2015. november 29., vasárnap

A házasság (4) - fonjunk hármas kötelet!

Az eddigiekben azt láttuk, hogy az elkötelezett és valóban szeretetkapcsolaton alapuló házasságnak társadalomépítő és formáló hatásai vannak - emellett pedig mindenféle vallási megfontolás nélkül is lehet érveket felhozni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a teológiának ne lenne ebben a kérdésben mondanivalója, ami álláspontom szerint csak tovább hangsúlyozza a házasság fontosságát.

Ezt a mondanivalót persze képtelen leszek leírni: túl nagy témába vágtam a fejszét, hiszen a házasság a vallás, és a teológia perspektívájából igencsak széles terület. Mivel a blog alkalmatlan hosszú tanulmányok közlésére, és amúgy sem valamiféle tudományos értekezés a célom, ezért képzeljen el a kedves olvasó valakinek, aki egy színpadon állva cukorkákat dobál a közönség soraiba. Csak ízelítő, csupán kóstoló mindaz, amit most leírok, ráadásul kissé ötletszerűen, de mindenképpen a teljesség igénye nélkül.

Kétségkívül mondhatjuk, hogy a Szentírás esküvővel kezdődik és bizonyos értelemben azzal is végződik. Az első emberpár az első házaspárként áll előttünk, s a Biblia végén Jézus eljön a Mennyasszonyáért, azaz a keresztényekért, hogy "feleségül vegye" őket. Aztán azt is olvashatjuk, hogy Krisztus az első csodáját is éppen egy esküvőn tette. A keresztény könyvpiac szinte túlcsordul a házasságos könyvektől, de szerveznek konferenciákat, házaspáros hétvégéket és más megmozdulásokat is. Egyszóval és röviden: a házasság fontos terület a keresztény teológiában és a hitéletünkben is.

Ha ez a bejegyzés sokszáz oldalas lenne, akkor részletesen kezdeném a legelején, azaz a teremtéstörténetnél. A szövegből kiderül, hogy Isten az embert kapcsolati lénynek teremtette. A zsidó felfogásban ráadásul androgén lényként: a mitikus megfogalmazás szerint amikor Ádám oldalbordájából "elkészült" Éva, akkor vált az ember két lénnyé, ettől a pillanattól léteznek a nemek. Azóta minden férfi és minden nő keresi azt a részt, ami hiányzik belőle és ezáltal illik is hozzá. A romantikus képzet persze azt sugallja, hogy tulajdonképpen az igazi társ adja meg nekünk azt az élményt, hogy újra teljes embernek érezzük magunkat. Összetartozásuk abban is kifejeződik, hogy a férfi saját nevéből adja a nő nevét (ís - issá).

Nehéz másként magyarázni: a házasság az eredeti terv szerint egyetlen férfi és egyetlen nő szövetséges kapcsolataként áll előttünk. Természetesen tudjuk, hogy a későbbiekben más formák is előkerülnek és például a poligámia is elfogadott jelenséggé válik. Azt is tudjuk, hogy a Biblia a házasságtörést súlyos bűnnek nevezi - így került a Tízparancsolat sorai közé is, hiszen a "Ne paráználkodj!" felszólítás eredeti héber megfelelője a "Ne törj házasságot!" jelentést hordozza. Ezt a felfogást Jézus Krisztus csak elmélyítette, amikor a házasságtörésen nem egy konkrét eseményt, hanem lelkületet és irányultságot ért, ami azt mintegy belülről mozgatja.

Ahogy Raj Tamás írja, a házasságtörést "a régiek nemcsak vallási-társadalmi szempontból ítélték el, de értelmetlen, bolond cselekedetnek tartották". Ám ez a törvény kifejezetten a férjezett nővel való kapcsolatot tiltotta. Ha egy férfi kapcsolatot kezdett egy leánnyal (úgy, hogy akár már nős is volt!), ezt de facto már házasságnak tekintették. A Talmud úgy tartja, egy nőt háromféleképpen lehet eljegyezni: házasságlevéllel, pénzzel (ma már: gyűrűvel) és együttéléssel. Ma ugye a házasság papír szerint lesz érvényes, de az antik világban ezt társadalmi szinten nem így fogták fel. Mielőtt valaki félreértené, a többnejűség nem elsősorban a nagyobb libidóról szólt, hanem sok esetben a társadalmi rangról. A törvény értelmében a férjnek az összes feleséget kutya kötelessége volt ellátnia. Itt a ruháztatásától a szexuális igények kielégítéséig mindenről szó van. Ha egy férfi erre nem volt hajlandó, nevetség tárgyává vált és vagyona, személyes tárgyai hivatalosan végrehajthatóak lettek.

Miért írom ezt le ilyen részletesen? Egy folyamatra szeretnék rámutatni: egy idő után a poligámia kezdett "kimenni a divatból". Voltak zsidók (a történelemben később például az askenáziak), akik önként lemondtak erről a lehetőségről. A nagy hárem, vagy éppen a sok feleség eltartása komoly nehézségeket jelentett, nemcsak anyagilag. A tendenciák - bár ahogy írtam, más példák is voltak - óhatatlanul a házasság eredeti elképzelése felé mutattak vissza, azaz a monogám jelenlétet erősítették. A mai nyugati kultúrkörben a házasság már törvényileg sem lehet poligámia.

Keresztény értelemben a házasság szövetség, azaz két fél kifejezett elkötelezettsége partnere iránt, mely Isten szeretetét is képes kifejezni. Pál a férjeknek azt tanácsolja, úgy szeressék a feleségüket, ahogyan Jézus szerette az egyházat és önmagát áldozta fel érte. Érdemes lehet ezt végiggondolni azoknak a férfiaknak, akik uralkodóként akarnak a feleségük fölé kerekedni és a "fej" szerepén a könyörtelen kontrollt értik. A jó házasság erkölcsi értelemben is kiábrázolása, azaz képe annak a krisztusi szeretetnek, mely mögött a másikért való önfeláldozás rejlik. Egy ilyen férj a feleség kedvéért cselekszik, a feleség pedig a férj kedvéért. Ebben az egymás javára lemondó relációban tud jelen lenni maga Isten is, és erre írja az Ószövetség, hogy "a hármas kötél nem könnyen szakad el". Keresztény értelemben a házasság igazából nem két személyről szól, hanem háromról! Úgy is fogalmazhatok, a jó keresztény házasság három személy egyfajta lelki uniójává válik, amiben a házaspár és Isten együtt vesz részt. Persze ez a szövetség sem elszakíthatatlan, de a Biblia szerint legalábbis nehezebben az, mint ha nem hármas fonatról beszélnénk. Az Istennel való bensőséges viszony erősítheti a házastársak egymáshoz való viszonyának erősödését is. Vagy: jó lenne, ha ez többször lenne így.

Tisztában vagyok azzal, hogy most valamiféle ideális állapotot írtam le, ami nagyon szépen hangzik és a zord valóság gyakran - még a keresztény házasságokban is - messze tud járni ettől. Mégis, szerintem fontos látnunk, hogy a Szentírás szerint a házasság nem valamiféle gyötrelem, ami egymáshoz láncol két embert, hanem nagyszerű, isteni adomány, melynek építésében a két fél Istennel kiegészülve vehet részt. Ez lenne az irány, amit tartani kellene még akkor is, ha sok rossz példát látunk, és néha nagyon nehéz a sodrásban a hajót ebben az irányban navigálni. De azt látom - többek között a saját és a szüleim házasságában is -, hogy korrekt kormányzással azért a házasság nevű folyó igenis hajózható! A magam részéről nagyon boldogítana, ha Magyarországon a házasságkötések a mézeshetek elmúltával megszilárdulnának ahelyett, hogy azonnal bomlani kezdenek. Ebben az egyháznak is van felelőssége: minél több "hármas köteles" házasságot lát a körülöttünk élő világ, talán annál jobban kedvet kap ahhoz, hogy elkezdje keresni ezek hátterében a Mozdulatlan Mozgatót, azaz Isten személyét.

