2022. július 30., szombat

Gyorsan kell a semmi

Végtelenségig koptatott közhely, hogy felgyorsult világban élünk és soha, senkinek, semmire nincs igazán ideje. Nem akarom ezt ragozni, viszont hangot szeretnék most adni egy vágyálmomnak, ami szerintem jót tenne mind az egyháznak, mind a világnak. A kérdés némileg kapcsolódik az előző bejegyzésemhez.

Ahogy a dicsőítő-mozgalom kapcsán megfogalmaztam, a hangulatos és dinamikus koncertélmény tulajdonképpen ma nagyobb üzenet a keresztények számára, mint egy mélyreható prédikáció, ami az evangélium teljes tartalmát megvilágítja. A helyzet azonban ennél is rosszabb, és a megértetés kedvéért kénytelen vagyok ezzel kezdeni, mármint a felgyorsulás témájával, mielőtt az utópisztikus vágyálmomra rátérnék.

Egy kedves hölgy ismerősöm mesélte egyszer, hogy a férje szinte csak az akciófilmeket szereti. Ez a gyakorlat szintjén azt jelenti, ha nem hal meg legalább két-három ember a film első tíz percében, máris végtelenül unatkozni kezd. Úgy éli meg, hogy "leült a film" és nem történik benne semmi. A példa némiképp mókás, pedig jó szimptómája a mai helyzetnek - nemcsak a világban, de az egyházban is. Gondolom mindenki felfigyelt már arra, hogy az emberek könyökén jön ki a sok beszéd, és erre együttérzőn annyit szoktunk mondani, ez teljesen érthető, sok beszédnek sok az alja, nem is kell ennyit beszélni. A prédikáció kapcsán a legfontosabb követelmény a hallgatóság részéről ma már úgy szól, hogy "minél rövidebb legyen." Ezen felül ne legyen benne semmi történelemmel kapcsolatos utalás, mert akkor a prédikátor "történelemórát tart ahelyett, hogy prédikálna" és az unalmas, viszont sok konkrét tanácsot adjon az életvezetést, önmenedzselést, önsegítést érintő témakörökben. 

Nem volt ez mindig így. Még 1989-ben az akkori Népstadiont szinte egyedül megtöltötte dörgedelmes prédikációjával Billy Graham - pár napja meg ugye a felújított stadiont sikerült nagyjából megtölteni egy keresztény fesztivállal, vagy harminc fellépővel és számos "ötperces" szpíkerrel. Tudom, teljesen más világ volt akkor és teljesen más világ van ma, ám pontosan erről beszélek én is.

Az evangéliumról szóló kendőzetlen beszéd nemcsak azért hiányzik az egyház nagy nyilvánosságot érintő megmutatkozásaiból, mert elpempősödött a kereszténység (lásd erről Márkus Tamás remek írását!), hanem mert talán már fizikailag sem bírnánk elviselni egy kicsit hosszabb igehirdetést, főleg ha a hitünk talán nem annyira élvezetes kérdéseit is boncolgatja. Az emberek ehelyett olyan élményekre vágynak, amelyek egyszerre robbantják be az érzékszerveik jó részét és testet-lelket megmozgató tapasztalatokhoz juttatják őket - ráadásul minél kisebb időtáv alatt.

Összegezve tehát a "minél több élmény kell, minél gyorsabban" kultúráját éljük, amivel az egyház sem dacol, hanem próbál együtt pezsegni a világgal. Fél attól ugyanis, hogy ha nem ezt teszi, még a maradék kis kapcsolatát is elveszíti az emberekkel. A világ gyorsul és mi hívők vele gyorsulunk. Tizenöt perces prédikáció kell, ami végig bátorít, kétperces videót kell feltolni a "jutubra", mert ha hosszabb, a kutya se nézi meg, egymondatban kell komplex üzeneteket summázni, mert az még befogadható. Egy missziónál dolgozó barátom mesélte, hogy Hollandiában egy istentiszteleten mintegy 50 percig beszélt az igehirdető - de volt közben két(!) kávészünet, hogy az emberek ezt az időtartamot valahogy kibírják. Elvileg engem is megtanítottak arra, ha csak két percem van, hogyan mondjam el valakinek az evangéliumot. (Sose teszek ilyet!)

Ez a sűrítés, tömörítés, felgyorsítás persze nem mehet a végtelenségig, ahogy a fák sem nőnek az égig, és a százméteres síkfutást sem lehet két másodperc alatt teljesíteni. Lesz egy pont, amin a túllépés már fizikai képtelenségnek bizonyul - kérdés azonban, hogy el kell-e fajulni a dolgoknak eddig, érdemes-e megkockáztatni ennek a pontnak az elérését, a nyújtózkodást e pont felé, és mi keresztények mit tehetünk ennek elkerülése érdekében?

Most jön az ábrándozás részemről, és ez tényleg nem lesz több ennél. Az álomvilágomban az első lépés a tudatosítás lenne. Annak tudatosítása, ha mindent nyúlfarknyi módon, villanásnyi időben akarunk megkaparintani, és az evangéliumra is mindösszesen ennyi időkeretet szánunk, akkor ez oda vezet majd, hogy gyorsan kapjuk meg a szinte semmit. Az emberek azt gondolják, ha szűkre szabják az időt, legalább a sok beszéd helyett végre koncentráltabbak lesznek az üzenetek és tényleg csak a lényeg hangzik el. Ebben persze van valamennyi részigazság, de kár lenne parttalanul alkalmazni. Ilyen erővel akkor az egy másodperces prédikáció az optimális, az egy másodperces ima nyitja meg felettünk az eget, az egy másodperces evangélizálás lesz a tanúskodás csúcsa. Ez nyilván marhaság, de a natúr formális logikából mégis következik. Mindannyian érezzük, hogy van egy határ, amit átlépve minden értelmes dolog felbomlik körülöttünk és megszűnik értelmesnek lenni. Kilépünk a sehovase térbe, a szellemi semmibe, a spirituális súlytalanság világába, ahol már nincs értelme annak, amit teszünk.

Éppen ezért tényleg remek dolog volna, ha az egyház hozzájárulhatna a Lassítás kultúrájának megteremtéshez. Mit jelent ez a gyakorlatban? Először is, fokozatosságot. A satufék szerintem nem fog működni, a Lassítást is lassan kell csinálni. A hirtelen megállásból baleset lehet, a fokozatos fékezésből lassulás. Mondok két konkrét, fokozatosan lassító felvetést. 

Például, vissza kell vezetni a hosszabb és mélyebbre kanalazó igehirdetéseket. Technikailag az is lehetséges, hogy több rövid prédikációban egyetlen nagyobb téma kerül bemutatásra. Mivel egy-egy blokk időtartama csekély, a hallgató egyszerre érezheti úgy, hogy a megszokott "nem tart sokáig" érzése is megmarad, de mégis egy komplexebb, teljesebb, összetettebb üzenetet kap. Az arányokon aztán később lehet igazítani: kevesebb blokk, de hosszabb időben elnyújtva.

Másik elképzelésem, hogy működő megoldás lehet az egyes dolgoknak külön teret és időt adni.  Ma általában nem ezt tapasztaljuk: egy istentiszteleten "van minden", egy keresztény konferencián ugyancsak: az egymás követő programpontok pedig egymást sürgetve haladnak előre. A zenészek azt nézik, hogy lassan be kell fejezniük, mert jön az igehirdetés, az igehirdető is az óráját bámulja, mert jön a zene. Néha talán hasznosabb lenne tematizálni. Legyenek dicsőítő alkalmak, ahol nincs semmi prédikálás - csak dicsőítés. És legyenek csak a Bibliát elemző alkalmak, ahol egyáltalán nem énekelünk. Általános tapasztalom, hogy amikor rövid az időkeret, a dolgok egymásba vannak zsúfolva, összetorlódnak, mert mindenből akarunk mindent adni - így aztán végül semmiből sem adunk semmit. A tematizált összejövetel talán némi sebtapasz lehet erre a problémára, mert fókuszáltan csak egy dologgal törődik.

Természetesen ezek csupán ötletek, nincsenek igazán kidolgozva. A részletekre és újabb meg újabb meg újabb látások felvetésére nagy szükség volna. A felgyorsult tempó miatt az aktív éveiket élők bitang nagy stresszben számlálják a napjaikat - nonszensz, ha a gyülekezeti kultúránk még hozzájárul a tempóval ennek a fokozásához ahelyett, hogy a lassítás politikáját képviselné. Lassuljunk együtt tehát!

2022. július 26., kedd

Kedves kisiklásunk: a dicsőítő-mozgalom

Szinte törvény, hogy a legkomolyabb károkat jószándékkal lehet elkövetni. A jószándék könnyen hihetővé, befogadhatóvá, szimpatikussá tesz kismillió olyan dolgot az egyházban, melyek egyébként káros vonásokat hordoznak. A dicsőítő-mozgalomnak nevezett szellemi áramlat sajnos remek illusztrációja ennek. Elmondom miért gondolom így.

Mindjárt az elején szeretnék leszámolni két dologgal, mert ha nem teszem, valószínűleg utólag kell majd magyarázkodnom miattuk. Az egyik az, hogy a most megfogalmazott kritika nem a dicsőítésről szól. Istent dicsőíteni természetesen jó és szükséges. Őszintén szólva, nekem teljesen mindegy az is, milyen zenét használunk fel eközben: hogy a magaskultúra vagy a popkultúra kínálja hozzá az alapot, a klasszikus kórusművek vagy a stadionrock, hogy szmokingban vagy szakadt farmerben vagyunk. Nem számít. A másik, hogy eszemben sincs megbántani a zenészeket, énekeseket, koncertszervezőket. A dicsőítő-mozgalomban kedves emberek százai viszik a hangot. Efelől szemernyi kétségem nincs, hiszen többüket személyesen ismerem. Biztosan állítom, ezek az emberek őszintén hisznek Jézusban, tehetségesek a zenében, és a legjobb szándékok vezérlik őket. Szó sincs tehát arról, hogy ebben az írásban elvitatnám a dicsőítés szerepét vagy bántani kívánnám a benne lévőket. Nem is róluk, hanem egy jelenségről írok, ami az elmúlt évtizedben igen domináns vonássá nőtte ki magát a neoprotestáns vonalon, de a nagyegyházak körében is fokozódik a népszerűsége. Eközben úgy pusztít, hogy jót akar - épp ennek a kettősége okozza a problémát.

Rossz kulcsot a zárba

A dicsőítő-mozgalom kapcsán az első, amire az ember felfigyel, hogy milyen borzasztóan aránytalan. Olyan, mint egy féllábú óriás: a zenei lába vaskos és hatalmas, komoly hangsúly nyugszik rajta, a benne lévő teológiai gondolatok azonban naivak és egyoldalúak, mondhatni rendkívül felszínesek. Az egész végső soron egy mondatban összefoglalható, de abban a mondatban nincs sok köszönet. Így hangzik:

A dicsőítő-mozgalom elhitette az emberekkel, hogy a zene a megoldás.

Ha sokat énekelünk lelkesen, közben megtapsoljuk Jézust, belekiabáljuk a mikrofonba hogy Jézus él, és minden erővel táncolunk is hozzá, az majd szellemi áttörést hoz egész nemzetek, régiók, városok felett. A Bethel Music 2011-es albuma kapcsán a zenészek szó szerint is így nyilatkoztak a saját műveikről: "ez az, ami átalakítja a nemzeteket, régiókat és városokat". A zene tehát népeket alakít át, szekuláris vidékből idealista társadalmat formál, mert Isten kifejezetten a keresztény előadók albumain és produkcióin keresztül szeretne megnyilvánulni. Jézus a zene útját választotta az ébredéshez.

A dicsőítő-mozgalom sajnos nagyon sikeres abban, hogy ezt a nyilvánvaló képtelenséget lenyomja az erre fogékonyak torkán, aminek persze semmilyen érintkezési pontja nincs a valósággal. Soha, sehol a Szentírásban vagy az egyháztörténelemben nem hozott nemzeti ébredést és gátszakadást, hogy az Istent követő emberek lelkesen énekeltek, zenéltek és jól érezték magukat közben. A zene nem ennek a kulcsa, nem ezt az ajtót nyitja, a dicsőítő-mozgalom pedig próbálja a zárba erőltetni és feszegetni, persze minden látható eredmény nélkül.

Nem vagyok egy ébredés-szakértő és nem hiszek abban sem, hogy módszerek vagy technikák képesek elérni bármilyen áttörést egy nemzet életében. De annyit azért még csekély egyháztörténeti ismereteim alapján is látni vélek, hogy az ébredések során soha nem a zenés dicsőítés állt a középpontban. Ha mindenképpen meg kellene nevezni egy markáns vonást, akkor bizony inkább az ige hirdetése lenne az. A masszív, koncentrált, őszinte és erőteljes igehirdetések, melyek világossá tettek minimum két dolgot az emberek előtt: hogy reménytelen helyzetben vannak a bűneik miatt, és hogy ebből a helyzetből egyedül a Jézusban való hit képes őket kivezetni. A dicsőítő-mozgalomban legjobb esetben szőr mentén kerülnek elő ilyen gondolatok, két buli között valahol félúton. A magasszintű zenei megoldások pedig akkor sem helyettesítik a mély igehirdetés szerepét, ha a legjobb szándékkal prezentálják őket.


