2019. május 30., csütörtök

A kaland határai

"Az életet nem megúszni kell, hanem megélni" - egyszerű, mégis bölcs gondolat ez Sterczer Hildától, a világhírű elhunyt magyar hegymászó, Erőss Zsolt feleségétől. Egy frissen megjelent interjúkötetben persze Sterczer ennél többet is mond - és az is kiderül róla, hogy mélyen hívő asszony. A hegyek azonban a mély hittel együtt is túl magasnak bizonyultak...

Nekem a hegyek bizonyos értelemben a természet templomai. Van bennük valamiféle szakralitás, tiszteletet parancsoló nagyság, térdrogyasztást kiváltó jelenlét. Nem véletlen, hogy Istennel a hegyen lehetett találkozni, a szövetségkötés egy hegy közelében történt, Jézus "alkotmányozó beszéde" egy hegyen hangzott el, és amikor az emberiség kezdetben egy sík vidékre keveredett, elkezdett egy mesterséges hegyet készíteni magának Bábelben.

Nem csodálom tehát a szenvedélyt, ami az embereket felviszi a hegyre. A kérdés az, vajon le is hozza-e őket onnan? Erőss Zsolt, aki élete utolsó éveiben már műlábbal hódított meg csúcsokat, 2013 májusában elérte a Kancsendzönga tetejét, azonban társával együtt arra már nem volt képes, hogy visszaereszkedjen a legközelebbi alaptáborba. Két nappal később eltűntnek, vagyis gyakorlatilag halottnak nyilvánították. Ezek a médiából már jól ismert tények.

Még jól emlékszem, hogy Erőss Zsolt halála akkoriban milyen vitákat generált a keresztények és a nem keresztények között. Egyesek szerint Erőss a bátorság példaképe volt, aki műlábbal sem adta fel, hanem teljes erőbedobással felkapaszkodott két hegycsúcsra is - míg végül ott halt meg, ahol élni szeretett. Történetében nincs semmi bántó vagy botrányos. Mások amellett kardkoskodtak, hogy a "hegyfüggő" Erőss kísértette az Istent, és többgyermekes családapaként még akkor sem tudott leállni, amikor a Mindenható egy baleseten keresztül üzent neki, hogy nem kellene a hegymászást így tovább folytatnia. A viták során minden vélemény ehhez a két pólushoz gravitált, egyetértők és ellenzők beszélgettek egymással, s persze mindenkinek volt egy értelmezése a tényekről.

Érthető, hogy egy ilyen tragédiáról az emberek beszélgetnek. A magam részéről mégis úgy gondolom, hogy az események igazi értelmezését elsősorban a megözvegyült Sterczer Hildának kell elvégeznie, aki sokkal több körülmény tudatában van, mint a sokszor okoskodónak tűnő kívülállók. A bevezetésben említett, most megjelent interjúkötetben a következőket mondja:

"Korábban nem gondoltam, hogy a mászás istenkísértés lenne, de most az egyik mászásnál elgondolkodtam, hogy Isten milyen területeken van jelen az életünkben. Velem jön-e oda, ahová nem ő küldött? Amikor az első expedícióra indultam, nem kérdeztem meg Istent, hogy akarja-e, hogy elmenjek. Mégis megtartott, meghallgatott. Utólag már érzem, hogy volt egy adag istenkísértés benne."

Akkor innen és ennek fényében lehet továbbgondolni a kérdést, kiszélesítve a kört talán egészen addig, mekkora áldozatot ér meg nekünk a kaland? Kétségkívül mondhatjuk, hogy az ember két, egymással ellentétes erőhatás keresztezésében tud csak boldogan élni: az egyik az állandó biztonság, a másik a konvencionalitásból kimozdító kaland felé húzza. Lehet mindkettő áldozatává válni, de a kényes egyensúlyi pontot megtalálni  - ez adja a dolog tétjét és izgalmát. Hogy a kaland maga hogyan és mikortól válik istenkísértéssé, az itt a kérdés. Sterczer Hilda fenti szavaiból nekem úgy tűnik, utólag ő is számolt ezzel a lehetőséggel.

2019. május 27., hétfő

Misszionáriusok Európában?

Ha hihetünk a politikusainknak - és ezt a hibát igazán nem szabad elkövetnünk - a tegnapi szavazáson kiderült, hogy a magyar emberek szeretnének megmenteni a kereszténységet Európában, mert az fontos nekik. Mitagadás, a kereszténység tényleg bajban van, ennek oka viszont teljesen más, mint amiről a nagypolitikai propaganda sikeresen meggyőzte az embereket - így aztán a megoldás sem az urnák körül keresendő. Egyesek szerint talán az segíthet, ha az európai kereszténység kívülről kap segítséget - például papokat vagy misszionáriusokat importál...