2015. november 25., szerda

A házasság (3) - a társadalommegtartás és építés legjobb módja

Az előző bejegyzés - egyáltalán nem véletlenül - megpróbált olyan gondolatokra összpontosítani a házassággal kapcsolatban, amelyek biológiai hátterünk alapján látják a kérdést, és ebből kiindulva érvelnek a jó házasság mellett. Még mindig nem eveznék át a teológia vizeire, hanem maradnék az etikai gondolkodásnál, és azt nézném meg, miért a legjobb a házasság a társadalom szempontjából.

A nemi erkölcsre az előző bejegyzésben leírtak alapján komoly feladat hárul: azt kell biztosítania, hogy egyáltalán szülessenek gyerekek, akik családban nevelkednek fel, s lehetőleg vér szerinti szüleik gondoskodjanak róluk. Ugyanakkor a mai nyugati világ - szinte egyedülállóként a civilizációk között - majdnem csak egyetlen "szabályt" ismer ezen a téren: a totális szabadságot. Az emberek maguk dönthetik el, hogy a szexualitást öncélúan értelmezik, házasságon kívül vagy belül alkalmazzák, vagy összekötik a gyermekek születése iránti nyitottsággal. Nyilván vannak azért kivételes területek. A nemi erőszakot, a pedofíliát vagy a vérfertőzést alaphangon elutasítjuk, de ezen túl gyakorlatilag minden más szexuális jelenséget teljes toleranciával kezelünk. Még a házasságtörést is "valahol normálisnak" gondolják sokan, legfeljebb a "károsult" féllel szembeni inkorrektség merülhet itt fel. Ha nyitott házasságról van szó, akkor még annyira sem. Mondani sem kell, a mai tömegkommunikáció és kultúra ezt a trendet erősíti leginkább a fejekben, tehát a totális szabadság eszményképét.

Nos, mivel az átlagember azzal szembesül, hogy a kérdésben tulajdonképpen nincs kitüntetett erkölcsi követelmény, ezért jó eséllyel a legkellemesebb út mellett dönt: szexuális gyönyör a vele járó családi terhek nélkül. Mivel a nyugdíjrendszer biztosíthatja számára a későbbi megélhetését, nem kell sok gyerekkel rendelkeznie, mint az antik világban, ahol a felnövő gyerekek tartották el az idősebbeket öregségükben. Vagyis arra gondol, hogy majd a többieknek úgy is lesznek gyerekeik, tehát a társadalom zökkenőmentesen halad majd a maga medrében és garantálja a megélhetését, amikor eljön a pillanat, hogy szüksége lesz rá. Turgonyi azt írja, hogy ez a dezertálás nemkívánatos következményhez vezet majd, hiszen minden dezertáló abban bízik, hogy a többiek kooperálnak helyette is. Az ilyesféle képzelgés az egyén szemszögéből a nagy nyereség lehetőségével kecsegtet: majd mások gyerekei eltartják a társadalmat, miközben én ehhez nem járulok hozzá - parasztiasan szólva a "dezertőrnek" csak az élvezet jut. (Itt most nem olyanokról beszélek, akik valami nagyon komoly ok miatt nem vehetnek részt a társadalom továbbépítésében, ami a gyereknevelést illeti!) Persze ha túl sokan gondolkodnak ugyanígy, akkor a népesség lassan fogyásnak indul majd - ez nyilván bonyolultabb kérdés, de a "felvilágosult" Európa mindazonáltal jó példa erre. Mindkét jelenség nagyon is nyilvánvaló ugyanis: a szex, mint élvezet maximalizálása, és a népesség tartós fogyása.

Mit lehet tenni?

Többféle megoldás is lehetséges. Az egyik a most éppen aktuális bevándorlók letelepítése lehet. A fogyó társadalomban tátongó "létszámbeli lyukat" más népekből töltjük fel. Ez azonban persze nem megoldás. Nemcsak azért, mert a bevándorlók beilleszkedése nem igazán zökkenőmentes sem etnikai, sem vallási, sem kulturális értelemben. Ha ugyanis az integrációjuk teljes volna, az azt is jelentené, hogy felveszik az itt látható mintákat, vagyis ők is éppen úgy dezertálnak, mint az őket befogadó társadalom. Ezzel a probléma nem lenne megoldva, csak az ideérkező más népek is átvennék a mi mentalitásunkat, és a népességfogyás már velük együtt zajlana tovább.  (Ha pedig nem integrálódnak, az más természetű és óriási nehézségekhez vezethet.)

Már leírni is hülyeség, de nyilván a nyugdíjrendszer megszüntetése sem megoldás. :-) Nem kellene olyanokat büntetni, akik önhibájukon kívül nem vállaltak gyereket, ráadásul a probléma gyökere nem abban van, hogy az emberek nyugdíjat kapnak.

Egyértelműnek tűnik, hogy megoldásként olyan utat kell választani, ami a társadalomban biztosítja a népesség "újratermelését" (már elnézést a suta kifejezésért), ráadásul olyan biztonságos keretet ad a felnövő új generációnak, ami az elérhető legjobb hátteret nyújtja az egészséges növekedéshez - szociális, kulturális és más értelemben is. Ahogy az előző bejegyzésben írtam, a sokféle kapcsolati forma közül ehhez a szilárd és tartós házasság tűnik a legjobb választásnak. Logikus tehát, hogy ha ez a legjobb, akkor a társadalom erkölcsi iránytűjét úgy kell behangolni, hogy ezt tüntessük fel a nemi élet igazán kívánatos színterének is. Egy kicsit talán morózusnak tűnhet leírni, pedig az előzőek fényében szerintem szinte magától értetődő: egy jól működő, reproduktív társadalomban, ha valaki szexuális örömökre vágyik, azaz nemi élvezetekhez kíván jutni, az vállalja az ezzel járó terheket is, és gyerekeket felnevelve járuljon hozzá a társadalom újratermeléséhez. Persze fontos máris kikötni: erre kötelezni senkit nem lehet.

Ám annak ellenére, hogy tiszteletben tartjuk mindenki saját döntését, mindezek után talán érhető, hogy a házasság intézményét, mint az emberi társadalom együttélését és fennmaradását leginkább támogató kapcsolati formájáét, védeni és támogatni kell, mert a józan ész alapján is ehhez fűződik minden érdekünk. Ha olyan kapcsolati formák népszerűsítése kerül túlsúlyba egy társadalomban, melyek ehhez képest kevésbé jók, akkor teljesen plauzibilis, hogy az ilyen tendenciák ellen sokan lesznek, akik felszólalnak. Természetes, ha megtehetjük a legjobbat, akkor nem preferáljuk a kevésbé jót, vagy esetleg rosszat!

