A közös nevező nyomában (2) - a Szentírás tényleg összeköt?

Ha azt mondanám, hogy a Szentírás közös nevező az egymással veszekedő felekezetek között, akkor sokan hangosan felröhögnének: ez valami vicc? Hát vegyem már észre, hogy éppen a Szentírás jelenti a felekezeti különbségek legfőbb forrását! Ugyan hogyan köthetne össze, ha éppen azt látjuk, hogy brutális módon meghasonlást okoz a keresztények között? Az ilyen felhorkanással teljesen egyetértenék, ám mégis kitartanék eredeti állításom mellett...

Mindennapi kenyerünk...

Paradox, de így van: a Szentírás egyszerre alapja az egységnek, és oka a szakadásoknak. Szétválaszt, de össze is köt, marakodást okoz, de segíti a közös nevező megtalálását is. 

Ha leásunk az egyes felekezetek teológiai alapjainak mélyéig, ott valószínűleg bizonyos tanításokat, bibliai rétegeket, szentírási doktrínákat fogunk találni. Ahogy én látom, sokszor hangsúlykülönbségekről van szó, és nem arról, hogy egy-egy irányzat valami egészen más alapokról indulna a hitét illetően. Példa erre, hogy a baptista egyház teológiájában a többiekéhez képest kiemeltebbnek tűnhet a keresztség aktusa, míg a pünkösdi mozgalomban a pneumatológikus értelmezés sokkal dominánsabb, mint a többi felekezetben. Az ilyen hangsúlykülönbségeket könnyű óriásira nagyítani, pedig egyes témák előtérbe kerülése még nem jelenti azt, hogy ezek a felekezetek más alapokon állnának a Szentírás által kínált közös nevező tekintetében. Magyarul: a baptisták igénye, hogy a keresztség kiexponált helyet foglaljon el a hitéletben, nem vonja magával, hogy a baptizmus tanításában elsorvadna a megváltás és más alapvető tanítás fontossága, mely a Szentírásban szerepel. Olyan ez, mint a nők és az autóvásárlás: míg a férfiaknak számos paraméter fontos (ár, kinézet, teljesítmény, fogyasztás, stb...), addig a hölgyek valószínűleg a kocsi színére és megjelenésére összpontosítanak. Ettől függetlenül, mindkét esetben autóról és nem kerti furikról, talicskáról vagy fűnyíróról van szó.

Persze itt máris felmerül, hogy Szentírás alatt pontosan mit értünk. A protestánsok 66 iratról beszélnek, ami nem egyezik meg az ortodoxok és katolikusok által elfogadott protokanonikus gyűjteménnyel. (Elég itt a deuterokanonikus könyvekre gondolni példaként, melyek a katolikus Bibliában megtalálhatók, a protestáns fordításokból azonban kimaradtak). Rögtön adódik a kérdés, ha még a Szentírásunk sem ugyanaz, ugyan miféle közös nevezőről eshetne szó, éppen a Szentírás kapcsán?

A közös nevező véleményem szerint olyan alapvető és lényegi tanításokat takar, amelyekből minden más tanítás következik, amelyeken keresztül az összes többi doktrína levezethető, és amelyek nélkül az egész kereszténység megszűnne önmaga lenni. Ezek a tanítások a Megváltóval és a megváltással kapcsolatosak. Ha átlapozzuk a katolikus Biblia deuterokanonikus könyveit, semmi olyat nem találunk bennük, melyeknek a megváltással kapcsolatban kardinális jelentőségük lenne. Vitatkozhatunk és vitatkozunk is ezek hitelességéről és kanonicitásáról, ám bárhogyan is döntünk róluk, ez nem befolyásolja a közös nevező valóságát, melynek egyik alapja továbbra is a Szentírás megváltásról és Megváltóról szóló tanítása marad. A háttérben tehát valahol mégiscsak a Biblia áll összekötő kapocsként, akár a katolikus, akár az ortodox, akár a protestáns verziót tartjuk kézben.

Ez persze még mindig elég általánosnak tűnik. A keresztény hagyománynak különféle szemléletmódjai alakultak ki a történelemben, ami a sokféle felekezet létrejöttének egyik alapvető oka. Mindenki arra hivatkozik, hogy a Szentírás számára a végső tekintély, mégis eltérő módon értelmezi a szöveget, ami teológiai nézetkülönbségeket okoz. Szerintem jól írja Szalai András, hogy éppen emiatt nem is az a kérdés, kinek mi a végső tekintély (hiszen erre mindenki rávágja, hogy a Szentírás), hanem az, hogy ki a végső tekintély az Írás értelmezésében.

Ha a "felekezeti piacon" körbenézünk, akkor ebben fontos eltéréseket láthatunk. Az ortodox egyházban az első 7 egyetemes zsinatot, a katolikusban a 21 zsinatot és a tanítóhivatal értelmezését, a protestáns felekezetekben az első 4 egyetemes zsinatot szokták megnevezni tekintélyi forrásként, melyek a Szentírás alapvető tanításaira alapozódtak. Akkor tehát ki magyarázza jól a Szentírást a központi és lényegbe vágó témákat illetően?

