2022. március 30., szerda

Egyetlen világunk - öt téma, ami fontosabb a melegeknél (5)

Tudom, hogy már korábban is tettem említést a klímaproblémáról, mint ami megkerülhetetlenül fölénk magasodik, de nem éreztem volna teljesnek ezt a rövid sorozatot, ha ezt a témát nem emelem be az öt közé, mint amelyek mind fontosabbak a melegkérdésnél. A világ összeomlása bizony ilyen, márpedig világból csak egy létezik számunkra...

Néha az az ember benyomása, mintha a szó szoros értelmében "egy-ügyűek" lennénk, és egyszerre csak egy problémára tudnánk igazán koncentrálni. Egészen eddig a Covid-járvány foglalta el a hírforrások címoldalait, a napi statisztikák arról, hányan haltak meg, hányan kerültek kórházba vagy lélegeztetőgépre, hányan gyógyultak fel a kórból. Most ezt az orosz-ukrán háború teljes egészében kiszorította, mintha csak megszűnt volna a járvány attól, mert kirobbant egy fegyveres konfliktus a szomszédban.

A média "ügycsináló" és tematizáló szerepe persze nem jelent újdonságot, ám ha egy adott kérdés - érthető vagy nem érthető okokból - túlságosan hangsúlyossá válik, más hangsúlyos kérdések emiatt szépen megbújhatnak az árnyékban. A klímaválság mintha mindig ilyen kérdésnek tűnne, mintha állandóan takarékban tartanánk és hagynánk a messzeségben poshadni. Valahol ott van a köztudat aljára temetve, nincs igazán homloktérben, de úgy "tudogatunk" róla és időnként kétségbeesve előszedjük. Ennek valószínűleg az is az oka, hogy nincs vele kapcsolatban olyan jól körvonalazható, vizuálisan bemutatható vagy közvetlenül tapasztalható élményünk, mint amit egy háború képei, a masírozó melegek vagy egy járványban kórházakat megtöltő betegek jelentnek. Nyilván sokkolóbb lélegeztetőgépen fekvő embereket nézni, mint olvadó jéghegyeket. Valahogy durvábban hat a keresztények érzékenységére ha szivárványos zászló alatt kifestett melegeket látnak, mint ha egy klímakonferencián készült képen asztal mellett tárgyaló, öltönyös fazonokat. Egész egyszerűen nem érint bennünket olyan direkten, mint más témák, így aztán nem is érezzük túl fontosnak.

A klímaproblémával tehát az lehet a legnagyobb probléma, hogy még mindig nem elég nagy probléma számunkra.

Keresztényként különösen így van ez, és erről szerintem az ökoteológia is tehet. Az ökoteológia specifikusan az a terület lenne a teológián belül, ami ezzel a kérdéssel foglalkozik. Ne gondolja a kedves olvasó, hogy ez mindösszesen arról szól, hogy nevelni akarja a keresztényeket a szelektív hulladékgyűjésre meg a kevesebb vízhasználatra. Az ökoteológia inkább egy markáns látásmód alapjait kívánja lerakni arról, hogyan szemléljük a teremtett világot integráns egységben, mint az élővilág entitásainak kapcsolati hálózatát. Ebből következik aztán, hogy ha a teremtést egységes egészként látjuk, erkölcsi felelősségünk lesz "művelni és őrizni" a Kertet, vagyis - John Polkinghorne keresztény tudós szóhasználatát kölcsönözve - ezt az egyetlen egy világot, ahol mindannyian élünk. Akkor nem lesz mindegy, kinek mekkora az ökológiai lábnyoma, mennyit fogyaszt, milyen kényelemben él, mekkora szeletet könyököl ki magának a mindenségből - talán nem is kell magyarázni, hogy ez keresztényként tulajdonképpen a világhoz való normális és felelős viszonyunkat érinti. 

Sajnos azonban az ökoteológia szerintem még mindig túl elvont és filozofikus (legalábbis azok az írások, melyeket olvasgattam), márpedig egy ilyen kérdésben muszáj szó szerint lehozni az egészet a földre, ha kell populárisabb hangvételben tálalni, befogadhatóbbá tenni. Nem riogatásként mondom, de ameddig el vagyunk foglalva a (geo)politikai eseményekkel, a belpolitikai civakodással, vagy éppen a melegekkel, abortusszal, filozófiai dilemmákkal, a világ szép csendben tönkremegy körülöttünk. Ennek a kérdésnek ez az igazi tétje.

