Peregtek a lapok - legjobb olvasmányélményeim idén

Ismerőseim közül néhányan alkalomadtán felteszik a kérdést: "hogy a fenében van neked ennyi időd olvasni?" A válaszban semmi misztikus vagy bonyolult nincs részemről: mert szeretek és pont. És ami az embernek fontos, arra kerít időt magának, ezt határozottan állítom - minden klasszikus kikerülő válasz ellenére, amikor állandóan panaszkodunk az időhiány miatt. A lényeg azonban nem én vagyok, és nem is a műveltségem szeretném megcsillogtatni, hanem inkább merítek egy kisebb csokrot az idén olvasott legjobb könyveim közül, hátha meghozom mások étvágyát is az olvasáshoz!

Szóval, ha bárki is félreértené ezt a bejegyzést, semmiképpen nem az a célom, hogy megvillantsam saját olvasottságomat és flexeljek azzal, mennyi könyvet olvastam el egy év alatt. Erről szó sincs. Egyrészt, minél többet olvas az ember, csak arra ébred rá újra meg újra, hogy bőséges tudáshiánnyal küszködik és a könyvek nemcsak tanítják, de ezt az érzést is elmélyítik benne! Másrészt az idei év "kudarc" volt számomra abban, hogy sorban álltak fontos kötetek, amire egyszerűen már nem jutott időm - túl sok a jó könyv, túl rövid az élet. Az olvasás nagyszerű foglalatosság, és ha az én olvasóim közül bárki kedvet kap a most következő kötetek beszerzésére, az külön boldogság számomra. Az itt felsoroltaknál jóval több könyvet olvastam el ebben az évben, de igyekeztem a blog koncepciójához igazodva csak a vallástudományhoz-teológiához kapcsolható kötetetek közül azokat kiválasztani, melyek valami oknál fogva emlékezetesek maradtak számomra.

Kezdjük is a válogatást egy velejéig teológiai kis kötettel, ami Giczy György nevéhez köthető: "Törvénytisztelet és messianizmus a Talmudban és a középkori zsidó-keresztény disputákon." Izgalmas és borzongató a cím ugye? Hát, mitagadás, egyáltalán nem az... Sőt, maximum csak a teológia iránt erősen érdeklődőknek tűnhet vonzónak. Szögezzük le tehát, hogy ez a vékonyka könyv nem egy krimi, de ha mégis képes valaki rászánni az időt, alapos betekintést kaphat abba a kérdésbe, hogyan képzelte el a zsidóság a messianizmust és vajon utalnak-e Jézus Krisztusra rabbinikus források - akár elmarasztaló stílusban? Akit a judaizmus és Krisztus kapcsolata érdekel, szerintem igen jól jár a könyv elolvasásával! Terjedelméhez képest persze tömény írásról van szó, de maga a téma sem éppen könnyű.

Ha már egy ennyire hard-core teológiai művel kezdtem a listát, kapjon most helyet egy igen vaskos, ámde hangos röhögésre késztető egyháztörténeti kötet is! Igen, nem gépeltem el semmit az előző mondatban, merthogy Nick Page "A kereszténység majdnem tévedhetetlen története" című opusza pontosan így jellemezhető. Bevallom őszintén, engem nagyon felvillanyozott az egyébként történészként is alaposnak tűnő Page könyve, aki képes volt valódi humorral fűszerezett egyháztörténetet letenni az asztalra. Azon túl, hogy az olvasó igazán jól szórakozva szépen megtanulja a kereszténység mintegy kétezer éves sztorijának legfontosabb ismérveit, kap még egy csomó valóban mulatságos karikatúrát, valamint az "ihatnál-e egyet vele?" című keretes írásokban egy-egy ismert egyháztörténeti figura karakterlapját is. Komolyan gondolom, ha ilyesféle művekből történne az egyháztörténeti oktatás, a tárgy a teológiai karok egyik legnépszerűbb kurzusává nőné ki magát!

John Lennox ebben az évben nálam duplázott. Az ismert oxfordi matematikus-valláskutató két könyvével is nagyon fontos lenyomatokat hagyott a lelkemben. Az "Isten a célkeresztben" című könyve a divatos újateista eszmékkel száll szembe, míg a "Determinált hit?" az erős kálvinista teológiát teszi kritikai mérlegre. Utóbbi kötetre legalábbis nekem nagy szükségem volt, mert ahogy néhány blogbejegyzésben fejtegettem is idén, a determinista világkép lelki síkon alaposan megkeserítette az életemet. Hálás vagyok Lennoxnak, hogy segített olyan kérdéseket megfogalmazni, melyek puszta feltevése után oldottabban voltam képes rátekinteni saját sorsomra, ráadásul azzal a nagyképű kijelentéssel is hitegetem magam azóta, hogy talán picit közelebb kerültem a valóság természetének jobb megértéséhez. Fontos, hogy Lennox nem "bántani" akarta a kálvinistákat, csupán rámutat a könyörtelen predestinációs logika élhetetlenségére és vállalhatatlanságára.

Lehet, hogy ez az én műveletlenségem miatt van, de korábban még sosem hallottam Charlie Trimm nevét. Most azonban elolvastam tőle a "The Destruction of the Canaanites"című könyvecskét, ami a címének megfelelően az ószövetségi kánaánita hadjáratokkal foglalkozik. Ez egy számomra szinte emészthetetlen bibliai jelenség, amiről sorozatot is írtam már itt a blogban, úgyhogy időről-időre előszedem magamnak a témát, és próbálom kicsit jobban megrágni - hátha találok benne valami újat. Igen kellemes csalódásomra ez a könyv nagyon korrektül kezeli ezt a kényes kérdést. Trimm szépen összeszedte a piacon lévő összes magyarázatkísérletet, és nemcsak klassz csokorba rendezte ezeket, hanem kitért mindegyik előnyére és hátrányára is. A könyvet azoknak ajánlom, akik áttekintő jelleggel szeretnének "végigmustrálni" a kínálatot, hogy a véres ószövetségi történetekhez mégis miféle válaszkísérletekkel érdemes közelíteni! Ahogy a témában eddig megjelent könyvek, úgy persze ez sem adja meg a végső feleletet, de a sokféle látásmód mégis segít a kényelmetlen kérdések kezelésében.

Nem kifejezetten teológia munka, de mindenképpen érinti a vallás világát Robert Harris kiváló és végig nagyon érdekes "Konklávé" című krimije. A könyv egy pápaválasztás feszültséggel, intrikákkal és fordulatokkal teljes sztorijáról szól a Vatikán bezárt kis világában, aminek hangulatát Harris kiválóan megteremti. A történet főhőse az egész konklávé lebonyolításával megbízott Lomelli bíboros, aki pedáns fegyelmezettséggel igyekszik a katolikus egyházat hozzásegíteni az új pápájához - közben megküzdve a bürokrácia diktálta szabályokkal, az egymással rivalizáló jelöltekkel és olykor saját belső hitével is. A könyv nekem nagyon tetszett, végig lekötött, és ahogy haladt előre, egyre jobb lett: egészen a kissé gyomorszájba vágó végkifejletig, amire bevallom őszintén nem számítottam! A regényből egyébként mozifilm is készült Ralph Fiennes főszereplésével, állítólag az is nagyon jól sikerült. (De én a könyvet ajánlom inkább, mint tudjuk, mindig az a jobb!)

Befejezésül egy igazán különleges élettörténetet is a figyelmetekbe ajánlok, melyet az evangelikál hívő, egyben biológus-teológus Denis O. Lamoureux jegyez. Ha valaki régóta olvassa a blogomat, az ő nevével biztosan találkozhatott, hiszen Lamoureux olyan keresztény, aki elfogadja az evolúciót és a könyvei, előadásai, munkássága is többnyire ezzel a kérdéssel kapcsolatosak. Ez a kötete azonban nem a tudományos kérdések nyomába ered, hanem inkább önéletrajz, ahogyan az ateizmusból átlépett a hit mezőjére, onnan fanatikus kreacionista lett belőle, majd végül kikötött a teista evolúciónál. Ezt az egész folyamatot ő maga egyébként végignaplózta - a könyv érdekessége is részben az, hogy saját maga korábbi bejegyzéseit idézi -, spirituális értelemben pedig Istennel való küzdelemként élte meg. A könyv persze azért is tetszett nekem, mert saját magam utazásának bizonyos állomásait ugyancsak felfedeztem benne...

Nos, remélem a fenti kínálatból volt legalább egy olyan írásmű, ami megragadta valaki fantáziáját.  Ami számomra persze még külön öröm és kiváltság, hogy ebben az évben jelent meg első könyvem is a Károli-L'Harmattan gondozásában: ez mindenképpen egy mérföldkő számomra. Ezzel a bejegyzéssel szeretnék mindenkinek áldott karácsonyt és egy remek új esztendőt kívánni! A blog legközelebb januárban fog frissülni! Mindenkinek minden jót, olvassatok sokat!

Tovább

Jelentem: megjelentem!

Nem minden nap fordul elő velem, hogy egy könyvem megjelenik a könyvpiacon - de ez az esztendő még ezt a mérföldkövet is elhozta az életemben. Tehát magyarul és egyszerűen: kapható első könyvem, amit a doktori disszertációm alapján írtam. Kétszázhúsz oldal gondolatébresztés egy szerintem amúgy is gondolatébresztő témában...