Jézus szeret - de nem tud gyűlölni

A sekélyes teológiai megfontolás sekélyes istenképhez, pontosabban féloldalas krisztusképhez vezet. A fő hangsúly a dicsőítő-mozgalom által lefestett Jézus esetében csakis arra kerül, hogy Jézus mennyire szeret engem, mennyire töri magát, hogy egészségesnek és boldognak lásson. Néha az az ember benyomása, hogy odafent Krisztus az angyalok karával lázasan dolgozik azért, hogy az én életemet kerekebbé tegye, az életnehézségeimet menedzselje, az előttem tornyosuló akadályok miatt a fenekem alá nyúljon és átemeljen felettük.

A dicsőítő-mozgalomban Krisztus az emberek inasává vált.

Nem én élek Krisztusért, ő létezik az én kedvemért. Most kicsit erősebben fogok fogalmazni, gyengébb idegzetűek ugorják át a következő mondataimat. Amellett, hogy ez a legenerált Jézus-kép rettenetesen bárgyú és felháborító, súlyos gonoszságnak is tartom a magam részéről, mert elferdíti a Biblia egyik kulcsterületét. Persze Jézusról sokan képzelődtek már mindenfélét, a polcok roskadoznak az eretnekségektől, a furcsa Krisztus ábrázolásoktól. Az is evidens, hogy valahol mindannyiunk fejében van egy elképzelés a saját fantáziánk szerint Krisztusról, ami teljesen normális. De a Biblia végső soron azért is van, hogy a szubjektív látásmódunkat legalább próbáljuk vele egyeztetni.

A dicsőítő-mozgalom Jézusa persze szó szerint nem hazudik, amikor azt mondja, szeret minket. Attól borzasztó, hogy simulékonyan illeszkedik a kortrendhez, miközben Jézus bűngyűlölő természetét és megalkuvást nem tűrő tanításait teljesen mellőzi. Jézus-inasunk soha nem beszél mélyen és keményen a bűnről, de bármikor kész barackot nyomni bárki fejére, aki ügyesen dicsőít és mindig azt mantrázza, hogy Jézus mennyire szeret minket. Évek óta járok dicsőítő-alkalmakra, de egyetlen egy esetre sem emlékszem, amikor a bűn lélektanáról, hatásairól, az ember reménytelen helyzetéről hosszasan és alaposan beszélt volna egy igehirdető. Enélkül azonban teljes homályban marad, miért volt szükség a megváltásra, minek halt meg Krisztus, miért adta oda az életét értem.

A keresztény igazság lényeges pontja, hogy Jézus nemcsak szeret, hanem gyűlöl is. Nem gépeltem el semmit, leírom inkább megint a félreértések elkerülése végett. Jézus tele van gyűlölettel a bűn iránt - és bármekkora paradoxonnak tűnik, ez a benne lévő szeretetből következik. Éppen azért gyűlöli Jézus a bűnt, mert szereti az igazságot. Megfordítva is igaz ez: ha valaki tényleg szereti az igazságot, az tényleg gyűlölni fogja a bűnt. Pofonegyszerű dologról beszélünk, mégis teljesen szem elől tévesztjük. Egy kiragadott példával élve, ha valaki azt mondja, hogy szereti a gyerekeket, abból az is következik, hogy gyűlöli a pedofíliát és nem vonogatja közömbösen a vállát, ha ilyesmiről hall. Ha az egyház megtűri a pedofíliát és gyerekek bántalmazását a sorai között, logikus a kérdés, vajon tényleg szereti-e egyáltalán a gyerekeket?

Az igazi szeretet ezen a földön elválaszthatatlanul össze van láncolva az igazi gyűlölettel, sőt utóbbi az előbbiből egyenesen következik. Jézus utálja a bűnt, mert igazán szeret. A dicsőítő-mozgalom Jézusa viszont nem tud gyűlölni, nincs benne képesség erre. Ő csak jámboran szeret mindenkit, ezt ismételgeti állandóan, de sose beszél a bűnről igazán, az nem fontos neki. De ha nem gyűlöli a bűnt, akkor miért higgyem el róla, hogy tényleg szeret? 

Az evangélium üzenetének lényegi aspektusa, hogy az ember átkozottan él, romlott állapotban és fikarcnyi esélye sincs a megmenekülésre. A saját bűne teszi tönkre, ami annyira a természete része, hogy semmiféle technikával, pszichológiai eszközökkel, fogadalomtétellel vagy akár vallásos ájtatoskodással sem tud tőle megszabadulni.  Ahogy Paul Washer mondta egyszer, ha az ember maga elé teszi élete legjobb és legszentebb pillanatát, amikor igazán jót tett, az is csak a pokolba kerüléshez elég. A bűn a Biblia szerint alapvetően nem az, hogy vétkezünk: az már csak a következmény. A bűn maga az az állapot, amiben létezünk, és ami elevenen felfalja az embert. Jézus pedig utálja a bűnt, szívből megveti - és ha az ember benne marad a bűneiben, akkor bizony nem a bűnei, hanem végül ő maga fog elkárhozni. Nagyon röviden valami ilyesmi az alaphelyzet, ez a keresztény üzenet egyik vaskos pillére, és csak ezután következik a megváltás meg Jézus szeretete. Ha valaki tényleg felismeri és elismeri, hogy menthetetlen állapotban van, csak az fogja olyan válságba juttatni, hogy keresni akarja majd a gyógyírt rá - ami persze nem más, mint maga a megváltás.

A dicsőítő-mozgalom láthatóan felváltotta a bűngyűlölő és erről prédikáló Jézust egy inassal, aki kiszolgálja a mi igényeinket, és akinek az a legfontosabb célkitűzése, hogy mi boldogok legyünk, jól érezzük és szeressük magunkat, valamint egymást. Ez a leghamisabb és legkártékonyabb vonása a dicsőítő-mozgalomnak.


Kétséges egység

A nagy szólamok közül gyakran előkerülő toposz az is, hogy a közös dicsőítésben megvalósul valamiféle találkozás az egyes felekezetek, a különböző háttérből érkező keresztények között. Amikor együtt éneklünk és táncolunk, akkor nem számít, hogy katolikusok vagy protestánsok vagyunk - mert végső soron ugyanahhoz az Istenhez fordulunk, akinek éppen attól is kedves az ilyesféle dicsőítés, hogy végre félretesszük a csatabárdot. Elvégre a zene univerzális nyelv, korlátok nélküli - kézenfekvő, hogy át tudjuk lépni vele a mesterséges határokat.

A dicsőítő-mozgalom egyik tipikus kommunikációs vonása, hogy ezt a szeretetteli egységet hangsúlyozza, megjelenítse, kiemelje. Ami természetesen megint olyan jellegzetesség, mely hordoz némi igazságot, de közel sem éri el azt a célt, amit maga elé kitűz.

Ugyanis nem beszélni a különbségekről vagy egységben lenni, az két különböző szint.

Ha együtt ugrálok egy lesötétített stadionban olyan emberekkel, akik közül sokakat még soha életemben nem láttam, valóban nem lesz köztünk semmiféle felekezeti ellentét. Nem fogok senkit oldalba bökni, hogy két nóta között odaszóljak neki: "ne haragudj már, te mit gondolsz Mária szerepéről?" Ezt a témát a dicsőítő alkalmakon egyszerűen technikai okokból sem lehet forszírozni, viszont a forszírozáshiány még nem jelent automatikusan egységet. Ahogy az sem, ha az egyes felekezetek képviselői mintegy két és fél percet együtt imádkoznak a nyilvánosság színe előtt. 

Az egység nem arról szól, hogy a közös dicsőítés kedvéért eltűrjük a másikat, és a kellemetlen téma miatt nem hozzuk elő a teológiai nézetkülönbségeinket. Az egység pont arról szól, hogy nagyon is tudatában vagyunk a nézeteltéréseknek, sőt keressük annak a terét, ahol értelmesen ütköztethetjük az álláspontjainkat, végiggondoljuk a másikét és a sajátunkat is, látjuk hol húzódnak meg a törésvonalak, és hol tudunk összefogni a másikkal - miközben tanulunk a másiktól, a súrlódások révén magunk is formálódunk ("vas élesíti a vasat"). Az nekem nem egység, ha teszem azt egy katolikusnak azt mondom, te figyu már, két és fél óra éneklés miatt most felejtsük el, hogy ti Máriának már kétszázhatvanszor felajánlottátok Magyarországot - most az egység kedvéért lécci tegyünk úgy, mintha Jézusé lenne az ország. Ezt felénk képmutatásnak és vallási színjátéknak nevezik. Valamiféle egység csak viták és eszmecserék kereszttüzében tud megszületni, ami persze előfeltételezi a felekezetek közötti rendszeres, tudatosan épített kapcsolatot, erre alkalmas lebonyolítási adottságok között.

A dicsőítő-mozgalom által felépített keretrendszer a legjobb indulattal is olyan mozgásteret tud nyújtani a keresztények egységét illetően, mely eseti jelleggel és néhány óra hosszáig tart, tehát végtelenül komolytalan. Vannak egyébként remek próbálkozások. Ismerősi körömben több olyan lelkészt ismerek, akik rendszeresen összejárnak teljesen más felekezetű kollégáikkal, és ezt tudatosan, felvállaltan, meggondoltan teszik. Ott tényleges egységkeresésről beszélhetünk - a dicsőítő-alkalmak viszont struktúrájuknál fogva alkalmatlanok az ilyesmire.


Zene nélkül mit érek én?

A fenti gondolatok után talán lesznek olyanok, akik engem valamiféle keresztény "Savanyú Jóskának" látnak, aki mogorva arccal ül egy hatalmas buli közepén és pocsékul érzi magát. Befejezésül ezért arról is szeretnék röviden írni, szerintem mi a jó a keresztény zenében, mire lehet jól használni és hol lehet a tényleges helye.

Nem esik nehezemre személyes hangot megütni, hiszen kamaszkoromtól fogva mostanáig a keresztény zene fontos szerepet játszott az életemben. Megtérésem után néhány évvel elhatároztam, hogy megalapítom Magyarország első keresztény zenei magazinját, amit tehetséges emberekkel együtt meg is valósítottam: ebből született a Szól Magazin, mely néhány évig nyomtatásban, utána vagy egy évtizedig az interneten működött. Egymás után jártam a koncertekre, interjúkat készítettem, szinte az összes hazai keresztény zenekarral és énekessel megismerkedtem. Feleségem kiválóan énekel, hangszerel, zenekart vezet, klipeket forgat és koncerteket szervez. Mindezt csak azért említem, mert talán így világosabbá válik, hogy semmiféle rosszindulat vagy ellenkezés nincs bennem a dicsőítő fesztiválok és a keresztény zene kapcsán. Pont ellenkezőleg: rosszul esik látni, hogy szándékosan kiléptetik a medréből és olyan gondolatok terjesztéséhez használják fel, melyek torzítják a kereszténység lényeges pontjait. Ahogy a bővölködés teológia az adakozás és a pénz kérdésében csúszott el a banánhéjjon, a dicsőítő mozgalom a keresztény zenéhez kapcsolt hozzá egy működésképtelen teológiát.

A keresztény zene szerintem arra való, amire a zene egyébként is: segítsen átélni és megélni valamit, amit másként nem lehet. A dicsőítés esetében ez egyfajta totalitásélmény légkörének a megteremtését is jelentheti, vagyishogy a zenén keresztül kimozdulnak a fixációim, megrendülnek az alapok - ahogy Pál és Silás dicsőítésére történt a börtönben, és affektív módon találkozom Istennel. Nevezhetjük ezt egyfajta ráhangolódásnak és felszabadításnak is, ha úgy tetszik.

