Már megint? Már megint. A teremtés a lerághatatlan csont, az örök vitaalap, a kiapadhatatlan teológiai forrás. A szakadatlanul zúduló publikáció és könyváradatban úszva az emberben erősödik a meggyőződés, hogy már nagyon nehéz bármi elgondolkodtatót és frappánsat felvetni a világ és az ember eredetével kapcsolatban. Mi van még, amit a teremtésről el lehet mondani? Nos, meglepetésemre a korábban már említett John H. Waltonnak sikerült erre a kérdésre válaszolnia, nem is akárhogy: keményen megütötte az ingerküszöbömet. Könyve annyira felcsigázó, hogy bár még be sem fejeztem, úgy döntöttem, máris sorozatot írok róla.
Egyik kedvenc konzervatív teológusom, John Lennox keményen kritizálja Walton teremtéssel kapcsolatos teóriáját. Lennox kritikájának alapja, hogy Walton egy meglehetősen furcsa és merész kijelentést tesz: szerinte a Genezis hatnapos teremtéselbeszélése nem a materiális eredetről akar bennünket tájékoztatni. Őszintén szólva ez a megállapítás nemcsak Lennoxot, de engem is fejbe vágott. Az első gondolatom az volt, hogy ez biztos valami hülye vicc. A teremtés nem az anyagi világról szól? Nem a fizikai valóság eredetéről akar beszámolni? Akkor ugyan miről? Hogy lehet egy ilyen kijelentést komolyan gondolni, és legfőképpen komolyan venni?
Egyik kedvenc konzervatív teológusom, John Lennox keményen kritizálja Walton teremtéssel kapcsolatos teóriáját. Lennox kritikájának alapja, hogy Walton egy meglehetősen furcsa és merész kijelentést tesz: szerinte a Genezis hatnapos teremtéselbeszélése nem a materiális eredetről akar bennünket tájékoztatni. Őszintén szólva ez a megállapítás nemcsak Lennoxot, de engem is fejbe vágott. Az első gondolatom az volt, hogy ez biztos valami hülye vicc. A teremtés nem az anyagi világról szól? Nem a fizikai valóság eredetéről akar beszámolni? Akkor ugyan miről? Hogy lehet egy ilyen kijelentést komolyan gondolni, és legfőképpen komolyan venni?
 |
| John H. Walton |
Mivel Waltontól korábban már olvastam, és azt is tudom, hogy az általam nagyrabecsült Wheaton College ószövetséges professzora, ráadásul a héber nyelv specialistája, nem tudtam hova tenni az egészet. Ráadásul az elgondolásait kifejtő The Lost World of Adam and Eve című könyvét a Christianity Today az év legjobb művei közé jelölte, a könyvet ajánlók között pedig ismert evangéliumi kutatók nevei szerepelnek. A kötetben ráadásul N. T. Wright is jegyez egy szakaszt, akit újfent hiteles teológusnak vélek. Persze nem kell megszédülni a nagyobb nevek vagy a siker hallatán, hiszen a téveszmékről szóló könyveknek is megvan a maguk piaca - de ez a csomag így együtt igencsak felkeltette az érdeklődésemet, mert számomra hiteles emberek adták a nevüket hozzá. Egyszóval, beszereztem a kötetet és elkezdtem gyűrni. És amit eddig találtam benne, az kétségkívül nagyon gondolatébresztő volt. Nem leszek képes részletesen leírni és igazán visszaadni a tartalmat, egyelőre csak a főbb vonások bemutatására törekszem. Bár a végső értékelést mindig a végén illik kimondani, előzetesen mégis megjegyzem, hogy nekem úgy tűnik, Lennox félreértette Walton mondanivalóját. Erről maga Walton is tehet, mert néhol félreérthetően fogalmaz: mintha tényleg azt kívánná mondani, hogy a Genezis teremtéselbeszélésnek nincs köze a fizikai valósághoz. Olvasva a könyv tartalmát azonban kiderül, mire is gondol valójában.
Természetesen nincs olyan épelméjű ember, aki úgy vélekedne, hogy a teremtéstörténetek nem a valós világról beszélnek. Amire Walton gondol, hogy ezek a narratívák a világot alapvetően nem materiális érdeklődéssel közelítik meg, és ez a perspektíva észlelhető a szövegben. Kérném az olvasót, hogy mielőtt az asztalra csapva felháborodna, micsoda égbekiáltó eretnekséget is állít itt Walton, most adjon egy esélyt ennek a gondolatnak, és tekintse át ezt a néhány részes sorozatot! A döntést meghozhatja utána is.