Ha puszta reklámot akarnék csinálni magamnak - és talán nem lesz meglepő, hogy persze azt is akarok -, akkor elegendő lenne most beszúrni ide egy linket, aztán hozzátoldani egyetlen mondatot: "rendeld meg innen". Persze örülök, ha valaki tényleg úgy dönt, hogy beszerzi a könyvemet, ami a blogomban többször is tárgyalt fowleri hitfejlődés elméletről, az opponens teóriákról, valamint az elmélet gyakorlatba ültethetőségéről szól. A disszertációhoz képest egyébként javított és némileg bővített verzióban. Magát a kötetet pár hete mutattuk be témavezető professzoraim színpadi segítségével együtt  - egy véleményem szerint remek hangulatú beszélgetés keretében. 

Azonban minden önreklámnál fontosabb és számomra személyesebb maga a téma, amiről az egész kötet szól. Egy könyvet be lehet és be is kell fejezni, de egy ilyen kérdés talán soha nem lezárható. Nemcsak azért, mert az ember hite az élete utolsó pillanatáig folyamatos mozgásban van, mindig változik, formálódik, új felismerésekkel gyarapodik vagy régebbiek újraértékelésével alakul át - hanem azért is, mert bőven vannak még olyan irányok, melyek felé Fowler felismerései alapján el lehet indulni.

Csak gondolatkísérletként vetem itt fel azt, amin néhanapján töprengeni szoktam. A könyv utolsó - szerintem egyébként legizgalmasabb - fejezetében a gyakorlati teológia keretei között vizsgálom milyen szerepe lehet a hitfejlődés elméletének egy keresztény gyülekezetben. Például hogyan prédikáljon egy igehirdető, ha szeretné tekintetbe venni, hogy a hallgatói más és más "fejlődési szinten" vannak a hitükben? Hogyan lelkigondozzon egy lelkipásztor, ha ügyelni kíván a hozzá segítségért forduló ember "hitszintjére"? Vagy mitől lesz egy missziós területen tevékenykedő tanú, aki éppen a hitéről beszél másoknak, hiteles? Ehhez melyik "hitszinten" érdemes tartózkodnia?

Jól bemutatok mindenkinek, tőlem jobbra témevezetőim: dr. Németh Dávid és dr. Siba Balázs

Összefoglalva a fenti kérdéseket, felmerült bennem a fejlesztő gyülekezet puszta elképzelése. Itt persze most valamiféle precíz, definíciószerű meghatározást kellene adnom arról, mit értek pontosan a kifejezés alatt. Mivel egy kósza ötletről van szó, nagyon szabatos meghatározásra most (még) nem vállalkoznék. De a fejlesztő gyülekezet talán leginkább egy olyan keresztény közösség, ahol nemcsak konzerválni akarják az emberek hitét, megtartani azt, ami megvan, hanem a meglévő szintre építve tudatosan ösztönözni kívánják a hívőket a továbblépésre - például a fowleri skálán. Ezt persze le kellene bontani konkrétumokra is, mert csak ennyit mondani pusztán egy szép gondolat és nem több. Csupán egyetlen területet kiragadva: egy fejlesztő gyülekezetben a lelkigondozás nemcsak akkor történik, amikor valami "lelki probléma" felüti a fejét, hanem akkor is állandóan zajlik, ha éppen minden rendben megy az egyén életében. Ilyen kontextusban a lelkigondozó nem problémamegoldáshoz segítő ember lesz, hanem a növekedési lehetőségek és potencialitások keresésében és feltárásban nyújthat kezet.

Ezen a ponton inkább megállok, és áruba bocsájtom a fejlesztő gyülekezet ötletét: szabad a vásár, bárki hozzászólhat! És persze ameddig gondolkodtok, akár meg is rendelhetitek a könyvemet a L'Harmattan kiadó oldaláról: kattintsatok ide!

Tovább

Mártír vagy fanatikus?

Az előző bejegyzésben Rudolf Höss emlékiratai kapcsán említettem, hogy van még egy tanulságos vonása mindannak, amit az auschwitzi táborparancsnok leírt saját könyvében - és sajnos ez a tanulság nagyon konkrét módon éppen a vallást, a hitet, Isten követését érinti. A haláltáborokban ugyanis volt egy konkrét csoport, akiket kifejezetten a hitükért küldtek a gázkamrákba, és bár azt szeretném mondani, hogy ezek az emberek hősi halált haltak (valahol így is van), mégsem vagyok képes ezt ennyivel letudni.

Mindenki tudja, hogy Auschwitz többnyire a zsidóság megsemmisítésének emblematikus helye, ahol az emberiség egyik legnagyobb bűntettét követték el Isten választott népe ellen. Nem csökkentve ennek a kijelentésnek a súlyát, voltak azonban más csoportok is, akik ezerszámra haltak meg a Rudolf Höss vezette halálgyárban: cigányok, oroszok, melegek. És akadt egy kifejezetten vallási okokból elpusztításra kijelölt társaság is, mégpedig Jehova Tanúi.

Most nem szeretnék azzal foglalkozni, hogy Jehova Tanúi kicsodák és milyen teológiai jellegű vitám van velük. A klasszikus keresztény Szentháromság-tan tagadása jelen kérdés szempontjából többnyire irreleváns. Auschwitzban ez ugyanis nem volt fontos. A náci rezsim mindösszesen annyit látott ezekben az emberekben, hogy Istent (Jehovát) makacsul követik, megtagadják a katonai szolgálatot és a tisztelgést az állami intézmények előtt, valamint állandóan a Bibliára hivatkoznak. Ez így együtt elegendő ok volt a gázkamrára.

Számomra kifejezetten meglepő, hogy Rudolf Höss milyen sokat ír róluk az emlékirataiban. Úgy fogalmaz, hogy Jehova Tanúi szorgalmasan dolgoztak a táborban, készségesek voltak, sőt az ő személyes háztartásában három évig két Tanú is besegített: "A feleségem gyakran mondogatta, hogy ő sem tudna jobban gondoskodni mindenről, mint ez a két asszony." Úgy tűnik, mintha ezeknek az embereknek lett volna valamiféle külön megbecsültségük a táborokban, ami a többi csoport tagjaira nem volt ennyire jellemző. Miért történt így?

Talán azért, mert Jehova Tanúi groteszk módon elégedettek voltak a sorsukkal Auschwitzban. Ennek oka természetesen az, hogy hitük szerint a szenvedéseiknek és haláluknak óriási jutalma lesz Jehovánál. Höss korábban a sachsenhauseni koncentrációs tábor parancsnoka is volt, ahol akadt két "fanatikus jehovista": ezek olyan "szenvedélyes odaadással fogadták a testi fenyítést, hogy az ember szinte kénytelen volt feltételezni, hogy perverz hajlamaik vannak". Amikor közölték velük, hogy ki fogják végezni őket, szinte magukon kívül voltak az örömtől, majdhogynem követelték saját agyonlövetésüket, és futólépésben mentek a kivégzés helyszínére. Jehovánál akartak lenni, amire óriási áldásként gondoltak. Megdicsőülten álltak a golyófogó fal előtt, felemelt karokkal - a látvány kapcsán még a szörnyeteg Rudolf Höss is mintha megdöbbenne, amikor így fogalmaz: "Ilyennek képzeltem az első keresztény mártírokat, amikor az arénában arra vártak, hogy széttépjék őket a vadállatok. Átszellemült arccal, szemüket az égre emelve, imára kulcsolt és magasba emelt kézzel mentek a halálba." A könyv azt is megemlíti, hogy a kivégzésben részt vevő katonák is teljesen a látvány hatása alá kerültek.

Az ember azt gondolná tehát, hogy Jehova Tanúi valamiféle mártírhalált halva jó példát mutattak a náciknak. Legalább némelyiküket picit elgondolkodtatták, talán voltak köztük, akiket jobb útra térítettek? Még a legkérgesebb szívű német katona is megáll ilyenkor és megkérdezi magától, tényleg egy fanatikust pusztít el ilyenkor vagy jámbor, Istent követő embereket, akikre inkább fel kellene néznie? Ahogyan Tertullianus is beszélt az ókorban a mártírokról, szinte buzdítva a római hatalmat, hogy nyugodtan kaszáljon csak végig a keresztényeken, hiszen a mártírok vére magvetés, mintha ehhez hasonló jelenetet látnánk a náci haláltáborokban. 

Sajnos azonban mindez csak egy romantikus kép, amelyben az ördög máshol lakozik. Rudolf Höss és társai számára tényleg követendő és jó példák voltak Jehova Tanúi, csak nem úgy, ahogyan mi szeretnénk erről hallani. A Tanúk hitbeli odaadásából nem azt olvasták ki ugyanis, hogy az istenfélelem milyen nagyszerű dolog és ilyen embereket kivégezni mennyire szörnyű bűn. Hanem valami egészen mást: az odaadó fanatizmus erejét. Nagyon tanulságosak Höss szavai, amikor ezt írja:

"Himmler és Eicke számtalanszor állították a bibliakutatók fanatizmusát követendő példaként az embereik elé. Éppolyan fanatikusan, éppolyan rendíthetetlenül kell az SS tagjainak hinni a nemzetiszocializmus eszméjében és Adolf Hitlerben, mint ahogy a bibliakutatók hisznek Jehovában - mondták. Adolf Hitler országa csak akkor fog tartósan fennállni, ha az SS tagjai világnézetileg ilyen fanatikus hívők lesznek. Csak az énjükről az eszméért lemondani hajlandó fanatikusok közreműködésével lehet egy világnézetet elterjeszteni és folyamatosan fenntartani."

