Antiszemitizmus, filoszemitizmus, józanság...

"Israel is real" - olvastam egyszer a feliratot egy srác pólóján, azaz Izrael valódi, valóságos, létező - és keresztényként tegyük hozzá még azt is, hogy fontos szereplő a számunkra. Az elmúlt időszakban kétszer is volt lehetőségem eszmét cserélni keresztény cionizmusról, judaizmusról, Izraelről és a zsidóságról. Tanulságos beszélgetések voltak ezek, több szempontból is...

Ha valaki kicsit is beleártja magát a teológia művelésébe, csakhamar felfedezi, hogy ez egy mennyire komplex és szerteágazó terület. Ebből az a szimpla tény is következik, hogy bár jómagam teológus (is) vagyok, nem foglalkozok mindennel, nem érdekel minden a teológián belül, no és persze időm sincs mindenre. Bevallom őszintén, a keresztény cionizmus vagy éppen Izrael és a júdaizmus sosem tartozott számomra a homloktérben álló témák közé. Nem habzsoltam egymás után az erről szóló könyveket és nem forgolódtam álmatlanul az ágyamban az ide tartozó feszítő kérdések miatt. Ez persze nem azt jelenti, hogy egyáltalán semmit nem törődtem volna a zsidósággal - például írtam itt a blogban is egy rövid kis sorozatot arról, miért utasítja el a hithű zsidóság Krisztus messiási karakterét - csak valahogy nem kerestem kifejezetten az ide tartozó kérdéseket. Éltem az átlagkeresztények életét, akik persze tudják, hogy Izrael fontos szereplő a Bibliában, abszolút markáns hatása van a hitünk hátterére és végső soron a meghatározó szerzők, szereplők, karakterek a szentírási sztorikban is mind zsidók, de hát mi sokezer kilométerre élünk a mai Izraeltől, és időben is két évezred választ el bennünket tőlük.

Az elmúlt időszakban azonban  - részben az éppen zajló politikai-katonai konfliktusok miatt Izraelben -  kétszer is lehetőségem adódott másokkal eszmét cserélni arról, vajon keresztényként hogyan lássuk a mai Izraelt, a hithű judaizmust, vagy éppen az utolsó időkben a zsidóság szerepét a különféle szubsztitúciós modellek, diszpenzacionalista teológiák vagy történeti protestáns megközelítések között.

Nos, őszintén szólva a sorban első beszélgetést nem éltem meg életem kiemelkedő csúcsélményeként. A meglehetősen moderálatlan és elképesztően hosszú vitaesten Ruff Tiborral, Pajor Tamással, Szász Péterrel és Márkus Tamással ültünk le egy egyébként nagyon impozáns budapesti zsinagóga terében a fenti kérdésekről diskurálni. Néhány nappal ezelőtt pedig ugyancsak Márkus Tamás invitált egy online-beszélgetésre (itt is köszönöm neki a lehetőséget!), ahol Bagoly Gyulával együtt próbáltunk a téma különféle aspektusairól elmondani néhány fontos dolgot. 

Nem akarom megismételni a hosszú beszélgetések tartalmát írásban is, de néhány rövid tőmondatban mégis szeretném világossá tenni a lényeget. Először is, számomra nem lehet kérdés, hogy a zsidóság teológiája és vallási értékei fontosak-e vagy sem: egy kereszténynek szerintem ebben nincs semmi mozgástere. Az egész kereszténység eszmei, kultúrtörténeti és szellemi gyökerei zsidó háttérből származnak. 

Másodszor, alapvetően nem értek egyet azzal a teológiai gondolattal, hogy "két út" létezne az üdvösség tekintetében - azaz a keresztények Jézusban hisznek, de a zsidóknak nem szükséges megtérniük, hiszen ők "kapcsolatban vannak Istennel" a szövetségkötés miatt. Ha ezt vallanám, akkor azt is hinnem kellene, hogy az apostoli missziók teljesen elhibázottak voltak az egyház indulásakor - hiszen azok többnyire a zsidóság megnyerésére törekedtek. Hozzáteszem, ráadásul zsidók indították zsidók felé ezeket a projekteket - akik valószínűleg elég tisztán látták saját népük helyzetét a misszió szempontjából. A "két út" modellből ráadásul az is következik, hogy el kellene vetni az Újszövetség bizonyos írásainak validitását, valamint magát a Szentlelket is tévedéssel vádolhatnánk - hiszen miért táplált, irányított, felügyelt egy zsidók megtérésére irányuló missziót, ha az okafogyott tevékenységnek számít?

