Világvége helyett két tanulság a koronavírus ügyben - keresztényként

Éjjel és nappal a koronavírus a téma a médiában: az erről szóló hírek (szerencsére) gyorsabban terjednek, mint maga a járvány. Minél többet foglalkozik vele az ember, annál inkább rátelepszik egy kisebb "világvége-hangulat" - ezért meglepően tapasztalom, hogy néhány kivételtől eltekintve legalábbis a hazai keresztény közéletben viszonylagos csend uralkodik a témában. Pedig ennek a helyzetnek, mint minden hasonlónak, lehetnek tanulságai...

Vannak hívő emberek, akik kezében mintha a Jelenések Könyve pörögne a leginkább a Szentírás összes textusa közül, és állandóan azzal foglalatoskodnának, hogy pontos kronológiát vázoljanak fel az utolsó idők eseményeiről. Ízléstől függően szinte rutinná vált, hogy minden politikai-társadalmi történés mögött valamilyen eszkatologikus beteljesedést vagy utalást lássanak - de most ők is csendben vannak. A koronavírus kapcsán leginkább csak a feszült várakozás érződik - várakozás a bejelentésre, hogy Magyarországra is megérkezett a vírus, várakozás arra mi történik, ha karanténok alakulnak ki, és persze várakozás a megoldásra, a gyógyszeres kezelés lehetőségére. Utóbbira vár talán mindenki a legjobban, hogy a krízist megnyugtatóan lezárhassuk és a betegek újra egészségesek legyenek, az egészségesek pedig ne váljanak beteggé.

Ebben a feszült csendben mintha most mindenki együtt lenne a másikkal. Tekintet nélkül arra, ki a másik.

Egy kitörni készülő(?) világjárványt persze sehogyan sem lehet pozitívnak nevezni. Mindazonáltal  egy ilyen helyzet mindig hordoz magában tanulságokat, amiket viszont kár lenne szem elől téveszteni. Számomra keresztényként egyelőre most két tanulság adódott, amiket megpróbálok röviden összefoglalni. 

Az egyik tanulság az, hogy  bármennyire is szeretnénk, adódhat olyan szituáció, amikor rövid idő alatt kicsúszik az ember, sőt akár az egész emberiség kezéből az irányítás. Az egyensúly mindig kényes, és ha bizonyos pontokon borul, az az alapvetően biztonságot nyújtó és a világ élhetőbbnek tartott nyugati felét is pillanatok alatt sokkolja. Tapasztaltaim szerint ezek a pillanatok sokaknál jó apropót szolgáltatnak arra, hogy a spiritualitás felé forduljanak, tehát az anyagi fogyasztáson túli értékeket keressenek. Mert ha nem nálunk van a kontroll, akkor szinte ösztönszerűen külső forrásban kezdjük azt keresni. A koronavírus jelenléte katasztrófa, de legalábbis arra jó emlékeztető, hogy sebezhetők vagyunk, és amikor nincs gyógyír a sebekre a saját határainkon belül, akkor érdemes lehet keresni azokon túl. Kognitívan persze tudja ezt mindenki, de ritkán érezzük és szerencsére még ritkábban kerülünk annyira éles helyzetbe, hogy lépéseket is tegyünk.

A másik és talán nagyobb tanulság az, hogy amikor az ember bőréről van szó, akkor minden filozófiai probléma és hitbeli vita azonnal századrangúvá képes töpörödni. Amit a koronavírusról most tudni lehet, annak alapján persze nem gondolom hogy ez valamiféle durva pestis lenne, amiben milliószámra halnak meg az emberek (noha természetesen az eddig elhunytak száma is abszolút tragédiának nevezhető!), tehát azért fejvesztett pánikra nincs ok. Mégis, a karanténok, a korlátozások, a gazdasági-társadalmi következmények a sokféle egészségügyi szemponttal karöltve azt a benyomást keltik, hogy veszélyben a kényelmünk, a megszokott életstílusunk és többeknél talán maga az élet is. Egy barátom mesélte a közelmúltban a dél-koreai lelkész és író, Yonggi-Cho kapcsán, hogy amikor felkeresik őt halálosan beteg emberek, akik nem koronavírusban, hanem annál sokkal súlyosabb betegségben szenvednek, akkor sosem találkozik köztük olyannal, aki erőltetni kezdené a teológiai-filozófiai vagy ateista nézeteit. Akkor szinte ösztönösen mindenki "átkapcsol" egy olyan üzemmódra, amiben csaknem bármit megtenne - hinne akár a Fognyűvő Manókban is -, csak az életét biztonságban tudja. A fenyegetettség árnyékában mindennek a színe fekete. 