Van ebben valami elborzasztó, még ha nincs is benne semmi meglepő. Jehova Tanúi hősies mártírhalálából kivégzőik nem azt olvasták ki, amit kellett volna. Ők nem a mártírokat, hanem a végsőkig elmenni képes fanatikusokat látták bennük. Nem a hitükre lettek kíváncsibbak, ami ilyen odaadásra sarkallta őket, csupán azt a viselkedést irigyelték el tőlük, hogyan halnak meg egy eszméért. Gyöngyök kerültek a disznók elé. Számukra a "jehovisták" nem a mélyen hívő emberek ideáltípusai, hanem a fanatizmus eszményi képviselői lettek.

Szerintem ennek óriási tanulsága van a mi számunkra is.

Persze elkényelmesedett nyugati emberként nem olyan kontextusban állunk a társadalom előtt, ahogyan ezek a szerencsétlen Tanúk a haláltáborokban. Ám ettől még hatalmas kihívás számunkra nemcsak az, hogy mit mutatunk magunkból és hogyan, hanem az is, hogy miként olvassák az életünket azok, akik látnak bennünket. Nyilvánvaló, hogy az emberek elsőként azt fogják észrevenni bennünk, ami bennük is megvan. A nácik fanatikusok voltak, természetszerűen felismerték tehát Jehova Tanúiban is a fanatizmust. De a hermeneutikájuk ezen a ponton meg is állt. A hitük tartalmára már nem voltak kíváncsiak. Tudomásul kell venni, hogy az emberek jó része pont így viszonyul hozzánk. A hitünk tartalma alapvetően nem izgatja őket, a viselkedésünk annál inkább: ha azt szeretnénk, hogy ne utóbbival legyenek elfoglalva, hanem eljussanak előbbihez is, mégis komoly figyelmet kell fordítani utóbbira. Én nem szeretném, hogy "félreolvassanak" az emberek - noha persze ezt nem tudom teljesen megakadályozni, nem csupán rajtam múlik. De amit lehet, szeretnék megtenni ezért. 

Furcsa dolog, de komolyan úgy érzem, ez a bolond Höss most segített nekem! Nem gondoltam eddig sem gyűlölködve Jehova Tanúira, de általában határozottan elutasítom őket, még szóba állni se vagyok hajlandó velük, ha hozzám szólnak az utcán és próbálnak beszédbe elegyedni velem. A könyv hatására viszont úgy érzem elmozdult bennem valami - mégpedig pozitív irányban. Ha ez az őrült náci csak a fanatikust látta meg bennük, akkor én többet szeretnék. Nem, nem fogadom el és határozottan elutasítom a tanaik jó részét ezt követően is, de nem akarom őket emiatt lenézni és elvetni. A gonosztól annyit meg kell tanulnunk, hogy jobbak akarjunk lenni nála. Ha erre sem vagyunk képesek, akkor veszítünk el mindent, ami számít.

Tovább

A vérszomjas bestia

Valószínűnek tartom, ha valaki szereti a dogmatikát, a hamartiológia így sem tartozik a kedvenc területei közé. Pedig a bűnnel foglalkozó teológiai kérdések elképesztően fontosak: ha manapság valahol látunk úttévesztéseket, az pont ez a kérdés. Ugyanakkor legalább ilyen fontos az is, hogy a bűnről ne csak egyféleképpen, azaz a teoretikus dogmatika módján beszéljünk. Néha egy olyan könyv jobban megérteti az emberrel a bűn lényegét, aminek semmi köze a dogmatikához. Egy ilyen könyv volt a kezemben, mégpedig az auschwitzi táborparancsnok, Rudolf Höss írása, amelyet most ismét kiadtak magyar nyelven.

Száznegyven oldal teleírt lap, és még húsz-harminc oldal egyéb témák: ezt hagyta maga után Rudolf Höss, a hírhedt haláltábor első számú mészárosa, aki egymilliónál is több ember haláláért felelős. A róla szóló zseniális film egy hónappal ezelőtt került a mozikba, nem csoda, hogy az emlékiratait újra megjelentették magyar nyelven. Végigolvastam, habár őszinte leszek, volt néhány olyan gondolat, ahol fizikai nyomást éreztem a gyomromban, a rosszullét környékezett. Höss elmélkedéseit meglehetősen cinikusan ezzel fejezi be: "A nyilvánosság lássa csak bennem továbbra is a vérszomjas bestiát, a szörnyű szadistát, milliók gyilkosát, mert a széles tömegek képtelenek másképpen elképzelni Auschwitz parancsnokát. Úgysem fogják megérteni soha, hogy neki is volt szíve, és nem volt rossz ember".

Ez az ember egymilliónál több bestiálisan kivégzett, náci ideológia miatt széttrancsírozott, agyonvert, tarkónlőtt, elgázosított, majd szénné égetett, hamvait a folyókban szétszórt gyermek, nő és férfi után tulajdonképpen "nem rossz ember"-nek nevezi önmagát és gyakorlatilag a közvélemény értetlenségére mutat rá. Vérfagyasztó ez önmagában - s egyben az egyik kiváló hamartiológiai tanulsághoz is elvezet: mindegy, hogy egy embert ölsz meg vagy egymilliót abban a tekintetben, ha nem ismered fel amit tettél. Bűntudat nélkül nincs az a vérfürdő amit ne tudnál a magad számára megmagyarázni. Rudolf Höss lelkét felfalta a nemzetiszocializmus, és ezzel együtt láthatóan azt a képességét is, hogy érteni legyen képes mi a bűn.

De az igazi sokkot a könyvet elolvasva az okozza, hogy ennek ellenére mégsem szűnt meg önazonos lenni. Ahhoz hasonlóan, ahogy Pál apostol éppen saját fanatizmusából kitörve keresztény lett, s mégis megőrizte személyisége alapvonásait, Höss éppen ellenkező utat járt be: egy antipálfordulatot. Életrajzából kiderül, hogy eredetileg papnak készült(!), de gyóntató atyája kifecsegte édesapjának titkos bűneit, így ennek köszönhetően megroppant az egyházba és a vallásba vetett bizalma. Aztán egyre messzebb és messzebb távolodott Istentől, míg végül a hitben gonoszságot és elvetendő jelenséget azonosított a maga számára. Ugyan később is vallásosnak nevezte magát, de ez már csak lelki pózolás valódi szívbeli hit nélkül. Ezt többször kiemeli a könyvében. Nem akarom persze azt mondani, hogy azért lett belőle táborparancsnok Auschwitzban, mert elfordult a hittől. De azt viszont nagyon is akarom mondani, hogy ha nem fordult volna el, az élete jó eséllyel egyáltalán nem így alakul. 

Rudolf Höss kapcsán azonban a leginkább sokkoló felismerés mégis az, amit az ember iszonyúan vonakodva hajlandó csak beismerni magának, és bármi áron kerülni igyekszik, hogy kimondja. Ahogy a könyvet olvassuk, lapról-lapra formálódik bennünk a gondolat, amitől legbelül állandóan menekülni akarunk. Ez pedig úgy szól, hogy bizonyos értelemben Höss sehogyan sem tűnik különleges szörnyetegnek. Bár az lett volna! Dühöngő bolond, tajtékzó őrült, akire zubbonyt lehet húzni és akkor könnyen rámutathatnánk: hát ez a srác totálisan bekattant, nem normális, vagyis az a lényeg, hogy gyökeresen más, mint mi vagyunk. De Rudolf Höss sajnos nem ilyen volt. Teljesen átlagosak tűnik, sőt bizonyos gondolatai talán még rokonszenvesek is. Ha az utcán találkoznánk, ha szimplán csak beszélgetnénk vele, jó eséllyel egy halálosan átlagos, sőt kedves fiatalembernek vélnénk. Összezavaró ez: ha nem tudnám kicsoda, pont olyan lenne, mint bárki más. Akármelyik ember körülöttem. Vagy... esetleg én magam?

Azért ez túlzás. Ugye én soha nem csinálnék ilyet. Engem máshogyan neveltek. Más fából faragtak. A légynek se tudnék ártani, nem vagyok erőszakos ember. És akkor elkezdjük megmagyarázni, hogy biztosan találunk valamit Höss családjában, a környezetében, a szerencsétlen történelmi helyzetben, vagy bármiben, ami így együtt olyan életúthoz vezette, hogy végül az lett belőle, aki lett: egy szörnyeteg. Persze azt tényleg nem szeretném mondani, hogy bármelyikünk biztosan lehetne Rudolf Höss - ez így nem volna igaz. Mert nekünk valóban mások a körülményeink és talán az alapszemélyiségünk is. Valahol viszont mégis letaglózó beismerni, hogy adott körülmények között nem tudjuk mi milyenek lennénk, és a Rudolf Höss-féle szörnyetegek pontosan erre emlékeztetnek minket. A saját kiszámíthatatlanságunkra, a saját belső bizonytalanságunkra, a kibillenthetőségünkre. Utálatos ezt beismerni. Undorító még a gondolat is, hogy hasonló fordulat szinte bárkivel megtörténhet.