A kérdésre a felelet: a teljes egyház. Ez a magyarázat pedig már megtörtént, amikor az egyetemes zsinatok olyan mai napig érvényes alapelveket fektettek le a Megváltó és a megváltás kérdéseiben, melyek mindenki számára megkerülhetetlenek, aki kereszténynek vallja magát. Ezek a zsinatok az üdvösség útja és az Üdvözítő személye köré épültek - minden más teológiai vitatémában csak ezekkel összhangban lehet nyilatkozni. Az első négy zsinat meglátásai és eredményei mind a mai napig ott vannak az összes keresztény felekezet teológiájában, mégpedig meghatározó módon. A zsinat eredményei mögött pedig a Szentírás alapvető tanításai állnak.

Egyszóval úgy néz ki, hogy az a vastag Biblia, amivel gyilkoljuk egymást, képes lenne arra is, hogy az összekötő kapcsot nyújtsa számunkra. A kérdés csak az, mire koncentrálunk: a központi tanításokra, vagy az ehhez képest marginálisabb részekre? Természetesen nem szeretném azt mondani, hogy a marginálisabb kérdések nem fontosak. A részleteken továbbra is vitatkozhatunk, a felekezeteknek nem kell feladni saját hangsúlyaikat, de ezzel együtt is azt mondhatjuk, a megváltás és a Megváltó, mint központi motívum mentén mindenki képes lehet a szó nemes értelmében testvérnek látni a másképp gondolkodókat.

Tovább

Dawkins, az evangélista

"A magzatkorú gyermek kevésbé ember, mint egy felnőtt disznó" - tette közhírré véleményét a világ legismertebb ateistája, Richard Dawkins, majd azoknak az édesanyáknak is "jó" tanáccsal szolgált, akik Down-szindrómás gyermekeket várnak: "vetesd el ezt az izét, és próbálkozz újra!"

Bevallom őszintén, én kedvelem ezt a Dawkinst. Volt már, hogy himlővírusnak nevezte a hitet, amit nehéz kiirtani, lehülyézte az evolúciót nem elfogadókat, előfordult hogy Istent a legbecsmérlőbb szavakkal gyalázta, no és ha jól emlékszem, még az araboknak is nekiesett egyszer (természetesen az iszlám kapcsán), hogy a tudományos életben mutatott lemaradásuk miatt beléjük rúgjon egy nagyot. Saját könyvében mindazonáltal azt is siet megjegyezni, hogy nem kenyere a konfliktus, és ellenfelei igaztalanul vádolják azzal, hogy éppen annyira fundamentalista, mint amennyire az általa bíráltak azok.

Sajnos a keresztények teljesen félreismerték Dawkinst. Istentelen, gonosz embernek látják, aki sokat ártott Jézus ügyének az ateizmus melletti folyamatos propagandájával. Fröcsögő, unszimpatikus, szókimondó ellenfél, de szerencsére már öreg, sikálják neki az üstöt odalent, hogy egy örökkévalóságon át nyárson forgathassák, a mennyei páholyban ülő, kárörvendő nézőközönség szórakoztatására.

Nekem viszont az a véleményem, hogy felháborodás helyett Dawkins vállonveregetést érdemelne tőlünk. Amikor egy bontakozó emberi életet alulértékel egy kifejlett disznóhoz képest, amikor darwinista alapon az egész emberi faj létét értelmetlennek nevezi, amikor arról ír, hogy nincs sem jó, sem rossz a világban, a súlyosan beteg magzatot, "mint izét" pedig el kell pusztítani, hatalmas jószolgálatot tesz a kereszténységnek. Dawkins olyan ügyesen adja az evangélium negatívját, annak mély sötétségével és kongó ürességével, hogy ezzel gyakorlatilag valódi iszonyatot tár fel az emberek előtt. És akik hallgatják, megtudják azt is, hogy ezek a hajmeresztő gondolatok mind-mind az ateizmus világlátásában gyökereznek. Dawkins "főpapi" szavai, ateista igehirdetése és paradigmája a szemléltető eszköze annak, hogy a végiggondolt és a maga teljességében megélt darwinista istentagadás milyen következményekhez vezethet. (Érdekes módon megjegyzése a beteg gyermekek elpusztításáról - micsoda véletlen! - egybecseng azzal is, amit a közelmúltban írtam a témával kapcsolatban).

Dawkins a kereszténység titkos támogatója, az ateisták ellenfele. Evangélista, aki lelkeket  menthet meg azzal, amit csinál. Megutáltatja az emberekkel a nemhitet, ezzel pedig óhatatlanul egy más világnézet utáni keresés fázisába zavarja a szavaitól megbénult hallgatóit. Az egyház helyében hagynám őt még jobban kibontakozni. Még az is lehet, hogy néhányan miatta találnak majd Istenhez.

Tovább

A közös nevező nyomában (1)

Katolikus, ortodox, református, evangélikus, baptista, anglikán, metodista, pünkösdi... A keresztények többsége inkább tudomásul veszi, de nem szereti az egyház széttagoltságát. A nem hívők érvként fordítják ellenünk, a más vallásúak hasonló helyzetben élik meg a hitüket. Olyan érzése van az embernek, mintha az egyház milliófelé gurult volna szét, pedig ennél fontosabb, hogy igenis van közös nevező, ami mindezt összefogja.