Ha valaki hajlandó benyelni a sűrű és sötét politikai szólamokat az európai kereszténység kétséges jövőjéről, akkor nagyjából az a kép rajzolódhat ki lelki szemei előtt, hogy a kereszténység a migránsok, a nyolcvannyolc éves Soros György, és a féktelen liberalizmus miatt küzd a maga válságaival. Ilyen diagnózisból építkezve persze a megoldást is rossz helyen fogja keresni - ha egyáltalán létezik.

Többször leírtam már itt a blogban, de úgy látszik újra és újra szükséges kimondani: a kereszténység válságának maga a kereszténység a fő oka. Nincs semmi a világon, ami egy szárnyaló, erős, motivált, teljesítményt felmutatni képes egyházat képes lenne megállítani. Jól látható ez az első keresztények életpéldája esetében. Fogalmazhatunk úgy is, nekik aztán megvolt a "maguk Soros Györgye": despota császárok üldözték őket, ha kellett, ki is végezték. Kénytelenek voltak együtt élni idegen népekkel, akik teljesen más vallásokat követtek. És persze ott voltak az ókor "liberálisai" is, vagy inkább hedonista életmódot folytató római polgárai. Mindez egyáltalán nem zavarta a kereszténységet, ami töretlenül növekedett - sőt, a presszió még motiválta is a hit terjedését, ahogy azt például Tertullianus ismert idézetében olvashatjuk.

Nem, itt és most valami más veszett el, ami az első egyházban még megvolt, és annak halvány köze sincs ahhoz, amivel a politikusaink nagy szorgalmasan átöblítették az agyakat. Ha az európai kereszténység ezt az elveszett dolgot nem képes újra megtalálni, akkor jelentéktelen tényezővé zsugorodik az öreg kontinensen, vagy ami rosszabb, kiüresedett vallásosság lesz csupán, amit a nagypolitika tart lélegeztetőgépen. Ennek jelei sajnos már most is mutatkoznak.

De hogyan találhatná meg önmagát a kereszténység Európában?

Egyesek erre azt válaszolják, hogy ez csak kívülről sikerülhet: nézzük meg például azokat a régiókat - főleg Afrikát és Ázsiát - ahol erősödő egyházat látunk. Mi lenne akkor, ha ezúttal fordítva történne a dolog, és például Afrikából jönnének ide misszionáriusok - ahogyan annak idején Európa küldött misszionáriusokat Afrikába? Persze teljesen más kultúra, más gondolkodásmód és stílus jellemzi őket - node annak idején az Afrikába érkező európai misszionáriusok is mások voltak a helyi kultúrához képest, a dolog mégis működött.

Az ötlettel, miszerint a bajba jutott Európa az egykor általa "megtérített" Afrika bevonásával próbálkozzon saját pozíciói helyreállításával, egyre többen foglalkoznak manapság. Talán kevesen tudják, de Magyarországon jelenleg nagyjából kétszázra tehető a külföldről ideérkezett papok száma: nagy részük persze nem afrikai, de az ő arányuk növekszik ebben a táborban. Ennek oka pedig nemcsak az, hogy segíteni akarnak az európai kereszténységen. Míg mifelénk a katolikus egyház paphiánnyal küzd, Afrikában "paptöbblet" alakult ki. Logikus lépésnek tűnik tehát misszionáriusokat küldeni egy olyan területre, ahol nagy szükség van a felfrissülésre. De működhet-e az, hogy elkezdenek minket misszionálni?

Bevallom őszintén, én nehezem hiszem, és ennek több oka is van. Egyrészt Afrika maga is súlyos válságokkal küzd, de nem a hit, hanem úgy általában a mindennapi megélhetés és normális élet kérdéseiben. Vajon hogyan tudna egy korszerű, iskolázottságra és tudományos alapokon álló műveltségre épülő Európában fordulatot hozni egy hozzánk képest mindenben lemaradt földrész? Másrészt a tapasztalatok azt mutatják, hogy az afrikai emberek szinte már "túl nyitottak" a spiritualitásra, ami azt jelenti, hogy számos ottani keresztény - egyébként nem meglepő módon - összekeveri a keresztény hitét az ősöktől örökölt népi babonákkal. Vajon egy afrikai folklórral dúsított hitre van szüksége Európának? Harmadrészt pedig egy érdekes felmérés azt mutatja, hogy az afrikai keresztények gondolkodásmódját nagyban a nyugati kereszténység határozza meg: a fenti ábrán, mely egy néhány évvel ezelőtti kutatás egyik pillanatképe, az látszik, hogy milyen keresztény szerzőket olvasnak szívesen Afrikában. A nevek jórészt ismerősek: Billy Graham, Rick Warren, John Stott, Joel Osteen... Természetesen ez csupán az olvasási szokásokra vonatkozó felmérés, de annyi legalábbis jól látszik belőle, hogy maguk az afrikaiak sem olvasnak túlságosan szívesen afrikai szerzőket (holott ilyenek nagyon is léteznek), inkább a nyugati keresztény tanítók gondolataira kíváncsiak. Kérdés tehát, vajon nem saját magunkat hallanánk vissza tőlük?