Minderre egy bibliai sztori, a szír hadvezér Naámán gyógyulása lehet jó illusztráció, aki leprában szenvedett, és egy izraeli próféta tanácsára - némi vonakodás után - képes volt hét alkalommal ki-be mászkálni a Jordánba, hogy csodásan meggyógyulhasson. Puszta racionalitással nézve ennek a terápiának semmi értelme nem volt, és ezt valószínűleg Naámán is érzékelte. Mégis képes volt belemenni ebbe a bohóckodásnak tűnő színjátékba - mert hátha segít. (Nála bevált.) Ennek most számomra nem az a tanulsága, hogy a koronavírus helyzet közepén fura dolgokat kell művelni, csak pusztán annyi, ha az ember veszélyben érzi a sorsát, félre tud tenni szinte bármit a túlélése érdekében, és az addig roppant fontosnak tartott vitatémái is vihargyorsasággal zsugorodnak apró méretűre.

Ősi ösztönünk ez, ami felerősítheti a hitet is bennünk, és amire talán jó hallgatni az ehhez hasonló időkben.

Tovább

A racionalitás mögött ott vagyunk mi

Hogy néz ki egy holokauszttagadó, neonáci, antiszemita történész? Pontosan úgy, ahogyan bárki más. Sőt, ha megvizsgáljuk az érveit, azt fogjuk mondani, hogy azok racionális alapokon állnak - vagy legalábbis így tűnik. Ami azonban számít, az mindig a racionalitás mögött van - és ez igaz ránk keresztényekre is...

Legyen akármilyen posztmodern a világ, ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy továbbra is vannak tények, melyeket egész egyszerűen nem tehetünk értelmezés kérdésévé. A Föld nem lapos és a Nap körül kering. Elvis Presley halott és nem élő, még ha vannak is, akik másként gondolják. És igen, a holokauszt egy náci birodalom mocskos, embertelen, elfogadhatatlan bűntette volt, ahogyan azt a történelemből pontosan tudjuk. 

Az a tény, hogy a fenti dolgokat mégis képesek bizonyos emberek értelmezés kérdésévé tenni, egy másik tényre mutat, mégpedig a nyugati világ beteg állapotára. Maradva a holokauszttagadás példájánál, az amerikai történész, Deborah Lipstadt (ld. képen) sokat küzdött ezzel a problémával, amikor a világ legügyesebb holokauszttagadó "történésze", David Irving beperelte őt rágalmazásért. Irving egyébként eredetileg normális ember és kutató volt, aztán egyszercsak Hitler-rajongó lett belőle és olyan publikációkat kezdett írni, melyek tagadják a holokausztot. Lipstadt beszélt erről egy remek előadásában, amiben nagyon megfogott, amikor élénken lefestette a mai holokauszttagadókat:

"...amikor rájuk pillantottam, egyikükön sem láttam SS-szerű egyenruhát, sem a falakon horogkeresztszerű jelképet. Nem köszöntek "Sieg Heil!"-el - semmi ilyesféle. Helyette tiszteletreméltó értelmiségiként parádézó embereket találtam."

Nagyon érdekes, hogy a holokauszttagadóknak intézetük is van Institute for Historical Review néven, ami ráadásul folyóiratot is működtetett. Az így gondolkodó történészek természetesen nem náciknak vagy antiszemitáknak nevezik magukat, hanem revizionistáknak. Érdemes belegondolni, hogy ebben a köntösben mennyire eladható ez a portéka! Hiszen mit látunk? Racionális érvekkel operáló, könyveket író és publikáló értelmiségieket, akik szeretnének újra átgondolni a történelem bizonyos kérdéseit. Ez egyáltalán nem tűnik sem nácinak, sem zsidógyűlölőnek, sőt az újragondolás mint olyan nagyon is illeszkedik a mai korszellem profiljába. Korszerűnek tűnik, haladó szelleműnek, tudományosnak.

És mégis, amikor az ember egy kis időt rászán arra, hogy megismerkedjen a holokauszttagadó történészek érveivel, akkor bár a felszínen először valóban érveket, forráshivatkozásokat, racionálisnak kinéző megokolásokat fog találni, de ez a réteg útközben szép lassan lehámlik. A maga finom tempójában elkezd felsejleni valami más valóság a ködben. A racionalitás maszkján hajszálrepedések keletkeznek, és egyre láthatóbbá válnak az egész gondolkodásmód "alsóbb rétegei". Az alsóbb rétegekben pedig már nem újragondolást, történettudományt, hanem Hitler mentegetését, sőt elismerését, a Harmadik Birodalom magasztalását, és a zsidó emberek lehúzását látjuk. A racionalitás csak ezeknek az alsóbb rétegeknek a masnival átkötött és fényes papírba becsomagolt verziója, ami palástolni akarja a náci eszmék borzongató jelenlétét.