"Ha csak egyetlen igazság létezik, miért van ennyi egyház?" - valahogy így szól a tipikus kérdés, ami a lelke mélyén inkább állítás: lám, lám, ezek a keresztények csak beszélnek az Igazságról, közben mindenki máshogy képzeli el azt. Pártokra szakadnak, irányzatokra bomlanak, amelyek sokszor egymással is dogmapingpongot játszanak. A következtetés az, hogy nincs itt szó semmiféle igazságról, hiszen mindenki mindent úgy értelmez, ahogy neki jól esik - teljesen szubjektíven, saját magából kiindulva.

Ezek a szavak roppant frappánsnak és szinte magától értetődően igaznak tűnnek, de én nem értek egyet velük. Úgy gondolom, az egyház sokfélesége mélyén valójában igazi egység rejtőzik, ennek az egységnek pedig egy igenis körülírható és megérthető közös nevező az alapja.

Giccses ugyan, de ...

Nagy Antal Mihály a Tóra kapcsán beszél a sokféleség és egység harmóniájáról, amelynek illusztrálásához a teremtéstörténet egyik megjegyzését használja fel. Szerintem ugyanez igaz az egyház jelenlegi állapotára is: "Édenből folyó jött ki a kert megöntözésére, amely onnan szétágazott és négy ágra szakadt" - írja a szöveg. A folyók egyetlen forrásból indulnak, ágakra bomlanak, ám végül mind a tenger felé törekszenek, ahol újra egyesülnek. Az egyházak forrása és kiindulópontja maga Isten, a szétágazó folyamok Tőle fakadnak, míg végül kisebb-nagyobb kanyarok után ugyancsak a tengerhez, vagyis magához Istenhez jutnak el.

Tisztában vagyok azzal, hogy ez az idilli kép a szépen csörgedező folyókról meglehetősen túlzónak tűnik. Néha ezek a folyók megvadulnak, elsodornak dolgokat, magukkal ragadnak emberi életeket, kilépnek a medrükből. Tudok az egyház bűneiről és botlásairól. Amire itt és most szerettem volna felhívni a figyelmet, az nem a folyók viselkedése, hanem az a tény, hogy egy helyről indulnak és egy helyre futnak össze. Bomoljanak bármennyire ágra, sok közös tulajdonsággal rendelkeznek. Mindegyik mederben hideg víz folyik, mindegyik folyó sodor hordalékokat magával, és minden hömpölygő víztömeg ugyanarra törekszik. Azt is látjuk, hogy vannak szakaszok, ahol a folyók közül több is összeér, hogy azután újra ágakra szakadjon. 

Miért is lenne ez másként? Ahogy a természetben egyszerre látjuk az egységet, az összetartó folyamatokat, valamint a különbséget és a széttartást, vajon tényleg meg kell lepődnünk azon, ha ugyanezt tapasztaljuk az emberi gondolkodás dimenzióiban? Az egyházak zavaróan sokfélék és bámulatosan egységesek is tudnak lenni. Hajbakapnak, veszekednek egymással, de képesek összefogni és ugyanazon célért együtt gondolkodni. Viselkedjenek egymással bárhogyan, sem az összefogás, sem a széttartás nem teszi semmissé a tényt, hogy egy helyről indulnak és helyre tartanak.

A következő bejegyzésekben arról szeretnék hangosan gondolkodni, mi lehet az a közös nevező, mely az ágakra szakadt egyházat jellemzi. Melyek azok az elemek a keresztény hitben, amik a folyókat egymáshoz hasonlóvá teszik és egységesen a tenger felé hajtják? Milyen dolgok kötik össze a hagyományhű katolikust az elvadult pünkösdi hívővel? Ezek alapján hogyan nézne ki a mai egyház "vízrajza"?

Szalai Andrással egyetértve a közös nevező meghatározásában én is három alavető pontot látok:

(1) A Szentírást

(2) Az evangéliumot és a hit szabályát

(3) A négy egyetemes zsinatot

Mivel mindhárom pont sokkal többet igényel egy-egy bejegyzésnél, a blog esetében nyilván csak abból a szemszögből szeretnék foglalkozni velük, amennyiben azok a fent említett keresztény "közös nevező" megalapozásához hozzájárulnak. Végül pedig szeretnék leírni egy konkrét példát, amikor az egymástól távol eső paradigmákban gondolkodók képesek voltak harmóniában ráállni a közös alapra. Készek vagyunk követni őket?

Tovább

Ihletettek és ihlettelenek

A Biblia ihletett könyv, mert Isten ihlette. A tanítványokat a Szentlélek ihlette arra, hogy bizonyos dolgokat megtegyenek vagy kimondjanak. Egy prédikációt hallva a legtöbben azt szeretjük, ha ihletett beszédet hallunk, és nem gépies locsogást. Különféle formákban sokat használjuk az ihletettség fogalmát, de mit is gondolunk, amikor erről beszélünk? Hogyan működik az ihletettség?