De lehet a keresztény zene szórakozás is? Nem tesszük ezzel olcsóvá és süllyesztjük le a szentség légköréből egy profán, világi szintre? Csak akkor, ha szórakozni és egy zenét élvezni azért, mert az egyszerűen jó zene, egy kereszténynek bűn. Gyanítom, hogy a sok teológiai körítés nemzeti ébredésről, egységről, minket boldogító Krisztusról azért is épült a keresztény zene köré, mert sokan alávaló dolognak éreznének beismerni, hogy a zenét szimplán a zenéért hallgatják. Muszáj valami szentséges pókhálóval körbefonni az egészet, mert attól megnyugszik a lelkünk. Azt már csak nem mondhatjuk, hogy simán csak szeretünk énekelni és táncolni, szeretünk felszabadulni, szeretjük a jó hangos zenét, szeretjük a menő gitárszólókat, az ereszdelahajamat, és mivel az emberi fajhoz tartozunk, odavagyunk a bulizásért, kicsattanásért, az élet élvezetéért. Hogy jól esik néha látni, milyen sokan vagyunk, együtt vagyunk, és kikiabáljuk a tüdőnket Istennek, mert Neki is örülünk. Pedig szerintem mindebben semmi, de semmi romlott vagy bűnös dolog nincs, amit szemlesütve kellene szégyellni az Úr szent színe előtt, viszont mentes minden hozzátorzított teológiától, ami az egészet belülről megrontja. Bulizni és vígadni keresztényként, egyszerűen és őszintén, épp úgy hozzátartozik a teremtményi léthez, mint becsapni egy jó fazéknyi töltött káposztát és egy korsó habos sörrel leöblíteni. Megkockáztatom: talán több örömet okozunk a Fentieknek is, ha legalább néha úgy viselkedünk, amilyennek megalkottak minket, és szimplán csak jól érezzük magunkat.

2022. július 24., vasárnap

Ez volt az?

Tulajdonképpen két évtizednél is több rákészülés, szervezőmunka, lelkesedés előzte meg az idei EzAzANap fesztivál világrajövetelét, melyet az éveken át tartó vírushelyzet miatt kétszer is le kellett fújniuk a szervezőknek. Ám a tegnapi nap során legalábbis abban áttörést történt, hogy végre sor kerülhetett a dicsőítő rendezvényre: a nemzet oltárának kikiáltott óriásszínpadon számos "világsztár" és mintegy negyvenezer néző énekelte, hogy Jézus úr Magyarország felett.

Indulás előtt elhatároztam, hogy megpróbálom félretenni azokat a teológiai kisiklásokat, melyek véleményem szerint az egész "ezazanapos" mozgolódást, illetve a dicsőítő mozgalomnak nevezett, klasszikusan tengerentúlról érkező neoprotestáns irányzatot jellemzik. A következő bejegyzésben szeretnék majd ezzel foglalkozni, mert nagyon fontos kérdésnek tartom - de nem akartam, hogy a tegnapi élmény erről szóljon és ez határozza meg a viszonyulásomat a rendezvényhez. Egyszerűen úgy mentem ki, hogy most egy keresztény fesztiválra érkezem, ahol az emberek Isten iránti szeretetüket akarják megmutatni, és közben jól érzik magukat. Ehhez jó zenészek jó zenéket játszanak, profi körítéssel, megfelelő színpadképpel, magával ragadó jelenléttel. Őszintén szólva nekem az EzAzANap mindig is ezt jelentette, mert a köré épített magasztos szózatokat sosem tudtam komolyan venni, és nem is látom nyomát annak Magyarországon, hogy bármi értékelhető erő lenne bennük.

Maradjunk tehát a keresztény fesztivál fogalmánál, és aki nem akarja végigküzdeni ezt a bejegyzést, annak máris leírom: ezt az élményt végső soron sikerült nyújtania a szervezőknek. Se többet, se kevesebbet. Az idei Nap pont olyan volt, mint az összes eddigi, csak egy nagyobb stadionban, több emberrel, feszesebb tempóval és szélesebb időkeretben. 

Utóbbi egyébként dicséretére válhat a szervezőknek. Ritkán látni olyan alkalmat, ahol szinte semmi üresjárat nincs, pergően követik egymást a színpadi produkciók, és végül az egész gigantikus rendezvény csaknem perc pontosan zárul. Ehhez a legőszintébben gratulálok, emelem a kalapomat a lebonyolításban segédkezők előtt - az ilyesféle hozzáértés mindenképpen jó üzenet, ami masszív profizmusról árulkodik. És akkor odakerült az "i" tetejére a pont is: bár időm egyelőre nem volt rá, de már első átlapozgatásra úgy tűnik, hogy az este végén kiosztott "Jézus Biblia" ugyancsak remekül sikerült. Mint könyv is jól forgatható, igényes kiadvány, teológiai értelemben pedig kiváló koncepció volt az összes szentírási könyvet Jézus személyéhez kapcsolni, mintegy Krisztus karakterén keresztül bemutatni és magyarázni a teljes Bibliát.

Ami azonban innen következik, az többnyire már zenei ízlés és vérmérséklet kérdése. Bár nem keresztény Megasztárról volt szó, azért az ember mégis úgy hallgatja az egymást váltó énekeseket és bandákat, hogy közben értékeli magában a hallottakat. Kiemelek én is néhány pontot a saját benyomásaimnak megfelelően.

Így tehát Ez Az A Nap volt, amikor ki kell mondani, hogy Pintér Béla messze nagyobb élményt nyújtott a legendás zenésznek számító Michael W. Smith-nél. Amikor fiatal srác voltam, rongyosra hallgattam Smitty albumait. Ő az az ember, aki ha nem tér meg és fordul Isten felé, simán világsztár lehetett volna belőle, a popzene élvonalában, kiszorítva onnan az óriásokat. Szerencsére nem ez történt és meg kell hagyni, hogy Smith fénykorában zsinórban tette le a remek zenéket, de nemcsak a popzenében vagy az instrumentális muzsikálásban alkotott nagyot, hanem a dicsőítés is jól passzolt a karakteréhez. Nem voltam felkészülve arra, hogy ilyen harmatos produkciót fogunk látni tőle - a dalok jó részében nem is énekelt, csak félsorokat kiabált be a nézőknek és aztán többnyire vezényelte a tömeg éneklését. Elképzelhető, hogy valami betegség gyötörte(?), a hangosítás is elég rossz volt, mindenesetre most először éreztem csalódottnak magam miatta. 

És ha már Pintér Béla nevét említem, elárulom hogy számomra messze ő a leghitelesebb magyar keresztény zenész, akit a szervezők jó érzékkel pozicionáltak az egész nap záróblokkjának környékére. Bélát régóta ismerem személyesen és biztosan állítom, hogy színpadon kívül ugyanaz az ember, mint amilyennek a színpadon látjuk: egy mesterkéltség nélküli, őszinte személyiség. Ráadásul saját dalokat ír és ad elő, nem a közkedvelt slágereket dolgozza fel, évtizedes pályafutás van a háta mögött, és teljesen mindegy hány éves, még mindig szétcsattan a dinamikától. Igazán megérdemelte a teltházat, a többi magyar produkció jó része erősen felejthető volt hozzá képest. (Leszámítva az olyan egyedi ízeket, mint amilyen például az Új Forrás zenekar népzenei produkciója volt.)

Aztán Ez volt Az a Nap, amikor kénytelen voltam a magam számára elismerni, hogy a klasszikus gospel zene is lehet jó - pedig őszintén szólva ezt a stílust ki nem állhatom. A London Community Gospel Choir színpadi jelenléte viszont bőven elérte az ingerküszöbömet. Eltekintve attól, hogy a színpadon éneklő hölgyek látványáról az jutott eszembe, jó részük a fél kezével összemorzsolt volna, hihetetlenül sodró és hiteles muzsikát toltak. Egyszerűen felgyalogoltak és mintegy negyed órán át magukkal rántották az egész stadiont, mint valami zenei orkán.

Ez volt Az a Nap is, amikor az egyre öregedő, de még mindig jól kinéző Martin Smith egyszerre adott egy nagy kanál nosztalgiát az egykori Delirious? remek slágereiből, és igazolta mindenki szeme láttára, hogy még mindig vannak benne zenei ötletek. Nem mellesleg a jobbján álló, vágott szemű fiatal gitároslány nálam simán elvitte a nap legjobb gitárosa díjat - önmagában is jelenség volt, hát még amikor a hangszerén játszott. Aztán Ez a Nap megint rivaldafénybe állította az ausztráliai Planetshakerst, akikhez már én érzem magam kicsit öregnek. Mégis, kortól függetlenül az elektronikus hangzással megbolondított, alapvetően hangszeres dicsőítésük élőben remekül működik, a színpadi showelemek pedig rengeteget dobnak az egész hangulatán. Velük kapcsolatban még azt is fontosnak érzem kiemelni, hogy a rövidke műsoridejükből "feláldoztak" perceket arra, hogy egy újabb sláger előadása helyett egy bizonyságtétel szólaljon meg. Több koncertjükön voltam már, és felfigyeltem arra a tényre, hogy bármennyire is a "bulizenekar" képét sugározzák magukból, tudatosan igyekeznek ellensúlyozni ezt az imidzset a komolyabb üzeneteikkel.

Komolyabb üzenetekkel egyébként prózában is próbálkoztak a szervezők, de néhány frappáns gondolattól eltekintve bevallom őszintén, ezek inkább a színpadi beállások közötti holtidő kitöltésére voltak alkalmasak. Frázisokat, félkész prédikációkat hallottam, itt-ott érdekes hasonlatokkal, de átütő erőt én bizony egyikben sem fedeztem fel. Amikor a színpadon együtt imádkoztak a különféle felekezetek képviselői, meglehetősen furcsa látvány volt, hogy többen mintha felolvasták volna a saját imaszövegüket - nem volt valami meggyőző, de ez a kérdés már az egész teológiai-szellemi hátteréhez tartozik, amiről majd a következő bejegyzésben részletesebben szeretnék írni.

És akkor még egyszer: milyen is volt Ez a Nap? Alapvetően mindenkinek olyan, ahogyan magát érezni kívánta. Ha lehántjuk a habkönnyű és közhelyeket puffogtató spirituális réteget, egy tisztességesen és profin összerakott fesztivált kapunk, ami teljesen korrektül megállt a maga lábán. Volt itt minden, ami szem-szájnak és fülnek ingere. Tomboló és sodró rockmuzsika, népzene, versmondás, rapbetét, showműsor, imádság, bibliaosztogatás, fénytechnika - és még egy kis eső is zúdult a nyakunkba, ha már olyan sokat énekeltünk róla. Miközben a "szivárványos" Pride vonult a főváros egy másik pontján, szellemi értelemben az igazi színesség a Puskás Ferenc Stadionban mutatta meg magát. Keresztény megabuli volt ez, a szó nemes értelmében. Tudom, ez nem hangzik túlságosan szent kifejezésnek, pedig ha őszinték vagyunk, néha igenis fontos és jó dolog elengedni magunkat és a ránk rakódott napi görcseink alól felszabadulni. Ebben az értelemben hiteles felszabadítási lehetőség volt Ez a Nap az ország legnagyobb oltáránál, a nemzet stadionjában. 

2022. július 22., péntek

Hőskeresők - még egy válasz Pocsaji Miklósnak

Tapasztalatom szerint amikor az ember megvitat dolgokat, el kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy a felek - miután nagy tűzerővel kiadták a bennük lévő potenciált - elkezdjenek kissé hátrébb lépni a témától. Az induló nagy hullámverések után szoktak következni a végiggondoltabb érvek, és szerintem itt tartunk most Pocsaji Miklóssal - mármint ha nem látom rosszul Miklós nekem szánt legfrissebb válaszát.

A jó beszélgetéseknek sosincs igazán vége, inkább csak befejezzük őket, mert nem akarjuk az összes időt és energiát egyetlen témára fordítani. Most velem is ez a helyzet: részemről ez lesz a záróhozzászólásom Miklós felvetéseihez. Ugyanakkor ebben a lezárásban nincs semmiféle sértődés vagy legyintés részemről ("á, hagyjuk, úgy se lehet meggyőzni") - csak annyiról van szó, hogy szeretnék más témát is felvetni és végiggondolni a blogban, ami egyébként éppen ennek a kérdésnek az ellenkező oldala, jelesül az egyház túlzott elnőiesedésének okait firtatja. De először jöjjön ismét Miklós néhány kiszemezett gondolata, akit annyira megindíthatott az előző hozzászólásom, hogy szinte egész sorozatban fogalmazza meg válaszát. Ebből az első részre szeretnék most reagálni, mert egyelőre csak ez az elérhető.


A világ meg a kérdései

Miklós egy icipici beismerő vallomással kezdi, amikor azt írja, hogy kissé esetlenül áll hozzá a keresztény férfiasságról szóló kérdéshez - aminek egyszerűen az az oka, hogy szerinte egy "önmagából kifordult világban" élünk, ahol a férfiatlanság dominál.

Tudom, hogy megint egy mellékszál-jellegű gondolatot ragadok meg, de egyre többször felszisszenek, amikor valaki a nyugati világot "önmagából kifordultnak" nevezi. Ez egy trendi megfogalmazás, mondhatni az értelmiségi lét velejárója lett állandóan panaszkodni és egy beszélgetésben előbb-utóbb bedobni a mélyen szántónak tűnő gondolatot, hogyan hanyatlik a nyugati civilizáció, no meg régen minden sokkal-sokkal jobb volt, most viszont térdig tapodunk az erkölcstelenségben és a dekadenciában. Erről a panaszkodásról egyébként egyszer már vitatkozunk kicsit Miklóssal, és már akkor is elmondtam, hogy ezt tipikus korjelenségnek és elcsépelt frázisnak tartom. Miközben igaz, legalább annyira nem az. Leginkább az erkölcs kapcsán szoktak az emberek felhördülni, hogy a régi időkben az mindig jobb volt ("Micsoda idők, micsoda erkölcsök" - by Cicero), sőt még kész szófordulatunk is van erre, mely úgy kezdődik: "bezzeg az én időmben..." A gondolat tehát úgy szól, hogy a megelőző korok emberei hozzánk képest erkölcsösebbek, jobbak, férfiasabbak voltak, hozzájuk képest pedig mi hanyatlóak, visszafordultabbak, satnyábbak vagyunk. Ez a logika azt jelenti akkor, hogy az ember valahol az ókorban vagy az őskorban állt az erkölcsiség magaslatán és onnantól kezdve csak folyamatos lejtmenetben van.