Nyilván lehetne erről még sokféle irányban továbbindulni és okoskodni. Most csak arra akartam rámutatni, hogy vallás és teológia nélkül is átgondolhatunk kérdéseket és érveket is mondhatunk az igazi és elkötelezett házasság mellett. Természetesen vannak ellenérvek és kivételes helyzetek is, amikor valakik ha akarnak, sem képesek gyereket vállalni, amikor egy gyermek nem a vér szerinti szülei körében nő fel - a példákat még tudnám sorolni. Mégis azt hiszem, ezek azok a kivételek, melyek erősítik a szabályt és nagy méretben a fenti alapelveknek kell lenniük az irányadóknak. Én úgy látom, a teológia ezekből nem elvesz, hanem inkább hozzátesz a maga meglátásaival.

2015. november 22., vasárnap

A házasságról (2) - miért jó az elkötelezett kapcsolaton nyugvó család?

Egy jól működő házasságban jó élni, a jól működő házasság pedig társadalmi léptékben is hozzátesz az emberi faj fennmaradásához - inkább, mint a laza, elkötelezettség nélküli kapcsolatok.

Csányi Vilmos etológiájában azt írja, a szexualitás az ember esetében alapvetően háromféle funkció ellátását tölti be: először is az örömszerzés és stresszoldás egyik hatékony formája, másodszor a fajfenntartás és szaporodás természetes eszköze, végül pedig párkötő funkció, azaz olyan tevékenység, amely a két fél egymáshoz való ragaszkodását erősíti. Utóbbihoz érdemes hozzátenni (a kivételeket nem kizáró) veleszületett monogám hajlamunkat is.

A monogámiának egyszerű evolúciós magyarázatot szokás tulajdonítani: a nőkért való vetélkedés növeli a csoporton belüli agressziót és megnehezíti (akár lehetetlenné is teszi) a kulcsfontosságú társas életet. Célszerű volt tehát kialakulnia fajunk fennmaradása szempontjából egy olyan funkciónak, ami erősíti a párok közötti tartós kötődést, és ehhez társítja a nemi örömszerzést is, mint kohéziós erőt. Emellett azt is meg kell említeni, hogy szinte egyetlen kultúrában sem nézik jó szemmel a házasságon kívüli gyermekvállalást (erre ki is alakítottak különféle negatív töltetű kifejezéseket...), melynek biológiai háttere lehet az a tény, hogy az ember - a legtöbb állatfajtól eltérően -  hosszú időn keresztül rászorul a gondoskodásra. Egy gyerek felneveléséhez pedig az az ideális, ha az anya és az apa is folyamatosan rendelkezésre áll. A monogám hajlam tehát valahol a család egyben tartását is szolgálja. Ehhez még hozzátenném a fejlődéslélektan és más tudományterületek egyértelmű megfigyeléseit is, miszerint a normális személyiségfejlődés szempontjából az anyai és apai szerepminták együtt kell, hogy rendelkezésre álljanak, mert ez járul hozzá a gyermek értelmes szocializációjához.

Ezek után talán nem is meglepő, hogy a család minden kultúrában ismert, s mindenhol ez számít a szaporodás normális intézményes keretének. Ugyanakkor fel lehet vetni azt a gondolatot is, hogy a monogámiát úgy értelmezzük: az ember egyszerre csak egyetlen partnerrel tart fenn kapcsolatot, de időnként cserélgeti azt. (Mai szlenggel élve, a férfi vagy nő "beújít" és lecseréli partnerét vagy házastársát.) A megfigyelések szerint a bensőséges kapcsolatok kb. négyévente meggyengülnek, ekkor pedig sokszor az történik, hogy vagy egy új gyermek születése erősíti meg ismét a kapcsolatot, vagy a pár esetleg szétválik. Azt jelenti ez, hogy akkor négyévente gyereket kell szülni vagy preferáljuk innentől kezdve a négyévenkénti válást?

Nyilvánvalóan nem. Ahogy az előbb említettem, egy gyermek felneveléséhez hosszú idő kell, egyértelműen sokkal több, mint négy év. Nem lehet tehát biológiai alapokon kijelenteni, hogy egy házasság az utolsó gyermek születése után négy évvel minden további nélkül felbomolhat. Egyértelműnek tűnik, hogy a biológiai eredetű monogám hajlamot kulturális eredetű motivációval kell kiegészíteni. Egy család léte és tartós fennmaradásának erkölcsi követelménye tehát biológiai és társadalmi tényezők együttes fennállásán alapul.

Az sem mindegy, hogy egy családban a vér szerinti szülők nevelik a gyermeket vagy sem. Az ember genetikailag olyan, hogy optimális mennyiségben akar örökül hagyni a következő nemzedékre olyan egyedeket, akik az ő génjeit hordozzák. Ezért alakultak ki bennünk olyan mechanizmusok, mint például a férfiúi féltékenység: a saját gének örökítésének esélyét az növeli, ha a férfi minden módon biztosítani próbálja a nő hűségét, hiszen genetikailag nem érdeke, hogy a feleség házasságtöréséből származó, idegen géneket hordozó gyermeke legyen. Érdemes megfigyelni azt az amerikai felmérést, amelyből kiderül, hogy a gyermekek fizikai bántalmazásának valószínűsége negyvenszeresére növekszik az olyan családokban, ahol a szülők egyike nem vér szerinti szülő.

Összefoglalva az eddigieket, én azt látom, hogy a szexualitásnak három alapvető célja van:

(1) örömszerzés és stresszoldás
(2) szaporodás, fajfenntartás
(3) kötődés, a család egybentartása

Szerintem azt a célt, hogy gyermekek szülessenek, akik erős családokban nőnek fel, ahol egészséges személyiségfejlődésük szempontjából apai és anyai mintákat látnak maguk előtt, s lehetőleg vér szerinti szüleik nevelik őket, leginkább az elkötelezett, szereteten alapuló monogám házasságban fogjuk megtalálni. Még akkor is, ha a részletekben a különféle kultúrák változatosságot mutatnak.

Ebben a bejegyzésben most eddig akartam eljutni, s anélkül, hogy alapos kritika alá vonnák más kapcsolati formákat, vázlatosan megemlítem, hogy azokban nem egyesül ilyen hatékonyan, ami az elkötelezett házasságon alapuló családra jellemző. A fenti három pont közül, illetve a gyermek szempontjából, valahol mindig kilóg a lóláb. A szexpartnerségen alapuló kapcsolat csak az örömszerzést tartja szem előtt, kötődés és fajfenntartás nélkül. A homoszexuális kapcsolat nem nyújtja az apai és anyai mintákat, és nem szolgálja a fajfenntartást sem. Az élettársi viszony áll legközelebb a házassághoz, de a kötődés szempontjából kevésbé elkötelezett, hiszen a felek bármikor könnyedén kiléphetnek a kapcsolatból. (Persze a házasságot is fel lehet bontani, de ez valamivel komplikáltabb).

Mindezek alapján a magam részéről a jól működő házasságot jobbnak tartom a jól működő élettársi vagy más kapcsolatnál. Innen folytatom legközelebb.

2015. november 18., szerda

A házasságról (1) - a magánügy, ami közügy

Majdnem húsz éve élek házasságban, és azt tudom mondani, ha újrakezdhetném, akkor is a házasság mellett döntenék. Nem konzervatívként is így gondolom, sőt a következőkben amellett szeretnék érvelni, hogy akár természetjogi, akár teológiai értelemben kezeljük az etikát, jó okunk van arra, hogy a házasságot tartsuk a lehető legjobb választásnak, ami a szoros emberi kapcsolatokat illeti.