Butaságot teszek, amikor az ihlet dinamikája és működése mögé akarok nézni. Megmagyarázni mi az ihlet, olyan mintha egy pókháló után nyúlnék, hogy teljes testsúlyommal függeszkedhessek rajta. Nyilvánvalónak tűnik számomra, hogy az ihletettség lényegének megközelítéséhez nem a hideg logikán át vezet az út. Úgyhogy nem is kívánok most etimológiai elemzésbe fogni az "ihlet" szó jelentésváltozatairól, vagy filozófiai fejtegetésbe szaladni, hogy pontosan hogyan gondolkodtak eddig eleink az ihletről. 

Van azonban két roppant tanulságos történetem, melyek két ismert személyiség életéhez kapcsolódnak.

Egyikük Berlioz, aki saját naplójában megemlítette, milyen rettenetes nyomorba került családjával együtt. Ennivalóra is alig tellett nekik, a túlélésért küzdöttek. Berlioz az egyik éjszaka felébredt, mégpedig arra, hogy egy szimfóniát hall "belső füleiben", egy gyönyörű zeneművet. Reggel neki akart fogni, hogy lekottázza, de éppen ekkor beállított hozzá egy úr, hogy rekviemet rendeljen tőle egy temetésre - bőséges előleget fizetve. Végre pénz állt a házhoz! Ám a dolgot nehezítette, hogy Berlioz állandóan csak a szimfóniát hallotta zengeni a fülében. Beszedett egy csomó Luminált (a korszak kedvelt altatója), és egy napot átaludt, de még ezután is a "benső énjében" zengett a szimfónia. Újabb gyógyszer, és a zenemű halkulni kezdett. Megint gyógyszer, újfent halkulás. Így ment ez addig, amíg "odabent" végül csend lett. És akkor Berlioz megírta a rekviemet. De ehhez előbb megölt egy szellemi tartalmat önmagában.

A másik példa "szintén zenész", mégpedig Bach, aki állítólag szelíd, csendes, kedves ember volt. Második felesége írta meg házasságuk sztoriját, aki egyszer megkérdezte a férjét, hogyan lehetséges, hogy a világ legszelídebb embereként és zeneszerzőjeként, durva szavak kíséretében lerugdalja néhány tanítványát az orgona mellől? Bach azt válaszolta, neki eddig eszébe sem jutott, hogy a zenét ő szerzi! A zenét Isten küldi, az ő tehetsége annyiból áll, hogy képes meghallani és lekottázni. Aki pedig lustaságból nem akarja meghallani és gyakorolni, az az ő szemében istenkáromlást követ el. Persze tudja ő, hogy vannak zeneszerzők, akik semmit sem hallanak az égiek üzenetéből, nos ezek az emberek azok, akik "csinálják a zenét".

Én úgy tapasztalom, az ihlet valami olyan dolog, amit egyre inkább csak fogalomként emlegetünk a mechanizmusokkal, módszertanokkal és technikákkal agyontöltött világunkban. Nem arról van szó, hogy ne éreznénk rá arra, milyen amikor tényleg ihletett dologgal találkozunk. Még megvan bennünk az erre való képesség. Megmagyarázhatatlan, pontosan hol és mi, de valahol és valami van az emberben, ami rezonálni kezd a szíve mélyén, amikor igazán ihletett dologgal kerül szembe. Tudom, ez nagyon elvontan és szellemien hangzik, de nehéz jobban megfogalmazni. Ezek olyan pillanatok, amikor a zene nemcsak szól, hanem felrepít bennünket, az Ige nemcsak betűként hever a Biblia lapjain, hanem megszólít és kifacsar, a prédikáció nemcsak hangzik, hanem felbolydít és kupán vág. Nyughatatlanná tesz belülről, ahogy Berliozzal történt, állandóan kísér minket és ott zeng a belső füleinkben.

Mivel a zenék, az igehirdetések, a próféciák, a könyvek sajnos többnyire nem ilyenek, lassan - mivel nem használjuk - elkorcsosul az a képességünk, hogy ráérezzünk az ihletettségre. A világ felénk nyújtja a Luminált, altatót kínál, hogy elnyomjuk ezt a mélyről jövő hangot. Ez aztán oda vezet, hogy kettős folyamat indul el bennünk: megkérdőjelezzük az ihletettséget ott, ahol korábban még érzékelni voltunk képesek (lásd a Biblia esetét, melynek ihletettségét nagy divat kérdőre vonni), illetve "megcsinált prédikációkkal", "megcsinált próféciákkal", "megcsinált zenével" helyettesítjük ezeket a forrásokat. Így lesz a világ műanyag és imitált körülöttünk, és így leszünk mi belső hallásunkat elvesztett, Bach szóhasználatával élve "lerugdosásra méltó" emberek.

Vajon hogyan lehetnek megint olyan füleink, mint Bach-nak voltak? Hogyan tudnánk "belehallgatni" Isten szférájába, és "lekottázni" az ott elhangzott dolgokat?

Tovább

Isten irgalmazzon a teológushallgatóknak!

Sajnos egyéb elfoglaltságaim miatt nem sok időm marad mostanság a blogírásra (ahogy az olvasó is tapasztalhatja), ám egy olyan élményben volt részem, amiről néhány szót mégiscsak fontosnak tartok kiírni magamból. Tudom, rossz hír lehet ez sokaknak, de életemben először taníthattam főiskolai keretek között.

