2019. május 20., hétfő

Történéshiány

Ha végigpörgetem a Facebook üzenőfalamat, ha megnézem a reklámként kapott e-maileket, ha látom a keresztény blogok és portálok színes tartalmát, akkor az a benyomásom támad, hogy az egyházban óriási élet zajlik. Emberek jönnek-mennek, írnak és beszélnek, rendezvényeket szerveznek, könyveket és magazinokat adnak ki, együtt énekelnek, gondolkodnak, imádkoznak - az egész összkép azt mutatja, mintha minden tele lenne élettel. Mintha.

Ha már az összképről beszéltem, megkérem az olvasót, hogy figyelmesen nézze meg a fenti képet, mely a vietnámi háború idején készült, és nem mellesleg a világ leghíresebb (sajtó)fotóinak egyike! Mi az, amit látunk? Azt látjuk, hogy egy katona éppen kivégez egy ártatlan civilt. Egy olyan embert, akinek úgy tűnik, hátra van kötve a keze, tehát esélye sincs arra, hogy megvédje magát. Ráadásul egy fiatalemberről van szó, aki még élhetne, tervezhetne, létrehozhatna dolgokat, családot alapíthatna. De a háború gonoszsága, a katonai brutalitás megfosztja őt ettől a lehetőségtől.

Nos, ez látszik a képen, és ezt látták az amerikai újságolvasók is, pedig az értelmezés így hamis. A képet 1968-ban készítette egy Eddie Adams nevű fotós, amiért egyébként Pulitzer-díjat kapott. Talán ő sem gondolta volna, hogy ez a kép sokban hozzájárul majd ahhoz, hogy az amerikai közvélemény álláspontja gyökeresen megváltozzon a vietnámi háborúról. A fotón azonban nem látszik a háttér, ami nélkül alaposan félreérthető. A civil ruhás fiatal srác ugyanis egyáltalán nem ártatlan: egy bosszúálló század parancsnoka volt, aki kegyetlenséggel kivégeztetett több tucat ártatlan és fegyvertelen civilt -  amiért végül elfogták és őt magát is kivégezték. A kép hátteréről azonban az amerikai újságolvasók semmit sem tudtak. A kivégzést végrehajtó rendőrtiszt ikonikus gazember volt az ő szemükben, akinek az egész élete tönkrement emiatt. Bárhova ment, mindenhol felismerték. Volt olyan kórház, ami a fénykép miatt megtagadta a kezelését, Amerikában pedig kampányoltak a kitoloncolása mellett. Később sikerült egy pizzázót nyitnia valamerre, csendes életet élt, de végül ott is felfedték a kilétét, ezért az egész vállalkozása csődbe ment.

A fotós Eddie Adamsot egész életében bántotta, hogy Pulitzer-díjas képe tönkretette ennek az embernek az életét. A rendőrtiszt halála után ezt mondta:
A tábornok megölte a Vietkongot, én pedig megöltem a tábornokot a fényképezőgépemmel.
Azért szedtem most elő ezt a régi históriát, mert úgy gondolom, hogy a látott képeket is meg kell tanulni olvasni. Ezt szó szerint is értem (a jó fotókat nemcsak nézik, de értelmezik is a nézők), meg persze átvitt értelemben is. 

Ahogy a bevezetésben említettem, az egyházról az lehet az egyik kép, hogy nagy jövés-menés, forgalom, rendezvénydömping, egyszóval élet zajlik benne. Ez persze valahol így is van. De amit az egyház kínálni akar, amiről prédikál, amit hirdet, egyszóval a "portéka", amit bemutat, sokkal több kellene legyen a nyüzsgésnél. A napokban mondtam egy ismerősömnek, hogy végül is az a fő problémám a mai kereszténységgel, hogy úgy igazán nem történik benne semmi sem. A véleményem butaságnak tűnhet, hiszen válaszként rámutathatunk a számos szerveződő konferenciára, alkalomra, koncertre, fesztiválra, eseményre, melyek főleg nyáron, szinte dömpingszerűen követik egymást. Miért vetemedek akkor olyan kijelentésre, hogy nem történik semmi?

