2022. május 29., vasárnap

Hópihe tornádóban

A szenvedés kérdése: ez a kereszténység legnehezebben megválaszolható, sőt meg sem válaszolható kérdése. A teodíceának sosem lehet a végére érni, sokan ezért meg sem próbálják megragadni - márpedig a szenvedés nem filozófiai kérdés, hanem egzisztenciális, ezért elkerülni sem tudjuk teljesen. Van azonban az egész kérdéskörben egy pont, ami az igazán nagy fejfájást okozza...

Az ősi kérdés állandóan az asztalon hever és biztosan vannak sokan olyanok, akik már unják is újra hallani. Így szól: "hogyan fér össze a világban tapasztalható szenvedés egy jóságos Isten létével?" Eszem ágában sincs most a kérdés filozófiai megalapozását nyújtani, vagy az elmúlt kétezer év, illetve a jelenlegi kor zajló vitáit ismertetni. De még csak arra sem vállalkoznék, hogy bibliai spektrumot vázoljak fel arról, milyen formákban jelenik meg a keresztény hitben a szenvedés. Ezek mind nagyon fontos és megkerülhetetlen területek, ha valaki a szenvedés problémájával adekvát módon akar foglalkozni, viszont lexikonnyi terjedelmet töltenek meg. Ami azonban fontosabb: úgy vélem túlságosan is elszakadtunk ennek a kérdésnek a hétköznapiságától, amikor a szenvedést "mélyfilozófálgatással" kívánjuk értelmezni és megválaszolni.

Most pusztán egyetlenegy pontra akarok rámutatni, amely érzésem szerint az egész dilemma egyik legérzékenyebb részét képezi. Nem az a gond ugyanis, hogy létezik egy jó Isten, miközben vele párhuzamosan létezik rossz és szenvedés is a világban. Szerintem lehet hasznos érveket találni arra, hogyan férhet össze ez a kettő egymással. A gond nem ezzel van, hanem a szenvedés mértékével.

Az valami brutális. Azt szinte fel se fogjuk.

A szenvedés mértéke egyenesen elképesztő ebben a valóságban. Befogadhatatlan, galaxisnyi tömegű, ésszel felmérhetetlen. Míg ezeket a mondatokat leírom, éhező gyerekek halnak meg szerte a világon, emberek gyötrődve megfulladnak agóniájukban, durva betegségekben hunynak el kórházi ágyakon fekve. Állatok tízezrei harapják át egymás torkát, véresen kioltják a másik életét és felfalják a tetemét. Röhejesnek tűnik, de még itt mögöttem, kint a saját kertem aljnövényzetében is élet-halál harc folyik a parányi élőlények között. Mindehhez persze hozzátehetünk olyan szenvedésformákat is, melyek nem végzetesek, mindazonáltal fájdalmat okoznak minden létezőnek. Ha csak a saját világunkban maradunk, mennyi lelki-pszichés sértést, rossz gondolatot, elhúzódó betegséget élünk meg mindannyian - sokunk napi szinten. Fájdalmasan születünk és úgy is távozunk, a kettő között pedig számolatlanul érnek bennünket a kínok. Nem ragozom ezt tovább, hiszen valószínűleg tökéletesen világos, és már maga a ragozása is szenvedést okoz. Ha valamiben igaza volt Buddhának, hogy alapproblémaként detektálta az emberi léttel együtt járó szenvedést.

A helyzet tehát úgy fest, hogy egy végtelenül nagy Isten és egy felmérhetetlen szenvedéstömeg áll egymás mellett - a probléma pedig az, amit keresztényként gyűlöletesnek tartunk kimondani, hogy többnyire csak utóbbit látjuk működésben. Az őszinte kérdés tehát nem csupán annyi, hogyan férhet össze ez a kettő, hanem sokkal inkább az, miért nem aktívabb Isten jelenléte ha ilyen aktív a szenvedés ténye?

A kereszténység nagyon sokféle úton próbálta mindezt megválaszolni, de bármelyikkel is foglalkoztam eddig, mind masszív hiányérzetet okozott. Viszonylag gyakran hallok bizonyságtételeket, élménybeszámolókat keresztényektől, akik adott esetben könnyek között vagy éppen felszabadultan nevetve mesélnek arról, hogyan gyógyultak fel súlyos betegségekből - mert Isten beavatkozott és segített rajtuk. Lám-lám, csak hinni kell és igenis van kiút a megoldhatatlannak tűnő szenvedésből is! Csakhogy minden ilyen történetre jut százezer az ellenkezőjéről. Azok nem állnak ki bizonyságtétellel, akik évek-évtizedek óta hiába imádkoznak, mert senki nem válaszol a kiáltásukra. Olyanok hangját sosem hallani, akik az egész életüket végigküszködték egy-egy komoly betegségben, holott sírtak, böjtöltek, könyörögtek Istenhez, sőt nem voltak ebben egyedül, mások is velük együtt ezt tették, s mégsem jött el soha a megkönnyebbülés pillanata számukra. Egy kedves ismerősöm édesapja rákban haldoklott, mégpedig a durvább fajtából. Rendszeresen, napi szinten sokan imádkoztak érte, de eljött az a pont, amikor ki kellett mondani, nem fog meggyógyulni. Akkor már csak egy kérése maradt: Isten legalább rövidítse meg a szenvedését, ne tartson sokáig az agóniája. Onnantól mindenki így és ezért imádkozott, de Isten nem hallgatta meg ezeket az imákat sem: a férfi gyötrelmesen fájdalmas és elhúzódó szenvedés után halt meg. Egy másik lelkész ismerősöm felesége súlyos beteg, nagyon hosszú ideje imádkoznak érte, de semmiféle változás nem történt. Megkérdeztem az illetőt, biztos-e benne hogy mindent megtettek ami keresztényként megtehető? Azt válaszolta, egyet talán nem: fejenállva és közben pörögve még nem imádkoztak érte. Ezt talán még megpróbálhatják.

