2017. szeptember 23., szombat

Van értelme ma az istenérveknek?

Az istenérvekről a legtöbben azt gondoljuk, hogy szerepük szerint arra jók, hogy valamiképpen bizonygassák Isten létezését. Kérdés azonban, hogy van-e még olyan istenérv, melynek a mai posztmodern kultúrában van relevanciája?

Aki egy kicsit foglalkozott már teológiával, biztosan észrevette, hogy az olyan klasszikusnak nevezhető istenérvek, mint például Aquinói Szent Tamás "öt útja", többnyire a középkorhoz, konkrétabban a skolasztika időszakához köthetők. (Még akkor is, ha ezeknek az érveknek a gyökerei egyébként az ókori filozófiákig nyúlnak vissza). Sokan talán úgy gondolják, hogy a skolasztika időszakában az volt az istenérvek szerepe, hogy az ateista vagy szkeptikus embereknek bizonygassák Isten létezését, és a nem hívőket meggyőzzék valahogyan arról, hogy ők is hívők legyenek. Valójában azonban nem erről volt szó, hiszen a történelemnek ebben az időszakában csaknem mindenki hitt Isten létezésében. Az istenérvek szándéka ezért sokkal inkább az volt, hogy rámutassanak: a hitigazságok mellett az ész útján is ugyanarra a nyugvópontra juthatunk, vagyis a racionalitás és az Istenben való hit kéz a kézben haladhat egymással. Isten létezését ugyan a kinyilatkoztatás miatt fogadjuk el, de nem hiábavaló ésszerű érveket sem felsorakoztatni mellette.

A felvilágosodás után viszont ez a helyzet megváltozott, és az istenérvek egyre inkább elkezdték azt a célt szolgálni, hogy egyfajta evangélizációs segédeszközként magyarázzák Isten létezésének valószínűségét a nem hívők számára. De vajon érdemes-e istenérvekkel foglalkozni manapság, vagy ezek csak afféle "apologetikai őskövületek", amelyek ki vannak rakva az egyháztörténet elképzelt vitrinjébe, hogy akit érdekel, megcsodálhassa őket?

Van-e ma is hatásos istenérv?

Természetesen a válaszadáshoz tisztázni kell mit értünk hatásos alatt. Szerintem nem arról van szó, hogy egy istenérv használatával bárkit is rá lehetne bírni arra, hogy keresztény legyen. Ha ezt tűzzük ki célként, akkor én úgy gondolom, nincs egyetlen egy értelmes istenérv sem. Az istenérvek mindegyikre korlátozott, megvannak az erős és gyenge oldalaik. Ha nem a bebizonyítást, hanem ténylegesen az érvelést tartjuk szem előtt, akkor szerintem az istenérveknek ma is lehet szerepük. Számomra ezek közül kiemelkedik a kalam kozmológiai érv, amelyben a magam részéről látok fantáziát. A kalam érvelés is a középkorig nyúlik vissza (egyébként a szó jelentése "örök"), eredetileg a korai keresztény bölcselőtől, John Philoponustól származik, de az arab filozófus, Al-Ghazali is felhasználta, ma pedig a népszerű apologéta, William Lane Craig szokta emlegetni (aki egész könyvet is írt róla). Az érv menete nagyon leegyszerűsítve a következő:

1. Aminek kezdete van, annak oka is van;
2. A világegyetem létezése valamikor elkezdődött;
3. A világegyetem létezésének kezdetét tehát valami okozta;
4. Az egyetlen elképzelhető ok Isten.

