2016. július 24., vasárnap

Bida - az iszlám nyitottsága és zártsága

Simon Róbert nevét azt hiszem senkinek nem kell bemutatni, ha az iszlám vallásról esik szó. Orientalistaként és vallástudósként, főiskolai tanárként és talán legismertebb munkája, a Korán magyarra fordítása révén közismertnek számít a szakmában. Egy vele készült friss interjúban sokat beszélt az iszlámról, és legfőképpen arról, miért ennyire zárt a muszlim világ a külső hatások előtt. Látva Európa helyzetét, ahogy egyre erősebben találkozik a muzulmánokkal, ezzel a kérdéssel azt hiszem jól tesszük, ha mi is foglalkozunk. A most következők csupán hangos gondolatok, semmi többnek ne vegyétek ennél...

Simon Róbert
"Az iszlám korai évszázadait rendkívüli nyitottság jellemezte, de az elmúlt ezer évben a sorozatos kihívások és az azokra adott helytelen válaszok miatt az iszlám társadalmak bezárkóztak, és egy konstruált múltban keresnek fogódzót." - állítja Simon. A múltba kapaszkodni - azt hiszem ez nemcsak az iszlám, hanem általában minden világvallás jellegzetessége. A múlt sokszor eszményibbnek és sikeresebbnek tűnik a jelennél - gondoljunk csak arra, amikor manapság a keresztények az ősegyházat idealizálva az apostoli időket emlegetik, amikor még "működtek a dolgok", történtek a csodák és terjedt az evangélium. A kezdet sokak szemében maga a paradicsomi állapot, amikor még az alapok rendezettek voltak, ezért egyesek az ahhoz való visszatérésben látják a szellemi megrekedtségből kivezető utat.

Ám nem minden múlt ugyanolyan. A kereszténység és az iszlám vallás múltja több fontos ponton is különbözik. Érdekesnek találom Simon Róbert eszmefuttatását, mely a két vallás történeti kezdetének körülményeit vizsgálva azt fejtegeti, hogy míg a kereszténység egy "kész társadalomba" érkezett és kezdete kezdetén meg kellett tanulnia ahhoz alkalmazkodnia, addig az iszlám "maga hozta létre a társadalmát. Egy igen laza és langyon politeizmussal szemben föllépve képes volt arra, hogy a medinai korszakban Mohamed próféta munkássága révén a lét minden mozzanatát átható társadalomintegráló mezőt hozzon létre."

Míg a kereszténység alapvetően egy keretbe integrálódva teljesedett ki (és végül vette át az irányítást egészen a felvilágosodásig), addig az iszlám ahhoz van szokva, hogy önmaga válik keretté. Így aztán a társadalmi életnek nincs is olyan szegmense, amit akár pozitív, akár negatív módon ne hatna át maga az iszlám hit.

Ezek után az ember azt gondolhatja, az iszlám javíthatatlanul zárt világ, mely gránitfalakkal veszi körül magát, de Simon megjegyzi, hogy mégis az iszlám az egyetlen olyan kultúra, mely egy merőben más kultúrát is recipiálni volt képes: a 8. század közepétől a 10. század közepéig az antik filozófiát, orvostudományt és csillagászatot vagy más tudományokat átültettek arabra, ami később a mi európai gondolkodásunkra is hatott. Mindez azt mutatja, az iszlám igenis képes  nyitott lenni. Ám mint tudjuk, az arab világok ezt a nyitottságot szinte egyik pillanatról a másikra bezárkózássá változtatták (nagyjából a 11. század környékén) - és ezt akkor tették, amikor olyan folyamatok léptek fel, melyek veszélyeztették az iszlám identitását. A nyitottság hirtelen megszűnései voltak azok a pillanatok, amikor felütötték fejüket a különféle fundamentalista és fanatikus mozgalmak az iszlámon belül, melyek a fentebb már emlegetett idealizált kezdeti állapothoz való visszatérést hirdették.

Mindezt összegezve azt mondhatjuk, hogy az iszlám tud nagyon nyitott és hirtelen nagyon zárt is lenni. Ezt a mozgást jól illusztrálja a bida kifejezés, melynek a tartalma is változó. A szó eredetileg azt jelenti, hogy újítás. "Az iszlámban, amíg nem merülnek fel nagy problémák, addig az újítások átvehetők - legyen szó műfajokról, művekről vagy épp gondolatokról. Amikor viszont rövidre zár a társadalom, akkor ugyanennek a bidának a jelentése: eretnekség." - mondja Simon.

A kérdés persze az, hogy ez a bida itt Európában az újítás vagy az eretnekség jelentéstartalommal telik majd meg egy ide érkező muzulmán fejében? Vajon képes lehet az iszlám együtt élni a demokráciákkal, amelyben mi élünk? Nyitottá válik vagy még zártabb lesz, amikor egy olyan társadalomba érkezik, melyet nem ő teremtett meg saját magának, hanem - akár a kereszténység a maga kezdetén - kényszerűen át kell azt vennie? Másként fogalmazva, az iszlám csak a maga által kialakított környezetben hajlandó élni, vagy meg tudja találni a helyét olyan közegben is, amit nem ő hozott létre?