Egyszerű. Én ezeket nem hívom történésnek, mármint ahhoz képest, amire szükség volna, és főként ahhoz képest, amiről beszélünk. Nekem a történés fogalma azt jelenti, hogy az emberek élete gyökeresen és végérvényesen megváltozik az evangélium hatására. Az nem történés, hogy elmegyünk énekelni egy jót. Az nem történés, hogy meghallgatunk egy híres külföldi embert, ahogy prédikál és jól megtapsoljuk. Az nem történés, hogy a fájós hátú Mari néni "kicsit jobban érzi magát", miután imádkoztak érte. Márpedig sok keresztény a környezetemben mintha éppen ezekre összpontosítana, ezekre gondolna, amikor úgy fogalmaz, hogy "fantasztikus dolgok történtek". Mintha ezekkel megelégedne, ezekben keresné az istenit, a nagyobbat, a jobbat, az előrevivőt. Ha "jól beszélt a pap", vagy "nagyon jól játszottak a zenészek", az már nekik történés, azért már megérte elmenni, ott lenni, részt venni és a perselybe dobni.

Bocsánat, de ezek a dolgok tökéletesen működnek Isten nélkül is! Nem kellenek hozzájuk sem angyalok, sem démonok.

Lássuk ezt tisztán: a jó zenéhez jó zenészek kellenek. A jó prédikációhoz egy igazán hívő, tehetséges szónok. A jó keresztény könyvhöz egy jól író szerző. Egy konferencia létrehozásához, egy jó prédikáció elmondásához, sőt akár egy közösség életének megszervezéséhez emberi tehetség szükségeltetik - több vagy kevesebb. Ha ez megvan, akkor a dolog komoly eséllyel működni is fog. Ha nem így lenne, akkor a nem hívők nem tudnának jó rendezvényeket csinálni, nem értenének a retorikához, a zenéhez, és nem létezne más típusú közösség, csak a gyülekezet. Ezek a dolgok tehát olajozottan pöröghetnek a természetfeletti bevonása nélkül is!

Persze ezzel nem vitatom el az emberi tehetség által létrehozott dolgok szükségességét. Sőt, mindezek fontos és nélkülözhetetlen keretek, de amikor én azt mondom, hogy hiányzik a történés, akkor a kereteket megtöltő természetfeletti tartalomra utalok. Nos, az nem nagyon van: erről beszélünk, de attól még nem lesz jelen. Vannak, akik szebb és szórakoztatóbb, megragadóbb kereteket építenek, hangosabb és modernebb zenét produkálnak, a szavakat jól forgató prédikátort küldenek színpadra, míg mások kevésbé tehetségesek ezekben. S miközben egyébként díjazom, amikor tehetséges emberek kiválóan teszik a dolgukat, még náluk sem látom azt az átütő szellemi tartalmat, amiért ezeket a kereteket egyáltalán megépítettük.

A kép tehát olyan, mint amiről a bejegyzés elején írtam. Mutat valamit, és ezt a valamit nagyon könnyű úgy magyarázni, hogy éppen az ellenkezőjét hozzuk ki belőle, mint ami a valóságban bennünket jellemez. A kép nyüzsgést és pörgést ábrázol, mi pedig ehhez automatikusan hozzátesszük a mély tartalmat, a spirituális szubsztanciát, a természetfeletti jelenlétet, vagyis a történés valóságát is. Ám a helyzet az, hogy krónikus történéshiányban szenvedünk. A pörgés az egyhelyben toporgást leplezi. És erre az állapotra egyelőre nem találjuk a gyógyszert. Ez van tehát a színes kép mélyén, ami el kellene gondolkoztasson bennünket!

2019. május 16., csütörtök

A történetietlenség takarója...

Noha pontot tettem a blog egyik, kényes téma köré épült sorozatának végére, az olvasónak mégis tudnia kell, hogy az ószövetségi erőszak kérdése tipikusan olyan, amit valószínűleg sosem fogunk megnyugtatóan lezárni. A napokban egy dolgozatot olvasva merült fel bennem egy gondolat, mely abból az egyes teológusok által képviselt nézetből indul ki, hogy a valóságban sosem történtek meg például a Józsué könyvében leírt vérengzések...