Az érv persze, akárcsak a többi, korlátolt. Bele lehet kötni hívőként és  nem hívőként egyaránt. Keresztény szemüveggel vizsgálva egyértelmű, ha el is fogadjuk a három első premisszát, az nem vezethet el a kereszténység Istenéig. Hogy ki volt ez a kezdeti ok, nem derül ki egyértelműen. Természetesen többen is megpróbálták az érvelést kikezdeni: például David Hume szerint elképzelhetünk valamit, ami minden különösebb ok nélkül jön létre. (Ez szerintem azért komoly filozófiai nehézségeket vet fel...) Azt is tudjuk, hogy a világegyetem kezdetét bár tudományosan ma már elismerik, mégis megpróbálják visszacsempészni a végtelent, ami ezt az érvelést is hatástalanná tenné. A kezdet csak akkor kezdet, ha nem multiverzumban vagy ciklikus univerzumban gondolkodunk.

Mindent összevetve azonban a kalam-istenérv minden gyengesége ellenére szerintem igencsak meggondolandó - s ahogy Craig hozzáteszi, az okkal keletkező világegyetem kapcsán az is logikusnak tűnik, hogy nem személytelen erő hozta azt létre, hanem olyasvalami (olyasvalaki), aki nagyobb annál, nem anyagi természetű és személyes. Ez a leírás pedig leginkább egy isten-szerű lényre illik.

No persze valaki dönthet úgy is, ahogy Paul Tillich tette, aki szerint a "van Isten" kijelentés önmagában istenkáromlásnak számít. A meghökkentő kijelentés mögött az az elgondolás húzódik, hogy Istenről mint egy létezőről beszélni lealacsonyító szóhasználat: ha azt mondjuk, hogy Ő van, azzal Isten csupán egy lesz a létezők sorában. Márpedig Isten kategorikusan más, nem pusztán egyik eleme a létezésnek. Tillich szerint Ő maga a Lét, a Vagyok, akit nem szabad ennél kisebbé tenni. Másként fogalmazva a helyes retorika nem az, hogy "van Isten", hanem inkább az, hogy "Isten a Van". De mi lesz akkor az istenérvekkel? 

2017. szeptember 17., vasárnap

Miatyánk Isten, aki vagy a fejünkben

Szeretjük úgy elgondolni, hogy nekünk közvetlen kapcsolatunk van a Mennyországgal és a farzsebünkben van a Mindenható mobilszáma is. Valójában azonban nagy kérdés, hogy amikor imádkozunk, amikor Istenről beszélünk, amikor Istenről gondolkodunk, közvetlenül a valódi Istennel vagy a Róla alkotott képzetünkkel találkozunk?

Megkapó és igaz kijelentésnek tűnik a népszerű katolikus pap és mentálhigiénés szakember Pál Ferenc megjegyzése, hogy bár Jézus Krisztusról tudhatunk, és mintaként tartjuk magunk elé, ennek ellenére a fejünkben lévő torz istenképek "a legkézzelfoghatóbb segítség mellett is virulnak." Mivel Istenről nincs olyasféle közvetlen tapasztalatunk, mint egy hús-vér emberről, aki szó szerint kézzelfogható számunkra, ezért én úgy látom, hogy amikor az isteni lényegéről gondolkodunk, arról beszélünk, azt hirdetjük, a legtöbb esetben tulajdonképpen az istenképünkről, a fejünkben lévő gondolati konstrukcióról van szó. Isten a saját képére teremtett bennünket - mi pedig a saját képünkre teremtjük az istenképeinket.

Ezt persze nem jó dolog elismerni. Mi ahhoz ragaszkodunk és az egyházi retorika is azt a gondolatot erősíti bennünk, hogy direkt vonalon, egyfajta szellemi köldökzsinóron vagyunk összekötve Istennel. A valóság azonban szerintem az, hogy az istenképzetünk az az "interfész", amin keresztül kommunikálunk Istennel. Ilyesmi talán még az ateista fejében is létezik, hiszen amikor tagadja Isten létezését, valahogy elképzeli magának, ki is az, akiben nem hisz. De honnan jönnek az istenképeink?

