A Szentírás tévedhetetlensége Peter Enns analógiájában

Tudok róla, hogy neves blogtársam, azaz Balati is említette Peter Enns munkásságát, de vannak olyan emberek, akikre érdemes többször is felhívni a figyelmet. (S bevallom őszintén, itt most nem Balatira gondolok csupán ;-)) Noha nem osztom mindenben Enns álláspontját, az általa leírt gondolatokban igencsak visszatükröződtek a sajátjaim, aminek őszintén szólva nagyon megörültem. A Biblia tévedhetetlensége kapcsán felállított analógiája pedig mindenképpen méltó a továbbgondolásra...

Peter Enns

Enns a Westminster Theological Seminary ószövetséges professzora Philadelphiában. Számos könyv szerzője, melyek olyan rázós témákat is érintenek, mint a hit és tudomány kapcsolata, vagy éppen Ádám személyének történeti értéke. Legismertebb műve (eddig) az Inspiration and Incarnation, mely számos reakciót kiváltott evangéliumi körökben. Mondani sem kell, hogy ezek a reakciók vegyesek voltak, de mindenképpen kialakítottak olyan szakmai vitákat is, melyek sok tanulsággal szolgálhatnak az érdeklődőknek. A következőkben éppen ezt a művet, illetve annak kiindulópontját szeretném röviden szemügyre venni. 

Első hallásra talán gyanakvással tölthet el bennünket a dolog. Ugyan mi köze lehet az inkarnációnak a Szentírás tévedhetetlenségéhez? A két fogalom egymástól igencsak távolinak tűnik. Ám talán nem olyan széles köztük a szakadék, amilyennek gondoljuk. Mint azt mindannyian tudjuk, az inkarnáció megtestesülést, más szavakkal testet öltést jelent, amit Krisztusra szoktunk alkalmazni. Jézus a keresztény teológia állítása szerint egyszerre volt ember és Isten, aki születésével szó szerint kézzel foghatóvá vált. Enns ezen a ponton kezdi el felépíteni analógiáját, ami a Bibliát illeti. A Szentírás ugyanis egyfajta módon ugyancsak inkarnálódott, azaz kézzel foghatóvá lett számunkra, amikor létrehozták, másolták és hagyományozták. S ahogyan Krisztus isteni és emberi természetű egyszerre, úgy a Szentírás ugyancsak isteni és emberi alkotás, mely mindkét oldal sajátosságait felmutatja.

Jézus megtestesülése és emberi volta persze többet jelent annál a ténynél, hogy egyszerűen testté lett. Jézus egy meghatározott időben, egy meghatározott kultúra része is volt emberként. Zsidó férfinak született, arámiul és héberül beszélt, felvette az akkori kor és társadalom szokásait. Egyszóval nemcsak Ő határozta meg a kultúrát, amelyben élt, hanem alkalmazkodott is ehhez a kultúrához. A "megtestesült Bibliával" ugyanez a helyzet. Hozzákapcsolódik ahhoz a korhoz vagy korokhoz, amelyek terméke: formálta ezeket a korszakokat és azok is formálták a szöveget, valamint annak továbbadását, kialakítását.

Az isteni és emberi oldal találkozása sok hívőnek problémás kérdés, és a kettő közül általában az emberi oldalt szokták a háttérbe szorítani. Ez a probléma természetesen nem új. A doketizmus ősi eretnek elképzelése azt állította, hogy Krisztus teljesen isteni természetű volt, és csak úgy nézett ki, mintha ember lenne (a görög dokeo szó, amiből az irányzat elnevezése származik, látszatot jelent). Ahogy tudjuk, a khalkédóni zsinat helyesen fogalmazta meg, ha Krisztus csak látszat szerint volt ember, akkor halála és feltámadása sem lehet valós, következésképpen nem beszélhetünk a bűnök bocsánatáról sem. Krisztus "emberségét" - bármennyire is hangsúlyozzuk keresztényként isteni mivoltát - nem húzhatjuk ki, mert az épp úgy vezet az egészséges krisztológia és a megváltás tényének halálához, mintha az istenségén esne csorba.

A Szentírás emberi oldala kapcsán valami ehhez hasonló folyamat játszódik le a fejekben. Az elképzelések szerint a Biblia Istentől származik, mégpedig olyannyira, hogy amikor emberinek látszik, az csak látszat és magyarázat kérdése. Enns ezt az elképzelést nevezi "scriptual docetism"-nek (magyarul talán a csúnya írásmagyarázati doketizmus nevet adhatnánk neki). Figyelmen kívül hagyni a Biblia emberi oldalát vagy megpróbálni kimagyarázni azt, gyakran több energiát követel, mint tekintetbe venni és megérteni. A Biblia emberi dimenziója része annak, ami a Bibliát végülis Bibliává teszi. Milyen területeken kell keresnünk ezeket az emberi dimenzióra utaló jeleket? Enns ezzel kapcsolatban öt pontban (és egy teljes könyvben) fejti ki álláspontját. Természetesen nem kívánom ezt most részletekbe menően leírni, így szükségképpen elnagyolt és rövid leszek:

1. A Szentírás héber és görög (valamint kis részben arám) nyelven íródott. Ezek a nyelvek emberi nyelvek és nem speciálisan arra valók, hogy isteni üzeneteket közvetítsenek, de képesek hordozni ilyen üzeneteket. Isten alkalmazkodott a Bibliát leíró emberek nyelvi körülményeihez és a nyelvek adottságaihoz.
2. Az Ószövetség világa a templomok, a papok és az áldozatok világa volt. Nem nevezhetjük Izraelt az első nemzetnek, sem az utolsónak, melynek vallási rendszere a templomok, papok és áldozatok köré épült. Ezek a dolgok mélyen beleszövődtek a többi nép gondolkodásába, sőt kitágítva a horizontot, az akkori ókori világ egészének szemléletmódjába is. Mindez visszatükröződik az írásokban.
3. Izrael, ahogy a többi nép is, ismerte a prófétaság intézményét, hogy isteni üzeneteket közvetítsen. Az ószövetségi prófétaság rendkívül fontos a Szentírásban, de ez nem jelenti, hogy prófétálni és isteni üzeneteket közvetíteni egyedülálló jelenség lett volna: ilyesmivel gyakorlatilag minden nép rendelkezett. (Itt most nem ezek szellemi megbízhatóságára célzok, hanem pusztán magára a gyakorlatra).
4. Története markáns részében Izraelben a királyság intézménye működött, éppen úgy, ahogy a környező népeknél látjuk. Ez az intézmény és ennek hatásai, működése tehát az ókori sajátosságoknak felel meg.
5. Izrael jogrendszere hasonlóságokat mutat a többi nép jogrendszerével. Így például ha összehasonlítjuk az izraeli törvények egy részét a babiloni Hammurabi iratokkal, jelentős egyezéseket találunk.

Mindezt úgy lehetne a legjobban összefoglalni, hogy a Bibliát leíró és hagyományozó nép saját korában, saját kora adottságai között, saját emberi viszonyain keresztül szűrte át az isteni üzeneteket. A Biblia lapjai tehát megmutatják, hogyan kapcsolódnak a textusok a saját emberi világukhoz, ami elkerülhetetlen következménye annak, ha Isten valamilyen formában is inkarnálódni akar.

Enns megjegyzi, hogy ironikus módon a liberális és a konzervatív teológusok képesek ugyanabba a hibába beleesni, amikor a Szentírás isteni és emberi inkarnációjáról van szó. Az egyik oldal csupán azt hangsúlyozza, hogy a Biblia pusztán emberi alkotás, ahogyan minden ősi könyv, míg a másik oldalról megpróbálják a minimumra szorítani a Szentírás emberi oldalát. Nyilvánvaló, hogy egyiket sem lehet és nem is kell abszolutizálni, mert az igazság a kettő szintézisében keresendő. Peter Enns látásmódja felkeltette az érdeklődésemet, úgyhogy valószínűleg több könyvet is elolvasok tőle. Tudok a vele szemben megfogalmazott kritikákról is, de egyelőre szeretném jobban megérteni az álláspontját, milyen utakon gördíti tovább teológiáját a Szentírás tévedhetetlenségével kapcsolatban, és mely pontokon számol erősebben az emberi oldal lehetséges buktatóival.

Izgalmas téma, aki tud angolul, jó szívvel ajánlom az olvasgatását!

Tovább

Az empirikus és allegorikus értelmezés vitája

Em Griffin

A Biblia szövegének értelmezéstörténete a messzi múltba vezet bennünket, és értelmezzük akárhogy is az értelmezések történetét, egyetlen dologban mindenki egyetérthet: a szöveget mindig is sokféleképpen értelmezték. Ha kissé elnagyolva szeretnénk fogalmazni, a szó szerinti és a nem szó szerinti, például allegorikus értelmezések végig egymás mellett éltek a történelemben. Mégis, a legtöbben úgy érezzük, mindig döntenünk kell a kettő között: vagy szó szerint, vagy nem szó szerint értelmezzük az olvasottakat. A kettő vajon sosem találkozhat egymással?

Természetesen találkozhat - minek húzzam az olvasó idegeit, hiszen valószínűleg előre sejti a válaszomat. Ez a válasz azonban indoklásra szorul, én pedig ismét gyáva leszek, és elbújok egy szakértő háta mögé. Em Griffin remek kommunikációelméleti könyvében szemléletes példát hoz arra, ez a találkozás hogyan történhet meg. Noha a Griffin által leírtak nem az exegézisről szólnak, mégsem nehéz párhuzamot vonni velük a bevezetőben említett értelmezések kapcsán. Illusztrációjából felsejlik hogyan akarja megragadni ugyanazt a valóságot egy empirikusan gondolkodó ember (többnyire a természettudományok művelői ebbe a csoportba tartoznak, illetve mindazok, akik a szikár tényekre kívánnak szorítkozni) és egy értelmező módszertant követő kutató. Griffin példája egy Diet Coke reklámról szól, amiben egy csinos hölgy úszik a vízen, egy matracon. Egyszercsak vált a kép, és azt látjuk, hogy egy hatalmas elefánt közelít a matrac felé, mégpedig a víz alatt (a látvány önmagában figyelemfelkeltő), majd elérve a matracot, ügyes mozdulattal, az ormánya segítségével elcseni az ott heverő Diet Coke üdítőitalt. Mindezt a hölgy észre sem vészi, lévén éppen olvasgat és nem számít úszó elefántokra, akik ravasz módon üdítőitalokat akarnak lopni a napozóktól. Az üdítőital helyére az elefánt négy átázott mogyorót rak le, és elúszik zsákmányával.

A mókás reklám üzenetének értelmezése abból a szempontból érdekes, hogy a kétféle irányzat követői egészen más utakon ragadják meg a narratíva lényegét.