Nem kell hosszasan magyarázni, hogy ez egy délibábos képzet és egyáltalán nem igaz - ami viszont természetesen nem jelenti azt, hogy akkor a fordítottja igaz volna (mint az egyoldalú haladás- és fejlődéspártiak gondolják), vagyis egyre emelkedőbbnek kellene látni az erkölcsöket. A bibliai képlet sokkal egyszerűbb: az ember természeténél fogva romlott, ezért tartósan a jóság szintje alatt marad. Lehet, hogy van egyfajta "mozgolódása" a történelem során felfelé vagy lefelé, hogy vannak rosszabb és jobb korszakok, hegyek meg völgyek, hogy vannak olyan területek, melyeken meghaladhattuk önmagunkat, míg más területeken visszaestünk, de igazán durva kilengés nem tapasztalható. Márminthogy nem emelkedünk sem angyali szintre és építünk tökéletes társadalmakat, de nem is zuhanunk le valamiféle vad csimpánzhorda egymást felaprító miliőjébe sem. Ez magyarázza részben, hogy az erkölcsi feladattal sose lehetünk készen, az etikát nem lehet "befejezni", ugyanazok a kérdések rendre előtüremkednek. (Rossz hír ez azoknak a kedves hallgatóknak, akik nálam tanulják! :-)) Mindig és minden generációnak feladata, hogy újra meg újra megküzdjön az erkölcsi problémákkal a maga szempontjai szerint, és amikor azt hiszi, hogy most lezárta őket, a következő generációk valamelyike megint felteszi ugyanazokat a kérdéseket.

Ezt csak azért írtam le, mert kicsit feleslegesnek érzem azt mondani, hogy "bezzeg a régiek milyen marha jól tudták milyen az igazi férfi" - mert ez abból a logikából táplálkozik, amit éppen most taglaltam: hogy régen minden jobb volt. Hát, nem volt. A régi férfiak férfiasabbak voltak? Attól függ miben. Lehet, hogy nem nyavalyogtak ha egy dárda beleállt a lábukba és bátran mentek a halálba - cserébe sok olyan dolgot tettek, amire valószínűleg Miklós keresztény lelkipásztorként ferde szemmel nézne. Például (ahogy már említettem) nem vetették meg a homoszexualitást, meztelenül jártak a közfürdőkbe, az otthonaikban fallosz-szobrok álltak, adott esetben verték a rabszolgáikat és elég érzéketlenek is voltak. Mert ezek amolyan férfihez illő dolgok. Az ókori férfiak - akár a maiak - egyszerre példaképek és kerülendő jelenségek, a férfiasságuk valamiben elismerésre, valamiben elborzadásra méltó. Ilyenek is meg olyanok is, mi meg eldönthetjük hogyan akarjuk látni és láttatni őket.

Ha sokáig bogózgatja az ember, ebből végül furcsa paradoxonok jönnek ki, de el kell ismernem, Miklós kifejezetten zseniálisan fogalmaz ezen a ponton, amikor az élet paradoxonjairól ír. Remélem nem hízik sokat a dicsérettől, de ez a rész olyan jól van összerakva az írásában, hogy elraktározom magamnak azt hiszem. Nagyon igaz, hogy a paradoxonok nem azért léteznek, hogy megoldjuk őket (amivel mindenki állandóan és kínkeservesen próbálkozik), hanem hogy építőelemei lehessenek a világnak és munkára fogjuk őket. (Zárójelben jegyzem meg, az általam kutatott fowleri hitfejlődés-elmélet egyik legmagasabb foka ide eljutni, nem küzdeni a paradoxonnal, hanem feltárni a benne rejlő potenciált!)

Azt kell látnunk tehát, hogy két dolgot biztosan nem érdemes kijelenteni:
(1) régen minden jobb volt, az erkölcs és a világ azóta csak hanyatlik
(2) régen minden rosszabb volt, az erkölcs és a világ azóta csak fejlődik

Mivel mindkét állításban van érvényes gondolat, noha egymással ellentétesek, így a paradox igazság valahol a kettő metszéspontjaiban keresendő - ahol a kettőt találkoztatni tudjuk egymással. Kézenfekvő, hogy Jézus is szóba kerüljön, aki viszont Miklós szerint most nem tűnik jó példának arra, milyen az igazi férfi.


Jézus, a Vonatkoztatási Pont

Ugye mindenki fejből vágja a közhelyes viccet, miszerint bármi a kérdés, mindig Jézus a válasz. Bár jót derülünk ezen a kijelentésen, szerintem a giccstől függetlenül mégis alapvető gondolatot hordoz. Persze Jézus nem úgy válasz mindenre, mint egy végtelenre feltöltött WikiPedia, ahol szó szerint az "F" betűnél ki kell keresni a "férfias" kifejezést és elolvasni mi van ott. Bornírt dolog még leírni is, a tisztánlátás kedvéért azért megteszem: számos olyan felvetés van, amiről Jézus nem mond közvetlenül semmit - szoftverlopás, abortusz, papi pedofília, hogy belekapkodjak a témák végtelen árjába -, de mégis az az alapélményünk, hogy a Hozzá fűződő viszony ezekben is segít eligazodni.

Jézus sokkal inkább vonatkoztatási pont az összes fontos kérdésben, mint aki orientálja a válaszkeresésünket. Elátkozzam a nyomorult postást, aki a kertkapun át bedobta a nekem küldött törékeny csomagot ahelyett, hogy a kezembe adta volna? Attól függ mit látok Jézusnál, hogyan bánt a számára kellemetlen emberekkel. Ha egy keresztény tudni akarja mi van a halál után, Jézus halála és feltámadása, tanításai jó válaszokat kínálnak erre a kérdésre. Ha azt akarja tudni, hogyan viszonyuljon a pénzhez és a gazdagsághoz, arra is az. De ha azt tudakolja, hogyan kell tűrni a kudarcot, egy hívő számára ott is Jézus merülhet fel első ötletként, sőt a házasság kapcsán ugyancsak - még akkor is, ha maga Jézus egyébként nőtlen volt. Valahogy tehát a keresztény metanarratíva gyújtópontjában maga Krisztus látható, minden szál Hozzá vezet, minden igazán fontos kérdés az életünkben valamiképpen érinti az Ő személyét is. Miklós szerint érdekes módon viszont pont az egyik legfontosabb identitáskérdés kapcsán nem érdemes Jézust fókuszba helyezni, ami nekem meglehetősen furcsának tűnik: hogy mit jelent igazi férfinek - vagy akár nőnek - lenni, hát arra valahogyan már nem igazán jó nekünk Krisztus. Merthogy Jézus esetében "a hangsúly nem férfi (és nyilván nem női) mivoltán, hanem az EMBERSÉGÉN van" - fogalmazza meg a gondolatot. 

Teljesen egyetértek azzal, hogy a Szentírás nem emeli közvetlen rivaldafénybe, hogy Jézus mekkora férfi volt. Az egyetlen gondolat, ami most hirtelen eszembe jut, az ismert ézsaiási Ebed-Jahve szakasz, melyben az egyház Krisztus személyét ismerte fel, aki "fájdalmak férfia, betegség ismerője". (Érdekes, hogy itt is inkább a sebezhetőség, mintsem a macsóság kerül előtérbe!) Ahogy azt sem emeli ki a Biblia, hogy Jézus nőtlen volt. Ezeket nem hangsúlyozza lépten-nyomon, de valahogy a keresztény ösztöneink arra visznek, hogy ilyen kérdésekben is Krisztusnál keressük a választ. És szerintem jól tesszük, ha hallgatunk rájuk. Mert bár Jézus a WikiPedia-módszer szerint tényleg nem válasz a férfikérdésre, de emberségében igenis az.

Ha Krisztus emberségén van a hangsúly - és igaza van Miklósnak, azon van! -, akkor bizony hangsúly kerül arra is, milyen igazi embernek, jelesül férfinak és nőnek lenni. Akkor valamiképp mégis minta lesz Jézus a fiúk számára ebben is, ahogy bármilyen furcsa, a nőknek ugyanúgy. Mondok néhány példát, a konkrétság kedvéért. Szerintem egy srácnak remek tanulnivaló, ahogyan Jézus a nőkhöz fordul: korát meghazudtoló nyitottsággal teszi ezt, fittyet hányva arra, mi a trendi és elfogadott férfikörökben - például azzal, hogy női tanítványai vannak és Máriát külön is tanítja, ami akkoriban felháborítónak számított. Ráadásul feltámadása után mint tudjuk elsőként nőknek jelenik meg, ami nem hiszem, hogy véletlenül történt így - és megint csak nem érdekli Jézust, hogy saját korában a női tanúskodás egy lyukas húszast ért. Szintúgy fontos a páli korpuszból a gondolat, miszerint egy keresztény férfinak úgy kell szeretni a feleségét, ahogyan Krisztus szereti az egyházát. Ez kifejezetten férfiszerepet érintő felszólítás, melyhez maga a Vőlegény, azaz Krisztus a mintakép a fiúk számára. Egyszóval és összefoglalva: ne írjuk le Krisztust, mint férfi példaképet ilyen gyorsan, szerintem nagyon is sokat tanulhatnak Tőle ezen a téren is a mai srácok. És ez még akkor is igaz, ha egyszerre áll előttünk igazi emberként és igazi istenként.


Mire elég megtérni, avagy beavatott-e vagy?

Pocsaji Miklós felveti a gondolatot, hogy a beavatás kifejezés többnyire olyan (vallási) jelenségre utal, amikor valamiféle titkos dologba rántották be a különféle szellemi mozgalmak az embert, ellenben a kereszténység tanításai nyilvánosak, világosak, jól láthatóak és nem kriptikusak, rejtettek, tehát nem igazán hasonlítanak egy beavatásra. Vallásfenomenológiailag ez természetesen igaz, azonban a beavatás lényege végső soron nem a titokzatosság volt - definiálják bárhogyan a mai szótárak -, hanem egyrészt a résztvevő átfordítása, azaz annak elérése, hogy valamiből valamivé váljon, fiúcskából férfivá, bizonytalankodó emberből megújult, szilárd látással bíró személyiséggé, régi emberből új emberré. Másrészt a beavatás gyakran iniciációnak is számított, azaz mintegy beutat kínált a törzsbe, közösségbe, gyülekezetbe. Nem véletlenül szokta a dogmatika a keresztséget "iniciációs szentségnek" nevezni, mint amivel a keresztelkedő igazán részévé, teljes jogú tagjává válik az egyházi közösségnek.

A keresztény beavatás persze nem mindenben hasonlít a pogány rítusokra, ez nyilvánvaló, sőt több ponton idegen tőlük, főleg ami a dolgok kivitelezését és szakrális mondanivalóját illeti. Ám a lényegi pontokban nagy a hasonlóság, ezért szerintem indokolt is a szó használata. Node Miklós kérdése végső soron nem módszertani, hanem gyakorlati és így szól:

"A megtérés a férfiakat férfivá teszi? A nőket is férfivá teszi? Vagy a nőket nővé?"

Igen. :-) A megtérés az én véleményem szerint a megszentelődés folyamatának kapuja. Nem maga a megtérés pillanata avanzsál valakit férfivá (vagy nővé): ez a beavatás fordítópontja, amikor az ember Istennel együttműködve elkezdi az új életét. Ha jól értem a szentírási megközelítést, az új életben való növekedés az, aminek célja, hogy a keresztyén egyre inkább Krisztushoz hasonlítson. Érdemes kiemelni, hogy ez mind a nőkre, mind a férfiakra vonatkozik - és megint szükségtelen említeni, hölgyek esetében a Jézushoz való hasonlóság nyilván nem azt takarja, hogy férfiasodniuk kell. Ha Jézus igazi ember is, ahogy fentebb ezen a gondolatszálon már haladtunk egy kicsit, akkor Benne mindkét nem megtalálhatja a mintaképet a maga számára, ami felé konvergálnia szükséges. Mivel ennek az alapjai transzcendensek és a Biblia szerint túllépnek még a halálon is, a magam részéről nem tudok elképzelni ennél jobb megoldást olyan kérdésekre, minthogy mitől lesz igazi férfi vagy igazi nő valaki. Nem azt mondom, hogy nincsenek erre más válaszok, de azok szükségképpen temporálisak, korlátozottabbak lesznek ha Jézusnál van a legmélyebb felelet. Semmi gond azzal, ha valaki katonának áll, vagy az extrém sportokban éli ki a hajlamait, esetleg az élsportban "macsóskodik". Számos út áll a srácok előtt arra, ha akarnak csapatszellemet, kitartást, férfiasságot, bajtársiasságot tanulni. Nem akarok itt a saját fiammal dicsekedni (na jó... csak egy kicsit!), de évek óta nézem hogyan rúgják fel a meccsein, milyen sebekkel jön haza edzések után, hogyan kakaskodnak a futballpályán... Vagy éppen hogyan működik együtt a csapattagokkal a győzelem érdekében, fetreng a kapu előtt a sárban, ordít a társai felé. Az égvilágon semmi bajom nincs az ilyesmivel, de sosem emelném ki a profi focit és lebegtetném a férfiak előtt, hogy márpedig akkor lesznek valakik belőlük és "kapnak nőt", ha beállnak valamelyik focicsapatba. Megjegyzem azért: sok mai srácot erre nem is kell nagyon biztatni, mert maguktól odavannak érte. 