Rudolf Höss nem attól volt "vérszomjas bestia", mert ilyenné tette a családja, a náci propaganda, a körülmények - noha ezek így együtt iszonyú sokat nyomtak a latban. Az igazi szörnyeteg az a bűnre való fogékonyság, ami sajnos mindannyiunkban jelen van. Más kérdés, mi hogyan rezonálunk rá, mit kezdünk vele, mennyire engedjük tombolni, de ez a hajlam bizony mindenkiben ott lapul. És úgy képes uralni az embert, hogy adott esetben észre sem veszi, sőt akár önként szolgáltatja ki magát neki. Kell ennél mélyebb rendszeres teológiai-hamartiológiai tanulmány, mint ennek az embernek az emlékiratai? Zseniálisan fejezi ki mindezt a közönyt, teljes deformációt Robert Merle "Mesterségem a halál" című regénye, ahogyan a Hösst alakító karakter hazamegy a "munkából" minden nap, azaz kilép a koncentrációs tábor kapuján, és mint aki jól végezte dolgát, éli a szép családi életét. Vizuálisan letaglózóan jelenik meg mindez a most mozikban elérhető Érdekvédelmi terület című filmben, ahol a Höss család szép villáját látjuk, az ápolt kertet, a pedáns családot, amely szó szerint a haláltábor szögesdrótokkal körbevett szomszédságában állt - a távolban a krematórium füstölgő kéményeivel. Milyen bemocskolt lelkű embernek kell lenni ahhoz, hogy valaki az eszményi családi házát a hullaszagú mészárszék fala tövébe építse fel és miközben távoli lövések meg emberi sikolyok hangja tölti meg a levegőt, pancsikoljon a kerti medencében a gyerekeivel? Hogyan lehet jóízűen falatozni egy olyan kertesházban ücsörögve, ahol a fal másik oldalán éppen fejbelőnek asszonyokat és síró gyermekeket ideggázzal taszítanak a halálba?

Hát így lehet, így lehetett.

Rudolf Höss emlékiratait kötelezővé tenném a teológiai karokon dogmatikából, azaz hamartiológiából. Sokkal élesebb képet mutat arról mi a bűn, mint akármelyik korszakalkotó teológus rendszeres műve. Olyan lelki rétegekben érteti meg az emberrel a gonoszság mibenlétét, hogy Höss karaktere mellett a legnépszerűbb horrorfilmek földöntúli szörnyetegei papírmasé figuráknak tűnnek csupán. És van itt még egy dolog, amit a következő bejegyzésben külön is szeretnék kiemelni, mert a könyvből nemcsak a bűn lélektanát, de a fanatizmusét is egészen különleges módon lehet megérteni...

Tovább

Peregtek a lapok...

Az évek alatt kialakítottam itt egy kis hagyományt: minden esztendő utolsó blogbejegyzése az általam idén olvasott legjobb könyvekről szól. Nem most fogom megtörni a tradíciót, hiszen erre okom sincs. Bár 2023 számomra nem volt olyan átütő olvasmányélményekben, mint az előző év, azért így is van néhány kötet, amit a nagyérdemű figyelmébe ajánlok.

Mivel ez egy kifejezetten teológiai-vallási tartalmú blog, természetesen csak azokat a köteteket fogom emlegetni, melyeknek ilyesféle tartalmuk van. Nem feltétlenül új könyvekről van szó - szerintem egy jó könyv esetében nem igazán szempont mikor jelent meg -, inkább olyanokról, melyek valamiért érdemesek az ember figyelmére. És van még egy fontos szempont: az sem számít számomra, mennyire egyezik meg az adott szerző álláspontja az enyémmel, mitöbb egyre gyakrabban tapasztalom, hogy a legnagyobb élvezetet pont azok a könyvek képesek nyújtani, amelyek kihívást jelentenek és megpróbálják feszegetni a határaimat. Ebben az évben is került néhány ilyen iromány a kezem ügyébe - nade kezdjük az elején!

Az amerikai evangelikál teológus Albert Mohler bár nem tartozik a kedvenc szerzőim közé, amikor elkezdtem olvasni az "Atheism Remix" című rövidke munkáját, máris érzékeltem, hogy ez fog nekem tetszeni. A könyv tényleg nem túl hosszú, de a rövidebb kötetek pont attól működhetnek igazán, hogy a szerzőjük fókuszáltabban kénytelen írni: hosszas fecsegés helyett a terjedelmi keretek rákényszerítik a pontosabb fogalmazásra. Mohler szépen bemutatja a kortárs ateizmus leglényegesebb vonásait és felvonultatja jelesnek nevezhető képviselőit is. Ha valaki kíváncsi arra, keresztény apologetikai szemszögből hogyan lássuk az új ateizmus jelenségét, milyen érvekkel találkozhatunk és mit szóljunk ezekre az érvekre, szerintem jó választás lehet végigszaladnia ezen a könyvön. Azoknak is tudom ajánlani, akik kevésbé jártasak az idegen nyelvű irodalom böngészésében, mivel a könyv stílusában is igen követhető.

Nos, a következő írásmű máris felveti a bevezetésben megfogalmazott jellegzetességet arról, milyen jó is tud lenni, amikor az ember csak részben ért egyet egy kötet szerzőjével. Vona Gábor friss munkája még akkor került ki a piacra, amikor a szerző nem kezdett bele a Második Reformkor mint párt működtetésébe. Ettől függetlenül a "Mondj igent az emberre" mégis számos olyan gondolatot sorjáz az ember lelki működéséről, a társadalom szerkezetéről és az egész kultúra megújításáról, amiről Gábor persze azóta is beszél. Nagy kiváltság számomra, hogy a szerzőt idén személyesen is megismerhettem, többször beszélgettünk is, így abszolút meggyőződtem az őszinte szándékairól és tenni akarásáról. Habár ez a könyv nem kifejezetten vallási-teológiai irodalom, mégis rengeteg olyan felvetést felszínre hoz az emberről, a halálszorongásról, a kultúráról, az "-izmusok" önmagukban való elégtelenségéről - azaz röviden minden fontos életkérdésről, hogy nagyon is ajánlom minden érdeklődőnek az olvasását. Gábor nagyon jó író, nincs egy felesleges mondata sem a könyvben, és olyan témákat tesz az asztalra, amelyek jó része egy remek diskurzus alapját képezheti.

Szégyen vagy sem, csak idén sikerült teljesen a végére érnem Klaus Douglass könyvének, ami az új reformációról elmélkedik 97 tételében. Igen, a tételszerű kifejtés - nem is véletlenül - emlékeztethet bennünket Luther Márton egykori wittenbergi akciójára, ami a reformáció egyik fontos momentuma volt. Douglass is reformáció után áhítozik (ki nem?), elképesztően szókimondó és nagyon gyakorlatias szemléletű kötetében részletekbe menően elemzi, hogy a főként nagyegyházi felekezetek miért élnek meg a nyugati kultúrában megfeneklést, hol vannak a problémáik és mit kellene tenni a megoldásuk érdekében. A könyv sokkal izgalmasabb annál, mint ahogyan most írok róla, és áthatja az a szándék, hogy Douglass minden hibája ellenére szereti az egyházat, szeretne segíteni a lendület visszaszerzésében, szeretné vonzó hellyé tenni a templomokat és gyülekezeteket. Nincsenek persze illúzióim, hogy az általa leírtakból mennyi fog megvalósulni a gyakorlatban - de ha csak egy részét megtennénk a könyvben leírt javaslatoknak, már az is sokat segíthetne egy-egy egyházi terület újraélesztésében.

Anton Wessels munkája, az "Images of Jesus" nem mai darab, sőt egy meglehetősen régi kötet, mely ettől függetlenül mégis igen érdekes kérdésekkel foglalkozik. A könyv tulajdonképpen egy elég nagy áttekintést nyújt arról, hogy a világ különféle kultúrái Jézusnak milyen arcát mutatják. Európai olvasóként számomra nagyon érdekes volt például belelátni, hogy az afrikai kereszténység mit hangsúlyoz legjobban Krisztussal kapcsolatban vagy éppen az egykori spanyol konkvisztádorok miféle Jézus-képet sugároztak az általuk leigázottak felé. A könyv néhol nekem kissé felszínes (különösen ami a taoizmus Krisztus-képét vagy a japán kultúrát illeti), mégis van egy rendkívül érdekes hangulata: olyan világokba visz el bennünket hívőként, ahol bár jelen van Jézus, de egészen más körítésben és tálalásban, mint ahogy nyugati keresztényként azt megszoktuk. Ebben az értelemben igen jó kis kötet Wessels munkája, mert képes feszegetni a fejünkben élő istenképet, ami tipikusan nyugati jellegű - mintha ez volna az egyetlen vállalható forma.

Az idei évben a Sytka Podcast egyik legnézettebb vendége Bolyki László volt, akit valószínűleg senkinek nem kell bemutatni. Laci alapvetően hivatásos zenész, pontosabban brácsás, énekes, de emellett remek író, prédikátor és lelkigondozó is. A könyvei eddig - most már azt mondom sajnos - valahogy nem kerültek elém, idén azonban kettőt is elolvastam tőle. A keresztény dicsőítésről és zenéről szóló munkája a "Milyen zenét szeret Isten?" több szempontból is nagyon meggyőző volt számomra. Egyrészt azért, mert egyszerűen jól van megírva, kellemes olvasni és együtt haladni a mély hittel bíró szerzővel. Másrészt azonban azért is, mert miközben ez egy kegyességi irodalomnak szánt munka, mégis átsüt belőle a szakmai hozzáértés: az ember folyamatosan érzi, hogy a szerző mély ismerője annak, amiről szavakat alkot. A Bachról szóló rész elképesztően érdekes volt számomra, az a zeneiség és koncepció, hogy még egy-egy zenemű szerkezetének felépítése is üzenetértékű legyen, hihetetlen izgalmasan van bemutatva a kötetben. Eleve a témakör is unikális, hiszen a keresztény zene megértéséről szóló könyvektől finoman szólva sem roskadoznak a polcok Magyarországon - már csak emiatt is ajánlom mindenkinek a könyv új kiadását!