Az empirikus kutatók valószínűleg az objektívebb hatás keresésére fognak szorítkozni. Így például meghatározzák a reklámnak azt a jellegzetességét, ami megragadhatja az emberek érdeklődését, aztán kidolgoznak egy elméletet, ami ezt a hatást megmagyarázza. Végül a kidolgozott elméletet teszteknek vetik alá, mondjuk ebben az esetben megnézhetik, hogy a reklám levetítése után hány ember vesz Diet Coke-ot. Az is lehet, hogy ezt a reklámot más reklámokkal összevetve általános elvek kutatása indulhatna meg arról, hogy egy elefánt vagy más kedves állat jelenléte egy reklámban milyen hatással van a fogyasztók magatartására. A lényeg, hogy a reklámmal kapcsolatos médiaelméletet objektív és empirikus utakon ellenőrizni kellene, mert egy jó empirikus kutatónak ez a dolga és kutya kötelessége. Mindezt röviden összegezve tehát azt mondhatjuk, aki alapvetően empirikusan értelmez, az adatokra, tényekre kíváncsi és ezek alapján von le általános következtetéseket.

Ezzel szemben az értelmező megközelítést végzők inkább allegóriaként tekintenek a reklámra. Felfigyelnek arra, hogy a film egy elefántról szól és a Diet Coke-ról, vagyis egy túlsúlyos lényről és egy diétás termékről. Ez máris adja magát egy kis elvont gondolkodáshoz. Lehet úgy is kezelni a reklámot, mint egy narratívát arról, mit kell tennie egy túlsúlyos személynek (akit az elefánt jelképez), ha azt akarja, hogy egy gyönyörű nő észrevegye őt. Például át kell úsznia egy nagyobb távolságot, vagyis erőfeszítést kell tennie az ügy érdekében, no és hátra kell hagynia a köztudottan magas zsírtartalmú mogyorót, lemondva róla a diétás ital megszerzéséért. Ha ez a két dolog teljesül és a pocakos férfiak megdolgoznak megmozdulnak, egyben változtatnak étrendjükön, talán már nemcsak orvul közeledhetnek a csinosabb hölgyekhez.

Nos, bár lehet vitatkozni mind az empirikus, mind az értelmező megközelítéssel, a lényeg most az, hogy egyiket sem nevezhetjük erőltetettnek. Ez a kis példa jól reprezentálja számomra, hogy ugyanazon narratíva - például egy bibliai történet - értelmezése többféle úton is történhet, nekünk pedig nem feltétlenül kell mindig kidobnunk az egyiket a másik javára. Hogy éppen melyik utat választjuk, a szigorúbb szemüveget tesszük fel vagy elvontabb módon lamentálunk a szöveg felett, az számos paraméter függvénye, mindenesetre a nyitottság - mint minden másban, úgy ebben is - alapvető követelmény.

Az empirikus-értelmező téma kapcsán írtam egy rövid kis tanulmányt, mely meg is jelent a Pünkösd.Ma folyóirat egyik számában. A cikk online változatát ide kattintva elolvashatod.

Tovább

Követendő vagy elvetendő példa a jeruzsálemi ősegyház?

Mindannyian jól tudjuk, hogy a világ első keresztény gyülekezete Jeruzsálemben alakult, amit a teológiai szakzsargonban ősegyháznak is szoktak nevezni. Van bennünk egy hajlam, hogy idealizáljuk az ősegyházat, és példaként mutassuk fel a mai, sokszor megroggyantnak tűnt állapotokhoz képest, míg a másik oldalon sokan azt hangoztatják, hogy a jeruzsálemi első közösséget ma már semmiben sem kell támpontnak tekinteni. Ideál vagy sem, amit Jeruzsálemben találunk? Mely pontokon tudunk kapcsolódni hozzájuk, ha tudunk egyáltalán?

Cserháti Sándor újszövetségi teológiájának egyik legérdekesebb része, amikor megpróbálja összegyűjteni és leírni a jeruzsálemi ősegyház teológiai munkáját. Egyetértve véleményével kétségkívül mondhatjuk, hogy a világ első gyülekezete tagjainak nem lehetett egyszerű dolguk. Ha valaki ma megtér, szinte áttekinthetetlenül sokféle gyülekezet közül választhatja ki a neki legotthonosabbat - mintha csak egy megterített svédasztalról szemezgetne. Választásával egyúttal egy felekezethez, tehát egy minden bizonnyal sok évre visszanyúló teológiai hagyományhoz is csatlakozik. (A mai felekezeti-svédasztalról szedett "étel" minősége már más kérdés, ahogy az is, hogy miért vált szokássá egyik helyről a másikra vándorolni). Mindenesetre az első keresztényeknek nem igazán volt választásuk, hogy eldönthessék, éppen melyik divatos gyülekezethez akarnak csatlakozni. Ugyanakkor új helyzetben találták magukat: feladatok vártak rájuk, olyan kérdések, melyek válaszokat kívántak. Teológiai problémákkal kellett foglalkozniuk, melyek megalapozták az egyház elindulását, s melyek bizony ma is hatással vannak ránk.

