Október 3

Ez most csak egy szilánk lesz, egy rövid bejegyzés. Az elmúlt hetekben azzal szembesültem, hogy van egy fenevad, ami a környezetemben ólálkodik, és most éppen rátelepedett egy dologra, amit úgy hívnak: népszavazás. Ez a fenevad balról-jobbról be akarja nyelni az embereket, és ezt a benyelést az agyuknál kezdi csinálni.

Mindenki az "októberkettőről" beszél, hogy akkor majd eldőlnek a dolgok. Igen, októberkettedikén, mert akkor a mi ikszünkön fog múlni Magyarország jövője, hogy jönnek az arabok és megölnek minket, felszámolják a magyar kultúrát gulyáslevesestül meg népihímzésestül, kicserélve a sátáni iszlámra, vagy hála annak a jól behúzott iksznek, túléljük a gonoszt. A másik meg azt mondja, vendégszeretőnek kell lenni, mert ezek a messziről jött muzulmánok tulajdonképpen a barátaink: egykettőre beállnak majd ide dolgozni, meg az integrálódás is menni fog valahogy, elegendő ha adunk nekik plüssjátékot és kedvesek vagyunk hozzájuk.

A fenevad azonban nemcsak arra vette rá az embereket, hogy mindenki csupán egy oldalról lássa az októberkettőt meg az egész dilemmát (balról vagy jobbról), hanem ami engem keresztényként zavar, elhintett köztük egy csomó érzelmet is. Olyan érzelmeket, hogy bizony azt kell mondjam, még a keresztényekre sem mindig ismerek rá bennük.

Az egyik oldalról azt hallom, a Teréz körúton biztos a kormány titkos megbízásából robbantott valaki valamiképpen, lám ez ékesen bizonyítja, hogy a jobboldal már ölni is képes azért, hogy az emberek mellette szavazzanak. De hát eddig is sejtettük, hogy minden földi gonoszság forrása tőlünk (vagyis az origótól) csakis jobbra található - ahol az emberek számítók, korruptak, hibát hibára halmoznak, tehetségtelenek és maradi konzervatívok. Aki "ezekhez" tartozik, az biztosan mindenben egyetért "ezzel az egész bagázzsal", ami mindig téved vagy hazudik, és egyházi szinten csak képmutató nagyegyháziakból áll. Aki "nekik" húzza be az ikszet, az rasszista és idegengyűlölő, világos ez, mint a nap.

A másik oldalról is nyomják a csengőt. Ismerősöm mondja, jobb ha felkészülök rá: bejönnek ide "azok onnan", és egyik reggel arra ébredek, hogy éppen fűrészelik a torkomat Allah nevében. Azok betegek, fertőzőek, gonoszak, fanatikusak, és úgy szaporodnak, hogy pillanatok alatt felszámolják egész Európát. Persze, valamiféle háború van náluk, ami elől biztosan akadnak menekülők, de hát nézd meg őket közelebbről: a szerencsétlen külső csak álca, ezek többsége csak unta az otthoni banánt és idejött hódítani, mert pont a magyarok munkájára vágyik. Aki nem megy el szavazni vagy rosszul szavaz, az egészen biztosan azt akarja, hogy a gyerekét "ezek" megerőszakolják.

És mindezek a gondolatok leöntve félelemmel, telve a másik oldalon állók és a másik országból származók, a más vallást követők és másként gondolkodók iránti agresszív elutasítással. Undor és utálat, düh és szorongás kavarodik ebben a politikai koktélban. Ez a sok érzelem, feszültség, acsarkodás pedig az "októberkettő" köré fonódik, mintha ott akarna kitörési pontot találni magának, mintha ott lezárulna valami történelmi korszak, ami után valami másként lesz, mint ahogyan eddig volt. Azt látom, ehhez hasonló emóciók dolgoznak most keményen az emberek agyában. Vajon az "októberhárom" tényleg más lesz majd? Vajon hétfő reggelre eloszlanak a felhők? Vajon a következő hét elején eltűnik majd a fenevad?

Bár le tudnám írni, hogy igen, ám közben arra gondolnék, hogy nem. Ehhez már túl nagyra nőtt: régóta etetjük, régóta tápláljuk. Tartok tőle marad még velünk egy darabig... 

Tovább

Félház

Jogosan kaptam kritikát olvasóimtól, hogy úgy írtam a Felházról pozitívan, hogy magán a rendezvényen ott sem voltam. Hallani a visszajelzéseket és azokból levonni a konzekvenciákat, vagy venni a fáradtságot és személyesen meggyőződni a dolgokról, nos az valóban két különböző dolog. Így tehát elmentem a soron következő alkalomra, de mégsem a csorba kiköszörülése végett, hanem azért, mert őszinte kíváncsiság hajtott, hogy megnézzem milyen potenciális lehetőségeket rejtegethet ez a keresztény tiniket és fiatalokat megszólító spontán rendezvénysorozat.

Kép innen

Jellemző rám, hogy szeretem a magas labdákat lecsapni, és bizony a mostani Felházat elnézve tálcán kínálta magát egy szó: félház. A legelső és legnyilvánvalóbb benyomásom ugyanis az volt, hogy az egyébként tágas Tüskecsarnokban szinte üresen konganak az ülőhelyek. Gyakorlatilag komplett szektorok álltak elhagyatottan, ahol csak néhány, hozzám hasonló öregember szemlélte az eseményeket. A helyzet később azért javulni látszott, s ahogy haladtunk előre az este eseményeiben, úgy kissé növekedett az érdeklődés is. A küzdőteret tekintve egyébként nem volt ok a panaszra, hiszen a csarnoknak azt a részét többé-kevésbé megtöltötték a fiatalok. Egy szürreális pillanatban elsétált mellettem egy fiatal apáca is, aki egy roma srácokból álló csapatot kísért: valószínűleg elhozta a fiúkat, hogy megmutassa nekik milyen, amikor hozzájuk hasonló kamaszok Istennel foglalkoznak.

