Az eredendő bűn evolúciós elmélete - vendégposzt Deák Pétertől

Szerintem rendkívül izgalmas és viszonylag parázs kis vita zajlott itt a közelmúltban az eredendő bűn tanításáról - a témát azonban még nagyon is lehet ragozni, vizsgálni, továbbvinni. Most egy igen érdekes perspektívából, mégpedig az evolúció szemszögéből teszem ki a csizmát az asztalra - pontosabban nem is én teszem ki, hanem egyik kedves olvasóm: dr. Deák Péter genetikus biológus, aki szakavatott ismerője az evolúciónak. Örömmel adom át neki a szót!

Az eredendő bűn doktrinája a nyugati kereszténységben alakult ki, Szent Páltól Tertullianuson, Szent Ágostonon és másokon keresztül, és arra szolgált, hogy az emberek megbirkózzanak a bűn kérdésével. Ennek a hagyománynak az alapját Mózes I. könyvének 1-3 fejezetei jelentik, amelyek ismertetik azokat az eseményeket, amelyek során Isten tökéletes munkája megromlott az első emberpár bűne által. Mindannyiunkat megrontott Ádám és Éva bukása, ezért mindannyian bűnösnek ítéltetünk, még mielőtt elkövetnénk valamilyen bűnt. Ez a magyarázat több mint 1000 évig elégséges és elfogadott volt, de a XIX. századtól kezdve egyre több bizonytalanság és kérdés merült fel teológusokban, bibliakutatóban és hívőkben, az eredendő bűn eredetével, értelmezésével és misztikus öröklődésével kapcsolatosan, sőt voltak olyanok is, akik megkérdőjelezték az eredendő bűn biblikusságát.

Számos alternatív magyarázat jelent meg az eredendő bűn okára, ezek egyike Piet Schoonenberg nevéhez fűződik. Szerinte, és követői szerint az eredendő bűn minden egyes embert átitat, annak a romlott társadalomnak a hatására, amelybe mindannyian beleszületünk. Sajnos Schoonenberg nem ad választ arra a kérdésre, hogy miért és hogyan vált romlottá az eredeti emberi társadalom. Erre a kérdésre mások sem tudtak teljesen meggyőző és mindenben kielégítő választ adni eddig, így jelenünk történelmi eredete továbbra is megválaszolatlan. Ezt látszik alátámasztani Joseph Ratzinger kijelentése is, aki 1984-ben, a vatikáni Hittani Kongregáció vezetőjeként ezt írta: „the inability to understand ‘original sin’ and to make it understandable is really one of the most difficult problems of present-day theology and pastoral ministry” (vagyis az eredendő bűn megértésének és megértetésének képtelensége valóban egyike napjaink pásztori és teológiai nehézségeinek). 

Mivel magyarázható hogy egy olyan alapvető vallási doktrina, mint az eredendő bűn minden részletre kiterjedő tisztázása nem történt meg eddig? A lehetséges vizsgálódási irányok közül kettőt érdemes átgondolni, egyrészt a teológiai oldalt, másrészt az evolúciós biológiai oldalt, elsősorban az állati és emberi magatartás biológiai vizsgálatainak eredményeit. A teológiai vizsgálódás elég alaposnak tekinthető, hisz az idők folyamán teológusok, bibliakutatók és hívők milliói gondolkodtak és elemezték a Bibliát, próbálták megérteni Isten szándékát ebben a témában. Noha a Biblia megértése, értrelmezése és újraértelmezése folyamatos, nem valószínű, hogy önmagában ez gyökeresen új elképzeléseket eredményezne az eredendő bűnnel kapcsolatosan. A vizsgálódás másik iránya sokkal több lehetőséggel kecsegtet. Talán megfelel a valóságnak az a kijelentés, hogy a XX. század közepéig hívők és nem hívők ismeretei az állati viselkedésről nem, vagy alig haladták meg azt, ami Ezópus meséiben olvaható. Azóta azonban olyan híres kutatók, mint pl. Dian Fossey, Jane Goodall, Frans de Waal, E. O. Wilson, Robert Sapolsky, Konrad Lorenz, vagy a magyar Csányi Vilmos és sokan mások is tudományosan jól megalapozott ismeretanyagot halmoztak fel az állatok (ezen belül a főemlősök) és az emberi magatartásról.

A viselkedéskutatásokból kirajzolódó kép nem igazán szép. Kiderült, hogy az állatvilág, egysejtűektől a főemlősökig, tele van fajon belüli agresszióval, kannibalizmussal, gyilkossággal, csalással és lopással. Gyakorlatilag nincs olyan bűnösnek tartott emberi viselkedés, amely ne fordulna elő az állatvilágban is. Az állatok persze nem bűnösök, hisz tetteik csak erkölcsileg megfontolt emberek esetében tekinthetők bűnösnek. A különböző állatfajok, a főemlősökkel és az emberrel közösen azért mutatják ezeket a viselkedési mintákat, mert egy olyan közös őstől örökölték őket, amely szintén rendelkezett velük. Nyilvánvaló, hogy ez a közös ős jóval az első emberek előtt élt, és nem azonosítható a bibliai Ádámmal. Ezek a viselkedésformák azért maradtak fenn a mai napig, mert elősegítik az egyedek túlélését és szaporodását. Más szóval ezek azért maradnak fenn, mert a természetes szelekció előnyben részesíti őket az organizmusok túlélése szempontjából. Mivel ezek a viselkedési formák az önfenntartásra irányulnak, és a véges erőforrások világában csak mások kárára lehetnek sikeresek, ezért önzőnek nevezhetjük őket. A természetes szelekció a túlélés és az önfenntartás áraként kényszeríti ki az önző viselkedést minden élőlénynél, még a legegyszerűbbeknél is. Ez a megállapítás még olyan fajok esetében is érvényes, amelyekben kooperatív vagy altruista viselkedés alakult ki, mert ezek mindig magyarázhatók az önzés és egyéni előnyök szempontjából.

A fentiek lehetővé teszik az eredendő bűn újraértelmezését. Az önző emberi természet az eredendő bűn megtestesítője, amely ténylegesen bűnös tettekben nyilvánul meg. Egyetemességét, azaz kivétel nélkül, minden emberben megnyilvánulását a közös őstől való természetes leszármazásnak köszönheti. Ez a közös ős nem az emberi fajon belül létezett, hanem sokkal korábbi időkből származik. Cselekedeteink csak akkor nyerték el bűnös jellegüket, amikor az emberi értelem fejlődésével erkölcsileg felelős lényekké váltunk. Mindannyian vétkezünk, mert mindannyian örököltünk - a legelső élőlényektől a földön - egy erős hajlamot arra, hogy önző módon cselekedjünk. Akaratunkkal felülírhatjuk ezt a hajlamot, de csak nagy erőfeszítések árán. A tapasztalat az, hogy könnyebben választjuk az önzést. Az eredendő bűn tehát nem az őstörténetünkben bekövetkezett bűnbeesés eredménye, hiszen soha nem voltunk önzetlenebbek, mint most. Az így felfogott eredendő bűn még a csecsemőkben is jelen van, akik tagadhatatlanul énközpontúak, bár tényleges bűnben nem vétkesek. 

Röviden összefoglalva tehát földi világunk egyik vastörvénye a darwini természetes szelekció, amely a túlélés és az evolúciós fejlődés áraként minden élőlényt önző viselkedéssel ruház fel, még akkor is, ha ez az önzés az erkölcsös teremtmények bűnösségét eredményezi. Evolúciós értelemben az élet nem fejlődhet másképp. A keresztény értelmezés szerint Isten ezt kezdettől fogva tudta, és tudta azt is, hogy végül szükségünk lesz a tökéletes, isteni altruizmus megtestesült példájára, aki megmutatja nekünk, hogyan léphetünk túl az eredeti önzésünkön.

Tovább

Nem tudomány, IDeológia - válasz Szabados Ádámnak

Nem tegnap óta írok blogot, de még engem is meglepett az a szenvedély, amivel Szabados Ádám szinte pillanatok alatt megírt egy igen hosszú választ az előző bejegyzésemre. Köszönöm neki, nagyon inspiráló volt, ahogy az én válaszom hosszúságából azt sejtheti. És ezzel máris a témánál járunk, hiszen amiről Ádám beszél, az pont a szenvedélyesség, ami előre hajt mindenféle tudományos kutatást és amit nem lehet, de nem is kell a tudós személyétől elválasztani. Ebben nincs tévedés, pontosabban a tévedés nem ebben van...

Mondhatjuk, hogy a tudósok szenvedélyes emberek, de nem azért mert tudósok, hanem azért, mert emberek. Ezzel azonban nem jelentünk ki semmi különöset, hiszen szenvedélyesség híján nemcsak kutatni, de élni sem érdemes. Úgy látszik Ádám és én afféle kulturális kitekintésként most dalszövegekben és idézetekben kommunikálunk, úgyhogy máris bedobok egy sort Friderika "Sordino" című dalából, amikor a refrénben nekünk szegezi a jogos kérdést: "... tűz nélkül ugyan minek szeretni?"

Eszem ágában sincs tagadni olyasmit, ami ennyire egyértelmű, ahogy fel sem merült bennem, hogy egy tudóst a szenvedélyessége okán számon kellene kérni a kutatási területét tekintve. De azért ne keverjünk össze bizonyos fogalmakat, melyek mást és mást jelentenek. Ádám válaszcikkében beszél motivációról, megérzésről, intuícióról, mint amelyek a szenvedélyesség felhajtóerejét jelentik. Én viszont nem erről beszéltem, hanem az elfogultságról - ami alapvetően nem egy dinamikát kölcsönző belső érzelem, hanem egy alapállás, ami egy kutatás menetét nem feltétlenül a jó irányba görbíti. Úgy is mondhatom, az elfogultság mondja meg a tudósnak, hogy a kutatását illetően merrefelé gyakorolja a szenvedélyét. 

A vallásos hit természetéről a világ végéig filozofálgathatunk, mindazonáltal balgaság volna tagadni, hogy a hit elfogult alapállás és szenvedélyességgel jár együtt - ez teljesen normális, csak jó a tudatában lenni. Az ID-projekttel nem az a probléma, hogy szenvedély hajtja a mögötte állókat, hanem az, hogy vallási elfogultság motorizálja a szenvedélyüket - és ahelyett, hogy ezt felvállalnák, próbálnak úgy tenni, mintha itt tisztán tudományos alapon jutnának el a következtetéseikhez. Próbálom egyszerűbben megfogalmazni: ha eleve abból az alapfeltételezésből indulok ki - mert erős meggyőződésem -, hogy a világ mögött van egy Intelligens Ágens, és ezt a hitemet áthatja a szenvedély, akkor fogalmazhatok bármilyen tudományos szlenggel, a publikus megnyilvánulásaimban palástolhatom ezt a hitemet, tehetek úgy, mintha itt szigorú tudományos alapokon állnék, valójában a kérdésről már azelőtt döntöttem, hogy a kutatásom megkezdtem volna. Most csúnya hasonlatot fogok írni, de jelenség-szinten kicsit olyan ez, mint a holokauszttagadó revizionista történészek, akik bárhonnan is indulnak el, bárhogyan is alkalmazzák a történettudományokra jellemző kutatási módszereket - előre borítékolható milyen következtetésekhez fognak eljutni. (Mielőtt valaki félreérti: az ID és a holokauszttagadás semmilyen módon nincs közvetlen kapcsolatban, a hasonlat nem tartalmi, hanem módszertani összevetés volt részemről!) De hát nem mondhatjuk el ugyanezt az evolúció kutatóiról is? Gondoljuk ezt végig!