A kérdéseimtől függetlenül azért mégis fenntartok egyfajta nyitottságot ebbe az irányba, mert nemcsak ellenérvek léteznek ám egy ilyen lehetőséggel szemben. De egyelőre úgy gondolom, az európai kereszténység nemcsak bajban van, hanem egyedül is van ebben a bajban és én legalábbis nem látok olyan elérhető erőforrást Európán kívül, amivel most komolyan számolni érdemes. Kivéve persze ha a segítség nem Európán túlról, hanem Odaátról érkezik, ahol az igazság van.

2019. május 20., hétfő

Történéshiány

Ha végigpörgetem a Facebook üzenőfalamat, ha megnézem a reklámként kapott e-maileket, ha látom a keresztény blogok és portálok színes tartalmát, akkor az a benyomásom támad, hogy az egyházban óriási élet zajlik. Emberek jönnek-mennek, írnak és beszélnek, rendezvényeket szerveznek, könyveket és magazinokat adnak ki, együtt énekelnek, gondolkodnak, imádkoznak - az egész összkép azt mutatja, mintha minden tele lenne élettel. Mintha.

Ha már az összképről beszéltem, megkérem az olvasót, hogy figyelmesen nézze meg a fenti képet, mely a vietnámi háború idején készült, és nem mellesleg a világ leghíresebb (sajtó)fotóinak egyike! Mi az, amit látunk? Azt látjuk, hogy egy katona éppen kivégez egy ártatlan civilt. Egy olyan embert, akinek úgy tűnik, hátra van kötve a keze, tehát esélye sincs arra, hogy megvédje magát. Ráadásul egy fiatalemberről van szó, aki még élhetne, tervezhetne, létrehozhatna dolgokat, családot alapíthatna. De a háború gonoszsága, a katonai brutalitás megfosztja őt ettől a lehetőségtől.

Nos, ez látszik a képen, és ezt látták az amerikai újságolvasók is, pedig az értelmezés így hamis. A képet 1968-ban készítette egy Eddie Adams nevű fotós, amiért egyébként Pulitzer-díjat kapott. Talán ő sem gondolta volna, hogy ez a kép sokban hozzájárul majd ahhoz, hogy az amerikai közvélemény álláspontja gyökeresen megváltozzon a vietnámi háborúról. A fotón azonban nem látszik a háttér, ami nélkül alaposan félreérthető. A civil ruhás fiatal srác ugyanis egyáltalán nem ártatlan: egy bosszúálló század parancsnoka volt, aki kegyetlenséggel kivégeztetett több tucat ártatlan és fegyvertelen civilt -  amiért végül elfogták és őt magát is kivégezték. A kép hátteréről azonban az amerikai újságolvasók semmit sem tudtak. A kivégzést végrehajtó rendőrtiszt ikonikus gazember volt az ő szemükben, akinek az egész élete tönkrement emiatt. Bárhova ment, mindenhol felismerték. Volt olyan kórház, ami a fénykép miatt megtagadta a kezelését, Amerikában pedig kampányoltak a kitoloncolása mellett. Később sikerült egy pizzázót nyitnia valamerre, csendes életet élt, de végül ott is felfedték a kilétét, ezért az egész vállalkozása csődbe ment.

A fotós Eddie Adamsot egész életében bántotta, hogy Pulitzer-díjas képe tönkretette ennek az embernek az életét. A rendőrtiszt halála után ezt mondta:
A tábornok megölte a Vietkongot, én pedig megöltem a tábornokot a fényképezőgépemmel.
Azért szedtem most elő ezt a régi históriát, mert úgy gondolom, hogy a látott képeket is meg kell tanulni olvasni. Ezt szó szerint is értem (a jó fotókat nemcsak nézik, de értelmezik is a nézők), meg persze átvitt értelemben is. 