Ezt mondja sok más teológus mellett John Goldingay (ld. képen) is ószövetségi teológiájában, amit persze képtelen lennék teljes terjedelmében itt ismertetni. Goldingay néhány érve a bibliai szöveg paradoxnak vagy legalábbis furcsának tűnő mondataira épül. Így például a 4Mózesben azt olvassuk, hogy Izrael harcot kezdett Midján ellen és "megöltek minden férfit" (4Móz 31,7). Ám az időrendben elvileg ezután következő Bírák könyve már arról beszél, hogy Isten a saját népét "Midján kezébe adta", mégpedig hét esztendőre (Bír 6,1). Nyilván adódik a kérdés, ha minden férfit kivégzett Izrael,  és nem feltételezzük hogy a hátrahagyott asszonyok rohamozták meg őket, akkor a letelepedés után hogyan jöhetett támadás a midjánitáktól? Kicsit hasonló ehhez, amikor Mózes ötödik könyvében Mózes parancsokat ad Izraelnek, melyeket az Ígéret Földje elfoglalása után kell teljesíteniük. A parancsok értelmében az ott lakó népeket mindenestül ki kell irtaniuk, és tilos házasságot kötniük az  idegenek asszonyaival. De ha az első kérést Izrael teljesíti, akkor mi szükség van a másodikra? Ha mindenestül kiirtották a népeket, akkor logikus, hogy nem állhat fent a veszélye annak, hogy házasságot akarjanak kötni velük.

Goldingay az ezekhez hasonló "anomáliák" hatására arra a következtetésre jutott, hogy a herem (amiről bővebben olvashatsz ebben a bejegyzésemben) a valóságban sosem történt meg. A bibliai szöveg és a történelem külön utakon jár, a herem "szent háborújának" pedig nem történeti, hanem teológiai súlya van. Józsué tehát nem is hányta kardélre a valóságban a Kánaán földjén lakókat, nem patakzott a vér, nem pusztultak el népek és városok, igazán tehát nem esett bántódása senkinek sem. Az egész egy teológiai panoráma, és nem reális történelem, amit ennek megfelelően kell kezelni.

Túl azon, hogy egyáltalán mennyire elfogadható Goldingay történetiséget kikezdő érvelése (főként a második példára gondolok, mely igen bugyutának tűnik számomra), maga a gondolatmenet egy olyan jelenségre mutat rá, melyet én elneveztem a "történetietlenség takarójának". Nem Goldingay persze az egyetlen, aki megpróbálja magára húzni ezt a takarót, ami alól azonban bőven kilóg az a bizonyos lóláb. Félreértés ne essék: ha jó okunk és jó érveink vannak arra, hogy egy textust nem feltétlenül kell történelmi beszámolónak tekinteni, akkor plauzibilis lehet egy ilyen magyarázat. De én itt most mást sejtek - nem szakmai, hanem sokkal inkább lélektani okokat. Egyszerűen megfogalmazva arról van szó, hogy sok teológus számára megnyugtatóbb arra gondolni, hogy a vértől átitatott ószövetségi narratívák a valóságban sosem történtek meg - s úgy vélik, így talán megoldódhat a lelki nehézséget okozó kérdés is, mely Jahve vérengzésben betöltött szerepére és jellemére vonatkozik. Többször éreztem az ilyen teológiai eszmefuttatások hátterében azt az igyekezetet, hogy a szerző mintegy belemenekül a történetietlenség lehetőségébe - amit persze a kérdéssel küzdő keresztényként magam is megértek. (A bennem felágaskodó exegéta már jóval kevésbé...)

De valóban megoldás az, ha amellett kardoskodunk, hogy a szövegben szereplő vérontások a valóságban nem történtek meg? Szerintem nem. A történetietlenség takarója rossz takaró, mert úgy igazán nem takar semmit sem, mégpedig legalább két okból.

Egyrészt, a számtalanszor felvetett kérdés pontosan ugyanúgy a levegőben marad akkor is, ha a bibliai szöveg mögött nincs, vagy csak minimális történelmi realitás van. Egy mai olvasó számára ugyanis nem elsősorban történeti, hanem erkölcsi-teológiai nehézséget okoz egy olyan istenképet elfogadni, amely komplett népcsoportok halálához kapcsolódik. Az egész sorozatom itt a blogban éppen ezt a kérdést feszegette, melynek persze valamilyen érintkezési pontja van a történetiséggel, de a súlyponti probléma nem ezen múlik. Ha a narratívák egy az egyben fiktívek, a szöveg akkor is ugyanazt az istenképet hordozza - és a mai olvasó számára ez a kép maga igencsak nehezen emészthető.

