2017. június 29., csütörtök

A Világmindenség Nagyfőnökének kommunikációja

Bevallom, néha rápillantok a Mai Ige oldalára, ahol a szerkesztők minden napra egy-egy verset szemezgetnek ki a Bibliából, és egy mértéktartóan rövid üzenetben próbálják azt megmagyarázni. A Mai Ige mai igéje egy olyan témával foglalkozik, ami sokkal több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Lelkesíteni akar, de inkább csak kérdőjeleket zúdít a gondolkodó ember nyakába azzal kapcsolatban, mennyire nehezen érthető Isten kommunikációja. Most kicsit tépelődök - ha nem bírod keresztény gyomorral, inkább ne olvasd el!

Persze nem szeretném bántani az oldal és az igen népszerű kiadvány szerkesztőit, mert azt egyáltalán nem érdemlik meg. Sokak számára jelent sokat, amit tesznek, és velem is előfordult, hogy egy-egy jól elhelyezett kis eszmefuttatásuk megszólított vagy legalábbis képes volt elgondolkodtatni. Tulajdonképpen most is ez történt: a mára szóló magvas üzenet lényegi mondandója szerint Isten mindig elérhető a számunkra, mégpedig az imádság által. Míg a világban élő tekintélyszemélyek java részével átlagpolgár soha nem veheti fel közvetlenül a kapcsolatot (ha például a pápával szeretnék beszélgetni, nem valószínű, hogy megkapnám a telefonszámát), addig a "Világmindenség Nagyfőnökével" a nap bármelyik szakában szóba lehet állni. Hát nem csodálatos? Isten olyan, mint egy tökéletes pszichológus, akinek mindig üres a pamlaga. Bárki bármikor leheveredhet, és elpanaszolhatja búját-baját a Nagyfőnöknek, aki szeretetteljesen mosolyogva végighallgatja.

Megértem, hogy sokaknak szükségük van erre az istenképre. Sőt, ez az istenkép nem nevezhető hamisnak sem, hiszen Isten valóban bármikor meghallgat. Ahogy a "maiigések" írják, az imádság tulajdonképpen hozzáférés Istenhez.

De a kérdés nem az, hogy mi mikor fordulhatunk Istenhez - hanem az, hogy Ő mikor és hogyan fordul hozzánk?

Noha Isten minden imát hall, alapvetően nem hiszem azt, hogy minden imát meghallgat - vagy akár meg is válaszol. A probléma azonban nem is ez, hanem valami más: a Világmindenség Nagyfőnöke, aki a mennyei vonal túlsó végén várja a hívásainkat, nem szól bele egyértelmű hangon a kagylóba. Legalábbis nem úgy, ahogyan a Szentírásban tette. A Biblia hemzseg az olyan félmondatoktól, amelyek ehhez hasonlóan kezdődnek: "Az Úr pedig így szólt...". Itt és most nem a próféták üzenethirdetésére gondolok, akik Isten közvetett szócsöveiként tolmácsolták a mennyei üzenetet, hanem olyan istentapasztalatokra, melyek a bibliai narratívák szerint közvetlen kommunikációt sejtetnek. Például Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy áldozza fel a fiát, Izsákot. Ez egy borzasztóan megterhelő és csaknem felfoghatatlan kérés, amit Isten nyilvánvalóan félreérthetetlenül kellett kommunikáljon Ábrahám felé. De hogyan mondta ezt Isten? Füllel hallható hangon szólította meg a pátriárkát? Küldött valamiféle jelet számára? Egy emberen keresztül üzent? Esetleg Ábrahám "érzett valamit a szívében" (jelentsen ez most bármit), amit Isten hangjaként interpretált? A héber 'ámar kifejezés, ami a szövegnek ezen a pontján olvasható, egyszerűen a beszédet, szólást, kérdezést és feleletet, valamint ehhez hasonló teljesen hétköznapi kommunikációra utaló fogalmakat takar. Ebből tehát nehéz kiindulni, a Biblia pedig nem foglalkozik ezzel a kérdéssel mélységében - egyszerűen adottnak veszi, hogy Isten beszél, és akikhez szól, azok meghallják.

Vajon az a tény, hogy a Szentírás nem magyarázza Isten kommunikációjának milyenségét, egyszerűen annyit jelent, hogy hétköznapi módon kommunikált Isten? Olvasva a textusokat az ember igenlő válaszra hajlik. Amikor azt olvassuk, hogy Isten megszólít egy embert, akkor kétségkívül az a legtermészetesebb asszociációnk, hogy Isten ezt úgy teszi, ahogy mi is kommunikálunk egymással.

De pontosan ez az, amivel ma egyáltalán nem találkozunk. Ha valaki imádkozik Istenhez, akkor kinyitja a száját, és halkan vagy hangosan verbalizálja az üzenetét - épp úgy, ahogy egy másik emberrel is teszi. Ám a válasz Istentől annyiféle csatornán érkezhet, hogy azon csaknem lehetetlen kiigazodni. Az alapvető mód természetesen, amit minden keresztény magától értetődőnek tekint, hogy a Biblián keresztül szólít meg bennünket Isten. De ez a válasz is csak újabb kérdésekhez vezet. Hogyan történik mindez? Éppen ott nyílik ki a Szentírás számunkra, ahol kell? Megérzünk valamit, amikor olvassuk? Valaki prédikál nekünk, és abban fedezzük fel Isten válaszát? Húzunk egy igekártyát, amin éppen nekünk szóló vers van a Bibliából? Olvasunk egy kommentárt és a magyarázatból felsejlik, elevenné válik Isten szava előttünk? Természetesen ezek bármelyike lehetséges. De ha kitekintünk a Bibliából, éppen így előfordulhat, hogy Isten a körülményeinken, egy másik ember szavain át, a benyomásainkon, a kudarcélményeinken, a sikereinken, a betegségeinken vagy millió más módon beszél hozzánk. Isten tehát akárhogyan kommunikálhat velünk a mai értelmezések szerint. Úgy tűnik, kivéve egyetlen csatornát: a közvetlen, hallható, füllel is érzékelhető beszédet.