Harmadszor, azt hiszem különbséget kell tennünk az antiszemitizmus és az antijúdaizmus között: az első egy faji alapú diszkrimináció (és mint ilyen, természetesen elfogadhatatlan), a második viszont egy vallási rendszerrel szembeni kritikai ellenállás. Nem mondom, a kettő könnyedén össze tud csúszni egymásba, de mégsem ugyanazok: sőt, kissé provokatívan azt is állítom, sok antiszemitizmusnak tűnő gondolatmenet mögött gyakran antijúdaista megfontolások állnak. Vagyis lényegükben nem antiszemiták - ami nem menti fel ezeket, különösen ha bántó és sértő retorikával támadják a zsidó embereket. Mégis fontos megtennünk ezt a distinkciót, mert egyáltalán nem mindegy, hogy valaki a zsidó népet és embert vagy a zsidóság teológiáját bírálja.

Végül negyedszer jelentsük ki azt is, hogy a zsidóság felé a kereszténységet különös szálak fűzik, hiszen végső soron az Ószövetséget tekintve ugyanazt a Bibliát olvassuk és tiszteljük, maga Jézus ízig-vérig zsidó volt, és még az újszövetségi hitvilágot is markánsan áthatja a szöveg zsidóságba ágyazott kulturális háttere. Mindazonáltal a teljesen érthető barátság mellett fontos látunk, hogy a talmudi bölcselkedés, a kétséges eredetű toledot Yeshu vagy akár olyan gondolkodók írásai, mint Joseph Klausner nem bánnak kesztyűs kézzel velünk, amikor Jézusról van szó. Konkrétabban, sokszor a maró gúny, lesajnáló beszólások és merev elutasítás árad ezekből a művekből. 

Én mindenkivel szívesen leülök egy asztalhoz beszélgetni, teljesen nyitott és kíváncsi vagyok egy muzulmán imám álláspontjára, egy buddhista szerzetes véleményére vagy akár egy zsidó rabbi bölcsességére is. Komolyan! De ez nem jelenti azt, hogy ne lennék tisztában azzal, hol vannak a határok az egyes hitrendszerek között. A zsidóság és kereszténység közös múltja miatt azonban könnyű ezeket a határokat valamiféle szentimentális romantikával bagatelizálni vagy elmosni. Csak arra akartam felhívni a figyelmet, hogy ez szerintem nem jó. Viszont beszélgetni, közös időt tölteni, akár vitába bocsájtkozni nyitott hozzáállású zsidó emberekkel - az pedig nagyszerű!

A témáról szóló legutóbbi beszélgetést megnézhetitek itt:

Tovább

Mindenki élete fontos!

Az előző bejegyzésem igen nagy port kavart, és teljes megdöbbenésemre alig akadt olyan, akihez eljutott az általam szándékolni közölt tartalom. Ezzel szemben többféle értetlenkedő visszajelzést is kaptam, miszerint a cikk a Kuruc.Info nevű szélsőségesen antiszemita, nyíltan zsidógyűlölő portálján is elférne, meg hogy "rossz volt az időzítésem" és inkább egy Izrael melletti kiállásra lett volna szükség.

Őszintén meglepődtem ezeken a megjegyzéseken, mert magam se hittem volna, hogy ilyen félreérthető lett a szerintem teljesen világos gondolatmenetem, amit ráadásul igyekeztem egy higgadt és józan hangvételben megfogalmazni, minden indulattól mentesen. Pontosan azért is, mert a higgadtság és józanság az, amire a legnagyobb szükség van háborús helyzetben - és nemcsak a háborús feleknek, hanem az eseményeket néző kívülállóknak is. Ráadásul éppen ez a kettő az, ami a leginkább szokott ilyenkor hiányozni. Ehhez képest úgy éltem meg, hogy indulatoktól fűtött és emocionálisan telített "nekemrontások" értek utol - mintha valamiféle belerondítást követtem volna el a krízishelyzetben.