Másrészt pedig éppen a keresztény erkölcs tűnik szembeállónak azzal a gondolattal, hogy valaminek az erkölcsi súlyát csakis a megtörténtéhez kössük. Hiszen pont Krisztus tanított róla, hogy amennyiben egy ember pusztán megkíván egy idegen asszonyt, vagy gondolatban haragszik az embertársára, az önmagában felér a paráznasággal és a gyilkossággal. Vagyis, ahogyan Jézus nagyon helyesen rámutatott, a probléma gyökere nem a konkrét tettekben található, vagy ha úgy tetszik nem a  kivitelezésben van, hanem már jóval korábban, a tudat szintjén burjánzik. Kissé leegyszerűsítve a Hegyi Beszéd szavait, a kisiklás szempontjából szinte mindegy, hogy az adott cselekmény megtörténik-e vagy sem - a szándék, ami a cselekedet mögött van az igazán fontos.

Ha ebből a perspektívából nézzük, akkor az ószövetségi herem-események kérdése nem zárható le pusztán azzal, hogy azokat nem megtörténtnek nyilvánítjuk. Ez a takaró használhatatlan a keresztény paradigma nézőpontja szerint, a probléma tehát továbbra is a levegőben marad, a dilemmát lehet csócsálni, rágni, ízlelgetni. Ennél jobb ötletekre van szükség. 

2019. május 12., vasárnap

A teológia haszna

Bár néha hallani olyasféle hangokat, hogy a gyerekek az iskolában csupa olyan dolgot tanulnak, aminek az életben nem sok hasznát veszik (ki foglalkozott például a mai nap a kovalens kötéssel?), azért mégis a legtöbben úgy gondolunk a természettudományos ismeretekre, hogy azok hasznosak és nélkülözhetetlenek egy normális ember számára. De mi a helyzet a teológiával?

Mi haszna van teológiát tanulni? A kérdés teológusok és talán a hívők jó része számára is teljesen értelmetlen. Ők inkább pont az ellenkezőjét kérdeznék: mi lehetne hasznosabb annál, mint amikor valaki a hitével behatóan foglalkozni akar? Létezik-e annál nemesebb és magasztosabb dolog egy keresztény számára, mint amikor komoly erőfeszítéseket tesz, hogy jobban megértse a Szentírást, szisztematikusabban átlássa a dogmata credendi rendszerét, átgondolja és tanulságokat vonjon le az egyháztörténelem eseményeiből, vagy éppen megtanulja hogyan kell felépíteni egy igehirdetést és hogyan érdemes egy lelkibeteg embert gondozni? Ha valakinek számít a saját hite, teljesen természetes, hogy alaposan a mélyére akar nézni és igent mond a teológiára. Tudjuk azt jól, hogy a legegyszerűbb megközelítésben valahol mindenki, aki gondolkodik a hitéről, valamilyen értelemben teológusnak nevezhető.

Ám ha a teológiát most valamiféle akadémiai szintű szemléletmódnak értelmezzük, egyszerűbben szólva hittudományként, akkor talán már az egyház egy része is megosztottá válik a kérdésben. (Most ne kezdjük el a sokszor személyeskedésbe torkolló vitát arról, hogy a teológia tudomány-e vagy sem!) Van-e értelme és haszna az akadémikus teológiával való foglalatoskodásnak? Vagy lássuk a dolgot úgy, ahogyan Francis Bacon óta sokan látják, nevezetesen a teológiai tanulmányok számos tehetséges embert vonnak el az egyedül hasznos természettudományok művelésétől. (Egyébként Bacon maga bár közömbösen állt a vallási kérdésekhez, mégis azt gondolta, a teljes műveltség a hithez vezeti az embert - a félműveltség pedig a hitetlenséghez...) Arról nem is beszélve, hogy állandóan előkapható fenyegetés a teológiai műveltséggel szemben, hogy a sok teológia eltávolít a hittől, sőt hitetlenné teszi az embert. A teológia hasznossága kapcsán végül azt is szokták mondogatni, hogy az csak a dogmatikus szemléletet erősíti, ami a felekezetek, közösségek és hívő emberek közti megosztás elmélyüléséhez vezet.