Előző írásomban arra tettem utalást, hogy az ID akkor rendelkezne igazán hiteles tudományos jelenléttel, ha olyanok is "megérkeznének hozzá" nagy számban, akik nem vallásosak. Ádám szerint azonban nyilvánvaló, hogy "ateistákat kevésbé érdekel egy olyan projekt, amely a hitüket kívánja cáfolni." Nehezen tudom ezt a megjegyzését nem úgy olvasni, mint egyfajta beismerő vallomást. Álljunk csak meg egy pillanatra! Akkor ezek szerint az ID olyan projekt, ami az ateizmust akarja cáfolni? Ha ez igaz, ha ez az ID valódi célja - és szerintem ez nagyon is benne van a pakliban - akkor ez az egész nem természettudomány, hanem  alapvetően és meghatározottan ideológia. Akkor itt egy hitvita díszleteibe csöppenünk, ahol azt látjuk a színpadon, hogyan akar birokra kelni az idealizmus a darwinistákkal. És bizony pontosan ez az, amit újra meg újra jogosan dörgölnek az ID képviselői orra alá: hogy miközben tudományos dolgokat is mond és ilyenekre hivatkozik, valójában ideológiai célzattal és szándékokkal operál - lásd ugye a hírhedt wedge-dokumentumot, amelynek jelentőségét persze azóta is nagy erőkkel próbálják az ID képviselői utólag csökkenteni...

Egyébként ez Ádám következő soraiból is egyre világosabban körvonalazódik. Olyan neveket említ, akik a darwinizmussal szállnak szembe, darwinizmus-kritikát fogalmaznak meg vagy a neodarwinizmusról tartanak előadást. Vagyis itt csupa "-izmusról", azaz az evolúcióelméletre ráépülő ideológiáról, filozófiáról beszélünk és nem magáról a tudományos elméletről. Tudom, erre az a válasz, hogy az evolúcióelmélet és az evolucionizmus (az egyszerűség kedvéért hívjuk most így) sokak szerint magától értetődően követik egymást, valamiféle természetes szimbiózisban vannak összekapcsolva és nem is lehet őket szétválasztani. Az evolúcióelméletből kiinduló tudósnak is van ideológiája, ő is elfogult és valójában az ateizmusért harcol. Ha az ID képviselőire azt mondjuk, hogy elfogultak, akkor mondjuk ki ugyanezt az evolúcióelméletet kutatókra is - csak az első csoport idealista, a második meg ateista.

Ez a vélemény azonban több sebből is vérzik. Egyrészt, mindannyian tudjuk, hogy az evolúcióból nem következik magától értetődően az ateizmus, és erre pont a korábban említett Francis Collins és a növekvő jelentőségű evolutionaty creation felfogás cáfol rá. A mozgalom integratívan áll az evolúcióelmélethez, amit Isten teremtési eszközének tart. Collins mellett olyanok adják hozzá a nevüket, mint például Deborah Haarshma, Dennis Lamoureux vagy éppen Timothy Keller. Másrészt azonban sokkal fontosabb, hogy míg az ID mozgalma alapvetően és meghatározottan hitbeli elkötelezettségre építi fel a tudományosnak tetsző érvelését, a másik oldalon tudományos érvek állnak, melyekre ugyan fel lehet húzni ideológiát - de nem kötelező, hogy így legyen. Ez szerintem roppant fontos különbség, úgyhogy megpróbálom rövidebben és érthetőbben újra megfogalmazni. Valahogy így:

Az ID egy idealista ideológiára akar tudományt ráépíteni - az evolúcióelmélet viszont egy tudományos elmélet, amire rá lehet építeni többféle ideológiát. Ezek azonban már nem részei az elméletnek és nem  is szükségesek a működéséhez.

Visszatérnék írásom egy olyan pontjához, amiben a jelek szerint Ádám és én egyetértünk. Teljesen hétköznapi dologról van szó, ezért valószínűleg könnyedén átlépünk felette, és ezzel szerintem hibát követünk el. Nagyon is fontos, de sosem hangsúlyozzuk eléggé: a tudós egyszerűen dolgozni akar! Gyanítható, amikor egy evolúcióbiológus labormunkát végez, kutatási jegyzőkönyvet vagy tanulmányt ír és teszem azt a HOX-gének mibenlétével foglalkozik, nem az jár a fejében, hogy vajon filozófiailag mi újság van a kutatásai kapcsán. Sokszor szoktuk - egyébként jogosan - mondogatni az elcsépelt szöveget, hogy a tudomány embere rossz filozófus. Hát igen, és többnyire azért az, mert sosem filozofál, neki az ideológia nem létező vagy semleges kérdés. Ki merem jelenteni, hogy az a sok tízezer kutató tudós, aki a szakterület művelője, nem azzal az előfeltevéssel tűri fel az ingujját és fog hozzá a tudományos munkájához, hogy "most akkor kizárjuk egy Intelligens Tervező lehetőségét". Ez a kérdés egyszerűen nem érdekli őket. A tudomány embere rossz filozófus, mert nem filozofál - de ha nem filozofál, akkor ideológiailag semlegesen végzi a munkáját. Nem tudom bizonyítani, de majdnem tökéletesen biztos vagyok abban, hogy ez az evolúcióelméletet kutató átlagos tudósokra javarészt igaz megállapítás. 

Ezzel szemben nagyon nehéz elképzelni, hogy az ID bármely elkötelezett követője képes lenne hasonló semlegességre. Nem tűnik reálisnak, hogy egy ID-kutató akárcsak önmagához beszélve azt mondaná: "most a ruhatárban hagyom a hitemet a kutatások erejéig, sőt abból fogok kiindulni, hogy nincs Intelligens Tervező - aztán meglátjuk, hova jutok a végén." A hit természete egyszerűen nem engedi meg az ilyesféle kikapcsolásokat - éppen a sokszor említett szenvedélyessége miatt. Mivel magam is hívő ember vagyok, jól tudom hogy működik ez. Nem tudok nem hívő lenni. A hitem nem csupán része az életemnek, hanem az életem alapja. Ha az eredetkérdésekről van szó, akkor egy nem hívő ember vonogathatja a vállát, hogy őt ez a kérdés egyáltalán nem érdekli (csak hagyják dolgozni), de egy elkötelezett hívő soha nem lenne erre képes. Így van ez jól. A nem hívő tudós nem feltétlenül ateista - csak egyszerűen vallásilag passzív, hidegen hagyja a kérdés, és a munkájához nincs rá szüksége. A hívő tudós azonban más tészta, mert ha igazi hit van a szívében, képtelen lesz azt a partvonalon túlra helyezni. És pontosan ezért fordulhat elő az a helyzet, hogy míg az ID oldalán álló, idealista és vallásilag elkötelezett kutatók minden tudományos  megfontolásukat szinte reflexszerűen a hitük függvényében fogalmaznak meg, addig a másik térfélen nagyon is elképzelhető egy vallásilag közömbös, vállvonogatós hozzáállás. Ezt a különbséget nem lehet azzal elkenni, hogy az ateista címkét ragasztjuk az evolúcióelmélet kutatóira - ami fentebb már láttuk, egyébként is hamis.

Így vagyunk tehát. Az ID-t a tudományos közösség gyomra soha nem fogja bevenni, mindig ösztönszerűen kiveti majd magából, mint pszeudotudományt. Az egyetlen igazi esélye a tudományos sikerességre akkor mutatkozna, ha a fent említett, vallásilag neutrális kutatók közül egyre többen és többen csatlakoznának hozzá és ezután sikerülne komolyan vehető természettudományos eredményeket is letenni az asztalra. Nem mondom, hogy napi szinten követem a mozgalom életgörbéjét (sőt, lenne mit bepótolnom), de azt hiszem a legalább három évtizedes mozgolódás után sem látni hatalmas áttöréseket - arról valószínűleg már mindannyian tudhatnánk.

Tovább

A színfalak mögötti Intelligens Tervezés

Érdekes cikket írt Szabados Ádám az intelligens tervezés és kreacionizmus viszonyáról, habár nagyon ismerőset: mintha ezt a filmet már láttuk volna egyszer, sőt többször is. Hiszen "az ID nem kreacionizmus"-tétel erőteljes bizonygatása csaknem toposznak számít, és mint a teremtés-evolúció vita más témái, újra és újra terítékre kerül. Ennek kapcsán egy bejegyzés erejéig hadd osszak meg én is egy gondolatot, mely úgy gondolom az ID-vel kapcsolatos probléma magját érinti...

Az érvelést magát szerintem elég jól ismerjük. Az értelmes tervezettség (más néven intelligens tervezettség, ID) határozottan nem kreacionizmus. Míg utóbbi a Biblia tekintélyére hivatkozik és annak mentén próbál érvelni a világ teremtettsége mellett, az ID nem beszél Bibliáról, Istenről, bibliai teremtéstörténetről. Ideje lenne már, ha ez az egyszerű tény leülepedne a fejekben és nem hánytorgatnák fel újra meg újra az ID képviselőinek, hogy valójában "bújtatott kreacionizmust" művelnek. Röviden ezekkel a mondatokkal tudnám összefoglalni a dolog savát-borsát, az érvelést mely az ID és a kreacionizmus közti különbséget akarja megvilágítani.

Jelentem: a magam részéről értem ezt az érvet, és még igaznak is gondolom. Az ID tényleg nem szokott beszélni a Bibliáról, sem a Koránról, sem a Bhagavad-Gítáról, sem egy konkrét isteni teremtőről. Addig akar elmenni, hogy az evolúció magyarázatai kevésbé plauzibilisek, ezért tudományos alapon kijelenthető, hogy az ID valószínűbb feleletet ad az eredetkérdésekre. Vagyis az ID nem pusztán jobb magyarázat, de jobb tudományos magyarázat is akar lenni.

Csakhogy.

A probléma nem az az ID-vel, hogy nem beszél Istenről vagy a Bibliáról. Rendben, nyugtázzuk a különbséget: ebben más, mint a kreacionizmus. Az ID-vel kapcsolatos legnagyobb nehézség az, hogy szinte kizárólag vallási meggyőződéstől hajtott emberek képviselik. Teljesen mindegy, hogy most Krisna-tudatú lelkészről, muszlim apologétáról vagy keresztény teológusokról van szó. És igen, az is mindegy, hogy nyilván akadhatnak kivételek - hiszen minden téma kapcsán vannak ilyenek. Lehet, hogy teljesen vallásmentes, szekuláris vagy vallásilag közömbös ID-képviselők is vannak, ezt nem tudom. De biztos vagyok benne, hogy ők törpe kisebbséget jelentenek és csak erősítik a szabályt. Az ID képviselői mind idealisták és ez annyira jellemző mintázat a soraikban, hogy nyilvánvalóan nem lehet felette szemet hunyni. Miért számít ez? Egyszerűen azért, mert túlságosan logikus és nagyon is valószínűen adódó a következtetés, hogy még akkor is vallási okokból építgetik az ID épületét, ha tudományos érveik vannak. Másként fogalmazva a vallási meggyőződés irányítja a tudományos ténykedéseket, az motiválja és befolyásolja. (Mármint ha tudományként fogadjuk el az ID tevékenységét.)

Francis Collins remekül ragadja meg ezt a tényt könyvében, amikor az ID ténykedését kritika alá vonja. Elsőként Collins is elismeri, hogy az ID nem kreacionizmus, sőt méltatlannak nevezi a kettő szándékos összekeverését. Rögtön ezután azonban azt mondja, hogy az ID mögött ott van az a prekoncepció, hogy az evolúció az ateizmust támogatja, ezért az istenhívőknek feltétlenül el kell utasítaniuk. Ami ennél fontosabb, hogy a mozgalom egyik alapító atyja, Phillip Johnson kapcsán a következőket írja:

"Az alapító Philip Johnsont nem annyira az élet megértésének tudományos vágya hajtotta. Nem is állította, hogy tudós lenne. Fő motivációja a személyes küldetéstudat volt: meg akarta védeni Istent attól a jelenségtől, amelyet ő a materialista világnézet növekvő társadalmi elfogadottságának vélt. Aggodalmát sokan osztották a hívő közösségben, amelyben a kor legszókimondóbb evolúcióbiológusainak diadalmas kijelentései azt az érzést keltették, hogy az evolúcióval szemben bármi áron találni kell egy tudományosan komolyan vehető alternatívát."

Azt gondolom Collins igencsak fején találta a szöget. Az ID nem kreacionizmus és képviselői általában kínosan ügyelnek arra, nehogy Istenről, a Bibliáról vagy ehhez hasonlókról beszéljenek. Retorikájuk, felvetéseik, témáik tudományos jellegűek. De ettől még az egész indikátora vallásos típusú, hiszen nem is lehet más, amikor ebben a pontban a képviselőik elsöprő többsége megegyezik.