Szexpartnerség, prostitúció, homoszexuális kapcsolat, élettársi viszony, házasság. Meglehet, a lista nem teljes, de annyit mindenesetre mutat, hogy az emberi faj számos keretben képes elképzelni a kiválasztott társsal megélt nemiséget, valamint adott esetben az intim és mély kötődést. Ám legyen bármilyen színes a paletta, a legvonzóbb kérdés, amit egy férfi egy nőnek feltehet, az még mindig a házasságra vonatkozik: "hozzám jössz feleségül?"

Gondoljuk akármennyire felhígulónak az európai társadalmak világát, a házasság fontosságát még akkor is sokan érzik, ha a válások száma igen magas. Van valami a házasságban, ami a többi formában nincs meg, nem is volt, és gyanúm szerint soha nem is lesz. Ezt a valamit pedig nemcsak a vallás "környékén", hanem az etológiában, az etikai gondolkodásban és a szociológiai tényezőkben is keresni lehet. Ahogy elnézem a szekuláris Európa értékválságát, nem is csak lehet, hanem egyenesen muszáj lesz keresni... Fogjunk is hozzá, és próbáljuk megtalálni miért jó házasságban élni!

A következőkben többnyire Turgonyi Zoltán természetjogi etikájából indulok ki, ám a végén teológiai etikai mondandót is megpróbálok majd megfogalmazni. Adódhat a kérdés: ha már keresztény vagyok, miért a filozófiai etikát veszem kiindulási alapnak, és miért nem azt, amit a Biblia ír a házasságról? A válasz szomorú és sajnálatos, de a tisztesség kedvéért mégis leírom.

Az európai embert egyáltalán nem érdekli, hogy az egyházak (és ezáltal a Szentírás) mit mond vagy mit nem mond a házasságról, illetve a szexualitásról. Ez az igazság. Erről a helyzetről nemcsak a "gonosz, liberális Európa" vagy az "istentelen külvilág", hanem a romlott egyház is tehet. A nemiség terén az egyház szava még az átlagosnál is kevesebbet számít. Ha a szex és az egyház kifejezések valamiért mégis egymás mellé kerülnek, a tipikus képzettársítások valahol a prűdéria és a pedofília által kijelölt skála két végpontja között mozognak.

Mivel senki nem óhajtja hallani mit is gondolnak a keresztények a házasságról - még akkor sem, ha esetleg sok jó is lehet abban, amit mondanak -, érdemes lehet legalább ideiglenesen más kiindulópontot találni. Az etika alapvetően filozófiai tudományterület, a természetjog pedig nem a természetfeletti kijelentéseken vagy a hatalmi szóval kimondott elveken nyugszik. A természetjog  arra koncentrál, ami az ember lényegi vonásaihoz tartozik, és az ebből következő etikai elveket észérvekkel fejti ki, mellőzve minden vallási megjegyzést. A sorozatom első részében ilyen érveket szeretnék bemutatni, amelyekre "nem lehet ráfogni", hogy "valláskárosult" emberek csinálmányai, vagy hittételek állnak a hátterükben, melyekben ezek az érvek gyökerezhetnek. Az első megközelítésben csakis racionális okokat keresünk, mindenféle teológia nélkül.

Van még valami, ami szerintem nagyon fontos. A nemiség maga egy etikai szempontból nehezen érinthető terület. Olyan dolgok, mint a lopás, a gyilkosság, és a hazugság tiltott volta, vagy éppen a segítségnyújtás helyessége egészében nyilvánvaló a mai emberek számára. Persze, itt is vannak viták a részletkérdésekről, én azért azt látom, a legtöbben valamilyen értelemben ezeket a fogalmakat kezelni tudják. Az átlagemberek például helyeslik a szegények támogatását és elítélik a tolvajokat - az extrém gondolkodásúaktól eltekintve ez egyfajta közös etikai nevezőt képez a társadalomban. De a nemiségben az a közvélekedés, hogy itt aztán semmiféle helye nem lehet erkölcsi normarendszernek (pláne jogi szabályozásnak), mert a nemiség az súlyosan magánügy.

Természetesen, én sem akarok senki kulcslyukán át leselkedni. Sem a vallásnak, sem az államnak, sem senkinek nincs semmiféle köze ahhoz, hogy felnőtt emberek mit művelnek egymással, saját elhatározásukból, zárt ajtók mögött. A magánszféra ilyesféle tiszteletben tartása viszont már a természetjogi etika alapján sem jelentheti azt, hogy nem létezhet működési norma a nemiségben. Egyáltalán nem mindegy, hogy a társadalom többsége milyen szexuális magatartást követ, és az hogyan hat ki aztán az egész társadalomra - benne pedig rám is. Hogy mit csinál Ádám és Éva (ma már esetleg Ádám és Béla) a hálószobájában, az alaphangon engem nem érdekel. Ám ha sokan csinálják azt, amit ők, és az széles körben elterjedve normává akarja kinőni magát, akkor már óhatatlanul érintetté válok a kérdésben. A gyakorlatban megélt nemiség magánügy, de a nemiségi normák köré épített etikai keret mégiscsak kollektív munka. Ezt a keretet pedig úgy érdemes felhúzni, hogy a lehető legnagyobb hasznot jelentse a társadalom számára. Az alapvető kérdésem ezután az, vajon a sokszínű kapcsolati-nemiségi forma (pl. szexpartnerség, homoszexuális kapcsolat, élettársi viszony, házasság) közül melyik járulhat hozzá leginkább egy erős keret létrehozásához? Érzésem szerint erre a válasz egyértelműen az elkötelezett és jól működő házasság. A társadalom akkor dönt a legjobban, ha ezt preferálja. Innen folytatom legközelebb.

2015. november 15., vasárnap

Légy radikális!

Tegnap megint kiderült: a helyzet Európában - ezúttal megint Franciaországban - egyre radikálisabb. Nincs jó okunk azt gondolni, hogy ez a közeljövőben változni fog. Keresztényként sürgetővé válik, hogy valamiféle módon reagáljunk a koncentrált gyűlölet európai térnyerésére, és természetes, hogy reakciónkat Jézus Krisztus elveinek kell meghatároznia.

A radikális megnyilvánulások radikális válaszokat kívánnak. Legyünk tehát szélsőségesek! Jézus remek példát adott ebben számunkra a Hegyi Beszédben, amely mintegy etikai epicentruma a Mester gondolkodásmódjának. Kétségkívül mondhatjuk, ha radikalizálni akarjuk a krisztusi etikát, és a törvényt a lehető legszigorúbban akarjuk betölteni, akkor két dolgot kell tennünk: szeretnünk kell Istent, és a felebarátainkat, mint magunkat. Ennél radikálisabb lépésre egy keresztény aligha lehet képes.

Ráadásul abban a szerencsés helyzetben is vagyunk, hogy nemcsak Krisztus tanítását ismerjük a radikális szeretet tekintetében, hanem cselekedeteiről is tudomásunk van. Teljes minta áll tehát előttünk ahhoz, hogy igazán szélsőségesen viselkedjünk, és megfelelő módon szerethessük Istent és az embereket - legyenek azok bármilyen nemzetiségűek és tartozzanak akármilyen valláshoz.