Az a tény pedig, hogy az ember imája egy konkrét forrásból, a szájából hangzik, míg az imára adott válasz gyakorlatilag akármikor és akárhogyan érkezhet, elképesztően nehézzé tesz bármiféle kommunikációt. Egy ilyen kommunikációs térben szinte csak az ember kreativitására van bízva, hogyan és miből ismer fel egy konkrét üzenetet a maga számára. Bocsánatot kérek az érzékenyebb olvasóimtól, és igazán nem akarok semmi blaszfémikusat mondani, de sokszor azon tűnődök, az ilyen jellegű találgatások arról, hogy mit üzen nekünk Isten, miben is különböznek a tenyérjóslástól, amikor a kéz vonalaiból akarja valaki kitalálni a sors válaszát, vagy a horoszkóptól, amikor minden életjelenségbe belelát valami jelentőset? Míg az olyasféle okkult praktikákat mélységesen megvetjük, melyek a kávézaccból akarják kisilabizálni az üzenetet, meg vagyunk győződve arról, hogy Mari néni azért lépett bele a forró vízzel teli lavórba, mert nem ment el a szerdai imaórára.

Mindez annak a fényében rendkívül furcsa, hogy alapvető meggyőződés a kereszténységben, hogy Isten kifejezetten keresi az emberrel való találkozást és párbeszédet. A Világmindenség Nagyfőnöke valóban bármikor elérhető a mi számunkra, de konkrétan hogyan ér el Ő bennünket? Erről is olvasnék egyszer egy mai igét a Mai Igében.

2017. június 25., vasárnap

Menjünk-e Pál után? - problémák Pállal (8)

Sokak szerint Pál apostol nem egyszerűen csak Jézus legszorgalmasabb és legodaadóbb követője volt, hanem egyenesen neki köszönhetjük azt a fajta kereszténységet, mellyel ma találkozunk. Pál ebben az értelemben egy remek első századi menedzser is lehetett, aki olyasfajta "üzleti modellt" állított fel, mely a kereszténységet kiszélesítette a pogányok számára is. Sorozatom befejező részében pusztán személyes véleményemet kívánom leírni az apostolról.


Az előző részekben igyekeztem előszedni azokat a tipikusnak nevezhető kritikákat, amelyeket sokan ma is megfogalmaznak Pál személye és munkássága kapcsán. Nem állítom, hogy ne lehetne még hozzátenni ezekhez, vagy az eddig tárgyaltakat még mélyebben górcső alá vetni. De talán a sorozatban leírt rövid áttekintésekből kitűnhetett egy megkerülhetetlen alapelv az olvasóm számára, amely minden téma kapcsán újra és újra előkerült:

Pál saját korának embere volt. Ha megértjük az ő korát, őt is jobban megértjük.

Pál nem volt sem jobb, sem rosszabb ember kortársainál, ám amivel mégis föléjük nőtt, az a munka, amit Jézus kedvéért elvégzett. Ma túlságosan keménynek és néhol talán konzervatívnak érezhetjük - akkor pedig túlságosan megengedőnek és néhol szabadelvűnek látszódhatott kortársai szemében. Ekkorát fordult velünk a világ, ennyire eltávolodtunk Pál közegétől és azoktól a társadalmi konvencióktól, amelyek körülvették. 

De nekem az a véleményem, hogy Pál üzeneteitől nem kerültünk messzire. A hitről és bűnről szóló fejtegetései teológiai szempontból ma is vallottak az egyházban, kitartása és akaratereje egyértelmű példa, a szeretethimnusz pedig ugyanolyan hangosan szól számomra, ahogy szólhatott a saját korában. Pál kora eltűnt, ő maga meghalt, de amit alkotott, az nagyon is itt van velünk a huszonegyedik században, a posztmodern korszak végén.

Hosszú disputákat lehetne folytatni arról, mi adja az apostol teljesítményének nagyságát. Ki lehetne és ki is szokták emelni például az elképesztő kitartást. Pál fanatikusan ment előre még akkor is, ha az úthenger kilapította. Ha kidobták az ajtón, bemászott az ablakon. Ha ott repült ki, puszta kézzel falakat is képes volt ledönteni, de "Az Ügyet" nem adta fel: azért meghalni is képes volt. Nem vitatva ezt a lehengerlő dinamikát, számomra Pál legnagyobb tette mégis az, hogy rendkívüli hatékonysággal sikerült eljuttatnia a kereszténységet a pogányokhoz. Ennek persze hátulütői is voltak. Azzal, hogy a kereszténységbe nagy számban megtértek nem zsidók, a mozgalom kilépett a religio licita keretei közül, könnyebb lett beazonosítani és csakhamar üldözött vallás lett belőle. De mégis, a kereszténység szempontjából azt mondhatjuk, hogy még ezt az árat is megérte megfizetni, hiszen a presszió magvetésnek bizonyult, és a Krisztus-hit futótűzként terjedt a birodalomban. Természetesen az a tény, hogy Pál a pogányokra kezdett koncentrálni, nem jelentette azt, hogy a zsidóság ellen fordult volna. Tipikus szokása volt például, amikor megérkezett egy városba, hogy elsőként mindig a zsinagógába ment. Pál úgy tudott új hidat építeni, hogy közben nem égette fel maga mögött a régit. Új távlatokat nyitott, de nem felejtette el kicsoda és honnan jön. Őt tartjuk a pogányok apostolának, miközben önmagát örömmel sorolta a zsidók közé. Ráadásul három világ peremén álló ember volt: zsidó származású, aki római polgárjoggal bírt, és komoly görög műveltséget tudhatott magáénak.

Talán mondhatjuk erre azt, ha ő nem megy a pogányokhoz, megoldja ezt valaki más. Mindenesetre Pál alkalmas és tehetséges személynek bizonyult, pedig nem lehetett egyszerű a feladat, és itt most nem feltétlenül a nagy fizikai távolságok leküzdésére gondolok. Több kutató véleménye szerint Pált azonban az abban való feltétlen hit hajtotta előre, hogy az egész világnak be kell hódolnia Jézus, mint valódi Messiás előtt. Pál hitele a hitében volt és van ma is, gondoljuk bármit arról, mennyire nehéz természetű ember lehetett. 