Az ehhez hasonló esetek nem kapnak publicitást, pedig az abszolút többséget képezik. Az emberek java része, tekintet nélkül arra miben hisz, így végzi az életét. Nem a hit hőseiként élünk, nem is úgy szenvedünk, nem is úgy halunk meg. Éppen ezért a szenvedés kérdése az egész probléma mélyén nem filozófiai és nem teológiai kihívás. Nem valami olyan, amit akadémikus módon, légkondis teremben megtartott, baráti körben, kávészünetekkel és harapnivalóval szervírozott konferenciák kellemes atmoszférájában kell megoldani. Sokkal brutálisabb annál, a csontot és a húst érinti. Belevág az ember eleven életébe, és rákényszeríti a szembenézésre: Isten sokszor magára hagyja az embert ebben az életben, nem avatkozik közbe, csak nézi hogyan cipeli a sorsát.

De azért feldereng egy halvány kis fény a vaksötétben, hiszen Jézus maga is tudja milyen ez. A keresztjét vinnie kellett, s bár egy bizonyos Simon segített neki ebben, a szenvedés esszenciáját Krisztus egyedül csinálta végig, a lényeget már nem vehette át tőle senki. Végül a saját Apja is elfordult átkozottá lett Fiától. Paradox módon ez az örömhír magja, amit nagyjából ugyanúgy nem lehet igazán felfogni, mint a szenvedés kérdését.

Valahogy le kell nyelni azt a békát, hogy ez a valóság így működik ember és Isten számára. A keresztény narratíva az, hogy a világot mi rontottuk meg, ez okozza a szenvedést, de ez nem magyarázat arra, Isten miért nem avatkozik be sokkal rendszeresebben és nyilvánvalóbban. A teodícea, a szenvedés kérdése olyan, mint amikor egy hópihe hánykolódik egy tornádóban. A néhány pozitív és biztató fejleményt, gyógyulást, felépülést, csodát annak milliószorosa pörgeti a dömpingszerű szenvedés, betegség, fájdalom, elmúlás szélviharában. Erre a képre és állapotra keressük a választ, amikor teodíceával foglalkozunk, és úgy tűnik, az egész életünk is kevés az igazi feleletadásra. Ha pedig ez így van, akkor csak egyet tehetünk: el kell fogadni a tényt, hogy van amire nem tudunk válaszolni.

2022. május 24., kedd

Mi lenne ha őszintén beszélnénk?

Elárulom: sok baj, fejfájás, sértődés. A beszélt nyelv flexibilis entitás és mivel rendkívül rugalmas, számos megoldást kínál a keresztényeknek is, ha nem szeretnének teljesen kifejezni, amit valójában gondolnak. Eszünkbe juthatnak itt a tompító, eufemisztikus megfogalmazások (melyeket még a Biblia is használ), a körbeírás, a beszédhez társított gesztusok - de akárhogy is van, néha már zavaró, amikor valaki egyszerűen nem meri felvállalni a véleményét. Vagy legalábbis így tűnik - ahogy a Szemlélek weboldalán is ezt látom mostanság.

Nos, akkor én is élek a magyarázkodás lehetőségével: tényleg semmi, de semmi bajom a Szemlélek stábjával, sőt rendszeresen olvasom őket, a felvetéseikben pedig úgy érzem számos ponton találkozom is velük. A közelmúltban végeztek egy nem reprezentatív, mégis tanulságos felmérést, mely az egyház és állam kapcsolatáról szólt. Ám a helyzet az, mielőtt egyáltalán kinyitottam volna az eredményeket bemutató összegzést, nagyjából előre láttam mit fogok benne találni. De igaz ez az egész Szemlélek-re is.

Most jön a kerek perec részemről. A Szemlélek egy kormánykritikus egyházi oldal, melyet többé-kevésbé (nyilván nem kizárólag) evangélikus testvérek szerkesztenek. Tőmondatban ez a lényeg, de ilyen tőmondatot persze sehol nem fog találni az olvasó a honlapjukon.  A hivatalos válasz az, hogy a Személek mögött nincs egyházi think-tank, hanem civil kezdeményezés, ami nemcsak a kormánnyal kritikus. Pont olyan ez, mint az M1: hivatalosan közszolgálati csatorna, a valóságban huszonnégyperhétben, közpénzből működtetett kormánypropaganda. Akinek van egy csepp józan esze és tud a sorok között olvasni, nem nagyon juthat más következtetésre a Szemlélek kapcsán sem. A cikkek jó része, mely valamiképpen a kormányzat munkáját vagy a politikát érinti, mindig elmarasztaló és kritikus kontextusban beszél a kormányról, a politikáról, a közélet jó részéről. Azok a hiányállapotok, melyek a közbeszédet jellemzik, burkoltan megint csak a kormány felelősségére utalnak. Talán az sem véletlen, hogy a Telex szemlézi az írásaikat és nem az Origo. 