Írásom lényegi mondanivalóját képes vagyok egyetlen mondatban is visszaadni: "legyünk józanok, amikor Izraelre gondolunk, mert amit Izraelről gondolunk, az sokszor nem valós, hanem egy idealizált kép". Nos, végső soron ennyi volt a lényeg, ezt akartam kifejezni. Ezt a gondolatot aztán - hogy stílusos legyek - valóságos össztűz érte, miszerint ilyesmiről "nem most kellene írni", amúgy is "a hideg realizmus" nem az ilyen helyzetben elvárható magatartás, és különben is "gyászolni kell" Izrael miatt, nem pedig "kurucinfós" stílusban beszélni. Mindez különösen azért is furcsa számomra, mert a cikket megelőzően már írtam egy külön bejegyzést arról, hogy imádkozzunk Izraelért, beleértve mindenkit aki ott él. Ha úgy tetszik, az volt az első reakcióm. Ami még furcsább és érthetetlenebb, hogy a józan gondolkodásra való felszólítás mitől lesz "rossz időzítés" egy háborús helyzet idején? Ezt a rejtélyt egyszerűen nem tudtam megfejteni a számos komment elolvasása után sem, melyek újra és újra erőltetik az időzítés hibáját. Van olyan háborús helyzet, amikor a józanságot érdemes elvetni? Pont ilyenkor? Pont most? Pont egy háborúban? Most nem kell a józanság? Vajon a józanságra való felszólítás kizárja az együttérzést? Ha józan vagy, akkor nem vagy képes szolidáris lenni? És ha a "hideg realizmus" nem jó, akkor mit kínálunk fel a helyére? Zubogó érzelmeket? Teret adunk a dühnek és bosszúnak - mert az a jó? Mindezt keresztényként hangsúlyozzuk? Tényleg nem értem.

De csakis azért, hogy egyértelműbbé tegyem a nekem egyértelműt, szeretnék kicsit elidőzni a saját érzéseimnél, melyekről - és ennyiben helyt adok a kritikáknak - tényleg keveset tettem említést az előző bejegyzésben, így annak súlypontját jogosan érezhette az olvasó kiegyensúlyozatlannak. Nos akkor bevallom őszintén, természetesen mély megdöbbenéssel és némi haraggal olvastam a hírekben, hogy a Hamász mit művel a gyerekekkel, a civilekkel, a polgári lakossággal. Ha valakinek nem lenne világos, hát leírom kristálytisztán, hogy teljes szívvel együtt érzek Izraellel, őket tartom az ártatlan és megtámadott félnek, és a Hamászt tartom a konfliktus elsődleges felelősének. A Hamász számomra egy elmebeteg, fanatikus, antiszemita erőszakszervezet, egy olyan ellenség, amivel szemben Izrael jogosan lép fel, beleértve a katonai-fegyveres akciókat. Mindezt olyan triviálisnak érzem, hogy ezért nem is tartottam szükségesnek a fejtegetését. A józansághoz és realizmushoz az is hozzátartozik, hogy tisztán lássuk ki a megtámadó és ki a megtámadott ebben a konfliktusban. Mi sem természetesebb ennél. A gyülekezetemben, de még az általam tartott konzultációs órák előtt is imádkozunk Izraelért, főként a szenvedőkért, a bujkálókért, a gyerekekért, nőkért, családokért. Lehet, hogy nem írok le mindent egyetlen bejegyzésben, de azért ezek is ott vannak ám a pakliban.

Viszont van itt még egy dolog, ami tényleg rettentően zavar és amire nem találok választ a saját hitemben, sőt tetszik vagy sem, egyenesen berzenkedek miatta. Próbálok ismét világosan fogalmazni. Egyszerűen azt érzékelem, ha más nemzetről beszélünk és nem Izraelről, akkor hajlamosak vagyunk egészen máshogy mérni az emberi élet jelentőségét és adott esetben a konfliktushelyzetek mélységeit is. (Most mondjam megint azt, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, nehogy bárki megsértődve félreértse?)

Igen, jelen helyzetben éppen Izraelről van szó. Az egyház azonnal feláll, gyászt érez, nem győzi hangsúlyozni milyen fontos az emberi élet értéke, olyanok is megszólalnak, akik egyébként nem szoktak, olyanok is azonnal billentyűzetet ragadnak, akik hasonló helyzetekben tipikusan csendben vannak. Igyekszem ezt megmagyarázni, de bevallom nem teljesen tudom. Izrael teológiai szerepe felbecsülhetetlen, az egész európai kultúrára gyakorolt hatása józanul nem megkérdőjelezhető. Aligha akad keresztény, aki ismeri a Szentírást és ezt elvitatná. A zsidósághoz a kereszténységet mindenképpen különleges szálak fűzik. Nem erről beszélek tehát! Érthető, hogy Izrael fontos nekünk, keresztényeknek.