Rendkívül érdekes és  nagyon tanulságos átolvasgatni az istenképpel foglalkozó pszichológiai-valláslélektani kutatásokat, amelyek bár szerteágazóak, mégis felrajzolnak egy kibontakozó folyamatot, amely a fejünkben lejátszódik. Ezt a következő ábrával tudnám röviden szemléltetni:


Nagyon leegyszerűsítve valahogy úgy kezdjük Istent "elrendezni a fejünkben", ahogyan a szüleinkre gondolunk. A szimpla kijelentés persze bonyolult lélektani folyamatokat takar, amit most nem tudok részleteiben kifejteni. A megértéshez röviden érdemes tudni, hogy egy gyerek "kiinduló" istenképét a róla gondoskodók hozzáállása alapvetően befolyásolja - ahogy azt persze minden gyakorló szülő jól tudja, pszichológiai ismeretek nélkül is. Ez az első időszakban főleg az édesanya viselkedését és attitűdjeit jelenti, de nem kizárólag csak az övét. A kutatások azt igazolták, hogy egy gyerek istenképzetébe mindkét szülő vonásai beleolvadnak, de ezt mégsem úgy kell elképzelni, hogy a szülőkről alkotott kép egyszerűen átfordul az Istenről kialakított képpé. Inkább a szülőkhöz társított elképzelések (például a feltétlen szeretet, vagy az adott helyzetekben való szigorúság és ezekhez hasonló dolgok) lesznek az Istenhez kapcsolva egy kisebb gyermek fejében. Az istenkép tehát nem egy az egyben az apa+anya elegye, de az ő hozzáállásuk képezi a bázisát. (El lehet képzelni mi történik, amikor egy gyerek csonka családban nő fel, vagy katasztrofális szülei vannak...)

Később, a kisiskoláskortól kezdve Isten már a szülőktől független partnerként kezd megjelenni egy gyerek fantáziájában, azaz megpróbálja "az ősöket" leválasztani Istenről. A kutatók közül sokan az ekkor kialakuló istenképzetet szokták antropomorf-mitológiai istenképnek nevezni, hiszen Isten nagyon is emberszerűnek tűnik, csak a szuperhősökre jellemző vonásokkal. Ugyanakkor a késői gyermekkorban Isten már jelentősen elkezd "elszellemiesedni", azaz lélekké változni. Egyébként a késői gyermekkor sokaknak az első pillanat lesz, amikor találkoznak az egyház "hivatalos istenképével" is, és megpróbálják a fejükben lévő istenséget egyre inkább ahhoz igazítani - bár ez nem mindig sikerül.

Végül - nem meglepő módon - a kamaszkor hozza el annak az idejét, amikor az istenkép fogalmi kidolgozása igazán megtörténik. Ennek a folyamatát leginkább a beépülés, megszemélyesítés és absztrakció szavakkal szokták leírni. A kutatók szerint a tinédzser korszakban Isten még inkább személyes lesz, ugyanakkor egyre kevésbé válik ábrázolhatóvá és megragadhatóvá: Isten innen kezdve szellemi lényeg és valóság. Egyben ez a korosztály az első, amely elkezd kritikus szemmel is nézni dolgokat - például éppen az előbb említett "hivatalos istenképet", amihez idomulni kívánt.

Mindaz, amit az előző bekezdésekben iszonyú vázlatosan leírtam, teljesen természetes folyamat. Ahogy mi fejlődünk, az istenképzetünk is fejlődik, illetve velünk változik. Néha azonban rossz irányban történik mindez, amikor a különféle életszakaszokban "légy kerül a levesbe", azaz mérgező, gonosz vagy torzító hatások jelentkeznek, melyek az Istenről alkotott képzeteket is befolyásolják. A rossz istenképek hátterében ezért sok esetben a gyermek vagy fiatalkori elcsúszások és krízisek állhatnak.