Persze arra sincs szükség, hogy túlságosan magasra emeljük őt, akár egy túlértékelt popsztárt. Sőt, Randolph Richards azt írja, hogy ma mindennél inkább szükségünk van egy hús-vér Pálra, aki nem szuperemberként lebeg az átlagember felett, hanem megközelíthető, elérhető, s akár utánozható is számunkra. Maga Pál ugyancsak felszólít arra, hogy legyünk a követői - ami egyben azt is jelenti, hogy követhetőként kell előttünk álljon. Ám ha valaki valóban követni akarja Pált, akkor számítania kell arra, hogy hozzá hasonlóan szembekerülhet saját kultúrájával - ahogy az az apostollal is történt. Érdemes megfizetni ezt az árat? Erre mindenki maga kell, hogy válaszoljon.

A sorozat korábbi részei:

2017. június 21., szerda

Aki csavargatja az Írást... - problémák Pállal (7)

Pál nem pusztán a legkiemelkedőbb apostol, de sokak számára a teológusok egyfajta archetípusa is. Római levelét szokták az első rendszeres teológiai műnek nevezni, tanításai átgondoltságot sugároznak, szövegei arra utalnak, hogy művelt és széles látókörű ember lehetett. És mégis, ha Pálnak most kellene vizsgáznia exegézisből, az sem biztos hogy egy kettessel átengednének... Hogy lehet ez?

Mondjuk ki kerek perec: sokszor tűnik úgy, hogy amikor Pál idéz leveleiben az Ószövetségből, akkor szájíze szerint csavargatja a szöveg jelentését. Mintha kiragadna egy-egy mondatot vagy töredéket az Írásokból és átemelné egy egészen más kontextusba csak azért, hogy azt hozza ki belőle, amit ő szeretne. A Róma 9,25-ben például a következőt olvashatjuk:
Amint Hóseásnál is mondja: „Azt a népet, amely nem az én népem, az én népemnek hívom, és azt, amelyet nem szeretek, szeretett népemnek, és úgy lesz, hogy azon a helyen, ahol megmondtam nekik: ti nem az én népem vagytok, ott neveztetnek majd az élő Isten fiainak.”
Miről van itt szó? Pál előszedi Hóseás könyvét, idéz belőle egy keveset, és valami egészen más értelemben használja fel a kiragadott szakaszt, mint ahogyan az elvárható lenne. Amikor ugyanis Hóseás a "nem az én népem" kifejezést használja, akkor Izraelre gondol, azaz a választott népre, melyet Isten elvetett magától, mivel az hűtlen volt hozzá. Ám Jahve végül mégiscsak visszafogadja Izraelt, ami egy új kezdet reménységét vetíti előre.

A probléma csak az, hogy Pál apostol ezt az egész "nem népem" megközelítést a pogányságra alkalmazza, vagyis teljesen más kontextusba helyezi, mint amiről eredetileg szó van. Ez az írásértelmezési stratégia pedig igen jellemző rá. Pál egyre-másra megszegi az exegetika mai szabályait, láthatóan szándékosan, igencsak tudatos stratégiával. Azt hiszem ha valaki manapság ilyet tesz, szemrebbenés nélkül kijelentjük, hogy manipulatív módon jár el. Akkor mondhatjuk ezt Pálra is?

Nos, a blog egy jóval korábbi bejegyzésében igyekeztem nagyon röviden írni arról, hogy a Biblia értelmezésének is megvan a maga története. Pál technikája és szemléletmódja megrökönyödést válthat ki belőlünk, huszonegyedik századi értelmezőkből, akik egészen más emlőkön lógva egy egészen más szemléletmódot tanultunk. De újra és újra fontos magunkat emlékeztetni arra, hogy Pál egy első századi, farizeusi háttérből érkezett zsidó írásmagyarázó volt, aki nem tanulhatott és nem is ismerhetett más értelmezési metódusokat, mint a saját korának megfelelőket.

Tudvalevő, hogy Pál egy bizonyos Gamálieltől tanult, Gamáliel pedig a nagyon ismert Hillél rabbi unokája volt. A kutatók többnyire egyetértenek abban, hogy Pál "szerszámosládája", amivel az Ószövetség szövegéhez fordult, a hilléli iskola és saját műveltsége keveréke lehetett, ami egyébként igen népszerűnek számított abban a korban. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy az első keresztények olyan zsidó emberek voltak, akik Jézus Krisztust tartották a megígért Messiásnak. Ebből a szemszögből, ettől a hittől átitatva kezdték olvasni a régebbi, ószövetségi szövegeket is, hiszen Jézusban az új Mózest fedezték fel, mint aki beteljesítette a próféciákat. Egyébként az evangéliumok szerint maga Jézus is így fordult az Ószövetség felé, hiszen saját szolgálatát gyakorlatilag azzal kezdte, hogy Ézsaiás próféta kijelentését önmagára vonatkoztatta (Ézs 61,1-2). Amikor Keresztelő János vonakodó kérdésére ("te vagy a megígért Messiás, vagy mást várjunk?") Krisztus válaszolt, akkor is ugyanígy járt el, azaz Ézsaiást idézte saját küldetése alátámasztására.

Az apostolok semmi mást nem tettek, csak ezt az írásértelmezési vonalat vitték tovább, azaz röviden: az egész Ószövetséget krisztológikusan értelmezték. Ehhez egyébként alaphangon háromféle exegetikai megközelítést alkalmaztak. Az egyik a tipologikus magyarázat, amikor ószövetségi eseményeket, tárgyakat, szimbólumokat úgy kezeltek, mint amelyek előre jelezték a Messiást, vagy legalábbis Jézusra is érthetőek. A másik technika a literális-kontextuális szemlélet, amely jóval szélesebb kontextusban kezeli az ószövetségi szakaszokat azok eredeti jelentésénél. Végül az alapelv-alkalmazás kettős elvét is előszeretettel használták. Fogtak egy ószövetségi passzust, és azt nem szó szerint kezelték, hanem a benne megtalálható alapelvet ragadták ki belőle - azután ezt az alapelvet kezdték el alkalmazni egy másik helyzetre. 

