2019. augusztus 30., péntek

A képekhez való képesség

Valljuk be őszintén - én bevallom -, mi protestánsok nehezen tudunk mit kezdeni a képekkel. Mi inkább a bibliai szövegekkel dolgozunk, és ha a kép szót halljuk, akkor is a példázatok vagy narratívák, vagyis bizonyos szövegműfajok képekben gazdag elbeszéléseire asszociálunk. Én azonban most szó szerint képekről, szűkebb értelemben pedig festményekről beszélek, és azt is elmondom miért lenne jó, ha értenénk a nyelvükön.

A protestáns hívők jó része, ha a kép és a kereszténység szavak valahogy egymás mellé kerülnek, talán leginkább az ikonokra vagy a templomokban látható festményekre gondol - és ez a gondolat valószínűleg nem tölti el boldogsággal. Szinte látjuk magunk előtt a képeket csókolgató embereket, vagy éppen a meztelen testeket ábrázoló festményeket. Aztán látjuk magunk előtt a reformáció csupasz templomait, vagy a baptista, a pünkösdi imaházak üres falait, ahol nincs helye az ilyesminek. Leegyszerűsítve, nekünk itt és most a szöveg a fontosabb, amit a végtelenségig elemezhetünk, cincálhatunk, magyarázhatunk, de a képek teológiai okokból is távol kerültek tőlünk.

Ám kár volna elfeledkezni arról, hogy történelmi korokon át a helyzet éppen fordított volt. Az emberek nem olvastak, a szöveg mint olyan szinte semennyire nem izgatta őket, helyette viszont rajongtak a képekért. Tudjuk jól, hogy még a bibliai szöveget is képeken keresztül értették meg. És ha mi is szeretnénk megérteni azt, hogyan és mely dolgokon keresztül jutottunk onnantól ideáig, akkor muszáj lesz megérteni a képek nyelvét. A bejegyzés témája szerint még pontosabban: a festészet nyelvét.

Az elmúlt napokban kitűnő kollégáim társaságában abban a szerencsében volt részem, hogy egy tárlatvezetéssel egybekötött látogatást tehetettem a Szépművészeti Múzeumban. Láttam már ilyesmit, de a tárlatvezetést végző doktor úr lelkesedése és profizmusa most mégis áttörte az eddigi közömbösségem falait. Hatásosan tudta ugyanis megláttatni velem az egyébként elképesztő festmények részletgazdag elemei mögötti tudatos mondanivalót. A gyönyörű festményeket készítő művészeket persze a legtöbben zseniális tehetségnek tartjuk, mert szépen festenek - ami igaz is. A zsenialitásuk azonban nem is a festészeti profizmusukban áll (noha az is elképesztő), hanem inkább abban, hogyan tudnak egyetlen egy festménybe belesűríteni olyan mondanivalót, amit szavakkal csak hosszú prédikációban lehetne kifejezni.

Persze a műelemzők is túlmagyarázzák sokszor a dolgokat, de azért mégiscsak nézze meg az olvasó Ádám és Éva itt látható két festményét, melyet egyébként Dürer egyik kiváló tanítványa, Hans Baldung Grien készített. Grien a 16. században élt, amikor az emberek java része rajongott a férfiakat praktikákkal elcsábító hölgyekért. Első pillantásra az ember nagyjából annyit lát, hogy Ádám izmos, Éva meg szexis, a kígyónak pedig furcsa kinézete van. Ám a képet jobban vizslatva érdemes észrevenni néhány sajátosságot, így például azt is, ami a festészetben meglehetősen tipikus, mégpedig az anakronizmus erős jelenlétét. Ha Ádám és Éva valós történelmi emberek voltak (nagyon kérek mindenkit, hogy most ne vegye elő ezt a vitát!), akkor sem valószínű, hogy így néztek ki. Ádám pont olyan, mint a 16. századi férfiak, szakállviselete a korabeli szatíroké (akkoriban pontosan így ábrázolták őket), Éva leomló hajzuhataga meg inkább hasonlít Vénuszéra, mint arra a karakterére, akit egy bibliaolvasó ember maga elé képzel.

A bűneset már megtörtént, hiszen mindketten falevelekkel takarják a nemi szerveiket, ugyanakkor Éva tekintete nem azt sugallja, mintha nagyon szégyellné magát. No persze most felhorkanhatna egy szigorúan betűhű értelmező: "a Biblia azt írja, hogy szégyellték magukat és elbújtak". Akkor mi most visszakérdezünk: vajon a festő a bibliai történetet akarta egy az egyben ábrázolni, dokumentarista stílusban, vagy annak saját korabeli értelmezési módját festette meg? És pontosan ez az igazán izgalmas egy jó képben, egy végletekig kimunkált festményben, egy remek kompozícióban: hogy nem szimplán dokumentál, hanem elgondolkodtat, hogy akár alternatív ösvényeket vázol fel, hogy valamilyen üzenetet közvetít, amibe persze belekeveredik annak a kornak a történeti helyzete, a művész saját gondolatvilága, egyszóval az a miliő is, amiben a kép keletkezett. Egy elragadó festmény üzenet saját koráról, miközben üzen egy másik korról is, amiről tartalmilag szólni kíván.