Nem nehéz belátni, hogy a rossz istenképzet veszélyes dolog, sok probléma és gyötrődés forrása, nemcsak annak az embernek, akinek a fejében van, hanem a környezetének is. Nem véletlenül mondta a középkori misztikus, Eckhart mester: "Azért imádkozom Istenhez, hogy szabadítson meg istentől". Persze vegytiszta és minden porcikájában tökéletes istenkép senki fejében nincs, legyen akármekkora szent vagy buzgalmár. De az istenképeinket néha szerintem le kell porolni, újragondolni, sőt újraépíteni - mármint ha nem akarjuk, hogy az Isten helyett az istenképzeteink szolgáivá váljunk és úgy táncoljunk, ahogy az fütyül.

2017. szeptember 14., csütörtök

Ne szólj száj...

Egy ideje már csend honol itt, a blogban. Szeretek írni, de most még a saját hangom sem hiányzott: bevallom, jól esett ez a csend. Több dolog rám terhelődött mostanság, és ezek közül az egyik, hogy az átlagosnál jobban elkezdett zavarni az az elképesztő mennyiségű beszéd, írás, gondolatömleny, ami zubogva ömlik a nyakamba az egyházon belül. Néha már azt gondolom, maga a kereszténység nem is áll másból, csak egy rakás szövegből. Ebben is mások vagyunk, mint a bibliai őseink - pedig nekik lett volna mentségük a rengeteg beszédre.

Egy kedves ismerősöm mesélte, hogy egyszer elment egy nagyon karizmatikus alkalomra, ahol a jelenlévők mind igen aktívak voltak. Talán ember nem akadt a konferenciateremben, aki ne imádkozott volna fennhangon, járkálva, ne énekelt volna torkaszakadtából vagy ne kiabált volna be néhány kósza "halleluját" a prédikáció alatt. Ismerősöm egyedüliként vetemedett arra, hogy csendben ült a székén és csak figyelt. Nem volt semmi baja, egyszerűen úgy érezte, most ezt kell tennie. Persze nem úszta meg ennyivel: az ilyen hívő csodabogárnak tűnhet a hiperaktívak között. Sorra mentek is oda hozzá többen, arról érdeklődve, hogy mi a problémája - tán csak nem súlyos beteg, esetleg meghalt valakije vagy éppen szabadulásra van szüksége?

Mi keresztények, utáljuk a csendet. Valami egészen elképesztő, hogy mennyit tudunk beszélni. Az egyház épülete ma többnyire szavakból áll. Ezrével szakadnak a próféciák, főleg idegen nyelven hetente százával jelennek meg új könyvek, milliók prédikálnak a szószékeken állva. Vannak témák, blogok, folyóiratok, amelyek érdekelnének, sőt úgy érzem követnem kellene őket, de olyan töménytelen mennyiségben omlik a nyakamba a túlkínálat, hogy végül az egész szókáosz szétfolyik a kezem között, és alig tudok valamiben igazán elmélyedni.

Sosem felejtem el, amikor a londoni Hyde-Parkban jártam, s annak is a speaker's corner nevű sarkában, hogyan álltak egymás mellett kislétrákon az egymást túllicitálni kívánó hitszónokok. Mindegyikük köré kisebb-nagyobb tömeg verődött össze és legalább néhány percig hallgatták őket. Ma az egész egyház speaker's cornerré változott, ahol mindenki a saját létrájára állva mondja a magáét. És ahhoz képest, hogy így együtt, közösen telebeszéljük a fél világot, no meg hiszünk a szavak erejében, mégsem látszik hogy mindennek a rettentő szóhalmozásnak igazán ereje, igazán hatása lenne a világra.

A Biblia szerintem ebben is példa lehetne, de mintha más paradigmában gondolkodna a beszédről, mint ahogy azt ma mi tesszük. Az ókori emberek között is biztosan bőven akadtak olyanok, akik sokat beszéltek, de némileg több mentségük van erre, mint nekünk. Ne felejtsük el, hogy egy oralitásra épülő kultúráról van szó, ahol a beszéd volt a legkézenfekvőbb, sőt többnyire az egyetlen igazán hatékony kommunikációs forma. Csakhogy éppen ezért tartották nagyobb becsben, mint ahogy mi tesszük. A beszédnek volt egy olyan szerepe, amely mára jelentősen lecsökkent: sokáig ez volt a hit megőrzésének és továbbadásának, sőt egyfajta módon az Isten népe fennmaradásának egyetlen igazán ütőképes eszköze. Ez különös hangsúlyt adott a bibliai narratívákat mesélők szavainak. Tétje volt annak, ha valaki kinyitotta a száját. A hit hallásból volt, nem olvasásból

