Négyezernégyszáznegyvennégy - a hírek szerint ennyi ausztrál gyermek lett pedofília áldozata, az esetek 61%-ában pedig katolikus papok, nővérek, szerzetesek, egyházi személyek az elkövetők. Tudom, már milliószor terítékre került a téma! Megbeszéltük, hogy a probléma nemcsak a katolikus egyházat érinti, és nem minden katolikus pap pedofil. De hadd vessek fel egy új szempontot, mert szemet szúrt egy dolog, amikor kinyitottam az egyik katolikus dogmatikakönyvemet.
Az egyház bűnbánati gyakorlatát az egyházatyák szerették a "hajótörés utáni második deszkának" nevezni. Az első deszka, amiben az ember megkapaszkodik, természetesen a keresztség szentsége: aki megtér, felismeri bűnös helyzetét és a keresztség révén megtisztulva kerül közösségbe az egyházzal. Ám ha a keresztség után megint vétkezne, és visszacsúszna a bűn tengerébe, még ott lehet neki a bűnbánat deszkája, mint második lehetőség. Viszont a katolikus egyház - egészen a 6. századig - azon az állásponton volt, hogy súlyos bűnök esetében csupán egyszer van lehetőség ebbe a második deszkába kapaszkodni. Így ha valaki embert öl, házasságot tör, hittagadóvá válik, és szerintem ide sorolhatjuk azt is, hogy gyerekeket molesztál, az csupán egyetlen egyszer élhet a bűnbánat opciójával. Ennek egyébként megvolt a szigorú koreográfiája, a kirótt teendőkkel és a nyilvánosság előtti teljes megalázkodással együtt. Első lépésként azonban a bűnöst zokszó nélkül kiközösítették és nyilván az úrvacsorát is megvonták tőle. Ha valaki a bűnbánati procedúrát végigcsinálta, és így visszakerülhetett a közösségbe, még akkor is élete végéig érvényben maradt a számára előírt sok tilalom, mitöbb újra-felvétele után csak "másodrendű keresztényként" kezelték.
A 6. század után azonban egyre erősödő trendé vált a katolikus egyházban, hogy a bűnbánat megismételhető, tartalmát titokban kell tartani és a vezeklési idő adott esetben el is hagyható. Amikor a bűnbánat titkosságáról beszélek, akkor nemcsak arra gondolok, hogy nem teregetjük ki a szennyest és nem beszélünk mások meggyónt bűneiről a nyilvánosság előtt, hanem még az sem derülhet ki, hogy valaki egyáltalán a "vezeklési idejét" éli, azaz éppen próbálja rendezni a bűneit Istennel és az egyházzal. (A mögöttes elv itt egyébként az, hogy nem lehet jó viszonyban Istennel, aki fasírtban van az egyházzal, és fordítva ugyancsak: ha fasírtban vagy Istennel, akkor valószínűleg az egyházzal sem állsz nagy testvéri szeretetben...)
Röviden összefoglalva, amíg korábban a bűnbánat a nyilvánosság előtt zajlott és meglehetősen szigorú következményeket vont maga után, addig a 6. századtól komoly enyhülés következett be a katolikus felfogásban. Az egész gyakorlat hangsúlypontja a kiközösítésről mintha átkerült volna a feloldozásba, a nyilvánosságról pedig a diszkrécióra. Nem mellesleg ez magyarázza a gyóntatófülkék megjelenését is, melyek eredetileg a kórustér nyilvánossága helyett egy "zárt dobozt" kínáltak a diszkréten vallást tenni akaró bűnbánóknak. A tridenti zsinat (1545-1563) vezette be azt a gyakorlatot, hogy a gyóntató és a gyónó közé rácsot is be kell építeni a fülkékbe a nem kívánt bizalmaskodások elkerülése végett. Az újkorban még ezt is továbbfejlesztették, aztán végül a pap meg a gyónó már nem is láthatták egymást. Hozzáteszem, ennek azért volt egyfajta szimbolikus-szellemi jelentéstartalma is: a pap "láthatatlanná válása" szerette volna kifejezni, hogy itt a bűnbánó ember végső soron Istenre kell koncentráljon, akinek "hangját" ugyan valamiképpen a pap képviseli, de nem ő a lényeges, ezért nem is feltétlen kell látszania. Végül aztán a 20. században a gyónás kapcsán már azt a felismerést kezdték egyre jobban hangsúlyozni, hogy a bűnbánatnak milyen terápiás hatásai lehetnek a gyónó szellemi-lelki gyógyulásának tekintetében.