Az ősegyház egyik feladata a feltámadás mibenlétének és teológiai hangsúlyának megtalálása lehetett. Helyesen írja Cserháti, hogy a tanítványokban Jézus halála után semmi alap nem maradt a folytatáshoz. Márk lakonikus megjegyzése tömören összefoglalja a helyzetet: "Cserbenhagyva őt, mindnyájan elmenekültek" (Mk 14,50). Ez a széthullott közösség azután mégiscsak a magja lett egy terebélyesedő fának - az Újszövetség egybehangzó bizonyságtétele szerint azért, mert Jézus valóban feltámadt a halálból. A "feltámadott" kifejezés passzívuma Istenre utal és kifejezi azt a meggyőződést is, hogy maga a feltámadás nem immanens lehetőségek által ment végbe, hanem egy külső erő hatására. Kétségkívül mondhatjuk, hogy a feltámadás központi elem volt a jeruzsálemiek teológiai gondolkodásában. Ezen a ponton szerintem ma sem változott semmi: egy helyesen artikulált újszövetségi teológiában elkerülhetetlen a feltámadásnak központi helyet adni. A feltámadás központi kérdés volt, most is az és ha minden jól alakul, az is marad.

Az ősegyház másik teológiai feladata eszkatológiai jellegű lehetett. Az idők végét várták és meg voltak győződve arról, hogy Jézus rövidesen visszatér, mégpedig mindenki számára jól látható módon. Ahogy Cserháti írja, "valamilyen formában az egész korabeli zsidóságot betöltötte a feszült várakozás". Jól mutatja ezt Gamáliel megjegyzése, mely arra utal, hogy minden álmessiás könnyűszerrel gyűjthetett követőket magának (Csel 5,34-37). Ez a gondolkodásmód persze együtt járt egyfajta beszűküléssel is: ha itt a világvége, és az ember a végre koncentrál, sokminden más óhatatlanul leértékelődik vagy kiesik az érdeklődési köréből. Talán a jeruzsálemiek is ezért várakoztak az evangélizációt illetően, és nem mutattak túl nagy mozgolódást - legalábbis az egyház történetének elején, hiszen a későbbiekben mégiscsak kirajzottak az evangélium üzenetével. Szerintem ez a téma inkább a tanulságaiban érint bennünket manapság: én azt látom, a túlzott világvége várás sokakat képes megbénítani, mintha mindig csak ezzel foglalkoznának, illetve nem mernének nagyban gondolkodni: ha közel a vég, nem érdemes komolyabb erőfeszítéseket tenni.

A harmadik teológiai feladat, mely az ősegyház előtt állhatott a zsidósághoz való viszony tisztázása volt. Ez kétségkívül kikerülhetetlen kérdésnek számított az első keresztények számára, akik természetesen zsidókból verbuválódtak. Ugyanakkor a fentebb első témaként említett feltámadás elválasztotta őket saját népüktől. Ez a szeparáció Kr.u. 70 előtt még nem jelentett volna kizárást számukra, hiszen ekkor a Tórát magukra nézve kötelezőnek tartották. A zsidósághoz való viszony teológiai témájának fontosságát szerintem jól mutatja a Zsidókhoz írt levél, ami feltehetően a kereszténységet és zsidóságot érintő, megoldandó teológiai problémákra adott válasz lehetett. Úgy vélem, ez a téma bizonyos értelemben aktualitását vesztette a mai keresztények számára, ám felvethető abból az aspektusból, miként viszonyuljunk mi a mai zsidósághoz?

Végül az ősegyház negyedik fontos teológiai munkája a Jézus-hagyomány feldolgozása volt. Mi sem természetesebb ennél: át kellett gondolniuk és megérteniük mindazt, amit az apostolok Jézustól hallottak, vagy vele együtt átéltek. A "húsvéti hitnek", ahogy a szakirodalomban az első keresztények meggyőződését gyakran nevezik, meg kellett birkóznia a keresztre feszítés tényével. Ma ez nem tűnik annyira nehéz feladatnak, de egy zsidó számára azt jelentette, hogy a követendő Messiás átok alá került (Gal 3,13). Márpedig aki átok alatt van, azt Isten elvetette. De hogy is lehet átkozott Jézus, akit követni kell? Nos, ez a kérdés kétségtelenül válaszra várt, amire Pál teológiájában bőségesen van magyarázat. A téma bennünket megintcsak érint, de egészen más szemszögből: a Jézus-hagyomány feldolgozását a mai kutatás hírhedten erős szkepszissel végzi, éppen a "húsvéti hit" megkérdőjelezésének fényében. Pont a keresztre feszítés az, ami talán a legkisebb problémát okozza a történeti Jézus kutatásában résztvevőknek, ám minden más, ami az ősegyházban nyugvópontra jutott, ma éppenhogy megkérdőjelezés tárgyává lett.

Mindezt összegezve én úgy látom, vannak is meg nem is olyan teológiai kérdések, melyek összekötnek bennünket az első keresztényekkel. Nem kell idealizálni őket, de érdemes megérteni miként gondolkodhattak, mert lehet párhuzamot találni köztünk és köztük. A kereszténység első szálai hozzájuk vezetnek, nekünk pedig nem szükséges elvágni ezeket a szálakat, de fényezni sem kell őket.

Tovább

Régi és új

Neoprotestáns evangéliumi hívőként úgy érzem, régóta lóg az európai levegőben a gondolat, hogy a történelmi egyházak és a kisegyházi felekezetek liturgikája, valamint hitgyakorlata áthidalhatatlan messzeségben áll egymástól. Talán a legtöbben úgy véljük, a két oldal távolságtartó viselkedését nem is kell bolygatni: hadd csinálják csak "a történelmiek" a maguk dolgát, ameddig nem szólnak bele a mienkébe. Nos, felüdítő tud lenni, amikor valami olyasmit lát az ember, ami ennek a kényelmes gondolatnak az újraértékelésére serkenti.