Mindemellett közkeletűnek tűnik a bölcsesség, hogy a beszéd leleplezi azt, aki megszólal. Nem is véletlen, hogy az ókorban fontos feladatnak számított a beszéd oktatása. Aki jól képzettnek számított, el tudta dönteni, hogy az alkalomtól függően mikor kell tömören és világosan, vagy éppen fennkölten és művészien megszólalnia - vagy épp csendben maradnia. Röviden, egy értelmes ember ura volt a saját szavainak. Hogy ez mennyire nem magától értetődő, az például kiderül a legrégebbi egyiptomi forrásokból, melyek azt írják, hogy helyesen beszélni nehezebb bármely más munkánál, és ha valaki mégis képes rá, az jogosan viseli a mester jelzőt. Az apokrif Sirák Fia könyve pedig ezt írja:
Ahol szitálnak, fennakad a szemét, ha beszél, kiderül az ember gyengéje. Akkor lesz kemény a cserép, ha meleg a kemence. Az ember értékét a beszéde szabja meg. A fák gyümölcse szerint becsülik a kertet, az embert szava szerint ítélik meg. Ne magasztalj senkit, mielőtt nem beszélt, mert ez az embernek a legjobb próbája. (Sir 27,4-7) 
Az utóbbi hónapokban többször is megnézegettem, melyek azok az ismérvek, amiket a Szentírás a beszéddel kapcsolatban tanít. Ha én sem akarok sokat beszélni, akkor a legtömörebben úgy tudnám kifejezni, hogy három olyan tényező van, ami a helyes beszédre jellemző: hogy mit beszélünk, hogy mikor szólalunk meg, és hogy mennyit beszélünk. Pont ez az a három, amivel úgy gondolom nagyon hadilábon áll az egyház. Sokszor nem figyel arra miket mond, képes túl későn megszólalni vagy amikor kellene, akkor egyáltalán nem, és mindemellett rengeteget beszél. A sok beszédnek sokféle oka van, de ezek közül is az egyik legnagyobb az állandó kontrollszükséglet. Vagyis az szokott állandóan és hosszasan beszélni, aki szereti az irányítást mindig magánál tudni. Mindez pedig oda vezet, hogy az állandó beszédkényszert nem a beszéd megváltoztatásával vagy lecsökkentésével lehet felülírni - hanem a természetünk megváltoztatásával, például a túlzott kontrolligény redukciójával.

De most be is fejezem ezen a ponton, mert így is túl sokat beszéltem azt hiszem  - Isten bocsássa meg...

2017. szeptember 7., csütörtök

A valódi Izrael keresése...

Láttam egy nagyon szellemes pólót, amelyen a következő felirat állt: "Israel is real" - vagyis "Izrael valóságos". Tényleg így van, egy zsidónak és egy kereszténynek pedig ettől a ténytől különösen is megdobbanhat a szíve. Izrael országa bizonyos értelemben kézzelfoghatóvá teszi a kereszténység hitének gyökereit, megragadhatóbbá mindazt, ami hozzátartozik a bibliai üdvtörténethez. Mégis úgy látom, éppen a keresztények azok, akik nem akarják meglátni a valóságos Izraelt, amit egy idealizált szűrőn keresztül szemlélnek, hogy szebbnek és kívánatosabbnak tűnjön a realitásoknál.