Ahogy a bevezetésben említettem, az egyházról az lehet az egyik kép, hogy nagy jövés-menés, forgalom, rendezvénydömping, egyszóval élet zajlik benne. Ez persze valahol így is van. De amit az egyház kínálni akar, amiről prédikál, amit hirdet, egyszóval a "portéka", amit bemutat, sokkal több kellene legyen a nyüzsgésnél. A napokban mondtam egy ismerősömnek, hogy végül is az a fő problémám a mai kereszténységgel, hogy úgy igazán nem történik benne semmi sem. A véleményem butaságnak tűnhet, hiszen válaszként rámutathatunk a számos szerveződő konferenciára, alkalomra, koncertre, fesztiválra, eseményre, melyek főleg nyáron, szinte dömpingszerűen követik egymást. Miért vetemedek akkor olyan kijelentésre, hogy nem történik semmi?

Egyszerű. Én ezeket nem hívom történésnek, mármint ahhoz képest, amire szükség volna, és főként ahhoz képest, amiről beszélünk. Nekem a történés fogalma azt jelenti, hogy az emberek élete gyökeresen és végérvényesen megváltozik az evangélium hatására. Az nem történés, hogy elmegyünk énekelni egy jót. Az nem történés, hogy meghallgatunk egy híres külföldi embert, ahogy prédikál és jól megtapsoljuk. Az nem történés, hogy a fájós hátú Mari néni "kicsit jobban érzi magát", miután imádkoztak érte. Márpedig sok keresztény a környezetemben mintha éppen ezekre összpontosítana, ezekre gondolna, amikor úgy fogalmaz, hogy "fantasztikus dolgok történtek". Mintha ezekkel megelégedne, ezekben keresné az istenit, a nagyobbat, a jobbat, az előrevivőt. Ha "jól beszélt a pap", vagy "nagyon jól játszottak a zenészek", az már nekik történés, azért már megérte elmenni, ott lenni, részt venni és a perselybe dobni.

Bocsánat, de ezek a dolgok tökéletesen működnek Isten nélkül is! Nem kellenek hozzájuk sem angyalok, sem démonok.

Lássuk ezt tisztán: a jó zenéhez jó zenészek kellenek. A jó prédikációhoz egy igazán hívő, tehetséges szónok. A jó keresztény könyvhöz egy jól író szerző. Egy konferencia létrehozásához, egy jó prédikáció elmondásához, sőt akár egy közösség életének megszervezéséhez emberi tehetség szükségeltetik - több vagy kevesebb. Ha ez megvan, akkor a dolog komoly eséllyel működni is fog. Ha nem így lenne, akkor a nem hívők nem tudnának jó rendezvényeket csinálni, nem értenének a retorikához, a zenéhez, és nem létezne más típusú közösség, csak a gyülekezet. Ezek a dolgok tehát olajozottan pöröghetnek a természetfeletti bevonása nélkül is!

Persze ezzel nem vitatom el az emberi tehetség által létrehozott dolgok szükségességét. Sőt, mindezek fontos és nélkülözhetetlen keretek, de amikor én azt mondom, hogy hiányzik a történés, akkor a kereteket megtöltő természetfeletti tartalomra utalok. Nos, az nem nagyon van: erről beszélünk, de attól még nem lesz jelen. Vannak, akik szebb és szórakoztatóbb, megragadóbb kereteket építenek, hangosabb és modernebb zenét produkálnak, a szavakat jól forgató prédikátort küldenek színpadra, míg mások kevésbé tehetségesek ezekben. S miközben egyébként díjazom, amikor tehetséges emberek kiválóan teszik a dolgukat, még náluk sem látom azt az átütő szellemi tartalmat, amiért ezeket a kereteket egyáltalán megépítettük.

A kép tehát olyan, mint amiről a bejegyzés elején írtam. Mutat valamit, és ezt a valamit nagyon könnyű úgy magyarázni, hogy éppen az ellenkezőjét hozzuk ki belőle, mint ami a valóságban bennünket jellemez. A kép nyüzsgést és pörgést ábrázol, mi pedig ehhez automatikusan hozzátesszük a mély tartalmat, a spirituális szubsztanciát, a természetfeletti jelenlétet, vagyis a történés valóságát is. Ám a helyzet az, hogy krónikus történéshiányban szenvedünk. A pörgés az egyhelyben toporgást leplezi. És erre az állapotra egyelőre nem találjuk a gyógyszert. Ez van tehát a színes kép mélyén, ami el kellene gondolkoztasson bennünket!

2019. május 16., csütörtök

A történetietlenség takarója...