Én sem tudtam milyen, és amit ezen az estén megtudtam, az a jelek szerint pontosan ugyanaz, mint amit már nyár előtt is tudni lehetett. Adott egy koncepció, melynek a lényege, hogy nincs koncepció. Összejövünk, mi keresztény fiatalok, órákon keresztül énekelünk egy szinte már végletekig lecsupaszított dicsőítő csoport vezetésével, néha kicsit imádkozik vagy beszél valaki közben, aztán igyekszünk prófétálni és gyógyítani is, ha a Mennyből azt így kívánják. És persze szeretnénk egyszerűek és hitelesek maradni, ha pedig néha hülyeségeket beszélünk menet közben, hát azt is felvállaljuk, mert mi ilyenek vagyunk. Nem tökéletes megmondóemberek, akik mindig hibátlanok, és ezzel teljesítik az életbe belefásult, cinikus idősek magas elvárásait, hanem még kedves és tapasztalatlan fiatalok, akik azért alapvetően mégis csak Istent szeretik. Aztán ezt az egészet mindenki úgy értékeli, ahogyan akarja.

Ennyi és nem több a Felház, olyan mint egy hatalmas tábortűz, ami mellé odatelepszik, aki akar, és úgy magyarázza az élményeit, ahogyan óhajtja. Valaki azt élvezi, hogy a tűz melegíti, valakinek a füstje csípi a szemét, vérmérséklettől, kegyességi ízléstől és aznapi hangulattól függően. A vélemények különbözhetnek, de az biztos, hogy ottlétem alatt durva túlkapásokkal, karizmatikus extremitással nem találkoztam. (Igaz, nem maradtam ott a végéig.) Nem vagyok már annyira fiatal, ezért kilógok a célközönségből, de azt el tudom képzelni, hogy egy mai fiatalnak ez a jó értelemben vett szabadság és éjszakába nyúló laza együttlét sokat jelenthet. És ha ők ezt élvezik, akkor csinálják nyugodtan, ez eddig sem volt, és ezután sem lehet kérdés.

Ugyanakkor - a sok dicséret mellett - mégiscsak megfogalmazódott bennem némi kritika. 

Hadd kezdjem azzal, hogy a magam részéről nagyra értékelem a spontaneitást, amivel a szervezők próbálkoznak. Rögtönzés és a helyzetekhez való alkalmazkodás nélkül a legveretesebb keresztény rendezvényeken is úrrá lesz egyfajta kimért, szögletes unalmasság. A keresztény rendezvények, istentiszteletek, összejövetelek jó része pontosan ezzel a jelenséggel küzd: már azelőtt tudható hogyan végződnek, mielőtt egyáltalán elkezdődtek volna. Világos, hogy a Felház éppen ezzel a szürkeséggel kíván szembemenni, hiszen a fiatalok alkatuknál fogva unják a túlságosan kiismerhetőt, a módfelett kiszámíthatót és ezért unalmast. A törekvés, hogy csináljunk valami állati spontánt, ebben a korosztályban szerintem teljesen természetes és magától értetődő. Mégis, a spontaneitás potenciálisan csak akkor tud jól működni, ha mögötte ott vibrál a mély tárgyi tudás, az élettapasztalat, és hogynemondjam, az alapos igeismeret. Egészen más az, amikor egy vérprofi gitáros játéka közben egyszer csak elengedi magát és improvizálni kezd, vagy amikor egy olyan zenész próbálkozik ugyanezzel, aki három akkordot tud lefogni. Előbbi gyönyörűség, magával ragadó sodrás, utóbbi inkább kínos és erőltetett próbálkozás annak érdekében, hogy létrehozzon valamit. Spontánnak lenni akkor lehet igazán, ha az improvizációnak van miből merítenie. Nem vagyok arról meggyőződve, hogy a Felházban szellemi értelemben ez lenne a helyzet.

Pusztán az a tény, hogy az események nem egy kitalált koreográfia szerint zajlanak, önmagában nem garancia a hosszú távú sikerre, ha nem áll az egész mögött egy súlyos igei megalapozottság és mély tapasztalat. Fiataloknál azonban nem tűnik reálisnak ilyesmit elvárni, ahogy ez számomra át is jött az este folyamán. Ezért bizonyos értelemben ez a Felház számomra félház maradt, és most nem csupán a tömeg hiányára gondolok: ha nincs megtelve egy csarnok, akkor is működhet egy rendezvény. Ha azonban nem érezni mögötte egy komoly alap jelenlétét - teológiai és más értelemben -, akkor csupán a spontaneitásra támaszkodni bizony nem tűnik elegendőnek.

Mintegy fél évvel ezelőtt többen azt írták és mondták, hogy a "Felházból még bármi lehet". Érzésem szerint ez az állapot semmit sem változott: én is ugyanezt tudom elmondani saját tapasztalataim alapján. Kérdés azonban, hogy lehetséges-e ezt a kérdőjeles állapotot hosszú távon fenntartani? A radikális mozgalmakkal kapcsolatban olvastam egy jogos felvetést (radikális mozgalom alatt most nem csak a kereszténységen belüli, hanem azon túli, például radikális politikai mozgalmakat is értek). Ha egy ilyen mozgalomban, amely komoly elköteleződést kíván és a Nagy Fordulatra várakozó emberek tömegeit gyűjti össze, sokáig eldöntetlenül maradnak a dolgok, a mozgalom egy idő után magától elhal. Néhány évig meg lehet tenni, hogy nagy szavakat kiabálunk a színpadról és feltüzeljük ígéretekkel a mozgalom aktivistáit, a tömegeket, a mozgalmat követőket, de ha ez hosszú idő után is megmarad ezen a szinten úgy, hogy nem történik valami perdöntő, kézzelfoghatóan pozitív vagy negatív esemény, a mozgalom maga elkerülhetetlenül a leépülés útjára lép. 

A Felház egyelőre még mindig a bizonytalanság zónájában áll számomra: valami nagyon jó is kisülhet belőle, de akár az is lehet, hogy egy idő után elveszíti népszerűségét. A továbblépéshez azonban szintet kell ugrani, mert ezt a bizonytalan állapotot sokáig nem lehet fenntartani. Még a spontaneitás is szürkébe fordul, ha nem kap valamiféle keretet. Őszintén szurkolok a szervezőknek ahhoz, hogy megtalálják a továbblépés helyes irányát, ami a kihűlés helyett a kibontakozás felé viszi őket. Jót tenne ez mindenkinek, de leginkább a saját korosztályuknak...