Walton azt mondja, az ismerkedést és a megértést nem a Genezis szövegénél, hanem saját kultúránk háza táján kell kezdenünk. Kétségtelen, hogy a nyugati világot, és benne a nyugati embert nagyon erősen áthatja és meghatározza az anyaghoz, a matériához kapcsolódó szemlélet. Sajnos vagy szerencsére, ez alól a keresztények sem mindig kivételek. A szó minden értelmében anyagiasak vagyunk, és amikor az univerzum eredetéről gondolkodunk, akkor (többek között a tudomány tekintélye miatt is), ontológiánk az anyag eredetére, az anyag származására redukálódik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy számunkra a világ eredetének kérdése valahol ott kezdődik, hogy az anyag eredetére kérdezünk rá: honnan van a kézzelfogható, a materiális világ? Mivel mindez ennyire alapvető és meghatározó a mai kultúrában, eleve nem vesszük figyelembe, hogy más helyeken és más korokban másként gondolkoztak, és egészen más állt érdeklődésük homlokterében. Amikor a Genezis nyitó fejezeteit olvassuk, akkor is ezzel a "materiális-szemüveggel" tesszük, ezért magától értetődően azt gondoljuk, az anyag érdekelte az ókori szerzőket, az anyagi dolgok eredete áll a textus fókuszában.
Annyit jó szívvel beismerhetünk, hogy igencsak valószínű: a szöveg megalkotói nem tarthattak szem előtt bennünket, mai olvasókat, akiknek a létezéséről sem volt tudomásuk. Nem osztoztak velünk a naturalista, materialista világképünkben, vagy akár a tudományos paradigmáinkban és az ebből következő értékrendünkben sem. Valószínű, hogy az archaikus emberek nem voltak materialisták. Ha szeretnénk megérteni mit értettek létezés alatt, mit jelentettek számukra a teremtés előtti állapotok, akkor nekünk kell az ő világukhoz alkalmazkodunk és nem azt várni, hogy a bibliai szöveg idomul majd hozzánk. Ez eddig trivialitás - százszor hangoztatott közhely a teremtéstörténet kapcsán. Nézzük meg mi történik, ha ezt tesszük!
A teremtés elején nem olvasunk arról, hogy Isten bármiféle anyagot alkotott volna. Isten az eget és a földet hozza létre, nem pedig egyféle "ősgyurmát", amiből építőmesterként összehozza a világot. A Gen 1,2 szerint inkább úgy tűnik, a teremtés legelején egyfajta kezdőállapot (a föld és a vizek) állt rendelkezésre, de formátlanul és kialakítatlanul. Az erre utaló "tohu wabohu" kifejezésből a bohu még húsz alkalommal fordul elő az Ószövetségben (ennek fele Ézsaiás könyvében olvasható), és jellemzően vadont, pusztaságot vagy kietlen helyet jelent. Olyan is előfordul, amikor egy pusztítás eredményeként előállt állapotot takar, valamikor pedig céltalan vagy jelentés nélküli dolgokra kíván rámutatni. Mindazonáltal ha megpróbáljuk a bohu jelentését megragadni, akkor leginkább valamiféle olyan dologra vonatkozik a héber észjárás szerint, amely nélkülözi a rendezettséget és a funkcionalitást. Ebből az következhet, hogy a teremtés előtti szituációban a "tohu wabohu" nem az anyag létezésének hiányára, hanem sokkal inkább a már létező anyag elrendezésének hiányára, a dolgok funkciótlanságára és kialakulatlanságára utal. Az ősi héber gondolkodás szerint a teremtés tehát nem az anyag hiánya, hanem a rend hiánya. Amikor a teremtés kontextusában "nemlétről" beszélünk, akkor ez elsősorban nem anyagi kategória, hanem állapotra utaló szó, azaz rendezetlenség, formátlanság, funkció nélküliség. Ebből arra következtethetünk, hogy szemben a mi materiális érdeklődésünkkel, az archaikus kor embere első megközelítésben nem az anyagra, hanem a rend eredetére kíváncsi a teremtésben. Ám ha a teremtés előtti állapot tekintetében a bibliai szerzők számára nem az anyagi eredet volt az érdekes, akkor felvethető az elképzelés, hogy magát a teremtés aktusát - azaz a hat nap leírását - sem elsősorban a matéria szemszögéből fogalmazták meg. Inkább arra számíthatunk, hogy a funkcionalitás perspektívájából kezelik a kérdést, azaz a "rendrakást" tartják szem előtt, az anyag elrendezését, és nem magukat a konkrét teremtett dolgokat, objektumokat, élőlényeket.