Azok az elmebeteg terroristák, akik a franciaországi események hátterében álltak, a szó minden értelmében szélsőségesek voltak. Nem pusztán azért mentek Franciaországba, hogy néhány száz embert felrobbantsanak, hanem azért, hogy elvegyék az eszünket, felhergeljenek bennünket, magukra dühítsék a nyugati világot, és az iszlám győzelmét elősegítsék. Ők azt szeretnének látni, hogy az európai emberek nekiesnek a menekülteknek, akik jó része egyébként éppen az ilyen terroristák elől elfutva hagyott mindent a háta mögött. A terroristák a menekültek közé is befészkelték magukat néhányan, hogy ezáltal is elősegítsék a migránsok és a fanatikus muzulmánok egybemosását a mi fejeinkben. Valószínűleg azt is tudták, hogy az átlagos európai ember szívesen összekeveri majd a teljes iszlámot a radikális iszlámmal, és utálni fog mindenkit, aki muzulmán, esetleg arab. Ha pedig minden arab emberre és minden muzulmánra gyűlölettel tekintünk, a globális konfliktus előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik. Ők pedig pontosan ezt akarják: hogy égjen a világunk. Ha a fundamentalisták által felkínált mentális összemosásokat megtesszük a fejeinkben, máris csatát nyertek. Az ellenséget nem győzhetjük le azzal, ha belesétálunk az általa felállított csapdákba!

Keresztényként azonban van választási lehetőségünk. És van egy mintánk, egy olyan Valaki, akit sokan és sokszor meg akartak ölni, s amikor végül megtették, még a kínhalál közepén sem fordult szembe saját kivégzőivel. Jézus a kereszten ért fel saját radikalitása csúcsára, amikor önnön gyilkosaira Édesapja felmentését kérte. Ez az, ami a maga radikalitásában csaknem felfoghatatlan, szélsőségességében szinte követhetetlen, és mégis felkiáltójelként áll most előttünk.

Látva a mintát, egy ilyen helyzetben talán mi is lehetünk szélsőségesek. A radikális szeretet a törvény igazi betöltése. Ez az, amit Isten akar, amit elvár az övéitől. Képesek vagyunk arra, hogy Isten jóságának teret adva segítsünk oszlatni azt a középkori sötétséget, ami most éppen Párizsra telepedett?  Vajon meg tudjuk fékezni a fanatikus terroristákat és kifüstöljük őket az üregeikből? És ehhez hasonlóan: vajon felismerjük és felszámoljuk-e magunkban az általánosítások, összemosások és leegyszerűsítések mérgező folyamatait? Muszáj volna megtennünk. Radikálisan.

2015. november 11., szerda

Konzervatív bejegyzés

Ez egy konzervatív bejegyzés, melyet egy nem konzervatív ember írt. Azért írta, mert egyrészt a tény, miszerint ő nem konzervatív, nem azt jelenti, hogy nem tud konzervatívan gondolkodni (tehát miért is ne írhatna akkor ilyen stílusú bejegyzést?), másrészt olyan folyamatokat lát a posztmodern világban, melyek elkezdték erodálni azt, amit ő nem konzervatívként is értéknek érez. És ez nem tetszik neki.

Régóta zajló, alapvető és mély ellentét van a liberálisabban és a konzervatívabban gondolkodók között. Az igazi, akár szó szerint vérre menő konfrontáció persze ezek szélsőséges változatai - nevezetesen az extrém liberálisok és az ultrakonzervatívok - között zajlik, ám a mérsékeltebben gondolkodók szofisztikáltabb párbeszédében is tetten érhető. A töréspontok két térfelén állók szeretik maró gúnnyal minősíteni egymást: "liberósoknak" és "konzerveknek" hívják a másikat, ami módfelett szórakoztató és egyébként nagyon szellemes szóhasználat volna, ha nem gondolnának komolyan, akik ezeket hangoztatják.

Mivel egy ilyen kétpólusú csatározásban úgy tűnhet, nincs sok választása az embernek, bevállalom, hogy én nem vagyok konzervatív. A meghatározás most fontos: nem "liberósnak" neveztem saját gondolkodásom, hanem "nem konzervatívnak"! Ennek oka az, hogy mindkét fogalom sajnos lejáratódott a maga módján, és ahogy elnézem, a műveltebb emberek általában nem is szívesen címkézik fel magukat ezekkel: többnyire az ellenfeleik mondják rájuk őket egyfajta szitokként.

Azt is hadd mondjam el, hogy a két oldal közti csatározást nagyrészt értelmetlennek tartom, és az esetek jó részében úgy látom, az emberi lényekben rejtőző összeférhetetlenség, valamint a saját igazunk erőltetése motiválja. A konzervatívok "lekonzervezése" helyett én javasolnék egy szebb kifejezést: értékmegtartók. Így is lehet látni őket, olyan emberként, mint akik a már felfedezett és meghódított területeket szellemi értelemben átfésülik, a begyűjtött értékeket megszűrik, és ami megmarad, azt megpróbálják megőrizni. Szerintem a konzervatívok ezzel jószolgálatot tesznek mindenkinek, még akkor is, ha sokszor tudnak rugalmatlanok lenni és mereven ragaszkodni a nézeteikhez. Ez a munkájukból adódó melléktermék. Megtartják, amit korábban elértünk, és ezért hajlandók nagyobb árat is fizetni, például népszerűtlennek lenni és szembeszállni azokkal, akik ezért maradiaknak és butáknak nevezik őket.

Ehhez hasonlóan a "leliberózás" sem szerencsés kifejezés az inkább liberálisan gondolkodó személyiségekre. Javaslom helyette az értékkeresők megjelölést. Az a tapasztalatom, hogy a liberálisabban, de nem extrém módon liberálisan gondolkodók állandóan kijjebb akarják tolni a meglévő határokat. Mindig felfedezésre vágynak: vajon mi van a korábban megállapított határokon túl? Vajon hogyan tudnánk a lehetőségeinket kiszélesíteni, új dolgokat kipróbálni, új utakon barangolni? Ezzel persze szükségtelenül helytelen ösvényekre is tévednek, rossz dolgokat is beengednek a már meghódított területekre. Ez a munkájukból adódó melléktermék. Megpróbálják a határokat mindig feszegetni és a perspektívát tágítani, amiért nekik azt az árat kell kifizetni, hogy sokan erkölcstelen szemétládának, megalkuvó senkiháziaknak nevezik majd őket.

Szerintem könnyedén belátható, hogy egy ideális világban ennek a két erőhatásnak nem kellene igazából egymás ellen feszülnie. Sőt, rendkívüli lehetőségek rejlenek abban a pillanatban, amikor  képesek az erőiket egyesíteni. Ha ez most nem egy blogbejegyzés volna, hanem amerikai szépségkirálynő választás, akkor le mernék írni olyan giccset is, hogy egy szebb és boldogabb világot lehetne a két oldal együttes segítségével felépíteni.

Ez persze ábránd. De a mondandóm tömör lényege csak most következik.

Ahogy említettem, nem vagyok konzervatív. Európa, sőt a jelenlegi nyugati világ sem az. Liberális kontextusban élünk, ahol a gondolkodási trendekben (még ha konzervatív is a politikai vezetés bizonyos országokban) alapvetően a liberális szellemiség van túlsúlyban. És ha az "értékmegtartók" meg az "értékkeresők" egyensúlya felbillen, akkor azt helyre kell rakni. Ha túlságosan konzervatív irányban, akkor liberálisabb, ha túlságosan liberális irányban, akkor konzervatívabb ellenhatásokkal. Ez egy normális világban, mely az értelmes egyensúlyra törekszik, nem lehetne probléma, egy olyan nemnormálisban, amilyenben élünk, állandóan az. Sem a konzervatív, sem a liberális oldal - vagy, ahogy fentebb neveztem őket, sem az értékmegtartók, sem az értékkeresők - nem az egyensúlyra törekszenek, hanem arra, hogy a mérleg nyelvét a saját oldalukra billentsék el. Mit lehet tenni?

