2020. szeptember 25., péntek

Mosópali tiszta szavai

Alaphangon nem vagyok radikálisan gondolkodó, beszélő, cselekvő ember, de ha már mindenképpen szükséges legalább néha radikálisnak lenni, akkor elsősorban úgy kívánja a tisztesség, hogy magunkkal szemben legyünk azok. Van egy férfi, egy igehirdető, egy jó értelemben vett megmondóember, aki felvállalta ezt a radikalizmust, és meglehetősen jó érzékkel tapint rá az evangéliumi mozgalom gyenge pontjaira - miközben érezhető, hogy ezt nem a felháborodás, hanem a javítás szándékával teszi.

Paul Washer az a tipikus, régivágású vagy klasszikusnak nevezhető prédikátor, aki kiáll a szószékre, kikapcsolja a külvilágot, pillanatok alatt átszellemül a feladathoz, aztán dörgedelmes stílusban alaposan beolvas az őt hallgató tömegeknek. Szentséges fejmosást végez, mert álláspontja szerint az elpuhult (többnyire amerikai) kereszténységnek erre van a legnagyobb szüksége.  Ő az az arc, akit az ember még akkor is végighallgat, ha nincs hozzá kedve és a szuggesztív stílusa miatt kénytelen figyelni a szavaira. Tehát: tipikus prédikátor. De mégis több annál. Washer megundorodott a langymeleg kereszténységtől, az egyoldalúan simogató, a bűnről soha nem beszélő, az evangélium brutális oldaláról mélyen hallgató komformprédikációk sorától. És láthatóan elege lett a jóléti evangélium hamis csillogásából, ami elhiteti az átlagos keresztényekkel, hogy Isten gazdaggá teszi őket, miközben éppen ezeket a hívőket kívánja megkopasztani.

Bevallom őszintén, "Mosópali" - ahogy én hívom - sok szempontból szimpatikus. Szeretem azt, ha valaki nem köntörfalaz, különösen a szószéken, hanem kimondja amit gondol - miközben érezhetően nem a sértegetés, hanem a mélyen hasító őszinteség motiválja. Nincs annál visszataszítóbb, mint amikor egy prédikátor angolnaként tekereg az őt hallgatók színe előtt, és kerülgeti a forró kását, vagy éppen elhallgat fontos igazságokat és csak arra törekszik, hogy a beszéde kellemes élményt nyújtson a vasárnapi ebéd mellé. Ha valaki belehallgat Washer ismertebb igehirdetéseibe (különösen is ebbe itt), gyorsan meggyőződhet róla, hogy ő nem ilyen ember. 

De ami a legfontosabb fegyvertény Washer kapcsán, hogy az evangélium áll csaknem minden prédikációja közepében. Álláspontja az - amivel messzemenőkig egyetértek -, hogy az evangélium nem csak az ateistáknak, nem hívőknek, kívülállóknak szól, hanem az egyháznak is. Manapság a gyülekezetekben sokszor nem prédikálják az evangélium lényegi elemeit, mert az az elképzelés él a fejekben, hogy azt az evangélizációra kell tartogatni. Így aztán rengeteg hívőnek csak halvány elképzelései vannak olyan fogalmakról, mint a megigazulás, engesztelés vagy éppen helyettes áldozat, melyek az egész szoteriológia magjához tartoznak. Ha az egyház maga sem érti miről szól az evangélium, miként akarja azt képviselni a külvilág felé? - teszi fel a jogos kérdést Washer.

Mindezekben a dolgokban tehát teljesen egyetértek Mosópalival (akinek egyébként lényegre törő könyvét most olvasom), ám van néhány dolog, ami legalábbis kérdéses. Az egyik ilyen téma, hogy Washer láthatóan ellenségesen viszonyul a nagyobb egyházakhoz: retorikája legalábbis meglehetősen negatív, sőt elítélő jellegű. Mondanám, hogy ez az ő dolga, az ő véleménye, mégis ugyanolyan szuggesztív vehemenciával képes ezt képviselni, ahogyan minden mást, amiről beszél. Nem tartom ezt feltétlenül szerencsésnek - legalábbis lehetne árnyaltabban is kezelni ezt a kérdést.