Noha pontot tettem a blog egyik, kényes téma köré épült sorozatának végére, az olvasónak mégis tudnia kell, hogy az ószövetségi erőszak kérdése tipikusan olyan, amit valószínűleg sosem fogunk megnyugtatóan lezárni. A napokban egy dolgozatot olvasva merült fel bennem egy gondolat, mely abból az egyes teológusok által képviselt nézetből indul ki, hogy a valóságban sosem történtek meg például a Józsué könyvében leírt vérengzések...

Ezt mondja sok más teológus mellett John Goldingay (ld. képen) is ószövetségi teológiájában, amit persze képtelen lennék teljes terjedelmében itt ismertetni. Goldingay néhány érve a bibliai szöveg paradoxnak vagy legalábbis furcsának tűnő mondataira épül. Így például a 4Mózesben azt olvassuk, hogy Izrael harcot kezdett Midján ellen és "megöltek minden férfit" (4Móz 31,7). Ám az időrendben elvileg ezután következő Bírák könyve már arról beszél, hogy Isten a saját népét "Midján kezébe adta", mégpedig hét esztendőre (Bír 6,1). Nyilván adódik a kérdés, ha minden férfit kivégzett Izrael,  és nem feltételezzük hogy a hátrahagyott asszonyok rohamozták meg őket, akkor a letelepedés után hogyan jöhetett támadás a midjánitáktól? Kicsit hasonló ehhez, amikor Mózes ötödik könyvében Mózes parancsokat ad Izraelnek, melyeket az Ígéret Földje elfoglalása után kell teljesíteniük. A parancsok értelmében az ott lakó népeket mindenestül ki kell irtaniuk, és tilos házasságot kötniük az  idegenek asszonyaival. De ha az első kérést Izrael teljesíti, akkor mi szükség van a másodikra? Ha mindenestül kiirtották a népeket, akkor logikus, hogy nem állhat fent a veszélye annak, hogy házasságot akarjanak kötni velük.

Goldingay az ezekhez hasonló "anomáliák" hatására arra a következtetésre jutott, hogy a herem (amiről bővebben olvashatsz ebben a bejegyzésemben) a valóságban sosem történt meg. A bibliai szöveg és a történelem külön utakon jár, a herem "szent háborújának" pedig nem történeti, hanem teológiai súlya van. Józsué tehát nem is hányta kardélre a valóságban a Kánaán földjén lakókat, nem patakzott a vér, nem pusztultak el népek és városok, igazán tehát nem esett bántódása senkinek sem. Az egész egy teológiai panoráma, és nem reális történelem, amit ennek megfelelően kell kezelni.

Túl azon, hogy egyáltalán mennyire elfogadható Goldingay történetiséget kikezdő érvelése (főként a második példára gondolok, mely igen bugyutának tűnik számomra), maga a gondolatmenet egy olyan jelenségre mutat rá, melyet én elneveztem a "történetietlenség takarójának". Nem Goldingay persze az egyetlen, aki megpróbálja magára húzni ezt a takarót, ami alól azonban bőven kilóg az a bizonyos lóláb. Félreértés ne essék: ha jó okunk és jó érveink vannak arra, hogy egy textust nem feltétlenül kell történelmi beszámolónak tekinteni, akkor plauzibilis lehet egy ilyen magyarázat. De én itt most mást sejtek - nem szakmai, hanem sokkal inkább lélektani okokat. Egyszerűen megfogalmazva arról van szó, hogy sok teológus számára megnyugtatóbb arra gondolni, hogy a vértől átitatott ószövetségi narratívák a valóságban sosem történtek meg - s úgy vélik, így talán megoldódhat a lelki nehézséget okozó kérdés is, mely Jahve vérengzésben betöltött szerepére és jellemére vonatkozik. Többször éreztem az ilyen teológiai eszmefuttatások hátterében azt az igyekezetet, hogy a szerző mintegy belemenekül a történetietlenség lehetőségébe - amit persze a kérdéssel küzdő keresztényként magam is megértek. (A bennem felágaskodó exegéta már jóval kevésbé...)

De valóban megoldás az, ha amellett kardoskodunk, hogy a szövegben szereplő vérontások a valóságban nem történtek meg? Szerintem nem. A történetietlenség takarója rossz takaró, mert úgy igazán nem takar semmit sem, mégpedig legalább két okból.

Egyrészt, a számtalanszor felvetett kérdés pontosan ugyanúgy a levegőben marad akkor is, ha a bibliai szöveg mögött nincs, vagy csak minimális történelmi realitás van. Egy mai olvasó számára ugyanis nem elsősorban történeti, hanem erkölcsi-teológiai nehézséget okoz egy olyan istenképet elfogadni, amely komplett népcsoportok halálához kapcsolódik. Az egész sorozatom itt a blogban éppen ezt a kérdést feszegette, melynek persze valamilyen érintkezési pontja van a történetiséggel, de a súlyponti probléma nem ezen múlik. Ha a narratívák egy az egyben fiktívek, a szöveg akkor is ugyanazt az istenképet hordozza - és a mai olvasó számára ez a kép maga igencsak nehezen emészthető.