Az egyik, ami véleményem szerint hitelessé teheti az ilyesféle helyrebillentést, ha az adott oldalon állók elkezdik hangsúlyozni a másik oldal értékeit. Ezért írom most ezt a bejegyzést és az ezután következőket is. Nem konzervatívként szeretném meglátni és kiemelni a konzervatív látásmód erős pontjait. Ettől még nem adom fel, amit gondolok, és nem válok konzervatívvá. A szemléletem az enyém, szerves része a lényemnek, és nem tudom ledobni egy szék karfájára, mint egy kabátot. De úgy látom, Európának és benne Magyarországnak, sőt a nyugati demokráciáknak most egyre fontosabbá kell váljon, hogy felfedezzen alapvető, korábbról megtartott értékeket, különben a nagy liberális túlsúlyban feléljük önmagunkat.

Ezek közül most kiemelek egy olyat, ami meglátásom szerint alapvető építőköve a társadalmunknak: ez pedig a házasság. Szeretnék néhány gondolatot leírni a házassággal és a nemiséggel kapcsolatban, természetesen keresztény, szűkebben pedig (teológiai) etikai szemszögből. Ha az olvasó ezt túlságosan konzervatívnak találja majd, pedig már hozzászokott ennek a blognak a hangvételéhez, ne csodálkozzon! Nem fordultam ki önmagamból és nem játszom meg magam. Maradok, aki vagyok, csak próbálom az egyensúlyt a magam szerény eszközeivel helyrebillenteni...

2015. november 7., szombat

Isten, aki nem is mindenható

Mindeható, mindentudó, mindenütt jelenvaló és örökkévaló: ha valaki ezekkel a tulajdonságokkal egyszerre rendelkezik, mindenképpen istenségnek nevezhető. Gyakran emlegetjük az isteni attribútumoknak nevezett tulajdonságokat, de szinte soha nem gondolunk bele abba, hogy a kép nem annyira kerek körülöttük, mint ahogyan az elsőre látszik. Isten ugyanis nem mindenható.

Jahve fenti négy jellegzetessége, különösen ami a mindenhatóságot és a mindentudást illeti, a hívők mély meggyőződése szerint a Bibliából származó igazság. Pedig az ünneprontás szándéka nélkül ki kell mondanunk, hogy ezek a paraméterek Istennel kapcsolatban nem a Bibliából származnak, hanem az arisztotelészi filozófiából kerültek a keresztény gondolkodásba. Az a helyzet, hogy az ókori zsidóságot nem igazán izgatták a rendszeres teológiában előszeretettel felvetetett tételek, és nem is deklarálták Isten személyét ilyesféle módon. Nekik más szándékaik voltak, amikor Istenről beszéltek a szövegekben.

Ami azonban ennél sokkal érdekesebb most számunkra, hogy az előbb említett két tulajdonság - nevezetesen Isten mindentudása és mindenhatósága - könnyedén szembehelyezhető egymással. Érdekes paradoxonhoz juthat az ember, ha ezt végiggondolja. Ha Isten ugyanis mindentudó, akkor azt is tudnia kell, mit fog tenni következő lépéseként. Ám képes-e mást tenni, képes-e megváltoztatni a szándékait, vagy muszáj megtennie azt, amiről előre tudja, hogy meg fogja tenni? Ha Istennek muszáj azt tennie, amit előre lát, hogy tenni fog, akkor nem mindenható e logika szerint. Ha ki tudja kerülni saját előrelátását, és mást is megtehet, akkor viszont nem mindentudó.

A filozófiai probléma világosnak tűnik. Isten vagy mindenható, vagy mindentudó - a kettő attribútumnak ugyanis könnyedén elképzelhető olyan találkozása, hogy az egyik kizárja a másikat. Mondhatjuk akkor, hogy megdöntöttük a rendszeres teológia egyik alapvető állítását az istentanban? Nem egészen.

Aki szokott teológiával foglalkozni, valószínűleg nem lepődik meg azon, hogy a manapság felvetett problémákkal már foglalkoztak korábban is. A mindenhatóság és a mindentudás ilyesforma szembekerülése természetesen elődeink fantáziáját is megmozgatta. S bár a Niceai Hitvallás a bizalom szavával kezdődik ("Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában..."), a kérdést, hogy mit is jelent maga a mindenhatóság, persze nem magyarázza meg. C.S. Lewis azt írja, Isten mindenhatósága nem azt jelenti, hogy Isten mindent meg tud tenni. Ha Isten egyszer elhatározza, hogy egy bizonyos dolgot megtesz, ezzel máris kizárhat más lehetőségeket, amiket utána már nem fog tudni megtenni. Éppen ezért nem képes véghezvinni olyasmit, ami logikailag lehetetlen és nem egyezik meg az isteni természettel.

Itt most nemcsak olyan trivialitásokra gondolok, hogy Isten nem tud négyoldalú háromszöget alkotni vagy szögletes kört. Ennél többről van szó. Bizonyos dolgok megtétele ugyanis a hatalom hiányából származhat. Például valaki felteheti a kérdést: ha mindenható, akkor Isten tud vétkezni is? Aquinói Tamás (nem is véletlen, hogy éppen ő) igen jellemző választ adott erre:
"Vétkezni annyi, mint elmulasztani a teljes cselekvést. Ezért aki tud vétkezni, abból hiányzik valam, ami nem egyezik a mindenhatósággal. Mivel tehát Isten mindenható, ezért nem tud vétkezni."
Tamás okoskodása frappánsnak tűnik, de Isten mindenható hatalma kapcsán azért hagy még mozgásteret a kötözködéshez. A borotvájáról elhíresült Willian Ockham tovább is gondolta ezeket a kérdéseket, és végül kettős hatalomról beszélt Isten kapcsán. Úgy látta, Istennek van egy abszolút hatalma (potentia absoluta), ami arra a lehetőségre vonatkozik, ami azelőtt állt fenn, mielőtt Isten elkötelezte magát bármiféle cselekedetre. Isten elrendelt hatalma (potentia ordinata) viszont a dolgok mai állására vonatkozik. Mi a saját valóságunkban ez utóbbival találkozunk.

Például azt kell mondanunk, hogy Isten előtt számos lehetőség állt: megteremti vagy nem teremti meg a világot. Isten maga eldönthette mit szeretne tenni, vagyis abszolút hatalma volt. Ezután viszont Isten kiválasztja az egyik lehetőséget és megvalósítja azt. Azáltal, hogy Isten dönt egy lehetőség mellett, egyben határoz a többi lehetőség meg nem valósításáról is. A példánál maradva, miután Jahve elhatározta, hogy megteremti a világot, a hatáskörén kívülre került a meg-nem-teremtés lehetősége. A világ meg-nem-teremtése egy olyan lehetőség, amit valaha megtehetett volna, de a döntése után már nem áll módjában megtenni. Isten maga korlátozza a saját lehetőségeit, amikor döntéseket hoz, és ragaszkodik a döntései érvényességéhez.