A magánéletem nem véletlenül hiányzó téma a blogban, ám esetenként - barátaimnak és ellenségeimnek muníciót adva - megemlítek egy-egy kisebb epizódot, mely valamiképpen kapcsolódik hozzám. Ami most történt, az számomra feltétlenül igen fontos esemény, elvégre nem mindennap mondhatja el az ember, hogy egy főiskolai képzésbe bekapcsolódva lehetőséget kap arra, hogy hallgatókat tanítson - jelen esetben apologetikából.

Mivel néhány hónapja megkezdtem doktori tanulmányaimat, a képzés azzal is együtt jár, hogy előadásokat kell tartanom, az így megszerezhető kreditpontokért cserébe. Egykori főiskolám kedvességének köszönhetően így alkalmam nyílt arra, hogy az apologetika kurzus keretében két világvallásról, a buddhizmusról és az iszlámról tartsak egy-egy előadást. Remélem a diákoknak is jelentett valamit a dolog, mert számomra igazi élmény volt, a roppant nagy felelősség mellett.

Tanárnak lenni a diák szemszögéből nem tűnik nagy kunsztnak: csak ki kell állni és beszélni. Mi sem egyszerűbb ennél, ez a világ legkönnyebb melója. Nos, voltam én is diák, de a "másik oldalra" eddig a pillanatig nem vetődtem, és megsúgom, nagyon nem ilyen primitív a helyzet. A felkészülési idő, az anyagok kutatása, összeállítása, elmondása embert próbáló feladat - nem beszélve arról, hogy egy igazi tanár emellett még számonkér, vizsgáztat, szakdolgozatot kísér, és kismillió más dologgal foglalkozik. (Magyarországon tipikusan alulfizetett módon).

Persze én nem vagyok tanár, de azért kicsit belekóstoltam, milyen lehet annak lenni. Természetesen ilyen rövid időkeretben csupán a vallások alapvonásaival tudtunk megismerkedni a kedves hallgatókkal, de már ez is elegendő lehet arra, hogy az átlagos keresztény lelkipásztori tájékozottságot meghaladó szinten gondoljon az ember a más hitűekre. A buddhizmus és az iszlám kapcsán is igyekeztem arra törekedni (bármennyire is szorított az idő), hogy a félelem és az ebből következő elutasítás, bezárkózás helyett a nyitottságra és a más hitű ember elfogadására ösztönözzem a hallgatókat - mindezt anélkül, hogy úgy éreznék, saját hitük felhígul eközben.

Nem akarom és nem is tudom leírni a reakciókat, de a zsúfolásig megtelt osztályteremben nagyon kedves és értelmes emberek ültek, közöttük olyanok is akadtak, akik már saját életútjuk során találkoztak ezekkel a vallásokkal. Mivel a majdnem három óra folyamatos beszéd végére én is alaposan elfáradtam, "komoly" konklúzióként az feltétlenül megmaradt bennem, milyen jó is lenne ha egy muzulmán vendégül látna - ehhez ugyanis arab barátaink az étel mennyiségét és minőségét tekintve is nagyon értenek. :-)

Egyszóval, tisztelt olvasók és kedves barátaim, megtörtént a katasztrófa, beengedtek egy főiskolára: ezennel tehát megkezdtem a felnövekvő teológusnemzedék teljes megrontását.

Tovább

Te pediglen ne liftelj!

Bábel tornya történetére mindannyian úgy gondolunk, hogy az a becsvágyról szól. Nagyarcú emberek összefogtak, és nekiálltak építeni egy hatalmas monstrumot, ami az eget éri, Isten meg jól leoltotta őket és letörte a büszkeségüket. De minek kellett nekik torony?

Persze, azt kérte, hogy sokasodjanak és szaporodjanak és töltsék be a földet. Ehelyett brigádokba tömörödtek és építkezésbe fogtak. Ez önmagában pimaszságnak tűnik. Fityisz volt a Mindenható orra alá, ami retorziót vont maga után. De azt hiszem nem csak ez zavarhatta Istent. Volt itt még más is.

A történet úgy indul, hogy a nép egy sík vidékre érkezett. A sík vidék vallási szempontból nem annyira ideális. Ókori képzet volt, hogy az isteneket a hegyeken lehet megtalálni: fel kell menni jó magasra, a hegy tetejére, és ott lesznek, ott lakoznak az istenek. Ahol hegy van, meglehet istenek is vannak. Ha pedig sík a vidék, és nincs természetes megoldás, akkor majd lesz mesterséges: csinálni kell hegyet. 

Nem is véletlen, hogy a régészeti feltárásokból megismert zikkuratok (melyek közé tartozott Bábel tornya) hegy formájúak. Mesterséges hegynek is szánták őket, melyek szakrális utat jelentettek az emberek földi életterétől az istenek égi birodalma felé. Ennél azonban egy kicsit többről is szólt a dolog. A vallástörténeti kutatások szerint az ilyesféle tornyok nem arra szolgáltak, hogy az emberek „felmásszanak” az istenekhez, hanem éppen fordítva: az istenek számára akarták lehetővé tenni, hogy le tudjanak jönni az emberek világába. A toronytemplom célja tehát az volt, hogy megmondja az istennek, hogyan kell leszállnia, milyen módon szükséges az emberi világhoz kapcsolódnia a zikkuraton keresztül. Nos, mint olvashatjuk a bibliai textusban, Isten le is száll, de a mennyei liftet nem veszi igénybe. Úgy jön el, ahogy Ő akar.

