A hitetlenek és a hiteltelenek...

Szabados Ádám arra vetemedett, hogy leírja a saját véleményét a saját blogjába, a saját látásmódja és a saját szavai szerint. Két, nyilvánvalóan hamis dolgokat terjesztő előadóról írt, akik keresztények ezreit tévesztik meg a tudományosság palástja alatt úgy, hogy igazán egyiküknek sincs köze a tudományhoz, és az elméleteiket sem ismeri el a tudományos közösség. Úgy tűnik, hiba volt őszintének lenni: Ádám azzal, hogy rámutatott egy problémára, maga vált a problémává. Mint olyan sokan és olyan sokszor, akik jobbító szándékkal próbálnak korrekciókat javasolni.

Liberális tévtanító lett belőle, aki az "ördög oldalára" állt. Persze amúgy is csak egy "kutyafutta teológiai gyorskurzust" végzett, de a legrosszabb, hogy mindösszesen néhány bejegyzés alatt megindult az ún. "elsytkásodás" irányába. (Hát ennyit már elértem az életben: egy új betegséget is elneveztek rólam!) Ráadásul az is világosan látszik, hogy neki az iskolai végzettség a legfontosabb, és csak úgy pöffeszkedik a sok diplomája mögött, lenézve az egyszerű hívő embereket. Egyszóval és röviden, nyakába zúdultak az ad hominem érvek arról, hogy micsoda ember is ő valójában. Önmagát leplezte le, sötét tónusai végre a felszínre kerültek, és nem tud elbújni többé a konzervatív teológiai maszkja mögé. A viasz leolvadt, Ádám alázuhant, akár a megtépett szárnyú Ikarosz, aki túl közel ment a Naphoz.

Merőben igazságtalannak érzem, ami szegény Ádámmal történik. Nem tisztem megvédeni őt, nem vagyok az ő fogadatlan prókátora, és az igazság az, hogy nekem sokszor valóban túl konzervatív és merev az a szemléletmód, amit képvisel. De nem is az ő személye itt most a lényeges, hanem az a kórkép és személyeskedő légkör, ami körülötte pillanatok alatt kibontakozott. Mivel szolgált rá erre? Azzal, hogy megpróbálta őszintén leírni a véleményét. A fenti, ítélkező jelzők számomra nem Ádám bejegyzésének témájáról szólnak, de nem is Ádámról. Hanem elsősorban azokról, akik mondják őket. Egy lelkületről, ami igazságszeretetnek tünteti fel magát, valójában azonban egy pitbull agresszivitásával harap mindenki felé, aki másként mer gondolkodni, és ezzel az attitűddel elmar maga mellől minden értelmes embert. Bevallom őszintén, ha valaki velem így kezd el beszélni, onnantól belül már kikapcsoltam a hangszóróimat: meg se akarom hallani, amit mond, ahogy az se érdekelne, ha az illetőnek talán még igaza is lenne.

Röviden azért álljon itt a véleményem a témáról is. Szerintem igaza van Szabados Ádámnak Kent Hovind és Ron Wyatt munkásságával kapcsolatban. Ezek az emberek gyengítik a kereszténység hitelességét még akkor is, ha éppen az ellenkezőjére törekednek. Wyattról magam is olvasgattam, megnéztem a videót is, ahol elcsukló hangon beszél Jézus véréről, ismerem több régész véleményét, köztük olyannal is beszéltem személyesen, aki újjászületett keresztényként űzi ezt a szakmát. Megszavazom mindkettejüknek, hogy teljesen őszintén hisznek abban, amiről beszélnek. Az összes megtévesztési forma között egyébként ez a fajta a legrosszabb: a meggyőződött propagandistáé. Hovind és Wyatt éppen azért képesek hatékonyan megtéveszteni másokat, mert előtte már önmagukat is meggyőzték saját elméleteik helyességéről. A tudománytól azonban merőben idegen ez a hozzáállás. Egy igazi tudós a tudományos közösség elé viszi az elméleteit, ahol kritikák össztüzébe kerül. Megmérik, amit mond, darabokra szedik, szétcsavarozzák, próbáknak vetik alá, bírálják - mindez gyakran éveken át tartó folyamat. És ha a kérdéses elmélet, leletanyag, magyarázat ezen a kemény kohón már átment, akkor nagy eséllyel egy letisztult és vállalható formája új tudásként épül be az ismereteink közé. Tisztességes tudós nemhogy megspórolni nem kívánja ezt az utat, hanem keresi annak a lehetőségét, hogyan tegye rá a lábát.

Magam is egy doktori programban veszek részt, úgyhogy valamennyire átélem milyen érzés ezzel kínlódni. Minden dolgozatom, publikációm, melyeket eleve már megmért és szakmailag elbírált források alapján írok meg, kritikák, szaklektorálás, vitatkozás tárgyává válik. Pestiesen szólva, előfordul hogy "megkapom a magamét" a professzoraimtól, akikkel természetesen magam is vitatkozom - és az ilyesfajta műhelymunkából születnek a publikációk, melyeket még ezután is lektorálás követ leközlésük előtt. Maga a disszertáció pedig hosszú éveken át tartó kemény nyomás alatt születik, amit utána meg is kell majd védeni. Azt hiszem Ádám is igencsak érintett ebben, hiszen maga is hasonló "doktori présben" éli az életét.

Félre ne értsen senki, nem a magam fényezése miatt írtam le mindezt, nem azt kívántam lobogtatni, mekkora lángész is lennék én. (Nem vagyok.) Egy nagyon kicsit láthatóvá akartam tenni a folyamatot, ami a maga szigorúságával éppen a blődségektől és a "jópofa", de szenzációhajhász és igazolatlan teóriáktól kíván bennünket megvédeni. Egyszerűen nincs más mód, ha valós ismeretekhez akarunk jutni. Vállalni ezt a gyötrelmes és nehéz utat persze komoly kihívás, de olyan pohár, amit fenékig kell üríteni, ha igazi eredményekre vágyik az ember. Ám ha valaki ezt a nagyon is tisztességes szűrőfolyamatot megpróbálja kikerülni, és a szakma meggyőzése helyett egyenesen a nagyközönséghez rohan, hogy a hozzá nem értőket győzködje, az csaknem biztosan sarlatán. Hovind és Wyatt pontosan ilyennek tűnnek. Nem látom, hogy az elképesztő állításaikat kitették volna valaha is igazi kritikáknak, mégis azt várják, hogy higgyük el ezeket nekik. A Biblia görcsös igazolása azonban a valamennyire is intelligens közönség szemében éppen a visszájára sül el, és gyengíteni fogja a keresztény hit igazságát.