Nos, ebben a rövid sorozatban igyekeztem öt olyan témát felvetni, melyek mindegyike szerintem jóval fontosabb a melegek kérdésénél. Talán nem volna hiba, ha az egyház ezekkel intenzívebben törődne, ezek köré is szervezne beszélgetéseket, eseményeket, rendezvényeket, sőt tevőlegesen projektek formájában alakítaná is a kérdéses területek fontos pontjait. Ez nemcsak nekünk keresztényeknek lenne hasznos, hanem talán a hitünktől távol állók számára is.

2022. március 24., csütörtök

András, köszönöm!

Hodász András atya és a Papifrankó most végleg elhallgatott abban a megszeretett és közkedvelt formában, ahogyan évek óta megszokhattuk. A csatorna búcsúvideója már elérhető, a csend viszont valahogy most borul rá azokra, akik szívesen nézték-hallgatták az atya gondolatait. Határozottan protestáns hívőként úgy érzem, kárvallottja vagyok ennek a ténynek - noha András atyával teológiai síkon vitatkoztam, mégis nagyra becsültem a munkásságát.

Nem kívánok most hosszasan írni, de rosszul éreztem volna magam, ha simán szó nélkül elmegyek a Papifrankó megszűnése mellett. Ennél sokkal többet ér. Hodász András azzal indokolta a csatorna bezárását - és ezt bloggerként azt hiszem nagyon meg tudom érteni -, hogy felőrölte a stressz, amivel az egész nyilvános szereplés együtt járt. Vagyis konkrétabban, nem bírta a rázúduló csépléseket, kritizálást, hőbörgést, szorongatást. Aki nem írt soha blogot vagy nem influenszerkedett, az talán mindezt nehezen tudja elképzelni. Pedig valós dologról van szó. A tengernyi videó és írás özönében kell folyamatosan valami újat alkotni, talpon maradni, frissülni, megfelelőnek látszani és hallatszani. Ez különösen munka és család mellett emberes erőfeszítés, amire még sokszor rájön, hogy a publikumban megbújó trollok mocska árad a blogger és vlogger nyakába, esetleg név és arc nélkül gyalázzák, gúnyolják, virtuálisan harapdálják. "Ez van, ez egy ilyen műfaj, aki erre adja a fejét, számoljon a következményekkel!" - mondhatja erre valaki, csakhogy evés közben derül ki, kinek mekkora a gyomra, mekkora békákat tud lenyelni, és hol az a pont, amikor már egyszerűen nem bírja tovább. András eddig bírta, amiben semmi szégyellnivaló nincs. Senkinek nem kötelessége békanyelőnek lenni.

Főleg akkor, amikor egyházi békákról van szó...

Ahogy én láttam, Hodász Andrást nem elsősorban az ateisták piszkálták - ők a legtöbbször elégedett nézői voltak. Sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy az elmúlt években nem is akadt talán ilyen nagy forgalmú katolikus felület, amit nem katolikusok, hanem világi emberek vagy teljesen más világnézetűek is jó kedvvel figyeltek. Nekem az egyik kedvenc videóm Andrástól az, amelyben az ugyancsak közkedvelt Osvát Zsoltinak válaszol - nos, valahogy így képzelem a melegekkel kapcsolatos normális keresztény kommunikációt. De jókat derültem a digitális rózsafüzér unboxing-bemutatóján, ahogy a teológiai vonatkozású témákat is élveztem. Akárhogyan osztok, szorzok, a Papifrankó egyszerűen szimpatikussá tette a hitet a kívülállók számára, míg a "belülállók" egyre jobban nekifogtak a békagyártásnak.

Az ember azt gondolná, hogy a katolikus egyháznak elemi érdeke, hogy fenntartson, támogasson, vagy legalábbis hagyjon élni egy olyan csatornát, mely akárhogy is nézzük, öregbíti az erősen megkopott hírnevét. Ilyen jó marketingje ritkán van egy világegyháznak a szekuláris nyugati kontextusban. De nem, a röfögés és hőbörgés itt is nagyobbnak bizonyult és megint kiderült, hogy a katolikus egyház nem érdemli meg, hogy jófej papjai legyenek. Úgy látszik nekik ilyesmire nincs szükségük, hiszen tömegek igyekeznek megtérni, a templomok zsúfolásig teltek, a papjelölteket szinte erőszakkal kell már visszautasítani a teológiai karokon.