Ez bizony izgalmas, de annál sokkal több is egy protestánsnak: kijózanító. Most tegyék a szívükre a kezüket a bibliai textusokat szétmagyarázók: merthogy ők pont ugyanazt csinálják a szövegekkel, mint egy festő a képeivel. Értelmezéseket bontanak ki egy-egy szakaszból, magyarázatokat találnak ki egy perikópához, az igehirdetésekben pedig szavakban festik le mindezt az embereknek. Valahol tehát képekkel dolgoznak, a különbség többnyire annyi, hogy ezeket a szövegek olvasói és hallgatói a fejükben vizualizálják, míg a festők elképesztő munkával felviszik a vászonra. Sokat lehet utóbbi módon is elmondani, és őszintén szólva kissé sajnálom, hogy az egyháznak szinte csakis a katolikus-ortodox fele tud ezzel igazán hatékonyan bánni, holott semmi nem gátolná a többieket sem, hogy ebben előrébb lépjenek. Hát akkor lépjünk!

2019. augusztus 24., szombat

Más kabátjában

Pál apostol elszántsága a hit terjesztésében közismert minden bibliaolvasó előtt: görögnek görög, zsidónak zsidó lett csak azért, hogy mindenkit valahogyan megnyerjen Krisztusnak. A jezsuita Francis X. Clooney igencsak provokatív és határokat feszegető könyvét olvasva egyszerre támadt fel bennem kétféle érzés, melyet egyetlen kérdésbe sűrítve így tudnék megfogalmazni: vajon ha magamra veszem egy másik vallás kabátját, le tudom-e venni később?

Mitagadás, Clooney (ld. fotón) határfeszegető felvetései elképesztően érdekesek, izgalmasak, gondolatébresztőek, miközben egy elkötelezett keresztény bizonyos veszélyeket is érezni fog bennük, sőt valamitől viszolyog majd, amikor a fent említett könyvet olvassa. De ne siessünk ennyire előre, hanem kezdjük a vaskályhánál, amit a szerző komparatív teológiának nevez. Mit jelent ez?

A komparatív teológia kiindulópontja az a tény, hogy jelenleg a vallási sokféleség világában élünk, amit csak fokoznak olyan tényezők, mint például a nyugati világ kulturális sokszínűsége vagy éppen a migráció realitása. Ahogy Clooney fogalmaz, manapság szinte csak megszokásból nevezünk egyes vallásokat "keletinek" vagy "nyugatinak" (illetve történeti kiindulópontjaikra utalunk ezzel), hiszen a helyzet az, hogy a legfőbb hitrendszerek már mindenütt jelen vannak a világban. A vallások és követőik egymás mellett élnek, és ami ennél fontosabb, kölcsönhatásba is kerülnek egymással.

Ez az állapot nyilvánvalóan arra ösztönözheti a keresztény embereket, hogy igyekezzenek megismerni és tanulmányozni a többi vallást. Az első kérdések körvonalai mintha már ezen a ponton felsejlenének: hol vannak ennek a megismerési tevékenységnek a határai? Elegendő beleolvasgatnunk a Bhagavad Gita vagy a Korán szövegeibe? Beszélgessünk hindu, buddhista vagy muszlim emberekkel? Néhány évig éljünk közöttük? Mi legyen a célja ennek az ismerkedésnek? Apologetikusan vonjuk kritika alá más vallások dogmatikáját, esetleg misszionáriusként közelítve próbáljuk "áttéríteni" őket? Vagy egyszerűen csak tudományos kíváncsiságtól hajtva tanulmányozzuk a hitüket?

Egyáltalán nem mindegy melyik utat választjuk a megismerési folyamatban, mert teljesen máshogyan kell közelítenünk egyik vagy másik esetben. De az biztosnak tűnik, minél jobban szeretnénk megismerni és megérteni egy miénktől eltérő vallási hagyományt, annál jobban "bele kell gázolunk" annak sűrűjébe. Szerintem egy elkötelezett keresztény számára, aki készséget érez magában az ilyesmire, itt kezdődhet egyfajta kötéltánc. Egyrészt szeretne hűséges lenni a saját hitéhez és biztos talajon állva végezni ezt a folyamatot, másrészt nyitott kíván lenni arra a lehetőségre, hogy más vallások is hordoznak igazságot magukban, sőt akár keresztényként is tanulni lehet tőlük. Ám ha utóbbi állítás igaz, és a többi vallás mélyén komoly értékek is találhatók, akkor az sem mindegy, hogyan akarunk ezekhez hozzáférni. Keresztény szemmel nézve nyilván nem mondhatjuk, hogy az apologetikus-kritikus megközelítés vagy a misszionálás-térítés indítéka rossz, de ezeken az utakon aligha fogunk igazán eljutni a másik vallás velejéhez. Egy apologéta vagy egy evangélista sokkal inkább kívülről akar hatást gyakorolni az adott vallás "belül lévő" híveire - sokszor anélkül, hogy igazán megérteni akarná az adott hagyományt. Ha azonban szeretnék kicsit megtudni, hogyan gondolkodik, hogyan érez, hogyan lát egy hindu vagy muszlim, vagy egyáltalán milyen lehet hindunak vagy muszlimnak lenni, akkor ehhez már egészen más utat kell bejárni: legalábbis ideiglenesen nekünk is el kell fogadnunk a másik vallás paradigmáját igaznak.