Bevallom, az utóbbival kapcsolatban meglehetősen szkeptikus vagyok. Az iszlám nem csupán egy vallás, hanem totális életforma. Aki mélyen elkötelezett a muzulmán hitében, az elkötelezettje egy teokratikus berendezkedésű társadalomformának is - a kettő együtt jár, és össze van kapcsolódva a muzulmánok fejében. Egy muszlim hívő nem önmagában létezik, hanem csak része a nagy közösségnek, saját társadalmának, aminek minden részét áthatja a vallás. Ha feladja a hitét (például  mert áttér a kereszténységre vagy szekularizálódik az európai környezetben), az nemcsak személyes döntés a saját sorsáról, hanem egyfajta társadalmi öngyilkosság is számára. Bizonyos értelemben megszűnik körülötte a világ, szerintem sokkal erőteljesebben, mint amikor egy keresztény szakad el a hitétől. Erre valószínűleg az Európába érkező muzulmán menekültek tömegei nem lesznek hajlandók. Inkább megmaradnak szellemi gettóikban, avagy a hírhedt "no-go" zónákban, hogy így őrizzék meg integritásukat. A kérdés inkább talán az, hogy ha az iszlám képes nyitottá is válni (és a történelmi tapasztalatokból tudjuk, hogy ez igaz), meg lehet-e úgy közelíteni ezeket az embereket, hogy ne érezzék azt, hogy "elveszik tőlük az iszlámot" (mert ez okozza az előbb már említett hirtelen bezárkózás reflexét), de mégis csepegtetni beléjük valamit a mi kultúránkból?

Őszintén szólva, keresztényként ez igencsak reménytelennek tűnik az én szememben. A kereszténység érthető módon nem akar konkurens vallást Európában, amikor még önmaga újraépítésén se nagyon tud dolgozni és a szekularizmussal küszködik. Ráadásul a keresztény küldetéstudat nehezen birkózik meg azzal, hogy "bennehagyja" a muzulmán embert saját hitében, hiszen azt a hitet tévesnek tartja, amiből Jézusnak mintegy ki kell szabadítania az iszlám követőjét. A kereszténység meggyőzni akar arról, hogy Jézus az egyedüli út - ez pedig sokkal inkább a hirtelen bezárás irányába mutat a muszlimok oldaláról nézve. Mit lehet akkor tenni? Egyszerűen zárjuk ki őket Európából és hagyjuk őket sorsukra? Vagy fogadjuk be őket valószínűsítve, hogy nem lesznek képesek integrálódni? Nekem úgy tűnik, kutyaszorítóban vagyunk.

2016. július 21., csütörtök

Utáld felebarátodat

A menekülteket én nem plakátokról ismerem. Ha nem is sokat, de voltam közöttük, többükkel beszéltem is, Budapesten, Röszkén, Szabadkán, a szerbiai bozótosban vagy éppen a fővárosi menekültszálláson. Próbáltam beleélni magam a helyzetükbe: milyen lehet az, amikor valakinek porig rombolják az otthonát és a kisgyerekeivel kézenfogva, a szó szoros értelmében átgázol a fél világon - mégpedig abban a hitben, hogy ha saját országából el is üldözték, talán a kereszténynek nevezett Európában még találkozni fog valamiféle jóindulattal.

Hát itt nem fog! Magyarország nem akar segíteni, egy icipicit sem. A menekültek hazamenni nem tudnak, de hogy akkor pontosan hova mennek, nos az bennünket nem érdekel. Menjenek a németekhez, fulladjanak a tengerbe vagy repüljenek a Holdra. Csak ide ne jöjjenek.
  

Egyszerű üzenet ez, mint a százas szög, és ott fog virítani bizonyos nagy plakátokon. Biztos vagyok benne, hogy sikeres lesz, mert az egyszerű üzenetek mindig sikeresek. Ráadásul olyan magyar embereket szólít meg a kampány, akik közismertek pirézellenességükről (ha valaki nem tudná ez micsoda, kattintson), úgyhogy nekünk már abban is van gyakorlatunk, hogyan kell utálni a nem létező nemzeteket. Menni fog ez.

Szóval, voltam én kicsit a menekültek között, éreztem a szagukat, takarítottam utánuk a sátrakat, nyomtam a kezükbe banánt meg kávét, vagy éppen arab, farszi, urdu szórólapot. Voltak köztük ijesztő arcok, az nem vitás. Mocskosak, taszítóak, büdösek, akikről még el is tudtam képzelni, hogy simán bele lehetne rángatni őket nemi erőszakba, betörésbe vagy akár terrorcselekményekbe. Durva leírni, de bizony lehet, hogy lesz is közük ilyesmihez, ha elégségesen mosható az agyuk. No és főleg akkor, ha semmi más perspektívájuk nem marad.