De ezt a vonalat most inkább abbahagyom, mert fontosabb ennél más. Szóval én most csak annyit akarok mondani, hogy köszönöm András az értékes jelenlétet, a sok nagyszerű anyagot, az elgondolkodtató felvetéseket, a hétköznapi természetességet és fiatalosságot. Mivel ismerem az olyan típusú embereket, mint amilyen te is vagy, biztos vagyok benne, hogy fogunk még hallani felőled. Fontos is ez sokunk számára - tehát folytasd majd a szolgálatot, bármit is szól hozzá az egyház!

2022. március 20., vasárnap

A háború spirituális mozgatórugói

Jézus élénk tanítást adott a hozzá éjszakai sötétben érkezett Nikodémusnak arról, hogy a gonosz erejét úgy lehet megtépázni, ha kihozzuk a fényre, a világosságra, vagyis megnevezzük, rámutatunk, döntünk felőle. Mert bizony, ebben az agyonrelativizált erkölcsű világban is vannak egyértelműen rossz dolgok, sötét tendenciák, pokoli jelenségek, és ami ilyen, az nem "majdnem jó" és nem "nézőpont kérdése", hanem szimplán csak gonosz a maga valójában. Akkor is, ha vallásosnak tűnik.

Sokaknak most Putyin a fősátán, a Hitler 2.0 vagy épp Sztálin potenciális utódja, az ördög legfrissebb inkarnációja, aki még a harmadik világháború felé is terelgetheti a fejleményeket a maga őrületében. Egyelőre ott tart, hogy lerohant egy szuverén, ártatlan országot, területi és politikai követelései vannak, nomeg fenyegető kirohanásokat intéz a feszült nyugati világ felé. Tehát tényleg nem néz ki normálisnak. De akkor nyomjuk rá egyszerűen a bolondok pecsétjét és ezzel kipipáltuk a dolgot? Valószínűleg nem. Esélyes, hogy Putyin nagyon is jól tudja miért teszi, amit tesz. Hitler gonoszságának tényét senkinek nem kell megmagyarázni, mibenlétével azonban nem árt foglalkozni - mármint ha tényleg érteni szeretnénk mi mozgatott egy ilyen embert, miért csinálta, amit csinált. Az ilyen emberek tettei mögött pedig a politikai ambíciók mellett mindig vannak spirituális mozgatórugók is. Vajon milyen szellemi okok állhatnak a putyini Oroszország háborúkényszere hátterében?

Tegnap olvastam például, hogy Putyin többszázezer ember előtt szónokolt a jelenlegi "különleges hadműveletekről" Ukrajnában - az apropót annak megünneplése adta, hogy 8 éve csatolták el a Krím-félszigetet. Putyin a Bibliából is idézett: nincs nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki életét adja barátaiért - gondolva itt a harcoló katonákra. Azon túl, hogy ez a vers teljesen másról szól és Krisztus váltságművére utal, nem egy értelmetlen háborúban értelmetlenül meghaló orosz katonákra, ugye megint azt látjuk, hogy megjelenik a vallás a háború retorikájában? 

Ennél sokkal groteszkebb volt Kirill moszkvai pátriárka nyilvános megszólalása, aki szerint a háború az "emberiség megváltásáról" szól: az egyik oldal (ukránok) egyszerűen elutasítják azokat a magasztos értékeket, melyeket a másik oldalon (orosz) felkínálnak nekik. Miben látszik az elutasítás? Szerinte a válasz világos: abban, hogy Ukrajnában melegfelvonulás is volt! A háború ezért "metafizikai jelentőségű" esemény és megpróbálja betartatni Isten törvényeit. Kirill pátriárka szavaiból az következik, hogy itt a keresztény értékek ütköznek az ukránok által megtestesített, melegségen alapuló, romlott erkölcsiséggel, melyekhez hasonlót - ha már melegfelvonulás - a nyugati szabad világ is képvisel.