Nos, Clooney fent említett komparatív teológiája pontosan valami ilyesmiről szól. És ez botrányos lesz sok keresztény számára. Bevallom, még én sem tudom egyelőre eldönteni, hogy ez az ember vakmerő vagy bátor, hogy egyetértően bólogassak vagy óvva intsek tőle mindenkit. A fent említett könyvében nemcsak nagyon érdekes elméleti fejtegetésekbe bocsátkozik, hanem még olyan kérdésekre is kitér, vajon ha az ember "átsétál" egy másik vallás oldalára - vagy más képet használva felveszi a másik vallás kabátját -, hogyan fog ez visszahatni a keresztény gondolkodására, amikor visszatér a saját területére? Az ugyanis egészen biztos, ha a miénktől eltérő hagyományokban mélységében elmerülünk, a saját hitünk soha nem lesz már ugyanolyan, mint előtte volt. Clooney a hinduizmus szakértőjeként - aki ráadásul Indiában él - ezt közelről is megtapasztalta, hiszen nem egyszerűen az íróasztal mögött ülve tanulmányozta ezt a vallást, hanem keményen bele is ártja magát - miközben megmaradt jezsuitának. A könyv egyik fejezetében például leírja egy élményét, amit Laksmi istennő gyönyörű templomában élt át, amikor megállt annak szentélyében:

"Ahogy a templomban Laksmi istennőnél időztem, korábbi szemlélet- és gondolkodásformámhoz képest újfajta látásmód körvonalai kezdtek kirajzolódni előttem. A sajátomtól különböző, de teljesen élő vallási hagyományból előlépő valósággal kerültem közvetlen kapcsolatba. Tudtam, hogy a hindu hagyomány szerint az istennő is lát engem. (...) Azt hiszem, én kis híján imádkozni kezdtem, mert a szentélyben állva láttam valakit, aki látott engem. A keresztények azonban nem imádkoznak istennőkhöz, így hát én sem imádkoztam. Csak álltam, és néztem."

Mielőtt valaki félreérti, Clooney itt nem egy ezoterikus élményét akarta papírra vetni, melyben egy istennőszobor szemei felvillantak a sötétben. Pusztán arról van szó, hogy a hindu hagyomány alapos megismerése értelmezhetővé tette számára Laksmi szentélyének látványát, benne az istennő szerepét, ami így spirituális élményt idézett elő a tudatában. Ahogy ő fogalmaz, ha helyesen műveljük a teológiát, gyakran kerülünk ilyen helyzetbe, mert "többet látunk meg annál, amit kiszámíthatónak és megengedhetőnek tartunk" - ez pedig visszahat a saját, keresztény gondolkodásunkra is.

Én most ezen a ponton viszont befejezem, mert úgy érzem, máris túl sok a kérdésem. Vajon mi történik, ha Clooney egyszer túl messzire megy egy expedíció során, és már nem talál vissza keresztény bázisához? Nem lesz egy idő után ebből az egészből szinkretizmus - vagy esetleg ez már most is annak nevezhető? Meddig mehetünk el egy teljesen idegen hagyomány megismerésében anélkül, hogy feladnánk a sajátunkat? Hiszen ha nem megyünk elég közel, akkor legjobb esetben is csak adatokat gyűjtünk más hagyományokról, a felszínt kapargatva, ám képtelenek leszünk igazán az ő fejükkel gondolkodni, így megérteni sem fogjuk őket. Ám ha nagyon belebújunk más bőrébe vagy kabátjába, mi történik ha ez a kabát levehetetlennek bizonyul?

2019. augusztus 20., kedd

Fúj-fúj Ferenc...

Rendkívül régen frissült már Bi-Fi rovatom, noha a kereszténységen belül nem csökkent a terjengő téveszmék és félreértések száma. Amiért most előszedem újra a rovatot, az egy olyan antikatolikus pletyka, ami a "Hit Hírek" nevű oldalhoz köthető: százak és százak fakadnak ki ingerülten Ferenc pápa nyíltan melegpárti megjelenése miatt, amit az alant látható fotó kommentár nélküli közlésével igyekeznek igazolni.

A fotón félreérthetetlenül az látszik, hogy Ferenc pápa (illetve bal oldalán egy másik egyházi méltóság) a megszokottnak nevezhető kereszt mellett egy szivárványos keresztet is hord a nyakában. A látvány magától értetődően azt üzeni a kép hátterét nem ismerőknek, hogy a pápa a legszélesebb nyilvánosság előtt teljes nyíltsággal kiáll a melegek mellett. Hát már itt tartunk?

A fotóra érkezett reakciók finoman szólva is hevesre sikerültek. Egyesek katolikusként is elkezdték szorgalmazni az aláírásgyűjtést, hogy Ferenc mondjon le tisztségéről, mások arról keseregnek, hogy ez a látvány önmagában a keresztények Istentől való "hatalmas elfordításának" eszköze, de olyan is akadt, aki a képet látva kijelentette: "semmilyen jót nem tudok erről a pápáról elmondani, pedig objektív vagyok, protestáns vagyok és történész..." (kiemelés tőlem).