Nem a holokauszttagadókról szerettem volna most írni. A fentiek pusztán példák voltak arra, hogy a racionalitás alatti rétegek logikája bennünket keresztyéneket is érint. Mármint nem a holokauszttagadás kérdésében - szerencsére az nagyon távol áll a biblikus kereszténységtől. Az alsóbb rétegeinkről, magáról a lélektani jelenségről van most szó. Ha az ember sokat olvas teológiai-filozófiai műveket, egy idő után érzékennyé válik ezeknek a rétegeknek a megsejtésére. Számos alkalommal kapom rajta magam, hogy miközben egy-egy szerzőt hallgatok vagy tanulmányozok, a fejemben már nem is a konkrét érvei járnak, hanem az indítékain töprengek: vajon milyen érzelmi elköteleződés mondatja vele, amit állít, vajon mi található az "alsóbb rétegeiben"? Vajon valóban kutatói eredmények vezették bizonyos következtetésekhez, vagy egy már eleve létező érzelmi alapállásból indult ki, amit utólag kívánt racionálisan elfogadhatóvá tenni az én számomra? Szerintem ez mindannyiunk kérdése. Nem baj, hogy egy teológusnak vannak érzelmi alapállásai saját kutatási tárgyát illetően. Aki azt mondja, hogy lehet kereszténységet és ezen belül teológiát "művelni" enélkül, az nem érti a hit lényegét. Jézushoz lehetetlen pusztán hideg racionalitással közelíteni, az Ő személye eleve elköteleződést indukál az emberben. De akkor ezt be kell látnunk! A holokauszttagadók bűne nem lesz kisebb attól, hogy a fel nem vállalt szívbeli elköteleződésüket racionális köntösbe bújtatják - pont ettől lesz nagyobb. A fel nem vállalt elkötelezettség meghamisítja és gyengíti a jó érveket, a felvállalt nézőpont viszont akár a gyengébb érveinket is kívánatosabbá teheti. Hacsak nem olyan témákról van szó, melyek kerek perec eldönthetők, szerintem a saját érzelmi elköteleződésünket érdemes felvállalnunk. Ám nemcsak nekünk, hanem mindeniknek, aki jól megfontolt világnézettel rendelkezik. Állandó élményem, hogy az egyházról, a Bibliáról, a hitről szóló vitákban és eszmecserékben minden fél igyekszik szörnyen racionálisnak tűnni, miközben a valódi indítékokat, szándékokat és érzelmi elköteleződéseket - vagyis az előbb említett "alsóbb rétegeket" - rejtve tartja. 

Az ember persze kibogarássza ezeket magának, mégis talán jobb lenne és egyenesebb, ha mindannyian elismernénk, hogy emberként vannak érzelmi viszonyulásaink és elkötelezettjei vagyunk bizonyos nézeteknek. Igen, ez nem csak a hívőkre igaz! A racionalitásunk mögött ott vagyunk mi, az igazi valónk, amit nem feltétlenül hiba őszintén megmutatni.

Tovább

Korszellemirtók

Ha az egyház a korszellemmel házasságot köt, hamar megözvegyül - szól a bölcs mondás, vagy inkább intő figyelmeztetés a keresztényeknek. Ebben a figyelmeztetésben sok igazság sűrűsödik össze, miközben egyébként egy nem is annyira nehezen kiszúrható radikális feltételezésre épül. Hiszen ki mondta, hogy a korszellemmel a kereszténység csakis házasságot köthet?

Általános megfigyelésem, ha egy beszélgetésben bedobja valaki azt a mondatot, hogy "a korszellem nagyon is hat az egyházra", azonnali és általános szörnyülködést vált ki vele. Ez a zsigeri reflexiónk. A korszellem hatását csakis a kénköves pokol szinonimájaként vagyunk képesek elgondolni, vagyis röviden úgy, hogy a mai általános gondolkodási trendek kizárólag pusztítóan hatnak az egyházra. Egyáltalán fel sem merül soha más forgatókönyv, csak a rombolásé. Ha a mai világ valamivel befolyásolja a kereszténységet, az biztosan csak rossz befolyás lehet.