A jelenségre valószínű sokan felfigyeltek, ugyanis elég szokatlan, hogy egy egyházi felület így nekifeszül a magát kereszténynek tartó kormánynak. A fenti bevezetőben belinkelt cikk több más dolog mellett meg is próbálja ezt a világos tényt tompítani. A szerkesztők szerint ugyanis a kormánykritikus hangvétel nem kormányellenességet takar, sőt "...egyáltalán nem jelenti azt, hogy semmivel nem értünk egyet, amit egy konkrét politikai szervezet képvisel. Ez az összes politikai szervezetre érvényes." Korrekt mondat, ám ha szétnézünk az oldalon, többnyire mégis olyan témafelvetéseket látunk és olyan fénytörésben, melyek leginkább a kormány teljesítményére, retorikájára, politikájára vonatkoznak.

Nem akarom ezt tovább ragozni, hiszen magam is többször írtam olyan bejegyzéseket, melyek ugyancsak kritika alá vonták a hatalom bizonyos dolgait, különösen ami a kereszténység nemzettudatos oldalát illeti. Az én tőmondatom egyszerűen annyi, hogy a mostani politikai elit kifejezetten káros dolgot tesz, amikor a politikát és a kereszténységet a közbeszédben összekapcsolja. Támogathatják milliárdokkal az egyházakat, a hitéleti tevékenységeket, ez az összefésülés összességében többet fog ártani a hazai kereszténységnek, mint amennyit használ.

Na de mi lenne ha őszintén beszélnénk? Mi lenne ha egy keresztény weboldal, mely nem szimpatizál az uralkodó politikával, kimondaná ezt egyenesen? Miért nem vállalja fel nyíltan, hogy a hatalom által mutatott erkölcsiség, politikai megoldások és kommunikáció keresztényként vállalhatatlan, ezért nem szimpatizál a hatalommal? Sokan talán rávágnának erre azonnali válaszként, hogy azért, mert a Szemlélek szerkesztői túl gyávák a határozott állásfoglaláshoz. Szerintem ez nem igaz. Ha gyávák lennének, lapot sem készítenének. Színvonalas weboldalt csinálni drága módja a felgyülemlett feszültség levezetésének, egyszerűbb ha az ember elmegy egyet futni a jó levegőn. Nem, nem ennyiről van szó, a történet nem ilyen egyszerű. Egyrészt, minél régebb óta áll fenn egy rendszer, annál jobban bízik saját sérthetetlenségében - ezt pedig szereti tudatni azokkal is, akik kritika alá merik vonni. Az ember idomítható állat: bizonyos hatalomtechnikai megoldásokkal gyorsan rászoktathatók az egyházak, civil szervezetek, médiaforrások  arra, mit mondhatnak és mit nem. Nyilván nem nyílt retorzióktól kell tartani - hiszen minek ilyenekhez nyúlni, ha vannak finomabb, de működő eszközök is helyettük? Másrészt, az emberek többsége alkatilag is kerüli a konfliktust, pláne ha egy teljhatalmú gépezettel kell szembenéznie.

Két, egymással ellentétes késztetés feszül egymásnak ilyenkor a földi halandó lelkében. Szeretné megmondani az őszinte véleményét, de nem szeretné úgy megtenni, hogy utána már soha ne mondhassa meg. Egy sereg szellemi, szervezeti, technikai megoldást kidolgoztunk arra, hogy ennek a két késztetésnek hogyan lehet egyszerre megfelelni. Ennek egyik módja pedig, ha a sorok között olvasandó szöveget alkotunk. Vagyis: úgy fogalmazunk, hogy nyíltan nem mondjuk ki valójában mi a helyzet, de aki nem teljesen ostoba, mégis kimazsolázhatja magának a látens üzenetekből. Egy idő után persze nagyon fárasztó így olvasni a cikkeket, állásfoglalásokat - de még mindig jobb annál, mintha soha nem lenne megformált ellenvélemény.

Ebben persze semmi új nincsen. Kérdés azonban, nekünk keresztényeknek mennyire helyes így kommunikálni? A politika stílusa ilyen kétértelmű, ott megszokott ez a beszédmód. A retorika szerint például Mészáros Lőrinc gazdagsága nem korrupcióból származik a szó szoros értelmében, hiszen törvényesen nyeri meg sorra a pályázatokat. Minden le van papírozva, minden hivatalosan rendben látható. Hol van akkor a korrupció? Hogy mindig a neki megfelelő oldalára fordul a dobókocka? Hát, végső soron az nem törvénysértés, hanem szerencse és profizmus! Ugyanez a fentebb emlegetett közmédia, ahol végső soron a közt érintő ügyeket mondanak el, a híradóban idéznek az ellenzéktől is mondatokat. Jó, hát mindig olyan módon és olyan mondatokat, melyek csakis negatív színben tüntetik fel őket, de szó szerint akkor is idézik a szavaikat, tehát kapnak műsoridőt... A sort sokáig lehetne folytatni: ezek a példák mutatják, milyen módon zajlik az ilyesféle kommunikáció. Vajon ebben a stílusban nekünk is van terünk kibontakozni? Érdemes egy keresztény oldalnak beállni a lappangó stílusú kommunikációba és "úgy tenni, mintha...", ahelyett hogy legalább törekedne a nyíltabb, világosabb, érthetőbb megszólalásra?