Az az elgondolás, hogy a teremtés nem a "honnan van az anyag?", hanem a "honnan van a rend?" kérdésre akar elsősorban válaszolni, egyáltalán nem ismeretlen a Közel-Kelet más teremtéselbeszéléseiben. Az egyiptomi kozmológiákban például a sivatag és a tengerek, mint "nemlétezők" jelennek meg - nem azért, mert a szó szoros értelmében nem léteznek sivatagok vagy tengerek, hanem mert formátlannak, kaotikusnak, pusztának és vadonnak tűnnek. A sumér és babiloni szövegek hasonló gondolkodásról adnak tudósítást: a kezdeti állapot egyfajta "negatív kozmológia", a rend hiánya, a főistenek nemlétezése, amikor még nincsenek funkciók, a papok nem áldoznak és nem látják el szerepüket. A közel-keleti használatban tehát a "nemlétezés" gyakran a szerep nélküliség, a funkciótlanság eszméjeként interpretálódik.
Ugyancsak érdekes, hogy a Szentírás legfontosabb szava a teremtésre (a héber bárá) nagyon sokszor nem konkrétan az anyagra vonatkozik. Valamit teremteni (bárá) azt jelenti, hogy a nemlétezésből átemelni a létezésbe olyan módon, hogy szerepet és funkciót társítunk hozzá egy rendszer keretén belül. A bárá eredménye nem elsősorban az anyag megjelenése, hanem a rend, a szerepek és a funkciók helyrekerülése, mely a Genezis szövegében két módon, az elválasztás és megnevezés aktusain keresztül történik.
A hosszúra nyúlt első rész végére érve mindezt úgy összegezhetjük, hogy Walton koncepciója szerint a teremtéstörténet szövegének érdeklődése nem az anyag körül forog, hanem a rend eredetére akar magyarázatot adni. Nem az izgatja, honnan van az anyag (a creatio ex-nihilo későbbi fejlemény - a sorozat további részeiben majd szeretnék kitérni erre), hanem úgy tűnik arra kíváncsi, az anyag hogyan rendeződött el és kapott minden szerepet és funkciót a világban. Innen folytatjuk.
Walton azt mondja, az ismerkedést és a megértést nem a Genezis szövegénél, hanem saját kultúránk háza táján kell kezdenünk. Kétségtelen, hogy a nyugati világot, és benne a nyugati embert nagyon erősen áthatja és meghatározza az anyaghoz, a matériához kapcsolódó szemlélet. Sajnos vagy szerencsére, ez alól a keresztények sem mindig kivételek. A szó minden értelmében anyagiasak vagyunk, és amikor az univerzum eredetéről gondolkodunk, akkor (többek között a tudomány tekintélye miatt is), ontológiánk az anyag eredetére, az anyag származására redukálódik. Úgy is fogalmazhatunk, hogy számunkra a világ eredetének kérdése valahol ott kezdődik, hogy az anyag eredetére kérdezünk rá: honnan van a kézzelfogható, a materiális világ? Mivel mindez ennyire alapvető és meghatározó a mai kultúrában, eleve nem vesszük figyelembe, hogy más helyeken és más korokban másként gondolkoztak, és egészen más állt érdeklődésük homlokterében. Amikor a Genezis nyitó fejezeteit olvassuk, akkor is ezzel a "materiális-szemüveggel" tesszük, ezért magától értetődően azt gondoljuk, az anyag érdekelte az ókori szerzőket, az anyagi dolgok eredete áll a textus fókuszában.
Annyit jó szívvel beismerhetünk, hogy igencsak valószínű: a szöveg megalkotói nem tarthattak szem előtt bennünket, mai olvasókat, akiknek a létezéséről sem volt tudomásuk. Nem osztoztak velünk a naturalista, materialista világképünkben, vagy akár a tudományos paradigmáinkban és az ebből következő értékrendünkben sem. Valószínű, hogy az archaikus emberek nem voltak materialisták. Ha szeretnénk megérteni mit értettek létezés alatt, mit jelentettek számukra a teremtés előtti állapotok, akkor nekünk kell az ő világukhoz alkalmazkodunk és nem azt várni, hogy a bibliai szöveg idomul majd hozzánk. Ez eddig trivialitás - százszor hangoztatott közhely a teremtéstörténet kapcsán. Nézzük meg mi történik, ha ezt tesszük!