Mégis, bármilyen képtelenségeket is állítanak mindketten, a probléma nem pusztán velük van. Ez a két ember azért virágozhat, mert mi magunk teret engedünk nekik és terjesztjük az előadásaikat, a meglátásaikat. Nem ők ketten teszik hiteltelenné a kereszténységet a hitetlenek előtt - ehhez kevesek lennének -, hanem az egész köréjük gyűlt sokaság, akik indulatosan védik őket minden támadástól és kritikától. Az ilyesfajta védelem azonban lehetetlenné teszi, hogy igazi próba alá vessük az elképzeléseiket, amit láthatóan egyébként egyikük sem igényelt. A Hovind és Wyatt, valamint a hozzájuk hasonló áltudományos előadók menedzserei tehát nem mások, mint a hátuk mögött álló meggyőzött nagyközönség tagjai, akik felülnek az elméleteiknek.

Minden bántó szándék nélkül, ami Ádám bejegyzése után történik, engem bizony a "menedzsment hangjára" emlékeztet. Akinek nem inge, ne vegye magára! Helytelen apológiának tartom ezt, ami arra nem érdemes emberek védelmét szolgálja, miközben durva jelzőkkel illeti azt, aki a helyes apológiát akarja művelni. Úgyhogy név nélkül arra kérek mindenkit, hogy ne bántsátok Ádámot, mert neki van igaza, és nem érdemli meg azt a nyomást, aminek most ki van téve!

Tovább

Ikarosz olvadó szárnyai

Nem szeretnék "átkiabálni" egy másik blogba, de úgy tűnik, hogy egy korábbi blogbejegyzésem az özönvízről szó szerint virtuális hullámokat vetett Szabados Ádám blogjában. Részben a bejegyzésemre reflektálva egy remek és gondolatébresztő írás is született, mely újabb hangos elmélkedésre késztet. Megpróbálok könyörtelenül őszinte lenni, elsősorban magamhoz és természetesen az olvasóimhoz is, nem félve a provokatívabb felvetésektől sem: mert csak ezt érzem tisztességesnek, csak ezt vélem járható útnak.

Gyermekkoromban volt egy rövid időszak, amikor sok kisfiúhoz hasonlóan én is pilóta akartam lenni (ez számított slágermunkának a kukáskocsi vezető mellett). Rajongtam a repülőkért és magáért a repülésért is, szüleim pedig egymás után vásárolták nekem a repülőkről szóló könyveket, amelyekből többnyire meg is tanultam a vadászgépek neveit és típusjelzéseit. Ezek a kötetek sokszor azzal kezdődtek, hogy megpróbálták leírni az emberiség kezdeti próbálkozásait, kacérkodásait a repüléssel, hogy szó szerinti földhözragadtságunktól megszabadulva képesek legyünk az égbe emelkedni. A legősibb emlékek azonban, melyek a repüléssel kapcsolatosak, nem feltétlenül vehetők szó szerint komolyan - noha káprázatos és fantáziadús történetek, melyek jól kifejezik saját fajunk mérhetetlen vágyódását az ég felé.

Ezek közül az európai irodalomban a legismertebb talán Ikarosz mítosza, aki tollakat ragasztott a kezére, meghajlította őket, és szó szerint "felöltöztette" magát madárnak - azután pedig karcsapásokkal az égbe emelkedett. Édesapja figyelmeztette, nehogy túl alacsonyan repüljön, mert a tenger hullámai elsodorják, de túl magasra se menjen, mert a Nap melege megolvasztja a viaszt a karjain, és akkor menthetetlenül lezuhan. Ikaroszt azonban magával ragadata a repülés gyönyörűsége és egyre magasabbra és magasabbra tört, elfeledkezve az atyai intelmekről. Végül pedig a Nap hőjétől megolvasztott viasz miatt szárnyai tönkrementek, és lezuhanva végzetesen összetörte magát.

Ikarosz mitikus története persze nevetségesnek tűnhet a repülés mai technikai színvonala mellett, hiszen jól tudjuk, hogy az emberi testet nem lehet pusztán felragasztott tollakkal madárrá tenni, hiába is csapkodunk hevesen a karjainkkal. Egy ember nem lesz madár egy kis viasztól és két tollas kéztől. Ennek ellenére a középkorban is akadtak vállalkozók, akik szó szerint magukra csatoltak valamiféle "madárszárnyat", és hevesen csapkodva alábuktak egy magaslatról. Ennek az eredménye az lett, hogy pillanatokkal később halálra zúzták magukat. Ami működött Ikarosz történetében, azaz a narratíva által megteremtett belső világban, az már nem működött a valós világban. Nem szeretem különösképpen Richard Dawkinst, de el kell ismerni, hogy az általa idézett egyik szellemes mondásnak ezúttal igaza van: a repülőgépek repülnek, a repülőszőnyegek pedig nem. Ezt a tényt normális ember nem vitatja. Ám ha valaki mégis azt mondja, hogy a repülőszőnyegek repülnek, akkor arra az emberre jogosan nézünk gyanakodva, illetve fogadjuk erős kritikával a továbbiakban a véleményét. Ez alól egyetlen kivétel létezik: ha mutat valamiféle súlyos bizonyítékot képtelennek tetsző állítása mellett. Minél súlyosabb az állítás, annál súlyosabb kell legyen ez a bizonyíték is.