Tovább

Nagyon kicsik a nagyon nagyban

Szóval Isten megteremtette az Univerzumot: galaxisok, naprendszerek, bolygók milliárdjait csak azért, hogy egy légypiszoknál is kisebb planétán, amit Földnek hívunk, ott legyen az emberiség. Meglehetősen beképzelt álláspont azt hinni, hogy egy ilyen roppant nagy eseménytér csakis a mi kedvünkért létezik. Ráadásul, egy alkotó elme szemszögéből nézve iszonyú pazarlás ekkora Világegyetemet létrehozni egy jelentéktelen bolygóért - mondják az ateisták. Hát tényleg ilyen jelentéktelenek vagyunk?
 

John Lennox (balra) és Lawrence Krauss (jobbra)

A felvetés világos és sokszor előkerül. Az ember megszédül, szinte megrészegedik, ha a körülötte lévő valóság méreteire gondol, és ebből csupán egy dologra képes következtetni: önmaga jelentéktelenségére. Kopernikusz és Galilei munkássága emocionálisan is megterhelő lehetett, mert mindketten rávilágítottak arra, hogy nem mi vagyunk a létezés középpontjában. Ám ha csak egy galaktikus pattanásnak számítunk a Világegyetem testén, akkor milyen alapon is beszélünk arról, hogy ez az egész a mi kedvünkért és boldogulásunkért létezik?

A kérdéssel foglalkoztam már korábban itt a blogban is - akkor megemlítve, hogy a jelentőség fogalmát nem biztos, hogy különféle méretekben és időben kell meghatározni. Éppen ellenkezőleg: inkább a bonyolultság és a tudatosság mértéke az, ami valaminek jelentőséget kölcsönöz. Ennek értelmében pedig bizony azt látjuk, hogy sem a nálunk kisebb mérettartományban (az atomok világában), sem a nálunk nagyobb mérettartományban (a galaxisok világában) nincs olyasfokú komplexitás, mint ami csak egyetlen egy emberi lényt jellemez. Úgy is mondhatnám, hogy az Univerzum, ami a fejünkben van sokkal nagyobb és összetettebb, mint az Univerzum, ami kívülről körülvesz bennünket.

Azért agyalok most ezen a kérdésen, mert az előző bejegyzésben említett John Lennox és Lawrence Krauss egy vitáját hallgattam a napokban, ahol ez a dilemma ismét felbukkant. Krauss érvelésének egyik lényeges pontja és tulajdonképpeni mondanivalója az volt, hogy a nagyon kicsi emberiség itt vegetál a nagyon nagy Univerzumban - ennek a pazarlásnak pedig egy Teremtő Intelligencia szemszögéből nézve nincs semmi értelme. Egy istenség nem pazarol - nem művel olyat, hogy a nagyon nagy eseménytérből a nagyon kicsire fókuszál.

Nos, természetesen elfilozofálgathatunk azon, hogy minek mennyi értelme van, mindazonáltal eszembe jutott az érvelést hallgatva, hogy Istenre szerintem mégis csak jellemző, hogy a nagyon nagyban a nagyon kicsire fordítja a figyelmét. Ebből a perspektívából szemlélve kész viccnek tűnik, hogy éppen Izraelt választotta ki saját céljai elérése érdekében. Bármennyire is szeretjük hangsúlyozni a zsidóság elsőbbségét, a helyzet az, hogy Izrael nem számított jelentős népnek a maga korában. Asszíria, Babilon, Egyiptom - csak néhány példa a világbirodalmakból, melyek talán jobb és logikusabb választásnak tűntek volna egy istenség számára. Esetleg a kínaiak, akik kulturális, tudományos és más értelemben is fejlettek voltak. De hogy éppen Izraelt, egy jelentéktelen, maroknyi, a többiekhez képest kissé elmaradott, írástudatlan nomád népet válasszon ki Isten - ez meglehetősen nonszensznek tűnik. Ráadásul a bibliai szövegben maga Isten is megerősíti, hogy nem a nagyságuk miatt döntött a zsidóság mellett, hanem mintha annak ellenére tett volna így. (Valószínűleg azért is, hogy Izrael ne mondhassa, ha elért eredményeket, azt saját potenciáljának köszönheti.)

A "kicsinek a kiválasztása a nagyban" gondolat aztán akkor éri el a tetőpontját, amikor maga Jézus születik meg. Mindez egy porfészekben, egy jelentéktelen nulla faluban, ráadásul annak is egy félreeső helyén történik. Azt hiszem abban is egyetérthetünk, hogy Jézus jelentőségét sem a pozíciója adta: megjelenésében tulajdonképpen átlagember benyomását kelthette. Vándortanítóként és gyógyítóként élte le földi életét, amiből ráadásul csak három évet szánt szolgálatra - tehát leélt 33 évének kevesebb, mint a tizedét. Egyházat sem alapított, csak 12 halászemberre örökítette küldetését.

Isten hozzáállása az ateista logika szerint csupa pazarlás.

Az a helyzet, hogy a jelentőség kérdését szem előtt tartva - mármint ha a jelentőséget egyfajta grandiózusságként, nagyságként és kiemelkedő pozícióként képzeljük el - újra és újra azzal szembesülünk, hogy Jahve mintha az elvárásokkal szemben haladna. A nagy és a kicsi közül tipikusan a kicsit választja, a jelentőségteljes és az elhanyagolható méretek melletti döntés esetében jellemzően utóbbira szavaz. Ha nem is mindig, de a fent említett kulcspontoknál látunk erre példákat. Márpedig ha a Szentírás szerint ez egy olyan tulajdonság, amivel Isten rendelkezik, akkor miért ne tehetne így kozmikus léptékben?

Jelentéktelenek vagyunk, akik egy jelentéktelen bolygón élnek? Attól függ mit értünk a jelentéktelen fogalma alatt. Mindazonáltal azt látjuk, hogy Jahvéra jellemző tett, hogy a nagy eseménytérben a grandiózus helyett a jelentéktelennek tűnőt válassza ki tervei megvalósításához. Ha pedig valakit nagyon letör a gondolat, hogy a bámulatos nagy kozmoszban a porszemnél is kisebbnek kell látnia magát, egy kis lelkifröccsnek jól jöhet Pascal nagyon találó megjegyzése:

"Mi az ember a természetben? Semmi a végtelenhez képest, minden a semmihez képest. Valami a semmi és a minden közt, középen."