Vagyis seperjük össze, amit találtunk: megint az a lényeg, hogy szembe kell feszülni a nyugattal, a dekadens nyugatiassággal, a szabadsággal, amelyben nyugaton élhetnek az emberek. A nyugati életstílus szabadsága összeférhetetlen a keleti tekintélytisztelettel, ortodox felfogással, hagyománykövetéssel. Azt persze tudtuk eddig is, hogy az oroszok viszolyognak a nyugatiasságtól, a személyiségi jogoktól, a demokratikus jogállamiságtól, és valószínűleg ezért sem örülnének túlságosan, ha Ukrajna csatlakozna az Unióhoz, mely ezeket értékként képviseli. Nem meglepő az ellentét, de vegyük észre és mondjuk ki a tényt - vagyis hozzuk a világosságra: a háborút nem a nyugati szabad életstílus robbantotta ki, hanem a hagyománykövető, tekintélyelvű, merev rendszer. Lássuk ezt igen élesen! Jellemző szerintem, hogy a liberális demokráciákban élő nyugati emberek jó része nem tud értelmesen mit kezdeni a neki adatott szabadságával. Sokan emiatt erkölcsileg elferdülnek, deviáns életstílust alakítanak ki maguknak, azt hiszik, a normális életbe minden belefér, mert ők liberálisok. Ezzel nem tudok hívőként egyetérteni. Nekem a szabadság nem parttalanság és pláne nem apropó a devianciára, hanem alapvető lehetőség a normális életre, amit a hitem határoz meg. De legyenek bármilyen bűnösök is a lagymatag libsik, rakétavetőt azért nem ragadnak a kezükbe, és nem gyalogolnak át a szomszéd országokba, hogy ha kell fegyverrel kényszerítsék rájuk a saját akaratukat. Ezt tipikusan a keményen gondolkodó, hierarchikus rendszereket építő, türelmetlen vallásosak csinálják. Ez villog most minden képernyőn, ezt láthatjuk most egyenes adásban. Ennek a sebeit akarjuk bekötözni, az áramló vérét megállítani.

Persze a liberális jogállamnak is megvannak a maga pusztító tendenciái, alantas megoldásai a társadalom szellemi-erkölcsi leépítéséhez. A nyugati életvitel, a relativizálódott erkölcsiség, a hagyományok alapvető elutasítása és lefitymálása mellett hatalmas probléma, hogy míg a szabadságra építő társadalom a (piaci és szellemi) versenyt lehetővé teszi, ez az erőseknek kedvezni fog, ám a gyengéket eltapossa. A nyugati liberális jogállam komoly problémákkal vajúdik, állandó korrigálással lehet csak működtetni, és a maga szekularizmusában finoman szólva sem nevezhető keresztényinek. De szerintem minden vadhajtásával együtt is élhetőbb földi sorsnak ágyaz meg, mint az olyan rendszer, ami megöli a fiatalembereket, városokat tesz a földdel egyenlővé, lenullázza egy ország gazdaságát és erőszakkal elvesz tőle területeket. Miért? Mert egyszerűen feljogosítva érzi magát erre. Nos, a magam részéről ezerszer inkább fuldoklom egy liberális demokráciában, mint egy tekintélyelvű diktatúrában! Inkább küzdök az értékvesztett nyugati világ dekandenciájával, mintsem a családommal pánikszerűen menekülve futok a semmi felé, mert valaki tekintélyi alapon felhatalmazva érezte magát, hogy az otthonomat lebombázza, az életemet tönkretegye.

Ez a háború szerintem ennek is a leckéje, amit ha akarunk, megérthetünk és megtanulhatunk belőle. Itt és most nemcsak Oroszország küzd Ukrajnával, hanem kétféle világszemlélet konfrontálódik egymással. A rossz és a még rosszabb, az élhetetlen és a halálteljes. Te melyik felé húzol inkább?

2022. március 15., kedd

Mi és a nyugati világ - öt téma, ami fontosabb a melegeknél (4)

"A keresztény kultúra mítosza továbbra is kényelmessé teszi a nyugati egyházat" - írja Michael Goheen könyvében, kijelentése pedig mintha egyenesen Magyarországnak szólna (noha nyilván nem közvetlenül nekünk szánta). A nyugati keresztények viszonya a nyugathoz olyan kérdés, ami merőben teoretikusnak tűnhet, pedig igen sok gyakorlati következménye is van, ráadásul mintha egy vaskos paradoxont is magában hordozna...

Kezdjük az utóbbival, mert néha az az ember benyomása, mintha egyszerre két, egymással szembefeszülő gondolat lebegne a fejünk fölött. Az első állítás úgy szól, hogy Magyarország igenis keresztény ország, a másik meg úgy, hogy szembe kell mennünk a saját kultúránkkal, mert az teljesen istentelen, csak a romlást és bomlást propagálja számunkra. Politikai értelemben az elsőhöz szeretik hozzátoldani, hogy itt illiberalizmus van, ugyanakkor állandóan panaszkodunk a jelenlévő liberalizmus miatt.