Amire gondolok, hogy az emberi életeket ettől függetlenül nem teológiában, nemzetiségben vagy kulturális hatásokban mérjük. Ráadásul keresztény emberként azt is látom, hogy a Krisztus-hitben a nemzetek mintha feloldódnának: nincs többé sem görög, sem zsidó, ahogy a zsidó Pál apostol írja, és úgy zárja le végül, hogy mindannyian egyek vagyunk Krisztusban. Nem hiszem, hogy Pál ne érzékelte volna a zsidóság jelentőségét, mégis úgy beszél róla, hogy nem tartja annyira fontosnak, ami mellett kardoskodnia kell. A Filippi levélben kárnak és szemétnek ítél mindent Krisztus megismeréséhez mérve - s bár nyilván nem a zsidó származására gondol (groteszk volna azt szemétnek mondania), de éppen zsidó emberként meglehetősen kemény szavakkal beszél arról, a zsidó törvényekben való buzgósága mennyire nem számít neki semmit sem. Döbbenetes, de már az Ószövetségben is az egyébként dörgedelmes Ézsaiás próféta olyan jövőképet mutat az olvasónak, ahol Asszíra, Egyiptom és harmadikként Izrael jelenik meg - a beteljesedett világban mindhárom Isten népévé válik.

Összegezve tehát én azt látom az újszövetségi felfogásban, hogy a koncepció a nyitás politikája és bár nem a nemzetek megszüntetése, de a nemzetiség háttérbe szorítása. Az Újszövetség egésze amúgy is a keresztény hit valamiféle "népek felettiségének" képét mutatja, hiszen Isten az egész emberiséget egy vérből teremtette, így túl markáns súlya nincs annak, milyen származásúak vagyunk. Aki ebben valamilyen liberális összemosást és a nemzeti szuverenitás tagadását gyanítja, az rossz nyomon jár. Nem tagadjuk a nemzetek létét, csak azt állítjuk, hogy az újszövetségi kortól fogva nem az számít igazán Isten szemében, milyen nemzetiségűek vagyunk. Az újszövetségi keresztény hit perspektívájából úgy néz ki, Isten alapvetően nem Izrael és a többiek közé húz vonalat, hanem inkább azok közé, akik követik Krisztust és akik nem tesznek így. Az emberi élet pedig önmagában érték, tekintet nélkül arra kinek az életéről van szó, bolgáréról, zsidóéról, németéről, magyar életekről vagy amerikaiakéról.

És hát: a probléma itt kezdődik. Nem az a kérdés Izraelt Isten kiválasztotta-e vagy sem - pontosabban szólva, ez nem kérdés. Inkább az a kérdés, a kiválasztottság tényét hogyan értelmezzük. Ha a kiválasztottságot (Izraelét vagy az egyházét) alapvetően nem feladatnak, hanem státusznak látjuk, akkor kezdünk el súlyozni és különbséget tenni nemzet és nemzet, valamint emberi élet és emberi élet között. Erre pedig bizony nagyon is hajlunk, s egyébként hajlott maga Izrael is, meg hajlik akár az egyház is. Emiatt látom azt, hogy keresztények képesek súlyozni a most zajló tragédiákat. Sajnos "jó" illusztrációt kínál erre az orosz-ukrán konfliktus, ami éppen párhuzamosan zajlik az Izrael-Hamász összecsapással. Sokan azok közül, akik sírva gyászolnak az izraeli emberek, nők, gyerekek bestiális halála miatt (teljesen érthetően és jogosan), az ukrajnai helyzet kapcsán már nem írtak cikkeket, nem hallatszott így a hangjuk, nem fejezték ki hosszasan azt, hogy ők mennyire együttérzők... Sőt, ha mondtak is valamit, sokan inkább még a megtámadott felet hibáztatták, Zelenszkijt bohócnak nevezték és azt emlegették fel, hogy végre béke kellene Ukrajnában, mert ha fegyvereket kapnak, abból csak háború lesz. Nem a levegőbe beszélek, személyes tapasztalataimra is gondolok: olyan ismerősökre, akik egy vállrándítással elintézték az ukrán halottakat (azt hangsúlyozva, hogy "nem kellett volna szórakozni Putyinnal"), de mélyen szomorúak a zsidó gyerekek, nők, családok miatt, mert ők "Isten népe" (az ukrán gyerekek meg hát... csak ukrán gyerekek). Ugyanezek az emberek úgy vélekednek, hogy Ukrajna ne küzdjön, ne fegyverkezzen, ne kapjon külföldről fegyvereket, hiszen az gonoszság és csak a konfliktus folytatásához vezet. Inkább üljön tárgyalóasztalhoz a béke érdekében és fejezze be a háborút!