Szinte hallom olvasóim ellenvetéseit, amikor a fentiekre azt mondják: "oké, de az evolúcióelmélet mögött is vannak ateisták - akkor őket meg az ateizmusuk motiválja". Nos, ebben természetesen van igazság. Mert mindannyiunkat, a tudós embert is jellemez valamiféle világnézet, ami befolyásolhatja a világ tanulmányozására fordított erőfeszítéseit. De azért ehhez tegyük hozzá, hogy csomó olyan kutató is van, aki miközben vallásos, ezt elválasztja az evolúciót érintő munkájától. Illetve olyan is van, aki hívőként fogadja el és próbálja integratívan kezelni az evolúciót. Nomeg - és valószínűleg ők sincsenek kevesen - az evolúcióval foglalkozó kutatók jó részét egyszerűen nem érdeklik az ideológiai kérdések és nem esik nehezükre ideológiamentesen végezni a munkájukat a laborban. A különbség tehát az, hogy míg az egyik oldalt viszonylagos diverzitás jellemzi, az ID oldalán szinte csak vallásos meggyőződésű embereket találunk.

Ez a lényeg. Egészen más lenne a leányzó fekvése, ha mondjuk kifejezetten ateista emberek hozakodnának elő azzal, hogy tudományos alapon(!) jutottak arra a következtetésre a kutatásaik mentén, miszerint itt egy Intelligens Ágensnek kellett tevékenykednie és bábáskodnia a világ létrejöttekor, valamint a biodiverzitás kialakulásakor. Máshogy hangzana egy nem idealista nézőpontú tudós szájából az ilyesmi, mint olyanoktól, akik már eleve abból indulnak ki, hogy a világnak idealista alapjai vannak. És ami szintén fontos: az lenne az igazán meggyőző, ha nem egy-két "partizánkodó" emberről lenne szó (hiszen ahogy említettem, példát mindenre lehet hozni), hanem ez egy markáns társaság lenne. Olyanok, akiket a vallási kérdések nem érdekelnek, nem ellenségesek a vallásokkal, de az ateizmus sem mozgatja őket - és mégis az ID-t választanának tudományos magyarázatként.  Tudomásom szerint ilyen emberek nincsenek, vagy elenyésző a számuk, így nem tekinthetők mérvadónak. Összegezve tehát az a helyzet, hogy bár az ID nem akar kreacionizmus lenni - és szó szerint persze nem is az -, a mutatott kép mögötti legalsó rétegben azért mégis ott lapul a hitbeli elkötelezettség, ami meghatározza a tudományos munkát. Erről Zorán egyik dalszövege jutott eszembe:

A színfalak mögött még vannak színfalak
De azok már a színfalaktól sosem látszanak
És ott is van egy show, egy másik színdarab
Ott szeretnék, ha úgy játszanánk, ahogy játszanak.

Tovább

Isteni minta - evolúciós tanulságok hívőknek (6)

Láttad már Jézus arcát a reggeli kávédban kavarogva megjelenni? Láttál már angyalokat repülni, amikor az égbolt egy felhőjére néztél? Hallani vélted már, ahogyan a Szentlélek szele susog, ahogy elsétálsz az útszéli búzatábla mellett? Ha az ilyen kérdésekre igennel felelsz, jó eséllyel sem Jézust, sem az angyalokat nem láttad, és a Szentlélek susogását sem hallottad - csak aktiválódott a mintázatfelismerő képességed. Amivel egyébként - nem utolsó sorban - Istenhez is könnyebb eltalálni...

Még a legbutább homo sapiens is kreatív lény. A kreativitás egyik jele egy olyan képesség, amellyel a valóság építőelemei közötti kapcsolatokat könnyedén megteremtjük - még akkor is, ha az ilyesféle összeköttetések gyakran tévutakra visznek bennünket. Zseniálisan tudunk meglátni két politikai esemény között összefüggéseket, adott esetben egy bűncselekmény helyszínén talált nyomokból következtetni az elkövetők kilétére - de ugyanígy tág fantáziával jósolunk a tenyér vonalaiból vagy éppen horoszkópot készítünk arra hivatkozva, hogy a bolygók együttállásának köze van a mindennapi életünkhöz. Keresztényként ez az összekapcsoló fantáziánk jó sok motivációt is szokott kapni - ahogy sokszor ezt magam is tapasztalom.

Vagyis az ember mintázatkereső és felismerő lény, amivel a fejlődésünk során jól is jártunk, meg rosszul is. Rosszul leginkább azért, mert nagyon hajlamosak vagyunk ott is összefüggéseket feltételezni, ahol nincsenek. Miért hajlunk a hibás felismerésekre? Nos, az evolúciós sztorizgatás valahogy úgy szokta ezt elmesélni, hogy képzeljünk el egy ősembert, ahogy egy magas fűvel tarkított mező szélén téblábol. Tegyük fel, hogy egyszer csak megzörren mellette a fű. Vajon csak a szél fújta meg? Vagy valami rosszabbról van szó, és egy kardfogú tigris fog hirtelen kiugrani a bokorból? A képzeletbeli ősember nem várja meg a választ, hanem ijedtében hanyat-homlok elrohan. Még az is lehet, hogy tíz esetből kilencszer hülyeséget csinál, mert tényleg csak a szél járatta vele a bolondját. Úgy is mondhatjuk: tíz esetből kilencszer hibásan működött a mintázatfelismerő képessége. Ám az egyetlen kivételes esetért mégis megérte mind a tízszer elfutnia: azoknak az őseinknek ugyanis, akik nem így tettek, lehet hogy az esetek többségében igazuk volt, de a ragadozók martalékává váltak.

A hipotetikus példa leginkább arra jó, hogy világossá tegye: hosszú távon azok az elődeink éltek túl, akik bár sok esetben ott is mintázatokat fedeztek fel a valóságban, ahol nincsenek, mégis ők voltak a sikeresebbek, ők szaporodtak és ők adták tovább a hibás mintázatfelismerő képességüket, amely minden deficit ellenére a hasznukra válhatott. 

Az ateista logika persze a vallások kapcsán is azt szokta mondani, hogy azok a hibás mintázatfelismerésünk következtében születtek, amikor isteni kéznek tulajdonítottunk jelenségeket a természetben, holott ez ugyanolyan melléfogás volt, mint a magas fű zizzenését mindig a kardfogú tigrisekre fogni. Ám ha keresztényként úgy gondolkodunk, hogy Isten teremtményei vagyunk, akkor ez a képességünk még akkor is hasznos lehet, ha hajlamosak vagyunk rosszul használni. Szerintem jó példát láthatunk erre az ószövetségi József-novellában (Genezis könyve). Józsefről mindenki annyit tud, hogy álmokat látott, pedig nem ez a lényeg az egésszel kapcsolatban. A sztori szerint József értette amit álmodott, sőt képes volt mások számára is érthetővé tenni: vagyis helyesen ismerte fel az álom képeit, belső összefüggéseit, a mintázatokat ezekben. Józsefnek ez a képessége tette lehetővé, hogy Egyiptom stratégikusan felkészüljön a hét bő és hét szűk esztendőre, és tizennégy évre előre meghatározza saját gazdasági koncepcióját. Vagyis a jó mintázatfelismerés nemcsak arról szól, hogy helyesen látjuk az élet jelenségei közötti összefüggéseket, hanem arról is, hogy képesek vagyunk meglátni, mihez kell kezdeni a jól felismert mintázatokkal.

Hívő keresztényként természetesen azt gondolom, a mintázatfelismerő képességünk végső soron azt szolgálja, hogy Isten "mintázatait" ismerjük fel a világban. Hogy bármennyire is tévelygésre és félrecsúszásra hajlamosak vagyunk, a begyűjtött jó felismerések révén eljussunk a Mintaadóhoz. Hasznos tulajdonságunk ez és nemcsak a túlélés, hanem az Istenhez találás szemszögéből is. Mondani sem kell, a megélt hétköznapi kereszténységben is óriási előny a jó mintázatfelismerés. Gondoljunk csak egy prédikátorra, aki helyesen lát meg egy mintázatot a különféle bibliaversek tengerében, és korrekt teológiát épít ebből - meg gondoljunk egy olyanra is (ez talán a könnyebb), aki eleve ostobaságokat olvas ki a textusokból és ott is összefüggést lát, ahol semmi ilyesmi nincs. A mintázatfelismerés a látásnak nevezett keresztény erény alapja.

Összefoglalva az ember mintázatkereső és felismerő lény, s bár ez a képességünk alaposan félrevihet bennünket, de a helyes mintázatfelismerésben is segít - keresztény szemmel például Isten "ujjlenyomatainak" megtalálásában.

Ebben a rövid sorozatban csupán gondolatébresztő és virulensnek szánt felismeréseimet próbáltam összeszedni, melyek valamiképpen kapcsolódnak az evolúcióelmélethez, az ember származásához és milyenségéhez - és mégsem kénkőszagot árasztó dolgok, hanem a hitünk szempontjából integratívan is megközelíthetjük őket. Tisztában vagyok azzal, hogy számos más példát is választhattam volna, de ez a hatrészes kis sorozat inkább csak kedvcsináló kívánt lenni a továbbgondoláshoz - amit innentől az olvasóra bízok. A sorozat előző részei:

Integratívan az evolúcióról (1) - mindenki egyenlő

Agy-baj? (2) - miért esik nehezünkre filozófiai problémákat megoldani?

Másképp képmás (3) - Isten képmásának lenni fejlődési feladat is számunkra

Intelligensebb tervező (4) - A programozó istenség a legintelligensebb - és nem a de novo Teremtő

A hitünk mennyire adaptív? (5) - A kereszténységnek is alkalmazkodni kell a maga niche-éhez

Tovább

A hitünk mennyire adaptív? - evolúciós tanulságok hívőknek (5)

A keresztények alapvetően utálják az alkalmazkodás kifejezést. Ennek oka nyilvánvaló: amikor a kereszténység alkalmazkodik a világhoz, az mindig azt jelenti, hogy felad valamit a hitelvei közül és csúnya kompromisszumot köt. Alkalmazkodni nem más, mint elvtelennek lenni és langymeleggé tenni a hitet. Pedig az alkalmazkodás nem ennyire szörnyű jelenség és éppen a természet helyes megfigyelése révén sokat tanulhatunk belőle...

Mindenki tudja, mert sokat szoktuk emlegetni, hogy az evolúció során az élőlények alkalmazkodnak a környezetükhöz - és amelyikük ezt jól csinálja, az nagyobb eséllyel túlél, a kevésbé alkalmazkodók pedig szimplán kiszelektálódnak. Világos, mint a nap, csak kár, hogy nem ennyire egyszerű.

Egyrészt, az alkalmazkodásra (adaptációra) Ernst Mayr szerint több száz(!) definíció létezik a biológiában. A legtöbb kutató ugyanakkor egyetért abban, hogy egy tulajdonság akkor adaptív jellegű, ha növeli egy élőlény rátermettségét, vagyis ha hozzájárul egy egyed vagy csoport túléléséhez és/vagy szaporodási sikeréhez. Hozzátehetjük, hogy a természetes szelekció egyébként nem vezet el mindig (több ok miatt) az adaptációhoz, azaz az alkalmazkodáshoz - nem mondhatjuk tehát, hogy bármiféle ehhez hasonló céljai lennének.

Másrészt fel kell tennünk a kérdést, hogy az élőlények vajon mihez alkalmazkodnak? Erre általában azt szokták mondani, hogy egy-egy faj a környezetéhez alkalmazkodott, de ez nem teljesen korrekt válasz. Egy lombkoronában fészkelő kolibrinek például tök mindegy, hogy a talajszinten hevernek-e bizonyos fajta kövek vagy sem. Minden faj csak a környezeti jellemzők egy szűkebb köréhez alkalmazkodik, amit bizonyos feltételek határoznak meg. Ezt a szűkebb területet hívják niche-nek, vagyis a faj számára szükséges létfeltételek összességének. Leegyszerűsítve tehát az adaptáció arról szól, hogy egy faj alapvetően azokhoz a létfeltételekhez alkalmazkodik, amelyekhez neki szükséges is alkalmazkodnia. 