Végezetül egy igazán kellemes meglepetésként ható kötettel zárnék, mégpedig a katolikus Erich Zenger könyvével, amely a sokatmondó "A bosszú Istene?" kérdéssel rohanja le olvasóját. Teljesen egyedi munkáról van szó, én legalábbis hirtelen nem tudok még egy könyvről, ami kifejezetten az átokzsoltárok körüli vitáról, illetve ezeknek a nehezen érthető szövegeknek az értelmezéséről szólna magyar nyelven. Zenger nagy érdeme kettős: miközben mélyen hiszi (minden egyházi törekvés ellenére), hogy az átokzsoltároknak biztos helyük van a bibliai kánonban, onnan nem szabad kimozdítani őket és nem szabad illedelmesen elhallgatni sem a létezésüket, nem fél kemény kérdéseket feltenni azzal kapcsolatban, Krisztust követő keresztényként mihez kezdjünk ezekkel a durva szövegekkel? Sajnos a megoldást (szerintem legalábbis) nem mindig elég mélységben fejti ki, mégis Zenger könyve nagyon jó meglátásokat hoz az átkozódó textusok kapcsán - ezekről jövőre lehet, hogy fogok is írni néhány bejegyzést itt a blogban. Ha valaki szereti a provokatív, mélyen őszinte, nehéz biblikus kérdéseket marcangoló könyveket, érdemes lehet beszereznie a kiadványt!

Én ezzel a rövidke könyvajánlóval megköszönöm mindenkinek a jelenlétét, kommentjét, megjegyzéseit, aki ebben az évben képes volt engem olvasni. Áldott ünnepeket kívánok tehát minden kedves olvasómnak - a blog legközelebb januárban frissül!

Tovább

Szövegszerelem - kedvenc könyveim 2022-ben

Hagyományosan minden év utolsó blogbejegyzése az adott év számomra legkedvesebb olvasmányélményeit sorjázta - eddig. Ez azonban most átcsúszott az idei év első posztjának pozíciójára. Persze ettől a galád hagyománytöréstől a könyvek színvonala nem csökkent, igazán méltók a figyelemre, tehát tessék beszerezni és elolvasni őket...

Nyilván észrevehették akik engem olvasnak, hogy a könyvek kiadási éve semmiféle összefüggésben nincs azzal, mikor olvasom őket - tehát a most következő rövid felsorolásban nem feltétlenül 2022-es kötetek szerepelnek, hanem olyanok, melyek bármilyen oknál fogva megmozgatták a fantáziámat, nyújtottak bizonyos többletet, esetleg muníciót is adtak konkrét blogbejegyzések megalkotásához. Azt remélem, hogy olvasóm kedvet kap egy-egy könyv beszerzéséhez.

Az első ajánlott könyvet tulajdonképpen kényszerből kellett elolvasnom egy vizsgára készülve, és ha az ember kényszerből olvas, jó eséllyel nem fogja élvezni a betűhalmot a szeme előtt. Pete Ward Introducing Practical Theology című kötete azonban gyorsan átfordított az érdeklődés irányába. Ward nagyon érthető és áttekinthető módon tálalja a gyakorlati teológia különféle szerepköreit, és szépen, strukturáltan bemutatja azokat a megközelítéseket, melyek a témával foglalkoznak. A gyakorlati teológia ugyanis sokkal komplexebb, mintha csak a prédikálás, lelkigondozás, hitoktatás, misszió és ezekhez hasonló területeket egy ernyő alá söpörnénk: ahogy a mondás tartja, az egész több a részek összességénél, és ezt Ward könyve képes remekül érzékeltetni. Tudom, ez nem tűnik nagyon meggyőzőnek, pedig tényleg jó könyvről van szó olyanok számára, akik szeretnének a teológia egyik markáns területéről szép, kontrasztos, és végiggondolt képet kapni.

Az év egyik legkellemesebb meglepetése, legmotiválóbb dobása és abszolút legszókimondóbb kötete minden vitán felül Gregory Boyd nevéhez köthető. Aki kicsit is figyelemmel kíséri a közéletet és szeret gondolkodni az egyház és állam kapcsolatáról szóló kérdésekről, semmiképpen ne hagyja ki A keresztény nemzet mítosza című alkotást, melyben Boyd egyszerre szólal meg egy szívbeli prédikáció, és egy polemizáló szerző hangján. Ahogy a könyv címe sejteti, a szerző határozott látásmódja az, hogy az egyház kapcsolata az állammal alapvetően rossz folyamatokat generál az egyházban, ráadásul össznemzeti szemfényvesztés az amerikai társadalmat kereszténynek nevezni - mivel soha nem is volt az, ez csupán a múlt szépre festett illúziója. Persze a könyv az "amerikai mítoszt" tálalja nekünk, hiszen amerikai szerző írta az amerikai viszonyokról - de az olvasó nyilván asszociálni fog a hazai közéleti környezetre is. A könyvről írtam egy hosszabb cikket is, mely az Evangelikál Csoport oldalán olvasható. Remek könyv még akkor is, ha valaki nem ért egyet vele.

A felsorolásból semmiképpen nem akartam kihagyni kedves barátom és kollégám, azaz Izsák Norbert doktori disszertációjából készült kötetét, vagyis Az amerikai keresztény vallási fundamentalizmus története című munkát. A könyv címét szerintem nem kell túlmagyarázni, fogadtatása (nem meglepő módon) számomra érthetetlen indulatokat is kiváltott, valamint kritikai reflexió is született róla. A könyvbemutatót ráadásul nekem kellett vezetnem a szerző és a kiváló történész, Hahner Péter társaságában. Bevallom, én nagyon élveztem a könyvet, mivel Norbi stílusa egyszerre ötvözi az akadémikus és a "sztorizgatós" hangvételt - iszonyú ritka jelenség, amikor egy alapvetően tudományosnak szánt művet valaki világos, sőt jó értelemben szórakoztató formátumban képes megalkotni. A téma maga pedig ugyancsak izgalmas, hiszen nemcsak Amerikára, hanem a teljes nyugati világra jellemző vonásokat hordoz. Nem vagyok történész, így a könyvet a szakmaiság szempontjából nem tudom megítélni, azt azonban tudom, hogy kifejezetten tetszett. Kedvencem a "fundamentalista színházat" üzemeltető Aimee Semple McPherson története, aki egy szép napon egyszerűen begyalogolt a tengerbe és eltűnt - aztán sok idővel később valahogy mégis előkerült, és egy meglehetősen kétes történettel állt elő...

Gregory Koukl Taktikák című könyvét nem azért emelem ki, mert fenomenális élményt nyújtott volna, hanem mert gyakorlatilag teljesen egyedi jelenségnek vélem a hazai keresztény könyvek között. Koukl apologetikai munkát alkotott, de nem az ateistákat kívánta bármiről is meggyőzni, hanem elsősorban az apologétáknak szánta a sorait - mégpedig arról, hogyan érdemes kommunikálniuk. A mű gyakorlatilag egy módszertani kötet szeretne lenni azok számára, akik szívesen állnak le a hitükről vitatkozni másokkal. Hogy mitől lesz jó egy vita, mire érdemes figyelni, hogyan érdemes megszólalni és hogyan nem, mitől jó érv a jó érv és mitől rossz a rossz - nos, ilyen részletességgel megírt kötet szerintem magyar nyelven nem létezik ezen a könyvön kívül. Bevallom, a szerző nem minden nézete volt szimpatikus számomra, de ezekkel együtt is tudom ajánlani a könyvet azoknak, akik bár nem akarnak színpadon álló, professzionális vitatkozók lenni, de kicsit tudatosabban kívánják kommunikálni a meggyőződésüket mások felé.

A következő kötetnek már a címe is sokatmondó: hogyan legyünk úgy evangelikálok, hogy közben ne legyünk konzervatívak ("How to be Evangelical without Being Conservative?"). Roger E. Olson munkája azért nagyon jó, mert tételesen végigveszi azokat az ismérveket, melyeket sok evangelikál hívő a hite elengedhetetlen szükségszerűségének tart - aztán lépésenként mutatja meg, hogy bizony ezek nélkül is lehet valaki őszintén evangelikál hívő. Így például létezik a hazáját szerető hit nacionalizmus nélkül, a Bibliát tisztelő hit literalizmus nélkül vagy éppen a kereszténység erkölcsi törvényeit megtartó hit törvényeskedés nélkül. A könyv nívóját csak tovább emeli, hogy a szerzőjét igazán nem lehet valamiféle "elfajzott liberálisnak" tartani, aki érzelmi okokból nekifeszülne a konzervatívan gondolkodóknak, hiszen Olson időközben megírt egy másik kötetet is, amelyben éppen a liberális-progresszív teológiát veszi bírálat alá. 