Itt térnék vissza a bevezetőben említett példához! Pál ugyanis pontosan az utóbbi írásértelmezési megközelítés szerint járt el a Hóseás könyvére vonatkozó idézetében. Ahogy írtam, Hóseás eredetileg arról beszélt, hogy bár Izrael hűtlenül elpártolt Istentől ("nem népem"), de Isten végül meggyőzte az övéit és visszafogadta őket magához. A Hóseás könyvében leírt téma tehát Istenről és az Ő népéről szól, a szövetség két résztvevőjének kapcsolatáról. Pál az Újszövetségben valami ehhez hasonló témát rágcsál: a kérdés, amit vizsgál, hogy tulajdonképpen akkor ki is tartozik Isten népéhez? Régen ez Izrael volt, de az új szövetség idején a kör kibővül: mostantól már az Istentől messzire sodródott pogányok is ehhez a néphez tartozhatnak. Ha jól megfigyeljük, az alapelv, hogy Isten meggyőzi és visszafogadja azokat, akik eredetileg az Övéi voltak, nem változik. Ahogyan Hóseás arról ír, hogy Jahve a tőle messze lévő, de hozzá tartozó Izraelt újra megnyeri magának, úgy a messze lévő, de Istenhez tartozó pogánysággal is pontosan ez a szándéka.

Úgy tűnik, amikor az Újszövetség és benne Pál is egy-egy verset kiragad az Ószövetségből, azt implicit módon mégis az egész elbeszélésre vetítve használja, ami persze itt és most elborzasztó, nehezen érthető és szokatlan eljárás a számukra. Pál közvetlen olvasói viszont minden bizonnyal jól értették mire utal Pál, hiszen ismerték az Ószövetséget.

Csavargatta vagy nem csavargatta akkor az apostol az Írásokat? A mai írásmagyarázati megközelítés szerint azt mondanánk rá, hogy Pál bűnös ebben a tekintetben - kérdés azonban, hogy valóban jogos megközelítés-e a mai alapelveket számon kérni egy olyan embertől, aki majdnem kétezer évvel ezelőtt élt és saját korának megfelelően viszonyult a Biblia értelmezéséhez? Éppen úgy, ahogy akkor és ott azt a farizeusi iskolákban tanították.

2017. június 16., péntek

A tudomány lovasa

Ian H. Hutchinson, aki professzorként otthonosan mozog a nukleáris fizikában, könyvében azt írja, hogy a tudomány a leginkább figyelemre méltó és erőteljes alkotás azok közül, amit az emberiség valaha is kitalált - ő pedig többek között ezért is büszke arra, hogy természettudományos területen dolgozhat. Lelkesedése ellenére azonban megdöbbenést is érez amiatt, hogy a tudományt mintha egyesek valami mássá akarnák torzítani. Ráadásul ezt éppen olyan emberek követik el, akik érdekeltek lennének abban, hogy megőrizzék a határait. Ez a torzítási folyamat ráadásul jóval túlmutat azon, amit ma szcientizmusnak nevezünk: korszakváltás is lehet belőle.

A szcientizmus a közkeletű definíció szerint tulajdonképpen egy olyan hitbeli alapállás, amely szerint minden érvényes ismeret a tudományból származik. Ezt a definíciót jónak tartom, de van egy fontosabb gondolat, amit a BioLogos oldalán hatékony tömörséggel így fogalmaztak meg:
"Scientism is not science" - azaz hevenyészett fordításban: "a tudományban való hit nem maga a tudomány"
Ez pontosan így van. Ám mintha egyre többen dolgoznának azon, hogy a kettőt ne lehessen megkülönböztetni egymástól. Erre kiváló alapot kínál a tény, hogy a szcientisták hangadói többnyire valóban tudósok, akik saját területükön ismertnek számítanak. Az átlagember pedig könnyen megtéveszthető. A legtöbben úgy képzelik, hogy a tudós olyan figura, aki mindig tudósként beszél - minden szava a tudomány szava is egyben. Így aztán a szcientista megjegyzések és állítások akadály nélkül keveredhetnek a valódi tudományos kijelentésekkel, ha ugyanabból a szájból származnak - hiszen az emberek nem tudnak különbséget tenni közöttük. Így lesz a szcientista kijelentésekből tudományos igazság, hiszen azt tudósok mondják laikusoknak.

De a fent említett nyúlfarknyi definíción túl hogyan lehetne röviden leírni azt, amikor a tudományt magát világnézeti szintre emelik? A vallásfilozófus Mikael Stenmark úgy látja, hogy a szcientizmus hite négy alaptézisen nyugszik:
  1. A tudás egyetlen formája a tudományos ismeret.
  2. A létező dolgok kizárólag azok, amelyeket a tudományos ismeret képes felfedezni.
  3. Csak a tudomány tud választ adni a morális kérdésekre, válaszaival pedig képes arra is, hogy felcserélje a hagyományos etikát a saját feleleteivel.
  4. Csak a tudomány tud választ adni létezésünk kérdéseire, válaszaival pedig képes arra is, hogy felcserélje a vallások és filozófiák feleleteit a sajátjaival.
A dőlt betűs szavakra annyiban érdemes figyelni, hogy amennyiben Stenmark meglátásai igazak, jól érzékelhetővé válik az a jegesen hideg hangvétel, ami a szcientizmus által táplált intellektuális gőgön alapszik: mégpedig azon, hogy a tudomány csaknem minden kérdésre tudja vagy tudni fogja a választ. Talán mondani sem kell, hogy ez a fajta, alaptalan szcientista bizalom mennyire aggályos. Maga az attitűd ráadásul éppen az igazi kutató hozzáállásától áll nagyon messze (bárkit is értsünk most ezalatt). Az én értelmezésemben a tudós olyan ember, aki egyszerre áll két óceán partján. Akár az egyikre tekint, amelyben a már megszerzett tudás hatalmas mennyisége hullámzik, akár a másikra, amely a nem-tudás titokzatosságát és izgalmát vetíti elé, csak egyetlen dolgot tehet: a kimeríthetetlen lehetőségeket látva megoldja a sarut a lábain.