Mindjárt más a helyzet, ha Izraelről van szó. Hát akkor aztán nem: akkor "gyászolva" követelik a helyet annak a gondolatnak, hogy igenis legyen válaszcsapás, Amerika küldjön csak fegyvereket, nehogymár Izrael simán elnézze mi történik a saját országában, nekik joguk van rakétákra rakétákkal válaszolni és joguk van a kemény megtorláshoz!

Nem emlékszem arra, hogy keresztények az emberi sorsok védelmében hangosan kiálltak volna nemcsak az ukrán, de akár az elmúlt éveket tekintve az afgán vagy szíriai szerencsétlenekért, hogy gyászolták volna az ott meghalt nőket és gyerekeket, a tálibok gonoszságától napi szinten szenvedőket - hiszen azok egy része amúgy is messze van tőlünk, persze Isten áldja meg őket is (ennyit azért kötelességtudatból illik mondani), de ennyi az egész. Pedig a hétköznapi megélés szintjén a legtöbbjüknek pontosan annyi köze van egy elhunyt izraeli állampolgárhoz, mint egy elhunyt szíriaihoz: azaz abszolút semennyi.

Csak én vagyok, aki érez itt egy durva kettősséget? Tényleg a "gyászról" van itt szó, vagy csak egy szimpátiát keltő szó mögé bújtatjuk az elfogultságunkat? Már bocsánat, szerintem ha bárkit és akárkit megtámadnak, akkor joga van védekezni, ukránnak, zsidónak, akárkinek akárhol. Egy ukrán, palesztin, zsidó kisgyermek élete elképesztő veszteség, felfoghatatlan fájdalom és elfogadhatatlan kár. Egy keresztény számára teljesen mindegy kellene legyen, amikor egy gyereket meggyilkolnak, hogy miféle gyerekről van szó: hogy palesztin óvodásokra hullanak izraeli bombák, vagy a Hamász pokolgépe robban egy izraeli óvodában. És mégis, az egész hangsúlyaiból érződik, hogy különbséget teszünk, elválasztó vonalat húzunk, intenzíven foglalkozunk valakikkel, míg másokat teljesen háttérbe száműzünk, sőt akár meg is magyarázzuk, miért járunk el helyesen. Nos, ez is olyan, ami engem zavar: nem az Izrael melletti kiállás - az teljesen normális - hanem hogy ezzel magától értetődően együtt jár mindenki más háttérbe szorítása. Az ilyen hangsúlyfelborulások pedig bizony mindig ott és akkor keletkeznek, ahol és amikor valami egyensúlyvesztés történik a gondolkodásunkban. A "hideg realizmus" pedig többek között arra is jó, hogy ráirányítsa erre a figyelmünket.

Tovább

Ahol súlyunk van és ahol nincs - hogyan lássuk Izraelt és a háborút?

Az elmúlt napok véres eseményeit, melyek a Gázai-övezetben egymást követik, tulajdonképpen nem kell magyarázni. Mármint akkor, ha a történések látens rétegét nézzük: halott emberek ezrei, civilek elrabolva, házak lerombolva, hulló rakéták, gépfegyverropogás, félelem és rettegés. Sajnos mindez magáért beszél. Ha viszont a látvány értelmezéséről van szó, máris széttartóak lesznek a magyarázatok. Utóbbi kapcsán pedig szerintem egyáltalán nem mindegy, hogy egy fejvesztett politikai kérdésben próbálunk-e józan álláspontot találni magunknak keresztényként.

Nem kívánok sem geopolitikai szakértőként tetszelegni, sem keresztény cionista megmondóember lenni, mint akinek az asztalán kiterítve fekszik egy szellemi térkép, hozzá kész magyarázatokkal a most kirobbant izraeli-Hamász konfliktus kapcsán. Nem akarom a történtek politológiai, haditechnikai és stratégiai, sem pedig történelmi áttekintését nyújtani - nemcsak azért, mert ezeken a területeken laikus vagyok, hanem mert egy blogbejegyzés nevetségesen kevés lenne a helyzet részletes elemzésére, és inkább csak félreértésre adna okot az amúgy is érzékeny kérdésekben.

Amiről most beszélni szeretnék, az inkább a borzasztó konfliktusra adott keresztény reakciók két nagy csoportja, amit magam körül tapasztalok. Az egyik hangosabb, a másik pedig szalonképtelenebb, vagyis inkább talán elfogult.