A kereszténység maga persze nem egy faj és nem élőlény, habár bizonyos értelemben - nyilván elvonatkoztatva - inkább tűnik organizmusnak (élőnek), mintsem organizációnak (szervezetinek). A kulturális evolúció szemüvegén át vizsgálva a kereszténység azonban "csak" egy vallás, akár a riválisai - a társadalomban pedig zajlik egyfajta szelekciós nyomás a hitrendszerek között, ahol ugyancsak szükséges bizonyos rátermettség a túléléshez. A kereszténység kétezer éve bizonyítja, hogy mindenféle kultúrához és társadalmi kontextushoz, mindenféle történelmi helyzethez jól tud alkalmazkodni. Ám az előbb leírt gondolatok szerint az alkalmazkodást főként a létfeltételeket jelentő niche határozza meg - de vajon szellemi értelemben milyen a kereszténység niche-je? Melyek azok a "létfeltételek", amelyekhez feltétlenül alkalmazkodnunk kell ebben a világban - és mikor van az, hogy az alkalmazkodás már tényleg megrontja a kereszténységet? Innentől persze a kreatív ötletelés következik, habár van néhány olyan pont, amit szerintem kevesen vitatnának. Csupán néhány hirtelen ötletet vetnék fel a továbbgondolás kedvéért:

• ha rátermettek akarunk lenni, alkalmazkodunk kell a kívülállók nyelvezetéhez, az általuk kedvelt kommunikációs formákhoz. Ebben bőven van mit fejlődnünk, mert sokszor képesek vagyunk a "belső szlenget" használni a nem hívők felé is, illetve amikor érvelünk a hitünk mellett, könnyedén átlépjük, hogy nem azonos előfeltételek platformján állunk. Így például idézgethetjük valakinek a Római levelet arról, hogy a bűn zsoldja a halál - miközben az illetőnek egyelőre az a kérdése, mit számít egyáltalán, hogy egy Pál nevű ember írt egy ilyen levelet? Az alkalmazkodó kommunikáció figyelembe veszi a befogadó oldal igényeit és képességeit, valamint az emberek előfeltevéseit - és ezekre építve fejti ki a mondanivalóját.
• a vallások jó része nagy jelentőséget tulajdonít a szent szövegeknek (Biblia, Korán, Bhagavad Gíta, stb...). Sokat jelenthet ha ezek értelmezése flexibilis, azaz sokféle jelentést megenged. Természetesen itt sem elvtelen csavargatásról van szó: nem olvashatunk bele egy szövegbe olyasmit, amit nem akar mondani - de ha egy szöveg többféleképpen értelmezhető és sokféle olvasata van, az jótékony segítség az adott társadalmi kontextushoz való alkalmazkodásban. Szerintem azok a vallások gyorsan kihullanak a rostán, melyek alapszövegei rugalmatlanok.
• fontos alkalmazkodási szempont az is, hogy a kereszténység minden kultúrában megtalálja a maga helyét, és bár megszűrve, de megengedje hogy az egyes gyülekezetek kialakítsák a saját kulturális vonásaikat. Aktuális példa mostanság erre az afrikai kereszténység: bár vannak olyan kulturális elemek, melyek nem passzolnak a biblikus felfogásba (egyes afrikai gyülekezetekben az ősi sámánhitet is belekutyulják az evangéliumi hitbe), azért az afrikai teológia már külön szekció manapság például a könyvpiacon, a maga sajátos ízeivel és nézeteivel. Az alkalmazkodás itt tehát azt jelenti, hogy miközben nem térhetünk el a hitünk alapjaitól, kultúránként sajátos vonásokkal is rendelkezik a hitünk, amit érdemes lehet támogatni.

Visszatérve még egy pillanatra a biológiai fajokra, az alkalmazkodás folyamatát átgondolva van itt egy fontos gondolat. Ha egy faj új képességre tesz szert, bizonyos értelemben megnyílhat előtte egy másfajta niche. Például a hüllőknek az az ága, amely tollas lett, majd a repülés képességével is rendelkezni kezdett, óriási adaptív zónát hódított meg magának: kis túlzással hirtelen övék lett az égbolt. (Ellenpélda erre, hogy egyetlen kétéltű sem tudott alkalmazkodni a sós vízhez, így előttük nem nyíltak meg például a tengerek és óceánok...)

Átemelve ezt a tanulságot a kulturális evolúció terepére és benne a kereszténység jelenlétére, felmerült bennem a kérdés, vajon szert tehet-e a kereszténység olyasféle jellemzőre, ami egy nagyobb niche lehetőségéhez vezetheti? A kérdés persze teoretikus, s mivel nem akarom a bejegyzést végtelen hosszúra nyújtani, most csupán feldobom a levegőbe, de nem válaszolom meg. (Várva azt, hogy a kedves olvasónak esetleg van erre valamilyen elképzelése.)

Összefoglalva: ahogy a biológiai fajok esetében, a kulturális evolúció szereplői kapcsán is beszélnünk kell bizonyos típusú alkalmazkodásról. Keresztényként ebben nem lehetünk elvtelenek, ugyanakkor valamennyire mégis alkalmazkodnunk kell a saját szűkebb környezetünkhöz, ami növelheti a rátermettségünket. Ez persze csak analógia, hiszen a biológiai és a kulturális evolúció folyamatai azért egy az egyben nem feleltethető meg egymásnak.

Tovább

Intelligensebb tervező - evolúciós tanulságok hívőknek (4)

Mire jó az nekünk és milyen gondolatokra vezethet bennünket ha úgy látjuk, hogy Isten az evolúció folyamataival teremtette meg a világot? Nyilván számos dolog következik ebből a világra és benne az emberre nézve - de szerintem még Istenre nézve is!

Nem vagyok egy nagy programozó, de egy kicsit foglalkoztam a témával: amikor még én tanultam, azt mondták, a "hátulgombolós programozók" csak strukturáltan programoznak, az igaziak pedig objektumorientáltan. Anélkül, hogy az olvasót fárasztanám a szakmai részletekkel, ez röviden nagyjából azt jelenti, hogy az igazi programozók nem maguk hozzák létre egy számítógépes program egyes összetevőit (például az egérrel összekattintgatják az ablakokat, gombokat és ikonokat), hanem ezt rábízzák magára a programra: amikor a kész szoftver fut a memóriában, akkor "menet közben" maga állítja elő saját magának amire éppen szüksége van; amire meg nincs, azt törli a memóriából. Fapadosan így tudnám a lényeget összefoglalni. Egy intelligens programozó intelligens programot alkot - mert ez egy így helyes, így elvárható, így fair.

Nos, a keresztény hit szerint Isten nem rossz, hanem jó programozó kell legyen. A kreacionista istenség azonban, aki egyesével teremti meg az élőlényeket, és darabról-darabra alkot, olyannak tűnik mint egy hátulgombolós programozó, aki kattintgatással dolgozik és nem az általa megírt algoritmussal végezteti el a munkát. Az ember ezért önkéntelenül hajlik a gondolatra és valahogy jobban illőnek, elegánsabbnak és magától értetődőbbnek véli Istent olyan teremtőként elképzelni, aki rábízza a teremtett világot szervező, éppen futó programra az egyes objektumok (például az állatok, növények és más elemek) létrehozását. A létrejött objektumok aztán maguk is rendelkeznek a szaporodás, azaz újabb objektumok létrehozásának képességével. A világ pedig így halad a komplexitásnövekedés, a kibomlás, a kibontakozás dinamikájával előre az időben. (Ezt egyébként valahol még a teremtéstörténet szövege is tartalmazza, amikor például a zöldellő növények kapcsán megemlíti, hogy azok magokat tartalmaznak a fajtájuknak megfelelőn - vagyis képesek maguk létrehozni az utódjukat, és nem Isten ültet kézzel újabb és újabb példányokat belőlük.)

Persze magam is tudom, hogy a Programozó Isten analógia rengeteg problémás kérdést felvet. Maradva a hasonlatnál, ha Isten tökéletesen programoz, akkor hogyan kerülhetett az algoritmusba számos destruktív elem - például a brutális és véres predációs jelenségek? (Melyek persze leginkább a mi emberi szemszögünkből nézve destruktívak és akkor kell számolnunk velük, ha feltételezünk egyáltalán egy ideális kezdeti állapotot, amihez képest ez eltérésnek számít.) Akkor miért tűnik úgy, hogy csomó gazdaságtalan megoldás van az élőlények testfelépítésében - ami nem éppen egy okos mérnök tervezésére utal? Ilyen kérdésekkel foglalkoztam már itt a blogban korábban, nem szeretném ismételni őket, és megint belecsapni az állandó evolúció-teremtés vitába. Csak azért dobtam fel őket, hogy jelezzem: tudok arról, hogy a programozó analógia megvitatásra érdemes kérdéseket hoz a felszínre.

Egy dologra azonban mindenképpen jó: egy sokkal intelligensebb Istent mutat a hívő számára, mint a de novo Teremtő. Aki evolúciós algoritmust ír és a természeti törvények révén hozza létre a világot, benne az embereket, az sokkal komplexebben és szervezettebben kell gondolkodjon, mint aki kézi vezérléssel csinál mindent. Ha valaki keresztényként szemléli az evolúció menetét, felfedezve a benne rejlő algoritmusokat, az olyan érdekes megoldásokat mint a random() függvény (vagyis a véletlen) alkalmazását, óhatatlanul egy sokoldalúbb istenképet fog maga előtt látni - még akkor is, ha bőven lesznek kérdései. Hívőként gyakran érvelünk azzal, hogy a természet olyan csodálatos, ami csakis egy zseniális és kreatív Teremtőt juttathat az ember eszébe: ha ezen a vonalon maradunk, akkor pláne csodálatosnak kellene látnunk egy olyan Istent, aki komplex rutinokat alkot és ezek segítségével tartja kézben a valóságot.

Szóval akkor mi legyen az Intelligens Tervezéssel? Szerintem cseréljük le, mert van annál jobb is: intelligensebb Tervező!

Tovább

Másképp képmás - evolúciós tanulságok hívőknek (3)

Isten az embert saját képére és hasonlatosságára teremtette, ezt mindenki fújja a Biblia első oldaláról. Sokat vitatkoztak róla, hogy pontosan mit is jelent az Istenhez való hasonlóság, de azt senki nem vitatta a teológusok közül, hogy ez létezik és a miénk. Az evolúciós gondolat szerintem ehhez is hozzátesz egy fontos kiegészítést.

Nincs abban semmi meglepő, hogy amióta Darwin előállt az evolúció magyarázatával, a fejlődés mint gondolat erősen beépült a tudományos diszciplínákba és a közfelfogásba egyaránt. Előbbire jó példa lehet a pszichológiában a fejlődéslélektan (egyik ismert figurája Erik Erikson), vagy a teológiában a hitfejlődési elméletek (ugyancsak alapvető személyisége James Fowler) utóbbira pedig, hogy szeretünk mindent folyamatjelleggel, a fejlődés szemszögéből látni. Tudom, hogy a konzervatív logikát dühíti ez a második, és az is része az elkeseredett kultúrharcnak, hogy a fejlődés eszméje milyen fals elképzelés, amit csak a liberális nyugati kultúra szajkóz.

Pedig éppen az istenképűség kérdésében lehet helye a fejlődés gondolatának. Az istenképűség ugyanis nem egyszerűen valami, amit kaptunk és a miénk, hanem úgy is tekinthetjük, hogy potencialitás vagy feladat, amiben előre kell haladnunk. Másként fogalmazva, az Istenhez való hasonlóság nem olyasmi, amivel száz százalékban rendelkezünk, hanem valami olyan, ami töredékesen valósul meg bennünk a bűnös mivoltunk miatt, és amin éppen ezért folyamatosan dolgoznunk kell. De mennyire vagyunk képesek fejlődni egyáltalán és mennyire meghatározó az a genetika, amivel a fejlődéstörténetünk szerint rendelkezünk?