Összefoglalva tehát a Nagy Paráznától a babiloni fertőn át az Antikrisztusig számosan felvonultatták az összes rémséget és szörnyűséget, ami a katolikus egyházról és a pápáról csak eszükbe jutott. Csak egyetlen dolog nem merült fel a Hit Hírek szerkesztőinek fejében: hogy esetleg utánanézzenek, hol és mikor készült a kép, és vajon milyen kereszt is lóg Ferenc pápa nyakában. Az utánajárás rendkívül megerőltető lett volna ebben az esetben, hiszen kb. 15 másodpercet vesz igénybe. Ha ugyanis az ember egy Google-keresőbe beírja a "rainbow" és a "pope Francis" szavakat, akkor mindjárt az első találat egy olyan cikk lesz, ami érthetően tisztázza a helyzetet. Csak röviden, két lényeges tényre érdemes felhívni a figyelmet. Egyrészt, a meleg közösség által használt színskála sorrendje is más, mint amit Ferenc a nyakában viselt (ahogy például a német és a magyar zászló sem ugyanaz attól, mert színes sávok vannak rajtuk), másrészt a pápa nyakláncának színei latin-amerikai régiókat jelölnek. Nem meglepően, hiszen ezt a nyakláncot a pápa ottani látogatásakor viselte, és valószínűleg nem azért, hogy a homoszexualitást reklámozza vele...

Ferenc pápát persze lehet bírálni akár amiatt is, ahogyan a homoszexuálisok felé fordul, mindazonáltal igencsak meglepő volna, ha egy ilyen kaliberű protokollszemély, akit éjjel-nappal fotóznak és kamerák kereszttüzében éli az életét, ekkora leplezetlen nyíltsággal állna ki a melegek oldalán. Ennél azt hiszem a Vatikánban sokkal óvatosabban nyúlnak a dolgokhoz. Persze én sem látok bele a római egyház kommunikációs stratégáinak módszereibe, de az ilyen hirtelen és radikális színre lépések nagyon nem jellemzik a katolikus egyházat.

A Hit Hírek szerkesztői a fotók mellett a második thesszalonikai levélből idéznek: "Ne csaljon meg titeket senki semmiképpen." Ezzel viszont tényleg fején találták a szöget! Pál apostol kijelentésével a magam részéről teljesen egyetértek - hiszen ezúttal tökéletesen igazak azokra, akik most idézték őket...

2019. augusztus 14., szerda

Öt értelmes szó... - az istentiszteletről (4)

Gondolom nincs olyan gyülekezetbe járó ember, aki szívesen meztelenre vetkőzne istentisztelet alatt a többiek előtt. Micsoda hülyeség! Hogy jut egyáltalán ilyesmi eszembe? Csak úgy, hogy a közösségi imádkozás a kisegyházaknál néha olyan, mintha egyfajta "lelki sztriptízként" működne, ahol az embernek az a dolga, hogy feltárja mások előtt belső valójának intim részleteit. Mire való az együtt imádkozás az istentiszteleten?

Tudom persze, hogy erre a kérdésre sokféle választ adhatunk. Ahogy a sorozat korábbi részeiben, úgy most sem kívánok kimerítően foglalkozni minden lehetőséggel, ezért a közösségi ima egy olyan funkcióját fogom most felvillantani, amit egyébként meglehetősen nehéz elképzelni az imádkozásról: hogy tanítást jelenthet az imát hallgatóknak.

Ez kissé talán furcsán, sőt talán botrányosan is hangzik. Furcsa, mert a tanításra a prédikációt tartogatjuk, nem a közösségi imádkozást. Nem azért imádkozunk egy istentiszteleten, hogy bárkit is tanítsunk, sőt inkább zavaró, amikor valaki ima címszó alatt egy önálló kis előadást tart a gyülekezetének. És botrányos is, mert bár az imát a gyülekezetben, de azért mégsem a gyülekezetnek, a lelkésznek vagy a mellettünk ülőnek mondjuk, hanem végső soron Istennek. Ennek ellenére Pál apostol mintha mégis ilyesmiről írna az első korinthusi levelében, amikor a nyelveken szóló és az értelemmel elmondott imádságot hasonlítja össze (1Kor 14). A szavaiból mintha arra lehetne következtetni, hogy a közösségi imának van egy tanítói dimenziója is, amire az istentiszteleti keret megfelelő közegnek bizonyulhat. De miért ír ilyesmit az apostol?

Ahogy említettem, az egész a nyelveken szólás kapcsán kerül elő. Az istentiszteleten elhangzó nyelveken szólásról valószínűleg sokaknak van egyfajta élményanyaga, amiben kellemes és kellemetlen érzések egyaránt kavarognak. Őszintén szólva, amikor még nem voltam keresztény, de megfordultam keresztények között, engem az ilyesmi borzalmasan zavart. Az egyik alkalommal egy nagy sátor közepén ültem a tömegben, amikor a színpadról a prédikátor felszólította az embereket, hogy kezdjenek hangosan közösen imádkozni - erre mindenki kitört egy kiabálós nyelveken szólásban. Most nem akarok belemenni abba, hogyan értékeljük a nyelveken szólás jelenségét (szesszacionista vagy kontinuacionista módon), a történet sem mai már, csupán erre az emlékre visszagondolva tudom mennyire kivert akkor a víz: hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy misztikus szektába kerültem volna, ahol az emberek egyik pillanatról a másikra transzba estek, én meg ott állok ennek az egésznek a közepében! Akkor még nem ismertem Pál szavait, aki az "őrjöngtök" kifejezést használta, amikor megpróbálta leírni egy kívülálló érzéseit a hirtelen rászakadó nyelveken szólással kapcsolatban. Azóta persze azért sokat változott a helyzet, ahogy én is.