A másik probléma, hogy Washer könyvében lépten-nyomon az ellen beszél, amit az evangélium kontextualizációjának nevezhetünk. Vagyis álláspontja szerint az evangéliumi mozgalom hibázik, amikor megpróbálja az üzenetét a mai kultúra adottságaihoz igazítani. Szerinte ez mintegy automatikusan azzal jár, hogy az üzenet felhígul és éppen emiatt fog kihagyni fontos témákat. A kontextualizáció tehet róla, hogy ma nem prédikálnak a bűnről, a pokolról, Isten haragjáról - ehelyett az igehirdetők folyton csak a Biblia "kellemes témáit" veszik elő, és Jézusról is többnyire azt szajkózzák, hogy Ő szeret bennünket. Értem én miért mondja ezt Washer, egyetértek azzal is, hogy felemás az evangélium ha a "sötét tónusokat" kihagyjuk belőle, mégis azt gondolom, a kontextualizációra szükség van. A rossz kontextualizációra nincs szükség, aminek az oltárán feláldozzuk a kellemetlenül hangzó bibliai témákat - Washer radikalizmusa azonban kiönti a fürdővízzel a gyereket anélkül, hogy egyáltalán ötlet szintjén felvetné, hogyan tudnánk jól kontextualizálni.

Mindezzel együtt abszolút fontosnak, sőt elkerülhetetlenül szükségesnek tartom, hogy az evangélium, mint jól megértett és körbejárt téma újra porondra kerüljön a gyülekezetekben - ne csak dedikált alkalmakon, hanem általában is. Ezért fontos ennek az embernek a szolgálata és mondanivalója: Washer szavai pedig igencsak tisztának hangzanak ebben a kérdésben.

2020. szeptember 18., péntek

Alászolgája - három gondolat az engedelmességről

Érdekes egybeesés számomra, hogy miközben egy Kim Dzsongun-ról szóló könyvet olvasok, az elmúlt hetekben az engedelmesség volt az a téma, amivel többször is találkoztam. Az engedelmesség tulajdonképpen alapvető attitűd egy keresztény ember számára, hiszen aki valóban szereti és követi Istent, az engedelmeskedni is fog Neki. Ám az emberi engedelmességre sokan ácsingóznak az emberek világában is, nemcsak a Mennyekben...


Sokszor mutatnak a hívők Észak-Koreára úgy, hogy talán az a világ legateistább állama: a keresztényeket üldözik, az Isten létét pedig tagadják. Ez azonban tévedés. A kijelentésnek csak az első fele igaz. A kereszténységet ugyanis pont azért üldözik Észak-Koreában, mert van nekik saját istenük, aki mellett nincs hely egy másiknak: Kim Dzsongun. A nagytokájú és ízléstelen frizurájú diktátor pedig tökéletesen tudja ezt, végtelenül tudatosan építi saját kultuszát, és könyörtelenül pusztít minden más konkurens nézetet. Noha nyilvánvaló, hogy az országban élő szerencsétlen polgárok java része félelemből bókol neki, azért szép számmal vannak olyanok is, akik meggyőződésből istenítik a "nagy vezetőt". Nem csoda, hiszen komplett generációk nőttek fel úgy, hogy már kisgyermekkortól részesei voltak egy kemény ideológiai nevelésnek, ahol a külvilágot (és főleg Amerikát) ördögien gonosznak, Kim Dzsongun személyét istenien eszményinek festették le, aki a Pektu-hegyről alászállva harcol a nép győzelméért.

Igenis van tehát vallás Észak-Koreában, sőt államvallás, nem is akármilyen, hevessége vetekszik a neofita buzgalommal és pontosan az engedelmességre és a félelemre épül.

Ám óriási hiba volna az ilyen példák miatt kidobni az ablakon magát az engedelmességet, főleg ha annak célja az Isten felé mutatott lojalitás és hűség. Ha ugyanis létezik olyan személy ebben a valóságban, aki jogosan várja el, hogy engedelmeskedjenek Neki, és akiről jogosan feltételezhető, hogy helyesen is kezeli a feléje mutatott engedelmességet, az csakis maga Isten lehet. A probléma és az igazi kérdés szerintem általában nem az egy keresztény számára, hogy akkor kell-e engedelmeskednie Istennek vagy sem - hiszen jól tudja, hogy erre a válasz az "igen". A probléma mint mindig, az ember, aki közvetíti Isten kérését az engedelmesség témájában. Mert bizony az ember szeret magának zsebre vágni egy szeletkét vagy annál is nagyobbat a hívők Isten felé mutatott odaadó lojalitásából. Ezzel kapcsolatban három rövid gondolatom támadt:

1. Az engedelmességről beszélnünk kell. De nem szerencsés az, ha az engedelmességről kizárólag olyanok beszélnek az egyházban, akik hatalmi pozícióban vannak. Pedig többnyire éppen ez történik. Prédikátorok, tanítók, tekintélyes klerikális személyiségek szokták ezt a témát felhozni, és ezzel önkéntelenül azt a benyomást keltik, hogy amikor engedelmességről beszélnek, az elsősorban a feléjük mutatott engedelmességet jelenti. Ugyanis jó részük a "maga ura", vagyis nem kell mások felé elszámolnia, míg feléjük valamilyen szempontok szerint viszont engedelmességgel tartozik a közösség. Ez a szituáció pedig kimondatlanul ellenszenves légkört teremt. Egyébként a magam részéről megszavazom a hatalmi pozíciókban állóknak, hogy sokan közülük nem akarják alattvalóikká tenni az őket hallgató embereket. Egyszerűen azért ők beszélnek az engedelmességről, mert ők viszik a szót, ők végzik a tanítás feladatát - természetes tehát valahol, hogy ezt a kérdést is ők teszik közzé. Ám a szituáció maga megkívánná ilyenkor, hogy az átlagosnál jobban tegyenek hangsúlyt az engedelmesség kérdésének olyan oldalaira, melyek saját tekintélyük helyett Isten tekintélyét emelik - például erősen hangsúlyozzák, hogy ők is "hatalom alatt lévő" emberek. Na, ez az, ami viszont nem szokott megtörténni.

2. Az engedelmességre a legtöbb ember úgy tekint, mint ami természetszerűen szembemegy a szabadsággal. Valahogy így van ez a téma a mai ember fejében: vagy engedelmeskedsz vagy szabad vagy. Kim Dzsongun és Észak-Korea jó illusztrációja ennek: ott az emberek engedelmeskednek és nem szabadok - ha végre felszabadulnának, onnantól kezdve viszont nem engedelmeskednének. Szerintem irtó nehéz igazán megértetni a mai emberrel, hogy az Isten által elgondolt engedelmesség nem a szabadság kárára van, hanem éppen azt szolgálja. A bibliai látásmód - ha egy kicsit is normális - arról szól, hogy amikor az ember engedelmeskedik Istennek, akkor tudja megélni leginkább önmagát, akkor talál életcélt és utat saját maga számára. A zsidók egyiptomi szabadulása nem arról szólt, hogy kijöttek az egyiptomi fogságból az abszolút szabadságba - ez tévképzet -, hanem arról, hogy miután megszabadultak az egyiptomi elnyomó rendszertől, Isten uralma alá hajtották a fejüket. És jól jártak ezzel, emiatt szerveződtek nemzetté és jutottak el végül a céljukhoz, mint Izrael népe.

3. Végül a legfontosabb talán, hogy az engedelmesség akkor működik egészségesen, ha internalizálódik, vagyis belsővé válik. Itt csupán arra gondolok, hogy míg egy gyermek sokszor a szüleitől való félelemből engedelmeskedik ("kisfiam, kiköpöd azt a gilisztát, mert lekeverek egy akkora pofont, hogy elszédülsz!"), addig egy kognitívan érettebb személyiség már külső kényszer helyett a belső meggyőződése révén engedelmes. Vagyis azért, mert belül egyetért azokkal az elvekkel, melyek engedelmességet várnak tőle. Valahogy talán Istennel kapcsolatban is ez a helyzet: Isten nem talpnyalókat kíván látni maga körül, akik bár kívülről az engedelmesség álarcát hordják, belül viszont tagadják ami felé lojalitást kellene mutatniuk, hanem olyan hívőket, akik önszántukból engedelmesek. Persze van olyan időszak, amikor az embernek úgy kell engedelmeskednie, hogy valami miatt nem érti miért kell így tennie - de ez hosszú távon szerintem patologikus. És már csak azért is rossz, mert ha ez az állapot tartósan fennmarad, szép lassan elkezdjük megutálni azt, aki az engedelmességet követeli tőlünk. Ezt már csak nem akarjuk megtenni Istennel!