Istennek ez a fajta önkorlátozása szinte magától értetődően vezetett el a krisztológiai következményekhez, amikor a teológia érdeklődése Isten saját redukciója felé fordult. Hiszen mondhatjuk azt, hogy Isten tulajdonképpen magát korlátozva megtestesült Jézus Krisztusban. Ez a szál most túlságosan messzire vezetne és elvinne bennünket a bejegyzés témájától, de egyetlen gondolat erejéig érdemes mégis itt maradni, amit Bonhoeffer olyan szépen fogalmaz meg Krisztus megtestesülése, azaz Isten önkorlátozása kapcsán:
"Isten gyenge és erőtlen a világban, és éppen ez az a mód, az egyetlen mód, ahogyan velünk van, és segít nekünk."
Amikor Isten mindenhatóságáról beszélünk, akkor ez éppen Krisztus miatt sem jelentheti azt, hogy Isten zsarnoki, megállíthatatlan és mindent elsöprő hatalommal bír. A mindenhatóság egyik legszebb vonása, hogy Isten képes lemondani róla, és nem logikai okokból, hanem szeretete folytán. Isten döntéseket hoz, és ezek a döntések bizonyos értelemben korlátok felállítását vonják magukkal, mígnem Isten felveszi a szolgai formát, az emberi testet és hagyja, hogy a saját teremtményei keresztre juttassák.

Isten a szó abszolút értelmében elsősorban azért nem mindenható, mert mindenhatóságában úgy döntött, hogy korlátozza mindenhatóságát. Ez a fajta hatalomról való lemondás pedig olyan attitűd, ami a rendszeres teológiai eszmefuttatásoknál fontosabb üzenetet hordoz, és példaértékű modelként magasodik fölénk.

2015. november 4., szerda

A Mária-szakadék (6) - Záró gondolatok

Nem árulok el nagy titkot, ha kijelentem, Mária szerepe egészen más a katolikus és a protestáns kereszténységben. Ennek oka egyértelműen abban keresendő, hogy míg protestáns oldalon a mai napig erős a Sola Scriptura ("Egyedül a Szentírás") elv hatása, addig a katolikus dogmatika a szenthagyománynak is komoly területet biztosít teológiai gondolkodásában. Mégis, utóbbi tény rávilágít számomra egy ellentmondásos helyzetre...

Mária köré rengeteg népi hiedelmet, szokást, rajongásig fokozott magatartást szőttek az évszázadok. Azt hiszem elég, ha csak a Mária-jelenéseket, a könnyező szobrokat, a körmeneteket, vagy éppen azt az állítást említem, miszerint mi "Mária országa" vagyunk. A népi jámborságnak is nevezhető jelenséget akár maguk a pápák is tovább bátorítják, vagy legalábbis olyan kijelentéseket tesznek, melyek inkább egyetértőeknek tekinthetők. XVI. Benedek egy vele készült interjúkötetben például ezt mondta (kiemelések tőlem):
"Mária Istenhez vezető nyitott ajtó. Olyan kötetlenséggel beszélhetünk vele, olyan gyermeki kéréssel és bizalommal fordulhatunk hozzá, amilyennel az ember magához Krisztushoz gyakran nem mer." 
Az egykori pápa nyilatkozatához az interjút készítő újságíró még ezt is hozzáteszi (amit a pápa helybenhagy): "Az Egyházban senkit sem tisztelnek úgy, mint Isten anyját, megszámlálhatatlan templomban és oltárnál, énekkel és litániákkal, Mária-ünnepekkel és zarándoklatokkal. A Mária zarándokhelyek ezrei mintegy hálót alkotnak az idegsejtekből, amely háló átfogja az egész földgolyót." Mária tehát globális és rajongói számosan vannak! XVI. Benedek megjegyzése márcsak azért is érdekes, amikor Máriát Istenhez vezető ajtónak nevezi, mert az ajtó képét a Szentírás éppen Krisztusra használja. De azt vajon honnan gondolja, hogy Máriához nagyobb és gyermekibb bizalommal fordulhatunk, mint Jézus Krisztushoz? Miért kellene ennek így lennie?

De most nem erről a kérdésről van szó. Azt hiszem a fentieket nyugodtan összegezhetjük úgy, hogy Mária hallatlan népszerűségnek és figyelemnek örvend a katolicizmusban. A kérdés természetesen az, minek is köszönheti Mária ezt a népszerűséget?

Ha valaki nem olvasta el az előző bejegyzéseimet, és nem rendelkezik bibliai műveltséggel sem, a fentiek alapján azt gondolhatná, Mária valamiféle központi szereplője lehet a Bibliának, aki jelentőségében felül kell múlja Ábrahámot, Mózest vagy éppen Pál apostolt is. Ez magyarázhatná a rendkívüli kiexponáltságát, ám mint a korábbiakból kiderülhetett, erről szó sincsen. Mária jelenléte súlyát tekintve gyakorlatilag mellékszereplő az Újszövetségben. Csak az evangéliumok foglalkoznak vele, de még ott is partikuláris jelenség. Ezt nem tiszteletlenséggel a hangomban írom, pusztán a tényt említem meg.

Mária hihetetlen népszerűsége mögött természetesen az a tény áll, hogy a katolikus egyházban nemcsak a Biblia, hanem a szenthagyomány is komoly súlyt képvisel. Hadd mondjam el máris: magam is tisztelek hagyományokat a saját hitemben. Természetesen a protestánsoknak is vannak hagyományaik, ahogy minden szellemi mozgalomnak. S ha úgy vesszük, tulajdonképpen a bibliai szöveg jó része is hagyomány, amit évszázadokon át adtak tovább, mielőtt kanonizálták volna.

A Szentírás normatív funkcióját, mint a hit kiindulóbázisát a katolikus egyház sem vitatja. A fontos különbség azonban az, hogy míg a protestánsok hagyományaikat is a Szentírásra vezetik vissza, addig a katolikus szenthagyomány nem feltétlenül ragaszkodik ehhez. Éppen ezt láttuk a Máriát körülvevő dogmatikai konstrukciókban. A protestánsoknak még akkor is fontos a hittételek bibliai beágyazottsága, ha gyarlóságuk miatt elfeledkeznek erről és persze tesznek és mondanak bibliátlan dolgokat. Mindazonáltal a protestantizmusban mégiscsak alapelv az Ige a teológia mögött: elképzelhetetlen egy nagyobb teológiai traktátust - például a krisztológiát, az eszkatológiát vagy éppen az ekkléziológiát - úgy felépíteni és kifejteni, hogy szinte semmiféle kapcsolata ne legyen ezeknek a Bibliával. Mindez annyira triviális, hogy szinte szóra sem érdemes.

A katolikus mariológiáról viszont az előző bejegyzések alapján éppen az derülhetett ki, hogy többségükben az Újszövetség utáni kor évszázadaiban keletkeztek, elenyésző vagy semmilyen bibliai gyökérrel nem rendelkeznek, és némelyikük még a katolikus egyházon belül is megosztást és ellenérzést váltott ki.

A mariológia ilyesféle teológiai-bibliai gyökértelensége azért is nagyon meglepő volt számomra, mert egyébként a katolikus dogmatika komoly hangsúlyt helyez arra, hogy a dogmatikai tételeik a Szentírás kijelentésein alapuljanak. Nézzük csak meg a kegyelemtant, a szentségtant vagy az előbb említett teológiai területeket: mindegyik tárgyalásánál egymás után sorakoznak az igék, a szentírási magyarázatok. Láthatóan a szerzők maguk is úgy érezték, hogy nem nélkülözhetik ezeket. Ám ha az összes többi terület esetében ilyen következetesen ragaszkodnak a bibliai bázishoz, vajon miért tesznek kivételt a mariológiánál? Természetesen kényszerből, hiszen a Biblia nagyon keveset mond, és még kevesebbet állít Máriáról.