Izrael nem teljesen szekuláris állam, mert alkotmánya a Tóra, a szombat vallási okokból pihenőnap, és házasságot kötni vagy felbontani is csak vallási kontextusban lehetséges. Ám ennek ellenére a hétköznapokat nem járja át a hit, és mindössze a zsidó lakosság 20%-a tekinthető vallásosnak. Röviden ezt válaszolta Raj Tamás, egykori főrabbi arra a kérdésre, hogy mennyire tekinthető a mai Izrael szekuláris államnak.

Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy egy felmérés szerint nagyjából 40%-on állnak azok, akik teljes mellszélességgel érvelnek a szekularizmus és az ateizmus mellett az izraeli zsidók között. (A helyzet valószínűleg hasonló, mint Európában: ha megkérdezik az embereket vallási hovatartozásukról, ugyanúgy zsidónak nevezik magukat, ahogy egy tipikus magyar ember katolikusnak - noha valójában nem foglalkozik a vallásával.) Zsidónak lenni tehát a modern Izraelben leginkább nemzeti, etnikai és hazafias kérdés, de jóval kisebb mértékben vallási. A zsidó identitásban persze nyilván jelen van a hit, de az ország szekularizációjának erősödésével jelentősen csökkent a szerepe.

Arról nem is beszélve, hogy Izrael valójában multikulturális társadalom, hiszen a lakosság nagyjából húsz százaléka palesztinokból áll. Ám a széttagoltság még ennél is sokkal mélyebb szinten van, és nem lehet pusztán a "zsidó" vagy "palesztin" kategóriákban gondolkodni. Egyrészt maga a zsidóság is többféle, akár egymással szembenálló szekértáborra oszlik. A negyven százalékos szekuláris erő mellé mintegy húsz százalékos vallásos zsidó, és ugyanennyi tradicionalista kötődik. Ezek a pártok pedig képesek egymás között is komoly feszültségeket gerjeszteni. Nem csupán az "askenázi vs. szefárd" szembenállásról beszélek, hanem például arról is, hogy kinézik maguk közül az Etiópiából származó zsidókat. A muszlimok hasonlóan megosztottak, mert az ő köreikben is tarol a szekularizmus, és sokan egyébként sem veszik komolyan az iszlámot.

Ahogy valaki megjegyezte, Izrael szellemi állapotának töréspontja bizonyos értelemben két pólus közé szerveződik. Tel Aviv és Jeruzsálem két külön világ az ország testében, és a keresztény hívők csakis a másodikat hajlandók látni. Vajon mit szólnak a rajongók ahhoz, hogy Tel Avivot a világ egyik "legjobb partivárosaként" tartják számon, ahol a tömeg százezres nagyságrendben ünnepli a homoszexualitást - ez a nyitottság pedig még európai szemmel is kiemelkedőnek számít? És akkor még hozzátehetnénk azt is, hogy Izraelben van a bahá'i vallás világközpontja, két egyébként csodaszép kerttel. Az állandó katonai jelenlétről és fizikai erőszakról pedig most nem kívánok írni, mert soha véget nem érő bejegyzés születne.