Ma már inkább csalódottan gondolok vissza egy ismerősöm régen tett megjegyzésére, aki az autózás világából vett hasonlattal "turbósoknak" nevezte a karizmatikus gyülekezetek tagjait, míg a hagyományosabb közösségekhez tartozóknak a nem kis lenézést jelentő "garázsbeliek" kifejezés jutott. Azon túl, hogy módfelett sértő ez a szóhasználat, jól mutatja azt a dualista hozzáállást, amivel kisegyházi hívőként a nagyobb és a kisebb felekezetek viszonyához tudunk közelíteni. Az ilyesféle primitív gondolkodás nagyjából kimerül abban az előítéletekkel vaskosan megterhelt közhelyben, hogy a nagyegyházi liturgia csakis hamis vallási pózokból áll, amiket képmutató emberek ismételgetnek minden meggyőződés nélkül, ezt pedig még az Úristen is kiköpi a szájából.

Nos, itt Amerikában volt szerencsém ennek az ellenkezőjét tapasztalni, és mit ne mondjak, igazán mélyen érintett, férfiasan bevallva, még meg is hatódtam tőle. Hétvégén ugyanis a wheatoni Resurrection Church vendégei voltunk, mely mind liturgikai, mind felekezeti értelemben igen magával ragadó közösség: a hagyományos anglikán elemeket ötvözi a karizmatikus gyülekezetekre jellemző megoldásokkal. Furán hangzik? Mindenképpen. De azt kell mondjam, a dolog működik, méghozzá jól!

Mindez azt jelenti a gyakorlatban, hogy az istentisztelet egyfajta helyesen adagolt elegyét adja a régi tradícióknak és az újaknak. A szolgálók az anglikanizmusra jellemző ruházatban végzik teendőiket, keresztet vetnek, imaformulákat is használnak, a közösség a régi, hagyományos énekeket is énekel. Mindemellett azonban az igehirdetés a karizmatikus és evangéliumi mozgalmakra jellemző stíluselemeket és mély evangéliumi tartalmakat is felmutatja, nomeg a mai kornak megfelelő dicsőítő zenék is felhangzanak a helyi dicsőítőcsapatnak köszönhetően. De ha ragaszkodunk a fent említett dualizmushoz, akkor is azt kell mondjam, a gyülekezet tagjai nem játsszák ki egymással szemben a hagyományos és a modern liturgiát - láthatóan mindkettőt nagyon komolyan veszik és szeretnének a lehető legjobb módon felhasználni. Röviden úgy lehetne összegeznem, hogy a Resurrection Churchben nem az ember van a liturgiáért, hanem a liturgia az emberért. Minden, amit ebben a közösségben láttam, egyértelműen azt a célt szolgálja, hogy a résztvevők közel érezzék magukat Istenhez, és ezt a közelséget régi és új formák egészségesen kialakított metszéspontjában keresik.

Igencsak felüdítő volt ezt látni, mert jól reprezentálja, hogy a bennünk gyakran felmerülő igény két tradíció éles elválasztására - ezesetben az anglikanizmus és a karizmatikusság kontextusában - sokszor nem több mesterségesen gerjesztett berzenkedésnél. Ez pedig azt jelenti, hogy képesek lehetünk fenntartani évezredes vagy évszázados hagyományokat úgy, hogy közben nem feledkezünk el arról a modern világról, amely  körülvesz bennünket. Az evangéliumi tartalom megtalálja a maga helyét a különféle hagyományok világában, ha képesek vagyunk felszabadulni a görcseink alól és utat engedni Isten munkájának. Mindezt persze eddig is így gondoltam, de örülök, hogy láthattam egy élő példát arra, hogyan is működik mindez a gyakorlatban.

Tovább

Hány könyvet olvasol egyszerre?

Ez itt a kérdés. Az én válaszom változó, kivéve egyetlen rendíthetetlenül biztos pontot: sosem csak egyet. Átlagosan kettőt-hármat, miközben belelapozok még ebbe-abba, ezt a rossz szokásomat pedig évek alatt sem voltam képes megváltoztatni. Ahol most vagyok, az csak tovább ront a helyzetemen, ami a párhuzamos olvasást illeti.

Ahogy az előző bejegyzésben írtam, Wheaton College tulajdonképpen teológusparadicsom, de a szobatársam kifejező szóhasználatával élve több ennél: az "evangéliumi mozgalom Mekkája" itt, Amerikában. Ám amiért ebbe a speciális Mekkába elzarándokoltam, az nem a puszta nézelődés, hanem a kutatás. Egy teológiai doktorátus megszerzéséhez finoman szólva sokat kell olvasni, ez a sok olvasás könyveket igényel, a jó könyvek pedig többek között jó könyvtárakban érhetők el. Nos, ami itt van, az tényleg egy ilyen. Nehéz olyan témát kutatni, amire itt ne találna az ember szakirodalmat. Könyvek és cikkek ezrei, sőt tízezrei érhetők el digitálisan és fizikai formában is, magazinok, szakfolyóiratok, periodikák súlya alatt roskadoznak a polcok, sőt még kéziratok és zenei tárlat is rendelkezésre áll. Mivel lelkem mélyén egy kisfiú vagyok, az egyik dolog, ami igazán megragadta a fantáziámat, ezen a képen jól látszik:

A mozgatható falak...

