Bevallom, néha rápillantok a Mai Ige oldalára, ahol a szerkesztők minden napra egy-egy verset szemezgetnek ki a Bibliából, és egy mértéktartóan rövid üzenetben próbálják azt megmagyarázni. A Mai Ige mai igéje egy olyan témával foglalkozik, ami sokkal több kérdést vet fel, mint amennyit megválaszol. Lelkesíteni akar, de inkább csak kérdőjeleket zúdít a gondolkodó ember nyakába azzal kapcsolatban, mennyire nehezen érthető Isten kommunikációja. Most kicsit tépelődök - ha nem bírod keresztény gyomorral, inkább ne olvasd el!
Persze nem szeretném bántani az oldal és az igen népszerű kiadvány szerkesztőit, mert azt egyáltalán nem érdemlik meg. Sokak számára jelent sokat, amit tesznek, és velem is előfordult, hogy egy-egy jól elhelyezett kis eszmefuttatásuk megszólított vagy legalábbis képes volt elgondolkodtatni. Tulajdonképpen most is ez történt: a mára szóló magvas üzenet lényegi mondandója szerint Isten mindig elérhető a számunkra, mégpedig az imádság által. Míg a világban élő tekintélyszemélyek java részével átlagpolgár soha nem veheti fel közvetlenül a kapcsolatot (ha például a pápával szeretnék beszélgetni, nem valószínű, hogy megkapnám a telefonszámát), addig a "Világmindenség Nagyfőnökével" a nap bármelyik szakában szóba lehet állni. Hát nem csodálatos? Isten olyan, mint egy tökéletes pszichológus, akinek mindig üres a pamlaga. Bárki bármikor leheveredhet, és elpanaszolhatja búját-baját a Nagyfőnöknek, aki szeretetteljesen mosolyogva végighallgatja.
Megértem, hogy sokaknak szükségük van erre az istenképre. Sőt, ez az istenkép nem nevezhető hamisnak sem, hiszen Isten valóban bármikor meghallgat. Ahogy a "maiigések" írják, az imádság tulajdonképpen hozzáférés Istenhez.
De a kérdés nem az, hogy mi mikor fordulhatunk Istenhez - hanem az, hogy Ő mikor és hogyan fordul hozzánk?
Noha Isten minden imát hall, alapvetően nem hiszem azt, hogy minden imát meghallgat - vagy akár meg is válaszol. A probléma azonban nem is ez, hanem valami más: a Világmindenség Nagyfőnöke, aki a mennyei vonal túlsó végén várja a hívásainkat, nem szól bele egyértelmű hangon a kagylóba. Legalábbis nem úgy, ahogyan a Szentírásban tette. A Biblia hemzseg az olyan félmondatoktól, amelyek ehhez hasonlóan kezdődnek: "Az Úr pedig így szólt...". Itt és most nem a próféták üzenethirdetésére gondolok, akik Isten közvetett szócsöveiként tolmácsolták a mennyei üzenetet, hanem olyan istentapasztalatokra, melyek a bibliai narratívák szerint közvetlen kommunikációt sejtetnek. Például Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy áldozza fel a fiát, Izsákot. Ez egy borzasztóan megterhelő és csaknem felfoghatatlan kérés, amit Isten nyilvánvalóan félreérthetetlenül kellett kommunikáljon Ábrahám felé. De hogyan mondta ezt Isten? Füllel hallható hangon szólította meg a pátriárkát? Küldött valamiféle jelet számára? Egy emberen keresztül üzent? Esetleg Ábrahám "érzett valamit a szívében" (jelentsen ez most bármit), amit Isten hangjaként interpretált? A héber 'ámar kifejezés, ami a szövegnek ezen a pontján olvasható, egyszerűen a beszédet, szólást, kérdezést és feleletet, valamint ehhez hasonló teljesen hétköznapi kommunikációra utaló fogalmakat takar. Ebből tehát nehéz kiindulni, a Biblia pedig nem foglalkozik ezzel a kérdéssel mélységében - egyszerűen adottnak veszi, hogy Isten beszél, és akikhez szól, azok meghallják.
Vajon az a tény, hogy a Szentírás nem magyarázza Isten kommunikációjának milyenségét, egyszerűen annyit jelent, hogy hétköznapi módon kommunikált Isten? Olvasva a textusokat az ember igenlő válaszra hajlik. Amikor azt olvassuk, hogy Isten megszólít egy embert, akkor kétségkívül az a legtermészetesebb asszociációnk, hogy Isten ezt úgy teszi, ahogy mi is kommunikálunk egymással.