Ebben a tekintetben a szcientizmus magabiztos hite éppen a korrekt tudományos attitűddel szemben próbál haladni. Míg az igazi tudós alázattal fordul a tudomány felé, a szcientista vélemények szerint a tudomány maga már annyira sikeres, hogy gyakorlatilag mindenre használható. Az ismert ateista, Sam Harris például "The Mortal Landscape" című könyvében azt írja, hogy jövőképe szerint a tudomány már nem csupán azt fogja leírni, mit tesznek az emberek az erkölcs nevében, hanem arra is képes lesz, hogy megmondja nekik mit kell tenniük a sikeres és boldog élet elérése érdekében. Ez kétségkívül egy erőteljes határátlépés lenne, ahonnan a tudomány erősen kiszaggatja deskriptív gyökereit és inkább normatívvá válik.

Azt kell mondjam, az erősen szekularizálódó nyugati világban már nem is kérdés, hogy ebbe az irányba haladunk-e - mert azt látjuk, hogy igen. Az azonban kérdés, hogy jó-e nekünk, hogy erre haladunk, vagy most kellene irányt váltanunk? Vajon hova vezethet az, ha a tudományba olyan, potenciálisan kényszerítő erejű faktorokat keverünk, amelyek magát a tudományt extrapolálni akarják az élet minden területére?

A szcientizmust elnézve én úgy látom, hogy az éppen ezt a küldetést szeretné teljesíteni. Ez a harc persze békés, és nem fegyverekkel vagy terrorcselekményekkel vívják meg. Nincs szó nyíltan erőszakos hittérítésről. A szcientizmus, ami a tudományra rátelepedve abból vallásos jellegű ideológiát csinál, finom lassúsággal kívánja egyik területet a másik után meghódítani, ehhez pedig magabiztosan felhasználja a tudomány eszköztárát és retorikáját, múltbeli sikereit és eredményeit. A szcientimzus tehát olyan, mint egy lovas, ami megpróbálja a tudomány lovát megülni, az emberek pedig magától értetődően lelkesednek a folyamatért, hiszen a tudományt és a szcientizmust nem képesek elválasztani egymástól: utóbbi játszi könnyedséggel eladja önmagát előbbi érdemei miatt. Egyetértek Szabados Ádám meglátásaival, hogy ezzel az erősödő folyamattal ki fogunk lépni a posztmodern kereteiből. Új metanarratíva van felemelkedőben, azaz pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy egy régi ismerős kerül újra előtérbe a legfőbb világnézet szerepét magára vállalva, ami egy újabb felvilágosodáshoz is vezethet. 

Csakhogy nekünk keresztényként tisztán kell látni, hogy ez a régi-új valami nem maga a tudomány lesz, hanem a tudomány hátán lovagoló szcientizmus. Hiba volna, ha a hívők csak a lovat látnák maguk előtt, de a lovast már nem vennék észre. Baklövés lenne, ha rosszul értelmezett apologetikával magával a tudománnyal kezdenének hadakozni - nekik a rátelepedett ideológiával lehet dolguk, ami azt a saját céljaira kívánja felhasználni. Vajon túléli a kereszténység a második felvilágosodást, ha az valóban bekövetkezik?

2017. június 11., vasárnap

A fiatalok távozásának hat fő oka

Nem is olyan nagyon régen már írtam arról, hogy a mai kamaszok vagy fiatal felnőttek nem igazán szeretnek gyülekezetbe járni. A témával persze nem elegendő egyszer foglalkozni, hiszen akut problémáról van szó. Az a tény pedig, hogy most ilyen rövid időn belül újra előszedem, egy érdekes írásnak köszönhető, amely a Barna Group egyik amerikai kutatására hivatkozva hat kulcspontot fedezett fel, amelyek tipikus okai a fiatalok távolmaradásának. 

Hosszú lenne most elmerülni a kutatás részleteiben, és bizonyos értelemben felesleges is, hiszen az öt éven át tartó vizsgálatokról, az eredményekről és a megtárgyalandó dilemmákról egy egész könyvet is kiadtak a tengerentúlon. Annyit azonban fontosnak tartok megemlíteni, hogy a kutatásban olyan fiatalok adtak válaszokat a különféle kérdésekre, akik legalább 15 éves korukig (vagy tovább) rendszeres gyülekezetbe járók voltak - de végül meghozták a döntést, hogy minden kapcsolatukat felszámolják az egyházzal. Hogy a szakítást követően mi történt a hitvilágukkal, azzal most nem foglalkozom, hanem csakis az egyházból való távozásuk okaira koncentrálok.

Természetesen nem lehet egyetlen tényezőt megnevezni, ami a fiatalok elhatárolódásához vezetett. Az okok és indokok összetettek, és nyilvánvalóan részben személyfüggők is. Ennek ellenére az összegyűjtött adatokból kirajzolódott hat faktor, azaz olyan jellegzetességek, amelyek a fiatalok kilépését erősen motiválták. Most persze vitatkozhatunk arról, hogy ezek az indokok jogosak-e vagy sem, a fiatalok hamis okok miatt tűntek el vagy érthető döntést hoztak - mindenesetre ezek az okok léteznek, és a gyülekezeteknek talán nem árt tudni róluk, mármint ha fontos számukra, hogy a következő generációkból is legyenek még a padsorokban. Vázlatszerűen tehát a hat tényező a következő:

1. Az első az volt, hogy az egyház túlságosan bezárja őket. Nem árulok el nagy titkot, hogy a fiatalok az átlagnál is erősebben vágynak arra, hogy kiéljék a kreatív ösztöneiket, és megvan bennük a lelkesedés, hogy keressék a kapcsolatot a kívülálló emberekkel. Véleményük szerint azonban az egyház megkísérli bizonyos értelemben túlzó módon elszakítani őket a "kinti világtól": ez többnyire azt jelenti, hogy mindent démonizálnak, ami nem keresztény. A fiatalok egy része úgy vélekedett, hogy a keresztények figyelmen kívül hagyják a világ problémáit és túlságosan aggódnak a filmek, a zene és a videojátékok káros hatása miatt.