Amikor keresztényeket hallgatok, akik Izraelről teljes elragadtatásban beszélnek, van egy olyan érzésem, hogy valamiképpen a "dicsőséges" ószövetségi állapotokat projektálják a mai, egyre szekulárisabb országba. Mintha egy "ideális Izraelt" képzelnének el, amit megpróbálnak ráhúzni a valóságosra. Ha ez így van, az legalább két okból is problémás. Egyrészt azért, mert természetesen a mai országnak szellemi értelemben nem sok köze van a régi, bibliai Izraelhez. Nincs templom, nincsenek áldozatok, nincs kultusz - a ma "kőkeménynek" nevezhető judaizmus (ami megint csak nem ugyanolyan, mint az ókori) pedig többnyire törvényvallás, amit ha szigorúan tartanak - lásd a Talmudról korábban írtakat -, nem hiszem, hogy túlságosan vonzó lehet egy mai kereszténynek. A napokban beszéltem egy nagyon kedves testvérrel, aki Izraelben él. Ő azt mondta, az igazán elkötelezett zsidókkal nehéz szót érteni, mert nem szeretik a misszionáriusokat. Másrészt a bibliai Izrael teljes történetét átgondolva sem hinném, hogy olyan nagyon követendő példaként áll előttünk a zsidóság történelmi szerepe, Istentől kapott küldetésének sikere és Jézus Krisztushoz való viszonya. Ideális Izrael, amit díszes ruhaként aggathatnánk rá a maira szerintem nem létezik, mert soha nem is létezett. Ha erősebben akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, Izrael nem tudta értékesíteni az Istentől kapott elhívását a pogányok között. Még a legjobb időszakaiban - amit Dávid és Salamon nevéhez köthetünk - sem volt komoly tényező a Világtörténelem színpadán, pedig a pogány népek között kellett volna világítania Jahvét képviselve. Ráadásul, az ószövetségi kor zsidó szemmel nézve egyáltalán nem "happy end"-del végződik: a népet újfent leigázzák, szolgaságba döntik, más hatalom kiszolgálói lesznek. Az Újszövetség pedig ugyancsak arról szól, hogy Pál némileg keserűen a pogányok felé fordul, mert Krisztust a saját népe kivetette magából.

Mindez talán túl borúsan hangzik, de érzésem szerint közelebb van a realitáshoz a szirupos rajongásnál. Persze igyekszek óvatosan fogalmazni, hiszen teljesen egyetértek azzal, hogy keresztényként Izraelnek különös jelentőséget kell tulajdonítanunk. Beájulnunk azonban az asztal alá, és csaknem mindent rózsaszín ködben látnunk, valamint határtalanul idealizálnunk mindent, amihez Izraelnek köze van, egyáltalán nem kell. Márpedig néha az az érzésem, hogy különösen hajlunk arra, hogy így tegyünk. Éppen ez a problémám lényege. Míg a világi emberek egy része szerintem sokszor inkább antiszemita módon közelít Izraelhez, az ott lakó zsidók esetében pedig érthető a lelkesült patriótizmus, a hazáért való rajongás, addig a keresztények sokszor indokolatlan eufóriában úsznak, amikor Izraelről beszélnek. Pedig a mi szemszögünkből egy zsidó embernek is megtérésre van szüksége és pontosan ugyanolyan bűnös, mint egy bolgár, német vagy amerikai. Ez a tény mindenképpen összeköti az egykorvolt Izraelt a maival. Egy realistább nézőpont egészségesebbé tehetné ezt a kényes területet, mint az ostoba és sötét antiszemitizmus, valamint a másképpen visszataszító, túlzottan filoszemita hozzáállás.

2017. szeptember 3., vasárnap

A tékozló egyház

Csaknem klasszikus evangélizációs toposz a tékozló fiú története, melyet ha előszedünk, csakis arra használunk, hogy nem hívő embereket invitáljunk megtérésre. Véleményem szerint Jézus közkedvelt példázata azonban nem szimplán ezt a célt szolgálta, hanem sokkal inkább kórképet mutatott az egyház szellemi kettészakítottságáról - és Isten szerető hozzáállásáról, ami a megosztottság ellenére töretlennek mutatkozik. Vasárnap van, ez most kicsit prédikáció-ízű lesz...

Egyetértek Tim Keller megközelítésével, aki azt írja, hogy a tékozló fiú példázata valójában nem is egy, hanem két tékozló fiúról szól. Szeretjük úgy látni magunk előtt a bibliai sztorit, hogy az egy önző, hedonista, kicsapongó srácról szól, aki bunkó módon kikéri az örökség rá eső részét, majd messzire utazva elherdálja azt, és végül bűnbánóan hazatér az apjához. Így tehát az lesz a konklúziónk, hogy Jézus itt a szétesett erkölcsű, világi emberekhez szól, felkínálva nekik a megtérés lehetőségét. A példázat egyik dimenziójában persze valóban beszél erről, de meglátásom szerint nem ér véget ennél a leegyszerűsítő képnél. A leegyszerűsítésre pedig még rá is erősítünk azzal, hogy a történetet szinte csakis evangélizációk során szedjük elő, mintha más körülmények alkalmatlanok lennének arra, hogy foglalkozzunk vele.