Azért az is a dolgokhoz tartozik, hogy nem (csak) az a probléma a mai fiúkkal, hogy túl sok misszionáriusról készült poszter feszül a szobájuk falán és a hőseiket állandóan a Bibliából és az egyháztörténelemből veszik. Mindenki tudja, hogy a küzdelemre épülő sportvilág vagy az érvényesülni képes színészek-zenészek körei azok, ahonnan a példaképek jó része érkezik. Látatlanban kijelentem, hogy sok mai srác szobaajtaján celluxszal rögzítve ott mosolyog Ronaldo, de egyikén sincs ott Hudson Taylor. Pedig melyikük a nagyobb hős?

Miklós teljesen jogosan azt is írja, sok hívő lány panaszkodik a hívő fiúk milyensége miatt, ami szerinte azt mutatja, hogy "a megtérés ezt a problémát nem oldja meg, pontosabban: nem ezt a problémát oldja meg." Valóban, a megtérés nem közvetlen megoldás a férfiasságra, de irányba állítja a fiatalt, hol keresse a hőseit és milyen értékek felé haladjon. Egyszer feltettem a kérdést egy fiatal srácnak, mi a férfiasabb dolog számára: minél több nővel lefeküdni vagy félretenni magát csak annak az egynek, akiért az egész életét odaadná? A fiúk sok szempontból tényleg elpuhultak: azt hiszik a "csődörség" a jó válasz és a "vadászat" - holott az önmegtartóztatás szerintem férfiasabb. Szókimondóbban: az elsőhöz csak a nemiszervét kell használnia, a másodikhoz a fejét. Ha valaki tényleg megtér és utána tényleg Jézust követi, annál nem hiszem hogy sűrűn kell ilyen kérdést megfogalmazni. Hogy nem ez a helyzet, és az egyházban sok hívő fiú (egyébként lány is) nem olyan, amilyennek lennie kellene, az inkább azt a kérdést veti fel számomra, mennyire tértek meg valójában, vagy ha meg is tértek, hogyan építik a hívő életüket a fiatalok?


Kettős polgárság

Ugyancsak elkoptatott, de igaz szólam, hogy a keresztény ember "kettős állampolgár", amennyiben egy földi és egy mennyei polgárjoggal is rendelkezik. Igaza van Pocsaji Miklósnak, hogy a földi állampolgárság kötelezettségeket is jelent számunkra. Egyszerűen nem járhatunk el úgy, hogy magasról teszünk az állampolgári feladatokra, mondván hogy mi elképesztően spirituálisak volnánk és csak Istennek fogunk engedelmeskedni. 

A locus classicus textus a Szentírásban ehhez a témához talán leginkább Pál levele a rómaiakhoz, annak is a tizenharmadik része. Erről már korábban írtam itt a blogban: az alapelv véleményem szerint az, hogy a keresztény az államnak való engedelmességben végső soron Istennek engedelmeskedik. Ez az engedelmesség pedig addig tart, ameddig az állami kérések nem kerülnek szembe Isten elvárásaival. Engedelmes vagyok például, ha az állam azt kéri, fizessem be az adót. De ha azt kérné, hogy az összes pénzemet adjam oda ("csak a javadat akarja..."), akkor ez már jelentősen túlmenne az "adjátok meg a császárnak, ami a császáré" elvén. Ha az állam elvárja, hogy ne háborgassam a polgárokat, ez természetesen összhangban van a hitemmel is, de ha olyasmit akarna, hogy adjam fel a hitemet, akkor bizony nem fogok neki engedelmeskedni. Azt látjuk tehát, hogy az engedelmesség nem parttalan, pontosabban az ilyenkor fellépő engedetlenségem valójában engedelmesség - csak nem az állam, hanem Isten irányába.

Most vékony jég feszül a talpunk alatt azt hiszem. Olyan kérdésekre kellene válaszokat adni, miszerint a katonáskodás, aztán a háborúskodás, nomeg mindaz ami ebből fakad, mennyire kötelessége egy kereszténynek? Engedelmesen bevonuljon és ha kell embert öljön, vagy csak vonuljon be, de ne vállaljon fegyveres szolgálatot, esetleg mindenestül igyekezzen távol maradni? Azt hiszem én most ebbe a témakörbe nem fogok belekezdeni, de röviden azért azt a húrt megpendítem, hogy nem vagyok pacifista - ami természetesen nem jelenti, hogy háborúpárti lennék. Ugyanakkor pont középen sem állok: a szívem kicsit mégis a pacifizmus felé húz és csak nagyon-nagyon indokolt esetben tartom megoldásnak a fegyveres konfliktust. 

Ezen a ponton azonban befejezem, hiszen Miklós felvetéseinek tisztességes megválaszolásához lassan már könyvet kellene írnom. Megköszönöm neki a korrekt hangvételt és a jó érveket, részemről ez a kis vita mindenképpen megtermékenyítő és hasznos volt! Talán jó lenne, ha bizonyos kérdésekben másként látunk is, képesek lennénk így beszélgetni egymással. Férfias üdvözletemet küldöm, kedves Miklós!

2022. július 17., vasárnap

Beavatás - válasz Pocsaji Miklósnak

Nem meglepő módon az előző írásomra reakció is érkezett Pocsaji Miklós, a REform blog egyik szerzője tollából. Megtisztelő számomra, hogy ilyen hosszú választ kaptam Miklóstól, akivel már nem először "futunk össze", hiszen a közelmúltban közös vitánk is volt az Evangelikál Csoport szervezésében.

Tisztességes és magvas gondolatok sorjáznak Miklós írásában (remélem nem gond számára, hogy mostantól nem írom ki a teljes nevét), kicsit túl hosszú is nekem, ezért most nem kívánok mindenre reagálni és ezzel egy soha véget nem érő vitafolyamot elindítani. Írásom kifejezetten a férfiasság témájára fókuszál és az ezzel kapcsolatos gondolataimat szeretném mind Miklóssal, mind az olvasóimmal megosztani, kisebb szakaszokra bontva az átláthatóság és olvashatóság kedvéért. Már előre megjegyzem, hogy vitapartnerem nem indulatból írt, viszont egyfajta szenvedélyesség érződik a sorain, amit én teljesen helyénvalónak vélek - ha az igazságot keressük, nem is lenne helyes szenvtelenül eljárni. Remélem, ő is hasonlóan érti majd az itt következőket és nem veszi sértőnek - ha néhol elragadt a gépszíj az csak azért van, mert az igazság nekem is számít.

Egy kis Bedő-exegézis

Kezdjük természetesen a vitát kirobbantó Bedő-cikknél, amit Miklós jónak és korrektnek tart, sőt egészséges szemléletűnek. Az persze nem teljesen érthető számomra mitől lehet egészségesnek nevezni egy olyan írást, ami tényszerű-számszerű csúsztatásokkal operál, eltúlzottan romantikus és végtelenül egyoldalú képet fest a katonalétről és közvetetten a háborúskodásról, miközben tapintható utálattal beszél a mai fiatal fiúkról, akik iskolázottak és dolgoznak. Nem tudom ezek közül Pocsaji Miklósnak pontosan melyik is az egészségesség biztos jele - de ennek eldöntését az ő ízlésére bízom.

Kezdjük a katonáskodással. "Bedő ezzel nem mondja, hogy a férfiasságnak nem lehetnek más területei is." - állítja Miklós, és szó szerint persze igaza is van, mert ilyesmit tényleg nem lehet olvasni Bedő cikkében. Ám hogyan másként kell értenünk az olyan kijelentéseket, amikor a szerző múltba révedő romantikával utal a régiekre, akik szerint ha valaki nem volt katona, lenézték, nem számított férfinak, "nem adtak hozzá nőt." (Utóbbi kifejezés is megérne egy külön sztorit, de ezt most hagyjuk.) Magam is jól ismerem ezt a fériasság-toposzt, mert minden eddigi munkahelyemen a macsó típusú srácok folyton hangoztatták. Ez röviden úgy szól, "ha nem voltál katona, nem vagy férfiember." Tehát, persze, elméletben talán lehetnek más utak is, de ha Bedő szerint a népi bölcsesség alapján attól számít férfinak a férfi, hogy katona... akkor végső soron ez válik a Nagy Fordító erővé a fiúság és a férfiasság között. Viszont ha így van, akkor minek beszélni más utakról? Nem is érződik az igyekezet, Bedő egy pillanatra sem vet fel még elméletben sem egyetlen más opciót, csak ezt az egyet erősítgeti hamis példákkal. Ehhez még azt is hozzáteszi, hogy a fiúkat valakinek "bele kell erőltetnie" a beavatásba, vagyis a sorkatonaságba, mert amióta világ a világ, maguktól sose mentek bele ilyesmibe. Ebből a képletből aztán meglehetősen világos az üzenet: a katonaviselt férfi az biztosan férfinek nevezhető, és ha ez igaz, akkor akár kényszert is jó dolog alkalmazni ennek érdekében. A Bedő-exegézis igazán nem nehéz műfaj, nem nehéz az üzenetet dekódolni, mert maga a jelenség is elég ismerős.

Természetesen Bedő retorikája elég ravasz ahhoz, hogy azért explicit módon mégsem írja le amit valójában gondol, de lépten-nyomon áthatja egész szövegét az erre való szándék. Van ebben valami mulatságosan ellentmondásos. A tökös, férfias, az ő értékrendje szerinti macsóság mentén pont a kendőzetlen beszéd lett volna elvárható. Egyenesebb lett volna, ha egyszerűen leírja: "a mai fiúk gyenge, nyeszlett idióták, csak a Netflix előtt döglenek, ezért mindenkinek kötelezővé tenném a katonaságot, mert az az igazi beavatás, és mert csak így lesz belőlük férfi!" Számomra nyilvánvaló, hogy Bedő ebben hisz, lépten-nyomon próbálja ezt a bennefoglalt véleményét alátámasztani. Ennek érdekében nem riad vissza még attól sem, hogy hamis számokat hozzon - de azért mégis óvatos, mégsem fogalmaz kerek perec, mert talán maga is érzi ösztönösen, hogy ez az álláspont így ezer sebből vérzik.


Az igazi férfi nem Hollywood-ból érkezik...

Pocsaji Miklós nehezen találja a szavakat, amikor arról kezd gondolkodni, a "férfi az vajon mi?" - és először azon töpreng, hogy az ókorban még a kérdést is hülyeségnek gondolták volna. Sőt, elmebetegség ilyet kérdezni, hiszen akkoriban tiszta és egyértelmű volt mitől férfi a férfi. Őszintén beismerem, nem egészen értem miben szempont itt és most számunkra, hogy idestova több korszaknyival korábban kik mit gondoltak a férfiasságról - mármint azok az ókori férfiak (például a Római Birodalomban), akik a homoszexualitást is teljesen természetes jelenségként értelmezték, sőt a férfiak a fiúk szerelmét adott esetben magasabbrendűnek tartották a nők szerelménél. Persze ezek már nyilván undorító dolgok Pocsaji Miklós számára, amiktől iszonyodik - de akkor az ókori férfikép milyen alapon nem az? Mi alapján szelektál, hogy mi példa és mi nem az az ókori felfogásból? Ha pedig szelektálunk, akkor miért ne szelektáljuk ki azt is, hogy az ókoriak nem foglalkoztak úgy a férfiasság kérdésével, mint tesszük az itt és most manapság?

A gondolatmenet sűrűjébe aztán a Gladiátor című film is megérkezik Miklós tálalásában. Szerinte a film forgatása idején, azaz kereken 2000-ben még lehetett ilyesféle macsós mozit készíteni, fehér, hetero férfiakkal a főbb szerepekben, ma viszont a dekadens és lagymatag világban ilyen már nincs. Ez persze csak mellékszál Miklós írásában, én most mégis megállok egy kicsit itt, mert fontos jelenségek rejlenek a mélyén.