Tovább

A tudomány minőségellenőrzése és Stephen Hawking filozófiája

Szegény Stephen Hawkingot rövid időn belül már másodszor veszem elő itt a blogban, pedig alapvetően nincs problémám és nem is szoktam foglalkozni vele. Elismerem tengernyi eszét, fizikus kvalitásait és heroikus küzdelmét a betegségével szemben, ám John Lennox szikrázóan szellemes kis írása kapcsán eszembe jutott, hogy az olyan kaliberű emberek, mint Hawking nagy hibát követnek el, amikor a filozófiai gondolkodást megpróbálják kizárni a megismerés köréből. Noha azt hiszik, ezzel a tudomány fejlődését szolgálják, meglehet inkább ártanak annak.

Stephen Hawking tehát nem szereti a filozófiát és a metafizikai dilemmákat. Ezzel valószínűleg nincs egyedül azok között, akik természettudományos területen mozognak. A metafizikai spekulációk sokszor mintha maszatolnának, elvesznének az elméletek részleteiben. A filozofálgatással nem megyünk semmire - gondolhatják a természettudósok, és ahogy az előző bejegyzésben írtam, ebben valóban sok igazság van, ha a filozófiát, a teológiát vagy az elmélkedést csak önmaga kedvéért műveljük. A klasszikus mondás szerint a természettudós rossz filozófus, inkább az egzakt, jól megfogható, matematizálható, pontosabban leírható dolgokat szereti. Leegyszerűsítve: míg a humán tudományok képlékenyek és nehezebben körülhatárolhatók, a reáltudományok ehhez képest szögletesebbnek és definiáltabbnak tűnnek.

Kérdés, hogy ez elegendő indokot ad arra, hogy a filozófiától mindenestül megszabaduljunk, például egy olyan tématerületen is, amely a világkeletkezési kérdésekkel foglalkozik? Azért a "honnan van a világ?" alaphangon mégis filozófiai dilemma, sőt a "miért van valami a semmi helyett?" a filozófia egyik legősibb kérdése. Eljött tehát a pillanat, amikor kukába kerülhet a filozófia?
 

Hawking válasza meglehetősen egyértelműnek tűnik, amikor ezt mondja: 

"... a filozófia halott. A filozófia nem tartott lépést a modern természettudomány fejlődésével, legfőképpen a fizikáéval nem. Ezért aztán a természettudósok váltak a felfedezés fáklyavivőivé a tudás megszerzéséért folyó küzdelemben."

Ez a hozzáállás több szempontból is furcsa és fölényeskedő, mondhatni pökhendi kijelentés. Nem csupán azért, mert egy egyébként éppen Cambridge-ban (ahol Hawking is van) nagy becsben tartott  diszciplínát kezel lesajnálóan, hanem mert erős önellentmondást hordoz. Ugyanis Hawking kijelentése arról, hogy mi a helyzet a filozófiával, maga is filozófiai állítás. Ahogy Lennox találóan megjegyzi, ez nem tudományos kijelentés, hanem metafizikai vélemény a tudományról, következésképpen logikailag inkoherens. Ha ugyanis a filozófia halott, akkor Hawking filozófiai kijelentése is értelmetlen, tehát nem kell komolyan venni. Ha pedig nem kell komolyan venni, akkor nem mondható, hogy a filozófia halott.

Persze az ilyen saját farkába harapó kijelentésekre azért van szüksége Hawkingnak, hogy kizárva a filozófiát és teológiát,  a "natúr természettudományt" tegye meg az egyébként filozófiai természetű kérdések megválaszolásának alapjává. Ha valaki ki akarja zárni a filozófiát az olyan kérdések megválaszolásából, melyek a világ eredetére és ehhez hasonló dilemmákra keresik a válaszokat, amögött tipikusan nem tudományos jellegű, hanem nagyon is ideológiai elkötelezettség szokott lenni. Mondjuk ki kerek perec, Hawking az ateizmust akarja megtenni a tudomány művelésének alapjává. De ez egyben azt is jelenti, hogy az egyébként naturalista (és nem ateista!) alapokon álló, az ideológiailag legalábbis semlegességre törekvő tudományos gondolkodásba a saját tekintélyét felhasználva akar belecsepegtetni egy világnézetet. Itt a második ellentmondás: miközben Hawking megpróbálja kizárni a filozófiát (mert az halott), belevinné a tudományba az ateizmust, ami bizonyos értelemben maga is egy filozófia. Most akkor halott vagy sem a filozófia? Meg kell szabadulnunk tőle, vagy a tudomány részévé kell tenni? Valószínűleg mindenki tudja a feleletet: azzal, hogy Hawking a filozófiát kidobná, az ateizmust pedig behozná, valójában annak lehetőségétől akar megszabadulni, hogy a világ keletkezésére Isten teremtői aktusát lehessen válaszként megfogalmazni.

 
Röviden és tömören: Hawking a filozófia kizárásával nem csupán azt kívánja elérni, hogy a filozófia (és a teológia) helyett a természettudomány adjon válaszokat olyan kérdésekre, melyek pedig a filozófia világába tartoznak, hanem arra is törekszik, hogy Istennel együtt eltávolítsa maga fölül azt  a "felügyeleti szervet" is, mely kritikai alá vonhatná az állításait.

Mindenki tudja, hogy egy jó gyártási folyamatban fontos szerep hárul a minőségellenőrzésre. Ha teszem azt lehetne úgy autókat gyártani, hogy a kutya se nézné át őket műszaki, biztonsági, kényelmi és más szempontrendszerek szerint, akkor valószínűleg elképesztő gyatra minőséggel rendelkeznének, ráadásul kényelmetlenek lennének és biztonsági szempontból kockázatos lenne az ilyen autók használata is. Azzal, hogy a filozófia minden formáját ki akarjuk zárni a tudományos gondolkodásból, nekem úgy tűnik, hogy a tudomány egyik fontos minőségellenőrző komponensétől szabadulunk meg, az pedig sok jóra nem vezethet.