Nos, fontos megemlíteni, hogy Pálnak persze nem magával a nyelveken szólással volt problémája, és nem is az volt a legnagyobb gondja, hogy a nyelveken szólás érthetetlen (szerinte ez magyarázattal talán áthidalható lehet), hanem inkább az, hogy nincs igazán közösségi haszna, és zavart kelthet egy istentiszteleten az avatatlanok soraiban. (A magyarázók egy része az "avatatlan" elnevezés alatt a hitben kezdő vagy a hit iránt érdeklődő embereket érti, akiket egyházi szlengben nagyjából a katekumenek néven ismerünk.) Megbontja az egységet is, hiszen nem lehet rá áment mondani, ha senki sem érti, és kimaradnak belőle azok, akik nem tudnak nyelveken szólni. 

Márpedig a közösségi ima akkor jó, ha abba bárki képes bekapcsolódni, különben nem lesz közösségi, hanem csak egy gyülekezeti elit sportjává válik. A közösségi ima nem lehet taszító vagy ijesztő, nem lehet kizáró jellegű, hanem egyértelműen inkluzív tevékenység kell legyen.

Sajnos az együtt imádkozás sok helyen egy olyan szakasz az istentiszteleti liturgiában, amiről az embernek tényleg az a benyomása támad, hogy a gyülekezet mintha egy "hallgatólagos szerződés" szerint működne ezzel kapcsolatban: vagyis vannak a "mindig imádkozók", akik ilyenkor elsőként megszólalnak, és hozzájuk csapódik néhány partizán, akik esetszerűen imádkoznak, és ezt a menetrendet nem is érdemes megbolygatni. Végül a közösségi imát fejtegetve jegyzi meg Pál, hogy inkább akar öt szót értelmesen szólni, mintsem tízezret nyelveken - mégpedig azért, hogy másokat tanítson. Persze az itt szereplő számok szimbolikus értelműek, mégis jól kifejezik, hogy az istentiszteleti nyilvánossággal az érthető megszólalásnak kell együtt járnia még az olyan, kissé talán misztikusabb jellegű tapasztalásban is, mint az imádkozás. Míg az öt értelmes szó tanít, addig a tízezer érthetetlen taszít - nem kétséges melyiket kell választani.

Befejezésül elárulom, hogy kísérleti jelleggel több közösségben kipróbáltam már Pál "öt értelmes szó"-paradigmáját a közös imádkozás kontextusában. Ezt én nyílvessző-imádságnak szoktam nevezni, ami a kimondott szavak célzatosságára és átgondoltságára utal. Arra kértem a jelenlévőket, hogy csak egyetlen egy, nem túlságosan összetett mondatot imádkozzanak ahelyett, hogy elmagyaráznának Istennek, milyen szent és mennyire meg tudja gyógyítani a betegeket. És működött: akadt olyan, aki talán életében először mert megszólalni ezen a módon mások előtt - ahogy az is érezhető volt, hogy sokan alaposan átgondolják mi legyen az az egy mondat. Mintha a közösség is jobban odafigyelt volna: végre nem csak ugyanazoktól az emberektől kell nagyjából ugyanazt végighallgatni, ráadásul a dolog rövidsége miatt igen dinamikus hatást kelt, ami nem tesz rosszat egy istentiszteletnek. Nyilván vannak ennek az imaformulának technikai korlátai és hátulütői is, de én azt tapasztaltam, kisebb közegben főként a felszabadító hatásai érvényesülnek. Az a bizonyos öt értelmes szó persze nemcsak az imákra, hanem sokszor talán úgy mindenre igazán ráférne.

2019. augusztus 9., péntek

A motivációevangélisták boldogsága

Ugye észrevette mindenki, mekkora divathullám lett a motivációs trénerekből? Most a csapból is folynak. Ők azok az előadók, akik tömegek elé állnak ki, hogy elmondják milyen boldogok és én is az leszek. Keresztények tucatjai sorra terjesztik ezeknek az embereknek a videóit, néha nagyobb lelkesedéssel, mint magát az evangéliumot. Rosszul teszik.

Azért teszik rosszul, mert ezek az emberek hazudnak nekik. Azt hazudják, hogy boldogok, hogy mindig és egyfolytában azok, és én is mindig és egyfolytában az lehetek, hogy átléphetem a saját határaimat, hogy mindig felülemelkedhetek a hullámaimon, csak kövessem az ő példájukat - no és persze fizessem ki a belépőt az előadásaikra, vegyem meg a könyveiket és terjesszem a motivációevangéliumukat. Ők ugyanis motivációevangélisták, akik Isten neve nélkül házalnak egy nem létező boldogságfogalommal. Ezeket az embereket csakis olyan szituációkban látjuk, mindig olyan beállításokban, kontextusokban, kompozíciókban, videókban, fényképeken szerepelnek, ahol határokat lépnek át és boldogok. Még ha beszélnek is életnehézségekről - a legtöbbször olyan szirupossággal, ami csaknem elviselhetetlen - az is csak azért van, hogy újra és újra eljussanak ugyanahhoz a konklúzióhoz, hogy boldogok. Ez a fő üzenetük.