Nem értelmezed szó szerint a teremtéstörténetet? Ez azért van, mert hat rád a korszellem - ami azt jelenti, hogy lerombolja az igaz hitű felfogást a fejedben a teremtésről. Protestáns létedre toleráns vagy a katolikus hívőkkel? Ennek az az oka, hogy a mai világ erőlteti a toleranciát, azaz a korszellem tesz ilyenné. Elolvastad Buddha tanításait és még volt is, ami tetszett? Hát persze, hiszen a korszellem azt tanítja, hogy minden vallás egyenlő, te pedig ennek a tanításnak az áldozatává váltál. A korszellem tehát mindig ott ólálkodik a keresztények körül. Az egyetlen, amit biztosan tudunk róla, hogy rendkívül veszélyes és minden dolog rossz, amit mond nekünk. Még a puszta statisztikai véletlen kedvéért sem közvetít valami megtermékenyítőt, valami épületest, valami használhatót. Nem, a korszellem minden porcikájában az ellenségünk. És mi vagyunk a szellemirtók, akiknek az a feladata, hogy tiltakozzanak a saját koruk gondolkodása ellen, valamint visszaszorítsák ezt a szellemet a palackba. Nos, röviden valahogy így lehetne kibontani a bevezetőben idézett mondatot az egyház és a korszellem házasságáról, és előbbi megözvegyüléséről.

Az ember tapasztalja, hogy ez a radikális álláspont alapvetően meghatározza az egyház nagy részének hozzáállását ahhoz a világhoz és kultúrához, amelyben nemcsak fellépni, hanem érvényesülni is szeretne. A probléma nem is az ezzel, hogy hazugság volna. Tény és való, amit azt hiszem minden hívő ember érzékel, hogy az egyházba könnyedén és akadálymentesen benyomulnak olyan világi trendek, melyek belülről kifelé rágják. És ezek rombolnak is. Az ajtót mi nyitottuk meg előttük. Így lett szórakoztatóipar a dicsőítésből, stand-up comedy az igehirdetésből, prosperitás teológia Krisztus követéséből, és színes, zenés műsor az evangélizációból.

Ám az a tény, hogy hat ránk a saját korunk szellemisége, minden vadhajtás ellenére a világ legtermészetesebb dolga, amiben értékek is lehetnek, csak annyira képesek vagyunk a kultúránk ellen hangolni saját magunkat, hogy ezeket már nem vesszük észre. Ha pedig a saját kultúránk ellen hangolódunk, félő hogy pont emiatt nem tudjuk és nem is akarjuk majd azt megszólítani - ami pedig szinte kötelességünk volna. A tökéletes és hézagmentes szembefordulás a saját korunkkal már csak azért is problémás, mert mind a Szentírásban, mind az egyháztörténelemben mást látunk. Tudjuk jól, hogy a Biblia itt-ott átvesz a pogány forrásokból, azok szókészletét és gondolatiságát használja, esetleg azok bizonyos forrásaira is hivatkozik (lásd Pál apostolt, aki pogány költőket idéz), sőt integratív módon be is építi elemeit a saját érvelésébe. Ahogy Richard Niebuhr frappánsan megfogalmazta:

"A radikális keresztények tehát mindig felhasználják azt a kultúrát vagy annak részeit, amelyet látszólag visszautasítanak. János első levelének írója annak a gnosztikus filozófiának kifejezéseit használja, amelynek pogány használatát kifogásolja. Római Kelemen félig sztoikus fogalmakkal él. Tertullianusnak szinte minden megszólalásából kiderül, hogy ő római, annyira a jogi hagyományon nevelkedett és úgy rá van utalva a filozófiára, hogy segítségük nélkül nem képes kifejezni a keresztyén ügyet."

A teljes igazság az, hogy a kereszténység csak félig ellenkultúra a kultúrában. Olyan elveket képvisel, melyek valahol tényleg nem kompatibilisek ezzel a világgal, de mégis "kultúrakompatibilisen" kell őket képviselnie. Ez adja a feladat nehézségét és kalandját, és a sokszori elcsúszások alapját is. Van, amikor túlságosan beleártjuk magunkat a saját korszellemünkbe, és van amikor szinte izolációra törekszünk vele szemben. Úgy látom, mindkettő gyümölcse nagyjából ugyanaz lesz: nem teszünk semmi értékelhetőt az üzenetünk tolmácsolásának ügyében. Az elsőben feloldódik az, amitől a kereszténység kereszténység, a másodikban már el sem jut az üzenet az emberekhez.