Az éles szeműek nemcsak a könyveket látják meg, hanem a kapcsolót is, ami a hatalmas könyvespolc végén van felerősítve. Az itt látható kezelőpanellel ugyanis balra-jobbra mozgathatók komplett szekrénysorok, melyek egy sínen csúszkálnak. Elvégre, ha éppen nincs senki két sor között, minek vesztegessük el a helyet? Így több könyv fér el az épületben, az összenyomástól pedig nem kell félnie senkinek, mert a beépített érzékelők gondoskodnak a polcsorok közöttiek túléléséről.

A könyvtár szolgáltatásai persze nem merülnek ki az ide-oda mozgó polcok illusztris látványában. Mindenhol szkennerek dolgoznak, melyekkel pillanatok alatt digitalizálható bármilyen méretű kiadvány - a folyamat végén a készülék akár e-mail címre is elküldi az anyagot, vagy külső tárolóeszközre menti.

Ami azonban leginkább mutatja a könyvtár ütőképességét, hogy bármelyik látogató igénybe veheti tudományos tanácsadó segítségét. Ha megmondod a személyzetnek, milyen témában keresel könyveket, máris küldenek szakembert, aki segít a keresésben, esetleg tanácsot ad abban, hogyan érdemes a talált szakirodalmat feldolgozni. Mivel én pasztorálpszichológiai témában kutatok, természetesen pszichológus segítségét kérhetem. Talán mondani sem kell, még az ilyen egyszerűnek tűnő tanácsadást is doktori fokozattal rendelkező könyvtárosok végzik. Itt tényleg csak az nem képes kutatni, aki nem akar.

Bevallom őszintén, a bőség zavarával küzdök, mint amikor valaki tele van ötletekkel és hirtelen azt sem tudja mihez fogjon éppen, mit valósítson meg elsőként, melyik fába vágja a fejszéjét a munka elkezdéséhez. Ezt a problémát persze inkább elviselem, mint az ellenkezőjét.

Azt hiszem elviselnék valami hasonlót Magyarországon is...

Tovább

Riport a (teológus)paradicsomból

A paradicsomi állapotok mindenkinek, aki valamilyen tudományterülettel foglalkozik, mást és mást jelentenek. Ha a magamfajta kockateológus megpróbálja kulcsszavakban kifejezni, milyen lehet az eszményi hely, ahol kellőképpen elmerülhet saját szakterületében, akkor nagyjából egy szépséges, csendes, óriási könyvtárkapacitással, hozzáértő személyzettel, tudományos tanácsadókkal felszerelt helyre gondolhat. Nos, nem csalás, nem ámítás, én most éppen egy ilyen helyen tartózkodom hat héten keresztül, mégpedig Amerikában.

A Billy Graham Center - ez csak az egyik a sok, hasonló méretű épület közül, ahol az oktatás folyik.

Sosem hittem volna, hogy valaha is kijutok az Egyesült Államokba, ráadásul egy ösztöndíjas program keretében, melyet lelkes és elkötelezett amerikai keresztények kifejezetten kelet-európai teológusok számára készítettek. Ám mégis itt vagyok, ezeket a sorokat pedig a méltán híres Wheaton College egyik kollégiumi szobájában ülve írom olvasóimnak. Bevallom őszintén, két szempontból is nehezemre esik ezt tenni. Egyrészt azért, mert az ember úgy érzi, minden egyes perc amit a tudományos kutatás helyett másra fordít, végleg elszórt és soha vissza nem térő időveszteség ebben a környezetben. Amit ez az egyetem a teológia művelőinek felkínál, olyat még soha nem láttam eddigi nem túl hosszú, ám már nem is annyira rövid életem során. És pontosan ez a másik oka annak, amiért most nehezen kopog ujjaim alatt a billentyűzet. Úgy vélem képtelen vagyok visszaadni mindazt, amit itt látok, még ha nagyon szeretném is. A Wheaton College minden porcikája arról szól, hogy érdemes teológusnak lenni, érdemes befektetni a tudományos kutatásba, és nem utolsó sorban érdemes mindezt szívből jövő hittel művelni. Tudni kell, hogy ez az egyetem nemcsak teológusokat képez, hanem természettudományos programmal is rendelkezik: geológiát, biológiát, asztronómiát is lehet tanulni, mégpedig keresztény tanároktól, keresztény szakemberektől - az intézmény meggyőződése ugyanis az, hogy a tudományok mögött Isten személyét kell keresni, ezért valamiképpen minden nívós és magas szintű tudományos gondolkodás Hozzá vezeti el az igyekvőket.