A teremtés elején nem olvasunk arról, hogy Isten bármiféle anyagot alkotott volna. Isten az eget és a földet hozza létre, nem pedig egyféle "ősgyurmát", amiből építőmesterként összehozza a világot. A Gen 1,2 szerint inkább úgy tűnik, a teremtés legelején egyfajta kezdőállapot (a föld és a vizek) állt rendelkezésre, de formátlanul és kialakítatlanul. Az erre utaló "tohu wabohu" kifejezésből a bohu még húsz alkalommal fordul elő az Ószövetségben (ennek fele Ézsaiás könyvében olvasható), és jellemzően vadont, pusztaságot vagy kietlen helyet jelent. Olyan is előfordul, amikor egy pusztítás eredményeként előállt állapotot takar, valamikor pedig céltalan vagy jelentés nélküli dolgokra kíván rámutatni. Mindazonáltal ha megpróbáljuk a bohu jelentését megragadni, akkor leginkább valamiféle olyan dologra vonatkozik a héber észjárás szerint, amely nélkülözi a rendezettséget és a funkcionalitást. Ebből az következhet, hogy a teremtés előtti szituációban a "tohu wabohu" nem az anyag létezésének hiányára, hanem sokkal inkább a már létező anyag elrendezésének hiányára, a dolgok funkciótlanságára és kialakulatlanságára utal. Az ősi héber gondolkodás szerint a teremtés tehát nem az anyag hiánya, hanem a rend hiánya. Amikor a teremtés kontextusában "nemlétről" beszélünk, akkor ez elsősorban nem anyagi kategória, hanem állapotra utaló szó, azaz rendezetlenség, formátlanság, funkció nélküliség. Ebből arra következtethetünk, hogy szemben a mi materiális érdeklődésünkkel, az archaikus kor embere első megközelítésben nem az anyagra, hanem a rend eredetére kíváncsi a teremtésben. Ám ha a teremtés előtti állapot tekintetében a bibliai szerzők számára nem az anyagi eredet volt az érdekes, akkor felvethető az elképzelés, hogy magát a teremtés aktusát - azaz a hat nap leírását - sem elsősorban a matéria szemszögéből fogalmazták meg. Inkább arra számíthatunk, hogy a funkcionalitás perspektívájából kezelik a kérdést, azaz a "rendrakást" tartják szem előtt, az anyag elrendezését, és nem magukat a konkrét teremtett dolgokat, objektumokat, élőlényeket.
Az az elgondolás, hogy a teremtés nem a "honnan van az anyag?", hanem a "honnan van a rend?" kérdésre akar elsősorban válaszolni, egyáltalán nem ismeretlen a Közel-Kelet más teremtéselbeszéléseiben. Az egyiptomi kozmológiákban például a sivatag és a tengerek, mint "nemlétezők" jelennek meg - nem azért, mert a szó szoros értelmében nem léteznek sivatagok vagy tengerek, hanem mert formátlannak, kaotikusnak, pusztának és vadonnak tűnnek. A sumér és babiloni szövegek hasonló gondolkodásról adnak tudósítást: a kezdeti állapot egyfajta "negatív kozmológia", a rend hiánya, a főistenek nemlétezése, amikor még nincsenek funkciók, a papok nem áldoznak és nem látják el szerepüket. A közel-keleti használatban tehát a "nemlétezés" gyakran a szerep nélküliség, a funkciótlanság eszméjeként interpretálódik.
Ugyancsak érdekes, hogy a Szentírás legfontosabb szava a teremtésre (a héber bárá) nagyon sokszor nem konkrétan az anyagra vonatkozik. Valamit teremteni (bárá) azt jelenti, hogy a nemlétezésből átemelni a létezésbe olyan módon, hogy szerepet és funkciót társítunk hozzá egy rendszer keretén belül. A bárá eredménye nem elsősorban az anyag megjelenése, hanem a rend, a szerepek és a funkciók helyrekerülése, mely a Genezis szövegében két módon, az elválasztás és megnevezés aktusain keresztül történik.
A hosszúra nyúlt első rész végére érve mindezt úgy összegezhetjük, hogy Walton koncepciója szerint a teremtéstörténet szövegének érdeklődése nem az anyag körül forog, hanem a rend eredetére akar magyarázatot adni. Nem az izgatja, honnan van az anyag (a creatio ex-nihilo későbbi fejlemény - a sorozat további részeiben majd szeretnék kitérni erre), hanem úgy tűnik arra kíváncsi, az anyag hogyan rendeződött el és kapott minden szerepet és funkciót a világban. Innen folytatjuk.