Egy azonban biztos: keresztényként nem táplálhatunk magunkban megvetést és utálatot a saját miliőnk irányában, mert az bénítóan hat ránk. Nem kell összeházasodnunk a korszellemmel, de szóba állni vele egyenesen kötelességünk volna. Ezért vagyunk itt.

Tovább

Hogyan lehet a víz felszínén maradni?

Az elmúlt évtizedben a kormány két területet az átlagosnál is magasabbra emelt Magyarországon, ami a törődést, az odafigyelést és a támogatást illeti: az egyik a futball, a másik a kereszténység. Erről a kettőről mindenféle kontextusban nagyon sokat lehetett hallani. A foci és a kereszténység szinte fej-fej mellett bukkantak elő a hírekben. mint rendkívül fontos kérdések országunk vezetői számára. Vajon mire volt elég ez a megkülönböztetett figyelem?

Őszintén szólva, nem sokra. A foci nem lett jobb, ha az összképet nézzük. Ami számomra ennél fontosabb, a kereszténység ügye sem. Pedig lassan tíz éve mind a két terület komoly hátszelet kap a legfelső körökből.

Akik rendszeres olvasói a blognak, jól tudják, hogy milyen sokat bíráltam már a "keresztény nemzet" vagy "keresztény ország" kifejezéseket, mivel ezeket illúziónak, még rosszabb esetben önbecsapásnak gondolom. Természetesen azt elfogadom, hogy Magyarország - akárcsak Európa nagy része - zsidó-keresztény szellemi gyökérzetből eredezteti a múltját, hogy a szemléletmódunkban találhatók innen származó elemek, melyek adott esetben elszekularizálódhattak. Azt sem tagadom, hogy a keresztény vallásgyakorlásnak komoly hagyományai vannak Európában, és a kereszténység maga kismillió ponton hatott a kultúrákra, a művészetekre, a társadalmi gondolkodásra, de még a nyelvre és a hagyományainkra is. Ettől viszont még nem leszünk keresztények a szó biblikus értelmében, és nem is vagyunk azok. Ez egy vallási héj, ami a hitet körbeveszi, nem pedig annak a valós belső tartalma.

Így aztán amikor féltjük az európai kereszténységet - például a bevándorlóktól vagy a szekuláris hatásoktól -, akkor (sajnos) valami olyasmit féltünk, ami igazából nincs vagy csak nagyon kevéssé létezik. Kerek perec kimondom: Európa és benne Magyarország alapvetően nem keresztény, hanem szekuláris terület. Ez az igazság. Vagy ahogy manapság egyre többen hangoztatják: Európa újra missziós mezővé vált. Míg korábban innen indultak missziók, hogy a kereszténységet hirdessék például Latin-Amerikában vagy Afrikában, most mi lettünk a célállomássá. Korábban már írtam róla, hogy egyes vélemények szerint az európai kereszténység csak külső segítséggel lenne képes újra magára találni - amit én a magam részéről erősen kétlek.

Összegereblyézve a lényeget, az európai kereszténységre szerintem jelenleg a következők a jellemzők:

1. Minden politikai lózung ellenére az igazi kereszténység kisebbség és szubkultúra Európában. Megjegyzem, talán soha nem is volt többségben...

2. Hiába támogatja a kormány a kereszténység ügyét, az embereket ettől még nem érdekli jobban a kereszténység - a közeg szekuláris, és ezt semmi nem tudja pillanatnyilag megingatni. Míg a világ bizonyos országaiban keresztényüldözés folyik, mifelénk legalábbis fizikai formában ilyesmi nincs - itt spirituális értelemben fásultak az emberek a keresztény hit irányában.

3. A templomok sok helyen üresek, a történelmi egyházak pap- és lelkészhiánnyal küzdenek, az emberek közömbösek vagy ellenségesek a hittel kapcsolatos kérdések iránt. Ezek a tények arra kényszerítik az egyházakat, hogy minden támogatási lehetőséget megragadjanak a maguk érdekében. Ez viszont oda vezet, hogy sok szempontból szervilissé válnak a hatalomhoz való viszonyukban.

A fenti pontokat én a magam számára úgy összegeztem, hogy az egyház jelenleg a túléléséért küzd, és nem az ébredésért vagy növekedésért. Tisztában vagyok azzal, hogy elég sarkosan fogalmazok, és az eddig leírtakat bőven lehet még finomítani - ám nem hiszem, hogy ez a lényegen sokat változtatna. Míg Latin-Amerikában vagy Afrikában terjed a hit és élénkülnek a gyülekezetek, a kereszténység Európában a víz felszínén próbál maradni, s hacsak nem történik valamiféle krízis vagy fordulópont, ez a helyzet szerintem nem is fog hosszú távon megváltozni. Sőt, szerintem az Egyesült Államok is előbb-utóbb eljut erre a szintre, tűnjön akármilyen erősnek most ott az evangéliumi bázis.