A vízözön történetével az a helyzet, hogy valamiféle ehhez hasonló zsákutcába jut vele az ember. Egyfelől a narratíva elsődleges, más szóval naiv olvasata természetesebben kívánja meg, hogy szó szerint vegyük a globális áradás lehetőségét - a fundamentalisták ezzel szeretnek érvelni. Másfelől azonban azt is el kell ismerni, hogy gyakorlatilag lehetetlen szó szerinti globális özönvizet feltételezni a valóságban. Ez olyan volna, mintha repülőszőnyegeket látnánk magunk körül annak ellenére, hogy ilyenek nincsenek. Nem pusztán arról van szó, hogy képtelenség egy ekkora bárkába mindenféle állatból akárcsak kettőt is bezsúfolni - ez még az egész kérdésnek csupán a felszíne, egy Ararát méretű hegy csúcsa, egy elenyésző mellékprobléma az ennél is súlyosabb kérdések víz alatti rétegeihez képest. A meztelen igazság az, hogy csaknem minden, amit a valóságos világról tudunk, szemben áll a narratíva szó szerintiségével. Nemhogy igazi és súlyos bizonyítékaink nincsenek egy ilyen esemény megtörténte mellett, hanem ellenbizonyítékaink vannak vele szemben. Nem az a probléma, hogy nem tudjuk a globális özönvizet jól megmagyarázni, hanem hogy azt tudjuk jól megmagyarázni, miért nem lehetett globális özönvíz.

Én úgy látom, sokan félreértik ennek a problémának az igazi természetét, és azt hiszik, hogy itt a tudományos világkép, a szcientizmus vagy az elvakult ateisták feszülnek szembe a bibliai történettel. Szerintem ez hamis és megtévesztő beállítás. A helyzet ugyanis az, hogy nem a gonosz, világi tudomány vitatja a Szentírást, hanem ebben az esetben a natúr valóság és a józan ész áll szemben a literális bibliaértelmezésünkkel. Így például a földtani rétegekben elrendezett fosszíliák nem azért helyezkednek el úgy, ahogyan találjuk őket, mert a velejéig romlott szcientisták ezt így intézték, akik különben is istentagadók és nem ismerik a héber kifejezések jelentéseit, hanem egyszerűen azért, mert így találjuk őket és kész, ezzel szembesülünk és kész, ilyen a világ amiben élünk, és kész - ezt pedig nincs hova tovább magyarázni.

A valóság igenis piszok félelmetes tud lenni, viszont cserébe demokratikus: nem válogat sem bőrszínre, sem nemre, sem vallásra való tekintettel. Igazán fair mindenkivel szemben. Nem alkalmazkodik senkihez, nem ereszti le a mércét, nem igazodik a teológiánkhoz, a vágyainkhoz, a mozgalmainkhoz, és magasról tesz arra, hogy milyennek kívánjuk látni. Hanem egyszerűen csak van, mi pedig benne élünk, és néha bizony megérezzük milyen is, amikor keményen orrba törli az embert. Az igazi kérdés ezért nem az, hogyan tudjuk távol tartani, elhessegetni, kimagyarázni a kézzel fogható, szemmel látható tényeket, hanem az, hogyan tudjuk átgondolni a teológiánkat úgy, hogy az megfeleljen ezeknek a tényeknek.

Mert ha nem ezt tesszük, hanem elvárjuk, hogy majd a valóság hajlik meg előttünk, akkor én úgy gondolom, hogy máris elkezdtük viasszal bekenni a karjainkat és szépen felragasztgatni a madártollakat. Innen már csak egy ugrás, és máris megtapasztaljuk milyen érzés hiába csapkodni a karjainkkal, mert pillanatok múlva szembetalálkozunk a kompromisszummentes és hajlíthatatlan valósággal. A valóság egyébként nem akar az ellenségünk sem lenni, de azt egyszerűen nem várhatjuk el, hogy a mi oldalunkra álljon. Nekünk kell átlépni az ő térfelére, mégpedig saját döntésünk alapján.

Tovább

Nem tudom

Jób egyetlen nap alatt elveszítette az összes gyermekét, teljes vagyonát és beteg is lett. Megsemmisült, az egész élete derékba tört, lenullázódott. Ráadásul mindez egy feddhetetlennek nevezett emberrel történt. Jézushoz odamentek néhányan, és meséltek neki arról, hogy egy Síloé nevű helyen tizennyolc emberre rádőlt egy torony, és mindenki szörnyethalt a balesetben. A két történetben az a közös, hogy egyik sem ad választ a kínzó "miért?" kérdésre.

Sokféle okoskodást hallottam már arról, vajon miért kellett Jóbnak elszenvednie azt a felfoghatatlan tragédiasorozatot, amelyen keresztülment. A magyarázatok egyike sem volt számomra megnyugtató, kivétel nélkül mindenhol kilógott az a bizonyos lóláb. A fentebb említett, Síloé torony leomlását övező katasztrófa esetében mintha egy apró lépéssel beljebb kerülnénk: Jézus reakciója alapján azt a gondolatot érezhetjük az események hátterében, hogy a zsidók véleménye szerint a balesetet szenvedettek megérdemelték a sorsukat. Josephus forrásai szerint Pilátus vízvezetéket építtetett a siloámi forrástól és eközben beomlás történt. Valószínű, hogy a torony olyanokra szakadt, akik együttműködtek a római hatóságokkal - ez megmagyarázná azt is, miért gondolták a zsidók a tragédia áldozatairól, hogy rászolgáltak a "büntetésre": hiszen az ellenséges birodalom munkatársai voltak! Ám az egyetlen, amit Jézus szavaiból megtudunk, hogy az ellenséges rómaiakhoz tartozók sem bűnösebbek senki másnál. Mintha a tragédia elmosna bizonyos különbségeket. A leszakadt torony alatt nem ellenségek, hanem egykor eleven és érző emberi lények fekszenek. Igazi válasz a miért kérdésre persze itt sem születik, Jézus nem mondja ki kerek-perec, hogyan engedhette meg Isten, ami történt, és miért omlott rá tizennyolc emberre ez a torony. Pedig ha valakitől elvárhatnánk, hogy adjon választ, az éppen Jézus. Ám Ő hallgat - és erre valószínűleg oka van.

Soha nem felejtem el, amikor a Szigeten voltam egy hétig egy missziós csoporttal, hogy a fiatalokkal beszélgessünk életről, halálról, hitről, Istenről, akkor az egyik délelőtt ordítva és sírva odajött egy férfi hozzám és azt mondta, meghalt a kisfia, most pedig választ akar kapni arra, hogy az én Istenem miért engedte meg, hogy vele ilyen szörnyűség történjen? Az egyetlen válasz, amit adni voltam képes: "nem tudom". Azóta eltelt majdnem két évtized, de ennek a férfinek most is ezt tudnám mondani, ha találkoznék vele. És ahogy látom, bár hajlamosak vagyunk összerakni magunknak valamiféle feleleteket, de a velejéig őszinte válasz az esetek legnagyobb részében mindig csak a "nem tudom" lesz. Így volt ez, és valószínűleg így is marad.