A campus kétszintes ebédlője akkora, mint nálunk egy egész iskolaépület

Az egyetemi környezet, amit itt magam körül látok, az valóban leírhatatlan. Óriási park, hatalmas épületek, uszoda, edzőterem, gigantikus ebédlő, saját egyetemi bolt, saját egészségügyi épület, saját stadion a campus csapatának, Billy Graham múzeum... és még csak néhány napja vagyok itt. A campus kiterjedése olyan hatalmas, hogy egyelőre képtelen vagyok áttekinteni. Mindenhol gyönyörű rend és tisztaság: szinte üzenetértékű, és bizony nemcsak azt üzeni, hogy az amerikaiaknak a bőrük alatt is pénz van, hanem azt is, hogy megpróbálják a lehető legjobb környezetet megteremteni a tanuláshoz, ami nagyban segíti a koncentrálást. Ami azonban minden pompás épületnél és szemkápráztató természeti szépségnél fontosabb, az az emberi nívó, amivel eddig találkoztam. Jártam már viszonylag sok országban eddigi életem során, de ilyen kedvességet és segítőkészséget még soha, sehol és senkitől nem tapasztaltam. Doktori kutatásom miatt vagyok itt, hogy kihasználva a Wheaton College fantasztikus méretű és kapacitású könyvtárának adottságait a lehető legjobb anyagokat gyűjtsem össze disszertációm elkészítéséhez. Azon túl, hogy a források bősége elképesztő, még tudományos tanácsadót és mentort is rendeltek mellém, aki a pszichológia professzora. Mondani sem kell, hogy az illető rendkívül kedves, az európai fülekhez igazítva beszéli az angolt is. A professzorasszony gyakorlatilag nekem dolgozik, s mint megtudtam, teljesen ingyen: ezért a munkájáért ugyanis nem kap fizetést. Tovább fokozva a dolgot, az egyetem - minden egyéb költségem mellett - külön összeggel támogat abban, hogy a hathetes program végén megvásárolhassam a szívem szerinti legjobb szakkönyveket. Ezek beszerzésében is rendelkezésemre áll az itteni kutatók segítsége. Ha nem élném át mindezt, nem hinném el!

Wheaton College saját stadionja és futópályája

Őszintén meghatódtam az amerikai tesók igyekezete láttán. Könnyű és magától értetődő lenne azt mondani, mindez csak a pénzen múlik. Igen, láthatóan sok pénzük van, de ezt a sok pénzt használhatnának egészen másra is. Meggyőződtem arról, hogy az itteniek kedvessége abból az eltökéltségükből fakad, hogy érdemesnek vélik támogatni a Kelet-Európában zajló teológiai munkát - elősegítve ezzel egy nívós teológiai közélet és egy hitelesebb evangéliumi kereszténység megjelenését az öreg kontinensen. A professzorok, tanárok és intézményi munkások közül sokan és sokszor voltak Kelet-Európa különböző helyein. Tisztában vannak azzal, mi történik felénk, éppen ezért döntöttek az ösztöndíj megalapítása mellett. Mindennek már húsz éve, azóta ez a program töretlenül működik.

Nem akarok senkit untatni a magánügyeimmel, de a következő időszakban sokat fogok írni itteni élményeimről - hiszen pillanatnyilag ez tölti ki az életemnek ezt a különösen is intenzív és remélhetően különösen is produktív részét. Ez a hely olyan, mint egy álom és én önkéntelenül arról álmodozom, milyen jó lenne, ha Magyarországon is lenne egy olyan hely a teológusoknak, mely Wheaton College szellemi atmoszféráját sugározza magából.

Tovább

Három fontos szempont az eszkatológiában

Remélem a blog olvasói nincsenek nagyon elkeseredve az utolsó időkről szóló sorozatomat olvasva, mert (egyelőre legalábbis) nem mutatok túl nagy készséget arra, hogy elmerüljek a világvége részletkérdéseiben. Nem akarom kerülni a témát a Fenevadról, a pecsétekről, az új teremtésről és más felvetésekről, de egyszerűen úgy érzem helyesnek, hogy tisztázzunk bizonyos alapelveket, mielőtt szemügyre vesszük ezeket a kérdéseket.

Ha valaki elkezd eszkatológiával foglalkozni, hamar észrevesz majd néhány sajátosságot, ami ezt az egész területet áthatja. Korábban már írtam, hogy a helyes megközelítés nem a világvége ijesztő jelképeire koncentrál, hanem Krisztus személyére, aki az egész középpontja. Az eszkatológiának azonban ezen túl is van néhány általános jellemzője, amiből néhány fontosat megpróbáltam összegereblyézni.

Az egyik legfeltűnőbb kétségtelenül az idővel kapcsolatos átfedések és összefonódások. Olvasva az utolsó idős bibliai és más korabeli textusokat úgy tűnhet, hogy a világvégét érintő elképzelések mintha "saját térben és időben" mozognának. Egyszerre léteznek a jelenben és bomlanak majd ki a jövőben, azaz a "már most" és a "még nem" keretében érvényesülnek. Ennek legklasszikusabb példája a szinoptikus evangéliumok közös fogalma, az Isten Országa, mely Jézus retorikájában egyrészt már jelenvaló tény, mégis bizonyos értelemben csak a jövőben fog megvalósulni. Az eszkatologikus idő a közeli és a távoli pontok összesűrűsödése, melyben Krisztus maga Alfa és Omega, vagyis a van, a volt és a lesz pillanatában látható. Nos, minden bizonnyal nem kell bizonygatnom, hogy az idővel kapcsolatos ilyen nézőpontváltások alaposan megnehezítik az értelmezést, viszont jó sok spekulációra adnak módot.

Az időnek ez a jelenre és jövőre vonatkozó feltorlódása is okozhatta, hogy már a Jézus korában élő emberek is a vég végének végét közelre várták. Az eszkatologikus szövegek megértéséhez szerintem ez a tény is elengedhetetlen, mert világosabbá teszi mind a szövegek mondanivalóját, mind az első keresztények és gyülekezetek viselkedését. Sok dologban lehet vitatkozni Bultmannal, de a magam részéről nem tartom rossznak azt az alapelképzelését, hogy az egész Újszövetséget (beleértve Jézus és a frissen induló kereszténység kérügmáját, azaz igehirdetését) eszkatológiai háttérből akarja megragadni: szerinte mindenki, aki a textusokban megszólal, a világ végét várta.