De a legtöbb menekült azért mégsem ilyennek tűnt. Az elsöprő többséget teljesen hétköznapi, elgyötört embernek láttam, akik elveszítettek mindent, mégpedig az utolsó csavarig. Nem ideológiai okokból feküdtek a csupasz földön, bujkáltak az emberméretű gazban, vagy szültek gyereket egy benzinkúton, hanem mert ez jutott nekik. Amikor beszélgettem velük, nem az jött le, hogy terrorcselekményeken járna az eszük: a legtöbbjük munkát és tanulást remélt magának, vagy legalábbis erről álmodozott, hogy ennivalót biztosítson a családjának. Tudni kell, hogy nemcsak menekültek ők, hanem sérültek is: amin keresztülmentek, az szavakkal leírhatatlan. Nem normális dolog, ami velük történt, az ő városaikban és országaikban, és nem létezhet olyan férfi, nő, pláne gyerek, aki ilyen előzmények után mentálisan egészséges marad.

Az ember ezek után arra számítana, hogy a sok - és részben jogos! - kritika mellett, látva ezt a rengeteg sérült embert és gyereket, legalább a látszat kedvéért valami hajlandóság mutatkozik a magukat kereszténynek nevező politikusaink részéről egy kis irgalomra. De nem. Még egy morzsányi sem. Ők ezekben az emberekben nem a szenvedőket látják, hanem valami mást.

A legújabb plakátkampány szellemi üzeneteit összegezve azt értettem meg, hogy a Felsőbb Hatalom itt mifelénk ugyancsak menekültekből áll. Mégpedig, különleges menekültekből, mert ők nem egy háború elől menekülnek, hanem a rögvalóság elől. Az a valóság, amiben ők élnek, egy tömeggyilkosokkal és vérszomjas fanatikusokkal benépesített sötét völgy. Démonokat látnak bele az ismeretlen emberekbe, potenciális terroristának és nőket erőszakoló barbároknak festik le a háború elől elfutó családokat, nőket és gyerekeket. Ezen a félelemkeltő üzeneten kívül semmiféle egyéb mondanivalója nincs a plakátok értelmi szerzőinek. Persze nem az a helyzet, hogy semmiben se lenne igazuk, mert igenis van igazság mindabban, amit ez a visszataszító kampány mutat.

A lényeg azonban - mint mindig - újfent a részletekben rejtőzik, a sorok mögött található, és ez bizony meglehetősen nagy baj. Az emberek ugyanis utálnak pepecselni a részletekkel. Inkább akkor benyelik majd ezt az egészet egyben. És ha benyelik, akkor benyelik vele együtt az idegengyűlöletet, a hozzá kapcsolódó félelmet és undort is. Így aztán ez a kampány nemcsak arra lesz jó, hogy egy népszavazázi kérdés végére pontot tegyen, hanem arra is, hogy felhergelje, utálattal és félelemmel töltse el az emberek egy részét a háború elől elfutókkal szemben. Kézenfogja az arra hajlandókat és elviszi őket egy kirándulásra a fentebb említett sötét völgybe, falra festett ördögöket mutogatni.

Igazán szép teljesítmény ez a magukat kereszténynek tartó politikai vezetőinktől!

2016. július 13., szerda

Hans Küng és a klinikai halál

Valahogy úgy alakult, hogy egyszerre két könyvet is olvasok a halál utáni életről: az egyik egy science-fiction történet Robert Sawyer tollából, a másik a katolikus fenegyereknek is nevezett Hans Küng munkája, amely a kérdés természettudományos és filozófiai-teológiai oldalát vizsgálja. Nyilván utóbbi vág a blog profiljába és nagyon megkapó az az apologetikai óvatosság, ahogyan Küng kezeli a témát. A számtalan általa vizsgált kérdés egyike, hogy vajon mennyire tekinthetők perdöntő érvként azok élményei, akik a klinikai halál állapotába kerültek?

Hans Küng
Hans Küngről tudvalevő, hogy nem semmi figura. Bár a katolikus egyházban szinte mindenféle gondolkodót megtűrnek a nagyon konzervatívtól a nagyon liberálisig, Küngnek sikerült addig radikalizálni a nézeteit, míg végül ez a tág keret is szűknek bizonyult számára, és 1980-tól már nem léphetett fel a katolikus egyház hivatalos teológusaként. Mindezt csak azért említem, hogy tudatában legyünk, amikor a véleményét halljuk, akkor egy bizonyos értelemben olyan ember szól hozzánk, aki egyszerre van "kívül a körön", de valamiképpen mégiscsak a katolikus teológia holdudvarához tartozik. Azt talán mondani sem kell, hogy ez a fajta szakadár-állapot hallatlanul népszerűvé is tette.

Ami azonban érdekesebb, hogy Küng - annak ellenére, hogy élvezhetné az egyházi kontroll alóli függetlenségét és hogy emiatt szinte bármit kimondhat - megőrizte hidegvérét és egy olyan nehéz témában is rendkívül óvatos maradt, mint a halál utáni élet objektív értékelése. Ha pedig a halál utáni élet kérdése előkerül, akkor vele együtt csakhamar terítéken lesznek egy ritka jelenség, a klinikai halál körül zajló viták is. 