Nem tudom miért kellett meghalnia az olaszországi buszbalesetben a fiatal gyerekeknek és felnőtteknek, és ostobának érezném magam, ha most belefeledkeznék a magyarázatok gyártásába. Nem akarok ilyet tenni, nem akarok most többet írni, elemezgetni, okoskodni. Csak azt tudom, hogy most érdemes imádkozni az ittmaradtakért, akik közül többen valószínűleg elképzelhetetlen fájdalmakat élnek át. Meg kell szólalni ezekért az emberekért az Isten előtt. Ebben biztos vagyok, és ezt én meg fogom tenni. Ha az olvasó egyetért velem, akkor csatlakozzon hozzám ebben!

Tovább

A végtelen visszacsempészése...

Keresztény körökben még mindig sok gyanakvással szemlélik az Ősrobbanás elméletét, ám az ismert hívő csillagász, Hugh Ross egyik ismeretterjesztő művében azt írja, amikor a "Nagy Bumm" teória felmerült, sokan úgy érezték, tényleg Isten nyomaira bukkantak. Kiderült ugyanis, hogy a világnak volt kezdete és nem öröktől fogva létezik - ahogy azt a Biblia is írja. Ám mintha manapság megint megfordulna a trend, és elkezdenének "visszacsempészni" az örökkévalóságot - mégpedig az Ősrobbanás mellé...

Nem akarom most taglalni azokat a bizonyítékokat, melyek az Ősrobbanás elképzelése mellett szólnak - ezek többnyire kozmológiai, asztrofizikai és más jellegű tényeken, megfigyeléseken és számításokon alapszanak. Elegendő most annyit megjegyezni, hogy az Ősrobbanás nem pusztán filozófiai következtetés, hanem természettudományos eredményeken is nyugszik. Ami nekünk keresztényként azonban most fontos lehet, hogy a Nagy Bumm feltételezése metafizikai következményekhez vezet: a világnak, melyben élünk, tényleg volt kezdete. És ha volt kezdet, ha volt szingularitás, akkor legalábbis nehéz elképzelni, hogy ez a kezdet minden ok nélkül történt volna meg. Ezért az Ősrobbanás tudományos elméletéhez sokak számára magától értetődően kapcsolódik a vallási meggyőződés is: egy Intelligens Létező valósága - nevezzük őt Istennek -, aki a világ kezdetét garantálta.

Ha azonban nincs "kezdetben", és a világ örökkévaló, akkor az nehezebben teszi védhetővé egy isteni lény létezését. Nem arról van szó, hogy egy örökké létező világ kerek perec kizárja Istent, csak ontológiai értelemben jóval szükségtelenebbé teszi a valóságát - hiszen ha a világ mindig is volt, akkor feleslegesnek tűnik egy teremtő a hátterében. Röviden és elnagyoltan tehát: ha van kezdet, jó eséllyel Isten is, ha nincs kezdet, jó eséllyel Isten sem.

Ám, ahogy fentebb említettem, a bizonyítékok erősen abba az irányba mutatnak, hogy a világ valamikor "elkezdődött".

Lehet, hogy üldözési mániám van, de mintha egy erősödő trendet látnék kibontakozóban, mely megpróbálja valahogy visszahozni az "örökkévaló világ" gondolatát. De hogyan lehet erre bárki képes, ha egyszer úgy tűnik, az Ősrobbanás áll a létezés legelején? Talán meglepő lehet, de többféle utat is választhat!

A manapság legnépszerűbb megközelítés talán a multiverzum teória, mely szerint bár a mi világunknak volt kezdete, de valójában végtelen számú univerzum létezik - így a valóság maga is végtelen természetű. Márpedig ha nem csupán a mi valóságunk és univerzumunk az egyetlen, akkor a lehetőségek száma is végtelen. Ám egy végtelen lehetőségterű és univerzummal rendelkező valóságban miért ne fordulhatna elő, hogy az egyikben megjelenik az élet? (Ezek lennénk mi!) Edward P. Tyron például azt mondja, hogy "világegyetemünk azon rengeteg dolgok egyike, amelyek egyszer-egyszer megtörténnek". Az ismert csillagász, Martin Rees szerint végtelen számú világegyetem létezik, mindegyik különböző tulajdonságokkal, ezért semmi meglepő sincs abban, hogy az egyikben éppen "összeálltak" a feltételek, hogy lehetséges legyen az élet. Rees egy ruhaáruházhoz hasonlítja az egészet:

Ha nagy a választék, nem lepődünk meg, ha egy öltöny éppen jó ránk. Ha sok világegyetem van, mind más paraméterekkel, lesz egy olyan is, ami éppen megfelel az élet kialakulásához. És ebben élünk mi.

Másként fogalmazva, az Ősrobbanás eszerint csak egy jóval nagyobb valóság része, mely egy végtelen valósághoz, ősrobbanások végtelen mennyiségéhez kapcsolódik. Isten egy ilyen valóságban csaknem szükségtelennek tűnhet.

A másik teória a ciklikus univerzumé, melynek lényege, hogy az az Ősrobbanás, amelyből a mi világunk keletkezett, egy korábbi világ összeomlásából alakulhatott ki. Ez valami olyasmit jelentene, mint amit a ciklikus időfelfogást valló filozófiák és vallások hisznek (főként a hinduizmus), melyek az örök körforgás tanát propagálják. A világ megszületik és milliárd évek után összeomlik, és az összeomlás irtózatos energiájából új Ősrobbanás keletkezik, ami egy új világ születését jelenti. Egyes kozmológiai elméletek szerint egyébként valóban arra következtetnek, hogy a Nagy Bumm állapotból a Nagy Reccs állapot felé haladunk, azaz az egész univerzum "magába zuhanása" és hőhalála felé.