Másrészt pedig éppen a keresztény erkölcs tűnik szembeállónak azzal a gondolattal, hogy valaminek az erkölcsi súlyát csakis a megtörténtéhez kössük. Hiszen pont Krisztus tanított róla, hogy amennyiben egy ember pusztán megkíván egy idegen asszonyt, vagy gondolatban haragszik az embertársára, az önmagában felér a paráznasággal és a gyilkossággal. Vagyis, ahogyan Jézus nagyon helyesen rámutatott, a probléma gyökere nem a konkrét tettekben található, vagy ha úgy tetszik nem a  kivitelezésben van, hanem már jóval korábban, a tudat szintjén burjánzik. Kissé leegyszerűsítve a Hegyi Beszéd szavait, a kisiklás szempontjából szinte mindegy, hogy az adott cselekmény megtörténik-e vagy sem - a szándék, ami a cselekedet mögött van az igazán fontos.

Ha ebből a perspektívából nézzük, akkor az ószövetségi herem-események kérdése nem zárható le pusztán azzal, hogy azokat nem megtörténtnek nyilvánítjuk. Ez a takaró használhatatlan a keresztény paradigma nézőpontja szerint, a probléma tehát továbbra is a levegőben marad, a dilemmát lehet csócsálni, rágni, ízlelgetni. Ennél jobb ötletekre van szükség. 

2019. május 12., vasárnap

A teológia haszna

Bár néha hallani olyasféle hangokat, hogy a gyerekek az iskolában csupa olyan dolgot tanulnak, aminek az életben nem sok hasznát veszik (ki foglalkozott például a mai nap a kovalens kötéssel?), azért mégis a legtöbben úgy gondolunk a természettudományos ismeretekre, hogy azok hasznosak és nélkülözhetetlenek egy normális ember számára. De mi a helyzet a teológiával?

Mi haszna van teológiát tanulni? A kérdés teológusok és talán a hívők jó része számára is teljesen értelmetlen. Ők inkább pont az ellenkezőjét kérdeznék: mi lehetne hasznosabb annál, mint amikor valaki a hitével behatóan foglalkozni akar? Létezik-e annál nemesebb és magasztosabb dolog egy keresztény számára, mint amikor komoly erőfeszítéseket tesz, hogy jobban megértse a Szentírást, szisztematikusabban átlássa a dogmata credendi rendszerét, átgondolja és tanulságokat vonjon le az egyháztörténelem eseményeiből, vagy éppen megtanulja hogyan kell felépíteni egy igehirdetést és hogyan érdemes egy lelkibeteg embert gondozni? Ha valakinek számít a saját hite, teljesen természetes, hogy alaposan a mélyére akar nézni és igent mond a teológiára. Tudjuk azt jól, hogy a legegyszerűbb megközelítésben valahol mindenki, aki gondolkodik a hitéről, valamilyen értelemben teológusnak nevezhető.

Ám ha a teológiát most valamiféle akadémiai szintű szemléletmódnak értelmezzük, egyszerűbben szólva hittudományként, akkor talán már az egyház egy része is megosztottá válik a kérdésben. (Most ne kezdjük el a sokszor személyeskedésbe torkolló vitát arról, hogy a teológia tudomány-e vagy sem!) Van-e értelme és haszna az akadémikus teológiával való foglalatoskodásnak? Vagy lássuk a dolgot úgy, ahogyan Francis Bacon óta sokan látják, nevezetesen a teológiai tanulmányok számos tehetséges embert vonnak el az egyedül hasznos természettudományok művelésétől. (Egyébként Bacon maga bár közömbösen állt a vallási kérdésekhez, mégis azt gondolta, a teljes műveltség a hithez vezeti az embert - a félműveltség pedig a hitetlenséghez...) Arról nem is beszélve, hogy állandóan előkapható fenyegetés a teológiai műveltséggel szemben, hogy a sok teológia eltávolít a hittől, sőt hitetlenné teszi az embert. A teológia hasznossága kapcsán végül azt is szokták mondogatni, hogy az csak a dogmatikus szemléletet erősíti, ami a felekezetek, közösségek és hívő emberek közti megosztás elmélyüléséhez vezet.

Egyszóval és röviden: ha valaki szívesen győzné meg saját magát arról, miért kerülje az akadémikus teológiát, sokféle indokot mondhat magának. De milyen indokok vannak amellett, hogy érdemes teológiával foglalkozni?