Összegezve számomra az engedelmesség mintaképe egyrészt Krisztus (aki egészen földi haláláig engedelmes volt Istennek), másrészt azt hiszem míg a kényszeres engedelmesség megutáltatja velünk azt, aki felé kimutatjuk, addig a belülről fakadó engedelmesség megszeretteti velünk - és akit szeretünk, annak talán nem is olyan embertelenül nehéz engedelmeskedni.

2020. szeptember 14., hétfő

A kontrollkényszer és a kiút

"Szabadok vagyunk az emberektől!" - ezt válaszolta egy nyugdíjas tanár-házaspár arra a kérdésemre, vajon mi a legjobb a nyugdíjaslétben. Irigyelni kezdtem őket: csakugyan jó lehet így élni, mert az emberek általában nem szabadok más emberektől, ennek egyik oka pedig egy olyan dolog, amiről mostanában olvastam egy érdekes eszmefuttatást Sam Keen tollából.


Amikor valaki egyaránt járatos a filozófiában és a pszichológiában, érdekes felismerésekre juthat. Kétségtelen, hogy az amerikai író, Sam Keen (ld. fotót) mindkét területtel foglalkozik, ám amiről értekezik, tulajdonképpen nem valamiféle óriási leleplezés: inkább a mindennapjainkat átszövő valóság megkapó leírása, amit ha nem is tudatosítunk magunkban, mégis találkozunk vele. Az emberi természet Keen szerint ugyanis mélyen gyökerezik egy olyan szükségletünkben, amelyhez körömszakadtáig ragaszkodunk: ez pedig a kontrollszükséglet. Azt hiszem mindannyian tapasztaljuk, hogy vannak olyan emberek körülöttünk, akiknél ez kevésbé domináns, sőt talán igénylik, hogy őket irányítsák. Mások esetében pedig egyenesen kontrollmániáról kell beszélnünk - amit roppant nehéz felismerni és gyógyítani, akárcsak bármiféle más mániákus viselkedést, ami személyiségtorzulásként az egyéniségünk bizonyos parazitája.

A probléma Keen szerint nemcsak az, hogy egyes emberek mintha természetüknél fogva hajlanának a kontrollmániájuk kiélésére, hanem a kultúra is gondot okoz, ami ezt erősíti. Miről van szó? Kiindulásként gondoljuk arra, hogy olyan világban élünk, mely igencsak "fejnehéz". Ez azt jelenti, hogy az emberi lényt mintegy kettéosztjuk a fejére (vagyis a gondolkodására, értelmi képességére) és a testére. A magasabb értékek sokak szemében a fejhez kapcsolódnak, azaz az elméhez, a racionalitáshoz, a gondolkodáshoz. Leegyszerűsítve: ami észmunka, ami agyaskodás, az az értékesebb. Ezt akár nemek szerint is szétbontjuk: tipikusan a férfiakat szokták állandóan tipródó, gondolkodó, hidegfejű és racionális lénynek képzelni, míg a nőket az érzelmesebb, emocionálisabb, érzékenyebb természetűeknek. Másként szólva, a fej dolgai maszkulin, a szív és a test dolgai feminin értékek az általános képzet alapján. A "fejben dolgozók" (szellemi munkások) pedig gyakran többre értékeltek a fizikai munkásoknál - ez egyáltalán nem örömteli tény egyébként...

Mivel a társadalom így szerveződik, ezért gyakran alapállás, hogy az értelmiségi fennhordja az orrát, illetve a férfiak diktálnak mindenben a nők rovására - hiszen a fej dolgai inkább hozzájuk kötődnek. 

A kontroll pedig ezen a ponton kapcsolódik ehhez a társadalmi felfogáshoz. Hiszen gyerekkorunktól arra nevelnek bennünket, hogy "használjuk a fejünket", vagyis kontrolláljuk önmagunkat. A fej viszi a prímet, az diktál és az alapvető dolga az, hogy szorosan fogja a gyeplőt. Keen azt mondja, szerinte sokan vannak olyanok, akik belebetegedtek abba az óriási stresszbe, hogy nekik körömszakadtáig kontrollálni kell a dolgokat. Erre persze senki nem képes, nincs olyan ember, aki mindent kézbentarthat - ám mivel az állandó kontrollra neveltek, betegesen félünk a kontroll elvesztésétől és mégis arra törekszünk, hogy az egész világot valahogy irányítás alatt tartsuk magunk körül. Keen álláspontja szerint az emberi személyiség domináns problémája a kényszer, hogy kontrolláljon. Mitöbb, a kontrollkényszer összekapcsolható a paranoiával is. A paranoid ember ugyanis azt hiszi, az egész világ közepében ő áll, és minden ami körülötte történik, valamiképpen miatta történik. Az eseményeknek mindenképpen köze van az ő életéhez - ha valaki suttog a közelében, akkor azt hiszi, róla beszél, ha nevet, akkor belül úgy képzeli: "ez rajtam röhög". Az erős kontrollkényszer gyakran együtt jár a paranoiával, ami mögött egy halom bizalmatlanság található.