Keresztény berkekben sokan szinte magától értetődőnek tartják, hogy a klinikai halál során átélt élmények bizonyítják azt, hogy van élet a halál után. Ezekben az élményekben valóban sok a megdöbbentő azonosság: tipikusan ilyenek a testen kívüliség érzése, a megnyugtató környezet, a fehér fény és alagút érzékelése. Az is gyakori, hogy a klinikai halál állapotában az emberek elhunyt szeretteikkel vagy akár magával Jézus Krisztussal találkoznak. Talán még mindenki emlékszik egy bizonyos Raymond A. Moody "Élet az élet után" című könyvére, melyről kétségkívül el kell ismerni, hogy nem egy kókler szemfényvesztő munkája volt. Moody tudományos alapon több száz átélő élményeit gyűjtötte össze és elemezte ki, és végül nem tört lándzsát egyik vallás, filozófia vagy magyarázat mellett sem - a kötet részben ettől is volt elismerésre méltó. A haldoklás lélektanának talán legismertebb kutatója, Elisabeth Kübler-Ross fel is lelkesült és ezt mondta: "A kutatások, amelyekről dr. Moody könyve is beszámol, sok embert felvilágosítanak és megerősítik azt, amit az ember kétezer esztendő óta hall - hogy van élet a halál után." Természetesen ez a könyv már régi darab, az élmények száma időközben pedig csak nőtt, és persze sorra jelennek meg a túlvilági kalandozásokról szóló egyéb irodalmak is. De a kérdés inkább ez: hát igaza van Raymond Moodynak és Kübler-Rossnak? Tényleg azt bizonyítja a klinikai halál jelensége, hogy van élet a halál után? Nem nehéz erre keresztényként boldogan azt mondani, hogy igen. És meg is érthető ez a lelkesedés.

Pedig az őszinte válasz sajnos valószínűleg a nem. Elismerem, hogy rosszt ezt leírni, valószínűleg olvasni sem kevésbé.

Küng is leírta, amiért nagyon becsülöm. Teológusként simán kaphatott volna a lehetőségen, hogy fegyvert kovácsoljon mindebből és Kübler-Ross-hoz hasonlóan bizonygassa, hogy a klinikai halál egyértelmű és tudományosan is alátámasztott bizonyíték a halál utáni életre, melyről számtalan "szemtanúktól" származó empirikus adatunk van. Megértettem volna érzelmileg, ha ezt teszi. A jó apologéta és teológus szerintem ilyen pontokhoz érve nem az lesz, aki enged ennek a kényszernek és gyorsan megindul abba az irányba, ahová a szíve szerint menne, hanem aki megpróbálja alaposan körüljárni még az érzelmileg meggyőzőnek tűnő dolgokat is, és érvelésében csak ezután használja fel ezeket. Küng pontosan így jár el, amikor a következőt írja:
"E tekintetben éppen a teológusnak kell óvakodnia saját kívánságaitól, attól, hogy orvosi eredményeket elhamarkodottan teológiai célok érdekében használjon fel. Az a kötelessége, hogy az ismertetett jelenségek megítélésében a legnagyobb gondosságra és elővigyázatosságra törekedjék. Tehát a tárgyilagos elemzés a legfontosabb."
Amire Küng felhívja a figyelmet, az is épp olyan tény, mint az átélők élményeinek közös pontjai: a halálélmény - többértelmű dolog. A klinikai halál során átélt élmények mindenképpen nagyon is valóságosak. Senki nem tagadja őket - de mást jelent tagadni, és megint mást értelmezni. Ezt egyébként Moody is írja, hogy nem az a kérdés, valóban történnek-e ilyen átélések, hanem az, hogy mi váltja ki őket. Tényleg átpillantanak ilyenkor a klinikai értelemben halottak a túlvilágba vagy másról van szó?

Amire Küng felhívja a figyelmet, hogy a leírt jelenségek nem csak haldoklóknál, hanem más, különleges lelkiállapotban lévő embereknél is előfordulnak. Egy egyébként protestáns és hitvalló orvos, Klaus Thomas elgondolkodtató összeállítást írt, melyben a klinikai halálból visszatértek élményeit veti össze az álommal, a skizofréniával és a hallucionigének (LSD, mescalin és más szerek hatásaival), valamint a meditáció és szuggesztió, sőt a vallásos élmények megnyilvánulásaival. Nyilván különbségek is vannak, de a hasonlóságok az élményekben feltűnőek a haldoklók átéléseit illetően. Úgy látszik ezeknek az élményeknek a jó részét mesterségesen is elő lehet idézni még itt, ebben az életben. Ha az agy hasonló körülmények közé kerül, akkor a klinikai halálhoz hasonló tüneteket produkál - noha az alanyok ilyenkor egyáltalán nincsenek a halál közelében.

A klinikai halál általában pozitív élmény (megnyugvást, fényt, elhunyt szeretteket tartalmaz), de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy vannak gyötrelemmel járó és félelemmel teli élmények is. Erre Küng egy hosszas példát is idéz, melyet egy súlyos vérmérgezés miatt klinikai halálba kerülő páciens élt át.