A tény az tény: a Gladiátor a maga módján tényleg remek film, kitűnő alakításokkal, pazar kivitelezésben, és szerintem halhatatlan zenével. Ha jól értem arról szól, hogy egy gonosz és elmebeteg császár megöleti a főszereplő Maximus családját - aki ettől teljesen tönkremegy és élni sem akar többé, kivéve hogy bosszút álljon és meggyilkolja a császárt. Ennek érdekében beáll a cirkuszba és másfél óra értelmetlen gyilkolászás után végül leszúrja a császárt, majd ő is meghal. Nagyjából erről az attitűdről szólt az ókor, érdekes hogy Miklós keresztényként éppen ezt a bosszúfilmet említi példaként, habár gyenge férfiként nem teljesen értem miben és hogyan jó ez az üzenet nekünk, 21. századi elpuhult keresztényeknek. Ahogy azt sem, a bosszúállás pontosan melyik krisztusi erényből következik, hogyan fér el egy keresztény eszköztárában.

Viszont jó hírem van a számára: nem a Gladiátor volt az utolsó macsós, hetero, fehér férfias mozi. A bőséges kínálatból ajánlom Miklós számára a HBO 2010-es "Spartacus: vér és homok" című sorozatát, amelyben mindenki "macsóhiányára" valószínűleg meglesz a gyógyszer, hiszen a címszereplő egy izmos, fényes mellkasú, talpig férfi, aki huszonhárom részen keresztül halomra öli a népeket. De ha megmaradunk a fiatalok jövőjét tönkretevő Netflixnél, olyan igazán férfias mozikat láthatunk, mint a Birmingham Bandája (tömény erőszak és férfias káromkodás), a Vaják (izmos főhős), a Vikings vagy éppen a Company of Heroes (katonák) - ezek mind friss eresztések, és teljesítik Miklós elvárásait, hiszen 2000 után készültek és macsó, fehér, hetero férfiak a címszereplőik. Mindehhez elegendő az "Erőszakos", a "Háború" és a "Kemény" címkéket beállítani a távkapcsolóval, és máris oldalakon keresztül lehet lapozni a kínálatot. Hozzáteszem, a Miklós által emlegetett 300 című eposz is ide tartozik, hiszen bőven a Gladiátor után készült.

Igaz ami igaz: az embernek tele lehet a hócipője azzal, hogy szinte minden filmbe kötelezően beletesznek egy meleg karaktert - ami egyébként engem meglehetősen irritál -, de emiatt miért is nélkülözné a filmipar a fehér, hetero, szexis férfi főhősöket? Hiszen ez egy remekül bevált toposz, még mindig rengetegen zabálják, sok fiú irigykedve erre ácsingózik, nem utolsó sorban milliárdokat fial a mozikasszáknál és a streaming-platformokon egyaránt. Az eszményi férfikép Woody Allen minden tehetsége ellenére is inkább Stallone fénykorára emlékeztet, és naponta táplálja a teljes médiapiac: nagyon is virulens, életképes, fennmaradó jelenség.

Persze nem biztos, hogy jó ötlet a férfiasságot bárhogyan is a kliséfilmek karaktereivel rokonítani. A férfiasság megértését keresztényként vélhetően szerencsésebb a Szentírás felől kezdeni, és nem a Hollywood által éppen felkínált étlapról venni a mintát. Rossz hír azonban Miklósnak és valószínűleg Bedőnek is, hogy a bibliai modell középpontjában egy olyan férfi áll, aki soha nem volt katona, így az ő koordináta-rendszerükben valószínűleg nem sok hitelességre számíthat: Jézus Krisztusnak hívják.


Jézus, a Férfi

Szögezzük le világosan, hogy sem Jézusnak, sem az Újszövetségnek semmi baja nincs a katonáskodással. Miklós írása vége felé érve is bizonygatja ezt, például a kapernaumi százados izgalmas története kapcsán. Teljesen egyetértek vele - de hát ki és hol állította ennek az ellenkezőjét? Mondta volna bárki, hogy nincs szükség a honvédelemre, hogy ne lehessen katonának menni, vagy a katonáskodás minden ízében rossz? 

Természetesen erről szó sincs. Ha valaki katona szeretne lenni, keresztényként is megteheti, sőt nem követ el ezzel semmiféle bűnt vagy hibát. Ez egy szakma, mitöbb talán kijelenthetjük, hogy több is annál: egyfajta sors, elhivatás, lelki alkat is. A probléma azzal van, ha betonbavésett kötelességként, egyedüli férfias útként akarjuk ráerőltetni mindenkire. Ha retorikai fogásokkal és csúsztatott számokkal próbáljuk kifejezni, hogy márpedig az az ideális társadalom, ahol a kipucolt csizmák az ágy alatt lapulnak - minden értelmes férfi szobájában. Ha lenullázunk és megvetően lesajnálunk mindenkit, aki ezt nem így gondolja.

Szóval, Jézusnak nincs baja a katonákkal, de azért mondjuk ki azt is, hogy Ő maga tudatosan került mindenféle komolyabb erőszakot. Igazán egy ízben látjuk ostort ragadni, amikor a templomot megtisztítja a kapzsiságtól (bővölködés-teológia hívei figyelem!), de azért mégsem ez fémjelzi Krisztus karakterét. Hanem az, hogy amikor katonai felkelések vagy forradalmak élére kívánták tenni, sürgősen elment onnan - pedig ezzel sokszor próbálkoztak. Krisztus igazi férfi volt: éspedig azért is, mert miközben erős volt, nem élt az erejével. Pontosabban, olyan dolgokba csatornázta be, melyek révén a gyengék erősekké, a betegek egészségesekké, a bűnösök megváltottakká lettek. Némán tűrte, ha ütötték, és lemondott arról, hogy tizenkét légiónyi angyali sereget kérjen maga mellé, amikor kiszabadulhatott volna. Ez a Jézus kérte a minden bizonnyal macsós Pétert is, hogy tegye vissza a kardját a hüvelyébe, mert ha az erőszak útját választja, akkor ez később bizony a vesztét jelenti majd. 

Így állunk tehát. Jézus az igazi feladvány a tökös-macsós férfiasság iránt rajongók számára, hisz Őt igazán férfiasnak látjuk, de mégsem nevezhetjük macsónak és katonaviseltnek. Jézus mindennel rendelkezik, amitől egy férfi férfi lehet, de semmivel sem, amit ma divatos a macsó-férfiasság tárgykörébe sorolni. Maximus lekaszabolja bosszújában az ellenségét, Jézus meg megbocsát és megfordítja az öldökléstől lihegő Saul útirányát. Tessék eldönteni ki az igazi férfi.


Szent beavatás

Van egy fontos kérdés, amit semmiképpen nem akarok elkerülni, mert jogosnak érződik Pocsaji Miklós kritikájában, illetve Bedő Imre cikkében is. Amiről ők ketten elmélkednek ha jól értem, hogy a mai srácok életéből hiányzik a beavatás, vagyis egy olyan fordulat, katartikus töréspont, ami átformálja a jellemüket, fiúcskákból férfivá emeli őket, anyámasszony katonájából érett személyiséggé.

Maximálisan egyetértek azzal, hogy erre minden fiúnak szüksége van és az egyik igazi probléma tényleg az, hogy beavatás nélküli társadalomban élünk. Én ugyan szeretem a mai srácokat, és nem gondolom, hogy mindegyikükre igaz ez, de tényleg lusták és kényelemesek tudnak lenni és rájuk fér a beavatás élménye. Kérdés azonban, hogy ez a beavatás miért a katonáskodás legyen, amikor keresztényként tudunk egy ennél jobb megoldást is - úgy hívják, hogy megtérés. Nem szoktunk erre így gondolni, de a kereszténység nemhogy nem nélkülözi a beavatást, hanem az egész hitünk erre épül! Mármint ha keresztény hiten nem valamiféle nemzettudatos, politikai, kulturális hablattyot értünk (ahogy a mai hazug politikai retorika szajkózza), hanem a szívből felfakadó, biblikus hitet. A beavatás annak megértésével és elfogadásával indul, hogy az ember ráeszmél: menthetetlenül halott szellemileg, és örökké az lesz testileg is, ha nem bánja meg a bűneit és nem fordul Isten felé. Erre rádöbbenni és ezt megérteni bizony nagyon valós krízisesemény. Nem szeretem a leegyszerűsítéseket, de kicsit olyan ez, mintha az evangélium rákiáltana az emberre: "megtérsz vagy meghalsz - döntsd el!"A felismerést az életrendezés és a megtérés követi, majd a keresztség - és ha mindez mélyről jövően jön, akkor az ember megérzi Isten helyreállító jóságát, a bűnbocsánat felemelő erejét, és a régi életének meghal, egyben feltámad és belekezd egy új életbe. 

Mondjuk ki világosan, hogy ez maga a nagybetűs Beavatás, ami teljes jellemfordulattal, megújult gondolkodással, értékrendváltozással és sokszor bizony az életkörülmények átrendeződésével is együtt jár. Erre nemcsak a fiatal srácoknak, de a fiatal lányoknak is szükségük van. Keresztényként nem azon kellene merengenünk, hogyan legyenek a fiúk macsósak, hanem azon, vajon az egyház miért nem képviseli ennek a Beavatásnak a dinamikáját elég jól ahhoz, hogy az emberek megváltozzanak?


Nem a Honvédség teszi a férfit, hanem...

Befejezésül még egy adalékot szeretnék megemlíteni ahhoz a kificamodott gondolkodáshoz, miszerint "akkor lesz férfi a fiúból, ha katonaviselt". Sajnos ez a felfogás nagyon is illeszkedik a mai szülői gondolkodás tragikomikus légkörébe és folyamatjellegébe. Tapasztalatom szerint a szülők jó része valahogy úgy gondolkodik, hogy elviszi a gyereket az óvodába, azt gondolva, hogy "majd ott foglalkoznak vele". Aztán később "az iskola dolga" tanítani, hiszen ezért van, a gyülekezetnek meg az a dolga, hogy "hitet adjon". Ebbe a sorba tökéletesen passzol azután, hogy a Magyar Honvédség dolga lesz férfit csinálni a fiúból.

Sírni való gondolatmenetet látunk itt. Könyörgöm, ha a gyülekezet csinál hívőt, az óvoda és iskola tanult embert, a katonaság meg férfit a fiúból, akkor mi a fészkes fene dolga van a szülőknek? Csupán biodíszletek egy felnövő gyerek árnyékában? Van olyan épeszű ember, aki komolyan gondolja, hogy kábé félév időtöltés és (ön)szivatás a magyar hadseregben egyenes úton elvezet a férfiléthez? Hát nem a szülők és különösen az édesapák magatartása, nevelő hatása, befolyása, szava inkább az, amin emberi szinten eldől, hogy egy fiúból milyen érett férfi lesz?

Nekem egyértelmű a válasz: egy srácból úgy lesz igazi férfi, ha igazi apja van. Másként fogalmazva, a srác-állapot és a férfilét között a normális apa képezi az átvezető erőt - és nem a Magyar Honvédség. Erre kell aztán megérkeznie az előbb említett Beavatásnak, ami szellemi szinten is rendbe teszi a dolgokat. Talán jó lenne ha az egyház több és nagyobb szerepet szánna az édesapákra ezen a téren, ha többet tanítana arról, mit jelent férfinek lenni, példaképnek lenni egy fiúgyerek számára. Bevallom, ebben nekem is van tanulnivalóm, de szívesen tanulok. Sokkal inkább látom ennek a tudásnak értékét, mintsem a macsóság magasztalását, aminek semmi, de semmi értelme nincs.

2022. július 15., péntek

A 777 blog mélypontja

Ahhoz képest, hogy Magyarországon immár alkotmányos módon kimondták, hogy a házasság egy férfiből és egy nőből áll, még mindig zavaros gondolatok rajzanak a fejekben arról, mit jelent férfinek lenni. Bedő Imre szerint azt, ha valaki katona és a csizmája ki van fényesítve az ágya alatt - mert ha kell, hát azonnal lelkesen megy a háborúba meghalni. Öveket becsatolni, a 777 blog eddigi mélypontja következik.

Legyünk őszinték, a Crimson Tide (magyarul "Az utolsó esély") nem számít minden idők egyik legjobb akciófilmjének, de volt benne egy fontos mondat, ami egy korrektül felépített jelenet csúcspontján hangzott el. A film egy atomtengeralattjárón játszódik, amely ráadásul egy pattanásig feszült katonai-politikai helyzetben magára maradt, így a Gene Hackman-Denzel Washington alakította kettős kezében van a klasszikus döntés: indítsanak-e a hajó fedélzetéről nukleáris csapást egy egyre erősebb diktátor megfékezése kedvéért? Nos, ebben a szituációban egy jó kedélyű asztali csevej során felmerül az a filozófiai kérdés, hogy ki is a valódi ellenség, akit porig kell rombolni? A háborúpárti Hackman, aki alig várja hogy agresszív katonai támadást indíthasson, gúnyosan megadja szót Washingtonnak, aki a rá irányuló figyelemben röviden csak ennyit mond:

"Szerény meglátásom szerint egy nukleáris világban az igazi háborús ellenség a háború maga."