Amit tehát érdemes lehet tisztázni, hogy mit is jelent a "víz felszínén maradás". Nyilvánvalóan több dolgot is. Az egyik szerintem az, hogy az egyháznak komoly erőfeszítéseket kellene tennie arra, hogy a következő generációt hitre nevelje. Ezt én az egyik kulcspontnak tartom a túlélésben, még akkor is, ha jómagam nem így lettem keresztény. Az a felekezet, amely elveszíti a kapcsolatot a következő generációval, saját magát ítéli halára. A másik fontos pont, hogy a keresztényeknek akkor is aktívnak kell maradniuk a szolgálatban, ha annak semmi látható sikere nincs rövid távon. Talán ez a legnehezebb, mert minden ahhoz a gondolathoz szoktat bennünket, hogy a dolgokat csakis a gyors sikerekért érdemes csinálni. Képszerű megfogalmazásban, jobb egy plázát felépíteni, mint egy katedrálissal babrálni évszázadokon át. Végül még egy pontot kiemelek, mégpedig a függetlenségre törekvést. Az első évszázadok kereszténysége megállt a maga Istentől kapott lábain. Tudom, más világ volt az, mindazonáltal a szervilizmus sosem használt az egyháznak semelyik rendszerben, történelmi pillanatban vagy társadalomban sem. Minél inkább függőségi viszony épül ki az egyház és az éppen regnáló hatalom között, annál fájdalmasabb lesz mindennek a következménye: az önálló gondolkodás és megszólalás lehetősége csökken, és ha a hatalom bukik, magával ránthatja a hozzá túlságosan kötődő entitásokat is.

A víz felszínén maradni hosszú távon hirtelen megközelítésben számomra azt jelenti, hogy egy egyre jobban független egyház végzi kitartóan a munkáját - annak sikerességétől függetlenül -, miközben tudatosan igyekszik fókuszálni a következő generációra. Vállalható programnak tűnik?

Tovább

A fehér, hetero, kereszténynek nevezett cirkusz

Niedermüller Péter kényelmetlen helyzetbe került nemrég az ATV stúdiójában: mivel láthatóan nem fogta fel a műsorvezető kérdéseit és hozzászólásait, utóbbi volt kénytelen helyette elnézést kérni azoktól, akik számára bántó lett volna a fehér, hetero és keresztény emberek minősítése. Niedermüller szavaira a magukat fehér, hetero kereszténynek tartók tömegei mentek utcára, hogy tiltakozzanak a rasszizmus és gyűlölet ellen, ezzel teljessé téve a cirkuszt.

Ha valaki nem nemzeti, politikai, hanem bibliai értelemben keresztény (itt leírtam, hogy szerintem ez mit jelent), ízléstől függően jól szórakozhatott vagy teljesen kiborulhatott a DK-s Niedermüller Péter meglehetősen bárdolatlan szavait hallva, és a kiváltott reakciókat látva. Kétségtelen, hogy politikusaink folyamatosan gondoskodnak a szórakoztatásunkról, amit az arra fogékony tömegek még tovább is fokoznak. Mármint, ha valaki mindezt szórakoztatónak tartja, mert bizony fehér, hetero keresztényként én inkább siralmasnak gondolom.

Niedermüller Péter mondott egy szerencsétlen mondatot. Szerintem freudi elszólás volt részéről, és politikusként véletlenül tényleg azt mondta, amit valójában gondolt. Van ez így, néha kiszalad az igazság a politikusok szájából, amivel az emberek nehezen tudnak bármit is kezdeni. Tudvalevő ugyanis, hogy a tömegeket a politika folyamatosan arra kondicionálja, hogy higgyenek az ígéretekben, az eljövendő felemelkedésben, a nemzet dicsőségében - vagyis hazudik nekik. Amikor aztán mégis igazat mond, zavar támad a Mátrixban. Ez történt most is, Niedermüller pedig láthatóan nem is értette, hogy amikor ő versenyautóról beszél, a nézők miért nem talicskát értenek a szavain. Szerencsére Rónai Egonnak, az ATV műsorvezetőjének volt annyi lélekjelenléte, hogy helyette is bocsánatot kérjen, ha valaki esetleg mégis bántónak találta volna a fehér, hetero keresztények minősítését. Feltéve, de nem megengedve, hogy Niedermüller tényleg nem bántani kívánta a fent nevezett csoportot, biztosan leszakadt volna a tévéstúdió plafonja, ha esetleg legalább annyit beismer, hogy szerencsétlenül fogalmazott. Ha csak annyit mond, hogy ő nem arra gondolt, de rosszul és félreérthetően beszélt - ez azonban olyan elvárás egy politikustól, mintha álltó helyéből fel kellene ugrania a Holdra.