A helyzet az, hogy természettudományosan és orvosilag szinte minden halálélmény megmagyarázható. Semmi olyasmi nem történik ezekben az élményekben, ami a haldoklástól függetlenül nem figyelhető meg vagy ellentétben állna a természeti törvényekkel. Az is elég világosnak tűnik, hogy az ilyen tudatállapotban történő átéléseket jórészt az határozza meg, hogy az illető milyen családi, társadalmi, vallási háttérből származik. Az újabb kutatások pedig arra mutattak rá, hogy nem zárható ki, hogy a haldoklás során érzett euforikus élmény a lélek és a test védekezésének következménye: a halálközelség végső stádiumában a tudat álomszerű állapotba menekül, és szüntelenül alkotja a képeket a múlt és más emlékanyagaiból - hogy ezzel tegye könnyebbé a meghalás tényét.

Persze, ahogy Küng is megjegyzi, lehet másként okoskodni, de az ő végső konklúziója az, hogy ezek az élmények igazából semmit nem mondanak a halál utáni életről:
"Igen, a teológiai őszinteség arra kötelez, hogy félreérthetetlenül válaszoljak: az ilyen halálélmények a halál utáni életre nézve semmit sem bizonyítanak. Itt ugyanis a halál előtti utolsó öt percről van szó, és nem a halál utáni örök életről."
Akkor tehát maradjunk ennyiben? Küng szerint - és magam is egyetértek vele - nem. Ami mindebből kiderül, hogy a nagy kérdésre a választ az orvostudomány nem tudja megadni, tehát azt másutt kell keresni. Ami azonban érdekes, hogy a halál elviselése láthatóan függ attól, ki milyen háttérből származik, azaz milyen életet élt le mielőtt eljutott utolsó perceihez. Ahogy ő fogalmaz, "az élet értelmének megvalósításával előkészíthető a halál értelmének megvalósítása". A pozitív halálélmények ténye pedig reményt adhat arra, hogy talán a halál nem feltétlenül csakis félelmetes, vagy nem feltétlenül annyira az, amilyennek gondoljuk. Keresztényként természetesen abban hiszünk,  hogy ez a lehetséges megnyugvás vagy talán inkább "elnyugvás" azért is adathat meg, mert a halál csupán átmenet egy reményteljesebb folytatásba - amiről a klinikailag halottak melletti érvek nem, de a halálból Visszatért mellett szóló érvek annál inkább szólnak.

2016. július 6., szerda

Az ellentmondások haszna?

Általában heves vita zajlik arról, hogy a Bibliában vannak vagy nincsenek ellentmondások, illetve a látszólagosnak nevezett ellentmondásokat valóban látszólagosaknak, vagy tényleg valóságosaknak kell neveznünk. Ebben a témakörben ezúttal mégsem ezekkel a kérdésekkel akarok foglalkozni, hanem egy talán megdöbbentően hangzó felvetést próbálok megfogalmazni: az ellentmondásokra adott esetben úgy is tekinthetünk, hogy az erősíti a szöveg hitelességét.

Nem a provokáció a célom. Nem fogok teológusokat idézni, szakirodalomra hivatkozni, csupán egy gondolatkísérletet teszek, mely megpróbál felvetni egy lehetőséget! Az is lehet, hogy ezt a lehetőséget el kell vetni, mert kiderül hogy nem jó, és az is lehet, hogy van benne gondolat. Ezért nevezem pusztán lehetőségnek.

A legtöbb keresztény a "bibliai ellentmondás" kifejezés hallatára émelygést érez. Az ellentmondás, mint olyan, úgy jelenik meg a lelki szemeink előtt, mint amit a lehető leghamarabb le kell küzdenünk. Ennek egyszerűen az az oka, hogy ha ellentmondással találkozunk, az általában erős bizonytalanságérzethez vezet, a kontroll elvesztésének a lehetőségét vetíti elénk, amivel nehezen tudunk együtt élni. Hitünk integritásának érdekében, sőt valahol mentális sértetlenségünk biztosításáért is addig próbáljuk kalapálni magyarázatainkat, ameddig valamiképpen meg nem győzzük saját magunkat arról, hogy az ellentmondás minden jelét felszámoltuk. Rosszabb esetben erre  nem vagyunk képesek, és egyszerűen igyekszünk tudomást sem venni az ellentmondásról.

De az a lehetőség soha nem merül fel bennünk, hogy az ellentmondások nem feltétlenül ellenünk, hanem értünk is dolgozhatnak. Mit értek ezalatt? Hadd próbáljam ezt megvilágítani az evangéliumok kontextusában! Azért választom ezt a szövegkörnyezetet, mert főként a szinoptikusok révén ott könnyű összehasonlítást végezni: elegendő a Jézusról szóló leírásokat egymással párhuzamosan tanulmányozni.

Nyilvánvaló tény, hogy az evangéliumok (mármint Máté, Márk és Lukács szövegei) egyszerre hasonlítanak egymásra és különböznek is egymástól. Ez a két tény magyarázatot igényel, és ebben a magyarázatban könnyű kétféle szélsőségbe csúszni:

1. Ha két vagy több szöveg komoly hasonlóságot mutat egymással, akkor felvethető a plagizálás, az egymásról másolás gyanúja, vagy az, hogy a szerzői közös forrásból másolták ki a saját szövegüket. Mint egy iskolai dolgozat esetében, ahol két beadott dolgozat kísértetiesen ugyanolyan: teljesen logikus ilyenkor másolásra következtetni.