2022. május 17., kedd

Az Anyaszentegyház meg az Atya

Philip Yancey az egyik kedvenc keresztény íróm. Yancey saját küldetését egyik könyvében úgy fogalmazta meg, hogy érdeklődése fókuszában az olyan hívő ember áll, aki az egyház minden ballépése ellenére kitart Isten követése mellett. Azt hiszem az elmúlt években jelentősen bővülhetett az író olvasótábora. Kétségtelen: Krisztus szó szerint nem egyenlő az egyházzal. Mindezek ellenére azonban egy vele készült friss interjúban találtam valamit, ami nem hagy nyugodni...

Philip Yancey röviden azt mondta a fent megnevezett interjúban, hogy megpróbálja megértetni az emberekkel: az egyház hibáiért nem Isten a felelős, az egyházat és Istent próbálják meg egymástól különválasztani. Hozzáteszem, Yancey-ről tudható, hogy egy erősen fundamentalista szellemi háttérből sikerült kitörnie, ahol sokat tapasztalta saját bőrén is milyen hatásai lehetnek a kereszténységen belülről származó nyomásnak. Ám az egyház összes hibája együttvéve sem elég indok ahhoz, hogy az ember kihagyja "a világmindenség Istenével való kapcsolat lehetőségét" - állítja Yancey.

Mindezzel persze tökéletesen egyetértek. Őszintén szólva ha az egyházban kellene hinnem, már rég ateista lennék - és még csak azt sem gondolom, hogy ezzel valami szörnyen meglepő vagy vállalhatatlan kijelentést tettem volna. Mégis, elkapja az embert valamiféle furcsa érzés, amikor azt látja, hogy egy végtelenül tehetséges író arra szerződik, hogy világi emberek előtt az egyházat és az Istent segítsen szétválasztani egymástól. Tudom jól, hogy ez a szekularizálódó nyugati kontextusban szinte alapvonás: az intézményes egyház a tömegeknek taszító, de maga Jézus azért még többnyire szimpatikus. Kicsit profánul fogalmazva, Krisztus még "eladható" az embereknek, de az Anyaszentegyházra magára nem kíváncsiak.

A probléma az, hogy ez a szétválasztás nem igazán fog sikerülni. Isten és az egyház, avagy Krisztus és az ő Teste túlságosan sok szálon fonódnak egymásba. Ha valaki mégis ilyesféle "műtétre" vállalkozik, Szent Ciprián közismert szavai máris felhangosodnak: "akinek az egyház nem anyja, annak Isten nem Atyja". Opció lehet Jézust az egyházzal együtt elutasítani, vagy éppen Jézust és az egyházat együtt elfogadni. De olyan biblikus választás szerintem nincs, miszerint  Jézus kell nekem, de az egyház nem.  Hát bizony kérem, itt valamiféle "szent árukapcsolásról" kell beszélnünk, és épp elég baj volt abból, amikor egyesek ezt a szétválasztás nagyon komolyan vették, például megpróbálták a "történeti Jézust" elkülöníteni a "hit Krisztusától" - töménytelen sületlenségeket összehordva. Az olasz teológus-vallásfilozófus Romano Guardini úgy fogalmazott, hogy annyiféle nézet és felfogás van már Krisztusról, hogy nehéz eltalálni az igazihoz. Amellett, hogy minden világvallásnak van egy képe Jézusról, létezik egy posztmodern, mindenkit szerető, mindenkit elfogadó verzió is a kismillió másik mellett. Mit lehet tenni? Nos, a Krisztussal való találkozás pont emiatt nem lehet pusztán szubjektív élmény, hanem Krisztust magát olyan vallási térhez kell odarendelni, ami jól meg van építve, ahol helyesen szemlélhetjük és magunkhoz vehetjük. Ezt a "térépítést" - vagyis annak bemutatását ki volt Jézus - éppen maga Krisztus bízta az egyházára, mint értelmező közösségre. Természetesen az egyház értelmezésein belül ettől függetlenül mindenkinek meglehet a sajátságos istenképe és személyes kapcsolódása, mindazonáltal az értelmezések parttalanságának csak így lehet elejét venni.

Az egyház és Jézus, vagy bibliai képpel a menyasszony és a vőlegény szoros kapcsolatban állnak egymással. Nehogy valaki félreértsen: tényleg fontos tudatosítani, hogy az egyház hülyeségeiért nem Krisztust terheli a felelősség. A pedofil papok nem Krisztus hibájából azok, amik, a pénzhajhász evangélisták nem Krisztus hibájából bővölködnek, a csodatévő keresztény mágusok bizsergő ujjairól nem Jézus tehet. Tehát értem én Philip Yancey abszolút jószándékú törekvését, hogy válasszuk el egymástól az egyházat és az egyház Krisztusát. Csak azt mondom, hogy szerintem van ennél jobb program is: inkább közelítsük az egyház erkölcseit, tetteit, világszemléletét Jézushoz. Ne azon dolgozzunk szerintem, hogyan tudnánk a kettőt elkülöníteni (hiszen szervesen összetartoznak), hanem inkább azon, hogyan tudnánk a kettő kapcsolatát jobbá tenni.Ez tehát a mi felelősségünk és küldetésünk, amivel talán soha nem lehetünk teljesen készen, mégis állandóan irányt szabhat a törekvéseinknek. És ha már irányban állunk, az is sokkal több a semminél.