Ilyen márpedig nincs. Ez egy gigantikus szélhámosság. Jólfésült félrevezetés. A keresztények torkán pedig könnyen lecsúszik - persze nem csak az övékén. Nekik azonban illene kapcsolni, illene felismerni a megtévesztést, ám az állandó boldogság édeskés varázsa megbabonázza őket, mint a lámpafény a repülő bogarakat.

Pedig sem Jézus, sem a Biblia, sem a józan paraszti ész nem szól hozzánk semmilyen konstans boldogságról. Vannak jó napjaink és vannak rosszak. Van, amikor összeállnak a képletek, gurul a szekér, nyerünk a tőzsdén, akciósan veszünk téliszalámit, sikerül nyaralni mennünk, jók lesznek a leletek az orvosi vizsgálat után, elismerést és szeretetet kapunk az emberektől. És aztán olyan is van, amikor piszkosul betemet a sors, amikor orrbavágnak tragédiák, mázsás súlyként cipeljük az igazságtalanság és boldogtalanság érzését, elegünk van az emberekből, hosszasan kínlódunk valamilyen testi vagy lelki fájdalomtól, gyötörnek a kételyek. De egy dolog soha nincs, soha nem fordul elő, az hétszentség, mégpedig az, hogy állandóan boldogok vagyunk. És aki arra ösztönöz, hogy ezt mégis elhiggyük, az hazudik. 

Ráadásul a boldogok Jézus szerint nem is úgy boldogok, ahogy ezek a trénerek mondják. Maga a boldogságfogalom: ez egy roppant fontos különbség. A Bibliában a boldogok sírnak - még akkor is, ha egyszer majd megvigasztalják őket. A boldogokat üldözik, gyalázzák, bántalmazzák a hitük miatt. A boldogok lélekben szegények, sok esetben a társadalom számkivetettjei, hülyegyerekekként kezeltek a felvilágosult nyugati miliőben. Az a boldogság, amivel ezek a motivációs trénerek kábítják a keresztényeket, csakis azért motiválhat bárkit is, mert szeretné elhinni, hogy itt és most lehetséges. Ráadásul a trénerek sem boldogok, hanem csak pont annyira, amennyire a többiek, ezt pedig valószínűleg maguk is tudják, de hazudniuk kell róla, hogy megélhessenek belőle.

Vegyük példának Szabó Pétert! Tényleg azt hiszi bárki, hogy őt látjuk a videókon? Nem őt látjuk. Fogalmunk sincs róla, ki az a Szabó Péter valójában. Szabó Péter videóin nem Szabó Péter, az ember szerepel. Hanem Szabó Péter, a termék. Egy brand beszél ki ezekből a felvételekből a nézőkhöz. Egy produkció, ami ki van találva és fel van öltöztetve. Szabó Pétert akkor látnád, ha a pillanatnyi vergődéseit is mélyen látnád. Krisztus narratívája épp attól hiteles, hogy látjuk vérezni. Látjuk milyen az, amikor elutasítják, amikor földbe döngölik, amikor mások hitetlensége miatt nem tud gyógyítani, és nem egy rettenetes szuperember képében jön hozzánk, akihez képest csak csizmák közt rohangáló hangyák vagyunk. Krisztus nem egy fölénk magasodó istenpromóció, hanem egy sebezhető valaki, és meg is sebezték, azok a sebek pedig még a dicsőséges feltámadása után is megtapinthatók maradtak.

A motivációevangélistáknak viszont nincsenek mély sebeik, csak egy lebutított verziójú hegyibeszédjük a nem létező boldogságról. Észrevetted már?

2019. augusztus 7., szerda

Dühítő üdítő

Mindenki erről beszél: a Coca-Cola Budapesten is kitette homoszexualitást népszerűsítő plakátjait, melyen melegek mosolyognak és boldogan isszák a kólát. A felháborodásra számítani lehetett, ami persze akár növelheti is a reklámértéket, mégis jogosnak érzem a kérdést: ugyan minek kellett ez?

A Coca-Cola értelmezésem szerint egy üdítőital, melyet egy cég gyárt, és megpróbálja a piacon eladhatóvá tenni. Ezt gazdasági tevékenységnek hívjuk, melynek egy fekete színű folyadék áll a középpontjában, amiben sok a buborék és a cukor. Az emberek régóta szeretik vagy utálják, ez már ízlés kérdése.