Tisztában vagyok azzal, hogy rendkívül amatőr módon fogalmaztam, de most nem kívántam halmozni a pontos fizikai-csillagászati szakkifejezéseket, pusztán egy metafizikai hangsúlyváltásra akartam rámutatni. A tudóstársadalom, illetve néhány teoretikus és hangadó mintha elkezdene bennünket ahhoz a gondolathoz szoktatni, hogy a kezdőponttal rendelkező világ mögött(?) létezik egy nagyobb valóság, amely ugyanakkor örökkévaló. Magyarul úgy próbálják fenntartani az Ősrobbanás véges időhöz kapcsolódó elméletét, hogy mögé képzelnek egy végtelen idejű valóságot. És ha ez igaz - mondja ki a sorok között ez a teória -, akkor nem marad túl sok hely Istennek. Ám fontos meglátni, hogy ezek az elméletek többségében ideológiailag cseppet sem semleges elköteleződésű háttérből kerülnek elő, ráadásul a tudóstársadalomban is komoly ellenkezéseket váltanak ki. Úgy tűnik, amikor az ember a valóságot már csaknem a kozmikus méreteknél is nagyobb léptékben akarja megragadni, akkor szinte óhatatlanul metafizikai-vallási útra téved, ahol viszont a válaszokat már nem feltétlenül szigorúan tudományos, hanem inkább saját hitvilága és meggyőződése alapján fogja megadni.

Egyszóval jó lehet tisztában lenni azzal, hogy végesnek tűnő világunk végesnek tűnő gondolkodói megpróbálják visszacsempészni a végtelen fogalmát, aminek lehetnek teológiai következményei is.

Tovább

Miért fontos, hogy kettényílt a tenger?

Ahogy egy korábbi bejegyzésben már említettem, szerintem a teljesen mitikust és az abszolút történetit nem lehet és nem is kell egymástól szétválasztani az ókori szövegekben, így a Bibliában sem. Mítosz és történelem keveredik egymással, és együtt teszik teljessé a narratívák mondanivalóját: talán maga az üzenet is megsínylené, ha egyik komponensét leszakítanánk a másiktól. Van azonban a témáknak egy olyan halmaza, amely a többihez képes mintha erőteljesebben megkívánná, hogy szó szerinti történelemnek tekintsük: a megváltástörténetek.

Kezdjük egy viccel!

Kislány hazaérkezik a vasárnapi iskolából és izgatottan mondja az édesanyjának: "Képzeld el, hogy arról tanultunk, amikor Mózes és a zsidók odaérkeztek a tenger partjához, és nem tudtak átmenni rajta. Mózes parancsára az emberek gyorsan építettek egy pontonhidat, amin az egész nép átszaladt, közben pedig robbanószereket is tettek a híd oldalára. Amikor aztán utolérte őket a fáraó a seregeivel és ráment a hídra, akkor Mózes megnyomta a detonátoron a gombot, és az egész sereg a levegőbe repült - így a nép megmenekült". Az anyuka ránéz a gyerekre: "Mondd, te tényleg ezt tanultad a vasárnapi iskolában?" Gyerek lesüti a szemét: "Hát nem egészen, de ha azt elmondanám, úgysem hinnéd el..."

A kislány szavai a mai, modern ember szavai. Az Exodus könyve tele van hihetetlennek tűnő csodákkal, köztük a talán legnépszerűbbel is, amikor a tenger kettéválik Mózes és a kivándorló zsidók előtt. Magától értetődő, hogy a tények szintjén kideríthetetlen történésekre elkezdünk alternatívákkal reflektálni a mai tudásunk szerint. Erre azért is érezheti magát feljogosítva sok olvasó, mert a kivonulásról köztudottan kevés régészeti információ áll rendelkezésünkre. Így aztán, ha  detonátorokról, robbanószerekről és pontonhidakról nem is, de mocsaras vidékről, az apálykor előtűnő földnyelvekről és más természetes megoldásokról gyakran lehet olvasni, mint amelyek szeretnének kiváltani a természetfeletti értelmezést a csodásan kettényílt tenger helyett. A természetes magyarázatokat még olyan gondolkodók is vallják, akik egyébként nem vonják kétségbe, hogy Isten áll ezek mögött. Szerintük Isten cselekedett a természet erői által, amit a bibliai szerzők valahogyan csodásabb színben festettek le az átlagosnál. Így a természet rendjét felhasználó isteni beavatkozásból a normális működést meghaladó, csodás isteni beavatkozás lett. Ez tehát a jóindulatú szkepszis hangja.

Ám akárhogy is osztok-szorzok, mégiscsak arra jutok, hogy még a jóindulatú magyarázatok mögött is a kétség húzódik meg az Exodus epizódjainak történelmi hitelességét illetően. Most azonban nem szeretném egyesével végigvenni és kiértékelni az alternatív indokokat, hanem egy másik kérdésre keresem a választ: miért fontos egyáltalán, hogy kettényílt az a tenger? Miért számít, hogy az Exodus eseményei történelmi események, vagy csupán teljesen mitikus, kitalált elbeszélések, teológiai mondanivalóval, de minden reális alap nélkül?

Véleményem szerint az exodus nem csak egy szimpla történet a Bibliában, hanem megváltástörténet. Ha szabad egy ilyen kategóriát létrehozni, akkor úgy gondolom azt is elmondhatjuk, hogy a megváltástörténetek kifejezetten igényt tartanak a történetiségre. Az exodus sztorija tipikusan ilyennek tűnik. A szabadulásról, kimenekedésről szól maga a tengeri epizód is. A nép ott áll a tenger előtt, hátuk mögött közeledik a pusztulás a fáraó seregei képében, előttük meg a végtelen tenger, amit nem lehet kikerülni. Ebből a patthelyzetből nincs emberileg értékelhető, logikus és racionális kiút, ezért isteni beavatkozás után kiált, ami meg is érkezik a tenger kettényílásával. Végül a "vízen keresztül" a nép megmenekül. Benne van ebben a történetben számos elem, ami a megváltásra utal. Maga a szabadulás, amelyre ember önerejéből nem képes, az  isteni beavatkozás, ami ebben a világban megvalósul, és a víz is, melyen keresztül lehet eljutni oda. (Gondolhatunk itt a keresztségre!) Nem is véletlen, hogy a legtöbb kommentátor az exodus történetében Jézus megváltásának egyfajta ószövetségi előzetesét véli felfedezni. Az exodust tehát joggal lehet megváltástörténetnek nevezni.