2. Ha két vagy több szöveg komoly eltéréseket mutat egymáshoz képest olyan részletekben, melyeknél arra számítunk, hogy alapvetően meg kellene egyezniük, akkor jogosan vethető fel a gondolat, hogy az egyik vagy mindkét szöveggel gond van.

Amikor ellentmondásos részeket olvasunk az evangéliumi textusokban, akkor gyakran mindkét érzés magával ragadhat bennünket. Egyszer azt kérdezzük, hogy "miért ilyen egyformák a szövegek?", máskor meg azt, hogy "miért van közöttük ekkora eltérés?". Szerintem ezeknek a kérdéseknek a jogossága mindig azon múlik, hogy mekkora a hasonlóság vagy az eltérés foka két, hasonló témáról szóló szöveg között.

A fentebb írt iskolai dolgozat hasonlatánál maradva, ha egy osztályban a gyerekek azt a feladatot kapják, hogy írjanak röviden a második világháború kapcsán Pearl Harbour bombázásáról, nyilvánvaló, hogy két mód kínálkozik arra, hogy alaposan elhibázzák az egészet. Az egyik, ha dolgozataik túlzottan hasonlítanak egymásra - például mindenki szinte szó szerint ugyanúgy és ugyanabban a sorrendben írja meg az esszét (ez esetben fennáll a lehetőség, hogy egymásról másolgatták). A másik ha hatalmas eltérések vannak a dolgozatokban - például egyesek szerint a bombázás január 1-én, mások szerint augusztus 12-én történt, egyesek szerint Amerikában, mások szerint Ausztráliában (ez esetben nem felelnek meg a téma kritériumainak). Mindkettő valószínűleg elégtelen osztályzatot fog jelenteni.
 
Mindezt talán azzal lehetne összefoglalni, hogy egy beszámoló hitelességét nem segíti az sem, ha alapvető ellentmondásokkal terhelt, és az sem, ha a többféle verziók szemlátomást túlzottan hasonlítanak egymásra. A két szélsőség között meghúzódó "arany középút" pedig az lehet, hogy az ugyanarról beszámoló forrásokban bár vannak kisebb feszültségek és ellentmondások, mégis alapvetően megegyeznek egymással. Az alapvető egyezőség annak a jele lehet, hogy a beszámolók tulajdonképpen hitelesen ugyanarról a dologról szólnak, míg a kisebb eltérések biztosítanak bennünket arról, hogy a különféle szerzők nem egymásról másoltak. Így aztán az a furcsa helyzet állhat elő, hogy az evangéliumi beszámolókban felbukkanó apróbb eltérések ahelyett, hogy gyengítenék a szöveg hitelét, éppen azzal erősítik, hogy felmenthetik a plagizálás gyanúja alól.

De hol lehet meghúzni a határt a "még elfogadható" ellentmondásos részlet, és a "már nem elfogadható" között? Ez szerintem nem egyszerű kérdés, és elismerem, hogy a válaszom teljesen szubjektív próbálkozás. 

Számomra az egyik választóvonal a "kóser" ellentmondás és az elfogadhatatlan között, hogy az üdvtörténetileg jelentős alapot érint vagy sem. Ha az evangélium szerint az lenne a helyzet, hogy Jézus kereszthalála egyszer megváltás, másszor nem több egy jó ember kivégzésénél, akkor az a hitem alapjait érintő, egymást kizáró két kijelentés volna. Ha egyszer arról olvasnék, hogy a Szentlélek eljött pünkösdkor, másszor meg arról, hogy még várnunk kell a Szentlélekre, mert még nem jött el, a két egymásnak ellentmondó kijelentés megint egy üdvtörténetileg fontos eseményt tenne instabillá. Nem hiszem, hogy a Biblia hitelessége fennmaradna, ha üdvtörténeti jelentőségű dolgokban lenne alapvető ellentmondás benne, de ilyesmiről nincs tudomásom.

Mindezzel csupán azt akartam érzékeltetni, hogy az ellentmondások nem feltétlenül az ellenségeink. A kisebb eltérések az önálló munka és feldolgozás jelei is lehetnek, és ilyen minőségükben éppenhogy támogathatják a szöveg hitelességét. Nem értek a joghoz, de ez talán hasonlíthat ahhoz, amikor egy baleset szemtanúi nem száz százalékban - azaz nem minden apró részletre kiterjedően - ugyanúgy számolnak be a bíróság előtt az általuk látott balesetről. Ha a tanúvallomások túlzottan eltérnek egymástól, az minden bizonnyal gyanút ébreszt a bíróban, ha pedig milliméterre megegyeznek, az annak a jele is lehet, hogy a tanúk valamiképpen megegyeztek egymással és betanult szöveget mondanak, amivel épp az igazságot kívánják leplezni.

Márpedig ha ez a furcsa okfejtés helyes, akkor még az is elképzelhető, hogy éppen azzal tehetünk kárt, amikor megpróbáljuk a Bibliát steril szöveggé varázsolni, és megoldani, kibogózni, kiegyengetni minden "gyanúsnak" tűnő kisebb szövegelemet, ahol eltéréseket szimatolunk. Ismét igyekszem megjegyezni, hogy mindez csupán egy gondolatkísérlet részemről. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.