Az olvasóm most talán azt kérdezi magában, mi ez a "pszichológiai süketelés" és mi köze mindennek a kereszténységhez? Ugyan mi a csodának írok ilyesmiről egy teológiai-keresztény blogban? Nos, többek között azért, mert Keen ezen a ponton képbe hozza Isten kegyelmét, amivel állítása szerint az ember igazából akkor tud találkozni, amikor megérti és mélyen belül elfogadja: olyan erővel áll szemben, amit  bárhogy igyekszik, nem tud saját kontrollja alá vonni. Persze néha vannak helyzetek az életünkben, amikor önfeledten viselkedünk - erre mondják azt, hogy valaki "megfeledkezik magáról" -, de ezek a kivételes esetek. Általában szeretjük a kezünkben tartani az irányítást, a beteg kontrollszükséglet pedig nem tudja elképzelni azt sem, hogy azt egy pillanatra is elengedje. Ám Isten valami olyasmit kér, amit muszáj meglépnie annak, aki valóban áhítozik a Vele való találkozásra: a saját életünk elveszítését, vagyis a kontroll feladását. Sokaknak ez brutálisan nehéz. A kegyelemmel való szembesülés egyben azzal a felismeréssel is együtt jár, hogy talán mégsem én vagyok a világ közepe - és ha nem én vagyok, akkor az irányítás sem nálam van.

Befejezve ezt a hosszas okoskodást, hadd jegyezzek meg még két dolgot!

Az egyik az, hogy véleményem szerint nincs nagyobb paradoxon a kontrollmániás kereszténynél. A kereszténység ugyanis pont arról szól, amit fentebb leírtam: a kontroll átadásáról, a felismerésről, hogy nem én irányítok. Amikor egy keresztény kontrollálni akar másokat, mintha arról beszélne a magatartásával, hogy képtelen bízni Istenben (és a körülötte lévőkben), ehelyett csakis a kézivezérlésébe tud kapaszkodni. Nem tudja még az Istennek sem átadni a kormánypálcát, mert a dolgoknak csakis egyféle forgatókönyve létezik: ami az ő fejében van.

A másik pedig, hogy úgy látom, a pszichológia úgy igazán szinte semmit sem tud kezdeni a kontrollmánia gyógyításával. Legalábbis eddig tájékozódásom ebben erősített meg. A tüneteit leírja, tippeket ad arra, hogyan viseljük el az ilyen embert, hogyan védekezzünk, ha minket is a kontrollja alá kíván vonni, de igazán gyökeres megoldást képtelen letenni az asztalra. Ugyanakkor én azt tapasztaltam (és személyesen is ismerek ilyen embert), hogy aki valóban megtér, azaz bizalommal fordul Krisztus felé, csaknem spontán gyógyulni kezd ebből a személyiségtorzulásból. Nem kötelező persze, hogy ez megtörténjen, de bizony benne van a pakliban. Nyilvánvaló, hogy nem ezért térünk meg, ám azt hiszem a kontrollkényszer feladása olyan gyümölcse lehet az igazi megtérésnek, amiből sokan profitálnak - akár olyanok is, akiknek semmi közül a keresztény hithez.

2020. szeptember 8., kedd

Gyöngyhalászat vagy pancsolás?

Nagypapa külsejű, idős bácsi lelkesedett nekem a napokban: szerinte a kötelező hittan az általános iskolákban jelentősen javította a fiatalok valláshoz való viszonyát. Hála és köszönet a bevezetéséért. A kereszténység szekere meglódulhat a helyes irányba, ami a jövendő generációt illeti. Vagy nem.