Ilyenkor juthat el valaki olyasféle állításokhoz, mint amit Hawking (de egyébként az elkötelezetten ateista Lawrence Krauss is) állít, hogy a világ a semmiből saját magát hozta létre, ahogyan Münchausen báró is kihúzta magát saját hajánál fogva a mocsárból. (Ez az állítás megérne egy külön bejegyzést is arról, hogy az egyébként filozófiai természetű elmélkedés közben kiderül, a semmi valójában azért mégis csak valami...) Egy filozófus ezekben a pillanatokban szólalhatna meg Lennoxszal együtt valami ilyesmit kijelentve: "így jár az, aki a filozófiát halottnak nyilvánítja".

A helyzet az, hogy a filozófia és a teológia nem halott és nem ellensége a tudománynak, hacsak valaki nem annyira materialista-ateista alapon értelmezi azt, hogy megpróbálja kizárni belőle. Ezt még akkor is jogos kritika illeti, ha egyébként a világ egyik legnagyobb formátumú tudósáról beszélünk. Mi lenne, ha az elzárkózás helyett inkább akkor is megmaradnánk a filozófiai-teológiai gondolkodás felhasználása mellett, ha az sokszor valóban nem egzakt és csak megközelítő jellegű?

Tovább

Egyszerűnek és hasznosnak lenni

Dupla dózisban kaptam és kapom az élményt: két olyan könyv is elém keveredett, melyek tömören, érthetően, világosan fogalmaznak, és állításaiknak markáns következményei lehetnek. Teológusként rengeteg elméleten rágtam és rágom át magam, az asztalfiókomban, a könyvespolcaimon vagy éppen a laptopom merevlemezén vagy az ebook olvasómon sorjáznak a különféle teóriák, elméletek, vallási művek, melyek jó részéről néha úgy gondolom, nem szólnak semmiről és nem is vezetnek sehova. Én másféle teológiát akarok művelni.

Érted-é?

Ha valaki arra adja a fejét, hogy a teológiával hivatásszerűen foglalkozik, annak nemcsak a munkaerőpiaci szűk keresztmetszettel kell megküzdenie, hanem másfajta "áramlatokkal" is, melyek igazi  kihívást jelentenek. Ezek egyike magának a teológiának az alaptermészetéből következik. A teológia alapvetően elméleti tudomány. Ahogy látom, a humán tudományok világában ez nem számít újdonságnak, és eddig a pontig ezt még problémának sem gondolom. Minden használható gyakorlat mögött jól kiérlelt elméletek állnak - s ha mégsem, akkor nagy eséllyel az adott gyakorlat el fog tűnni a süllyesztőben.

Míg a nagyon gyakorlati emberek hajlamosak az elméleti megfontolásokat háttérbe szorítani, az elméletalkotók (mint a teológusok is) ennek ellenkezőjében járatosak. Gyakran érzem azt, hogy a tanulmány vagy könyv, amit végigkínlódok, alapvetően tetszik és jó is, de a leírtaknak szinte semmiféle pragmatikus haszna, gyakorlati következménye sincs. Amikor Amerikában jártam, az egyik csoporttársam - aki egyébként teológiai etikai témakörben kutatott - több ezer(!) cikket, könyvet és más forrást halmozott fel. Amikor elismerően vállon veregettem a teljesítményéért, kissé keserűen nevetve ennyit mondott: "a kész munkámat valószínűleg úgy is csak néhány tucat ember fogja elolvasni". Hát érdemes ezért ennyit kutatni? És a fontosabb kérdés: nem lehet ez másként?

Vannak keresztény könyvek, melyek igenis megtalálják az utat a közönséghez, és ehhez nem feltétlenül kell lesüllyedniük egy vállalhatatlan színvonalra. De a teológiai munkák nem ilyenek. Magasan szárnyalnak, és sokszor tényleg kemény kutatómunka áll mögöttük, de a kutyát sem érdeklik. Persze ennek sokféle oka van, de azt hiszem ez részben a teológusok hibája is. A sok esetben redundáns és hasznavehetetlen eszmefuttatások keményen csavart megfogalmazások, egymásra halmozott szakkifejezések köntösébe vannak bújtatva. Magyarán, a gyakorlatban haszontalan szövegek sokszor még érthetetlenek is! A lelkészről szokták mondani, hogy ő az az ember, aki hétköznap láthatatlan, hétvégén meg érthetetlen. Ha ez igaz, akkor a teológus egész héten láthatatlan és érthetetlen - ezek után ki a fene olvasna teológiai műveket? (A hozzám hasonló elborultak és betegtársaim kivételével.)

Mielőtt valaki felvetné: nem az a baj, hogy egy szakterületen szakkifejezéseket használunk. A baj az, ha akkor is használjuk őket, amikor erre nem lenne feltétlenül szükség, mert a lényeget letisztultan és követhetően is ki lehetne fejezni. (Ilyenkor bizony joggal merülhet fel a gyanú, hogy az adott szerző azért használ feleslegesen bonyolult kifejezéseket és megoldásokat, mert ezzel kívánja igazolni munkája szakmai nívósságát.) A baj az, ha a szakma annyira el van foglalva önmagával, hogy képtelen az eredményeit népszerűen és érthetően artikulálni, felkelteni a laikusok rétegének kíváncsiságát, vagyis érdekessé tenni a portékáját.

Elméletekre, vitákra, disputákra szükség van, de az esetek többségében nem azért, hogy egyszerűen térdig járjunk bennük. Ha ezek az eszmecserék, elmélkedések, gondolkodások a valóság gyakorlati szintjén nem realizálódnak, nem "jutnak le" a laikusokhoz, jó eséllyel felesleges eszmefuttatásokról beszélünk, melyek a teológia elefántcsonttornyában zajlanak. Az igehirdetés, a teológiai tanulmány, a tudományos előadás, ha nem rendelkezik soha, semmiféle gyakorlatba ültethető, aprópénzre váltható haszonnal, egyszerűen leírható és megérthető következménnyel, akkor majdnem biztosan köldöknézés, az ego fényezése, vagy jó esetben kellemes időtöltés csupán.