De akkor most akkor keresztény ország vagyunk vagy sem? Keresztény kultúrát ápolunk vagy sem? A magyar nép keresztény vagy istentelen? Néha az az ember benyomása, mintha egyszerre két Magyarországon élne, ahol kétféle alap attitűd érvényesül, akár egy skizofrén elme belsejében tartózkodnánk. Nyilvánvaló persze, hogy valahol egyszerre mindkét olvasat érvényes, vagyis részben keresztény, részben szabadelvű a társadalom - mondhatná erre valaki, és nem beszélne butaságot. Ugyanakkor azt gondolom, hogy nem csupán erről van szó, hanem egyszerűen alapvető zűrzavar van mifelénk abban a kérdésben, hol kezdődik a kereszténység, egyáltalán mi számít annak, milyen legyen a keresztény felfogás viszonya a nyugati életstílushoz, a politikához és úgy általában a körülöttünk lévő világhoz. Emellett azt sem igazán értjük, mit jelent a "liberális jogállam", a szabadság és a szabados életstílus, mit engedhetünk meg magunknak egy demokráciában és mit nem, milyen takarók meddig érhetnek és meddig nem. Fogalmak, ideológiák, hitelvek kavarognak a szellemi atmoszférában, közben mindenki utálja a másik embert, akihez más felfogás áll közelebb, és ennek a zűrzavarnak a lecsapódása, hogy valamiképpen egyszerre vagyunk "keresztény nemzet" és liberális felfogású ország, egyszerre hangoztatjuk az illiberalizmust és félünk a "liberális fertőtől" - mindig attól függően, a politikának éppen melyik nyuszit kell előhúznia a kalapból. 

Nos, ebben az összekavart kontextusban igencsak fontos lenne, hogy a valóban hívő, vagyis evangéliumi elveket követő, Krisztust valló és a hitüket rendszeresen megélő hívők tisztázzák a viszonyukat a nyugati világhoz. Káosz helyett rendre lenne szükség, indulatok fűtése helyett most különösen is a békére. A melegekkel való kényszeres szabadságharcolás és sok más téma kapcsán nekem az a benyomásom, hogy a kereszténység megpróbálta ezt a kérdést egyszerűen rövidre zárni, és így hirtelen gyorsasággal pozicionálta magát a térképen, amit nagyjából így lehetne egy mondatban összefoglalni:

"a nyugati világ és kultúra az ellenségünk, és ennek újra és újra szent kötelességünk hangot adni, ha hithű keresztények akarunk maradni."

Miközben az ember úgy véli, ez a vélemény hordoz igazságmagvakat, mert a hit valahol mindig ellenkultúra marad a kultúrában, mégis rendkívül elnagyolt és igen megbetegítő egyben. Egyrészt, nem lehet úgy a kultúra felé tevékenykedni - konkrétabban missziózni -, hogy közben viszketek az egésztől, irtózok a nyugattól, újra és újra olyan gondolatokat érlelek magamban, milyen istentelenül szörnyű a valóság, amiben élnem kell. Amitől hányok, azt utálom, annak nem akarom a javát, sőt a pusztulását szeretném látni. Másrészt, nem a világ, hanem a világiasság az ellenségünk - függetlenül attól milyen kultúrában, politikai kontextusban, vagy vallási milliőben élünk. Nem a liberalizmus a probléma, hanem az, ami megpróbál elválasztani Istentől - mennyivel lenne jobb például egy konzervatív muzulmán közegben élni? Harmadrészt mint mindenhol másutt, itt is hajlunk az aszimmetrikus gondolkodásra - ami rossz, azt gigantikusnak látjuk, miközben ami jó a kultúrában, azt magától értetődőnek vesszük, s ha észleljük is, méltatni nem tudjuk. Végül negyedszer, nem látjuk sem Jézusnál, sem az apostolainál, hogy túl sok energiát fektettek volna abba, hogy szembefeszüljenek a körülöttük tapasztalható ideológiákkal, világi szemléletmódokkal, filozófiákkal - helyette egyszerűen arról beszéltek, kiben és miben hisznek, illetve igyekeztek önkritikusan a gyülekezeteket rendben tartani. Erről azt hiszem eleget írtam a korábbiakban.

Mindezek miatt fontos és szükséges lenne az elkeseredett szabadságharcolás helyett újragondolni, sőt újrapozicionálni önmagunkat a hazai szellemi térképen: pontosan hol a helyünk a politika, a kultúra, az eszmék, a vallások és ideológiák közegében? Mire akarjuk tenni a hangsúlyt a saját retorikánkban és mire nem? Melyek azok a területek, melyeket "házon belül" leginkább rendbe kellene tenni és ezt hogyan vagyunk képesek elkezdeni? Milyennek látjuk Magyarország mostani szellemi állapotát: keresztényinek vagy sem?