Ez bizony lényeges mondat. Nem vagyok az eltúlzott pacifizmus oldalán, ahogy lassan ötvenhez közeledve a katonáskodás lehetősége sem igazán kerülget. Nyilvánvaló azonban, ha a családom életére törnének, ha életveszélybe kerülnénk, ha Isten ne adja kitörne valamiféle háború, akkor mindent elkövetnék, ami lehetőségként felmerülhetne a védekezés tekintetében. Igen, talán még az is belefér ilyenkor, hogy az ember megtanul fegyverekkel bánni, önvédelmi technikákat elsajátítani vagy olyan ismeretekre szert tenni, melyek a hadi állapotok miatt szükségesek. Egyetértek azzal, hogy háborús helyzetben tegyük meg a tőlünk telhetőt, de azért ugye tudjuk közben, hogy a háború maga az ellenség? Hogy más embereket bántani, erőszakot elkövetni, öldökölni az rossz? Ugye közben azért ezt nem felejtjük el?

Nos, Bedő biztos nem felejti, hiszen ez láthatóan eszébe sem jutott - merthogy nem tud két dolog között különbséget tenni. Más ugyanis háborús kényszerhelyzetben muszájból elboldogulni, fogcsikorgatva tenni a kötelezőt, megcsinálni szörnyű dolgokat, és megint más rajongani az ilyen kényszerhelyzetekért. Bedő hihetetlenül ostoba írása pedig tisztán és világosan utóbbiról szól. Süt belőle az az eltorzult romantika, hogy milyen szép és macsós dolog is katonának lenni, no meg itt van egy háború a szomszédban - és ha megtámadnak minket, ugyan megvédeni nem tudjuk magunkat, de azért "labdába rúghatunk" ha itt minden férfi beavatott lesz. Bedő láthatóan lubickol a háborúban, élvezi hogy most odakiabálhat a 777blog szerkesztői kegyének köszönhetően a magyar keresztény fiúknak, hogy gyenge senkik, ha nem mennek katonának. Mélyen lenézi és megveti a fiatal srácokat, hiszen ők csak a Netflix előtt döglenek és szórakoznak ahelyett, hogy átesnének a hadsereg beavatásán és végre igazi férfiak lennének belőlük.

"Gondoljunk bele, ma a semmirekellő, tényleg semmiben meg nem próbált, az iskolákat kijáró, a munkahelyükre bejáró, egyébként meg nagyon prímán Netflixet nézni tudó fiúk gondolják azt, hogy ők a teremtés koronái.  Valójában nem tud parancsolni az, aki nem tud engedelmeskedni." - írja Bedő kendőzetlen undorral, becsmérelve az iskolázottságot és a munkát, no meg azt a beteg gondolatot is felvetve, hogy az igazi férfinak parancsolnia kell tudni, hiszen az olyan férfias.

Az egy dolog, hogy fel sem merül Bedőben: a férfiasság esetleg nemcsak a katonáskodás révén elérhető állapot. Hogy talán igazi férfi abból is lehet, aki az eszét használja, és nem a fegyverét. Esetleg éleslátással, bölcsességgel, műveltséggel rendelkezik. Aki jeleskedik a tudományokban, évtizedes kitartó tanulás áll a háta mögött, csúcsra jut egy szakmában, helytáll a gyereknevelésben, hűséges a családjához. Hogy az igazi férfiasságot nem az izmok méretében és az értelmetlen, primitív, felesleges háborúsdiban kell mérni, hanem a kreativitásban, az építésben, az erkölcsi tartásban.

A legrosszabb azonban, hogy Bedő valószínűleg a háborúskodásról is olyan romantikus képzeteket ápol, mint a katonáskodásról, hiszen a kettő szervesen összetartozik. Nehéz másra gondolni, ugyanis ha szerinte se tudjuk megvédeni magunkat, akkor ugyan mi a csodáért haljanak meg az elkényeztetett fiatalok? Míg a Netflixet szidja, Bedőnek a háború a jelek szerint valamiféle lövöldözős játék lehet, amolyan Fortnite élőben, macsós móka az igazi férfiaknak. Nem azt látja a háborúban, hogy fiatal srácok beleit ontják, letépik a karjukat, ízekre szaggatják őket, bestiálisan kivégzik a harctéren - mert  egy Putyin nevű őrült a száz méter hosszú íróasztala mögül egyszerűen így döntött. Neki a lövöldözés, sárbancsúszás, parancsteljesítés a hősiesség netovábbja, vadregényes kaland és bajtársiasság, de egy szót sem szól arról, hogy tömegével halnak meg közben olyan fiatalemberek, akik közül tudósok, művészek, vezetők emelkedhettek volna ki - talán pont olyanok, akik nem a világ rombolásában, hanem felépítésében érdekeltek.

És akkor essen szó a konkrét csúsztatásokról is. Bedő szerint a magyar hadsereg létszáma 18.000 fő, míg a szerb oldalon 500.000(!) azonnal kész, kiképzett, acélos katona van a szomszédban. Nem tudom ezek a számok honnan jöttek, de ha bárki utánajár, akkor a Magyar Honvédség oldalán a 2019-es hivatalos adatok szerint 37.650 fő volt a sereg létszáma (a tartalékosok nélkül). Csak összehasonlításképpen, Horvátországban ugyanez a szám 20.800 fő, Finnországban 32.058 fő, Szlovákiában 19.300 fő, Svájcban 42.169 fő, Ausztriában 34.600 fő. Szerbiáról nem találtam adatot, de kötve hiszem, hogy elnézve ezeket a számokat, félmillió szerb állampolgár azonnal fegyverbe fogható lenne az első füttyszóra... s ha mégis, miért pont őket kellene kiindulópontnak tartani a megismert átlagos számok tükrében?

Az igazán szomorú és lehangoló azonban az, hogy Bedő írását egy olyan keresztény portál - jelesül a 777 blog - közölte, amely elvileg annak a Mesternek a nyomában jár, aki az ellenség szeretetét tette meg erkölcsi tanítása egyik ékkövének. Vérlázító, felháborító, elfogadhatatlan húzás egy keresztény oldal szerkesztőitől idáig lealacsonyodni, akiknek ezúton is üzenem: a férfias az lett volna, ha határozottan elutasítják ezt az egyébként bújtatott politikai propagandát is tartalmazó írást. Így csak annyi marad számukra, hogy a széles publikum előtt szégyellhetik magukat, amire alaposan rászolgáltak.

2022. július 11., hétfő

Éva rehabilitációja?

A forradalmiság nem hülyeség, és ez bizony megfordítva is igaz: a hülyeség még nem forradalmiság. Márpedig a teremtéstörténet Éváját egyfajta forradalmi módon értelmező progresszív teológia - most éppen Bonifert G. Rita tolmácsolásában - pont utóbbit csinálja: eszményképet akar építeni az ősbűn egyik felelőséből. Na ne már!

Minden vitán felül álló kijelenteni, hogy maga a Biblia egy alapvetően patriarchális, mondhatni férfiakra optimalizált környezetben született. Nyilvánvalóan következik ebből, hogy ezt a tényt a szöveg is magán viseli. De éppen ezért tűnik fel még jobban, amikor mégsem ez történik. Amikor olyan történeteket olvashatunk a Szentírásban, ahol a nőket felemelik, különösen is megbecsülik, vagy éppen egy másfajta gondolkodásmód alapjait rakják le, melyek az ókori viszonyokat messze meghaladják és egyfajta esélyegyenlőség kibontakozását készítik elő. Kétségkívül a legjobb példa erre az, ahogyan Jézus bánt a nőkkel, saját kora felfogását messze meghaladva.

Egyszóval és röviden, én tényleg igyekszem megérteni a feminista teológiát abban a tekintetben, hogy az egyházban amúgy is túlsúlyban lévő nők jogaiért lobbizik. Igaz, ami igaz, a Bibliában a legtöbb eszménykép nem női, a hősök inkább a férfiak közül kerülnek ki. Csupán két-három kivétel akad, és sokak szerint egyébként pont ez a "bibliai nőhiány" vezethetett a katolikus teológiában Mária szerepének túlértékeléséhez is, akivel egyfajta egyensúlyteremtési próbálkozás történt a teológiai hangsúlyok tekintetében.

Legyünk tehát empatikusak a kedves hölgyekkel, de azért nem olyan áron, hogy már a feketét is fehérnek, a rosszat is jónak mondjuk. Mert akármilyen kevés a bibliai hősnő, Évából azért nem lesz az. Bonifert G. Rita azonban ezt is megpróbálta megoldani írásában. Szerinte Éva "egy idő után túl szűkösnek érezte a paradicsomi létet", aztán egy "végzetes lépéssel maga mögött hagyta az Édenkertet." Bonifert szóhasználata valami olyan helyzetet fest elénk, mint amikor egy szobafogságban lévő kamasz csajszi megunja a bezártságot, vesz egy nagy levegőt, aztán kimászik a szobája ablakán - amolyan csibészes, bátor, extravagáns tettként. Éva belefáradt az Édenkertbe, az isteni szobafogságba, tehát úgy határozott, inkább távozik.

Tudom, ez egy gonoszkodó kérdés, de tényleg érdekel, vajon Bonifert olvasta-e egyáltalán a bibliai történetet? Valóban nem tűnt fel neki, hogy Éva nem önként távozott, hanem Isten kiűzte az első emberpárt a paradicsomból? Vagy arra gondol, hogy Éva azért követte el az ősbűnt, mert tudta hogy akkor végre Isten kiengedi az Édenkert szörnyű, elviselhetetlen légköréből - és inkább feladta a házasságát, a boldogulását, az istenkapcsolatát, az életét? A gondolatmenet persze mindenképpen sántít.

Mintha ez a teljesen visszájára fordított ostobaság nem lenne elég, Bonifert felteszi azt a bizonyos pontot az i-re a következő eszmefuttatásával:

"Éva bűnt hordozó alakját leporolva és újfajta kíváncsisággal szemlélve egyszer csak előttünk áll egy nő, akinek karakterét nem csiszolta le a férfidominálta rendszer és aki radikálisan követi a saját belső hangját olyan döntések meghozatalában, amelyek visszafordíthatatlan következményekkel járnak nemcsak a maga, de az utána következő generációk számára is. Ő vállalja ennek a felelősségét és nem hátrál meg, nem riasztja el a tett súlya."

Szinte döbbenetes, hogy Bonifert hogyan képes így kitekerni a bibliai sztorit és egy girl-power hősnőt faragni Évából, aki heroikusan követi a saját belső hangját, és bátran vállalja a felelősséget a tetteiért. Tökéletes példája ez a megvadult eiszegézisnek, a feminizmus szövegbe csepegtetésének. Éva itt már nem egy lázadó, aki inkább a Sátánra hallgat Isten helyett, és befolyásolható, eltéríthető, félrefordítható jellem (akárcsak Ádám), hanem egy önálló, saját jogaiért kiálló, feminista amazon, mint valami olcsó képregényben.

"Számomra pedig Éva az, akiből lelkierőt meríthetek és aki megmutatja, hogy hogyan lehet nőként máshogyan létezni úgy, hogy nem engedek az elnyomó hangoknak, hanem a saját utamat járom." - idézi Josephine Teske evangélikus lelkésznő szavait Bonifert, akinek persze most nem tudom feltenni a kérdést, vajon a bibliai Éva esetében milyen "elnyomó hanggal" szemben volt engedetlen az első asszony?

Egy gondolat erejéig visszatérek a bevezetésben leírtakra, miszerint a hülyeség még nem forradalmiság. Jómagam izgalmasnak tartom, hogy a Biblia exegézisét sokféleképpen lehet művelni, abszolút annak a pártján állok, hogy nem bűn a fantáziánkat, a kreativitásunkat használni az olvasás során. Nyugodtan elképzelhetjük hogyan történhetett egy-egy sztori, hogyan reagálhattak a jelenlévők, megkísérelhetjük önmagunkat belehelyezni a szereplők pozíciójába. De itt már nem erről van szó. Amit a feminista teológia művel, hogy beszorozza mínusz eggyel a bibliai narratívát, így annak tökéletes negatívját kapja. Ha így megyünk tovább, akkor végül Iskariótes Júdásból lesz a leginkább követendő példakép, míg maga Jézus lecsúszik majd a vállalhatatlan bibliai karakterek közé. Szép dolog kiállni a nők jogaiért az egyházban, abszolút van is létjogosultsága, de beteg szemléletmódokkal nem lehet ezt egészségesen művelni. 

2022. július 8., péntek

Cukik vagyunk!