Nos, mivel a hittudományban szerintem meglehetősen sok az elvarratlan szál és a bonyolult, gyakorlatban nehezen hasznavehető elmélet, néhány évvel ezelőtt tettem egy "szent elhatározást" önmagamnak: bármit is teszek teológusként (akár Igét hirdetek, akár tanulmányt írok, akár emberekkel foglalkozok), két alapvető célnak mindig szeretnék eleget tenni:

(1) amit írok vagy mondok, ha komplex is, de érthető kell legyen

(2) minden prédikációnak vagy tanulmánynak konkrét gyakorlati végeredményt kell produkálnia 

Megmondom őszintén, néha komoly erőfeszítésembe kerül tartani ezt az irányt. Másnak viszont nem látom értelmét. Kiállni egy gyülekezet elé és filozofálni vagy gyötrődni egy kutatási anyaggal, amire két és fél olvasó kíváncsi, az nekem nem tűnik megnyugtatónak. Gyakorlat elmélet nélkül, vagy elmélet gyakorlat nélkül értéktelen önmagában. Olyan, mintha a szerecsen komornyik meghallgatta volna Fülöpöt, és aztán kihagyja a keresztséget az út menti vízben.

Tovább

Keresztény zene: ipar vagy eszkatológia?

Máté Péter már érdeklődött: "zene nélkül mit érek én?" A szónoki kérdéssel csak egyetérteni tudok: zene nélkül nem élet az élet. Mintha az ember lemondana az örömről, annak a lehetőségéről, hogy odafordítsa arcát a zord valóság felé, és derűsen rámosolyogjon. A keresztény zenének nagyon is van létjogosultsága, de ahogy egyre inkább iparrá válik, mintha nem élne jól a lehetőségeivel.

"Én nem látok semmi különbséget!" - ez volt egyik ismerősöm hervasztó reakciója, amikor egy óriási keresztény dicsőítő koncert felvételét mutattam neki. Igazán lehangolónak tűnik ez a mondat: egy kívülálló semmit sem vesz észre abból, hogy ez a mi zenénk. Pedig ez lenne az egyik cél, vagyis egyfajta szakralitás megteremtése, bizonyos elkülöníthetőség, és ebből következően felismerhetőség is.  Meglehet, a felismerhetetlen dicsőítő zene az inkább sima produkció.

A dicsőítésre - még ha zenénél jóval többet is jelent ez a szó - alaphangon műfajként szeretünk gondolni. Ez egy olyan műfaj, ami az egyházé, ami a mi köreinkből emelkedett ki és bizonyos tekintetben ezt a kört is szolgálja.

Éppen ebből következően nagyon is felismerhetőnek kellene lennie. A vízválasztó pont persze nem igazán magukban a zenei megoldásokban van, hiszen azok valóban pontosan olyanok, amilyenekkel "odakint" találkozunk, a mainstream zeneiparban. A dicsőítés trendkövető műfaj is, amely nem akar lemaradni a zenevilág aktuális-populáris világától, és bár ennek vannak hátulütői, azért az előnyeit is látnunk kell.

Hol veszik akkor el mindaz, ami egy idő után megkülönböztethetetlenné teszi a "mi zenénket" a világ zenéjétől?

Talán ott, ahol minden más szokott: amikor a művészet, a spirituális többlet az iparosodás részévé válik. Sokszor érzem azt, hogy amit a keresztény színpadokon látok, az sokkal inkább termék és nem szellemi tartalom. Szerintem a zene - ha jól csinálják - egyfajta "legális drog", mellékhatások nélküli fájdalomcsillapítása az emberi léleknek. Kimozdít a sztenderdekből, felemel a földről és átrepít egy másik világba. Teológiai értelemben a doxológiának, az istendicsőítésnek ezt az élményt még az átlagosnál is fokozottabban lehetne nyújtania. Érzésem szerint ez az a pont, ahol a dicsőítés kötődik az eszkatológiához. Az eszkatológia leegyszerűsítve a "világ végével" foglalkozik, de nem a befejezés tragédiájáról szól, hanem sokkal inkább egy új világ, egy új kezdet reménységéről. A vég nem mindennek a vége. A régi elmúlása nem tragédia, amit nem lehet helyrehozni, hanem egy örömteli új kezdet kiindulópontja. 

A jó dicsőítő zene valahogy úgy képes kiemelni a jelen világból, hogy közben kóstolót nyújt a még el nem kezdődött újból is. Túl sok agyalágyultság van a világ végével kapcsolatban, kezdve az antikrisztusos bugyutaságoktól a mikrochipes spekulációkig. Pedig lehet, hogy az eljövendőt valamiképpen a zenében kellene megragadni, ami a sok zsibbasztó érvelést helyett egyszerűen csak felemel a földről és ízelítőt ad abból, ami majd jönni fog.

Nos, lehet hogy ez is nagyon spekulatív, de a dicsőítésnek, az egyházi zenének a feladataiban én látok egy ilyen eszkatologikus szálat. Azonban azt is látni vélem, hogy minél jobban iparosodik a keresztény dicsőítő zene, annál halványabbá válik ez a szál. Hiába sorjáznak a kegyes strófák, halmozott bibliaversek a dalok szövegeiben, ha nem érződik az egészen az igazi törekvés, hogy itt valami mélyről jövő és magasba emelő szándék munkál a háttérben. Hogyan lehetne ezen változtatni?

Tovább

Működik a hűségen alapuló homoszexuális kapcsolat?

Ahogy a heteroszexuálisok körében, úgy a homoszexuálisok esetében is vannak kicsapongó és hűségen alapuló párkapcsolatok. Szilvay korábban említett könyvében az egyik legkézzelfoghatóbb szakasz számomra az volt, amikor konkrét hivatkozásokkal tárgyalta, hogy vajon milyen arányokban oszlik meg a hűség és hűtlenség az egyik vagy másik csoport esetében. Tényleg a hűséges és hosszú távon elkötelezett kapcsolatban gondolkodnak a melegházasság kontextusában?