És még egy gondolat a gonosz, romlott, élhetetlen szabad világról, ami annyi szenvedést okoz nekünk. A történelmi helyzet most úgy hozta, hogy közvetlen magunk mellett látjuk a kontrasztot. Ha keletre fordítjuk a fejünket, ott nem pusztán egy világbirodalom csörtetését szemlélhetjük, csizmák és tankok menetelését, hanem egy felfogás, egy szellemiség, egy eszmerendszer elharapózását is. Korábban már írtam itt a blogban arról, hogy a putyini felfogás mögött hogyan húzódik meg Ivan Iljin filozófiája, mint a nyugatellenesség, a szabadság és főként a személyes vélemény gonoszságát artikuláló szemlélet. A háború, ami néhány hete szerves részévé vált a mindennapi gondolkodásunknak, egy olyan tanra és spiritualitásra épül, amely a kollektivizáló hajlamai miatt mindennel szembemegy, ami az egyén szabadságát, szabadon megélt életét, szabad gondolatait jelenti. Vajon ha a nyugati életfelfogást az ellenségének tekinti egy ma élő keresztény, mit szól ahhoz, amit most keleten lát? Putyin országában egész biztosan nem a liberalizmus fertője tombol, hanem a tekintély tisztelete: a határozott struktúrák, a történelmi hagyományok és a dicsőséges múlt gyilkos koktélja, amit az ottani médiabirodalom minden erejével megpróbál fenntartani.

Tudom, hogy a fentiekhez hasonló gondolatokról már többször is írtam itt a blogban. Azonban nem éreztem volna teljesnek ezt a sorozatot, ha ez a kérdés kimarad az öt pont közül, melyek mindegyike messze fontosabb a hiszterizált és túltolt LMBTQ-kérdésnél. Ameddig nem látjuk józanabbul a világot, ami közvetlenül körbevesz minket, miért pécézünk ki belőle egy számunkra visszataszító jelenséget (vagyis a melegeket) és mutatunk rá arra, mint minden baj gyökerére?

2022. március 9., szerda

Isten meg a háború, meg a gyerekek

"Anya, Isten akarja a háborút?" - szól a jóindulatúan bárgyú cikk címe a Kötőszó blogon, amely arra az egyébként jogos és fontos kérdésre próbál mézes-mázosan semmilyen válaszokat adni, hogyan kommunikáljon egy keresztény szülő a gyerekével az éppen zajló háború kapcsán. Ez a dilemma nemcsak önmaga miatt talányos, hanem rámutat néhány ellentmondásosságra is.

Egy bölcs ismerősöm egyszer félig-meddig keserűen azt mondta: "lám, egy szülőnek milyen sokszor kell hazudnia a saját gyerekének, amíg felneveli." Vitatkozhatunk persze a szavak jelentésén, finomíthatjuk ezt a bárdolatlanul hangzó kijelentést, de azért szögezzük le, hogy van benne igazság. Egyszerűen tény, hogy nem mindig lehet megmondani a gyereknek az igazat, de mégis mi döntjük el, mennyire akarjuk azt elfedni, mekkora leplet kívánunk borítani a valóságra. Különösen, amikor úgy kell ködösítően fogalmaznunk, hogy az meglehetősen érdekesnek nevezhető pozícióba hoz minket a hitünk szempontjából.

Az biztos, hogy egy szomszédban zajló háború nem könnyű téma a gyerekfejnek, de őszintén szólva a felnőttfejnek sem. A gyerekfej pedig magától értetődően befogadó attitűddel fordul a felnőttfejek mondandója felé - kamaszkor alatt amit a számára autoritatív felnőttek kijelentenek, azt mintha maga Isten közölné. Logikus, ha a szülő pánikol, a gyerek is fog, ha a szülő nyugodt, jó eséllyel a gyerek is az lesz.

Mindezzel együtt azért mégis van abban valami megmosolyogtató, amikor a fenti cikk arra szólítja fel a keresztény szülőket, hogy lehetőleg ne a gyerek jelenlétében menjen a híradó a tévében - hiszen a híradóban olyasmi is elhangozhat, miszerint emberek halnak meg a háborúban és mindenféle szörnyűség történik mellettünk. A szerző azt írja, ha nem hallatszódik a híradó hangja, azzal  megvédjük a gyerekeket a "felnőtteknek szóló információtól", vagyis a véres jelenetektől és a szenvedéstől.