Fokozandó mindezt azt is látjuk, hogy a Bibliában erre az eseményre nagyon is valós tényként utalnak vissza (még akkor is, ha költői szövegekben kerül elő), sőt éppen a történeti tényszerűsége miatt veszik elő újra és újra. Jahve személyét a zsidó nép azért tartotta megmentőnek, mert folytonosan visszatekintett az exodusra, amikor Isten már bebizonyította, hogy képes a megmentésre. "Ha Isten tényleg megtette, amit a kivonuláskor megtett, akkor van remény arra, hogy most is megteszi" - röviden így összegezhető ez a fajta gondolkodásmód. Mindennek persze az ellenkezője is igaz: ha Isten tényszerűen nem tett semmit sem, azaz nem szabadított meg senkit, és az exodusnak nincs semmiféle történeti alapja, akkor jó eséllyel most sem fog így tenni és ma sem szabadít.

Ezért meglátásom szerint helyesen látja Tremper Longman, hogy az exodus elbeszélésében a múlt, mint történelmi időpont, állandóan össze van kapcsolva a mindenkori jelennel - legyen az a jelen a zsoltáros jelene, aki éppen a kivonulásra hivatkozva vár el szabadítást, vagy legyen a sajátunk itt és most. Ahogy Longman fogalmaz, nem azt kell bizonygatni, hogy az exodus megtörtént, hanem arra érdemes rávilágítani, hogy csaknem minden jelentőségét elveszíti, ha nem történt meg. Ez számomra keresztényként azt üzeni, hogy az exodusnak kell legyen történeti gyökere, ahogy a benne foglalt eseményeknek is. (Más kérdés, hogy a részletekről lehet vitatkozni!) Úgy tűnik, mintha a megváltás témájához szorosabban köthető szentírási részek a történeti valósághoz is szorosabban kívánnának kapcsolódni. Vagy tévedek ebben?

Tovább

A víz, az Úr... - perspektívaváltás az özönvíz közepén

Aki figyelemmel kíséri írásaimat, talán észrevette, hogy a bibliai özönvíz-narratívától legalább két éve nem tudok szabadulni. Míg a színes képeskönyvekben egyfajta látványos és kedves sztoriként ábrázolják Noé és az állatkák kalandos történetét, szerintem ez a Szentírás egyik legbrutálisabb perikópája. Rövid sorozatot is írtam már tépelődéseimről itt a blogban (ennek első részét itt találhatod). De mi van, ha más perspektívából szemlélve egészen másként hat ez a nehéz történet?

Az igazán népszerű magyarázatot ismerjük: az özönvíztörténet hátterében egy dühös Isten áll, aki tombolásában elpusztította a gonosz világot, benne minden élővel, míg végül Noé egy áldozattal le nem csillapította haragját. Isten tehát végül "lenyugodott" és elégedetten magába szívta az áldozati illatot. Ezután még azt is megígérte, hogy több ilyen pusztítást nem visz véghez az emberiség történetében. Érdekes módon, a dühös és pusztító istenség képzete mellett ennek tökéletes ellenpólusáról is sokat lehet hallani, amikor valaki az özönvízben Isten végtelen kegyelmét véli felfedezni. Meghaltak sokan, ez igaz, de hát milyen fantasztikus - szól az értelmezés -, hogy Isten megmentette a mindenki által kigúnyolt Noét és családját!

Akkor ez most fegyelmezés vagy kegyelmezés?

Eltekintve a globális özönvíz történeti realitását övező vitáktól, ha valaki lelki szemei elé képzel egy ekkora katasztrófát, az már a képzelet szintjén is vérfagyasztó lehet. Az iszonyatos tragédia árnyékában már-már abszurdnak tetszik bármiféle szempontból is örömet érezni. Dér Katalin nálam jobban fején találta a szöget frissen megjelent könyvében:

Cinikus dolog kijelenteni - mégis eleget halljuk prédikációkban a templomok szószékeiről -, hogy a vízözön kegyelem, kegyelmi tett volt, csak mert volt nyolc túlélője, akik, úgymond, a mi elődeink. Mintha a világháborút, a Gulágot, a holokausztot tartanánk örömteli eseménynek, csak mert voltak túlélőik. Önmagában a vízözön nem kegyelem volt, hanem tragédia, brutális isteni büntetés, a szerző mégis úgy írja le, hogy a sorok között a mélyben, titokzatos búvópatakként végighúzódik rajta a kegyelem.

Képletszerűen tehát a vízözön nem más, mint egy rakás ítélet + a háttérben megbúvó kevés kegyelem. Ám ha ez igaz, akkor vajon eredményt hirdethetünk és mondhatjuk azt, hogy a fenti két szélsőséges szemléletmód szerint az első a helyes? Mondjuk mostantól azt, hogy az özönvíz története egy dühös Isten ámokfutása, aki rájött saját teremtésének csődjére, és félelmetes indulatában lesöpört mindent az asztalról?

A válasz egy így feltett kérdésre szerintem csakis a nem lehet. Az özönvíztörténetben ugyanis annyira lefoglal bennünket maga a tragédia, az egész világ szenvedése, az élet pusztulása, hogy talán egyáltalán nem fordítunk figyelmet Isten szenvedésére és jellemére. Nekünk az özönvíz főként Noéról, a bárkáról, az állatokról, a sok vízről és a szivárványról szól, pedig lehet, hogy perspektívaváltásra lenne szükség. Lehet, hogy nem is az a kérdés, hogy mindez ítélet vagy kegyelem, hanem valami teljesen más, ami Isten és az ember személyéhez kapcsolódik.