Amikor ezen a könyvajánlón töprengtem, az első pillanattól fogva tudtam, melyik könyvet fogom megjelölni az év legjobbjának. Számomra ez már akkor eldőlt, amikor elkezdtem olvasni Jonathan Sacks, egykori brit főrabbi munkáját. A Kéz a kézben című kötet első pillantásra az unalomig lerágott csontról, vagyis a hit és a tudomány kapcsolatáról szól. De ez tényleg csak az első pillantás. Sacks remek írói stílusban, a zsidó rabbi bölcsességével, és a művelt ember hangján beszél olyan fontos kérdésekről, minthogy az ember mintázatkereső állat, és ebben hogyan jelenhet meg a vallásos hit kérdése. Hogy mit veszíthetünk, ha lemondunk Istenről, a hitről, az élet objektív értelmének kutatásáról. Hogy miért fontos a szabadság bármi áron történő megőrzése - hívő szemszögből is. Őszintén beszél arról milyen károkat képes okozni a vallásos hit, és talán sok olvasó meglepődésére még az is kiderül, hogy saját ateista témavezetője, aki a doktori fokozatához segítette, mennyire pozitív hatással volt a gondolkodására. Ez a könyv bizony egy intelligens és érzékeny ember műve, és őszintén szólva teljesen meglepett engem: egyáltalán nem számítottam arra, hogy pont egy zsidó rabbi írása lesz az év legjobb olvasmányélménye számomra. Mindenkinek szívből ajánlom, egy blogbejegyzés erejéig magam is utaltam rá - és valószínű idézgetni fogok belőle a későbbiekben is!

Végül botorság és talán illetlenség is lenne kihagyni H. Richard Niebuhr alapművét, vagyis a Krisztus és kultúra című munkát, melynek kapcsán sorozatot is írtam arról, keresztényként milyen relációkban láthatjuk az egyház és a kultúra kapcsolatát. (Ennek utolsó része itt megtalálható, a végén az összes többi bejegyzés linkjével.) Niebuhr klasszikus kötete öt ilyen forgatókönyvet vázol fel nekünk, melyek még akkor is meghatározóak maradtak, ha a végtelenségig lehet finomítani őket. Mindenkinek nagyon ajánlom, aki erre a bonyolult kérdésre egy megfelelően elmélyített gondolatmenet révén akar válaszokat kapni, és nem szimplán csak a kultúrharcban éli ki magát, vagy éppen simán habzsolja a kultúra összes termékét. Kicsit nehéz olvasmány, de pont ezért méltó a nehéz kérdéshez!

Ezek voltak tehát számomra az előző esztendőben a meghatározó vallási-teológiai kötetetek, de természetesen olyan könyveken is átrágtam magam, melyek nem érintik a hit kérdését. Egyetlen példaként kiemelve, Kim Stanley Robinson tudományos-fantasztikus regénye a klímakatasztrófáról az egyik ilyen monumentális munka, mely ugyan narratívaként szerintem hagy kívánnivalót maga után, témája miatt mégis nagyon ajánlom mindenkinek az elolvasását. Csak nehogy kiderüljön, a szerzőben próféta veszett el, és a könyvet valahogy mégis a vallási irodalmak közé kellett volna sorolni...

Tovább

Ne fordulj szembe a saját agyaddal!

Ha igaza van az egykori brit főrabbinak, azaz Jonathan Sacks-nak az emberi agy működésével kapcsolatban, akkor az több mint érdekes következtetésekre vezethet bennünket. Persze már korábban is sokszor hallottam a "bal agyféltekés" és "jobb agyféltekés" gondolkodásról, egy időben igencsak divatos volt ezekkel példálózni, de valahogy nem gondoltam még arra, hogy ez a jelenség a hit és a tudomány összebékítésének kérdésében bármilyen szerepet kaphat...

Csak a teljesség kedvéért említem: a közelmúltban jelent meg magyarul Jonathan Sacks egykori főrabbi "Kéz a kézben" című kötete - amivel kapcsolatban sem pozitív, sem negatív előítéletem nem volt. Nem vártam különösen nagy izgatottsággal, ezért is komoly meglepetésként ért, hogy eddig az év legjobb könyvének tűnik, habár nem értem még teljesen a végére. A könyv alapvetően Istenről, az istenhitről, és a tudományos gondolkodásról szól, s már a borítója is sokatmondó: egy emberi agyat láthatunk, melyet az ábrázolt kép kétfelé oszt. A baloldalon képletek, geometriai formák tudományos kifejezések sorakoznak, míg a jobboldalon egy héber szöveget látunk. Nos, pontosan valami ilyesmiről ír Sacks a kötet egyik fejezetében, amikor azt állítja, hogy az emberi gondolkodás tulajdonképpen kétféle, egymással nehezen összeférő típusú szemléletmódot igyekszik egy elmében összesűríteni. A könyv persze nem egészében erről a kérdésről szól, ezt most csupán kiragadtam belőle kedvcsinálóként. 

Tehát akkor: az agyunk és annak két féltekéje.

Vagy ahogy a kereszténynek igazán nem nevezhető Nietzsche is mondta: "egy magasabb rendű kultúrának dupla agyat kell adnia az embernek, úgymond, két agykamrát, az egyiket a tudomány, a másikat pedig a nem tudomány megértéséhez; ezek egymás mellett helyezkednek el, nem tévesztődnek össze, elválaszthatók és kikapcsolhatók - ez szükséges az egészséghez."

Sacks szerint a tudomány szétszed dolgokat, hogy megnézze, hogyan működnek - a vallás összerakja a dolgokat, hogy megnézze mit jelentenek. Ez az elme két különböző tevékenységét képviseli. A bal agyfélteke általában a lineáris, elemző, atomokra bontó és mechanikus típusú megközelítéseknek kedvez, mely a jelenségeket összetevőire bontja és egymást követő módon foglalkozik velük. A jobb agyfélteke inkább integráló tevékenységet végez és egyben akar tekinteni a dolgokra, erőssége az empátia és az érzelem.

Nagyon érdekes volt Sacks meglátása, amikor azt írja, szöget ütött a fejébe egy látszólag apró, de érdekes tény. Mégpedig az, hogy a magánhangzó nélküli nyelveket (például a héber és az arab) jobbról-balra írják, a magánhangzókat tartalmazókat pedig balról jobbra. Ebben első látásra semmi különös nincs, de adjunk egy esélyt ennek a megállapításnak! Az olyan nyelvekben, ahol vannak magánhangzók, a szavakat egyesével, egymás után is fel lehet ismerni és meg is lehet érteni. Persze félre is érthetőek, de többnyire azért egyértelműek: ha például leírom azt a szót, hogy magnókazetta, akkor senki nem gondol nejlonszatyorra vagy fűnyíróra ugye. Viszont az olyan nyelvekben, ahol csak mássalhangzók vannak, pusztán a betűk alapján nehéz egy-egy szó jelentését kapásból meghatározni. Ha a "k" és "p" betűk egymás után következnek, az sokféle dolgot jelenthet: köp, kap, kép, kúp, kópé, kópia. Csak a szövegösszefüggés révén dönthető el, miről van szó valójában. Tanúsítom teológiai tanulmányaim miatt is, hogy egy héber szöveg elolvasásához komoly agymunkára van szükség. Sok esetben csak egyetlen szó helyes megértéséhez fel kell tárni a teljes kontextust! 

Nos, ezek a mentális műveletek az agy különböző területeit használják. A tudás kapuja annak idején az ábécé feltalálása volt és az első ilyenekben nem voltak mássalhangzók, valamint jobbról-balra írták és olvasták őket. Számomra teljesen meglepő volt, hogy a görög ábécét is eredetileg jobbról-balra írták és olvasták, végül a Kr.e. 8 és 6. század között történt vele egy különös dolog: jobbról balra indult, aztán a sor végén megfordult, és balról jobbra folytatódott. A görögök ezt busztrofedonnak nevezték ("ahogy az ökör szánt"). Végül az ötödik században a balról jobbra írásmód lett a megszokott. Ebben az időben jelentek meg az első filozófusok és tudósok, akik szisztematikusan gondolkodtak a természetről és az anyagról. Ez óriási erejű dolog volt a nyugati civilizáció fejlődésében. Szinte minden elvont fogalmunk a görögöktől jött - a héber Biblia egyáltalán nem ismeri ezeket a fogalmakat. Amikor a héber szöveg el akar valamit magyarázni, akkor nem egy elméletet fogalmaz meg, hanem elmesél egy történetet. 

Lehet, hogy a két gondolkodásmód (agyfélteke) és az írásmód, az ábécé valahogyan összefügg egymással? Görögország átállt a balról-jobbra írásra és lett az emberiség legnagyszerűbb bal agyféltekés civilizációjává. (Persze azért jobb agyféltekés dolgaik is voltak, művészetek, építészet, drámaírás és ezekhez hasonlók.) Mi pedig itt és most a görög filozófia és tudományosság alapjaira felhúzott bal-agyféltekés gondolkodású, tudományokon szocializálódott emberek vagyunk - ám nem kellene elfelejteni, hogy a civilizációk bölcsőjénél a jobb-agyféltekés, narratívákban, jelentésekben, teleológiában utazó és ennek megfelelően kommunikáló népek is ott vannak.

Sacks ezt írja:

"Vannak igazságok, amelyeket rendszerekben fejezhetünk ki, de másokat csak történeteken keresztül mesélhetünk el. Van olyan tudás, amihez tárgyilagosságra van szükség, de a tudásnak egy másik fajtáját csak a ragaszkodáson - az empátián és a másikkal való azonosuláson - keresztül érhetjük el."

Nem szerencsés az, amikor a két agyfélteke működését egymás ellen hangoljuk. Ennek tipikus példái, amikor jobb agyféltekés jelenségeket bal agyféltekés, görög műveltséggel szeretnénk megragadni. Kissé banális, de legalább hétköznapi példája lehet ennek az első szerelmes csók: ennek inkább története van, de ha a tudományos-analizáló technikákkal akarjuk leírni, iszonyú marhaságokat fogunk beszélni arról, hogyan áramlik a nyál az egyik főemlős szájából a másikéba. És persze ugyanilyen hiba, amikor történetet kívánunk gyártani bal agyféltekés dolgokból és narratívát gyúrni technikai jellegű kérdésekből. 