2. Érdekesnek találtam a következő kritikus pontot: kiderült, hogy a fiatal generáció bizonyos tapasztalatok lehetőségét hiányolja a gyülekezetekben. Jó részük szerint a gyülekezet unalmas hely, és sokan azt sem látják tisztán, a hitnek miért lenne nélkülözhetetlen szerepe a jövőjük és a karrierjük szempontjából. Meglepő, hogy a válaszadók majdnem egynegyede arra is panaszkodott, hogy a Bibliát nem tanítják elég érthetően és világosan a gyülekezetekben.

3. Az egyháznak a tudománnyal való szembenállása is komoly indokként került elő a fiatalabbak köreiben. A válaszadók 35%-a szerint a keresztények túlzottan magabiztosnak tűnnek, mintha minden kérdésre tudnának a válaszokat. Holott többen úgy látják, az egyházak lépéshátrányban vannak a tudományhoz képest. A tudománnyal való hadakozás (amellett, hogy szerintem ez némileg speciálisan amerikai-fundamentalista jelenség) azért fontos kérdés számukra, mert sok fiatal főiskolai-egyetemi képzéseken folytatja a tanulmányait az érettségi megszerzése után, ezért úgy érzi, mintha a gyülekezet őt is bírálná, amiért egy bizonyos tudományterületen képzi magát.

4. Meglepő lett volna, ha kimarad a listáról, de persze nem így történt: a szexualitással kapcsolatos elégedetlenség is komoly motiváló erő a távozásra. Noha a hitük felé elkötelezett keresztények a társadalmi átlaghoz képest konzervatívabban állnak a szex dolgaihoz, sokszor küzdenek komoly nehézségekkel. A mai trend az, hogy jelentősen kitolódik a házasságkötés ideje, ami egyházon belül és kívül is érvényesül. Így viszont sokkal tovább illik egy keresztény fiatalnak önmegtartóztatásban élnie az egyháza tanítása szerint. Ugyanakkor ebben az önmegtartóztatásban - az elvárás határozott megfogalmazásán túl - az egyház nem igazán ad semmiféle komoly támogatást a vágyaikkal küszködőknek. A szexualitás kérdése különösen is a 18 és 29 éves katolikusok között számít kiemelkedő problémának: közöttük a válaszadók mintegy 40%-a úgy vélekedett, hogy az egyház válaszai sok szexuáletikai témakörben nem naprakészek és jórészt meghaladottak.

5. Némileg meglepő, de az előző bejegyzésekben emlegetett plurális világkép alapján talán mégsem annyira, hogy a kereszténység kizárólagossága is gondot okoz a fiataloknak. A mostani generáció ugyanis eleve olyan légkörben nő fel, ahol a más gondolkodásmódok és hitek felé mutatott tolerancia komoly alapértéknek számít. Egy fiatal felnőtt már csak koránál fogva is képes rugalmas lenni abban, hogy keresse a közös hangot a másban hívőkkel. Ám az egyház a fiatalok szerint egyrészt fél a más hitűektől, másrészt bizonyos kényszert gyakorol a tagjaira, hogy válasszanak a hitük és a nem keresztény barátaik között. Valaki azt is mondta, hogy ez a belterjesség olyanná teszi az egyházat, mint egy "falusi klub, ami csak a helyieknek való".

6. Végül a fiatal felnőttek szerint az is ösztönözte őket, hogy eltávolodjanak a gyülekezettől, hogy az egyház elég barátságtalan azokhoz, akik kételkedni merészelnek. Ez azt is jelenti, hogy nem nagyon adnak platformot a kétségek artikulálására: nincs igazi helye annak, ha például valaki őszintén szeretné kimondani, hogy néha maga az egész kereszténység teljesen értelmetlennek tűnik számára. Ugyanakkor, ha mégis létezik megengedő akarat a gyülekezetben az ilyesféle őszinte beszédre, az már tipikus jelenség, hogy a megfogalmazott kételyekre az egyháznak általában csak sekélyes válaszai vannak, azaz instant és gyors módon kívánja "lerendezni" a fiatalabbak kérdéseit-kétségeit.

Nos, ez tehát az "elszakadók hat pontja", azaz a legtipikusabb tényezők, amelyek irritálták a fiatal felnőtteket saját közegükben és együttesen elegendőek voltak ahhoz, hogy sokan távozzanak az egyházból. A pontokat sokféleképpen lehet értékelni. Érezhető benne a korszellem hatása, de őszinte és valós problémák is. Ezzel a bejegyzéssel nem az volt a célom, hogy azt sugalljam, mindenhol minden rossz a kereszténységben, hanem csak rá akartam mutatni arra, milyennek látszódik egy őszinte fiatal szemében az, amit ma egyháznak nevezünk. A kérdés természetesen az, hogy mi lesz erre a tapasztaltabb idősek reakciója.

2017. június 8., csütörtök

Intolerancia, vita, dialógus - a kereszténység és más vallások (3)

"Tegyetek tanítványokká minden népet!" - kérte Jézus az övéitől, és amikor ezt a kérést megfogalmazta, minden bizonnyal azt is tudta, hogy ezek a tanítvánnyá teendő népek más vallásokhoz tartoznak. Jézus tehát nem pusztán azt a küldetést adta, hogy kedvesen toleráljuk és elismerjük a más hiteket követőket, esetleg vallásközi párbeszédbe bocsátkozzunk velük: ennél sokkal messzebbre küldte a tanítványait.

Néha az az ember érzése, hogy ma a szó minden értelmében a szélsőségek világában élünk, amikor két vallás lehetséges érintkezéséről van szó. A radikális gyűlölet és intolerancia, és az ezzel szembenálló kritikátlan és mindenestül elfogadó tolerancia két végpontja az, amely sokak számára választható opciónak tűnik. Ha valaki kiköt a kettő közül valamelyiknél, jellemzően ott is marad.