De pontosan ez az, amivel ma egyáltalán nem találkozunk. Ha valaki imádkozik Istenhez, akkor kinyitja a száját, és halkan vagy hangosan verbalizálja az üzenetét - épp úgy, ahogy egy másik emberrel is teszi. Ám a válasz Istentől annyiféle csatornán érkezhet, hogy azon csaknem lehetetlen kiigazodni. Az alapvető mód természetesen, amit minden keresztény magától értetődőnek tekint, hogy a Biblián keresztül szólít meg bennünket Isten. De ez a válasz is csak újabb kérdésekhez vezet. Hogyan történik mindez? Éppen ott nyílik ki a Szentírás számunkra, ahol kell? Megérzünk valamit, amikor olvassuk? Valaki prédikál nekünk, és abban fedezzük fel Isten válaszát? Húzunk egy igekártyát, amin éppen nekünk szóló vers van a Bibliából? Olvasunk egy kommentárt és a magyarázatból felsejlik, elevenné válik Isten szava előttünk? Természetesen ezek bármelyike lehetséges. De ha kitekintünk a Bibliából, éppen így előfordulhat, hogy Isten a körülményeinken, egy másik ember szavain át, a benyomásainkon, a kudarcélményeinken, a sikereinken, a betegségeinken vagy millió más módon beszél hozzánk. Isten tehát akárhogyan kommunikálhat velünk a mai értelmezések szerint. Úgy tűnik, kivéve egyetlen csatornát: a közvetlen, hallható, füllel is érzékelhető beszédet.
Az a tény pedig, hogy az ember imája egy konkrét forrásból, a szájából hangzik, míg az imára adott válasz gyakorlatilag akármikor és akárhogyan érkezhet, elképesztően nehézzé tesz bármiféle kommunikációt. Egy ilyen kommunikációs térben szinte csak az ember kreativitására van bízva, hogyan és miből ismer fel egy konkrét üzenetet a maga számára. Bocsánatot kérek az érzékenyebb olvasóimtól, és igazán nem akarok semmi blaszfémikusat mondani, de sokszor azon tűnődök, az ilyen jellegű találgatások arról, hogy mit üzen nekünk Isten, miben is különböznek a tenyérjóslástól, amikor a kéz vonalaiból akarja valaki kitalálni a sors válaszát, vagy a horoszkóptól, amikor minden életjelenségbe belelát valami jelentőset? Míg az olyasféle okkult praktikákat mélységesen megvetjük, melyek a kávézaccból akarják kisilabizálni az üzenetet, meg vagyunk győződve arról, hogy Mari néni azért lépett bele a forró vízzel teli lavórba, mert nem ment el a szerdai imaórára.
Mindez annak a fényében rendkívül furcsa, hogy alapvető meggyőződés a kereszténységben, hogy Isten kifejezetten keresi az emberrel való találkozást és párbeszédet. A Világmindenség Nagyfőnöke valóban bármikor elérhető a mi számunkra, de konkrétan hogyan ér el Ő bennünket? Erről is olvasnék egyszer egy mai igét a Mai Igében.
Persze nem szeretném bántani az oldal és az igen népszerű kiadvány szerkesztőit, mert azt egyáltalán nem érdemlik meg. Sokak számára jelent sokat, amit tesznek, és velem is előfordult, hogy egy-egy jól elhelyezett kis eszmefuttatásuk megszólított vagy legalábbis képes volt elgondolkodtatni. Tulajdonképpen most is ez történt: a mára szóló magvas üzenet lényegi mondandója szerint Isten mindig elérhető a számunkra, mégpedig az imádság által. Míg a világban élő tekintélyszemélyek java részével átlagpolgár soha nem veheti fel közvetlenül a kapcsolatot (ha például a pápával szeretnék beszélgetni, nem valószínű, hogy megkapnám a telefonszámát), addig a "Világmindenség Nagyfőnökével" a nap bármelyik szakában szóba lehet állni. Hát nem csodálatos? Isten olyan, mint egy tökéletes pszichológus, akinek mindig üres a pamlaga. Bárki bármikor leheveredhet, és elpanaszolhatja búját-baját a Nagyfőnöknek, aki szeretetteljesen mosolyogva végighallgatja.
Megértem, hogy sokaknak szükségük van erre az istenképre. Sőt, ez az istenkép nem nevezhető hamisnak sem, hiszen Isten valóban bármikor meghallgat. Ahogy a "maiigések" írják, az imádság tulajdonképpen hozzáférés Istenhez.
De a kérdés nem az, hogy mi mikor fordulhatunk Istenhez - hanem az, hogy Ő mikor és hogyan fordul hozzánk?