2022. május 13., péntek

A rítusok békéje

Általában nem szeretjük és berzenkedünk a rítusoktól, mert valamilyen értelmetlen vallási cselekményt látunk bennük, vagy szimplán csak pótcselekvésként tekintünk rájuk - pedig a jól működő rítusban valami olyan lehetőség van, amire mindannyian vágyunk: békét lelhetünk bennük. Jó példa lehet erre a mai ésszel totálisan értelmezhetetlen állatáldozati rendszer.

Minek szerencsétlen állatokat feláldozni azért, hogy egy Isten haragja lecsillapodjon? Ez meglehetősen nagy ostobaságnak tűnhet a mai ember szemében. Márpedig a Biblia több helyen is úgy fogalmaz, hogy Isten megérezte az áldozati állat jó illatát, és ez a tény olyan nagy hatással volt rá, hogy akár korszakos döntéseket is képes volt meghozni ennek következtében. Noé özönvizének végén például az elégetett állati tetemek jó illatának köszönhetően Jahve úgy döntött, soha többé nem átkozza meg özönvízzel a földet. Egy tárgyában látszólag jelentéktelen dolog történelmi léptékű reakciót váltott ki Istennél.

Ha a tiszta racionalitás talaján állva próbáljuk ezt a cselekményt megragadni, az egész teljesen abszurdnak és zagyvának tűnhet. Egyrészt, az égő állati tetemnek sok mindene van - hát jó illata, az pont nincsen. Másrészt, teljesen értelmezhetetlen hova és hogyan jutott el az áldozati állat illata Istenhez: erős antropomorfizmussal persze el tudjuk képzelni, hogy fent a felhők felett Isten nagyokat szippant az orrlyukaival az égő kecske húsából, aztán elégedetten és meghatottan elmosolyodik - de ez azért mégis elég abszurd elképzelés ha valóságosnak tekintjük. Harmadrészt nem világos az áldozatiság lélektani működése sem. Vajon miként okozhat elégtételt Isten személye számára, ha emberi lények leölnek egy állatot és annak bűze feljut a mennyekbe? Hogyan vezet ez el ahhoz a végeredményhez, hogy Isten emberi bűnöket megbocsájt ennek hatására? Miért jelent örömet egy istenség számára, ha kecskék és bárányok elpusztulnak egy kőoltáron?

Természetesen a fenti kérdések némelyikére vannak teológiai válaszok arról, hogyan működött az ószövetségi kontextusban az áldozati rendszer, milyen összefüggés áll fenn a bűn és a halál között, miért kellett inkább állatoknak, mintsem embereknek az életükkel fizetni a bűnökért. Ezekhez még hozzátehetjük az újszövetségi teológiai gondolatot is arról, hogy ezek a régi áldozati rendszerek mintegy előrevetítői voltak Krisztus egyetlenegy áldozatának, amikor önmagát adta oda a bűnökért.

Ezek a teológiai közelítések nem rosszak, de mégis űrt hagynak maguk után a korábban említett dilemmák kapcsán. A hiba pedig bizony ott van, hogy a rítusokat nem lehet pusztán diszkurzív módon megragadni. A diszkurzivitás lényege, hogy racionális kikövetkeztetésekkel próbálunk valamit lépésről-lépésre igazolni és megérteni - nos, ez a rítusoknál önmagában vajmi kevés lesz a sikerhez. A rítus ugyanis nem a racionalitásról szól, hanem az emberről egészében. Próbálok egyértelműbben fogalmazni: a rítusban egyszerre vannak diszkurzív (következtetésekkel levezethető és racionális), valamint non-diszkurzív (inkább érzelmekkel megfogható) elemek. Ez a két terület sokszor inkább harcban áll egymással az ember személyiségében: vannak, akik próbálnak uralkodni az érzelmeiken és mindig hideg fejjel dönteni, viselkedni, megnyilvánulni, másokat meg az érzelmeik vezetnek és inkább utólag racionalizálják a viselkedésüket. William James azt nevezi kegyelemnek, amikor az ember  képes eljutni olyan állapotba, hogy a racionális énjének nem kell többé harcolnia az érzéseivel és az ösztöneivel. A diszkurzív és a non-diszkurzív rész tehát - ha csak rövid időre is - harmóniába kerülhet egymással, és ez általában lelkesedést, elégedettséget, békét okoz. Nos, a rítusok, a vallási rituálék valami ilyesmire valók: felkínálják annak a lehetőségét, hogy az ember megtalálja ezt a békét. Lehet azt mondani, hogy amikor az ősi Izraelben és más népeknél áldozatokat mutattak be az isteneknek, lélektanilag feltételezhetően erre inkább az embereknek volt szükségük, mintsem Istennek vagy az isteneknek? A rítusok és liturgiák rendje elégedettségérzést, az istenivel való legitim kapcsolat meglétét jelenti - az áldozatbemutatás pedig kifejezi a tényt, hogy a béke, a kapcsolat, a jó viszony emberi és isteni között helyreállt.

Egyszóval és röviden: a rítusban értelmi és érzelmi bevonódási lehetőség van, ennek a kettőnek az integrációja és harmóniája. Ezért akarja átélni minden hívő őket újra és újra.