Egyfelől, vannak olyan szem előtt lévő keresztény szervezetek, protokollszemélyek, teoretikusok, akiktől egy ilyen helyzetben valahogy jogosan elvárható a megszólalás. Ide sorolhatjuk Ferenc pápát vagy éppen az Egyházak Világtanácsát, adott esetben más egyházi méltóságokat és a közéletben súlypontként szereplő aktorokat. Első pillantásra azt mondanám, hogy azoknak a hangoknak, melyek tőlük hallatszanak, legalább van vagy lehetne némi súlyuk. De mindig kiderül, hogy nincs. Ferenc pápa, az EVT és az előbb említett "más egyházi méltóságok" természetesen elítélik a vérengzést és mielőbbi békére szólítanak fel. Miért, mi mást mondhatnának? Olyan ez, mint amikor Orbán Viktor a napi sajtóban újra és újra elismétli az orosz-ukrán háború kapcsán, hogy mi a béke oldalán állunk és milyen jó lenne, ha megint béke lenne. Nonszensz lufi, maga a tökéletes nulla. Hasonlít ahhoz, mint amikor egy ismerősömnek meséltem, hogy rengeteg a stressz az életemben és ez már sajnos fizikai tüneteket is produkál - mire az volt a válasza, a dolog egyszerű, hát ne stresszeljek annyit!

Mindannyian tapasztaljuk a gyakori helyzetet, hogy minél nagyobb súllyal esik a latba valaki személye, annál inkább hajlani fog az ilyen üres semmitmondásokra. Ezeknek pedig pontosan akkora hatásuk van a tényleges békére, stresszre, konfliktusra, mint egy szellentésnek a Hortobágy klimatikus viszonyaira. 

Másfelől ott van a "keresztény kisember" hangja is, aki ezekben a napokban izraeli zászlót lenget, az apokalipszis lovasairól beszél vagy frissíti a Facebook profilját valamilyen izraeli szimbólumra. Az ő hangjuk nyilván nem hallatszik messzire, de nem is egységes, viszont vannak közös pontjaik. Ezek egy része véleményem szerint teljesen indokolatlan és túltolt filoszemitizmuson nyugszik - és nem egyszerűen az izraeli emberek iránt érzett szeretetről vagy a háborús szenvedőkkel való együttérzésről, hanem értelmetlen rajongásról van szó. Épeszű ember természetesen Izrael oldalán áll ebben a konfliktusban és nem egy brutális, ostoba, könyörtelen terrorszervezet felén. Izrael a megtámadott fél, főleg a civilek, akik leginkább elszenvedik ennek a konfliktusnak minden csapását. Szégyenteljes dolognak tartanám arról magyarázkodni, hogy milyen fontos imádkozni értük keresztényként és együtt érezni velük a szenvedéseikben - és ezzel sem teszünk semmi említésre méltót vagy különöset értük. Ugyanakkor azért én fontosnak tartom kijelenteni a következőket is - a józanság kedvéért:

1. Nem "Isten választott népét" támadta meg a Hamász. Már csak azért sem, mert Isten választott népe az egyház (és Izrael), ráadásul a zsidóság nemzetiségként lélekszámát tekintve nagyobb részt nem is Izraelben él. Mindezen túl Izrael soknemzetiségű ország, a támadástól viszont minden nemzet szenved.

2. A mai Izraelnek semmi köze nincs a bibliai-ószövetségi teokratikus királyság Izraeléhez. Ez a dolog, amit vastag romantika övez ma sok hívő fejében, pedig teljesen abszurd és minden valós alapot nélkülöz. Izrael itt és most nem valamiféle "idilli Isten népe" hely, ami egyébként sem létezett soha, még a Bibliában sem. Amikor a mostani Izraelbe beleprojektálják hívő emberek a fejükben és szívükben élő szappanos "választott nép" képet, olyasmit csinálnak, aminek semmiféle bibliai alapja nincs és nagyon messze esik a mai Izrael általános állapotaitól. Ezt a mesterséges rajongást sajnos előszeretettel tartják fent keresztény körökben. Amint pedig valaki erre felhívja a figyelmet, azonnal rásütik az antiszemita bélyeget.

3. A mai Izraelben zsidónak lenni sokszor inkább nemzetiségi, mintsem vallási kérdés. Tudjuk persze, hogy a "zsidó" kifejezés egyszerre jelenti mindkettőt, de nem biztos, hogy azonos súllyal. Ezt személyesen volt alkalmam megtapasztalni, amikor egy zsidó professzor asszonnyal beszélgettem a Dohány utcai zsinagógában. A hölgy a zsidóság avatott ismerője és határozottan úgy fogalmazott, hogy egy ma élő zsidó ember egyenesen sértőnek tartaná, ha a zsidóságára leginkább vallási módon tekintetének - hiszen az alaphangon nemzetiségi kérdés. 