Végülis, bár a melegházasság olyan kérdés, melyben fontos és megtárgyalandó elméletek ütköznek egymással, a lényeg mégis a gyakorlatban dől el. Igaz, nem éppen tegnap, hanem 1978-ban készült az a felmérés, amely kimutatta, hogy a homoszexuális férfiak 43 százaléka úgy becsülte, hogy 500 vagy annál több szexuális partnere volt addig életében, 28 százalékuk esetében a partnerek száma még az ezret is elérheti. Egy ennél későbbi, 1981-es tanulmány pedig arra utalt, hogy a melegpároknak csupán 2 százaléka volt monogám vagy félmonogám (magyarul életében tíz vagy annál kevesebb partnerrel rendelkező). Valami hasonló arányt mutat a The Male Couple című, két homoszexuális szerző által írt kötet is. A könyvben 156 melegpárt vizsgáltak, akik közül mindössze 7 volt hűséges egymáshoz. Maguk a szerzők írták, hogy a kapcsolaton kívüli szexuális aktivitás reménye szabálynak számított a párok többségénél.

Ha valaki újabb adatokra kíváncsi, vannak arra is példák. A Chicagói Egyetem kutatócsoportja a 2000-es évek első felében készített felmérést, melynek során 2114 embert kérdeztek meg. A felmérésből kiderült, hogy a város "melegnegyedében" a férfiak 42,9 százalékának 60-nál is több, 18,4 százalékának pedig 31-60 szexpartnere volt addigi életében. Skandináv kutatók 2006-ban pedig arra jutottak, hogy a meleg férfipárok válásának esélye 50 százalékkal, a leszbikusoké 167 százalékkal nagyobb, mint a heteroszexuális kapcsolatban élőké.

Nem akarom a számokat tovább sorjázni. Amit Szilvay konzekvenciaként levon és vele együtt mások is, hogy a promiszkuitás a melegek esetében nem pusztán sztereotípia, sőt nem is egyszerűen a melegek többségének szokása, hanem szinte az egyetlen domináns életmód a köreikben. Az élethosszig tartó hűség gyakorlatilag nem létezik a melegek világában.

Ha ez a konklúzió igaz, akkor az is elképzelhető, hogy nem a házasság intézménye fogja a melegeket megváltoztatni, hanem ők változtatják meg a házasság intézményét, amennyiben erre lehetőséget kapnak. Ez pedig számomra nem hangzik túl pozitívan. Természetesen a heteroszexuálisok között is magas a válások és hűtlenségek száma, de a kutatások mégis arányaiban nagy különbséget mutattak ki a két csoport között, ahogy a fentiekből is látszik. 

Mindemellett, ha az ember kicsit utánaolvas, még az is kiderül, hogy a "melegek világában" a szexuális partnercserét nem feltétlenül hívják hűtlenségnek (legalábbis a szónak nincs olyan negatív kicsengése, mint a heteroszexuálisoknál), valamint a "nyitott" melegkapcsolatok a kutatások szerint átlagban hosszabb ideig kitartanak, mint a hűségen alapulók. Gareth Kirby, aki egy meleglap szerkesztője, még olyanokat is leírt, hogy "egy harmincéves kapcsolat nem jobb, mint egy kilenchetes vagy egy kilencperces élmény", illetve "két ember egy nyitott kapcsolatban épp olyan mélyen szeretheti egymást, mint egy zártban".

A statisztika objektív, az értelmezése már nem az - ahogy az ismert mondás tartja. Mi lehet az oka ennek az aránytalanul nagy hűtlenségnek, és ennek a meglehetősen kicsavart kapcsolatértelmezésnek? Egyszerűen a melegpárok hajlamosabbak a kicsapongásra, mint a heteroszexuálisok? De miért lennének azok? Vagy arról van szó, mivel a társadalom nehezen tolerálja a melegpárokat, ezért nem tudnak kialakulni hűséges kapcsolatok a köreikben, mert a melegek többsége nem képes úszni az árral szemben? Esetleg elfogult vagy rossz volt minden kutatás a témában?

Ezeket a felvetéseket csak azért fogalmazom meg, hogy valamiképpen tompítsam a súlyosnak tűnő statisztika élét, illetve felvessek újabb lehetőségeket is a markáns jelenség magyarázatára. Mindazonáltal a házasság, mint intézményrendszer megnyitását minden tekintetben veszélyesnek tartom, míg ezek a problémák nincsenek megnyugtatóbban tisztázva.

Tovább

Melegek, házasság, határok...

Korábban írtam egy sorozatot a házasság kapcsán (első részét itt találod meg), mely a természetjog bázisán állva azt fejtegette, hogy miért az a legjobb a társadalom számára, ha erősíti a hagyományos házasság jelenlétét. A melegek házassághoz való joga provokatív és megosztó kérdés, de engem most elsősorban abból a szempontból érdekel, hogy működhet-e a hűséges, elkötelezett melegházasság a gyakorlatban, és ha engedélyezzük az ilyesmit, az milyen hatással lehet a házasság intézményére?

Mindjárt az elején szeretnék néhány dolgot nagyon konkrétan leszögezni - nem a magyarázkodás, hanem a tisztánlátás kedvéért. Az első és legfontosabb, hogy nem a homoszexualitás helyességéről írom ezt a bejegyzést. Nem annak akarok utánajárni, hogy természetes vagy természetellenes-e az azonos neműek vonzalma. Nem azt kívánom tisztázni, hogy genetikailag megörökölt vagy tanult a homoszexualitás, és azt sem, hogy az egyházak vajon mit szólnak hozzá a konzervatív és a liberális oldalon. A másik, számomra sokkal fontosabb dolog, hogy magát a házasságot alapvető társadalmi értéknek tartom, amelyet minden erővel támogatni szükséges. Sajnos trivialitás, hogy Magyarországon (is) bár kicsit emelkedett a házasságkötések száma, ezzel párhuzamosan igen magas a válások száma, és a kapcsolatok jó része azelőtt szétmegy, hogy igazán megalapozódna, szárba szökkenne. Emellett az is tipikus jelenség, hogy a fiatalok egyre később hajlandók bárkivel is frigyre lépni.

Ami tehát engem most mozgat, az leginkább a házasság, mint társadalmi bázis megóvása. Azt a kérdést, hogy a melegházasság engedélyezése jó-e vagy sem, ebből a szemszögből nézem. Úgy is meg lehet fogalmazni a kérdést: vajon ha a melegházasságot engedélyezzük, az milyen hatással lehet a házasság intézményére?