Rengeteget tudnék még írni a katolikus egyház szakramentális felfogásáról a bűnbánatot illetően, de én itt ezen a ponton most megállok, mert nem akarok dogmatikaórát tartani az olvasónak. Nem is azért említettem mindezt, hogy elkezdjük szétcsavarozni, vajon mennyire biblikusak ezek az elvek és gyakorlatok. (Mellékesen azért ideszúrnék egy megjegyzést Luthertől, aki protestáns fejjel a gyónást, mint "kiváló, drága és nagy dolgot" emlegette, noha hozzátette, hogy "csupa félelmet és pokoli kínt csináltak belőle"...)
A jelenség, amit én az egész bűnbánat-gyónás-titoktartás évezredes folyamatában, sőt még a gyóntatófülkék építészeti megoldásaiban is látni vélek, hogy a szigorú, alaposan kitalált és nyilvánosság előtt zajló bűnrendezésből az egész mintha "beszorult" volna a gyóntatófülkék csendjébe és magányába, és még azon belül is a gyónó szinte egyedül maradt a durva bűneivel. Mielőtt valaki keményen beszólna: borzasztóan felháborítónak tartom, amikor valaki bűnbánatával visszaélve, a négyszemközt megvallott vétkeket pletykaként elkezdik terjeszteni. Ez szerintem undorító dolog és nincs rá semmiféle mentség. Ha valaki megtisztel engem azzal, hogy nekem és csak nekem elmondja a bűneit, rendkívüli fegyelemmel kell legyek önmagam felé, hogy azt senkivel se osszam meg.
Számomra ez a természetes alapállás. Ám azért felmerül bennem a kérdés, hogy egyrészt a korábban a katolikusok által "halálos bűnnek" nevezett esetekben, melyek ráadásul a polgári törvények értelmében is súlyos bűncselekménynek minősülnek, mennyire etikus titoktartásról beszélni? Az ausztrál gyermekmolesztálásban érintett 4444 gyermeket pedofilok bántalmazták. Ezek az esetek azért sem kerültek világosságra, mert a gyónási titoktartás sötétjében tartották őket. Denis Hart ausztrál érsek viszont arról beszél, hogy ott is kell maradniuk. Szerinte amit a gyóntató pap tehet, hogy minden erővel megpróbálja rábeszélni a fülke másik oldalán neki meggyónó elkövetőt, hogy "a fülkén kívül" is vallja be a bűnét - azaz például adja fel magát a rendőrségen. Ez tipikusan a "kecske is jóllakott és a káposzta is megmaradt" esete, hiszen így a gyónási titoktartás szentsége sem sérül, mégis kiderül a bűncselekmény.
Működhet egy ilyen dolog? Nekem erős kétségeim vannak.
A kétségeim nem csak arra vonatkoznak, hogy túlságosan őszinte és becsületes jellem kell hozzá, vagy brutálisan gyötrő bűntudat, hogy valaki saját magát feladja a rendőrségen. Az ember ugye sose akar szembefordulni önmagával, aki pedig pedofil, az valószínűleg pont az ilyen becsületes hozzáállással nem rendelkezik - és tegyük hozzá, olyan nagyon gyötrő bűntudattal se igazán... A kétségem azonban annak is szól, hogy a fenti történeti panoráma fényében úgy látszik, maga a katolikus egyház ahhoz szoktatta hozzá a tagjait, hogy minden súlyos vétket a legzártabb, legcsendesebb, legdiszkrétebb módon intézzenek el. Gyakorlatilag ezernégyszáz éve ebbe az irányba mutatnak a trendek. Szóval kissé paradoxonnak tűnik nekem, hogy a gyóntatófülke sötétjében szegény pap éppen arra próbálja rábeszélni a neki pedofíliát bevalló delikvenst, hogy hozza világosságra a mocskos bűnét - miközben hosszú ideje ezzel ellenkező volt a dogmatikai magatartás és biztatás ebben az egész kérdésben. Úgy látszik nem is olyan egyszerű átlépni a sötétségből a világosságra, főleg ha évezredes praxis szakadéka áll a kettő között.