Matthew Nelson Hill egy némiképp mókás megjegyzést tesz a kereszténységről és az evolúcióról szóló munkájában, amikor úgy fogalmaz, a Burger King sült krumplija az ételek pornográfiája. A helyzet az, hogy genetikusan vevők vagyunk bizonyos ételek fogyasztására, szinte determináltan képtelenek vagyunk ellenállni az éppen sütés alatt álló szalonna jó illatának - hiszen a szalonna gazdag proteinben, zsíros, rendelkezik elég kalóriával ahhoz, hogy hosszabb időre energiát biztosítson. Az evolúció azután választotta ki az őseinket, hogy generációk éltek és haltak meg az ilyesféle táplálékért, bizonyos értelemben tehát "be vagyunk huzalozva" arra, hogy rajongjunk a cukorért és a zsíros ételekért. Azt mondhatjuk tehát, hogy majdnem a rabszolgái vagyunk a sült krumplinak és a szalonnának - és itt a "majdnem" kifejezés az, ami nagyon fontos! Nelson Hill szerint a Burger King sült krumplija azért az "ételek pornográfiája", mert hasonló módon működik a vágyakozás tekintetében, mint maga a pornó. A zsíros sült krumpli ételszerű szubsztancia, ami bár élvezetet nyújthat, mert rendelkezik a finom íz, a ropogós jelleg komponenseivel, de végső soron a túlzott fogyasztása egészségtelen. Akárcsak a pornográfia: szexuális jellegű élvezetet nyújt, az erotika elbűvölő és zsigeri komponenseit adja, de mégis egészségtelen módon ábrázolja és kezeli a szexualitást. És mind a sült krumpli, mind a pornó ráadásul igencsak addiktívak.

Nehéz helyzetben vagyunk, de nem reménytelenben. Az agyunk évmilliók kohójában fejlődött és fixált jellegzetességeket hordoz, amikkel szembe kellene szállnunk, miközben meglehetősen hajlunk az ellenkezőjére - a biológia legalábbis erre tanít minket. Kicsit hasonló ez Pál apostol zseniális gondolatmenetéhez, amikor a személyiségében lévő bűnről beszél a Róm 7,18-19-ben. Itt az apostol valami olyan képet fest le az olvasójának, mintha egy belső meghasonlottság működne az emberben. Szeretne menni egy irányba, de valami állandóan visszahúzza: "mert készen vagyok ugyan akarni a jót, de arra, hogy tegyem is, nem vagyok képes. Hiszen nem a jót teszem, amit akarok, hanem a rosszat, amit nem akarok."

Ugyanakkor az agyunknak vannak olyan részei is, melyek képesek más részek dominanciáját csökkenteni és segíteni bennünket a változásban. Rendkívül hosszú lenne most belemenni ennek biológiai ismertetésébe - amit már csak azért sem kísérelnék meg, mert nem vagyok hozzáértő -, de nagyjából a homloklebeny, mint az agy legfiatalabb része segít ebben bennünket, mely húszas éveinkre fejlődik ki igazán. 

Mindebből szerintem azt érthetjük meg, hogy (1) alapvetően sok berögzült viselkedéstípussal születünk, de (2) az agyunk fel van készítve arra is, hogy képesek legyünk változni és fejlődni. Ha ehhez hozzátesszük az istenképűséget, mint fejlődési perspektívát, akkor talán még motiváltabbak lehetünk. Hiszen az istenképűségben való fejlődésnek van egy kitűzött célja is. Ez pedig nem az, hogy jobb hívővé váljunk - ez inkább a következménye lehet -, hanem hogy Krisztushoz egyre jobban hasonlítsunk. Ő ugyanis az ecce homo, az igazán istenképű ember, akiben minden megvan, ami felé fejlődhetünk.

Összefoglalva: az evolúciós gondolat erősen képbe hozta a fejlődés és előrehaladás sémáját, ami nekünk keresztényeknek az istenképűséggel kapcsolatban is felmerülhet. Ennek értelmében törekednünk is kell a hitbeli fejlődésre, hogy egyre jobban hasonlítsunk az igazán istenképű Krisztusra - még akkor is, ha megszámlálhatatlan évmilliók során az agyunk bizonyos viselkedéstípusokra próbál orientálni minket.

Tovább

Agy-baj? - evolúciós tanulságok hívőknek (2)

Minden bizonnyal az olvasó is meg tud nevezni sok olyasféle kérdést és témát a hitében, melynek kapcsán úgy érzi: egyszerűen soha nem ér a végére. Mindig van valami, ami nem hagy minket nyugodni, töprengünk rajta, emésztjük magunkat miatta, válaszokat keresünk... de mégsem jutunk túl messzire. Mintha valamiféle fal választana el bennünket a megoldásoktól. És bár erre nem gondolunk soha, ennek hátterében evolúciós okok is állhatnak!

"Miért van ennyi szenvedés ha létezik egy jó Isten?" - mindenki ismeri a klasszikus gyötrődő kérdést, amire a mai napig nem született kerek egész, mindent lefedő és megnyugtató válasz, noha több ezer év gondolkodás áll már mögöttünk. Voltak persze frappáns megközelítések, hol jobb, hol rosszabb megoldások, de valahogy mindig az marad az ember benyomása, hogy igazán célhoz egyikkel sem értünk. Nyilván az is lehet, hogy az ilyesféle kérdésekre egyszerűen nincs igazán felelet, vagy rossz irányba haladt az eddigi eszmélkedés, esetleg jó keresztényként rávághatjuk, hogy a "titkok az Úréi". Nem állítom, hogy ezek rossz válaszok, de a biológia szerint jogosan vethető fel egy másik ok is a háttérben. Ez pedig az emberi agy evolúciójából következik.

Ha most nem vitatjuk a tudomány alapvető állításait, akkor azt kell mondanunk, a néhány ezer év filozófiai okoskodás eltörpül a nagyjából százezer év emberi fejlődés és még több, a távolabbi múltba visszanyúló evolúciós folyamat mellett. Az emberi agy kondicionálása tehát igencsak hosszú időtáv kohójában történt, és nem valószínű, hogy ennek során a filozófiai kérdések megoldása volt a fejlődés irányító szempontja. Magyarán szólva ez azt jelenti, hogy az agyunk egyszerűen nem olyan, hogy ehhez hasonló kérdésekkel igazán megbirkózzon és megoldásokat adjon rájuk. Persze képes feltenni ilyen kérdéseket, tipródik is rajtuk, munkára fogható, de eredetileg nem erre lett tervezve.

Az evolúciós folyamat úgy formálta az emberi elmét, hogy a mindennapok élet-halál szituációival törődjön, ehhez kötődő problémákat oldjon meg, nem pedig olyan dilemmákat, melyek nem ebbe a csoportba tartoznak. A vadászó-gyűjtögető ember számára központi kérdés volt, hogy miként ejtse el a vadmalacot és adjon enni a gyerekeinek, de ha el is tűnödött rajta, közel sem fordított ennyi energiát arra, hogy az univerzum összetettségén filozofáljon. A neolitikus forradalom - vagyis amikor végül letelepedtünk - talán hozott ebbe valamiféle töréspontot, ahogy minden másban is, hiszen az együttélés, gazdálkodás, vagyonelosztás kérdései már sok elméleti megfontolásra okot adtak. Mindazonáltal ez a fordulat sem törölte ki azokat a kognitív nyomokat a fejünkből, ami évtízezredeken át a gyakorlati problémák megoldása irányába terelt minket.

Ha most valaki azt hiszi, hogy a filozófiát becsmérlem, nem értette meg mit akartam mondani. Tudom persze, hogy maga a természettudomány is eredetileg természetfilozófia volt, és az ókori filozófusok sok alapvető dolgot letettek az asztalra, amiből maga a tudomány kisarjadt. Mégis azt látjuk, hogy a nagy filozófiai problémák megoldatlanok maradtak és a legnagyobb elmék sem voltak képesek pontot tenni a végükre. Ma is vitatkozunk róluk, ölre megyünk egymással miattuk - de mi van ha nem azért nem tudjuk ezeket megoldani, mert ostobák vagyunk, hanem mert az agyunk nem erre lett felkészítve?

Amennyiben persze - figyelem, paradoxon következik! - ez a kis "filozofálgatásom" helyes, annak sokféle tanulsága lehet nekünk, hívő keresztényeknek is. Akkor például mondhatjuk azt, hogy Isten úgy alkotta meg a minket létrehozó és kibontakoztató folyamatot, hogy az eszünk ne a megoldhatatlant akarja bármi áron kibogózni, hanem a gyakorlat felé tereljen minket. Akkor innen nézve is érthetővé válik miért hihetetlen fárasztó hallgatni a filozofálgatós prédikációkat, melyek semmiről sem szólnak, de miért van nagy keletje az (egyébként sokszor butácska) keresztény önsegítő könyveknek, ahol legalább gyakorlati tanácsokat kapunk. Lehet, hogy a gyakorlati ész az, amire hívőként jobban összpontosítanunk kellene és a filozófiát is ehhez igazítva művelni. Nem vagyok híve annak, hogy az elméletet szembeállítsam a gyakorlattal, de azt gondolom, hogy a gyakorlatainkról szóló elméleteknek talán nagyobb szerepet kellene adnunk az egyházban, mintsem a szimplán teoretikus okoskodásoknak. Mert úgy néz ki, így vagyunk mi emberek kitalálva.

Ha bonyolultnak találtad volna a fentieket, jöjjön egy vicces sztori a végére, mely szerintem remekül összefoglalja a lényeget. Sherlock Holmes és segédje, dr. Watson sátoroznak a szabadban. Éjfélkor Holmes oldalba löki és felébreszti Watson-t, majd rászól:

- Watson, nyissa ki a szemét és mondja el mit lát!
- Hát... a csillagos eget, Mr. Holmes.
- És mi jut erről eszébe?
- Nos, attól függ honnan nézzük. Ha művészemberként szemlélődök azt mondom, milyen csodálatos az univerzum és milyen elbűvölőek a csillagok. Mintha csak megannyi kis szentjánosbogár apró fényei táncolnának odafent. Ha a hívő beszél belőlem, akkor az jut eszembe, milyen roppant világot teremtett az Úristen - s akkor mekkora is lehet Ő maga! De mondja csak Mr. Holmes, miért kérdezi mindezt tőlem?

Holmes nagyon sóhajt, majd megszólal:
- Watson, maga idióta! Hát ellopták a sátrunkat!

Összefoglalva: az evolúcióelmélet leírásából úgy tűnik, azért is tudunk nehezen filozófiai problémákat megoldani, mert az agyunk elsősorban a gyakorlati nehézségek leküzdésére lett kondicionálva az idők során és nem az ilyesféle elmélkedésre. Jó ezt keresztényként is tudatosítani, mert rengeteg tanulsága van a hitéletünkre nézve: az egyik például az, hogy ne akarjunk olyasmit felfogni és megoldani, amit tényleg nem lehet!

Tovább

Integratívan az evolúcióról - evolúciós tanulságok hívőknek (1)

Gondolom egyetlen engem rendszeresen olvasó olvasót sem ér meglepetésként, hogy számomra a modern tudomány nem ellenség - beleértve az evolúcióelméletet is. Most azonban messzebb merészkedek az egyszerű elfogadásnál, és egy néhány részes gondolatkísérletben arra vetemedek, hogy integratív módon kezeljem az evolúciót: megnézem mire jó egy hívőnek, vagyis mit tanulhatunk belőle keresztényként!

Első és talán második olvasatra is furcsának tűnhet felvetni a gondolatot, hogy a hitünknek bármilyen értelemben hasznára lehet az evolúciós teória. Sokak szerint az evolúció eleve az ördögtől való, istenellenes nézet, az ateizmus melegágya - ezért már a felvetésem is bicskanyitogató és abszurd. Mások esetleg nem gondolkodnak így, de nem is bolygatják a témát, mert szimplán nem érdekli őket, megint mások elfogadják ugyan az evolúciót, de külön kérdésként kezelik a hittől és nem gondolnak arra, hogy a kettőnek akármilyen hasznos találkozása lehet. Elismerem, jogos a felvetés, ugyan milyen értelemben lehet termékeny a hitünk szempontjából az evolúciós szemléletmód beépítése? Mit találhatunk benne, mit érthetünk meg belőle, ami integrálható a keresztény meggyőződésünkbe?