A cirkusz utcai parádéja pedig erre a tényállásra telepedett rá, amikor a menekültgyűlöletre idomított, magukat kereszténynek tartó emberek ordítva és káromkodva kirajzottak az utcára, hogy a gyűlölet és rasszizmus ellen tiltakozzanak. Az antirasszista és gyűlöletellenes tüntetésen az a Bayer Zsolt szónokolt, aki taknyán-nyálán emberszerető, békés, konfliktuskerülő típusú személyiség, ahogy egy jó keresztényhez az illik. Az egyik szervezet még arra is rávette magát, hogy Ferenc pápához forduljon a DK-s politikus szavai miatt, és természetesen az egyházak is azonnali kényszert éreztek a különféle nyilatkozatok megfogalmazására. Mégpedig elismerésre méltó gyorsasággal. Az egyházaknak nem szokásuk nyilatkozni semmiről például akkor, amikor konkrét embereket vegzálnak azért, mert menekülteknek nézik őket, kihívják rájuk a rendőrséget, vagy mert melegek, cigányok, esetleg más csoporthoz tartoznak. Most éppen a kínaiakat kezdjük utálni a terjedő koronavírus miatt. Ezekre az egyház nem igazán reagál, vagy csak nagyon lassan, alaposan elkésve, de inkább sehogyan sem - akkor azonban, amikor a politikai hatalom mellett kell kiállnia, a Millenium Falcon fénysebessége is eltörpül a tempó mellett. 

Nos, nagyjából ez a pillanatkép látszik a közéletben most, Magyarországon, a fehér, hetero, keresztény fronton. Egy baloldali ostobaságra jutott egy jobboldali sületlenség, így kerek a történet, így teljes a látkép. Ebben a fehér, hetero, kereszténynek nevezett cirkuszban élünk együtt, ráadásul ingyenjegyünk van rá, úgyhogy tessenek hátradőlni és élvezni a műsort.

Tovább

Egy boldogtalan néző...

Ez vagyok én: egy tudományfilozófiai vitaest boldogtalan nézője. Pedig szeretem az ilyesmit, szeretem a jó vitákat, szeretem a tudományfilozófiát, sőt szeretem magát a tudományt is. Azt is szeretem, ha két értelmes ember - akik gyökeresen ellentétes szemlélettel rendelkeznek - képes leülni egy asztalhoz és termékeny párbeszédet folytatni. Nos, mindez nem történt meg a Nagy Gergely-Boldogkői Zsolt találkozón, történt viszont helyette valami más...

Nem értek az építészethez, de amennyire nálam tanultabb kollégáimtól hallottam, a gótikus katedrálisok bizonyos bejáratait azért építették alacsonyra, hogy aki ott szeretne belépni a templomtérbe, kénytelen legyen meghajtani a fejét. Nos, ez a kép feltétlenül megragadó. Mintha a megismerési folyamattal kötelezően együtt járna valami hasonló. Bitang nagy közhely jól tudom, de akkor is az élet tanít meg bennünket arra, hogy minél jobban elmerülünk egy adott terület részletkérdéseiben, annál inkább felfogjuk azt is, hogy mennyi mindent nem tudunk még róla. És ha megsejtjük a saját hiányosságainkat, abból semmi más nem jöhet ki normális üzemmenetben, csak az alázat. A tudomány művelése és az alázat: kéz a kézben együtt kell járjanak, én bizony így gondolom.

Boldogkői Zsoltból ezen a vitaesten mindez teljesen hiányzott. Sajnálom, hogy ilyen keményen és őszintén kell fogalmazzak, de egyszerűen ez volt a benyomásom vele kapcsolatban. Pedig Boldogkői Zsolt okos ember,  amit hülyeség lenne hosszasan bizonygatni. Molekuláris biológus, az MTA doktora, igazi tudós, akinek médiaszereplései közül számosat megnéztem, és bár nem értettem egyet mindenben az általa elmondottakkal, azt azért nyugtáztam, amit nyugtázni lehetett. Pontosan ezek miatt vártam nagyon ezt az estét, mert arra számítottam, Nagy Gergely a saját izzadtságában fürödve fog lemászni a színpadról, mivel Boldogkői Zsolt annyira megszorongatja majd a felvetéseivel. Örüljön egyáltalán, hogy szóba áll vele.