Jézus mint mindig, ebben az esetben is bizonyos emberekhez szólt, mégpedig azokhoz, akik körülvették. Utálom a kategorizálást, de most annyira kínálja magát, hogy szerintem nehéz elkerülni: a bűnösök és az önigazultak, a vámszedők és a farizeusok hallgatták Krisztus szavait, akik mintha két szélsőértéket jelenítettek volna meg az értékrendi skálán. Ők azok, akik megtestesítették a példázatbeli fiatal és  idős tékozló fiúkat. Ezért a történet természetesen nem ateistákról szól, akik tagadják Isten puszta létezését is. Sem a fiatal, sem az idősebb srác nem volt hitetlen az Atya tekintetében, csak mindketten másként igyekeztek kizárni Őt saját mentális köreikből.

A fiatal fiú nekem tipikusan a liberális keresztény karakterjegyeit viseli, aki messze sodródik az Apjától, és két kézzel szórja el a Tőle kapott örökségét, miközben persze jól érzi magát. Aztán amikor elfogynak az erőforrások, az akkor tisztátalannak tartott dolgok közelébe sodródik - amit a disznóvájú jelképez. De végül csak az éhség, a közvetlen életveszély képes rávenni arra, hogy eszébe jusson a saját Apja háza, ahová szellemi gyökerei kapcsolják. Ahogy elnézem, a mai liberális kereszténység jórészt még az örökség szétszórásának és az élvezetnek a szakaszában jár, de még nem jutott le a disznóvájúig. Mindenesetre a tisztátalanság jelei már mutatkoznak rajta.

Az idősebb fiú a büszke konzervatív hívőnek tűnik. A koránál fogva ő a tapasztaltabb, akitől jogosan elvárható lenne, hogy éppen emiatt világosabban lásson. De pont ez az, amire képtelen, hiszen saját elveszett helyzetét sem veszi észre. Ő az "aktív szolgáló", aki keményen húzza az igát az "apja birtokán" (mondhatni az egyházban sürög-forog), önmagát csaknem hibátlannak tartva ("soha meg nem szegtem parancsodat"), ugyanakkor megvan a véleménye arról, minek hogyan kellene működnie, és még a saját Apját is képes számonkérni. A példázat aztán vele fejeződik be, nem tudva hogyan reagál az Apa kedves invitálására.

Szóval, a jézusi parabola talán nem is annyira a kívülállókról, hanem inkább rólunk szól, a többszörösen szakadozott egyházról, ahol mindenki másképp sodródott távol az Apjától. Kis gondolkodás után beazonosíthatók bizonyos értékek, melyek a fiatalabb és az idősebb, a liberálisabb és a konzervatívabb oldalhoz kapcsolódnak a példázatbeli figurák magatartása és viszonyulása alapján. Az csak természetes, ha az egyház szekértáborokra oszlik - most teljesen mindegy, hogy ez felekezeti vagy attitűdhöz kötődő módon történik -, akkor előrehaladni nem, csak tékozolni tud. Az egyetlen remény az ilyen egyház számára, hogy az elfeledett Atya még mindig szereti és hazavárja. Ám a felismerésekre ettől még mindkét tábornak magának kell rádöbbennie.

A tékozló fiú textusa szerintem jó példája annak, hogy bizonyos szakaszokat a Bibliából nem csak az evangélizációra érdemes tartogatni. Jézus nem egy szekuláris-materialista világban tanított a példázatai által, hanem egy olyanban, ami nagyon is vallásos volt. Nem hinném persze, hogy nincs üzenet a sorokban a nem hívők számára, csak azt gondolom, kézenfekvő előbb a saját házunk táján körülnézni, ha már célcsoportot keresünk.