Hát az a helyzet, kedves barátaim, hogy ez az ősi történet hasonlít a mi posztmodern valóságunkhoz. Az egyház mostanában éppen eleget menetel puszta és sík vidékeken. Igazából rendszeres élményünk, hogy a dolgaink nem akarnak működni. Nem látunk egy nyamvadt dombot se magunk körül, nemhogy egy hegyet. És akkor elkezdünk töprengeni: most hogy fog leliftezni hozzánk az Úristen, ha nincs hegy, ha hiányoznak a körülmények? Ilyen pillanatokban kell az önfegyelem, hogy el ne kezdjünk hegypótlékként tornyokat építeni, mert nem a mi dolgunk lehozni Istent az égből.

Túl sokszor engedünk ennek a csábításnak. Ha találkozunk valakivel, máris le akarjuk tolni neki az egész evangéliumot egy félórás sprintben, mert arról győztük meg magunkat, ki tudja mi lesz az életével, ha most nem hallja tőlünk Jézus sztoriját? Pedig bízhatnánk abban, hogy Isten tudja. És valószínűleg nem csupán addig a fél óráig törődik majd azzal az emberrel, amíg mi a közelében vagyunk. 

Mennyivel másabban állnak a dolgok akkor, amikor Isten hozza össze a körülményeket. Én ezt látom Fülöp és az etióp kincstárnok történetében, vagy Péter apostol esetét olvasva, amikor csak unszolás után volt hajlandó elmenni Kornéliuszhoz. Meggyőződésem, hogy sem Fülöp, sem Péter nem tervezték el előre a dolgaikat - ők csak beálltak a Nagy Tervbe. Ezek olyan szituációk voltak, melyeket Isten alakított ki: felülről jövő kezdeményezések, amelyek ragyogóan működtek, és tiszta szívből hiszem, hogy működnek ma is! Azért mondom ilyen lelkesen, mert néha átélem.

Tulajdonképpen jól járunk mi azzal, ha hagyjuk Istent dolgozni. Többé nem kell vért izzadnunk, hogy gyógyulásokat produkáljunk, nem kell csodákat látnunk ott, ahol nincsenek, nem muszáj kierőltetnünk a megtéréseket, vagy éppen „leénekelni” a dicsőítéssel Istent a földre. Ezek mind hegypótlékok, melyeket összehordunk, liftek, melyekkel Isten általában nem szeret közlekedni. 

Én azonban hiszek a lift utáni életben.

Tovább

A logosz népe

Kezdetben az ember egyszerre két világban élt. Nem zavarta. Szeretett így élni, sőt csak így szeretett élni: tudta, hogy a két világ együtt létezhet benne, és közösen vezet az értelmes, megelégedett élethez.

A neves valláskutató, Karen Armstrong azt írja, a logosz volt az a dimenzió, ami a logikus gondolkodásra, a tényszerűségre összpontosított, és új távlatok felfedezésére ösztönözte az embert. De voltak korlátai, éppúgy mint a másik világnak, a mítosznak. A mítosz nem tanította meg az embert vadászni. Nem segített megszervezni egy vadászatot, nem adta kezébe a dárdát és az íjat sem. A logosz világa nagyon ésszerű volt, tele gyakorlatias vonásokkal, de nem súgta meg mi végre történnek a dolgok: nem adott iránymutatást, lendületet és célt. Ez a mítosz dolga volt. A mítosz készítette fel az embert arra, hogy igazi ember legyen.

A fiatal vadászt kemény próbáknak vetették alá. Egyes törzsekben olyan beavatási szertartásokon kellett átesnie, melyeknek köszönhetően átlépett a nagykorúság kapuján. Ha a rítus azt kérte, körülmetélték, ha szükséges volt, tetoválták, de ha kellett, akár élve eltemették a föld alá, ahonnan persze küzdelmes úton kiszabadult. Barbárság? Buta emberek istenkísértő játéka az élettel? Ők nem így gondolták. Aki mindezt átélte, örökre megváltozott. Megrázta, megviselte a rítus, de fel is forgatta a benne lévő mélyebb lelki mechanizmusokat. Fiatal személyiségében olyan belső átrendeződések történtek, melyek véglegesen beleégették a szívébe: a fájdalom és a halál nemcsak a vég, hanem egyben egy új dolog kezdete is. Férfi lett belőle, aki már egyszer szembenézett az élet és a halál megkerülhetetlen valóságával, és nem félt egyiktől sem. Ha kellett élt, ha kellett meghalt az övéiért. Az archaikus emberek tudták, hogy a logosz és a mítosz együtt adnak teljes életet. 

A logosz megtanítja hogyan tedd a dolgod, a mítosz a füledbe súgja miért. A logosz segített a létfenntartásban, a mítosz tartást adott és iránymutatást a boldogsághoz. A logosz tökéletesítette az eszközöket, a mítosz megmutatta mire irányuljanak azok. A két világ együtt dolgozott az emberben, az eszében és a szívében lüktettek, nem fordultak egymás ellen, és nem okoztak meghasonlást.