Egyrészt, én azt látom, hogy a valamennyire is összeszedett teológia a hívőknek olyasmit tud nyújtani, amihez mintha más úton sokkal nehezebben férnének hozzá. Talán furcsa lesz, amit írok, de szerintem a jó teológia feldúlja a hívőket. Nem elveszi, de képes felforgatni a hitüket, képes bizonyos formában rákényszeríteni arra, hogy végiggondoljuk miben miért hiszünk. Ezt persze kényelmetlenségként éli meg az ember, rosszabb esetben még lelki gyötrelemként is (ahogy például a református Makkai Sándor írta ezt saját magáról, amikor teológiát tanult), de az előrelépésnek szerintem más útja nincs. A gyülekezetek arra szolgáló helyek (jó esetben), hogy bátorítsanak bennünket. Az igehirdetés az életproblémákra akar válaszokat kínálni, a közös imádkozás és éneklés közösségi élmény, a szolgálatok (a beteglátogatástól az evangélizáción át a szociális munkákig) inkább lehetőségek arra, hogy megéljük a hitünket. De mi az, ami kihívás elé állítja a hitünket, hogy azt igazán újragondoljuk? Milyen miliőben jön el a pillanat, hogy kérdéseket tegyünk fel saját magunknak a saját hitünkről? Nyilván sok szituációban is megtesszük ezt, amelyekbe az emberi élet során belekeveredünk. De a jó teológia konkrét problémákkal szembesít, konkrét kérdéseket tesz fel,  sőt megtanít dolgokra rákérdezni, és konkrét dilemmákra irányítja a figyelmet.

Másrészt, az elmúlt években én azt tapasztaltam, ha valaki rákap az akadémikus teológia ízére, akkor az olyan, mint amikor egy gyerek belép az Elvarázsolt Kastély ajtaján: többé nem akar kijönni onnan. Tudom, ezt már többször említettem itt a blogban, de tényleg ez a helyzet. A teológia nemcsak nehéz kérdéseket tesz fel a hitünkkel kapcsolatban, de meggondolandó válaszokat is ad. Egyoldalú vélemény azt hangoztatni, hogy az akadémikus teológia kikezdi az ember hitét - amikor másik oldalról erősítheti is azt.

Harmadrészt számomra elképzelhetetlen az egész egyház eleven teológiai diskurzusok és disputák nélkül. Megkapóan fogalmazza ezt meg Szennay András, amikor azt írja, hogy a teológia "hatékonyan fokozza az egyházi élet belső pezsgését", a pozitív teológia pedig még segít abban is, hogy "távol tartja az emberi gyarlóságból eredő szubjektív tévedéseket, midőn a kinyilatkoztatás világából kizárja a legendákat, mítoszokat és segít a helyes megkülönböztető szellem kiformálásában." A teológia tehát ha valamennyire is jól működik, az egyház egyfajta immunrendszere is, ami megóvja saját tévedéseitől.

Mindezt csak azért írtam le, mert sokat hallani manapság arról, hogy a teológia csupán egy szűk kisebbség játszótere, az egyház műveltebb köreinek belső elfoglaltsága. Mindezt persze sosem teológusok mondják, hanem vagy az egyházon kívüli, vagy azon belüli, de a kérdésekben teljesen járatlan emberek. Nem tagadom, sok kérdés felvethető az akadémikus teológia kapcsán (mikor nem?), de az egyház számára minden hibájával együtt megkerülhetetlennek gondolom a művelését. És továbbra sem tartom "szakmának" - sokkal inkább (el)hivatásnak és életcélnak.

2019. május 7., kedd

Nagy méretben

Láttam a minap egy hirdetést, ami egy monumentális keresztény akcióról szól: a tervek szerint jövőre, a megújult Népstadionban lesz egy monstre dicsőítő alkalom. Ha Isten is úgy akarja. Mármint akkor, ha Istent ez érdekli egyáltalán. De mi az, ami érdekli Istent?

Az emberi gondolkodásnak vannak furcsa dolgai - nyilván az én gondolkodásomnak is. Mondok egy példát. Keresztényként valahogy úgy véljük, hogy Istent is lenyűgözik a méretek, mintha Ő is a számok, centiméterek, emberi teljesítmények, népszerűségi indexek világában élne. Ha mi valamit önmagunkhoz képest nagy horderejűnek látunk, akkor úgy képzeljük, Isten is biztosan annak látja. Ha nagy ember hirdeti az Igét, akkor az nagyobb jelentőségű, ha ő imádkozik a betegekért, annak nagyobb ereje van. No és persze, ha sokan vannak együtt egy helyen, a mennyei erő is jobban összesűrűsödik és koncentrálódik. Egyszóval és röviden, eszerint Isten hozzáállása és gondolatai a dolgokhoz mintha párhuzamosak lennének a számunkra kicsinek és nagynak, jelentősnek és jelentéktelennek nevezhető jelenségekkel. Talán ezt nevezhetjük valamiféle "mennyei fizikának", egyfajta természetfeletti törvényszerűségnek, amihez Isten maga is magától értetődően alkalmazkodik. Körvonalakban, ezt a koncepciót ápolják magukban sokan tudatosan vagy tudattalanul.