Talán meglepi az olvasót ha azt írom, valamilyen szinten még ki is békülnék azzal, hogy a katolikus egyházban "továbbgondolják" Mária életét, és elméláznak azon, hogy nem halt meg, hanem a mennybe repült. Az ember használhatja a fantáziáját, ez egész biztosan nem bűn. Ami viszont igazán zavar, hogy ez a fajta bibliátlan-gyökértelen "továbbgondolás" egy szinte rajongásig fokozott, világméretű, már-már babonába hajló, milliós tömegeket megmozgató Mária-értelmezéssé vált, ami ráadásul pápák által hitelesített dogma is lett. Finoman szólva is túldimenzionáltnak érzem azt, ami Mária köré épült, ami a személyét körbeveszi, és  a folklór alapján indokolatlanul magasra emeli.

Azt hiszem nekem Mária megmarad olyannak, ahogy a Szentírásban elém lép. Egy kedves, alázatos, engedelmes hölgy, aki megszülte Jézus Krisztust. Ez az, és szerintem nem is sokkal több, amit a Biblia róla mesélni akar. A történelem egy olyan pillanatában élt, amely bizonyos értelemben egész civilizációnk arcán rendkívül komoly nyomot hagyott. Szereplőjévé vált egy történetnek, ami felülmúlhatatlan, csaknem érthetetlen, ami úgy vág a földhöz, hogy fel is emel onnan, és ami az édesanya helyett a Fiára mutat: Jézus Krisztusra. Az evangélium potenciálja nem az anya és a Fiú, hanem az Atya és a Fiú kapcsolatában van. Az evangéliumi narratíva kulcsjelenetei kettőjük relációjában játszódnak, a levegő Jézus körül vibrál, ott sűrűsödik össze. Hozzájuk képest mindenki csupán mellékszereplő ebben az óriási drámában - köztük Máriával, az édesanyával is.

2015. november 1., vasárnap

A Mária-szakadék (5) - Mária, a mennybe fölvett?

Augusztus 15-én van egy katolikus ünnep, amit Nagyboldogasszonynak neveznek. Ezen a napon az egyház liturgikusan megünnepli a "tényt", miszerint Máriát olyan módon is megszentelte Isten, hogy "mennybe emelte". Talán mondani sem kell, de ennek a teológiai állításnak sincs semmiféle igei bizonyítéka, dogmatörténeti gyökerei pedig még az előző bejegyzésekben szereplő állításoknál is halványabbak.

Ha már Mária emberi életének kezdete is szent volt, a vége sem lehet más: nagyjából ez a logika áll Mária mennybevételének (assumptio) tanítása mögött. A katolikus szenthagyomány tehát kijelenti, hogy Jézus édesanyja "földi életének befejezése után testével, lelkével együtt felvétetett a mennyei dicsőségbe". Az egyház hite szerint Máriában ugyanis már eleve adva volt mindaz, amit a többi ember csak remél, azaz a beteljesült élet, az azonnali üdvösség. Mivel Szűz Mária földi életében a lehető legszorosabb kapcsolatban volt Fiával (hiszen Jézus a testéből vette a maga testét), a katolikus dogmatika szerint szinte lehetetlen, hogy ez a kapcsolat az édesanya halála után megszakadjon azzal, hogy Mária teste szétbomlik. Röviden és tömören ezen az elképzelésen nyugszik, hogy akkor Máriának egész biztosan a mennybe kellett kerülnie felvétetése által.

Mária assumptiojának dogmáját XII. Piusz pápa 1950-ben hirdette ki, mégpedig ex-cathedra módon "Munificentissimus Deus" kezdetű bullájában. A kérdés persze ugyancsak adódik, hogy ez a szinte ellentmondást nem tűrő kinyilatkoztatás, mely hiendő tételként áll a katolikus hívők előtt, milyen szentírási alátámasztással rendelkezik? Nos, a katolikus dogmatikakönyvek nem titkolják el a tényeket, hanem kerek perec kijelentik, hogy a Szentírásban semmiféle formális bizonyíték nincs, sőt a szenthagyomány is hallgat az első 4-5. században Mária mennybemeneteléről. Csak az 5. század után kezdik a dolgot említeni, de csupán elszórtan és fantasztikus legendák formájában. Végül az assumptiót a 17-18. században veszik egyre komolyabban annak vitatásával, hogy kinyilatkoztatott tételnek kell-e tekinteni vagy sem. A dogma története a fentebb említett XII. Piusz idejében jut el csúcspontjához. Ő lesz az, aki egy körkérdést követően meggyőződik arról, hogy a világ püspökeinek csak 1,8%-a nem fogadja el Mária mennybeemelésének valóságát - az elsöprő statisztika után ezért a pápa már rendíthetetlen tanként állítja azt a hívők elé.

Mária mennyei megdicsőülése természetesen dogmatikai, liturgikai és hitéleti következményeket is von maga után. A katolikus hívők áhítata és több pápai megnyilatkozás Máriát a "mennyország királynője" titulussal ruházza fel, aki istenanyasága és éppen assumptiója miatt felülmúlja az összes üdvözültek, sőt az angyalok méltóságát is.

A fentieket a következő pontokban tudnám összefoglalni:

(1) Mária mennybevétele dogmájának semmi köze nincs a Bibliához, pusztán egy ötleten nyugszik, miszerint az lehetetlen, hogy Mária egyszerűen csak meghaljon. Ehhez túlságosan szoros viszonyban volt Jézussal.

(2) Ha Mária a Jézussal való szoros kapcsolat miatt nem halhatott meg, akkor csakis az történhetett, hogy Isten magához emelte. Ennek az állításnak, mely egy vágyszerű következtetésen nyugszik, egyáltalán nincs bizonyítéka a Bibliában. Sőt, az elmúlt évezredek nagy részében a hagyomány is ellentmondásos és változó volt vele kapcsolatban, míg végül a 20. században vált megszilárdult dogmává.

(3) Mivel Mária megdicsőült mennybevételével, ezért a "menny királynője" megtisztelő címmel is felruházták.

Bevallom őszintén, egészen megdöbbentő számomra a folyamat, ami Mária értelmezésével történt az évszázadok során. Egy teljesen ötletszerű, sőt vágyszerű elképzelésből, miszerint Mária nem halhatott meg úgy, mint a többi normális ember, egy bizonytalan, legendás elképzelés nőtte ki magát. Ez a Bibliától idegen és alátámasztatlan elképzelés végül egészen addig fejlődött, hogy a 20. században már szilárd dogma lett belőle, sőt mennyei királynővé emelte Máriát. Talán mondanom sem kell, de protestánsként ezt a tételt is elvetem, és minden nagyképűség nélkül azt is hozzáteszem, hogy kíváncsisággal vegyes értetlenséggel veszem tudomásul, hogy hívők millió számára mégis elfogadható.

A sorozat utolsó részében - a végső konklúziók levonása előtt - röviden azzal szeretnék foglalkozni, a Mária köré szőtt teológiai koncepciók milyen módon realizálódnak a Mária-jelenések, az imák és a különféle misztikus elemek kavalkádjában.