"Az a civilizáció, amely csak a tudománynak ad helyet, a vallásnak pedig nem, szert tehet technológiai hatalomra. De nem fogja az embereket különlegességükben és sajátosságukban tisztelni. Gyorsan embertelenné és könyörtelenné válik." A bal és jobb agyfélteke egyaránt az emberi önmegélés kelléke - és nem érdemes az egyiket a másikkal szemben kijátszani. Ne forduljunk tehát szembe a saját agyunkkal, mert mindkét oldala mi vagyunk - és a normális élethez a kettő együttműködése, nem pedig az egyik elsorvasztása a másik javára a megfelelő megoldás.

Tovább

A Biblia Jézusa, Jézus Bibliája

Magyarországon igazán nem ütközik semmiféle akadályba senki, ha Bibliát akar olvasni. A teljes szövegnek és kiexponáltan az Újszövetségnek már annyiféle verziója forog közkézen, hogy az ember néha nem is tud választani. Ehhez a bőséghez járult most hozzá az Ez Az A Nap által a fesztiválon ingyen osztogatott Jézus-Biblia is, ami számomra rendkívül pozitív csalódást okozott.

Nagy divat a tengerentúlon, hogy a Szentírásnak különféle magyarázatokkal ellátott, vagy specifikusan egy téma köré épített verzióját piacra dobják. Így tehát van kezdőknek szóló Biblia, pünkösdieknek szóló Biblia, fiataloknak szóló Biblia, katonai Biblia, motorosok Bibliája, kutyafüleszalámis Biblia - minden van, bárkinek, bármikor, bárhogyan. A nagy kérdés, mit lehet ehhez a terített asztalhoz még hozzátenni?

Nos, a magyar piaci kínálatot elnézve azon csodálkozom, hogy a Jézus-Biblia csak most érkezett meg hozzánk - persze egyébként sem túl régi kiadvány képezte a fordítás alapját. Magáról a bibliaszövegről nem kívánok túl sokat elmondani, hiszen a már jól ismert, revideált Károli fordítás teljesen befogadható és érthető változatát tartalmazza, piros betűvel kiemelve Jézus szavait. Az újdonságot nem ebből az irányból jelenti a kiadvány, hanem a szöveg köré felépített koncepció miatt. Azon túl, hogy kissé nehezen kezelhető a tokjából állandóan kicsúsztatandó könyv formátuma, kinézetre nagyon is pofás, klassz, jól lapozható termék.

A lényeg azonban az a teológiai szándék, ami a Jézus-Bibliát végső soron különlegessé teszi. Ez pedig egyszerűen annyi, hogy a Biblia összes könyvét Jézus személye köré építve mutatja be és magyarázza. A gyakorlat szintjén ez többnyire azt jelenti, hogy minden egyes bibliai könyv előtt van egy szép nyitóoldal egy remek fényképpel és egy mondattal, ami megpróbálja az adott könyv mondanivalóját Krisztus személyéhez kapcsolni. Kiemelve egy példát: Náhum könyve a kispróféták között is a kemény ítéleteket sorjázó textusok közé tartozik - a hozzá csatolt borítón pedig az szerepel, hogy Jézus volt, aki elhordozta az ítéletünket. Egyszerű ez, mint a százas szög - egy mondatban a lényeg. Az egyes könyveknek mindig van egy bevezető része, illetve külön oldalakon magyarázatok, kisebb blokkokban kommentárok - s ezekben is újra meg újra előkerül Krisztus személye az adott bibliai irat kontextusában. A szövegmagyarázatok színvonala egyébként elég jónak tűnik - mindenesetre sokkal-sokkal jobbnak, mint a közelmúltban kiadott Tűzbiblia keményen konzervatív és sok helyen emészthetetlen próbálkozásai.

Tehát akkor ismét, mindösszesen ennyi a varázslat: tegyük Jézust minden bibliai könyv mellé! Bizony ez az egyszerű ötlet remekül működik és annyira adja magát, hogy szinte hihetetlen, miért nem jutott eszébe már korábban bárkinek is egy ilyen Szentírást piacra dobni. Hiszen hányszor és hányszor hangoztatjuk, hogy bár térdig gázolhatunk a sokféle értelmezésben, végső soron a Biblia egésze Jézusra mutat, Róla szól, az Ő személyére akarja leginkább felhívni a figyelmet. Kézenfekvő tehát ilyen perspektívából tekinteni a szövegre, és szerencsénkre most már magyarul is forgathatóvá vált az erre építő Biblia.  

Bevallom őszintén, amióta a kezembe került, csak ezt vagyok hajlandó olvasni: ráadásul az "Ez Az A Nap!"-os srácoknak hála, teljesen ingyen juthattam hozzá a fesztivál lezárultával, ami még értékesebbé teszi számomra a kiadványt - mely egyébként 14.000 magyar forintba kerül annak, aki utólag szeretné megvásárolni. Nem szép dolog, hogy egy nappal a fesztivál után máris találkoztam olyanokkal, akik az ajándékként kapott példányukat árusították a weben - talán jobb lett volna, ha inkább elolvassák, mielőtt bizniszelni kezdenek vele...

Tovább

Túlvilágépítők

Megjelent egy írásom az Evangelikál Csoport oldalán, melyben egy közelmúltban napvilágot látott könyvet, vagyis Gregory Boyd remek munkáját ajánlom az olvasóknak. A keresztény nemzet mítosza nagyon is megéri az elolvasást és végiggondolást, ám most nem a saját cikkemet szeretném itt megismételni, hanem egy olyan jelenségre szeretném felhívni a figyelmet ennek apropóján, amely véleményem szerint teljesen félreviheti az egyház fókuszát a küldetéséről.

Boyd könyvében kétféle országról értekezik, vagyis a földi országokról (melyeket a Kard királysága névvel címkéz) és Isten Országáról - a keresztény pedig köztudottan kettős állampolgár, hiszen mindkét országnak tagja. Ez a két valóság azonban alapvetően nem kompatibilis egymással, hiszen pontosan ellentétes logika mentén működnek, szinte már komplementaritásban. A Kard országa a hierarchiában felül lévők tekintélytiszteletén, a lejjebb lévők fölötti uralkodáson alapul, vagyis alárendelő valóság. Adott esetben akár a fizikai erőszak révén is törekedni fog arra, hogy kijelölt földi célokat elérjen. Egy országban lehet diktatúra, királyság, császárság, demokrácia - ezek vagy semmilyen, vagy csak bizonyos mértékű beleszólást engednek meg az alattvalóiknak a dolgok menetébe, mindazonáltal a fentről-lefelé uralkodás mindegyikben jellemző.

Isten országa szerveződési elvei teljesen mások, ahogy azt az evangéliumban látjuk. Ez egy alárendelődő valóság Boyd szerint, ahol a végső célok sosem földiek, s ha valaki nagy pozíciókra vágyik, hát az legyen mindenki rabszolgája. Isten országának tagjai nem uralkodnak egymáson, hanem szolgálják egymást, a fizikai erőszak pedig nem igazán jellemző az eszköztárukra. Krisztusnál azt látjuk, hogy saját tanítványai lábát mossa, végül pedig egy fakereszten végzi - ami a földi királyságok logikája szerint vereségnek, Isten országa logikája szerint viszont győzelemnek számít.

A két világnak vannak érintkezési pontjai, mindazonáltal nehéz tagadni, hogy teljesen más alapokon állnak és lényegükben összeférhetetlenek. Ebben az inkompatibilis valóságban kell nekünk boldogulni keresztényként.

Nos, a bevezetőben említett hangsúlytévesztés az egyház részéről természetesen akkor következik be, amikor Isten országa helyett a Kard királyságát - azaz a földi társadalmakat - kezdi el szorgosan építeni. A keresztény nemzet mítosza pontosan ennek a képtelenségnek adja meg az alapot. Eszerint a kereszténységnek az az elsődleges feladata, hogy a társadalmat csiszolgassa és hozzájáruljon egy élhetőbb világ megteremtéséhez. Ezért küzdenek sokan az LMBTQ-propaganda ellen, vagy főleg Amerikában az abortusz ellen és más hasonló ügyekért. Félreértés ne essék: az egyháznak igenis van társadalmi felelőssége, senki nem arról beszél, hogy tilos vagy felesleges lenne hallatni a hangunkat. Ám teljesen mást jelent hatással lenni a világra a hitünkön keresztül és megtenni elsődleges célnak, hogy jobbá tegyük a világot. Az a helyzet, hogy hangozzék bármennyire is misztikusan, mi hívők nem e világ építésében vagyunk érdekeltek: furcsa kifejezéssel élve túlvilágépítők vagyunk, akik nem a temporális valóság farigcsálásán munkálkodnak, hanem örökkévaló szempontjaik vannak. Boyd zseniálisan festi le a két látásmód közti különbséget az amerikai viszonyok bemutatásával, amikor a giccses "vegyük vissza Amerikát Istennek!" szlogen mögötti indítékokat elemzi, valamint a polgári vallásosság illúziójáról lerántja a leplet. Sokan ugyanis azt hiszik, Amerika valaha is keresztény nemzet volt és ha több keresztényt juttathatnak hivatalhoz, akik több keresztény törvényt hoznak majd meg, gatyába rázva a nemzet erkölcsiségét, akkor majd megint el lehet mondani, hogy Amerika egy "nemzet lesz Isten színe előtt".