A kereszténység azonban kapott egy feladatot, egy megbízatást ha úgy tetszik. A tanítványozás ez a feladat, és szerintem ha egy keresztény ebben a kontextusban gondolkodik, éppen az előbb említett két szélsőértéket nem lesz képes a magáénak érezni. Nem lehet ugyanis tanítvánnyá tenni azt, akit utálok vagy esetleg félek tőle a vallási hovatartozása miatt. De akkor sem lehet, ha úgy gondolom, maximum egy csésze kávé melletti ismeretszerző beszélgetésig lehet eljutni a másban hívővel. Az egyik esetben a határtalan elutasítás, a másikban a határtalan elfogadás teszi lehetetlenné Jézus kérésének teljesítését. Egyik sem passzol egy önmagát misszionáló vallásnak tartó hitrendszer profiljához.

A két szélsőérték az egyház és a világ között is megoszlik. Míg az egyházban sokszor jellemző a rendkívüli türelmetlenség és háborgó indulat azok felé, akik valami egészen másban hisznek (aktuális példa: "idejönnek ezek a muszlimok és elvágják a torkunkat!", "ezek valójában az ördögben hisznek, Mohamed maga volt a Sátán!"), addig a világban mindent relativizálva igyekeznek összemosni a vallásokat, hiszen valahol "úgy is mindegyik ugyanazt mondja", no és persze "a szeretet a lényeg, nem az, miben hiszünk". Ebből a két szélsőségből keletkezik aztán az a gondolat is, hogy csak kétféle forgatókönyv létezhet a kereszténység és más vallások között: a nyers konfliktusé és elutasításé, vagy a békés és mindenben egyetértő vallásközi párbeszédé. Tehát vagy egymás hitét szidjuk és becsméreljük, vagy egymás hitét elismerjük és helybenhagyjuk. Pedig azért szerintem van vállalható élet ezeken túl is egy keresztény számára.

Félre ne értse senki, a magam részéről abszolút híve vagyok a békés vallásközi párbeszédnek! Sőt, azt hiszem minden másnak ez az alapja, ez kell legyen a vaskályha, ahonnan minden elindul. De annak már nem vagyok híve, ha a tolerancia azt jelenti, hogy ennél feltétlenül hiba továbblépni. Ha nincs helye az értelmes vitának, elvi kritikának, az érvek ütköztetésének a vallások párbeszédében, akkor az nem is nevezhető előrevivő párbeszédnek. Nincs egymásra hatás, önkorrekció, semmi, csak a másik trendkövető vállonveregetése. Ahogy Szalai András fogalmaz:

Ilyen "párbeszédet" folytatni azonban eleve csak olyanok ülnek le egymással, akik nem találnak mások világnézetében kivetni valót... ...illetve saját világnézetükben továbbadni valót (mindenki számára igazat, létfontosságút), tehát sem a saját hitükről, sem más hitéről nem hiszik, hogy annak mindenki számára van jelentősége.

Egy normális világban, ahol a tolerancia nem pusztán politikai hívószó, működnie kellene az értelmes vitának is.  A kereszténység evangéliumhirdetési készsége egy keresztény számára erről is szól: a hitet továbbadni, és megmutatni, hogy Krisztus nemcsak egyedülálló, de kizárólagos is. Ezt az állítást természetesen lehet vitatni - ahogy egy keresztény is vitathatja más vallások állításait.

A kereszténység persze nem arról szól (szerintem), hogy háborúban állunk az összes többi vallással, még akkor sem, ha azokkal nem értünk egyet. A kereszténység arról szól, hogy kicsoda a kizárólagos Krisztus, akiről nekünk beszélni kell. Az első hívők képesek voltak a hitükről úgy beszélni más vallások követőinek, hogy az meggyőző legyen számukra. Sem a más hitűektől való elzárkózásra, sem a szimpla vallásközi párbeszédre nem törekedtek: mintha a kettő között megtalálták volna a helyes ösvényt az emberek szívéhez. Megtalálhatjuk mi is?

2017. június 3., szombat

Kedves ellenségünk: a pluralitás - a kereszténység és más vallások (2)

Az előzőekben ledobott fonál végét megragadva szeretnék most rámutatni arra a pluralisztikus teológiára, amely ma egyre nagyobb erővel formálja a kereszténységet. Szerintem a pluralisztikus teológia megpróbálja a hitet elszakítani attól, hogy túlságosan kizárólagos legyen - mintegy átvezeti az exkluzivisztikus kiindulópontból egyfajta inkluzívabb végpontig -, ám mintha nem számolna azzal, hogy ez a gyökérvesztés mihez vezethet...

Azért legyünk igazságosak: a vallások pluralisztikus teológiája nem gonoszságból vagy szinkretizmusra szomjazva született meg, hanem egyszerűen csak reagálni kívánt a mai világunk pluralizmusára. Plurális világhoz plurális kereszténységet - kissé talán túlzó, de így lehetne jelmondatszerűen ezt kifejezni. A pluralisztikus teológia ehhez háromféle indokot talált magának:


  1. Szót kért erkölcsi szempontból azért, mert a történelem tükrében azt látja, hogy amikor a kereszténység túlságosan meg volt győződve a saját kizárólagosságáról, az sokszor sodorta a más vallásokkal szembeni arrogancia irányába. Ma ez már nem megy - mondják a pluralisztikus teológia követői. Inkább a párbeszédre és valamiféle együttműködésre kellene törekedni.
  2. Az általános értelemben vett igazságról könnyedén kimondjuk a mai plurális világban, hogy emberi körülmények között lehetetlen a végső szót megfogalmazni vele kapcsolatban. Igencsak nagyképűnek tűnhet azt állítani, hogy valaki tudja "Az Igazságot". Ám ha az igazság maga ennyire megközelíthetetlen, akkor az sem igazolható, hogy csak egy út vezessen hozzá. De akkor ez így kell legyen a vallási igazságokkal kapcsolatban is - mondják a pluralisztikus teológusok. Azaz nincs egyetlen helyes vallási út sem, ez pedig automatikusan plurális teológiai szemléletmódot követel.
  3. Végül a metafizikai ok is indokként jelenik meg: Isten valósága mindig nagyobb, mint a róla szóló ismereteink. Ezért aztán egyetlen vallás sem képes Istenről a teljes és végérvényes, sőt az egyedüli és kizárólagos igazságot kimondani. Az isteni valóság kimeríthetetlen és felderíthetetlen titok, tehát ne tegyünk úgy, mintha mi kimerítettük és felderítettük volna - mondják újfent a pluralisztikus teológusok.