Ami azonban nagyobb kérdés, hogy ugyan mi a bánatnak akar egy gazdasági tevékenységet folytató multicég belépni egy társadalmi vitákat generáló, erkölcsi-vallási-filozófiai probléma közepébe? Mert ha állást foglal - és ezt a kampányt nehéz nem annak tartani, hiszen a cég utólagos nyilatkozatban ezt meg is erősítette -, akkor bizony belelép. Tényleg nem értem. Olyan van, hogy valakik feldobnak egy fontos kérdést (tipikusan társadalmi mozgalmak élén álló csoportok vagy szervezetek), legyen ez a környezetvédelem vagy éppen a rasszizmus, és akkor a tőkeerős piaci szereplők közül többen is az adott ügy mögé állnak szponzorként, nevüket és emblémáikat, saját imidzsüket és arculatukat adva. Az is előfordul, hogy tehetősebb márkák kulturálisan értékelhető projektekhez felsorakoznak, így hallgatólagosan elismerik az adott kultúrtermék relevanciáját. Ám meglehetősen furcsán hatna, ha teszem azt a Renault holnaptól elkezdene kampányszerűen az abortusz joga mellett érvelni, vagy a Whirlpool egyszercsak előállna egy hitvallásszerű frázissal állam és egyház szétválasztásáról, esetleg a Szobi szörp minden üvegre nyomtatna egy rövid szöveget, mely a női egyenjogúságot éltetné. Ösztönszerűen hülyeségnek tartjuk az ilyesmit, csakhogy a mai trendek már az ilyesféle ösztöneink görbítéséről is szólnak.

Talán normális, hogy a társadalmi kérdésekkel többnyire az ezzel foglalkozó szegmensek törődnek, ahogyan a szociológusok, szociálpszichológusok vagy éppen az egyházak sem mondják meg hogyan kell jól kólát gyártani. A Coca-Cola melegkampánya ezért nekem nem feltétlenül csak a homoszexualitás elfogadtatásának támogatásáról szól, hanem arról is, hogy a határok mindenhol feloldódtak: mindenki lazán beteheti a lábát egy tőle teljesen idegen területre, és ott megmondhatja a magáét. A felháborodás pedig azokat fogja majd kísérni, akik nem értik ennek a logikáját. Igen, tudom, ezt az egyház is csinálja, amikor például a tudományos munka hitelességét vonja kérdőre (ld. az előző bejegyzés témáját az evolúcióelméletről), mintha lenne ehhez jogosítványa, pedig nincs. De ha ez bárkit zavar, akkor zavarjon az is, amikor egy gazdasági tevékenységet folytató cég ideológiai célokat tűz a zászlajára.

Javaslom, hogy keverjük össze a Coca-Colát valamelyik olcsó kólaszörppel és postázzuk a cégnek, hogy szó szerint is belekóstoljanak, milyen az, amikor a kóla szigorúan titkos receptjéhez valami oda nem illőt keverünk. Elvégre a felfrissülés az felfrissülés, nem?

2019. augusztus 3., szombat

Hogyan lett furkósbot az evolúcióelméletből?

A természet - csodálatos úgy, ahogy van. És nemcsak a természet csodálatos, hanem az a tudományosság is az, ami leírja nekünk, hogyan működik. Az evolúcióelmélet elegáns abban az értelemben, hogy nyitott kérdéseinek tucatjai ellenére mégiscsak plauzibilis magyarázatot nyújt a biodiverzitás hogyanjára. De akkor hol itt a probléma?

Az Exodus könyvében van leírva a csoda, amikor Mózes megfog egy teljesen hétköznapi botot, és az kígyóvá változik a kezében. Az ijesztő élmény nem tart sokáig, mert a kígyóból hamarosan megint bot lesz, mégpedig egy olyan bot, amit Mózes azután igencsak jól forgat, és mindig pont arra használja, amire az adott helyzetben az való. Merthogy legyen bármilyen kígyó is a botból, azért a bot mégiscsak botként az igazi és hasznos Mózes kezében, ami egy speciális esetet leszámítva nem is lesz többé mássá.

Negatív értelemben, de ez a csoda ma is megismétlődik. Az evolúcióelmélet a biológia hasznos eszköze, mondhatni az egész tudományterület erre épül, csakhogy bizonyos kezekben inkább furkósbot lett belőle, amit úgy néz ki, hitbeli kérdésekben állandóan lehet suhogtatni. És suhogtatják is szorgalmasan, akik suhogtatják. A hívők szerint az evolúció hit kérdése - pedig nem az -, az ateisták szerint pedig ezzel lehet eldönteni, hogy hitbeli kérdések igazak vagy hamisak. Kérdés azonban, valóban erre való-e egy természettudományos elmélet? Valóban hitbeli csaták megvívására szánta megalkotója, vagy erre csak az őt követő generációk bizonyos, ideológiailag jól körülhatárolható csoportjai használják? Az asztalomon kinyílik Dr. Kun Ádám evolúcióbiológiáról szóló, friss kiadásban ismét napvilágot látott szakkönyve. Az egyik fejezet felvezetésénél a szerző a következőképpen fogalmaz:

"Egyetlenegy kinyilatkoztatásszerű megjegyzést engedjen meg nekem az olvasó: az evolúcióbiológiának sohasem volt célja az Isten létének vagy nem létének kutatása, valamint az evolúciókutatás és a vallásosság egymással nem összeegyeztethetetlenek."