Ha valaki ősi, barbár szokásnak és túlzott okoskodásnak tartja mindezt, annak szíves figyelmébe ajánlom, hogy ma is tele van a profán világunk rítusokkal. Gondoljon mindenki például a futballra. Pusztán racionálisan és mintegy "kívülről nézve" semmi értelme nincs annak, hogy egyenruhába öltözött férfiak huszonketten szaladnak egy téglalap alakú, füves területen egy golyó után, amit el kell juttatni a pálya két szélén álló, hálókkal elkerített részhez. Mégis, a foci vallási rítusa annyira magával ragadja embermilliók értelmét és érzelmeit, hogy sokan közülük szinte ölni tudnak a dühtől, ha kedvenc csapatuk kikap, vagy éppen mennyei repülésként élik meg a győzelmet. Utóbbi azért is érdekes, mert a tunya, kövér, sört vedelő pocakok a lelátón tényszerűen semmit nem tettek hozzá a győzelemhez - amit a "foci papjai", vagyis a játékosok celebráltak a pályán. Mégis, a papok személyükben a "népet" (vagyis a lelátón tomboló közönséget) reprezentálják.

Rítusok nélkül nemhogy vallási, de puszta emberi lét és társadalmi szerveződés sem képzelhető el. A rítusok nem a vallási fanatizmusról szólnak, hanem az élet olyan szerveződési formái, amelyekben teljes személyiségünkkel részt vehetünk. Érdemes erre gondolni legközelebb ha templomba vagy ha meccsre megyünk...

2022. május 9., hétfő

Az agyagemberek és a fejlődés...

A fazekas ott ül a korongnál és előre hajolva figyel. Hajtja a kereket a lábával, kezeit vízbe mártja, aztán a készülő edényre teszi és finoman formálja azt. A percek telnek, a munkadarab alakul, percről-percre testet ölt benne a mester elképzelése. Ha a helyzet azt kívánja, ha az agyag nem úgy reagál, a fazekas arra is kész, hogy másik formát hozzon ki belőle: a fazekas nem egyszerű iparos, hanem kreatív művész, aki miközben féltő szeretettel teremt, hagyja magát is alakítani a készülő munkadarabtól. Mester és alkotása így állnak furcsa, de eleven párbeszédben egymással.

Megadom a forrást: ez a némileg parafrazált kép Jeremiás könyve tizennyolcadik fejezetének induló verseiből származik, mellyel most egy igehirdetés miatt sokat foglalkozom. A történet röviden arról beszél, hogy Isten leküldi a prófétát egy fazekasmester műhelyébe, hogy nézze meg a bevezetésben leírt folyamatot. Főleg az akkori kor szemüvegét viselve, a látványban nincs semmi igazán különös. Ám bámulatos módon Isten sokszor a "semmi különös" képeken keresztül akar megértetni valami különöset, és itt is erről van szó. Azt mondja ugyanis, hogy Izrael olyan a Mindenható kezei között, mint a fazekasmester kezében az agyag: olyan formát hoz ki belőle, amilyet akar, és ha "elromlik" az edény menet közben, akkor sem dobja ki - hanem addig dolgozik vele, míg egy másik formát ad neki. Utóbbi üzenet hallatlanul fontos lehetett Jeremiás számára, hiszen a Babiloni fogság közeledése és más politikai nyomás között állandóan felmerült a maroknyi kis Izrael számára a kérdés, vajon mikor tűnnek el végleg a térképről? Isten azt mondja a prófétának az agyaformáló kép bemutatásával, hogy a formát elvetheti ugyan a fazekas, de az agyag továbbra is a kezében marad: mindig van "B" terv az övéi számára, új forma, új végkimenetel. És ami még furcsább: hogy Isten miből mit hoz ki, az rajtunk embereken is múlik a magyarázat szerint. Ha elfordulunk a bűneinktől, Isten is elfordul a pusztítással kapcsolatos terveitől, ahogyan ennek ellenkezője is igaz: az eredetileg virágzó és prosperáló folyamatok elhalnak, ha valaki feladja Isten követését. Vagyis bármilyen furcsa, hogy mit csinál a Mester, az ebben a szituációban részben az "agyag" döntése is.

Amiért megragadta most a fantáziámat ez a közismert prófétai kép, mert értékes képet fest le nekünk arról, mit jelent egy hívő embernek változni. Sokszor látszik úgy az egyház, hogy pusztán csak "ráül" a hagyományaira, mint tyúkanyó a tojásokra, egyébként nem hajlandó semmiben változni. Ebben van igazság, de nem "az egyház" mint monolit egész, hanem az egyének képezik ennek a lényegét. Azt tapasztalom, hogy maguk a keresztények is baromi nehezen változnak. Hívő emberek felfogása, szokásai, nézetei képesek gyorsan fixálódni, hozzátapadni bizonyos pontokhoz, kezdve olyan marhaságokkal, kinek melyik a széke a gyülekezeti teremben (és ugye csak oda hajlandó leülni), végződve azzal, hogy számos teológiai koncepció Istenről, a Bibliáról, az életről magáról érintetlen marad. Ezt szeretjük a hagyományok tiszteleteként feltüntetni, pedig sok esetben szimpla makacsság az egész, ami mögött megszokások és kényelemszeretet van. És két dolog összekeverése, melyeket én a "fejlődés két formájának" fogok most nevezni.