Noha Isten minden imát hall, alapvetően nem hiszem azt, hogy minden imát meghallgat - vagy akár meg is válaszol. A probléma azonban nem is ez, hanem valami más: a Világmindenség Nagyfőnöke, aki a mennyei vonal túlsó végén várja a hívásainkat, nem szól bele egyértelmű hangon a kagylóba. Legalábbis nem úgy, ahogyan a Szentírásban tette. A Biblia hemzseg az olyan félmondatoktól, amelyek ehhez hasonlóan kezdődnek: "Az Úr pedig így szólt...". Itt és most nem a próféták üzenethirdetésére gondolok, akik Isten közvetett szócsöveiként tolmácsolták a mennyei üzenetet, hanem olyan istentapasztalatokra, melyek a bibliai narratívák szerint közvetlen kommunikációt sejtetnek. Például Isten azt mondta Ábrahámnak, hogy áldozza fel a fiát, Izsákot. Ez egy borzasztóan megterhelő és csaknem felfoghatatlan kérés, amit Isten nyilvánvalóan félreérthetetlenül kellett kommunikáljon Ábrahám felé. De hogyan mondta ezt Isten? Füllel hallható hangon szólította meg a pátriárkát? Küldött valamiféle jelet számára? Egy emberen keresztül üzent? Esetleg Ábrahám "érzett valamit a szívében" (jelentsen ez most bármit), amit Isten hangjaként interpretált? A héber 'ámar kifejezés, ami a szövegnek ezen a pontján olvasható, egyszerűen a beszédet, szólást, kérdezést és feleletet, valamint ehhez hasonló teljesen hétköznapi kommunikációra utaló fogalmakat takar. Ebből tehát nehéz kiindulni, a Biblia pedig nem foglalkozik ezzel a kérdéssel mélységében - egyszerűen adottnak veszi, hogy Isten beszél, és akikhez szól, azok meghallják.
Vajon az a tény, hogy a Szentírás nem magyarázza Isten kommunikációjának milyenségét, egyszerűen annyit jelent, hogy hétköznapi módon kommunikált Isten? Olvasva a textusokat az ember igenlő válaszra hajlik. Amikor azt olvassuk, hogy Isten megszólít egy embert, akkor kétségkívül az a legtermészetesebb asszociációnk, hogy Isten ezt úgy teszi, ahogy mi is kommunikálunk egymással.
De pontosan ez az, amivel ma egyáltalán nem találkozunk. Ha valaki imádkozik Istenhez, akkor kinyitja a száját, és halkan vagy hangosan verbalizálja az üzenetét - épp úgy, ahogy egy másik emberrel is teszi. Ám a válasz Istentől annyiféle csatornán érkezhet, hogy azon csaknem lehetetlen kiigazodni. Az alapvető mód természetesen, amit minden keresztény magától értetődőnek tekint, hogy a Biblián keresztül szólít meg bennünket Isten. De ez a válasz is csak újabb kérdésekhez vezet. Hogyan történik mindez? Éppen ott nyílik ki a Szentírás számunkra, ahol kell? Megérzünk valamit, amikor olvassuk? Valaki prédikál nekünk, és abban fedezzük fel Isten válaszát? Húzunk egy igekártyát, amin éppen nekünk szóló vers van a Bibliából? Olvasunk egy kommentárt és a magyarázatból felsejlik, elevenné válik Isten szava előttünk? Természetesen ezek bármelyike lehetséges. De ha kitekintünk a Bibliából, éppen így előfordulhat, hogy Isten a körülményeinken, egy másik ember szavain át, a benyomásainkon, a kudarcélményeinken, a sikereinken, a betegségeinken vagy millió más módon beszél hozzánk. Isten tehát akárhogyan kommunikálhat velünk a mai értelmezések szerint. Úgy tűnik, kivéve egyetlen csatornát: a közvetlen, hallható, füllel is érzékelhető beszédet.
Az a tény pedig, hogy az ember imája egy konkrét forrásból, a szájából hangzik, míg az imára adott válasz gyakorlatilag akármikor és akárhogyan érkezhet, elképesztően nehézzé tesz bármiféle kommunikációt. Egy ilyen kommunikációs térben szinte csak az ember kreativitására van bízva, hogyan és miből ismer fel egy konkrét üzenetet a maga számára. Bocsánatot kérek az érzékenyebb olvasóimtól, és igazán nem akarok semmi blaszfémikusat mondani, de sokszor azon tűnődök, az ilyen jellegű találgatások arról, hogy mit üzen nekünk Isten, miben is különböznek a tenyérjóslástól, amikor a kéz vonalaiból akarja valaki kitalálni a sors válaszát, vagy a horoszkóptól, amikor minden életjelenségbe belelát valami jelentőset? Míg az olyasféle okkult praktikákat mélységesen megvetjük, melyek a kávézaccból akarják kisilabizálni az üzenetet, meg vagyunk győződve arról, hogy Mari néni azért lépett bele a forró vízzel teli lavórba, mert nem ment el a szerdai imaórára.
Mindez annak a fényében rendkívül furcsa, hogy alapvető meggyőződés a kereszténységben, hogy Isten kifejezetten keresi az emberrel való találkozást és párbeszédet. A Világmindenség Nagyfőnöke valóban bármikor elérhető a mi számunkra, de konkrétan hogyan ér el Ő bennünket? Erről is olvasnék egyszer egy mai igét a Mai Igében.