A szerző megjegyzése felett ráadásul ott virít az egyébként ateista David Attenborough egyik kijelentése is, amit megintcsak szó szerint idéznék: "Ami engem illet, ha van egy legfőbb lény, akkor Ő az evolúciót választotta a természetes világ létrehozására [...], ami nekem nem tűnik szükségképpen istenkáromlónak." Nehéz ezeknek az embereknek a szavaiban nem észrevenni a barátságos és konstruktív hangnemet, függetlenül attól, hogy hozzájuk képest hívőként teljesen más világnézeti alapokon állunk.

Itt és most nem akarok belemenni egy sűrű, fekete viharfelhőbe, ahol ateisták és hívők gúnyolódva csapnak össze egymással, és az egyik oldal tipikusan a fent említett furkósbotot suhogtatja, míg a másik oldal igyekszik bizonygatni, hogy az nem is bot ám, hanem csak hurkapálcika, amit nevetséges botnak látni. No nem azért nem akarok belemenni ebbe a sehova se vezető, parttalan, egymás megutálására sarkalló vitába, mert ne lennének érveim vagy mondanivalóm, hanem mert úgy érzem, határsértést követnék el, amint beállnék a suhogtatók gyülekezetébe. A csodálatos természetet leíró egyik alapvető természettudományos elméletet ugyanis nem erre szánták azok, akik megalkották, továbbgondolták és valóban szívesen gondolkodnak róla ma is. Sem a hittel vitába szálló vagy azt el nem fogadó tudósok, sem az evolúcióra konstruktívan nyitott teológusok és keresztények nem árokásásra vagy egymás ütlegelésére kívánják felhasználni a tudományos eredményeket - az ilyesmi érzésem szerint csak az ideológiai skálák szélsőértékeinél, vagyis mondjuk ki, a fundamentalista ateizmusnál és kereszténységnél esik meg gyakran. Ők azok, akik furkósbotot faragnak ki egy hétköznapi botból, ahelyett, hogy meghagynák egy jól használható eszköznek, amire eredetileg szánták.

Én a magam részéről azokkal az ateistákkal és hívőkkel szeretnék erről a témáról beszélgetni, akiknek az evolúcióelmélet nem válik furkósbottá a kezükben. Ha jól gondolom, akkor az evolúcióelmélet alapvetően a természet milyenségének megértése, és nem egy istennélküli vallás Szent Tehene. Tudományos elmélet, ami falszifikálható, nem dogmarendszer (még akkor sem, ha vannak akik úgy kezelik), szándékai szerint pedig deskriptív és nem preskriptív. Persze világos, hogy vannak filozófiai következményei, hogy bizonyos dimenziókban kihívást jelenthet a hit számára,  főként ha az exegézisünk szigorúan gravitál a literális értelmezések felé, de mégsem tudom lenyelni azt a békát (lat. amphibia anura), hogy bármiről is szól egy vallási jellegű kérdés, a Szentháromságtól kezdve a történeti Jézuson át az egyházak pénzügyeiig, minden út végül ahhoz kell vezessen, hogy ki mit szól az evolúcióhoz. Nem túlzok, a mai online-viták és eszmecserék tengerében nagyon sokszor valóban ezt tapasztalom, a beszélgetések jó része ide lyukad ki! Ferenc pápa talán túl barátságos melegügyben? Na jó, de vajon a melegség evolúciós dolog-e? Kiürülnek a templomok Európában? Hát persze, hiszen a vallások evolúciós fejlődése ide kell vezessen! Vajon jó az nekünk, ha az egyházak politizálnak? Persze, hogy nem, mert ha az egyház politikai hatalomhoz jut, akkor megvezeti az embereket - jó példa erre, ahogyan a kreacionisták agyakat mosnak az evolúció kapcsán... 

A viták és párbeszédek jó része mintha állandóan ide keveredne, mintha bármilyen útvonalon indulnánk is el, csak egyetlen egy állomás létezne, ahova mindenkinek meg kell érkeznie. Ez pedig őszintén és nyíltan fogalmazva, borzalmasan fárasztó és idegesítő, kedves testvéreim és felebarátaim! És aztán ha ide kifutnak a dolgok, akkor azonmód elszabadulnak az indulatok is. Míg az ateisták a hittől való eltávolítás eszközeként suhogtatják a darwini furkósbotot, a hívők nagyjából ugyanazokat a korábban már eldobott gránátokat akarják újra felrobbantani: a makroevolúció nincs bizonyítva, ez csak egy elmélet a sok közül, és így tovább. A viták és eszmecserék célja így aztán nem az lesz, amire azok egyébként valók lennének, vagyis az ismeretszerzés és a másik ember megértésének becsülendő szándéka, hanem hogy kiderüljön, ki mennyire hülye és ostoba, ki és miben mekkorát téved, és különben is, melyik oldalon sorakoztatható fel több tudós, aki az adott oldal érveit magáénak vallja.

Ezt totális zsákutcának tartom, tokkal és vonóval.

Egy amúgy is komplex tudományos elmélet vagy bármi más dolog igazi megértését aligha akadályozza meg jobban az a zaj, amit körülötte csapnak. A zajtól pedig előbb-utóbb fájni kezd az ember feje. A furkósbot-lét nem illik sem a tudományos gondolkodásmódhoz, sem jól felfogott keresztény attitűdhöz, valamint csak az indulatok elszabadítására alkalmas.

A magam részéről inkább tovább olvasgatom Kun Ádám könyvét.