Nos, azt szerintem mondani sem kell, hogy az ilyesféle korszerű és plurális teológia masszív és kőkemény ellenállásba ütközik a hagyományos teológiai álláspontok világában. (Véleményem szerint javarészt jogosan!) Az igazi ütközőpont persze nem meglepő módon Jézus Krisztus személye, vagyis tulajdonképpen a krisztológia. A keresztény hit magva az a kijelentés, hogy nincs üdvösség Krisztuson kívül, de az embernek az a benyomása, hogy a pluralisztikus teológia mintha megpróbálná ezt is finoman kimagyarázni. Hogyan?

A plurális teológusok nem tagadják Krisztus egyedülállóságát és egyetemességét sem. Hát persze, hogy Jézus egyedülálló - nem volt és nem is lesz még egy olyan, amilyen Ő. Ámde igaz ez Buddhára vagy Mohamedre is: belőlük sincs több, tehát a maguk módján ők is egyedülállóak. A pluralisztikus teológia ezért nem Krisztus egyedülállóságát, hanem kizárólagosságát tagadja, mivel az isteni valóság - ahogy fentebb említettem a harmadik pontban - kimeríthetetlen és felderíthetetlen. Jézus egyetemes hatású személy, és igazán egyedülállóan különleges, üzenete pedig mindenkinek szól - de épp így érvényes ez a többi vallás alapítójának mondanivalójára is.

Ez a vallásilag plurális alapállás azonban magával hozza azt is, hogy a kereszténység érintkezése más vallásokkal sosem szólhat a misszióról, azaz a “lelkek halászásáról”, hanem csupán a dialógusról, amely által a résztvevőknek mélyülhetnek a tapasztalatai. Egy plurális teológiai keretben nincs értelme senkit "megtéríteni" (utálom ezt a szót így használni!), hiszen Jézus nem kizárólagos. Sőt, ha most előveszem a szigorúbb énemet, akkor még azt is hozzáteszem: vitatkozni is bunkóság a vallások igazságáról a nagyon plurális teológia szerint. Ez a teológia megáll az ismerkedésnél és a másik tisztelettudó meghallgatásánál. Ha valaki annyira nem osztja ezt az erős pluralitást, az előző bejegyzésben említett anonim kereszténységre is gondolhat, ám már az sem úgy fogja fel a missziót, mint ami a más vallásúakat a megtérés felé mozdítja. Az evangélizáció inkább arra való, hogy “nevet adjon az anonimnek”, azaz a más vallású emberben már impilcit benne lévő isteni kijelentést explicitté tegye.

Ha véleményt kellene mondanom a pluralisztikus teológiáról, akkor ez röviden ennyi lenne: alaphangon elhibázottnak tartom, mert magát a pluralizmust is problémásnak látom. Persze bizonyos szempontból jó nekünk a mai, mondhatni fene nagy pluralizmus és egyenlőség a vallási piacon. De minél jobban élvezzük az előnyeit, annál kevésbé érzünk motivációt arra, hogy vitába szálljunk a hátrányaival. Ezért aztán a vallási pluralizmus kedves ellenségünk: miközben egyrészt örülhetünk annak, hogy szabadságot biztosít az embereknek és nem kényszeríti rájuk, hogy valamelyik hitet válasszák (ami kétségkívül nagyszerű!), mintha emellett megpróbálná kizárólagosságától megfosztani a hitünket. Írom mindezt annak ellenére, hogy egyébként abszolút nyitott vagyok a más hitűekkel folytatott, nem csak misszionáló célú eszmecserére!

Igaza van Liptay Lotharnak, aki élesen észrevette: a pluralitás a szándékokkal szemben nem gazdagítja, hanem szegényíti az Isteni Valóságot. Isten pluralizálása tulajdonképpen az Ő relativizálását jelenti - márpedig Isten nem lehet relatív. Vagy abszolút, vagy nem Isten. A pluralisztikus teológia tehát nem más, mint Isten megfosztása a saját istenségétől. Az igazi botrány persze ahogy fentebb írtam, a Jézus személye körüli értelmezés. Komoly teológiai akrobatamutatvánnyal lehet a Krisztusról szóló hagyományt úgy kimagyarázni, hogy azzal megfosszuk kizárólagosságától. Ismét Lothar szavaival élve:

“Amikor a régi keresztények azt mondták Jézusról, hogy az övén kívül “nem adatott az ég alatt más név, amely által megtartatnánk” (Csel 4,12), akkor ezt nem átvitt értelemben, egy költői hiperbolaként értették (...), hanem egyenes és konkrét értelemben, mint a dolgok tényleges állásának leírását. Nem maguk a régi hagyományok szerzői szánták az általuk elmondottakat átvitt, szimbolikus, kvázi “bekódolt” beszédnek. Mi vagyunk azok, akik így óhajtjuk olvasni őket.”

Az exkluzív Krisztusától megfosztott kereszténység szerintem kiherélt hit. Értelmetlen és erőtlen, szemétre való. De akkor mi lehet a helyes viszonyulás a más vallásokhoz? Hogyan lehetséges beilleszkedni a plurális-szekuláris világba egy olyan hittel, ami szeretné megőrizni a maga integritását és mégis vállalható kölcsönhatásba kerülni a többi vallással? Miként tudunk értelmesen kommunikálni másban hívőkkel anélkül, hogy egyrészt feladnánk a saját határainkat, másrészt a más vallásúak nem éreznék azt, hogy erőszakosan téríteni kívánjuk őket? Ezzel foglalkozom legközelebb, ha még nem unjátok. :-)