Nos, ez a rövid sorozat ilyen és ehhez hasonló kérdésekre akar felvetéseket megfogalmazni. Néhány dolgot azonban máris leszögezek itt, az elején. Egyrészt, minden bejegyzésem abból fog kiindulni, hogy az evolúcióelmélet meglátásai alapvetően helyesek. Nem akarok erről itt és most újabb vitát nyitni, nem akarom ezt bizonygatni, hanem most egyszerűen kiindulópontként kezelem majd. Ez a sorozat nem a "kreacionizmus kontra evolucionizmus" meglehetősen fárasztó, csontig lerágott és közismert vitájának újramelegítése! Ha valaki ilyesmire vágyik, bőségesen találhat erről szóló blogokat, folyóiratokat, könyveket. Nem haszontalan erről vitázni, de most éppen a sokszor már unalomig ismert vitákból akarok kicsit továbblépni és egy konstruktívabb kísérletre vetemedem. Másrészt, nem vagyok biológus, ezért nem szeretnék belebonyolódni az evolúcióelmélet szakmai kérdéseibe sem, hanem inkább az egész fejlődéselmélet szemléletmódjából következő gondolatokat szeretném pozitív módon integrálni a hitem bizonyos aspektusaiba. Abban hiszek ugyanis, hogy a teremtett világ feltárása és jobb megértése - amire a tudományos vizsgálat végső soron a legalkalmasabb - olyan dolgokat hozhat felszínre, amiből hívőként is sokat tanulhatunk, sőt a hitünk részévé is tehetünk. A kapcsolat a két terület - az evolúció és a hitünk - között azonban nem lehet erőltetett, ezért én is arra fogok törekedni, hogy némileg magától értetődő pontokra mutassak rá. Nem valamiféle forradalmiságra törekszem, hanem csupán a figyelem felkeltésére. Azt gondolom, az elmúlt évtizedek - főleg a neoprotestáns vonalon - annyira arra szocializáltak minket, hogy az evolúció puszta gondolatával szembeállítsanak, hogy még az egyértelmű "tanulnivalókat" sem vagyunk képesek meglátni.

Egy nagyon rövid, illusztrációnak szánt gondolattal kezdeném.

Nulladik témaként feldobok tehát egy labdát, mégpedig egy olyat, ami manapság is rendre előkerül - legutóbb például Orbán Viktor nagy visszhangot kiváltott tusványosi beszéde kapcsán. Mindenki tud arról, hogy Adolf Hitler milyen rafinált módon csavarta ki az evolúcióelmélet szemléletmódját és tette egyfajta szociáldarwinista fajelméletté a náci propagandában. Kicsit olyasféle dolog volt ez, mint amikor a keresztesháborúk során a bibliai-teológiai magyarázatokat mintegy "hozzácsavargatták" emberek szisztematikus kiirtásához. Mind a Bibliát, mind az evolúciót felhasználták különféle ideológiai célokra, és erről sem a tudomány, sem a Biblia nem tehetett, hiszen bármi kerülhet rossz kezekbe. 

Felsőbbrendű fajokról beszélni - merthogy most erre gondolok - igencsak nagy badarság, s ebben mind az evolúció, mind a helyesen értelmezett teológia egyetérthet. Ahogy Pál fogalmazott az Areopágoszon, Isten minden nemzetet egy vérből teremtett. A teremtéstörténet az ember eredetét sem több nemzetre vagy fajra vezeti vissza, a szigorú kreacionista értelmezés szerint a szó szoros értelmében csupán egyetlen emberpár a kiindulópont. Megintcsak ne nyissunk vitát Ádám és Éva történetiségéről - most nem ez a lényeg, hanem a szöveg mondanivalója: a Szentírás tanítása szerint nincsenek "emberfajok", akik felsőbbrendűek, míg más emberfajok alacsonyabbrendűek lennének. Az evolúció logikája is hasonló, elvégre a fajok egymás rokonai, ráadásul ma már a "homo" nemzetségből csak a "sapiens" létezik - tehát aki rasszista alapon "felsőbbrendű fajokról" elmélkedik, a keresztény hit és az evolúció alapján is ostobaságot beszél. Csak mi vagyunk itt, homo sapiens-szek, akiknek sem tudományos, sem keresztényi alapon nincs okuk utálni egymást. Ez tehát egy olyan pont, ahol a két terület mondanivalója egybecseng, és egyetérthetünk egymással.

Összefoglalva: minden ember ugyanazon fajhoz tartozik - ne legyél rasszista, mert az egyszerre megy szembe a természettel és az isteni renddel is! Itt folytatom legközelebb.

Tovább

Hogyan lett furkósbot az evolúcióelméletből?

A természet - csodálatos úgy, ahogy van. És nemcsak a természet csodálatos, hanem az a tudományosság is az, ami leírja nekünk, hogyan működik. Az evolúcióelmélet elegáns abban az értelemben, hogy nyitott kérdéseinek tucatjai ellenére mégiscsak plauzibilis magyarázatot nyújt a biodiverzitás hogyanjára. De akkor hol itt a probléma?

Az Exodus könyvében van leírva a csoda, amikor Mózes megfog egy teljesen hétköznapi botot, és az kígyóvá változik a kezében. Az ijesztő élmény nem tart sokáig, mert a kígyóból hamarosan megint bot lesz, mégpedig egy olyan bot, amit Mózes azután igencsak jól forgat, és mindig pont arra használja, amire az adott helyzetben az való. Merthogy legyen bármilyen kígyó is a botból, azért a bot mégiscsak botként az igazi és hasznos Mózes kezében, ami egy speciális esetet leszámítva nem is lesz többé mássá.

Negatív értelemben, de ez a csoda ma is megismétlődik. Az evolúcióelmélet a biológia hasznos eszköze, mondhatni az egész tudományterület erre épül, csakhogy bizonyos kezekben inkább furkósbot lett belőle, amit úgy néz ki, hitbeli kérdésekben állandóan lehet suhogtatni. És suhogtatják is szorgalmasan, akik suhogtatják. A hívők szerint az evolúció hit kérdése - pedig nem az -, az ateisták szerint pedig ezzel lehet eldönteni, hogy hitbeli kérdések igazak vagy hamisak. Kérdés azonban, valóban erre való-e egy természettudományos elmélet? Valóban hitbeli csaták megvívására szánta megalkotója, vagy erre csak az őt követő generációk bizonyos, ideológiailag jól körülhatárolható csoportjai használják? Az asztalomon kinyílik Dr. Kun Ádám evolúcióbiológiáról szóló, friss kiadásban ismét napvilágot látott szakkönyve. Az egyik fejezet felvezetésénél a szerző a következőképpen fogalmaz:

"Egyetlenegy kinyilatkoztatásszerű megjegyzést engedjen meg nekem az olvasó: az evolúcióbiológiának sohasem volt célja az Isten létének vagy nem létének kutatása, valamint az evolúciókutatás és a vallásosság egymással nem összeegyeztethetetlenek."

A szerző megjegyzése felett ráadásul ott virít az egyébként ateista David Attenborough egyik kijelentése is, amit megintcsak szó szerint idéznék: "Ami engem illet, ha van egy legfőbb lény, akkor Ő az evolúciót választotta a természetes világ létrehozására [...], ami nekem nem tűnik szükségképpen istenkáromlónak." Nehéz ezeknek az embereknek a szavaiban nem észrevenni a barátságos és konstruktív hangnemet, függetlenül attól, hogy hozzájuk képest hívőként teljesen más világnézeti alapokon állunk.

Itt és most nem akarok belemenni egy sűrű, fekete viharfelhőbe, ahol ateisták és hívők gúnyolódva csapnak össze egymással, és az egyik oldal tipikusan a fent említett furkósbotot suhogtatja, míg a másik oldal igyekszik bizonygatni, hogy az nem is bot ám, hanem csak hurkapálcika, amit nevetséges botnak látni. No nem azért nem akarok belemenni ebbe a sehova se vezető, parttalan, egymás megutálására sarkalló vitába, mert ne lennének érveim vagy mondanivalóm, hanem mert úgy érzem, határsértést követnék el, amint beállnék a suhogtatók gyülekezetébe. A csodálatos természetet leíró egyik alapvető természettudományos elméletet ugyanis nem erre szánták azok, akik megalkották, továbbgondolták és valóban szívesen gondolkodnak róla ma is. Sem a hittel vitába szálló vagy azt el nem fogadó tudósok, sem az evolúcióra konstruktívan nyitott teológusok és keresztények nem árokásásra vagy egymás ütlegelésére kívánják felhasználni a tudományos eredményeket - az ilyesmi érzésem szerint csak az ideológiai skálák szélsőértékeinél, vagyis mondjuk ki, a fundamentalista ateizmusnál és kereszténységnél esik meg gyakran. Ők azok, akik furkósbotot faragnak ki egy hétköznapi botból, ahelyett, hogy meghagynák egy jól használható eszköznek, amire eredetileg szánták.

Én a magam részéről azokkal az ateistákkal és hívőkkel szeretnék erről a témáról beszélgetni, akiknek az evolúcióelmélet nem válik furkósbottá a kezükben. Ha jól gondolom, akkor az evolúcióelmélet alapvetően a természet milyenségének megértése, és nem egy istennélküli vallás Szent Tehene. Tudományos elmélet, ami falszifikálható, nem dogmarendszer (még akkor sem, ha vannak akik úgy kezelik), szándékai szerint pedig deskriptív és nem preskriptív. Persze világos, hogy vannak filozófiai következményei, hogy bizonyos dimenziókban kihívást jelenthet a hit számára,  főként ha az exegézisünk szigorúan gravitál a literális értelmezések felé, de mégsem tudom lenyelni azt a békát (lat. amphibia anura), hogy bármiről is szól egy vallási jellegű kérdés, a Szentháromságtól kezdve a történeti Jézuson át az egyházak pénzügyeiig, minden út végül ahhoz kell vezessen, hogy ki mit szól az evolúcióhoz. Nem túlzok, a mai online-viták és eszmecserék tengerében nagyon sokszor valóban ezt tapasztalom, a beszélgetések jó része ide lyukad ki! Ferenc pápa talán túl barátságos melegügyben? Na jó, de vajon a melegség evolúciós dolog-e? Kiürülnek a templomok Európában? Hát persze, hiszen a vallások evolúciós fejlődése ide kell vezessen! Vajon jó az nekünk, ha az egyházak politizálnak? Persze, hogy nem, mert ha az egyház politikai hatalomhoz jut, akkor megvezeti az embereket - jó példa erre, ahogyan a kreacionisták agyakat mosnak az evolúció kapcsán... 

A viták és párbeszédek jó része mintha állandóan ide keveredne, mintha bármilyen útvonalon indulnánk is el, csak egyetlen egy állomás létezne, ahova mindenkinek meg kell érkeznie. Ez pedig őszintén és nyíltan fogalmazva, borzalmasan fárasztó és idegesítő, kedves testvéreim és felebarátaim! És aztán ha ide kifutnak a dolgok, akkor azonmód elszabadulnak az indulatok is. Míg az ateisták a hittől való eltávolítás eszközeként suhogtatják a darwini furkósbotot, a hívők nagyjából ugyanazokat a korábban már eldobott gránátokat akarják újra felrobbantani: a makroevolúció nincs bizonyítva, ez csak egy elmélet a sok közül, és így tovább. A viták és eszmecserék célja így aztán nem az lesz, amire azok egyébként valók lennének, vagyis az ismeretszerzés és a másik ember megértésének becsülendő szándéka, hanem hogy kiderüljön, ki mennyire hülye és ostoba, ki és miben mekkorát téved, és különben is, melyik oldalon sorakoztatható fel több tudós, aki az adott oldal érveit magáénak vallja.

Ezt totális zsákutcának tartom, tokkal és vonóval.