Istent azonban nem köti ez a gondolat. Sőt, a Szentírásban mintha sokszor inkább az ellenkezőjét láthatnánk. Isten ott van az emberré lett Jézusban, aki egy porfészekben születik meg. Isten a senkiket választja ki, sőt egy periferikus népet, később tizenkét átlagembert, és ezen az úton keresztül kíván szólni ehhez a világhoz. A partikuláristól halad a globális méretekig - mintha csak direkt kikerülné az emberi fogalmak szerinti nagyságot.

Persze igazán etikátlan lenne részemről előre leírni egy olyan rendezvényt, amit még valószínűleg meg sem szerveztek - hiszen a nagyság, a monumentalitás amennyire nem feltételezi, annyira ki sem zárja annak lehetőségét, hogy Isten bármit is tegyen. Miért is ne jöhetne ki bármi jó egy hatalmas, közös dicsőítésből? Természetesen ennek semmi akadálya!

Ami most beszél belőlem, az tehát nem egy megelőlegezett keserűség, hanem inkább bizonyos tapasztalatok utólagos kiértékelése, amelyekre az ember idővel szert tesz. Az elmúlt évtizedekben ugyanis nagyon sok ilyen tömegrendezvényen vettem részt. Mindenfélén, mindenhol, nemcsak Magyarországon, de külföldön is. Ezek között viszont egyetlen egy sem volt, ami bármiféle áttöréshez vezetett volna. (Érdekes módon az egyetlen kivételnek talán Billy Graham egykori budapesti evangélizációját lehet nevezni, amit pont a Népstadionban tartott 1989-ben!) Voltam koncerten, evangélizáción, konferencián - kétségtelen sok jó élményem is akadt, nomeg sok rossz is - de áttörést sehol nem láttam. Azt láttam, hogy hívő emberek élvezik az egymással való közösséget, a találkozás öröméért, a kedvenc "dicsidalokért" és az előre alaposan beharangozott "híres emberért" mennek el ezekre a helyekre. Ehhez a tényhez szokták még hozzátenni mintegy szellemi magyarázatként az ébredést, áttörést, világméretű fordulatot - melyek sajnos (ezt minden cinizmus nélkül mondom) csak a szokásos koreográfia részei maradnak.

Ennek oka valószínűleg az, hogy az áttöréshez valami más kell. Mármint ha áttörés alatt azt értjük, hogy az emberek újra elkezdenek Európában és benne Magyarországon érdeklődni a hit, a kereszténység, és Jézus Krisztus után. Amire - sajnos - semmiféle jel nem utal jelenleg: az előszelek nem fújdogálnak ebből az irányból. Az áttörés szerintem abból a felismerésből táplálkozik, hogy az emberek menthetetlenül elveszettnek kezdik érezni magukat. Vagyis felismerik, hogy a bűn nem egyházi csinálmány, hanem létállapot, aminek a terhét mindenki hordozza. Ma viszont ott tartunk, hogy szinte megszűnt a bűn az emberek számára - vagy legalábbis marginalizálódott a rendfenntartás és jog világába. Már a fogalommal sem igazán tudnak sokan mihez kezdeni. Márpedig bűntudat és bűnfelismerés nélkül az evangélium belső üzenete lóg a levegőben. Akkor is, ha dübörgő zenébe, világsztár szónokokba és látványos színpadképbe csomagolva kommunikálják.

Lehet, hogy rosszul gondolom, de a fesztiválhangulat nem éppen a nagy felismerések megszületéséhez kedvező kontextus. Fesztiválozni azért megyünk, mert jól akarjuk érezni magunkat: kiengedni a gőzt egy ismerős és számunkra kényelmes közegben, barátokkal közösen, ahol otthonosan mozgunk. Természetesen ennek abszolút helye van az életben - csak potenciális kicsi az esélye benne bármiféle áttörésnek.

Persze meglehet, alaposan tévedek. Már nem kell annyira sokat aludni, hogy legalábbis az előttünk álló konkrét esetben ez kiderüljön.