Mindannyian emlékszünk rá, hogy a történet a szokásosnak mondható általános felháborodással kezdődött: az állam maradjon külön az egyháztól és ne akarja a gyerekeket vallási-ideológiai befolyás alá helyezni. Márpedig ha a hittan nyomulni fog az általános iskolákban, akkor a gyerekek agymosott, fanatikus hívők lesznek, akikre semmi szüksége nincs a magyar társadalomnak! És máris szólt a megszokott "orbánozás" meg a "vesszenakormány".

Azután voltak olyanok is, akik felháborodtak a felháborodókon. Ők azt mondták, nincs itt semmiféle kényszer, hiszen a szülők (és a gyerekek) választhatnak - vagy a hittant, vagy az erkölcstant fogják tanulni. Senkinek nem kötelező a hitről tanulnia, nyugodtan dönthet a sima erkölcsoktatás mellett - ami egyébként a magyar oktatás történetében nem olyan hatalmas nóvum, hiszen hasonló tematikájú tárgy (persze más töltettel), de nagyon régen már volt az iskolákban. A bevezetőben említett öregúr, akivel az elmúlt napokban találkoztam, ebbe a lelkesedő csoportba tartozik, akik fenemód értékesnek vélik a hit és erkölcstanítást.

Én viszont úgy látom, mindkét csoport túlfújta a maga lufiját.

Orrvérzésig vitázhatunk azon, mennyire kellett vagy nem kellett bevezetni a kötelező hitoktatást, sőt tulajdonképpen arról is beszélhetnénk, hogy lehet-e a hitet és erkölcsöt iskolai kontextusban egyáltalán tanítani. Hiszen a józan paraszti ész és az elsöprő mennyiségű tapasztalat is azt igazolja, az erkölcsi alapokat leginkább és elsősorban utánzás révén tanuljuk - ha apuka iszik és dohányzik, a gyereke bár nem kötelezően fogja követni ebben, de inkább hajlamos lesz elmozdulni ebbe az irányba, mint az ellenkezőjébe csak azért, mert az iskolában azt mondták neki. Ettől függetlenül persze nem haszontalan az erkölcsoktatás (magam is végzem főiskolai környezetben), de saját oktatói tapasztalatom is azt igazolja, hogy az a már meglévő alapokon végez finomításokat, illetve a jelenlegi erkölcsi magatartást teszi érthetőbbé, mintsem hogy kialakítson valamilyen helyes erkölcsöt egy üres mező közepén, vagy éppen felülírja a rossz erkölcsöket.

Az előbb említett lufi túlfújása azonban nem emiatt van. Míg az ellenzők úgy látják, az állam itt valahogy erőszakosan befolyásolja szegény gyerekeket és a vallás felé tereli őket, addig a lelkesedők szerint az "ifjúság vallási műveltségéhez" nagyban hozzájárul a dolog.

Hát persze, heti 45 percben!

Ettől fél a két, egymással szemben hadonászó oldal. Az igazság az, hogy a hit- és erkölcstan egyrészt egy említésre alig méltó villanás egy gyerek órarendjében, ahol egy számára idegen, alulfizetett pap vagy egyházi ember próbál gyerekeket fegyelmezni háromnegyed órában. A gyakorlat ráadásul azt mutatja, hogy buktatni ebből a tárgyból nem is nagyon lehet, de olyan nagyon felmérni a készségeket sem. Ezzel kell szembeállítani az összes többi óra, az iskolán kívüli szociális környezet és főleg a család hatását, az onnan érkező etikai normákat, hatásokat, erővonalakat. Az egész hitoktatás olyan, mint egy enyhe fuvallat egy orkán közepén. Ezért kár aggódni az egyik oldalon, ahogy kár lelkesedni a másikon.

Nyilván, lehetnek kivételes esetek. Biztos vagyok benne, hogy előfordulhat olyan is, ahol a dolog egyszer-egyszer célbatalál. Ám abban is biztos vagyok, hogy nem ez a trend, és nagyobbnak látják-láttatják ezt az egészet, mint amekkora valójában. A kötelező hitoktatástól én nem félteném a gyerekeket, viszont cserébe nem is várnám a "vallási műveltségük" meglódulását. Ahogy valaki, aki gyerekekkel foglalkozik, nagyon frappánsan megjegyezte: az igazgyöngyért nagyon mélyre kell merülni. A valódi fogékonyságot, a hitre való nyitottságot, de akár csak a vallási ismereteket sem lehet villanásnyi időkeretben előteremteni, az igazi (vallási) műveltség megszerzéséhez és a lelkiség alapjainak lerakásához idő kell és egy folyamatos, határozottan erre ösztönző hatás. Ezt egy családban meg lehet teremteni, de heti negyvenöt percben lehetetlen reálisan elvárni. 