Kíváncsi lennék, hogy a tisztelt szerző ezek után ajánlaná-e azt is, hogy a szülők olvassák és tanítsák-e a gyerekeinknek a Bibliát. Esetleg javasolhatná, hogy lehetőség szerint nagyokat lapozzanak a szövegben, ugorják át a Tóra nagy részét, Józsué könyvét, a Bírák hosszú szakaszait, no és persze a passiót is - hiszen ezek tele vannak erőszakkal. A Jelenések Könyve, ami a jövőről szól, természetesen szóba sem kerülhet. Elég furcsán hangzik számomra, hogy féltjük a gyerekeket a híradó szövegétől, miközben egy olyan hitre neveljük őket, melynek középpontjában egy alaposan megkínzott, véresre vert, brutálisan kivégzett Férfi áll. Miközben fontosnak látjuk óvni őket, hogy ne lássák a közelükben szenvedéseken átmenőket, gond nélkül mesélünk nekik a vasárnapi iskolában - valószínűleg persze alaposan megszelídítve - Józsué "kalandos" hadjáratairól vagy a szupererős Sámsonról, aki megölt ezer embert egy szamár állkapoccsal, meg még háromezret, amikor magára rogyasztotta a filiszteusok templomát.

Végül a cikk azt is kiemeli, ha a gyerek mindenképpen a háborúról kérdez, akkor elmondhatjuk neki: a háború rossz dolog, mert emberek egymásnak fájdalmat okoznak, Isten pedig ilyesmit nem akar. Nyilván egy gyereknek nem lehet azt elmondani, hogy ez így nem igaz, hiszen éppen a Bibliából tudjuk, hogy maga Isten akart bizonyos háborúkat, meg is áldotta ezeket, akkor és ott pedig nem számított, kik és mennyi fájdalmat hogyan okoznak. Egyszóval, értem én persze, hogy hazudni kell a gyereknek, mert még nincs készen a valóság befogadására, mindazonáltal talán megválogathatjuk hogyan hazudunk, mit hazudunk, mekkorát hazudunk, mert ha mindez leülepszik a tudatalattijába és később akármi miatt is a felszínre kerül, össze fogja zavarni a kibontakozó hitében, amikor kinyitja a Szentírást. Zavaró lesz, hogy neki anya-apa azt tanította, rossz dolog az Isten szerint ha ember embernek fájdalmat okoz, közben meg látja a tengernyi halált és szenvedést, József börtönbe kerülését, Jób aláhullását, Krisztus kivégzését, Pál gyötrődéseit - Isten akaratából.

Szeretem a gyerekeket, és utálom a háborút. Még azt is megértem, hogy előbbi miatt nehéz utóbbiról jól kommunikálni. De bárgyúnak se kell lenni. S mintha ma már ott tartanánk, hogy egy vajpuha, mindenen megsértődő, túlérzékeny generáció felnövekedésében lennénk érdekeltek. Nyilván nem húspépről, tömeghalálról, fröccsenő vérről kell szólnia a szülői kommunikációnak - de azért a valóság elleplezésének is kell legyen valamiféle határa. Mert ha mégsincs, annál nagyobb lesz a pofoncsapás, amikor a gyerekből kamasz és később fiatal felnőtt válik, a valóság pedig élesen szembejön majd vele. Ettől az ütközéstől nem kellene megóvni?

2022. március 2., szerda

Tétlenségeskedéstelenség, avagy ami következik az elrendelt dolgokból

Nem semmi éveket élünk: előbb egy világjárvány, most meg egy háború Európában. Nincs mit csodálkozni azon, hogy előkerülnek az "eszkatológiai panelek" a fiókból, vagyis a végidőkkel kapcsolatos bibliai kijelentések. Ám felmerül a kérdés, ha Isten előre kinyilatkoztatta, hogy a járványok és a háborúk elkerülhetetlenül és feltartóztathatatlanul megérkeznek, van-e egyáltalán igazi tennivalónk? Vagy csupán hátradőlünk a fotelban és eltűrjük, aminek jönnie kell?