4. A mai Izrael tendenciáiban szekuláris, sőt vallásilag szinkretista katonaállam

A mai Izrael egy katonaállam, szekuláris, világi demokrácia, plurális, sőt néhol még szinkretista vallási jelenségeket is produkáló vidék. Nem akarok a kelleténél erősebben fogalmazni, de Tel Aviv bizony a világ egyik legismertebb és legkedveltebb partihelyszíne (a most kirobbant konfliktus is egy bulin vette kezdetét), a melegek egyik frekventált nemzetközi központja, a szinkretista baha'i vallás nemzetközi székhelye. Vitatkozhatunk az egyes tételekről külön-külön, mindazonáltal Izrael sok olyasmit is megtestesít, amit a mai bibliai etika alapján a legtöbben valószínűleg súlyos erkölcsi ferdeségnek minősítenénk. Természetesen ettől függetlenül ez nem lehet indok arra, ami történt és történik - csak azért említem, mert a romantikus Izrael-képet jelentősen árnyalja.

5. A mai Izrael még saját vallását sem veszi igazán komolyan

Kívülállóként talán nem vesszük észre, hogy az izraeli zsidóság sem egységes és egymással is veszekedő, táborokra oszlott vallási ügyekben. Bár alkotmányában a Tórának fontos szerep jut és a szombat vallási értelemben is pihenőnap, ha valamiféle "szellemi röntgenképet" csinálnánk, mégis azt kellene mondani, hogy a hétköznapokat nem járja át a hit Izraelben. A zsidó lakosságnak csak mintegy 20%-a tekinthető vallásosnak. Gondolj erre, amikor imádkozol "a hitben kiválasztott zsidó testvéreinkért"! Akkor már azért is imádkozz, hogy térjenek meg.

6. Izrael nem egy országgal áll háborúban, hanem a Hamásszal, ami a saját palesztinjainak is árt

Nagyon fontos szerintem ezt kijelenteni: nem országok háborúznak egymással, hanem egy szuverén ország és egy ismert terrorcsoport - legyen utóbbinak akármekkora potencialitása. Teljesen más dimenzió lenne, ha Irán vagy bármely más arab ország hadat üzenne Izraelnek, ennek a súlyát valószínűleg ők is érzik. Az lehet, hogy kifejezik a szimpátiájukat a Hamász felé, de ezt hadpolitikai okokból is tehetik: "mi kinyilvánítottuk, hogy veletek tartunk, de ettől beljebb nem akarunk menni". Ezen túl pedig ugyanígy fontos kimondani, hogy nem a zsidók harcolnak a palesztinokkal, nem a két nép konfliktusáról van szó: a Hamász a saját palesztin népének is brutális szenvedést okoz Gázában, hiszen fogy az étel, egyre kevesebb az ivóvíz - és be se juthatnak egyelőre tartalékok. Kaiser Ferenc, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem docense azt mondta, a Hamász a legtöbbet a palesztin népnek árt ezzel az egész akcióval. Nemcsak az előbb említett étel-ital-gyógyszerhiány miatt, hanem azért is, mert a Hamász könyörtelensége "az egész népre ráégett". A világ szeret sémákban gondolkozni és ezt mind a két fél - a Hamász és Izrael - ki is fogja használni. A séma azonban ettől még csak séma marad.

Mielőtt bárki dühösen nekem esne valamiféle antiszemitizmust kiszagolva a fentiek mentén, gyorsan leszögezem, hogy gyűlölöm az antiszemita gondolkodást, de sokszor bárgyúnak vélem a túltolt filoszemitizmust is. Nem akarok arról sem okoskodni, vajon mennyire "érdemelte meg" Izrael mindazt, ami most történik velük. Ez már csak azért is hasztalan lenne, mert biztos vagyok abban, a világ bármely nemzete kapcsán elő tudnánk kotorni nagy mennyiségű tényanyagot, amivel kellő számú indokot sorolhatnánk fel az őket sanyargató politikai-gazdasági-természeti csapások mellett. Ennek nem sok értelmét látom.