Aztán az ember úgy döntött, hogy felvilágosodik.

Sok szempontból jót tett ez neki. A logosz-énje megerősödött: újabb és újabb technikákat konstruált, egyre lázasabban kutatta a világot, létrafokokat mászott feljebb a megismerésben. Biztonságosabb, kézben tarthatóbb, nagyobb léptékben fogyasztható környezetet teremtett magának. A logosz világa olyan hatalmasra nőtt, hogy nem győzött betelni vele. A mítosz pedig kezdett csendben elbújni és megfakulni a háttérben. Nem volt többé beavatás, nem volt többé rítus, nem volt őszinte szembenézés sem az élettel, sem a halállal. Sokan el is kezdtek kiabálni: a mítosz tulajdonképpen eddig is felesleges volt. Régen ugyan magyarázatokat adott az embereknek, mert nem tudták mi az a szivárvány, de a logosz máris megmondja nekünk: ez az a jelenség, amikor a fény prizmaszerűen megtörik a vízcseppeken és spektrumára bomlik. Mindez fantasztikusan hangzott, és igaz is volt. A szivárvány kipipálva - akkor minek ide ennél több vagy más magyarázat? Az embernek amúgy is nehéz egyszerre két világban gondolkodnia, a logoszé pedig időközben gigantikusra nőtte magát, kellett neki a hely.

Így lettünk mi, emberek a logosz népe. Logosz-énünk hatalmasra nőtt, mítosz-énünk elkorcsosult. Beavatás, átélés nélküli, korszerű és boldogtalan lények, akiknek a szentség kiveszett a szemeikből. A logosz ezt is megpróbálta megragadni a maga eszközeivel. Kultúrával, tudománnyal, technológiával közvetítette az üzenetet: az életnek igazából nincs célja. A mítosz ugyan az emberiség gyerekkorában megadta ezt az élményt, de a logosz nevetve rámutatott: ez csak képzelgés volt és most is az. Mivel a szivárványnál a logosz már bizonyított, ezt az állítást szinte egyöntetű lelkesedés fogadta. Hanem aztán a logosz világában történt valami különös: tudniillik néma csend lett. Néhányan persze akadtak, akik primitívségükben elborzadva meredtek rá erre a végtelenül sötétnek tűnő némaságra. Egy Blaise Pascal nevű illető például a következőt írta:

"Amikor látom az emberek vak és nyomorult állapotát, amikor végigtekintek a halott világegyetemen, s látom a sötétségben magára hagyott embert, aki az univerzum eldugott sarkában szorong, nem tudva, ki tette őt oda, mit kellene tennie, s mi lesz belőle, ha meghal, és kérdéseire nem kaphat választ, akkor mélységes félelem fog el, mint azt az embert, aki álmában kopár szigetre téved, s elveszve ébred is föl, és sehová sem menekülhet. Ilyenkor mindig elcsodálkozom, hogy az emberek nem esnek kétségbe ebben a nyomorult állapotban"

Pascal persze gyanúsnak tűnhet a logosz népének, mert lehet hogy átesett valamiféle beavatáson (ezt sokan megtérésnek nevezik), aminek köze lehet a mítoszhoz. 

A mítoszt végül nagy gondolkodók nevetségessé tették, egy szintre helyezve a hazugsággal és az alantas, vagy infantilis gondolkodással. Azt is mondták ezek a nagy koponyák, hogy a modern embernek választania kell a kettő közül: vagy egyiket követi, vagy másikat, ám a kettő együtt nem megy. Voltak, akik megpróbálták felvetni, hogy réges-régen pedig a két világ egyszerre irányította az emberek életét, de a logoszvilág elkötelezettjei kijelentették: az igazság csak az, ami bizonyított vagy bizonyítható, tehát racionális - a mítosz pedig nem az. Nem véletlen, hogy a szivárványról is mennyi hülyeséget összehordtak a régiek, a logosz-nyelv pedig tisztán és világosan elmondta nekünk, hogyan kell jól érteni a szivárványt. 

Az ember tehát, aki korábban két világban élt, beszorult az egyikbe. Szó se róla, élvezte a logosz-világ előnyeit, ámult és csodálkozott nagyszerű haladásán és káprázatos teljesítményén... De hiányzott neki, hogy erőt kapjon szembenézni az élettel és a halállal. Igazából, a lénye legeslegmélyén mindkettőtől félt.

És ezúttal nem volt senki, aki beavassa.