Hát nem ez történt, ami pedig történt, arra nem voltam felkészülve! 

Egy olyan tudós állt a színpadon, aki eljött, hogy magabiztosan megmondja a hívőknek, hogy nincs Isten. Ehhez többnyire olyan eszközt választott, ami viccnek is rossz: sokszor gyakorlatilag egy az egyben felmondta Richard Dawkins csapnivaló "filozófiai" érvkészletét, melyet számos alkalommal szétcsavaroztak már - köztük bizony ateista filozófusok is. Szó szerint, talán oldalszám pontossággal meg tudnám jelölni, hogy Boldogkői egy-egy mondata Dawkins "Isteni téveszme" című könyvének melyik oldaláról származott - ez pedig édeskevés egy intellektuális vita során. Nem mintha nem szabadna felhasználni ilyesféle forrásokat egy vitában, de azért valljuk be őszintén, Dawkins régi könyve nem igazán mértékadó, hanem egy populáris bestseller a vallás kérdésében tájékozatlan olvasóközönség számára, melyben sokszor indulati alapon érvel.

Mindehhez csapódott még hozzá, hogy Boldogkőinek láthatóan halvány fogalma sem volt a kereszténység és a Biblia legalapvetőbb állításairól sem, ami meglehetősen furcsa, ha valaki magabiztosan cáfolni kívánja Isten létét. Szerinte például a Szentírás azt mondja, csak Márk volt egyedül Jézus feltámadásának szemtanúja - minden bántó szándék nélkül, ez már azért a vasárnapi iskolás szint alatti teljesítmény. Az (ontológiai) istenérvek kapcsán pedig valamiért nem vette észre, hogy azok konkrét állításokat tesznek Isten vonásaival kapcsolatban - igen, még akkor is, ha ezek az istenérvek egy "általános istenre" vonatkoznak. Egyébként érdemes megjegyezni, hogy az istenérvek nem értek véget a skolasztikánál, hanem még ma is léteznek. Sőt, az olyan ősrégi eszmefuttatásoknak mint amilyen például Aquinói Tamás öt útja, van továbbcsiszolt és bővített változata is. Erről magyar nyelvű irodalmat ugyancsak lehet olvasni - nincs szükség tehát  arra, hogy valaki nyakig merüljön a teológiában vagy a filozófiában. Nem hiszem, hogy sokan vitatkoznának azzal a kijelentéssel, ha valaki istenérvekről és a Biblia állításairól akar nyilvánosan vitatkozni, akkor ehhez ismernie kell az istenérveket és a Biblia állításait...

Boldogkői Zsoltnak láthatóan az is nehézséget okozott, hogy különbséget tegyen az egész Biblia, vagy a Biblia egy adott értelmezési módszerének elvetése között. Ez különösen az örök gumicsont, a teremtéstörténet témája kapcsán került előtérbe. Ugyancsak közhely, hogy a biblia szövegnek számos értelmezési verziója van (a szó szerinti fundamentalista interpretációtól az allegorikuson át a műfajértelmezésig) - amiről Nagy Gergely vitapartnere láthatóan egyáltalán semmit nem tudott. "Hogyan lehet, hogy előbb volt a fény, mint ahogy Isten megteremtette a Napot?" - hangzik a kérdés, amire könyvespolcokat összerogyasztó mennyiségű biblika teológiai és kommentárirodalom már választ adott, igen, akár magyar nyelven is. 

Pedig Nagy Gergelyt meg lehetett volna szorongatni. Ehhez azonban a Dawkins-kiskáté ismerete szörnyen elégtelen - helyette a vitapartner érveit tartalmazó forrásokat, a teremtéstörténetek egyes értelmezéseinek gyenge oldalait, egyes teológusok és filozófusok kikezdhető eszmefuttatásait kellett volna megtalálni. Vagyis egyszóval és röviden, ismerni kellett volna miről szól a másik oldal érvkészlete, szemléletmódja, világlátása. Érdekes módon egyébként a nézői kérdések között akadt azért olyan, amivel Nagy Gergely láthatóan nem nagyon tudott mihez kezdeni, vagy legalábbis küszködött a válaszadással. Ez azonban nem a nézők dolga lett volna, hanem Boldogkői Zsolt feladata, aki ezért ült a színpadon. Kihagyta a lehetőséget.

A vitaest felvételét itt lehet megnézni.

Tovább