2016. július 3., vasárnap

Nicsak, ki beszél?

A Biblia a keresztények számára nem csupán Isten Szava: valamikor személyesen Isten is megszólal a szövegekben, Jézus maga pedig sokat beszél az evangéliumokban. Ezeket az ünnepélyes pillanatokat tipikusan különféle, meglehetősen közismert formulákkal vezetik fel a szent szerzők, melyek közül a leggyakoribb talán az “így szólt az Úr” kifejezés. Kérdés azonban, hogy tényleg az Úr szól ilyenkor, vagy igazából a szöveg szerzője beszél tovább Isten nevében?

Elárulom, csaknem év eleje óta olvasom a Tórát. Direkt lassan haladok, főként amikor a különféle törvények, előírások és parancsok textusait tanulmányozom. Ezek megértése amúgy is időigényes, hiszen nemcsak időben, hanem gondolkodásmódjukban is elképesztően messze állnak a huszonegyedik századi embertől. Észrevettem, hogy a törvényekről szóló perikópák felvezetése mindig ugyanolyan: "Az Úr így szólt Mózeshez és Áronhoz..." - írja a fejléc, amit a konkrét törvényi előírások részletezése követ. A szöveg tehát újra és újra kiemeli, hogy a törvényeket nem Mózes konstruálta, hanem maga Isten mondta ki, egyes szám első személyben.

Mindez egészen addig nem is válik problémássá, míg az ember furcsa dolgokat nem olvas. Például azt, hogy a nyúl kérődző állat (3Móz 11,6), a denevér meg madár (3Móz 11,13). Persze tudjuk, hogy a nyúl sosem volt kérődző, ahogy a denevér sem volt soha madár. A problémára többféle megoldás létezik. A legkézenfekvőbbnek az tűnik, ha tekintetbe vesszük a kor természetismerettel kapcsolatos tudásszintjét és azt mondjuk, az akkori emberek nem voltak taxonómusok, nem bonyolították a dolgukat, egyszerűen megfigyelték a világot maguk körül és amilyen következtetésre jutottak, azt alkalmazták a mindennapjaik során. Repül és nem rovar? Akkor madár - akkor is, ha denevér. 

Igen ám, de a fenti apróságokat a nyúlról és a denevérről nem a bibliai szerzők vagy úgy általában maga a Biblia írja, hanem a szöveg szerint ezek a mindentudó Isten szájából származó kijelentések. Bárhogyan is gondolkodik valaki erről, az mindenképpen szerencsétlenül néz ki, amikor úgy tűnik, maga Isten mond olyasmit, ami tényszerűen téves. Az egy dolog, hogy az ókori héberek nem rendelkeztek korszerű természetismerettel, ám ez nem kellett, hogy Isten arra kötelezze, hogy Ő maga is hibásan beszéljen. Természetesen az ilyen dilemmát fel lehet oldani azzal, hogy Isten a korabeliek valóságképéhez alkalmazkodva fejtette ki a törvényeket, helybenhagyva a tévedéseiket is. Isten nem igazította ki a héberek realitásról alkotott hibás elképzeléseit, mert az általa adott törvények enélkül is tökéletesen érthetők voltak és be is töltötték szerepüket. Ez a magyarázat nem rossz, de csak részben meggyőző, és inkább újabb dilemmákhoz vezet. Semmiféle komoly erőfeszítésbe nem került volna Isten számára, hogy a nyulat ne nevezze kérődzőnek vagy a denevért madárnak. Úgy is lehet alkalmazkodni emberek tudásszintjéhez, hogy közben nem hagyjuk benne őket a tévedéseikben.

A leglogikusabb magyarázatnak ezért az tűnik, hogy itt nem Isten beszél, hanem a szöveg szerzője adta vissza saját szavaival Isten szavait, és ebbe belekeverte önmaga tudását. Szigorúan megfogalmazva ez azt jelentené, hogy szó szerint nem Isten maga szól a szövegben, hanem az, amit a bibliai szerző Isten “szájába adott”. Ez a jelenség nemcsak a Tórában fordul elő, hanem úgy tűnik, elkerülhetetlen az egész Szentírásban. Ahogy Brueggemann írja, amikor Isten beszél a szövegekben, valójában ezeket a részeket is Izrael tolmácsolásában olvassuk. Az isteni mondatok mindig emberi közvetítéssel kerültek a papiruszokra, az “ezt mondja az Úr” kezdetű mondatokat is emberek írták le, gyakran úgy, hogy ezek a kijelentések a leírás előtt hosszú időt tettek meg szájról-szájra. Az emberi szerző mindig előtérben áll a Szentírásban még akkor is, amikor az Úr maga szólal meg. És úgy tűnik, ez Istent sosem zavarta. Zavar bennünket?