Blogom rendszeres olvasóit valószínűleg nem lepi meg, hogy van valami permanens feszültség köztem és az Evangelikál Csoport között, mely néha az itt megjelenő írásokban is lecsapódik. Ugyanakkor elárulom, hogy a színfalak mögött szoktam beszélgetni Márkus Tamás Andrással (a csoport vezetőjével), és a jóízű viták mellett néha még azt a természetfeletti csodát is képesek vagyunk közösen átélni, hogy egyetértünk valamiben. Így van ez például most is.

Szóval, Tamással beszéltem a minap, akiről az volt a benyomásom, most éppen megint kifáradt a kultúrkereszténységtől. De ez talán nem is pontos megfogalmazás, mert ami az igazi fáradtságot okozza, az nem a kultúra a kereszténységben, hanem inkább az egyes felekezetek semmilyensége. A középutas nihil, a végtelenül unalmas szürkeség, ami valahogy áthatja az egész egyházat. Egyetértek Tamással, nagyon is így van, hidegnek vagy hévnek kellene lennünk, miközben langyos vízbe lóg a lábunk. Gondolom ez most így még megfoghatatlan és érthetetlen az olvasónak, ezért próbálok kicsit konkrétabb lenni - azt remélve, hogy rokon lelkekre találok az itt leírtak kapcsán.

Ha az ember végignéz az egyes felekezeteken, akkor amellett, hogy számos különbséget fog tapasztalni, mintha mégis lenne az egész egyháznak valamiféle közös karaktere vagy hangvétele. Ezt a karaktert leginkább úgy jellemezhetnénk, hogy a "szeressük egymást gyerekek" és a "fontos, hogy meg ne bántsuk egymást" köré szerveződik. Rendezvényeket, nyári táborokat, (gyerek)alkalmakat szervezünk, ahol egymással összemosolyogva beszélgetünk arról, milyen fontos, hogy békesség legyen - közben meg van egy kis kóla meg vaníliás karika hozzá az asztalon. Aranyosak, vagy inkább egyenesen "cukik" ezek az összeölelkezős rendezvények, simogatják a lelkünket, ami persze nem rossz... de valahogy mégis olyan az egész, mintha altatásban tartanának a gyülekezeteket, mert mindenki sértődékeny, megbántódik, félti önmagát, nem akar vitatkozni, nem szeretne igazán belebocsájtkozni húzósabb kérdésekbe. Vagy ahogy Tamás remekül megfogalmazta, a dolgok nincsenek az élükre állítva, soha, semmi pezsgésre okot adó nem történik - mintha a kisebb-nagyobb egyházak abban lennének érdekeltek, hogy saját magukat ebben a szürke mozdulatlanságban tartsák.

Ez a középutasság egyébként szinte minden szegmensben jelen van. A hazai keresztény kiadók elsöprő többsége nem akar és valószínűleg nem is mer "bevállalósabb" könyveket megjelentetni (mindenhol az önmenedzselő-pszichológiai irodalom hasít), a szószékekről sem igazán hangzanak el kihívást jelentő igehirdetések, mindehhez pedig a dicsőítő mozgalom "Isten őrülten szeret téged!" stílusú szappanos-popzenés taktusai adják a talpalávalót. (Erről a jelenségről hamarosan külön is szeretnék írni, mert annyira bosszant!)

Nos, mindez a "cukihit" egy idő után borzasztó idegesítő azok számára, akik valamiféle kemény eledel után ácsingóznak, és belefáradtak már egymás ölelgetésébe. Mielőtt valaki félreérti: nem a balhét keressük (én biztosan, de szerintem Márkus Tamás sem), hanem azt, hogy érezzük, súlya és tétje van a dolgoknak a hitünkben, és jóval többről szól, minthogy vasárnap elmegyünk a templomba megropogtatni egymás vállát és két puszit adni a kapuban a lelkésznek. Nem egymás torkának akarunk esni, de igenis szeretnénk megvitatni dolgokat, érezni bizonyos kérdések peremeit, sarkos részeit, tétjét. Ahogy mondtam, én és Márkus Tamás sok dologban nem értünk egyet, de abban biztosan egyetértünk: ez még mindig jobb, mintha csak úgy csendben léteznénk egymás mellett.

Ehhez kapcsolódik az az erősödő jelenség, ha mégis valós tartalmakra és gondolkodtató felvetésekre vágyunk, akkor manapság már a nem hívő vagy legalábbis a maga módján a vallás iránt érdeklődő, sokszor akár agnosztikus vagy ateista embereket olvasunk, nézünk, hallgatunk. Ott tartunk, hogy Puzsér Róbert néhol harsány, de legalább szókimondó gondolatömlenye a hitről nagyobb katarzist okoz nekünk, mint a legtöbb keresztény prédikáció. Miközben az egyházak honlapján harangtornyok felavatásáról és szentelt vízzel való meghintéséről cikkeznek, Jordan Peterson a Bibliáról tart mélyenszántó előadásokat. Amíg az egyházi lapokban jámboran írnak róla, hogy Sári néni parádés csipketerítőt varrt a baptista gyülekezet orgonájának tetejére, addig az ateista Szalai Miklós keresztény konferencián ad elő Swinburne istenérveiről vagy éppen markáns kérdéseket taglaló apologetikai könyvet fordít magyar nyelvre. Bizony azon kapom magam, hogy a hitétől elforduló és agnosztikus Bart Ehrman könyvét csak úgy pörgetem a kezemben és élvezettel veszem a benne felkínált kihívásokat - miközben egyre-másra jelennek meg keresztény kötetek arról hogyan tudom jobban szeretni és menedzselni magamat.

Ide jutottunk: a középre pozicionált szentséges semmi helyett igazi témákért, melyek a hitünkkel kapcsolatosak, az egyházon kívül kell nyújtózkodni. Olyan forrásokhoz, szerzőkhöz, emberekhez fordulunk, akik nem is keresztények, ám ők legalább bennünket érintő kérdéseket vitatnak meg. Vagy mondjuk úgy: míg belül cukik vagyunk, közben odakint már a kövek kiáltanak.

2022. július 4., hétfő

Jóban a rossz vagy rosszban a jó

Nem először látok ilyet: amikor egy csupaszív ember szeretetteljes, erkölcsös, emberbarát és nagyon is keresztényi kezdeményezése köré egyre csak gyűlnek és gyűlnek az emberek, a pénz, az erőforrások. Végül a kicsiben indult szervezet olyan nagyra dagad, hogy az így megnőtt rendszerbe már csak statisztikai alapon is beteszi a lábát valamiféle gonosz, ami aztán az egészet megbillenti. Ezt látjuk most Böjte Csaba esetében - de az már korántsem mindegy, hogy miatta vagy vele történt, ami történt...

Az alapoknál nem kell hosszasan időzni, hiszen minden átlagosan tájékozott ember ismeri a ferences szerzetes Böjte Csaba munkásságának vonásait - vagyis azt a gyermekmentő tevékenységet, amit a Dévai Szent Ferenc Alapítvány a sanyarú sorsú gyermekek felkarolása érdekében végez. Tőmondatban: majdnem háromezer rászoruló gyermeken segítenek és több száz másikon nevelőszülők segítségével. A sajtóból nyilván értesült a kedves olvasó, hogy most Böjte Csaba szervezete került súlyos botrányba. Kiderült, hogy a szervezet egyik nevelője tíz éven keresztül akadálytalanul bántalmazott gyermekeket az alapítvány két Hargita megyei benntlakó otthonában. Az elkövető 30 évet kapott, ám sokan érthető módon Böjte Csaba felelősségét vagy éppen felelőtlenségét is felvetik. Persze teljes joggal, hiszen végső soron az ő neve és személye fémjelzi az egész szervezet működését. (Aki saját bevallása szerint hat évvel ezelőtt maga is hallott "rossz dolgokat" az egyik nevelőjéről, ami miatt hatósági segítséget is kért.)

Néha az az ember benyomása, mintha valamiféle törvényszerűség törne utat magának a mai világban, valami olyasféle törvény, hogy egy tiszta és őszinte alapon elindult kezdeményezést előbb-utóbb be kell mocskolnia egy efféle történetnek, amit aztán mindenki általában túldimenzionáltan kezel és azonnal a vezetők fejét követeli miatta. Mintha lenne valamilyen sorsszerűség a háttérben, ami miatt a legnemesebb, legkeresztényibbnek kinéző szervezetek szekrényéből is kidől egy-egy csontváz, csak ki kell várni ennek az idejét. Amikor pedig kidől ez a bizonyos csontváz, pillanatok alatt előkerülnek az általam csak "huhogóknak" nevezett emberek, és azonnal kárörvendően csapkodni kezdenek, az egész egyházat, szervezetet, talán magát a Jóistent is hibáztatva, előszedve minden mocskot a középkori inkvizíciótól a pedofil papokig.

Én most nem vagyok abban a helyzetben és nincs is szükség arra, hogy erkölcsi igazságot szolgáltassak, csupán szeretném megérteni miért szinte törvényszerűek ezek a jelenségek. Miért van az, hogy ha egy szervezet meghízik, nagyon reflektorfénybe kerül, nagy apparátust működtet, szinte potenciálisan megérik egy jó nagy botrányra?

Nem ismerem Böjte Csabát személyesen, nem tudom rá mennyire igaz, amit most írok. De tapasztalatom szerint a dolgok azért hajlamosak sok esetben rossz irányba fordulni, mert egy nagy szervezet vezetéséhez teljesen más szemléletmód kell, mint egy kicsiéhez. Sokszor láttam már, hogy kedvesen naiv emberek, akik valóban tele vannak szeretettel, alulról szerveződő, mozgalmi alapon nekifognak valami nagyszerű dolog felépítéséhez. Ilyenkor, csíraállapotban az új projekt még könnyedén összefogható, elég hozzá a lelkesedés is. Aztán ahogy nő a dolog népszerűsége, egyre több figyelem fordul felé, egyre többen csatlakoznak hozzá és az egész végül szervezetileg is alaposan felduzzad - nos, ezt a mozgást nem követi olyan szemléletváltás, ami már nem állhat puszta lelkesedésből, nem szerveződhet tisztán mozgalmi alapon, hanem teljesen más, stratégikusabb, szisztematikusabb, hogy úgy mondjam "menedzserszemléletűbb" látást igényelne. Mivel ez nincs meg, így a meghízott szervezet a működésében tele lesz lukakkal, repedésekkel, támadási pontokkal. Csak idő kérdése, a katasztrófa mikor fog bekövetkezni.

Egyszerűbben fogalmazok: szerintem kemény botrányok nem feltétlenül ott ütik fel a fejüket, ahol a vezetők elcsúsznak valami szörnyű erkölcstelenségen, hanem ott, ahol a vezetői képességek nem követik le a szervezeti mozgásokat. Klassz dolog például cirkálni egy kombi Trabanttal a falu széli szántásban, de ha a Hungaroringre benevezel a Formula-1-be, a teljesen más autóhoz más képességek és más szemlélet kell - amennyiben a tempót tartani akarod. 

Megismétlem: nem ismerem személyesen Böjte Csabát, lehet hogy rá egyáltalán nem igaz az előző két bekezdés. De nekem mindig az volt vele kapcsolatban a benyomásom, hogy a szó legjobb értelmében egyszerű ember, aki egyszerű eszközökkel és egyszerűen csak segíteni akar a szerencsétlen gyerekeken. Ismerem az ilyen típusú személyiségeket, teljesen rá tudok hangolódni a hullámhosszukra: az adminisztráció, a szervezetfejlesztés, a pénzügyi kérdések csak púpok a hátukra, ők a tényleges feladatokra akarnak koncentrálni, minden egyéb csak kolonc számukra. Valahol egyébként én is ilyen vagyok. Tanárként a tanítás a fontos számomra, az a szívügyem, közben meg evickélek a rengeteg adminisztratív, szervezői, oktatáspolitikai vizeken, mert ez is hozzátartozik a munkámhoz.

Ránézek Böjte Csabára és sehogy sem látom a vonásaiban, hogy ő ezt akarta volna: gyerekbántalmazást tíz éven keresztül az általa felépített szervezet falai között. De azt sem látom Böjte Csabában, hogy keménykezű menedzser lenne, aki stratégikusan átlát egy nagyobb intézményt. Mindez ahhoz a konklúzióhoz vezet engem, hogy bár lehet őt bűnösnek nevezni - hiszen végső soron ő a felelős azért mi zajlik a saját szervezetében -, de ez a bűnössége valószínűleg csak közvetett. Nem egy velejéig romlott és korrupt kezdeményezés feje, hanem még az is lehet, hogy a nagyra nőtt szervezetének útvesztőiben az egyik szemétláda alkalmazottja áldozata. Ez azonban nem teszi az erőfeszítéseit hiábavalóvá. Nem mindegy, hogy egy rossz alapon álló szervezetben történik valami jó, vagy egy jó alapokra épített szervezetben történik valami rossz. Én egyelőre az utóbbit látom valószínűbbnek és azt hiszem most ennek a fényében értékelem a sajtóhíreket.