Azt hiszem ez így nem gyöngyhalászat, hanem többnyire csak pancsolás.

2020. szeptember 3., csütörtök

Dávid és Jonatán meleg helyzetben

Perintfalvi Rita igazán különleges jelensége a katolikus egyháznak: még csak hasonlót sem ismerek hazai keresztény körökben. Túltolt progresszivitását talán még a szekuláris ateisták is megirigyelhetnék, a saját egyházával szemben érzett ellenszenve és annak folytonos kritizálása minimum paradoxon, de a legszórakoztatóbb különcsége mind közül, ahogyan teológusként a Bibliát magyarázza félre. Mégpedig különös tehetséggel.

Már korábban is írtam egy bejegyzést Perintfalvi "forradalmi meglátásairól" - akkor éppen a poliamóriát népszerűsítette, mint ami az egészséges párkapcsolatok egyik komponense lehet. Valljuk be őszintén, a téma magas labda volt egy bibliai erkölcsöket követő kereszténynek, hiszen még világi szemszögből nézve is meglehetősen furcsán vette ki magát, hogy valaki katolikus teológusként a sokszerelműség pártját fogja. Dicsértessék!

Most azonban megnyalhatjuk mind a tíz ujjunkat, mert Perintfalvi végre igazán bedobta a lovak közé a gyeplőt. Ha valaki szegény Ferenc pápát túlságosan liberálisnak tartja, annak feldolgozhatatlan mentális élményt fog jelenteni Perintfalvi teológiája. Álláspontja szerint ugyanis a bibliai időkben a homoszexuális-leszbikus érzelmű emberek - így természetesen a Szentírás szereplői - nem tudták saját magukról, hogy melegek. Az ok gyomorforgatóan egyszerű: a fiatalok korán nősültek és mentek férjhez, így nem volt idejük arra, hogy "keressék a szexuális orientációjukat". Mondja mindezt egy doktori fokozattal rendelkező teológus az ókorról, ahol a homoszexualitás gyakorlatilag a kultúra bevett része volt, s különösen Jézus idejében teljesen hétköznapi szinten megélt és jól ismert forma. Nyakra-főre idézhetnénk a forrásokat arról, hogy a zsidókat körülvevő pogány világban a férfiszerelmet a férfiak sokszor többre is becsülték a nők szerelménél, házaikban fallosz formájú vázák által, közösülést ábrázoló edények és képek díszelegtek, a saját nemükhöz tartozó, sokszor még kiskorú rabszolgákat pedig rendszeresen és tudatosan alkalmazták szexuális játékokra. A pederasztia nemcsak a császári palotában gyakorolt tevékenység volt. Mitöbb, közismert tény, hogy a pogány világban a szexualitás mindenféle formája gyakran kultuszi  funkciókat töltött be, vagyis vallási tartalom is társult hozzá. A zsidóság tudatosan igyekezett elzárni magát ettől az erkölcsiségtől egyrészt etikai elvei, másrészt a féktelen szexualitással együtt járó pogány vallási tartalomtöbblet miatt. De ez nem azt jelenti, hogy a zsidók hülyék lettek volna a szexualitás terén - a saját nemi orientációjával küzdő zsidó srác és lány Perintfalvi rémképe, semmi több.

Nos, Perintfalvi erre a szexben lubickoló ókori világra mondja, hogy az emberek akkor azt se tudták, mi a homoszexualitás. Nekem inkább úgy tűnik, Perintfalvi nem tudja, milyen volt az ókor.

Mégis, az egész sületlenséget igazán az a kijelentés koronázza meg, amely két biblia párosról a következő kijelentést teszi:

"Persze voltak kivételek, mint például Dávid és Jonatán homoerotikus szerelme, vagy Rúth és Noémi leszbikus kapcsolata."