Van azonban még egy érdekes jellemzője az eszkatológiának, ami talán első nekifutásra nem tűnik magáról értetődőnek. Ez pedig nem más, mint az egész világvége-téma "földhözragadtsága". Ezt szó szerint értem. Az eszkatológiai események ugyanis itt játszódnak, a mi világunkban, nem a mennyei szférák magaslataiban. Ahogy Nagy Antal Mihály írja, nem a föld emelkedik a mennybe, hanem a menny száll alá a földre. A végidők jelentősége a mi terünkben és időnkben érvényesül, az eszkhaton kulcspontjai ebben a világban valósulnak meg. A föld, vagyis a jelenlegi teremtés az, mely megszűnik (recsegve-ropogva elmúlik), és Isten új eget és új földet alkot. Az eszkatologikus perspektíva célba érése tehát a földhöz kötődik, és a történet folytatása is egy másik földön zajlik majd, legyen bármilyen szellemi magaslat is az apokaliptikus víziók mögött.

Végkicsengés (5): az eszkatológia alapjellegzetességei közé tartozik, hogy az időértelmezése egyszerre a jelenre ("most") és a jövőre ("még nem") koncentrál. Ennek köszönhetően az óegyház idejében felfokozott várakozás jellemzte a keresztényeket, akik közelre várták a véget. A végidőbeli események színpada elsősorban a régi és az új Föld - az eszkatológia kulcseseményei tehát a mi házunk táján zajlanak.

Azt hiszem öt bevezető rész után talán rátérhetünk néhány konkrétabb részletre is! :-)

Tovább

No comment...

Van egy betegség, ami talán az átlagosnál is jobban gyötri a lelkészeket (és sok keresztényt is), a statisztikák szerint ráadásul elég rosszul állnak az ellene zajló küzdelemben. A betegséget így nevezik: "a másik ember végighallgatásának hiánya". Ahogy korábban már írtam, a papot és a kutyát a szájáért etetik, de néha jó lenne ha kosár kerülne erre a testrészre.

A másik embert végighallgatni elképesztően nehéz feladat olyasvalakinek, aki régóta hozzászokott, hogy az emberek az ő szavait hallgatják. A végighallgatás hiányának betegsége lelkészenként és keresztényenként változó intenzitású, ám egy ismerősömnél különösen durva szimptómáját is felfedeztem: feltesz nekem egy kérdést, és arra is ő maga kezd azonnal válaszolni. Noha nekem kellene beszélnem, ez az aprócska tény láthatóan egy pillanatra sem hozza zavarba, és egyetlen másodperc alatt átveszi az irányítást, aztán csak önti és önti a beszéddé formált gondolatait rám. 

Noha az ilyen súlyos eset kétségkívül ritka, egy amerikai kutatásból kiderült, hogy a lelkészek többsége átlagosan két és fél percig képes hallgatni másokat anélkül, hogy ne akarná átvenni a szót. Nem szeretnék úgy tenni, mintha a kívülálló magabiztos pozíciójából tekinthetnék erre a problémára: töredelmesen bevallom, hogy én is sokat tudok beszélni. Ha megfelelő impulzus ér, úgy érzem, mintha elöntenének a gondolatok, melyek egy részét azonnal ki is kellene mondanom. Ilyenkor egyre inkább elszégyellem magam és igyekszem csendben maradni. Talán nem gondol az olvasó nagyképűnek, ha leírom, hogy az utóbbi években már sikerült némi fejlődést elérnem ezen a területen: pasztorálpszichológiai tanulmányaim alatt sokat gyakoroltam a hallgatást, és szeretném ezt a képességemet a jövőben még tovább csiszolni.

Ám ahogy a lelkigondozói szakirodalomban szokás kiemelni, az sem mindegy hogyan hallgatunk, főként másokat. Van közömbös, elkalandozó és figyelmes hallgatás is. Aki próbálta már, tudhatja, hogy utóbbit egy órán keresztül fenntartani komoly feladat, de mindenképpen jó befektetés, ha tényleg szeretnénk megérteni a másik embert és esetleg még támaszt is nyújtani a számára. A baptista Nemeshegyi Zoltán a fiatal felnőttek pasztorációjáról szóló sorozatában kiemelt szerepet szentelt a lelkigondozó hallgatási képességeinek. Önvallomásként igen frappánsan a következőt mondja:

"A teológiai szemináriumban 4-5 évig tanultam, hogy mit és hogyan mondjak, s azóta több, mint 20 éve tanulom hogyan hallgassak."

Véleménye szerint - amit én is osztok - a hallgatás több a tapintatnál: az ismeretszerzés útja is. Nem véletlenül hívják a felsőoktatásban a diákokat hallgatóknak, ha pedig a lelkigondozó képes befogni a száját, akkor ő is felsőfokú ismereteket szerezhet saját pacienséről. Szerintem a lelkész-lelkigondozott szituációban a pásztori csend megtermékenyítő, mert időt ad a segítséget kérőnek és a segítséget nyújtónak is az átgondolásra. Egy kissé mintha ehhez a "csendes lelkigondozáshoz" köthetnénk a nonverbális lelkigondozás fogalmát is, amikor a tettekkel, a szeretetből fakadó támogató cselekedetekkel nyújt valaki kezet a másiknak, és nem szavakkal akarja támogatni.

Egyszóval az állandó beszédkényszer bár egyfajta függőség és önkontroll-hiány, de nem gyógyíthatatlan betegség. Vajon van-e készség az ebben szenvedőknek, hogy észrevegyék saját állapotukat és a javulás útjára lépjenek?

Tovább