Ez adja az állandó kultúrharc alapját, amely földi célokért küzd földi eszközökkel, a Kard királyságát akarja jobbá tenni és abban gondolkodik, hogy valahogyan létrehozza az ideális keresztény társadalmat itt a földön. Az egész mögött álló mítosz persze, miszerint Amerika keresztény alapokra épült, nem igazán állja meg a helyét. Ahogy Boyd fogalmaz:

"Ha a történelmi valóságot nézzük a szép szólamok helyett, nyilvánvaló, hogy Amerika soha nem tartozott Istenhez. Ahogy már elmondtuk, ha Isten országa testet ölt a földön, azt észre lehet venni. Ugyanis hasonlatos Jézushoz. De Amerika mint nemzet soha nem hasonlított Jézushoz, még távolról sem. Nem volt Amerika felfedezésében, meghódításában és az első évek kormányzásában semmi jellegzetesen krisztusi. Ellenkezőleg, ahogyan Amerikát felfedezték, meghódították és kormányozták, az tipikusan barbár, erőszakos e világi történet volt."

Amerika persze messze van, de hát jól tudjuk azt mind, Magyarországon is éppen ezekben az időkben nagyon népszerű a "keresztény ország" nevű hazugság téveszméje, melyet szép számmal osztanak hívő emberek is. A feleszméléshez és az elkeseredett kultúrharc megszüntetéséhez persze az kellene, hogy felébredjünk az álomból és nemcsak észrevegyük, Magyarország soha nem volt keresztény, hanem azt is, hogy nem feladatunk azzá tenni. A mi feladatunk Isten országának építése, melynek lehetnek pozitív hatásai Magyarországra nézve, alakíthatja megnyerőbbé a szellemi atmoszférát körülöttünk, de ezek csak következményként jelentkeznek, nem célként számunkra. Főleg most, a választások után jó lenne a valódi feladatokkal foglalkozni. Boyd könyvét pedig jó szívvel ajánlom mindenkinek, mert sokat segíthet a feleszmélésben és a megértésben.

Tovább

Könyvbe lábadt szemmel...

Itt írok, mást nem tehetek - avagy ismét eljutottunk egy év végére, én pedig a blogot erre az esztendőre szeretném a szokásosnak nevezhető bejegyzésemmel zárni. Azaz, egy rövid összeállításban elárulom mely könyvek jelentették számomra 2021-ben a legnagyobb élményt.

Hogy máris meglegyen a kontinuitás az előző bejegyzéssel, elsőként a Míg a halál el nem áraszt című kötetet ajánlom Vona Gábortól. Még az év elején olvastam, de máris azt a benyomást keltette, hogy idén nem fogok ennél jobb és értelmesebb könyvet találni. Vona műve a halálfélelemről és halálszorongásról beszél, valamint az erre gyógyszerként szolgáló kultúráról és vallásról. Nem keresztény alkotás, de sokat foglalkozik a hittel és az istenképekkel. Nyilvánvaló, hogy egy elkötelezett keresztény nem fog mindenben egyetérteni a szerzővel, viszont azt garantálom, hogy igencsak gondolatébresztő és emlékezetes utazásban lesz része a könyv miatt!

A Miért nem hiszek már? című kötetet nem azért szerettem volna beválogatni az ajánlóba, mert annyira fantasztikusra sikeredett. Sokkal inkább a témája indokolja, hogy minél többen elolvassák. Az empirikus kutatásokon alapuló könyv az emberek hittől való elfordulásával foglalkozik és kivesézi azokat az okokat, melyek miatt az emberek elhagyják a kereszténységet. Nagyon tanulságos, informatív, konkrét kiadvány, a téma kapcsán pedig volt is egy szerintem jól sikerült beszélgetésem a Kálvinista Apologetika csatornáján. Én ugyan utálom magam képernyőn nézegetni, de ti megnézhetitek ha akarjátok. :-)

A Who is My Neighbor? szerzőjét van szerencsém személyesen is ismerni. Ám ha nem ez volna a helyzet, akkor is ajánlanám a könyvet, mert a rövidke kis fejezetek nagyon életszagúak és szókimondók. A kötet tulajdonképpen egy hosszú prédikáció leírt változatára hasonlít, amely az irgalmas samaritánus példázatát veszi végig, és nagyon sokféle oldalról bemutatja, hogyan nézhet ki, milyen állapotban van, és miként gondolkodik egy olyan ember, akit felebarátunknak kell tartanunk. A szerző egyébként Chicago városának külkerületében vezet egy gyülekezetet, ahol többek között neki köszönhetően egyre jobban szorul vissza a bűnözés - és egyre többen térnek meg Jézus Krisztushoz.

Aki régóta olvassa a blogomat, tudja hogy direkt szeretem a provokatív stílusú bejegyzéseket, melyek kavicsot tesznek az olvasók cipőjébe. Nos, a muníciót az olyan könyvekből is gyűjteni szoktam, mint Anthony DeStefano Inside the Atheist Mind című könyve. A kötet az ateizmus lélektanával és gondolkodásmódjával foglalkozik és keresztény kritikát mond róla. Az egyik fejezetével kapcsolatban írtam is itt egy bejegyzést arról, miszerint az új ateisták előszeretettel bírálják a kereszténységet, míg a növekvő iszlámmal kapcsolatban mintha nagyon is csendben lennének. Ennek a speciális kérdésnek a taglalásával is foglalkozik a könyv, amit kezdő angol olvasóknak is bátran ajánlok: a stílusa tiszta és világos, nem lesz nehéz megérteni.

Keresztényként sem voltam soha csodakereső, csodarajongó, csodaváró alkat, sőt meglehetősen erős szkepszissel fordulok az egyházban keringő csodálatos történetek felé, mert érzésem szerint jó részük pusztán fikció vagy jobb esetben is a túltolt vágyakozás kifejeződése. Éppen ezért Lee Strobel Csoda dosszié című munkája okozta ebben az évben a legkellemesebb meglepetést számomra. Soha nem volt a kezemben olyan könyv, ami ennyire korrekten és józanul tárgyalta volna a csodák kérdését. Az egész kezdődik azzal, hogy Strobel felkeresi a világ egyik legnagyobb szkeptikusát, azaz Michael Shermert és meghallgatja arról, miért nincsenek csodák. A könyv ezután bemutat olyan csodákon alapuló keresztény bizonyságtételeket, melyek kapcsán garantálom mindenkinek, hogy nem sok hasonlót hallhattak még. Végül azonban egy olyan apologéta és beteg felesége történetével zárul a könyv, akik keresztényként is lemondtak már arról, hogy Isten csodát tesz az életükben és megtanultak együtt élni egy leküzdhetetlen betegséggel. Rendkívül életszagú, erőteljes, és hittel mélyen átitatott könyv ez, melyet ennek ellenére távolról sem jellemez valamiféle elvakult fanatizmus! Csak ajánlani tudom.

A sok fejtágító könyv után pedig következzen egy regény is, melyet ugyan semmiképpen nem lehet kereszténynek nevezni, de a vallás központi rendező elvként húzódik meg a történet fonalában. Octavia E. Butler műve, A magvető példázata egy disztópikus sci-fi, amely egy széteső és brutális világban zajlik. Ilyet már sokat olvastunk és láttunk, ezért az apokaliptikus és véres képek önmagukban nem jelentenek újdonságot. Amitől érdekes a kötet, hogy a főszereplő fiatal lány - aki eredetileg egy baptista lelkész lánya - egy új vallás alapjainak a lerakásán fáradozik a történetben, melyet Földmagnak nevez. A Földmag-vallás tűnik az egyetlen olyan alternatívának, amely a haldokló emberiséget képes lehet összefogni és egyesíteni a hanyatlással szemben. Nagyon érdekes, de nyers és durva könyv, csak azoknak ajánlom, akik bírják az ilyesmit gyomorral.

Bár még nem értem teljesen a végére (jelenleg az utolsó fejezetet gyűröm), mégis nagy hiányérzetem lett volna ha kihagyom William Lane Craig írását, vagyis az Értelmes hit című kötetet. A könyv egyszerűen brutális: azt értem ezalatt, hogy nagyon tömény és nagy koncentrációt igényel az olyan gyanútlan olvasótól, aki nem számít arra, hogy itt kozmológiával és akár még matematikával is találkozni fog. Craig apologetikai alapműve az istenérvekkel, a csodák igazolásával, a történelem megértésével és Jézus Krisztus önértelmezésével, valamint feltámadásával foglalkozik. Természetesen apologétaként a fő célja az a szerzőnek, hogy a kereszténység mellett érveljen és megmutassa egyrészt azt, hogy a hitünk értelmes, másrészt hogy ez az a hit, amit választani érdemes. Nagyon korrekt a magyar fordítás és nagyon alapos a könyv, tömérdek irodalomjegyzékkel felvértezve: aki szereti az ilyesmit, lubickolni fog a kötet nyújtotta élvezetben!

Ezzel a bejegyzéssel szeretnék mindenkinek áldott karácsonyt és új esztendőt kívánni - remélem volt a könyvek között olyan, amihez sikerült kedvet csinálnom. Köszönöm, hogy idén is olvastatok, tegyetek így jövőre is! A blog legközelebb januárban fog frissülni!

Tovább