A kérdés talán feleslegesnek tűnik és részben az előző bejegyzésben már mintha valamiféle válasz is kerekedett volna rá: hát persze, hogy bőven van tennivaló és cselekednünk is kell. Mégis, a kereszténységnek az az ága, amely mélyen elkötelezett a predestináció tanítása mellett, mintha hajlana valamiféle kvietizmusra - nyilván nem ideológiai, hanem gyakorlati szinten. Egyszerűbben szólva, ha "elrendeltetett", hogy járványok, háborúk, katasztrófák söpörnek végig a végidők végén (amiben sokak szerint élünk), akkor végső soron bármit is teszünk, ezeket el kell szenvednünk. Imádkozhatunk, hogy ne így történjen, erőlködhetünk, protestálhatunk a béke mellett vagy akár fejen állva pöröghetünk, hogy ne legyen járvány meg háború - de hát úgy is meg fog történni, aminek meg kell történnie. A kvietizmus, mint spiritualitás minimálisra redukálja az emberi cselekvés fontosságát és minden kezdeményezést Istenre bíz - közben egyfajta passzivitásba és közömbös szemlélődésbe merül. Mielőtt rámszakadnak a kálvinisták, természetesen nem állítom azt, hogy a predestináció a kvietizmushoz vezet, de ha nem jól értjük, bizony hajlíthat ilyen tendenciák felé.

Aki azt hiszi, hogy ez valami merő okoskodás, javaslom vessen pillantást egy jó egyháztöri könyvre. Garantálom, hogy fog olvasni olyan mondatokat, miszerint "a predestináció tana megbénította a reformáció bizonyos ágait a cselekvésben" vagy "mivel erősen hangsúlyozták az eleve elrendelést, ez sokáig tétlenné tette" a híveket. Bár van kivétel, egy másik téma - mégpedig a klímaprobléma - kapcsán is megfigyelhető, hogy a determinisztikusságra inkább hajlók kevésbé veszik rá magukat, hogy a kérdéssel komolyan foglalkozzanak: hiszen a világ végül is a pusztulásnak van fenntartva, ez eleve elrendeltetett. Akkor pedig talán nem is helyes túl nagy erőfeszítést beleölni a dologba és mintegy "széllel szemben pisilni", ahogy a népi mondás tartja.

Hogyan lehet tehát némi kiegyensúlyozottságot tanúsítani ebben a dologban? A dolgok eleve meghatározottságából egyenesen következik valamiféle kvietista tétlenség? A determinizmus jó táptalaja lehet a távolmaradásnak? Az eleve elrendelés kötelezően gúzsba köti a keresztényeket?

Mintha maga Kálvin tiltakozna ez ellen, amikor az Institutio második kötetében arról beszél, hogy a bibliai szemléletmód szerint a keresztény embernek - vagyis akit Isten eleve kiválasztott - a szent és feddhetetlen életre kell törekednie. Át is adom a szót neki, mert olyan szépen és veretesen beszél:

"Ha a kiválasztás célja az élet szentsége, akkor inkább arra kellene hathatósan felserkentenie és buzdítania minket, hogy azon elmélkedjünk, és nem arra, hogy ürügynek tekintsük a tétlenségre. Mert micsoda különbség van aközött, hogy megszűnünk bármi jót tenni, mert, úgymond, a kiválasztás úgyis elég az üdvösséghez, és aközött, hogy a kiválasztás kitűzött célja szerint igyekszünk a jó cselekvésére?"

Magyarul és egyszerűbben, Kálvin úgy vélekedett, Isten kiválasztása és eleve elrendelése nemhogy nem zárja ki a tettrekészséget, hanem még fokozza is. A kiválasztott ember hálás a kiválasztottságáért, a hála pedig tettekre sarkallja. Klasszikus protestáns dogmatikai kijelentés, hogy a jócselekedetek következményei (és nem előzményei) a megtérésnek, kísérői az igazi hitnek. Ezért a tétlenségeskedés akkor sem indokolt igazán, ha valaki nagyon bízik az isteni kiválasztás tanában. Nem véletlen, hogy a kálvinizmusnak hatása volt a kapitalizmus ideológiájára is, és munkára, produktivitásra, termékenységre motiválta az embereket.

A világban zajló folyamatok determinisztikussága nem indok a hátradőlésre - sőt, arra egyszerűen nem létezik semmi komoly indok sem. A háborúban itt közvetlenül mellettünk persze nincs semmi jó, mindazonáltal mégis hordoz tanulságokat és magvas következtetésekhez is vezethet: például ahhoz, hogy ha ilyen események sűrűjében állunk, akkor is valami kézzelfoghatót kell tennünk, ha közben nagyon predestináció-pártiak vagyunk. Van, amit nem fogunk tudni elkerülni, de nem is az ilyen ügyek szintjén kell cselekednünk - hanem olyan dolgokat megtenni, melyeket Isten előre elkészített jócselekedetként, hogy járjunk azokban.