Miért gondolom ezt? Többek között azért, mert maga a szöveg sem ír arról, hogy Isten tele lett volna méreggel és dühében pusztította el a világot. Ha érzelmi okokat keresünk Isten tettének mozgatórugóiként, akkor a textus alapján sokkal inkább a csalódottságot, a szomorkodást és a bánkódást jelölhetnénk meg. Isten egy pillanatra sem leli örömét a történtek miatt, és nem is kívánja "kitombolni" magát. Sőt, az erőszak és pusztítás a történetben inkább az emberiséghez kapcsolódik, mely miatt a föld "telve volt gonoszsággal" (Gen 6,11). Míg mi alapvetően úgy értelmezzük, hogy Isten az erőszakos és az emberek szenvednek az Ő ítélete miatt, mintha a Biblia éppen ennek az ellenkezőjét írná le: az emberek erőszakosak, és Isten szenved emiatt. Szerintem helyesen írja ezen a ponton az ószövetséges Jerome F. D. Creach, hogy népszerű az élet megsemmisítésének metódusát egyszerűen temérdek zubogó vízként elképzelni, ám valójában a narratíva ennél többet kíván mondani: ami ebben a mérhetetlen pusztulásban történik, az gyakorlatilag a teremtés aktusának inverze, mondhatni "fordított teremtés". A visszaszorított vizek előtörnek és elborítják a szárazföldet (éppen ellenkezőleg, mint ahogy a teremtéskor történt), valamint a lenti vizektől elválasztott fenti vizek is leszakadnak, míg végül a világ visszahull a káoszba, amelyből kiemelkedett.

Ami magánál a pusztulásnál is érdekesebb számomra, az Isten "jellemfejlődése". Félve írom le ezt a szót, hiszen csaknem kikezdhetetlen dogmatikai tétel, hogy Isten változhatatlan. Tegnap, ma és mindörökké ugyanaz. És mégis úgy tűnik, mintha a szöveg szerzőjét izgatta volna az a kérdés, hogy  valóban rendíthetetlen-e Isten minden döntésében. Vajon képes megváltoztatni Isten az álláspontját? Képes magára hagyni azt a világot, amit maga alkotott? Ha ezeket a kérdéseket tartjuk szem előtt, amit talán Izrael is, amikor leírta ezt a sztorit, az csaknem filozofikus felvetésekhez vezethet. Istent annyira monolit, változatlan és "műanyag" darabnak képzeljük, hogy emiatt nagyon nehezünkre esik elképzelni az ellenkezőjét: hogy Isten dinamika, személyiség, aki folytonos mozgásban van. Az özönvíz történetéből éppen az derül ki, hogy Isten nem érzéketlen, hanem véleménye formálható és formálódik is. Éppen az emberről jelenti ki a szöveg a vízözön előtt és a vízözön után is, hogy "gonosz a szíve minden gondolata" (Gen 6,5 és 8,21). Az ember az, aki a pusztítás után lényegileg semmit sem változott. Mi értelme volt akkor az egész "özönvizesdinek", ha az ember ugyanolyan maradt? Nos, a provokatív válasz úgy szól, hogy bár mi emberek nem változtunk, de Isten hozzáállása megváltozott. A történet elején Isten megbánja, hogy embert teremtett, a végén pedig Noé áldozatának hatására úgy dönt, mostantól mégsem pusztítja el. Mintha az egész katasztrófa mondanivalója erről szólna: a kiszámíthatatlanul viselkedő ember valójában nagyon is kiszámítható, és változatlanul gonosz marad, míg a kiszámíthatónak tartott és változatlannak tűnő Isten valójában nagyon is kiszámíthatatlan, és még arra is hajlik, hogy meggondolja magát.

Mindez persze meglehetősen bicskanyitogató magyarázat lehet egyeseknek - minél inkább merevnek képzelik Istent, annál nagyobb ellenkezést válthat ki az ilyesfajta okoskodás. Ám úgy tűnik, Izrael feltette ezt a kérdést magának és meg is adott rá egyfajta választ. Brueggemann megkapóan ezt mondja erről:

Egy ilyen merész feltételezés problematikus lehet minden olyan statikus teológiai látásmód számára, amely azt akarja kifejezni, hogy Isten mindig megjósolhatóan ugyanúgy cselekszik.

Érdemes azt is megemlíteni, hogy a kegyelem kifejezés is ebben a történetben fordul elő először az egész Bibliában. Ez lehet talán az a kis búvópatak, ami a sok zúduló víz alatt azért biztató módon meghúzódik....

Tovább

Az imago Dei program...

Alapvető kijelentés a Szentírásban, hogy Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette. Az ember Isten "képét" viseli magán (ezt jelenti latinul az imago Dei kifejezés), márpedig ebből sokak számára az is következik, hogy az emberi lénynek ebben az esetben nem sok köze lehet az állatokhoz. Úgy tűnhet tehát, hogy a teremtés Isten felé húz bennünket, az evolúció pedig "lefelé", az állatok irányába - s ha ezt a gondolatot ennyire kisarkítjuk, akkor az embernek nem is nagyon lehet köze az állatokhoz. Kérdés azonban, hogy jogos-e ez a radikális hozzáállás, és egyáltalán mi az "imago Dei" mondanivalója?

Nem tagadom, szimpatikus számomra a BioLogos nevű, amerikai evangéliumi keresztényekből álló mozgalom, melyet a világhírű tudós, Francis C. Collins alapított. A BioLogosnál tevékenykedő keresztény kutatók, természettudósok és teológusok arra törekszenek, hogy az evolúcióelméletet és a keresztény teremtéshitet, mint egymással harmonizálni képes tényezőt mutassák be, szélesebb értelemben pedig azt a gondolatot is erősítsék, hogy a hit és a tudomány nem csupán konfliktusokkal terhelt kapcsolatban állhat egymással. Nyilván lehet ezt utálni vagy szeretni, mégis kétségtelenül fontos pozitív hozadék, hogy számos izgalmas kérdés és felvetés kerül felszínre a BioLogos munkássága nyomán, mely talán kicsit rákényszeríti az egyházat, hogy bizonyos kérdésekkel hajlandó legyen foglalkozni.