Egy amúgy is komplex tudományos elmélet vagy bármi más dolog igazi megértését aligha akadályozza meg jobban az a zaj, amit körülötte csapnak. A zajtól pedig előbb-utóbb fájni kezd az ember feje. A furkósbot-lét nem illik sem a tudományos gondolkodásmódhoz, sem jól felfogott keresztény attitűdhöz, valamint csak az indulatok elszabadítására alkalmas.

A magam részéről inkább tovább olvasgatom Kun Ádám könyvét.

Tovább

Irányváltás vagy háború? - mi és a félelmetes evolúció

Keresztényként ki nem állhatjuk, amikor Richard Dawkins okoskodik, és kotnyeleskedve beleüti az orrát teológiai-filozófiai kérdésekbe. Idegen területre teszi a lábát, ahelyett hogy suszterként maradna a kaptafánál és azzal foglalkozna, amihez jól ért. Ugyanezt a szigort azonban már nem szívesen alkalmazzuk önmagunkkal szemben, és teljesen természetesnek vesszük, ha mi gyaloglunk bele Dawkins szakterületébe. Miért? Mert félünk az evolúciótól, hogy az esetleg igaz, ezért bármi áron szembeszállunk vele. Vajon indokolt ez a félelem?

Leírni is szégyellem, mert annyira magától értetődő, közhely, trivialitás, banális dolog, hogy az életünk minden területén szakértőkre hallgatunk, szakértőket bízunk meg és szakértőkben bízunk meg, hiszen a legtöbb kérdéshez egyikünk sem ért. Ha betegek leszünk, az orvos szakértelmét vesszük igénybe, ha elromlik a kocsi, az autószerelőét, ha házat akarunk építeni, építésszel készíttetünk terveket. Az igazság az, hogy mozdulni sem tudunk az élet egyik területén sem a szakértők hiányában. Egymásra, egymás tudására, egymás ismereteire vagyunk kénytelenek támaszkodni, és a másik szakmaiságába vetett bizalom alapján épül fel az a háló, ami a társadalmi együttlétünket többnyire élhetővé teszi.

Kivéve akkor, ha keresztények vagyunk és a biológiáról beszélünk. Mert ha az evolúció a kérdés, akkor aztán nem, akkor hirtelen már nem kell a szakértelem, akkor nem az evolúcióbiológusokhoz fordulunk, akik nullahuszonnégyben ezzel foglalkoznak, hanem a lelkészekből, apologétákból, prédikátorokból, teológusokból, jogászokból, informatikusokból azonnal biológus szakértők lesznek, akik textusokat magyarázva, filozófiai gondolatmeneteket elemezve eldöntik hogy is van ez a természettudományos kérdés. Ha az evolúcióelmélettel akarunk vitatkozni keresztényként, akkor ez klasszikusan két dolgot jelent: egyrészt kijelentjük, hogy a hozzáértők nem értenek hozzá és mind tévednek, másrészt elegendőnek érezzük, hogy bibliaverseket idézzünk, vagy esetleg pusztán filozófiai érvelés mentén az egészet szétszedjük.

Ugye mindenki érzi ennek a képtelen abszurditását? Talán a foci ehhez hasonló terület még, ahol minden szurkoló azt gondolja, az edző, a kapitány, a szakember semmit nem tud az egészről, de ő majd megmondja hogyan kellene művelni a labdarúgást, hiszen rendszeresen nézi a meccseket a tévében és sört is iszik közben.

Korábban magam is számos olyan eseményen részt vettem, ahol keresztények tartottak előadást, hogy megcáfolják az evolúciót. Ezek közül csakis azok a találkozók voltak igazán intenzívek, ahol nemcsak egymással egyetértő, de laikus keresztények voltak jelen, hanem a téma ismerői is - azaz biológusok, hozzáértők, szakmabeliek egyaránt. Egyetlen kivételre sem emlékszem: minden ilyen találkozó azzal zárult, hogy a keresztények egy ideig elkeseredetten próbálták bizonygatni a hatezer éves föld valóságát, a makroevolúció tarthatatlanságát és úgy az egész evolúció képtelenségét, aztán percekkel később megfordult az irány, hátrálni kezdtek, mígnem saját maguk állításaiba belegabalyodva zárult a rendezvény. Esetleg igyekeztek a biológiai érveket mellőzve a filozófia területére átterelni a beszélgetést.

Ekkor tettem fel magamnak először a kérdést: mi van akkor, ha mi tévedünk? Mi van akkor, ha nem az evolúcióelmélettel van az alapvető probléma - noha lehetnek azzal is problémák -, hanem velünk hívőkkel? Miért van az, hogy a tudóstársadalom elsöprő többsége kiáll az egész mellett - míg a másik oldalon elvétve akadnak evolúcióbiológusok, és többnyire egészen más szakterületek értői próbálnak elkeseredett utóvédharcot folytatni? Mi van ha igaza volt Dobzhansky-nak, aki szerint a biológiában mindennek csak az evolúció fényében van értelme?

Őszinte leszek: szerintem mi keresztények egyszerűen nem szeretnénk, hogy az evolúció igaz legyen.  Még a gondolattól is félünk, mert ha mégis igaz, akkor úgy véljük, a Biblia automatikusan hamis lesz. Ezt a szorongást érzékeltem az előző bejegyzésem után kerekedett vitában is, ahol látens módon előjött ez a félelem - noha én egy szót sem szóltam az evolúcióról, eszembe se jutott a kérdés. Az evolúció kapcsán az zavar bennünket a legjobban, hogy nem tudunk vele semmit sem kezdeni.  Keressük a fogást rajta, a gyenge pontokat. Mozgalmak, egyesületek, csoportok alakulnak vele szemben, megjelennek könyvek, melyek bírálják - Stephen Meyer, Micahel Behe vagy éppen Phillip E. Johnson neve valószínűleg ismerős sokunk számára - de évtizedes erőfeszítés után sem látszik, hogy az épület alapjai megroppannának. A magyarországi Értem egyesület pedig évek óta befejezte működését. Kiadtak néhány könyvet, tartottak néhány előadást és sikert arattak - azok körében, akik eleve egyetértettek velük. Ez így bizony nagyon sovány teljesítmény. Arról nem is beszélve, hogy ezeket a próbálkozásokat egy emberként utasítja el a szakma. Összegezve tehát, nincs igazi tudományos teljesítmény, nincsenek átütő, szakmailag elfogadott érvek és tudományos eredmények, amelyek szembeállíthatók lennének a biológiai eredményekkel.

Ennyi év kudarcos próbálkozása után talán szabad felvetni a kérdést: mi lenne, ha a láthatóan eredménytelen offenzív hozzáállás helyett azon próbálnánk gondolkodni, hogyan tudnánk a hitünket és a tudományos eredményeket összhangba hozni egymással? Nem mondom, hogy ez egyszerű, ahogy azt sem, hogy minden kérdésre választ fogunk kapni. De mégis, talán vállalhatóbb irány, ha nem harcolunk a tudománnyal szemben, hanem próbáljuk megérteni és integratív módon kezelni a felfedezéseit. Vannak erre is keresztény törekvések, kedvencem a számomra nagyon szimpatikus BioLogos társaság, amely egyébként ismert teológusokat és különféle tudományterületek művelőit is a támogatói között tudhatja. Számomra teológus vonalon ilyen nevek például John Walton, N.T. Wright vagy említhetném a természettudós Francis Collinst is (akinek hamarosan magyar nyelven megjelenik erről szóló egyik kötete!) Egyszóval én úgy látom, a trendek az evangéliumi kereszténységen belül is abba az irányba mutatnak, hogy a feleslegesnek tűnő hadakozás helyett próbáljunk párbeszédképességet felmutatni a biológia irányában - még ha ez sok vitával és fejtöréssel jár együtt. Hozzáteszem: a nagyobb egyházak ezen a kérdésen már régen túl vannak, leginkább a neoprotestáns-evangelikál áramlat az, ahol az evolúció továbbra is fennakadást okoz.

Tovább

Darwin, aki költői kérdést kapott...

...mégpedig kapta ezt Pranc Zoltántól, a Sola Scriptura Teológiai Főiskola tanszékvezető tanárától. A felvetés a főiskola által kiadott folyóirat vadonatúj számában jelent meg, s bár nem vagyok az evolúció szakavatott értője, azt hiszem még laikusként is elmondhatom, a kérdés rossz címzettnek szól.

Pocsék érzés, amikor az ember tökéletesen tisztán látja milyen rövid az élete, és ezért mennyire nem lesz ideje ahhoz, hogy minden izgalmas dologhoz a kellő mélységben értsen. Én valahogy így vagyok az evolúcióelmélettel. Időről-időre beleütöm kicsit az orromat, olvasgatok róla, néha eleresztek itt egy bejegyzést a témában, miközben próbálok azért a saját kompetenciahatáraimon belül maradni. Közben azt is tudom, soha nem fogok érteni hozzá, de ez nem is dolgom persze, suszterként a kaptafánál. Laikus vagyok, ám még én is megéreztem, hogy Pranc Zoltán (lásd a fotót) írása, melyben megpróbál Darwinnak szegezni egy kényesnek szánt kérdést, célt vagy inkább címzettet tévesztett. Valószínű, hogy a főiskola által kiadott folyóiratot nem olvassák milliószámra Magyarországon, hiszen teológusoknak szól - viszont én is az volnék, ezért indította meg a gondolataimat az egyébként valóban gondolatébresztő cikk.

Pranc azt írja, hogy az evolúciós fejlődés csúcsán - sok millió évig zajló folyamat révén - végül megjelent az ember, vagyis a homo sapiens, s vele együtt az értelem is. Az értelem azonban különös dolog, mert nem csupán arra jó, hogy eszközöket készítsünk és használjunk a segítségével, vagy éppen magas szinten kommunikáljunk, esetleg technikai jellegű problémákat oldjunk meg (ezek közül többet az állatok is megtesznek a maguk módján), hanem elvezet bennünket egy sajátos tényhez. Az emberi értelem igazán figyelemre méltó tulajdonsága az, hogy képes reflektálni önmagára. Vagyis, mi emberek nemcsak létezünk, de tudjuk is, hogy létezünk. És ezzel együtt azt is tudjuk, hogy egyszer nem fogunk létezni, vagyis meg fogunk halni. A szerző szerint utóbbi tényből kinő egy furcsa paradoxon. Az emberben, mint az evolúció csúcsán trónoló lényben ugyanis disszonáns hangok hallatszanak, amit költői módon így lehet megfogalmazni: "Miért, miért e percnyi öntudat / Hogy lássuk a nemlét borzalmait?" - kérdezi például Madách Ádámja. Tehát furcsának tűnik, hogy az élet feltartóztathatatlan hajtóereje pont a halál tudásának tényében éri el a tetőpontját. Ahogy Pranc fogalmaz:

"Az evolúció kitenyésztette értelem belátja értelmetlenségét? A folyamatos fölemelkedés egyszer csak reménytelen kétségbeesésbe billen át? Nem lappang itt valami mélységes paradoxon? Valami feloldhatatlan önellentmondás, ami cáfolja az evolúció csupa előrehaladást, megoldástalálást és kiteljesedést hirdető eszmei-logikai konstrukcióját?"

Szerzőnk végül azzal zár, hogy aligha ismerünk olyan bajnokot, aki a győztesen megvívott küzdelmek után ott áll a dobogó legfelső fokán, aztán a derűs és felszabadult ünneplés helyett kétségbeesve azt kérdezgeti, mi értelme volt ennek az egésznek? Ez tehát a dilemma.

Egyrészt valahol teljesen megértem Pranc kérdését, hiszen magam is emberi lény volnék, aki a lelke mélyén érez hasonlókat. Tényleg zavar bennünket a haláltudat, az a tény, hogy előbb-utóbb elődeink sorsára fogunk jutni és kikerülhetetlenül végünk lesz. Pont ez az egyik oka annak, hogy az ember elkezd Isten nyomába szegődni, és keresi saját létezése értelmét - azután ha megtalálta a választ például Jézus Krisztusban, ez képes akár a halálfélelmét is erősen csillapítani. Hit kérdése, hogy ez a Krisztusban megtalált válasz csupán egy illúzióba való kapaszkodás-e, ami megkönnyíti a meghalás folyamatát, vagy valóban releváns válasz a problémára. (Természetesen az én véleményem az utóbbi.) Mindenesetre úgy érzem, amit Pranc felvetett, vagyis az emberi lét értelme vagy értelmetlensége, az egy filozófiai probléma, amire nem Darwin lenne illetékes felelni. Nem neki kellett volna ezt a képzeletbeli borítékot címezni, a költői kérdést feltenni. Sőt, végső soron erre a dilemmára mindenki maga válaszol - és ezt a választ valószínűleg a filozófiai elkötelezettsége mentén fogja megfogalmazni.