A kérdés mindenképpen indulatokat kavar, és érint más kérdéseket is - álljon bárki, bármelyik oldalon. Nonszensznek tartom, hogy szinte bunkóság felvetni és ha valaki mégis megpróbálja, az máris homofób konzervatív, aki egy régvolt világképet erőltet. Ez nem más, mint egy probléma érzelmekkel dúsított szőnyeg alá söprése, ami nem hajlandó észrevenni, hogy ezek a kérdések mekkora töréspontokat okoznak a társadalom testén. Csak egy példa: éppen most olvastam egy cikket, mely arról szólt, hogy az egész anglikán egyház szétszakadhat a melegházasság körüli vita miatt. (Ez történelmi szempontból meglehetősen érdekes, hiszen maga az anglikán egyház amúgy is egy házassággal kapcsolatos problémából származik ugye...) Augusztus elején egy tucat meleg lelkész írt nyílt levelet, melyben felszólították az egyházvezetést, hogy engedélyezzék a meleg házaspárok megáldását - s úgy tűnik, az anglikán hívek körében is növekszik az ezt támogatók száma.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy számszerűen a melegházasság igen keveseket érint. Naiv gondolat lenne azt hinni, hogy ha teszem azt, itt is engedélyezett lenne, akkor tömegével mennének a melegek házasodni. Ha jól tudom, a melegek arányszáma néhány százaléknyira tehető (persze néha attól függően, az ember éppen kinek a statisztikáját látja maga előtt...) A kérdés ezért inkább elvi vagy filozofikus, mégis a házasság, mint olyan egész alapját érinti: ha mostantól a melegek is házasodhatnak, mennyire változtatja az meg magát a házasságot?

Ha a házasság klasszikus értelmezését (egy férfi és egy nő) feladjuk azzal, hogy mostantól azonos neműek is megköthetik, vajon nem nyitja ez meg az utat más formák befogadására is? Nem lehet innentől mondjuk a poligámiáért is lobbizni vagy más együttélési formákért, és azokat is besorolni a házasság intézménye alá? Meglehetősen érdekesnek tartom, amit egy leszbikus aktivista, Masha Gessen mondott: véleménye szerint a melegházasság bevezetése valójában nem arról szól, hogy a házasság elérhető legyen a melegek számára is. Sokkal inkább magának a házasságnak az újradefiniálásáról és lerombolásáról kell beszélnünk. Noha nyilván vannak a melegek között, akik egyáltalán nem így gondolják és őszintén úgy vélik, hogy a házasság fontos és értékes dolog, mégis a kérdés kérdés marad. Ha elkezdjük tágítani a házasság határait, vajon ezt meddig lehet úgy megtenni, hogy végül már ne jelentsen semmmit ez a fogalom? Ahogy valaki megjegyezte: "nem kell hozzá nagy erőfeszítés, hogy levonjuk a következtetést: ha a házasságot bárki úgy értelmezi, ahogy akarja, akkor az nem jelent semmit sem egyáltalán."

A konzervatív publicista, Szilvay Gergely melegházasságról szóló művében meggondolandó módon ír a házasság fluiditásával kapcsolatos kérdésekről. Úgy tűnik, a házasság fogalma és gyakorlata a teljes emberi történelemben egyaránt felmutatott változékony és állandó elemeket. Nyilván, ezen senki sem lepődik meg: az emberek nem mindig ugyanazt gondolták a házasságról, miközben számos részletében ragaszkodtak állandó pontokhoz. Míg manapság természetesen a változó részekre szokás rámutatni, szinte teljesen háttérbe szorult, hogy a házasság intézményében igenis vannak állandó paraméterek. (Ezek tárgyalásába most nem merülnék bele, mert akkor a könyv komplett fejezeteit idéznem kellene.) Szilvay úgy fogalmaz, hogy az a trend, miszerint a házasság fogalmát kényszeresen újra akarjuk definiálni, hogy abba például a melegek is beleférjenek, amellett hogy a korszellem egyik tünete, nem feltétlenül vezet jó irányba. 

Persze lehetséges a házasságot újradefiniálni ha úgy érezzük, hogy a régiek elégtelen vagy csökevényes módon értelmezték azt. Viszont ha ebben az újraértelmezésben megfosztjuk a házasságot alapvető fogalmi elemeitől, az állandó részektől, akkor már érdemes lehet felvetni, hogy a felszínes egyezésen túl egyáltalán ugyanarról a dologról van-e szó. Egy analógiával élve, ha egy autóra új karosszériát, műszaki tartalmat, belsőt tervezek, és addig kalapálom, amíg formailag elveszíti "autóságát", akkor logikus a továbbiakban is autónak nevezni?

Az alapvető kérdés tehát valahogy így körvonalazható: a "régi" vagy hagyományos intézmények alkalmasak a jelen kérdések kezeléséhez? Ha a melegházasságot, mint manapság egyre erőteljesebben felmerülő társadalmi felvetést engedélyezzük a házasság kategóriáján belül, nem tágítjuk annak kereteit ezzel túl szélesre, a teljes feloldódás irányába?

Nyilván ezek a kérdések leginkább abban a kontextusban kerülhetnek elő, amikor homoszexuális vagy leszbikus párok hűséges, elkötelezett kapcsolatban próbálják társadalmi értelemben is legalizálni viszonyukat. Számomra meglepő módon bizony már arról is van felmérés, hogy mennyire működőképesek a meleg együttélési formák - ez egy újabb kemény vitatéma lehet, amivel a következő bejegyzésben kívánok foglalkozni.

Egyben még egyszer leírom, hogy a provokatív témafelvetés nem valakik ellen, hanem valami mellett szól. Házasemberként hiszek a jól működő házasságban és szilárd meggyőződésem, hogy ha több lenne egészséges házasságokból, az mindenki javát szolgálná. Abban is biztos vagyok, hogy a mai viszonyok között nem a házasságfogalmunk újraértelmezésére volna égető szükségünk, hanem a házasság, mint társadalmi intézmény megerősítésére és népszerűsítésére. Normálisnak tartom, hogy ezt az egyébként is sérült intézményt nehezen akarjuk megnyitni olyan opciók előtt, amelyek akár veszélyt is rejthetnek magukban és tovább gyengíthetik az alapjait.

Tovább