Ám most nem a BioLogos népszerűsítésére törekszem, hanem egy konkrét felvetésről gondolkodom hangosan, amit az oldalukon olvastam. Ahogy az exegézis professzora, J. Richard Middleton friss cikkében megemlíti, a keresztények többsége számára az istenképűség kifejezés elsősorban arról szól, hogy az ember különleges az élőlények között: ezt a tényt pedig főként abban vagyunk hajlandók észrevenni, hogy különbözünk az állatoktól. Az istenképűség tehát egy állapot, mégpedig olyan állapot a mai keresztény gondolkodás szerint, mely nemcsak az Isten lényével való bizonyos fokú hasonlóságról, hanem az elválasztásról, a többi teremtménytől való elkülönítésről szól. Magyarul, sokan úgy gondolják, attól vagyunk istenképűek, hogy Istenre hasonlítunk, és ezzel együtt nem hasonlíthatunk az állatokra. Nem akarom azt  mondani, hogy ebben nincs semmi igazság. A mondat első fele kétségtelenül igaz. De igazzá teszi ez a mondat második felét is? Vajon amikor a Biblia az istenképűségről ír, akkor ezzel párhuzamosan erősíteni akarja azt a gondolatot is, hogy az állatoktól és más teremtményektől különbözünk? Valóban benne foglaltatik az imago Dei értelmezésében a többi teremtménytől való szeparációnk? Erről szól az imago Dei, vagy ez inkább egy funkcionális fogalom, ami valami másra utal?

A legtöbb ószövetséges úgy véli, hogy az istenképűség fogalmi használata nem az elkülönítésre összpontosít, sőt amikor a hasonlóságról beszél, akkor sem csupán az ember állapotának puszta leírása miatt teszi ezt. Az imago Dei sokkal inkább az ember elhívására, megbízására kíván utalni. Ha úgy tetszik, az istenképűség nem pusztán állapot, hanem egy feladat számunkra, amit teljesítenünk kell. Mi ez a feladat?

A Biblia szerint, ha igazán istenképű embert akarunk látni, akkor azt elsősorban Jézusban fedezhetjük fel, aki valóban Isten képét viselte magán. Keresztények számos alkalommal hangoztatják is, hogy életfeladatunk Krisztushoz hasonlóvá válni: hiszen maga a keresztény kifejezés is a krisztusit, a Krisztushoz hasonlót jelenti. Ha valaki tehát úgy gondolkodik, hogy egy kereszténynek az a feladata, hogy egyre "krisztusképűbb" legyen, akkor jusson eszébe, hogy pontosan erre utal az imago Dei fogalom is. Elképzelhető tehát, hogy érdemes ezt a kifejezést inkább a funkcionális oldaláról megragadni, mely valamiféle programvázlatként ilyesmit takarhat: "Isten a maga képére teremtett, ezért úgy kell élnem, hogy rá hasonlítsak: erre potenciálisan megadja a lehetőséget, hogy istenképű ember vagyok."

Middleton cikke ugyanakkor olyan szempontból is érdekes volt számomra, hogy a kérdés "másik feléről" is említést tett. Míg az evolúcióbiológiában alapvetően arra összpontosítanak, hogy az ember és az állat között nincs lényegi különbség, az ellenreakcióként megfogalmazott harcias kreacionizmusban pont az ellenkezőjére figyelnek: a Bibliából csakis azt olvassák ki, hogy ember és állat mennyire különbözik egymástól. Természetesen mindkét állítás igaz: az ember egyszerre hasonlít és különbözik - ebben semmi új vagy meglepő nincs. Azon túl, hogy a Bibliát nem érdekli különösképpen ez a kérdés, és nem merül el az emberi és állati kategóriák elemezgetésében, érdemes észrevenni benne egy-két izgalmas jelenséget. Az egyik, hogy a szárazföldi állatokat, melyek hozzánk még az evolúcióelmélet szerint is talán a legközelebb állnak, egy napon teremti Isten az emberrel. A második teremtéselbeszélés ráadásul mind az ember, mind a szárazföldi állatok megformálásakor a nefes chajjim (lélegző lény, amely Isten leheletét hordozza) kifejezést alkalmazza. Az állatok tehát lélegzettel rendelkező teremtmények, akikben valamiképpen Isten lehelete van, ami elevenné teszi őket. Ugyancsak megragadó, hogy a teremtéstörténet sorrendje nagyjából megegyezik a természettudományos kutatások által felismert fejlődés sorrendjével: a vízi élet megelőzi a szárazföldit, az ember pedig az egész sor végén áll - ahogy ez a hatnapos teremtés szkenáriója szerint is történt. Ezek a jelenségek így együtt pedig nem az eltérésekre, hanem valahogy a teremtés egységességére, a teremtmények egymáshoz való hasonlóságára is utalnak. Ám direkt módon mindennek nincs köze az imago Dei-hez.

Amit a Szentírás explicit kijelent, hogy Isten képére és hasonlatosságára lettünk alkotva. Azt, hogy nincs közünk az állatokhoz, már mi tesszük hozzá, félve ennek a következményeitől. Az ilyen kategorikus elzárkózás azért is érdekes, mert a Szentírásban egyébként nemcsak az antropomorfizmus, hanem a zoomorfizmus jelensége is ismert. Azaz Isten maga nem feltétlen csak emberi módon, emberi léptékben, emberi hasonlatokkal írja le magát (hogy ezáltal érthetőbb legyen a számunkra), hanem bizony még állatokhoz kapcsolódó szimbólumokban is. Ki ne tudná, hogy a Szentlélek olyan, mint egy galamb, Jézus pedig egy oroszlán? Azt is látjuk, hogy Isten Lelke a héber kifejezés szerint úgy lebeg a vizek felett, ahogyan a fészek körül repkedő sas óvja a fiókáit. Isten pedig sasszárnyakon hordozza azokat, akiket szeret.

Mielőtt valaki félreérti, nyilvánvalóan szó sincs arról, hogy a Biblia evolúcióról írna, különösen a szó mai, modern értelmében. Ezt a magam részéről legalábbis nehezen tudom elképzelni és nem is hiszek abban, hogy az évezredekkel előttünk élő írók fejlődéselméletre gondoltak volna. Azt sem hiszem, hogy a Biblia összemosná a kategóriákat és ne látná a különbséget Isten, az ember és a többi teremtmény között. A téma, amiről itt most szó esett inkább az, hogy az Istenhez való hasonlóságból nem következik szigorú kategorikussággal a teremtés többi teremtményétől való merev elkülönülés. Szerintem a Biblia perspektívája és fókusza nem is ezen áll, amikor istenképűségről beszél. Az istenképűség, az Istenhez való hasonlóság elsőssorban egy teljesítendő feladat, életprogram ha úgy tetszik, a szónak talán leginkább az erkölcsi értelmében. Nem biztos tehát, hogy az imago Dei fogalmát érdemes felhasználni az evolúcióelmélettel szembeni érveléshez.

Tovább