Jézusnál a helyzet még egyértelműbbnek tűnik, hiszen a szavait a négy evangélium négyféleképpen tartalmazza - holott maga Krisztus nyilván egyféleképpen mondta azokat a valóságban. (Hacsak nem ismételte meg többször ezeket a tanításokat, de ez nyilván nem teljesen járható út, hiszen Jézus szavai sokszor bizonyos eseményekhez kapcsolódnak, melyek csak egyszer történtek meg.) Szigorúan szólva tehát - bármennyire is megütközően hangzik ez - az evangéliumokban nem Jézus szavait olvassuk, hanem az evangélisták által leírt (sőt, gyakran már értelmezett!) Jézus-mondatokat, ahogy azok hozzájuk eljutottak és évtizedekkel később lejegyezték őket. Ez magyarázza a leginkább logikusan a kisebb ellentmondásokat, a kisebb részletekben található döccenőket a szövegekben. Nyilván vannak olyan kijelentések is a Jézus-logionokban, amelyek pontosan maradtak fenn és pontosan le is írták őket! De a tény ezzel együtt is az, hogy egy mai keresztény nem közvetlenül azt olvassa az Újszövetségében, amit Jézus mondott. Amikor valaki ezt a blogot olvassa, akkor az én szavaimmal találkozik, pontosan és betű szerint úgy, ahogy én leírtam ezeket. Ez korántsem így van az evangéliumok esetében. A szerzők azt és úgy írták le Jézus elhangzott szavaiból, amely a fennmaradt hagyományból eljutott hozzájuk. Ezeket a szavakat több változatban is rögzítették, majd évszázadokon át kézzel másolva hagyományozták, hogy végül egy számos alkalommal revideált magyar fordításban itt és most mi kézbe vehessük. Jézus közvetlen szavai és a mi rendszeres bibliaolvasásunk között tehát ott áll a szájhagyomány, a leírt eredeti és már feldolgozott, értelmezett szöveg, a másolatok és azok másolatai, majd a magyar fordítások és azok számos alkalommal revideált változatai. 

Ezt a bonyolult és komplex utat köztünk és az eredetileg elhangzott mondatok között nem lehet büntetlenül lerövidíteni olyan leegyszerűsített felkiáltásokkal, hogy “de hát a Bibliát Isten ihlette!”. Mindenki értse jól, de a szó szoros értelmében sem Isten, sem Jézus nem sokat beszélnek a Bibliában. Amit a textusokban találunk, az annak a lenyomata, ahogy a szavaikat az emlékezet és később a szent írók megőrizték, értelmezték és továbbadták nemzedékről-nemzedékre.

A nagy kérdés persze az, vajon botrányosnak nevezhetjük-e ezt a tényt? Van okunk megütközni, fennakadni, kiborulni amiatt, hogy a Biblia formailag minden jel szerint nem pontosan azokat a szavakat tartalmazza, amelyek például Jézus száját elhagyták? Nevezhetjük-e hamisítóknak az evangélistákat, megbízhatatlannak a szövegeket emiatt? Van ebben a jelenségben bármi meglepő, szokatlan, vagy olyasmi, ami az ihletettséget veszélyezteti? Szelektálunk kell, ahogy a Jézus-szeminárium tagjai tették, eldöntve mi az, amit Isten vagy Jézus mondott, és mi az, amit nem? Széthullik-e a Szentírás a kezünkben azért, mert betű és szó szerint nem azt tartalmazza, ami annak idején elhangzott?

Ha súlyosan konzervatív vagy inkább fundamentalista lelkülettel kezeljük a Bibliát, akkor igen - nem fogjuk tudni megemészteni ezeket a tényeket. Ebben az estben lehet kétségbe esni és fogcsikorgatva görcsölni. Akkor a Biblia számunkra elsősorban is betűk rendszere, amit a legvadabb elfogultsággal védeni kell minden józan megfontolással szemben, és addig csavargatni a hajmeresztő teológiai spekulációkat, mígnem a betű maga sértetlen marad. A nyúl kérődzik, a denevér meg madárként repül tovább. 

Egyébként pedig, ha a betűrágáshoz nem ragaszkodunk, a válasz ezekre a kérdésekre - mégpedig mindegyik kérdésre - a NEM. Az, amitől a Bibliát mi Isten Igéjének tartjuk, nem a forma megoldásaiban, és általában véve nem a választott szavakban, nem az emberi szerzők teljesítményében, világképében, hanem a mondanivalóban, az üzenetek tartalmában van. Ezt már nem először állapítom meg, ahogy a szöveget olvasom, de úgy érzem újra és újra igazolást nyer. A szavak konténerek, melyek keretet adnak a tartalomnak, s valamikor persze ez a keret is fontos lehet (például a prófétáknál), de az esetek jó részében bizony nem az. Isten és Jézus szavai lehet, hogy nem mindig pontosan azok voltak, ahogy olvassuk őket, lehet hogy a szerzők értelmezték azokat, megfontoltan és saját szűrőiken keresztül adták vissza, de az üzenetükön nem változtattak - és ez a lényeg. Az ige az üzenet maga, a dióbél, amihez a keret lebontása után jutunk. A kérdés, hogy valóban eljutunk eddig vagy a keretet rágcsáljuk, azon vitatkozunk, azt elemezgetjük?