"Lehetséges, hogy anyagi tekintetben fejlettebbek vagyunk, de szellemileg mit sem haladtunk előre a tengelykorszakhoz képest, sőt, a mítoszok elnyomása miatt még el is korcsosultunk... a hibás mítoszokat nem lehet csupán logosszal ellensúlyozni, hiszen a tiszta ész nem tud mit kezdeni a mélyen gyökerező, kiűzetlen félelmekkel, vágyakkal, neurózisokkal. Ez egy erkölcsiség és szellemiség vezérelte mitológia feladata". (Karen Armstrong)

Tovább

Ferenc pápa és a rinocéroszok

„Vatikán maga a Sátán”, „Ferenc bűne nem a miénk”, „Ferenc pápa továbbra is akadálya az Isten igazságának”. Ilyen és ehhez hasonló mondatokra kaptam fel a fejem az interneten szörfölgetve, melyek azt sejtették, a katolikus egyházfő valami barbár szörnyűséget csinált. Ferenc talán embereket eszik? Gyerekeket erőszakol? Esetleg belépett egy sátánista rendbe? Ja, nem. Csak kijelentette, hogy teremtés és evolúció megfér egymás mellett. Mozogjanak, tisztelt hölgyeim és uraim, nincs itt semmi látnivaló…

Egyszer azt mondta valaki, kész szerencse, hogy Jézus feltámadt a halálból. Ha látná, mit tesznek a követői, biztosan forogna a sírjában. Darwin sokkal pechesebb. Ő a rövidebbet húzta, most pedig foroghat éjjel és nappal, amíg világ a világ. Teszi ezt már egy ideje, nagyjából elmélete tálalása óta.

Tekintsünk most el attól, hogy Ferenc pápa nyilatkozata az evolúcióról és az ősrobbanásról nem tartalmazott túl sok újdonságot. Aki fel akart háborodni rajta, akár már II. János Pál idején is megtehette, amikor a pápa az evolúciót többnek nevezte hipotézisnél. A nagyon paprikás hangulatban lévők esetleg felüthetik a történelemkönyveket is, hiszen XII. Pius pápa idejéből ugyancsak származik hasonló kijelentés. Ezúttal próbáljuk félretenni a tudományos vitákat (melyek ebben a blogban is sorjáztak, és bizonyos értelemben már a könyökömön jönnek ki) a teremtésről és az evolúcióról, a mitológiáról és az írásértelmezésről.

Koncentráljunk most inkább arra, amit neoprotestáns közállapotnak nevezhetünk. Ez az a jelenség, amitől egyszerre őszül és hull az ember haja. A tudatlanság és a rosszindulat kettőse, amely hasmenéses rinocéroszként mozgásteret követel magának. Lehajtott fejjel csörtet előre, és felöklel mindent, ami az útjába akad. Amikor azt olvasom kisegyházi hívők tollából, hogy a házityúk régóta házityúk, tehát nincs evolúció, vagy éppen szembesülök az intő figyelmeztetéssel, hogy Ferencnek a Miatyánk helyett mostantól Majomatyánkat kellene imádkoznia, protestánsként gondolkozok azon, melyik katolikus templomba menjek meggyóni saját testvéreim bornírtságát. Úgy tűnik, lejutottunk a gödör aljára, Semjén Zsolt mellé.

Az alapvető tájékozatlanság súlyos és régóta cipelt batyu a kisebb felekezetek szellemtörténetében. Kisegyházi körökben persze nemcsak az evolúcióval és az ősrobbanással állnak hadilábon, hanem ugyanennyire zárkózottak a szépirodalom, a művészetek vagy éppen más tudományterületek irányában is. Az utóbbi évtizedben mintha látszana a törekvés, hogy egyesek szeretnének kitörni ebből a saját magunknak gyártott ketrecből, de Ferenc pápa bejelentése kapcsán még mindig úgy látom, nagyon nehéz megszabadulni a múlt örökségétől. A kisebb gyülekezetek – amellett, hogy elzárkóznak a „gonosz világtól” - nem pusztán olvassák a Bibliát, hanem beleburkolják magukat abba. Egy átlagos neoprotestáns hívő műveltsége sok esetben a Szentírás verseire korlátozódik. Dualista világképről indulnak, ahol a valóság isteni és ördögi régiókra, sötétségre és világosságra oszlik. Ebben a nem létező kozmoszban jók és gonoszak, erkölcsösek és erkölcstelenek, igazak és hamisak küzdenek egymással, a vég eljöveteléig. A gyermekek világképe ez, akik számára az élet csak így válik kezelhetővé, átláthatóvá és megragadhatóvá. Egy ilyen struktúrában megemészthetetlenek a komplex dolgok. Az evolúció és az ősrobbanás ráadásul szaktudományos kérdések is, azaz megértésük kifejezetten igényli az utánajárást, a tudásszomjat és a kognitív képességek rendelkezésre állását.

Ennek a szellemi tőkének van hiányában a neoprotestáns szféra jó része, kezdve számos pünkösdi-karizmatikus közösségtől a Hit Gyülekezetéig. Azt hiszem, sok tej lefolyik még a Tejúton, mire a lemaradást úgy-ahogy sikerül lefaragnunk. Ami azonban még rosszabb, hogy a tudatlansághoz nagy hangerő is társul. Addig azonban, míg az evolúció vagy éppen az ősrobbanás koncepciójának legalapvetőbb sémáit sem ismertük meg, utóbbiból ajánlatos lenne visszavenni. Többet ér ilyenkor felkucorodni a díványra és olvasgatni néhány könyvet a témában, mint újra és újra lejáratni magunkat a nagy nyilvánosság előtt. Még az is lehet, hogy akkor megértjük, miért mondta Ferenc pápa: Isten nem egy varázsló varázspálcával. És ha nem varázsló, akkor bizony bennünket sem fog átváltoztatni tudatlanból tájékozottá. Azon nekünk kellene dolgoznunk.

Tovább