Másrészt viszont az egész felvetés mögött egy evolúcióelméleti szempontból hibás meggyőződés áll: hogy az evolúció bajnoka a dobogó legfelső fokán álló ember. Keresztényként persze mondhatjuk azt, hogy az ember istenképűsége okán a csúcson áll (bár én magam inkább abban hiszek, hogy az istenképűség nem annyira státusz, mintsem inkább feladat az ember számára) - de pusztán az evolúcióból kiindulva, természettudományos alapon ennek nem sok értelmét látom. Minden jelenleg élő faj sikeres, hiszen itt van és létezik, vagyis ha az embert ünnepeljük, ünnepelhetjük a többi élőlényt is - merthogy az eddig élt fajok 99%-a mára kihalt. Ahhoz, hogy valamiféle bajnokot hirdessünk a ma élő organizmusok között, pontosan meg kellene határoznunk a bajnoki lét kritériumait. Melyek lennének ezek? Pranc mintha erre látensen azzal válaszolna, hogy az "öntudatra ébredés" miatt lehetünk mi emberek a dobogó csúcsán - de számomra nem világos, miért pont ez a tulajdonság lenne az, amit preferálnunk kellene a versenyben? Hiszen a szerző - némileg magát is megcáfolva - éppen azt sugallja, a túlzott öntudat láthatóan inkább keserűvé teszi az életünket, tehát hátrányosan érint bennünket. Valaki ennek mentén okoskodhatna úgy is, hogy az öntudatra ébredés bár komoly előny sok szempontból, úgy néz ki épp így hátrány is lehet más szempontok szerint. Láthatóan boldogtalanná tesz bennünket annak biztos ismerete, hogy meg fogunk halni - ez pedig és az ettől való állandó szorongás kiégéshez vagy bizonyos menekülőútvonalak kereséséhez vezethet. Utóbbiak között vannak kifejezetten károsak is - például ilyenek a szenvedélybetegségek, mivel sokan másképp nem is képesek a valóságot elviselni! 

Úgy néz ki, hogy az öntudat komoly előny, de komoly mellékhatásai is vannak. Mindazonáltal nem világos, miért pont ez avatja bajnokká a bajnokot? Amire szerettem volna kilyukadni, hogy az evolúció folyamatában nehéz lehet bajnokokat hirdetni, mert ehhez a folyamatban magában nincsenek meg az objektív kapaszkodópontok. Eljátszva a puszta gondolattal tegyük fel, hogy ha valamiféle természeti csapás bekövetkezik, a komplett emberiség kipusztul és az élet visszazuhan egyfajta kezdeti stádiumba. Ha valaki egy ilyen esemény után pillantana a Földre, akkor vajon kikiálthatná-e bajnoknak ezeket a kezdeti életformákat? Viszont ha nincs egyértelmű támpont ahhoz, hogy az embert bajnokká tegyük az evolúcióelmélet tudományos szemlélete alapján, akkor pontosan miben is áll a Pranc által leírt paradoxon az elméleten belül?

Más lesz persze a leányzó fekvése, ha az ember keresztényként közelít az egész kérdéshez. Ebben az esetben már a Szentírás alapján is gondolkodunk saját magunkról, és nem pusztán az "evolúció termékének" látjuk az embert. Például mondhatjuk azt, hogy Isten az evolúció törvényszerűségeivel teremtett bennünket, ezért az istenképűségünk folytán számára a legbecsesebb élőlények vagyunk. Felléphetünk tehát a képzeletbeli dobogó legfelső fokára. Ez azonban már nem természettudományos meggyőződés, hanem vallási - de akkor nem is természettudományos alapon teszünk fel költői kérdést Darwinnak, hanem vallási alapon. Amire azonban talán nem neki kellene felelnie, lévén nem igazán vallási módon gondolkodott az evolúcióról. A költői kérdés leginkább azoknak kellene feltenni, aki az evolúcióelméletre alapozott materialista-ateista filozófia követőinek vallják magukat.

Tovább

Két rossz és két jó metafora az evolúcióelméletre

A keresztények jó része ki nem állhatja az evolúcióelméletet, aminek sokféle oka van. Az egyik legvalószínűbb ezek közül, hogy a legtöbben nem értik még a laikus szintjén sem. Nem kell emiatt szégyenkezniük, mert egy ennyire összetett tudományos elméletet megérteni egyáltalán nem magától értetődő. A megértéshez viszont hatékonyan hozzájárulhat egy olyan eszköz, amivel éppen a keresztények találkozhatnak sokat saját hitvilágukon belül: a metaforáról, képes beszédről és a hasonlatokról van szó. Mármint, ha jók.

Beismerem, az evolúcióelmélet tekintetében én is amatőr vagyok, és valószínűleg az is maradok - de nem is akarok többnek látszani ennél. Viszont a felvállalt amatőrség szerintem sokkal jobb a pőre előítéletnél, ami ráadásul tudásként akarja eladni magát. Néha az a benyomásom, hogy a foci és a politikai mellé keresztény részről az evolúcióelméletet is odatapaszthatjuk, mint amihez úgy néz ki sokan értenek anélkül, hogy valójában szakemberek lennének.

Persze nem is arról van szó, hogy most mindenkinek professzorként kellene mozognia a témában, vagy az elméletet magát nem szabadna kritika alá vonni. Amiről szó van, hogy akár látunk keresztényként lehetőséget az evolúcióelméletben, akár kötözködni szeretnénk vele, mindenképpen ki kell lépni a prekoncepciók mögül. Ismerkedni szükséges, ebben pedig talán nagyobb segítség lehet a sok tudományos halandzsa helyett egy-egy jól megválasztott metafora vagy hasonlat. A metaforák mint tudjuk, kézzelfoghatóbbá és befogadhatóbbá tesznek állításokat, imaginatív erejüknél fogva ráadásul könnyű megjegyezni őket, így gyorsan beépülhetnek az ismereteink közé. A hangsúly a jól megválasztotton nyugszik. A helyes metaforák az ismeretbővítés dózisait, a helytelenek az előítéletek megerősítését tartalmazzák. Mindkettőből keletkezett néhány klasszikusnak nevezhető az elmúlt években. A teljesség igénye nélkül dióhéjban álljon itt néhány.

A rossz metaforák két legnagyobb klasszikusai talán a tornádó a szeméttelepen és az írógépet püfölő majmok lehetnének. Részben egy kaptafára épülnek.

Az első szerint képzeljük el, hogy egy tornádó söpör végig egy szeméttelepen és a szemétből véletlenül összeseper egy Boeing 747-es repülőgépet. Lehetséges volna ez? Persze, hogy nem! Ahogy ezt képtelenségnek kell mondanunk, ugyanilyen képtelenség az evolúció is, ami ehhez hasonló esélyekkel nem tudja összerakni az élőlényeket - szól a példa. (Az eredeti hasonlat egyébként Fred Hoyle műve volt, aki nem az élőlényekre általában, hanem az első élő sejtre használta, de keresztény körökben régen elszakadtak ettől.) Tudom, ez egy szakállas példa, de éppen ezért ismerik sokan, főiskolai hallgatóktól például a mai napig visszahallom. A probléma a tornádós sztorival természetesen az, hogy a spontán változásokat csakis a véletlennek tulajdonítja, holott a tudományos elmélet nem a puszta véletlenről szól. A szelekció, ami az egész fejlődés hajtóereje, nem egyenlő a vakvéletlennel - már ha egyáltalán beszélhetünk a véletlen létezéséről ugye... Ezen felül a metafora azért is rossz, mert csakis Boeing-747-esben gondolkodik: de miért is kellene egy ilyen bonyolult monstrumot összeállítani egy tornádónak, és miért lenne érdektelen egy másfajta, ennél egyszerűbb kiindulópontot képező eredmény?

Az írógépelő majmok ehhez hasonlóan elterjedt toposznak számítanak. Eszerint ha leültetünk egy vagy sok majmot egy vagy sok írógéphez, akkor nagyon hosszú idő alatt sem tudják majd leírni például Shakespeare Hamlet című művét úgy, hogy össze-vissza kopogtatják az írógép billentyűit. Az evolúcióról mégis elhisszük, hogy képes volt egy ehhez hasonló teljesítményre. Hatásos analógia, de ugyanott bicsaklik meg, mint az előző. Miért kellene kapásból egy olyan bonyolult művet letenni szerencsétlen jószágoknak az asztalra, mint a Hamlet? A példában ráadásul minden majom üres lappal kezd gépelni - az evolúcióelmélet viszont ahogy mondják, "hozott anyagból dolgozik": a hasznosnak bizonyuló tulajdonságok a szelekciós mechanizmus nyomáspróbája után hosszú távon is megőrződnek. Mintha az egyik majom leírt volna egy mondatot vagy szót, amit aztán átad egy másiknak, aki csak akkor adja tovább a harmadiknak, ha maga is értékelhető eredményt produkált.

Vannak persze jó metaforák is arra, hogy mit állít önmagáról az evolúcióelmélet. 

Az egyik ilyen a családfa képe, ami természetesen magából az elméletből is ismerős lehet. Talán pontosabb lenne inkább egy diverz bokornak nevezni, aminek az ágai sokfelé nyúlnak. A metafora szerint az élőlények egyfajta módon kapcsolódnak egymáshoz, ahogy egy család tagjai, rokonai is valamilyen viszonyban vannak. A közeli hozzátartozók valószínűleg több közös tulajdonsággal rendelkeznek, míg az egymástól távolabbiak sokkal jobban különböznek egymástól. Minél inkább közeledünk a fa gyökeréhez, annál inkább összefutnak az egyes ágak, míg végül egy közös ponthoz jutunk vissza. Persze az elmélettel lehet vitatkozni, de az analógia maga mégis sokkal inkább leírja azt, amit az evolúció mondani akart, mint a fenti példák.

Mivel nem akarom ezt a bejegyzést végtelenül hosszúra nyújtani, álljon itt még egy rövidke illusztráció, ami a keresztények számára nagyon ismerős lehet: a magvető evolúciós példázata. Magot vetni kétféleképpen tudunk. Az egyik, hogy szépen egyesével, kimért távolságra, egymástól függetlenül a földbe helyezzük őket. Ezt csinálom magam is tavaszonként a kertemben. A másik, hogy egyszerűen szétszórjuk a magot és oda kerül, ahova esik. Az evolúció inkább az utóbbira hasonlít: szétszórja a "magokat" (élőlényeket), megadva az esélyt a szaporodáshoz, túléléshez - ám aztán nem minden mag ereszt tartós gyökeret, nem mindegyik kel ki, azaz nem lesz sikeres a túlélés szempontjából.

Természetesen a hasonlatok és metaforák sosem tökéletesek. Valahol mindig sántítanak, mindig lehet tovább finomítani őket, bizonyos paramétereiket megváltoztatni, részleteiket élesebbé tenni. Mindazonáltal nem is az volt a célom, hogy kimerítően mindent leírjak a téma kapcsán, sokkal inkább bizonyos mentális sémákra akartam rámutatni, amelyek a fejekben negatív és pozitív metaforák mentén alakulnak ki. Egy bonyolult elméletet könnyebb megérteni képek segítségével, ám a rossz képek magától a megértéstől távolíthatnak el. Ez persze nemcsak az evolúcióelméletre, hanem a hitünkre is igaz, amelynek számos komponensét és teológiai kérdését leginkább szimbólumokon, hasonlatokon, metaforákon keresztül tudjuk megragadni.

A metaforák tehát alapvetően a barátaink, a kérdés inkább az, mi milyen metaforákkal akarunk barátkozni?

Tovább