A doktori kutatásaim miatt az elmúlt hat évben erősen homloktérben álló kifejezés volt számomra a fejlődés fogalma. A fejlődésről kismillió felfogás létezik, amit persze most nem tudok itt összegezni, ezért egy sommás megjegyzést teszek, amiben nincs semmi egetrengető újdonság: a fejlődési folyamatban egyszerre, egymást átkarolva jelennek meg determinisztikus és szabad döntés alapú elemek. Ez azt jelenti, hogy van egy intrinzikus, vagyis belülről fakadó, természetes folyamat, ami egyfajta "rögzített pályagörbén" halad végig a fejlődés során. Egy gyereket sem kell például külön növeszteni vagy rábírni arra, hogy születése után járni kezdjen, mert ezek a fejlődési jelenségek mintegy maguktól bekövetkeznek a megfelelő időben. (A baj inkább akkor van, ha valaki nem nő "magától" vagy képtelen lábra állni, és az ilyen fejlődési szakaszhatárok elmaradnak.) Én most az ilyen fejlődést nevezem determinisztikusnak - természetszerűnek - magától értetődőnek.

A fejlődés persze nem csak egy rögzített pályagörbén történő haladásról szól. Vannak potenciális lehetőségek is a fejlődésre, melyeket tudatos döntéssel választani kell. Ezek olyan dolgokra vonatkoznak, melyek nem lesznek magától értetődően az életünk részévé, csak az elhatározásunk révén válnak azzá. Nyilvánvaló, amikor a Szentírás felszólít bennünket a hitben való előrelépésre és a változásra, akkor ezekre gondol: nem akarja, hogy olyanon változtassunk, amin nem tudunk, mert a rögzített fejlődési görbe ívéhez tartoznak - ám nagyon is akarja, hogy bizonyos kérdésekben a döntésünk révén előrelépjünk. Talán meredek a gondolat, de mintha Isten is így tálalná nekünk fel a valóságot: vannak előre eldöntött, determinisztikus pontok a történelemben, melyeken nem fogunk tudni változtatni (felesleges például azért imádkozni, hogy ne érjen véget a világ, mert ez mindenképpen bekövetkezik majd), de vannak nyitott kérdések is, melyek kimenetele a döntésünktől és ezek révén Isten elhatározásaitól függ. (Szigorú kálvinistáktól most bocsánatot kérek, akik szerint minden szőrszála a valóságnak determinisztikus...)

Nos, a probléma ott van, amikor ezt a kétféle fejlődést kijátsszuk egymással szemben, és ez sajnos tipikus. Hívők és nem hívők egyaránt szeretnek arra hivatkozni, hogy azért nem változnak, mert "alkatuknál fogva" ők ilyen személyiségek - őket így kell elfogadni és szeretni, hát Isten ilyennek teremtette meg őket. Itt a determinisztikusságra játszunk rá, és ahelyett hogy a jellemgyengeségeinken dolgoznánk, egyszerűen áttoljuk a hiányosságainkat a fejlődés rögzített pályagörbéjének vonalára, hogy "nem tehetünk róluk". Persze a másik zsákutca sem sokkal jobb, amikor valaki évekig küzd elkeseredve bizonyos jellemvonásaival és változni akar, de valójában csak arról van szó, hogy a rögzített pályagörbe ívét akarja módosítani és képtelen elfogadni önmagát, nem tud megbékülni saját személyiségjegyeivel. A nagy kérdés az, hogyan lehet eldönteni, hogy valami determinisztikus alapon a részünk, vagy megváltoztatható tulajdonságunk?

Ez bonyolult dilemma, a bejegyzés pedig végtelen lenne ha most elkezdenék vele foglalkozni. Mindazonáltal szerintem az alapvető magatartásunk hívőként mindig a változásra való hajlandóság kell legyen, vagyishogy a dolgokat arról az oldaláról fogjuk meg, hogy készek vagyunk változtatni rajtuk: erről szól az agyagedényes példázat is. Isten kezében van az agyag, vagyis a mi alakulásunk, de mégis van szerepünk a korongozás menetében. Nyilvánvaló, hogy a Szentírás nemcsak azért készült, hogy feltárja nekünk az előre meghatározott dolgok menetrendjét, hanem azért is, hogy imperatívusz legyen számunkra a változásra való hajlandóságot illetően. Ez a központi üzenete a megváltásnak, az evangélium hirdetésének, sőt az egész hívő életformának is. A szüntelen, szakadatlan formálódásra való készség, ami igenis a mi felelősségünk.

2022. május 5., csütörtök

Elmondhatatlan, de kikerülhetetlen...

Néha azt mondjuk, mert így is gondoljuk, hogy a hitünk száraz. Élménytelen. Érintettség nélküli, nincs benne elég átélés és istentapasztalat. Mintha pusztán egy dogmatikai rendszer körkörös boncolgatása lenne, igeversek idézgetése és darabolgatása - miközben végső soron és meghatározóan a hit mégiscsak kapcsolat egy eleven Személlyel. A száraz hitet persze nem kell felvizezni, vagyis átcsúszni egy talajvesztett élménycentrikusságba - de akkor mit lehet tenni?

Ezen a héten többféle okból is szembekerült velem ez a kérdés, amelyre a kereszténység egyik válasza a miszticizmus volt, vagyis leegyszerűsítve az isteni átélésére és megtapasztalására való törekvés. Mindannyian sejtjük, hogy az ilyen élmények mennyire szubjektívek és milyen sok buktató van abban, ha valaki állandóan ezeket keresi - mindazonáltal a kategorikus elutasításuk képes kiölni a hitből sok eleven szálat vagy éppen a vágyat is arra, hogy az ember az Istennel való kapcsolatiságot megélni kívánja. Sőt, végső soron a személyes meggyőződéseink gyökerénél sokunk esetében valamiféle érintettség, istenélmény, revelatorikus esemény áll. Másként fogalmazva: nem azért hiszünk bizonyos dolgokat Istenről, mert így tanítottak minket, hanem mert megtapasztaltunk dolgokat. A tapasztalat szerintem mindig erősebb nyomot hagy maga után, mint a tanítás.

