Meglepő lehet, de a kereszténység első másfél évezredében a keresztség tekintetében messzemenő egyetértés uralkodott. Azt kell mondanunk, hogy a csecsemőkeresztséget senki sem vitatta, ám a reformáció óta napirenden van és alaposan megosztja az egyházat. Szeretném ezt a kérdést higgadtan és nyitottan átgondolni, indulatok nélkül, megértve azok álláspontját, akik gyakorolják ezt a tevékenységet. Vajon miért teszik?
Ha egy vázlatos térképet akarunk felrajzolni a különféle felekezeteket illetően, akkor a két tábor nagyjából így osztható fel: a csecsemőkeresztséget elfogadók közé a katolikus, református, evangélikus, metodista, ortodox, míg a csecsemőkeresztséget elutasítók közé a baptista, pünkösdi-karizmatikus, szabadkeresztény elveket vallók csoportosíthatók. Jómagam utóbbiak körébe tartozok, de bevallom őszintén, annyira természetes volt számomra, hogy ezt a gyakorlatot ellenezzem, hogy soha nem is gondoltam végig, milyen érvek mentén állnak ki mellette azok, akik helyesnek gondolják. Mielőtt azonban ezekből néhányat bemutatnék, fontosnak tartom megemlíteni, hogy a keresztség, mint cselekedet célja alapvetően kettős: az Újszövetség megfogalmazásai szerint egyrészt a Krisztus halálával és feltámadásával történő egyfajta azonosulás, melynek értelmében az egyén meghal a bűnnek és feltámad egy új életre. Másrészt a keresztség Jézus egyetemes egyházának tagjává tesz, hiszen belekereszteltetünk Krisztus Testébe. A keresztségben Isten új szövetségét kötjük meg.
A csecsemőkeresztség kapcsán a fent említett kisegyházak azzal érvelnek, hogy egy magatehetetlen gyerek még nem képes arra, hogy ilyen kérdésekről döntsön. Az ilyen gyakorlat többnyire semmire nem jó, és csak névleges keresztényeket eredményez. De milyen érvek miatt gyakorolják egyáltalán a nagyobb felekezetek? Ezek közül választottam ki hármat:
(1) Isten előszeretettel köt szövetséget, ennek alapja pedig az Ő kezdeményezése, és az arra adott emberi válasz. Az ábrahámi szövetség az Ószövetség idején normatív volt Izrael számára, amit Isten a körülmetélkedéssel pecsételt meg. A körülmetélkedés épp úgy a szövetség jele, mint a keresztények keresztsége. Izsák kisbabaként megkapta a szövetség jelét, pedig ebből semmit nem fogott fel (1Móz 21,4). Ez ráadásul nem valami furcsa esetnek számított, hanem Isten parancsa volt. Az a gyermek, aki hívő családba született, jogot formálhatott a szövetség jelére, akkor is, ha túl fiatal volt, hogy teljesítse annak feltételeit. Súlyos vétek lett volna megtagadni a csecsemőktől mindezt. A református teológiában különösen hangsúlyos, hogy az ószövetségi körülmetélés folytatása a keresztség, amire mintha Pál is utalna (Kol 2,11-12). Jézus új szövetsége nem kizáróbb, hanem befogadóbb a régihez képest. Ugyanakkor a keresztség különbözik is a körülmetélkedéstől abban, hogy utóbbiban csak férfiak részesülhettek: ha a keresztség ugyanakkor a nőket forradalmi módon befogadta volna az új szövetségbe, de a gyerekeket kizárja, az elég felemás eredmény lett volna. A gyermekek az ószövetségi "egyház" tagjai voltak - akkor az újban ne lenne helyük? (Mellékes kérdés: ha szigorúan csak tudatos döntést hozóknak jár a keresztség, mi legyen azokkal a felnőttekkel, akik valamiért nem képesek ilyen döntést meghozni, de vágynak a keresztség után?)
(2) Ha egy pogány zsidó vallásra tért, egész családja megkeresztelkedett. Ebben pedig a gyermekek is benne voltak.
(3) Az Újszövetségben nem is egyszer egész családok részesültek a keresztségben. Ilyen leírás például Kornéliusz (Csel 11,14), a filippi börtönőr (Csel 16,33) vagy éppen Sztefanász (1Kor 1,16) és házuk népe esete. Tudvalevő, hogy egy ház népéhez mindenki, a rabszolgáktól a gyermekekig beletartozott, tekintet nélkül a korára. Ahogy az Ószövetség idejében, úgy itt is gyakorlat volt: ha a családfő irányt mutat, mindenki azt követi. Életszerűtlen azt gondolni, hogy pont a keresztségben lett volna máshogy. A szöveg azért nem emeli ki külön a gyermekeket, mert természetesnek veszi, hogy a "házanépe" kifejezésben az olvasó felfedezi őket magának.
Mindez természetesen nem jelenti, hogy az első egyház keresztelési gyakorlata prioritásában a gyerekek köré épült. Nem, a gyermekkeresztség alapvetően elfogadott volt, de az egyház döntően megtérteket keresztelt. A misszió során a megtérést hirdették, valószínűbb, hogy a felnőttek körében: az elsődleges gyakorlat tehát a felnőttek keresztelése lehetett. Érdekes, de Tertullianust leszámítva senki nem firtatta a gyermekeresztelést az első egyházatyák közül - s ő is csak inkább pedagógiai-egyházfegyelmi okokból, nem pedig teológiai kifogások miatt. Ha a gyermekkeresztség annyira idegen az Újszövetségtől, s ha éppen ezért nagy botrányokat okozott volna az első századokban (mint a mai kisegyházakban), vajon miért nem találjuk ennek semmiféle nyomát?
Összefoglalva a fentieket, a nagyobb felekezetek tehát úgy látják, hogy az Újszövetség megengedi a gyermekkeresztséget még akkor is, ha alapvetően a felnőttkeresztséget preferálja. Jól fejezi ki ezt Czövek Tamás: "A baptista számára a keresztség arról tanúskodik, amit Isten kegyelmére válaszként mi teszünk. A katolikus, református, evangélikus számára elsősorban arról tanúskodik, amit Isten tett".