Őszintén szólva nem hatott elementáris meglepetésként az ötlet, miszerint Dávid és Jonatán homoszexuális kapcsolatban álltak egymással. Ez a felvetés már több évtizeddel korábban is felbukkant, mivel Dávid király Jonatán halála után így fogalmaz: "barátságod több volt nekem az asszonyok szerelménél." (2Sám 1,5b). A héber áhab, ahábim kifejezéseket a Septuaginta az agapé szóval adja vissza - vagyis azzal a kifejezéssel, amit tipikusan az isteni szeretetre, a zsidó gondolkodás szerinti legminőségibb szeretetre használ a szöveg. Szó sincs itt szexualitásról, sokkal inkább arról beszél a Szentírás, hogy ez a szeretet többet ér az asszonyok szerelménél - ami az isteni szeretet esetében elég indokoltnak is tűnik.

De legyünk egy pillanatra megengedőek, és csak játszunk el a gondolattal, hogy itt tényleg Dávid és Jonatán homoszexuális kapcsolatáról ír a szöveg. A kérdés mármost az, miért nevezi ezt a kapcsolatot többnek az "asszonyok szerelménél"? Miért lenne többlet egy meleg kapcsolat egy heteroszexuálishoz képest egy olyan zsidó kultúrában, ahol láthatóan az elsődleges és legfontosabb cél a gyermeknemzés és ezáltal a nemzet fennmaradása lehetett? Vegyük észre, hogy az egyébként meglehetősen szigorú ószövetségi törvénykezés a szexualitás terén - ha a szaporodásról van szó - mintha sokkal flexibilisebb lenne. Egy férfinak eleve több felesége lehetett, s ha megkívánt egy szűzlányt, akit magáévá tett, ennek "jóvátétele" a házasság volt. A Talmud még azt is részletesen, foglalkozásokra lebontva szabályozta, hányszor kell egy férfinek a feleségét kielégítenie, a gyermektelenséget és meddőséget pedig kifejezetten átkozott állapotnak tekintették - valószínűleg azért is, mert nem járul hozzá a nemzet továbbéléséhez.

Nos, egy olyan kultúrában, ahol kétségtelenül ennyire domináns szerepe van a szaporodásnak és Izrael nemzeti életképességének, éppen maga a király nevezné a saját homoszexuális kapcsolatát többletértékűnek? Ez ugye még viccnek is rossz! Dávid és Jonatán barátságának dinamikája az agapé szeretet volt, vagyis az ideális, Istentől jövő szeretet - ami mindenképpen meghaladja a testi szerelem szintjét. Plauzibilis arra gondolni, hogy Dávid ezért fogalmazott így, különösen ha a Mikállal alakuló házasságára gondolunk.

Egyébként is hab a tortán, hogy Perintfalvi értelmezésében pont Izrael legnagyobb királya, az "Isten szíve szerint való ember" jelenik meg melegként - akinek három felesége volt és Bethsabéval történő félrelépése kimeríthetetlen anyaga a prédikációknak. A jelek szerint Dávid egészen tisztában lehetett saját szexuális orientációjával, mert láthatóan túlságosan szerette a nőket - ami fiát Salamont a későbbiekben nagyobb bajba is keveri.

Személyesen nem ismerem Perintfalvi Ritát, nem tudom milyen ember, ahogy azt sem, miért műveli a teológiát ilyen formában. De abban biztos vagyok, hogy az a progresszió és az a lelkület, amit képvisel, minimum galaxisnyira van a keresztény szemlélettől. Perintfalvi fogja a maga harcos felszabadításteológiai perspektíváját és egyszerűen beleolvassa a Szentírásba: így lesz Dávid és Jonatán barátsága homokos kapcsolat, Ruth és Naomi viszonya meg leszbikus találkozás. Ez az eiszegézis klasszikus buktatója, amikor a mai viszonyokat projektáljuk egy archaikus szöveg értelmezésébe, és  miután ráerőltettük a saját üzeneteinket, diadalmasan kiolvassuk belőle azokat: lám-lám ezt és ezt mondja a Biblia... A sors furcsa fintora, hogy Perintfalvi éppen teológusként figyelmezteti arra az embert, hogy mélyedjen el alaposabban a teológiában, a kortörténetben, az exegézisben, a hermeneutikában. Kisiklásai nemhogy elveszik, hanem meghozzák az ember étvágyát, hogy az igazságot kutassa. Ennyit legalábbis a javára írhatunk.