William James, aki a valláspszichológia egyik megalapítója volt, egyik előadásában négy pontban foglalta össze mi a lényege a misztikus istentapasztalatoknak, avagy mi jellemzi azt a tudatállapotot, amikor az ember úgy érzi, megérintette őt Isten.

Az első ezek közül a felfoghatatlanság. Aki úgy véli, hogy intenzíven Isten jelenlétében járt, tipikusan nem tud erről beszélni, képtelen igazán jól és teljesen szavakkal kifejezni azt. Ez valahol érthető: tapasztalatot nem lehet kognitívan átadni senkinek. Orrvérzésig beszélhetek arról és mindig finomíthatom plusz fogalmakkal, milyen érzés a szerelem - igazán csak az tudja meg, aki maga is szerelmes. A másik, hogy a misztikus élmény valahol mégis noétikus jellegűvé válik, azaz az átélő számára valamilyen tudásként őrződik meg. Revelációnak, egy dologgal kapcsolatos mély megvilágosodásnak éli meg, amit ugyan nem lehet szavakkal másnak átadni, de komoly tekintélyszerepe lesz a későbbi életében, amire támaszkodni képes. A harmadik jellemző James szerint az átmenetiség: a misztikus élmények tipikusan rövid lefolyásúak, az esetek többségében maximum néhány órán át tartanak. Amikor elhalványulnak, nehéz visszaidézni őket, de ha újra előfordulnak, mégis felismerhetők lesznek. Végül a negyedik sajátosság a passzivitás - amit itt és most fontos jól megérteni. A misztikus élményt átélő az átélés tudatállapotában olyan érintettségen megy keresztül, mintha birtokba venné egy magasabb erő - ami nem erőszakos leuralást takar, hanem valami Nagyobbnak való önátadás következtében megvalósuló állapotot. Ilyesmire van példa a prófétáknál, akiket Isten betölt és szinte muszáj prófétálniuk.

Dióhéjban a misztikus istenélmények bár a megszokott, hétköznapi tudatállapotunkban nagyon ijesztőnek, érthetetlennek és furcsának tűnhetnek, mégis valami olyan módon szólítják meg az ember belső személyiségét, aminek sokkal maradandóbb és akár szellemileg táplálóbb lehet a hatása a sok agyaláshoz és tanuláshoz képest. Luther Márton is megélt hasonlót, amikor egy szerzetestársa imádkozott mellette és azt mondta: "Hiszek a bűnbocsánatban". Lutherre olyan módon szakadtak rá ezek a szavak (amiket korábban egyébként már ezerszer hallott), ahogy addig soha. Így fogalmazott: "...úgy éreztem, mintha újjászülettem volna. Mintha hirtelen tágra nyílt volna a paradicsom kapuja." Nehéz megmagyarázni mitől volt ez a mondat akkor és ott olyan különleges - szerintem a legtöbben semmi újat vagy katartikusat nem találunk abban, hogy valaki hisz a bűnbocsánatban. De talán pont ez a lényeg: nem a szavak voltak "mágikusak", hanem valamiért az adott ember tudata volt pont olyan állapotban, hogy ezek a szavak elementáris erővel hatottak rá.

Miért írtam le mindezt? Nos, biztos nem azért, mert magam olyan fene mód bizseregnék és minden bokorban keresném a misztikus megtapasztalás lehetőségét. Mégis, egyre tisztábban látom azt, hogy a pusztán kognitív utakon megélt hit egy idő után nem tud mélyebbre menni. Persze hatalmas élmény az is, ha ésszel megértek valamit, amit korábban nem értettem, és nyilván kívánatos, hogy az embernek folyamatosan bővüljenek az ismeretei - jó pap ugye holtig tanul. Ám teljesen más vonal tapasztalatokra szert tenni, és azt hiszem a mai, nyugati kereszténység nemcsak hogy nagyon soványka a normális(!) istenélményekben, hanem szinte fél is ennek a lehetőségétől. Vízfejű kereszténység van nyugaton: tele könyvekkel, tudással, halmokban álló teologizálással - és kevéske tapasztalással, misztikus szállal. Ez pedig baj. Olyan, mintha az ember állandóan csak tudnivalókat tanulna a feleségéről vagy férjéről, de sosem érintené meg, nem ölelné meg, nem élne vele házaséletet. Miféle kapcsolat az ilyen?

Van amit semmi más nem pótolhat, az istentapasztalat pedig ezen dolgok közé tartozik. Elmondhatatlan mi történik az istemélményben, de kikerülhetetlen, hogy legyenek istenélményeink. Nem engedhetjük meg, hogy Isten maga visszaszoruljon és csupán egy teológiai téma maradjon számunkra, héber vagy görög kifejezések halmaza a Biblia lapjain - ugyanakkor óvatosan kell ajtót nyitnunk a misztikus megélések felé is, hiszen túl sok zagyva és kaotikus jelenség szeretne belépni onnan a mi valóságunkba. Mit tegyünk tehát? Hogyan lehet egy ilyen találkozást megszervezni biztonságos keretek között?