Ami azonban adódó teendő lehet az imádságon kívül a kereszténység számára, hogy amennyire lehetséges, próbáljon enyhíteni az összecsapásokat átélő civilek szenvedésein, tekintet nélkül az elszenvedők vallási vagy nemzeti hovatartozására. Nagy kérdés lesz például, amiről politikai elemzők is beszélnek most, hogy Gázát teljesen izolálják-e a környezetétől, vagy beengednek segélyszervezeteket, humanitárius egységeket, hogy végezzék ott a munkájukat? Az ott felhalmozott készletek ugyanis nyilván nem tartanak ki a végsőkig, márpedig akkor borzalmas humanitárius katasztrófa fog bekövetkezni, ami még a Hamász gyomrának is sok lehet. (Ne feledjük, nagyjából hatszázezer ember él arrafelé!) Egyes vélemények szerint ha kinyitják a kaput az izraeli oldalon, azzal ugyan segíthetnek, de a válaszcsapás erejét veszítheti - ha pedig zárva tartják, jogosan lesznek vádolhatók azzal, miszerint Izraelnek nem számít a civilek élete. Ez pedig feltüzelheti a Hamász mellett a többi terrorcsapásra fogékony szervezet aktivitási vágyát, ami tovább mérgesítheti és eszkalálhatja a szituációt. Izrael most nagyon nehéz politikai helyzetben van. 

Kisebb pokol szakadt most arra a földre, ami persze eddig sem volt a mennyország: legyen ez akár ítélet vagy megtisztulás, az emberi együttérzés a minimum, amivel az egész téma felé fordulhatunk. Az együttérzésünk pedig szívből jár a szegény zsidó és palesztin családoknak, nőknek és gyerekeknek is.

Tovább

"Világot cserélek"

Most éppen Pajor Tamás új klipjét nézegetem, melynek utolsó néhány sora így hangzik: "A hangom csuklik ne láss, lelépek / Az idő elás, eléget / Megyek, világot cserélek". Aztán amikor vége a dalnak, beleolvasok a hírekbe és azt látom, megtámadták Izraelt. Folyik a vér, hullanak az emberek, tombol az erőszak - mondhatnám nincs ebben különös, de inkább azt mondom: tényleg szükség volna világot cserélni.

Nem szép dolog cinikus humor bevetni amikor az ukrán-orosz háború mellett most már van egy Hamasz-Izrael konfliktusunk is (noha utóbbi nem két ország, hanem elvileg egy terrorszervezet és Izrael között zajlik). De tényleg azt kell mondjuk, csak a "szokásosat" látjuk. Nincs itt semmi új fordulat tulajdonképpen. Szokásos, hogy egy éppen erőre kapó terrorszervezet megtámadja Izrael valamely részét. Szokásos, hogy ilyenkor mennek a fogadkozások, miszerint "kisöpörjük az összes terroristát". Szokásos, hogy a terroristákkal szimpatizáló államok - mint amilyen például Irán - magát a megtámadott félt hibáztatják, ahogy a szokásos elrendezésben várhatók majd a politikai reakciók minden más ország, minden más párt és véleményformáló, hangadó ember részéről.

Az egyetlen, ami talán kicsit túlmegy a szokásoson az a gázai akció volumene és az izraeli hírszerzés teljes csődje. Váratlan, komoly nagyságrendű, összehangolt támadás zajlik, amiről mintha senkinek nem lett volna előre sejtése sem. Keresztényként a sok "szokásos" és kiszámítható elemhez természetesen hozzá kell tennünk a "szokásos keresztény"-nek tűnő frázist is - de ha hiszi az olvasó, ha nem, én ezt most komolyan írom: imádkozzunk Izraelért. Miközben utálom az antiszemitizmust, nem tartom magam deklaráltan filoszemitának sem. De azt elismerem, hogy a hitem miatt Izraelnek igenis különleges lapot osztottak - ezt talán keresztényként nem is kell magyarázni.

Amikor ezeket a sorokat írom, éppen 350 izraeli és 313 palesztin ember halt meg. A rakéták ezrével hullanak, tucatjával ejtettek túszokat, épületeket tettek a földdel egyenlővé. Nem akarom én ezt az egész helyzetet megfejteni, talán nincs is ember, aki tudja. De azt hiszem megfejtés nélkül is fogalmazhatok úgy, a fohász alapvetően nemcsak az Izraelben élő zsidókért, hanem az Izraelben élő emberekért is szólhat, tekintet nélkül arra milyen nemzetiségűek. Mi végre ez az egész? Minek folyik ennyi vér? 

És mikor akarunk már "világot cserélni"? Gyanítom, utóbbi nem rajtunk múlik, de egyre inkább szükségünk lenne rá...

Tovább