogy én hívom - sok szempontból szimpatikus. Szeretem azt, ha valaki nem köntörfalaz, különösen a szószéken, hanem kimondja amit gondol - miközben érezhetően nem a sértegetés, hanem a mélyen hasító őszinteség motiválja. Nincs annál visszataszítóbb, mint amikor egy prédikátor angolnaként tekereg az őt hallgatók színe előtt, és kerülgeti a forró kását, vagy éppen elhallgat fontos igazságokat és csak arra törekszik, hogy a beszéde kellemes élményt nyújtson a vasárnapi ebéd mellé. Ha valaki belehallgat Washer ismertebb igehirdetéseibe (különösen is ebbe itt), gyorsan meggyőződhet róla, hogy ő nem ilyen ember.
De ami a legfontosabb fegyvertény Washer kapcsán, hogy az evangélium áll csaknem minden prédikációja közepében. Álláspontja az - amivel messzemenőkig egyetértek -, hogy az evangélium nem csak az ateistáknak, nem hívőknek, kívülállóknak szól, hanem az egyháznak is. Manapság a gyülekezetekben sokszor nem prédikálják az evangélium lényegi elemeit, mert az az elképzelés él a fejekben, hogy azt az evangélizációra kell tartogatni. Így aztán rengeteg hívőnek csak halvány elképzelései vannak olyan fogalmakról, mint a megigazulás, engesztelés vagy éppen helyettes áldozat, melyek az egész szoteriológia magjához tartoznak. Ha az egyház maga sem érti miről szól az evangélium, miként akarja azt képviselni a külvilág felé? - teszi fel a jogos kérdést Washer.
Mindezekben a dolgokban tehát teljesen egyetértek Mosópalival (akinek egyébként lényegre törő könyvét most olvasom), ám van néhány dolog, ami legalábbis kérdéses. Az egyik ilyen téma, hogy Washer láthatóan ellenségesen viszonyul a nagyobb egyházakhoz: retorikája legalábbis meglehetősen negatív, sőt elítélő jellegű. Mondanám, hogy ez az ő dolga, az ő véleménye, mégis ugyanolyan szuggesztív vehemenciával képes ezt képviselni, ahogyan minden mást, amiről beszél. Nem tartom ezt feltétlenül szerencsésnek - legalábbis lehetne árnyaltabban is kezelni ezt a kérdést.
A másik probléma, hogy Washer könyvében lépten-nyomon az ellen beszél, amit az evangélium kontextualizációjának nevezhetünk. Vagyis álláspontja szerint az evangéliumi mozgalom hibázik, amikor megpróbálja az üzenetét a mai kultúra adottságaihoz igazítani. Szerinte ez mintegy automatikusan azzal jár, hogy az üzenet felhígul és éppen emiatt fog kihagyni fontos témákat. A kontextualizáció tehet róla, hogy ma nem prédikálnak a bűnről, a pokolról, Isten haragjáról - ehelyett az igehirdetők folyton csak a Biblia "kellemes témáit" veszik elő, és Jézusról is többnyire azt szajkózzák, hogy Ő szeret bennünket. Értem én miért mondja ezt Washer, egyetértek azzal is, hogy felemás az evangélium ha a "sötét tónusokat" kihagyjuk belőle, mégis azt gondolom, a kontextualizációra szükség van. A rossz kontextualizációra nincs szükség, aminek az oltárán feláldozzuk a kellemetlenül hangzó bibliai témákat - Washer radikalizmusa azonban kiönti a fürdővízzel a gyereket anélkül, hogy egyáltalán ötlet szintjén felvetné, hogyan tudnánk jól kontextualizálni.
Mindezzel együtt abszolút fontosnak, sőt elkerülhetetlenül szükségesnek tartom, hogy az evangélium, mint jól megértett és körbejárt téma újra porondra kerüljön a gyülekezetekben - ne csak dedikált alkalmakon, hanem általában is. Ezért fontos ennek az embernek a szolgálata és mondanivalója: Washer szavai pedig igencsak tisztának hangzanak ebben a kérdésben.