Egyszóval és röviden: ha valaki szívesen győzné meg saját magát arról, miért kerülje az akadémikus teológiát, sokféle indokot mondhat magának. De milyen indokok vannak amellett, hogy érdemes teológiával foglalkozni?

Egyrészt, én azt látom, hogy a valamennyire is összeszedett teológia a hívőknek olyasmit tud nyújtani, amihez mintha más úton sokkal nehezebben férnének hozzá. Talán furcsa lesz, amit írok, de szerintem a jó teológia feldúlja a hívőket. Nem elveszi, de képes felforgatni a hitüket, képes bizonyos formában rákényszeríteni arra, hogy végiggondoljuk miben miért hiszünk. Ezt persze kényelmetlenségként éli meg az ember, rosszabb esetben még lelki gyötrelemként is (ahogy például a református Makkai Sándor írta ezt saját magáról, amikor teológiát tanult), de az előrelépésnek szerintem más útja nincs. A gyülekezetek arra szolgáló helyek (jó esetben), hogy bátorítsanak bennünket. Az igehirdetés az életproblémákra akar válaszokat kínálni, a közös imádkozás és éneklés közösségi élmény, a szolgálatok (a beteglátogatástól az evangélizáción át a szociális munkákig) inkább lehetőségek arra, hogy megéljük a hitünket. De mi az, ami kihívás elé állítja a hitünket, hogy azt igazán újragondoljuk? Milyen miliőben jön el a pillanat, hogy kérdéseket tegyünk fel saját magunknak a saját hitünkről? Nyilván sok szituációban is megtesszük ezt, amelyekbe az emberi élet során belekeveredünk. De a jó teológia konkrét problémákkal szembesít, konkrét kérdéseket tesz fel,  sőt megtanít dolgokra rákérdezni, és konkrét dilemmákra irányítja a figyelmet.

Másrészt, az elmúlt években én azt tapasztaltam, ha valaki rákap az akadémikus teológia ízére, akkor az olyan, mint amikor egy gyerek belép az Elvarázsolt Kastély ajtaján: többé nem akar kijönni onnan. Tudom, ezt már többször említettem itt a blogban, de tényleg ez a helyzet. A teológia nemcsak nehéz kérdéseket tesz fel a hitünkkel kapcsolatban, de meggondolandó válaszokat is ad. Egyoldalú vélemény azt hangoztatni, hogy az akadémikus teológia kikezdi az ember hitét - amikor másik oldalról erősítheti is azt.

Harmadrészt számomra elképzelhetetlen az egész egyház eleven teológiai diskurzusok és disputák nélkül. Megkapóan fogalmazza ezt meg Szennay András, amikor azt írja, hogy a teológia "hatékonyan fokozza az egyházi élet belső pezsgését", a pozitív teológia pedig még segít abban is, hogy "távol tartja az emberi gyarlóságból eredő szubjektív tévedéseket, midőn a kinyilatkoztatás világából kizárja a legendákat, mítoszokat és segít a helyes megkülönböztető szellem kiformálásában." A teológia tehát ha valamennyire is jól működik, az egyház egyfajta immunrendszere is, ami megóvja saját tévedéseitől.

Mindezt csak azért írtam le, mert sokat hallani manapság arról, hogy a teológia csupán egy szűk kisebbség játszótere, az egyház műveltebb köreinek belső elfoglaltsága. Mindezt persze sosem teológusok mondják, hanem vagy az egyházon kívüli, vagy azon belüli, de a kérdésekben teljesen járatlan emberek. Nem tagadom, sok kérdés felvethető az akadémikus teológia kapcsán (mikor nem?), de az egyház számára minden hibájával együtt megkerülhetetlennek gondolom a művelését. És továbbra sem tartom "szakmának" - sokkal inkább (el)hivatásnak és életcélnak.

2019. május 7., kedd

Nagy méretben

Láttam a minap egy hirdetést, ami egy monumentális keresztény akcióról szól: a tervek szerint jövőre, a megújult Népstadionban lesz egy monstre dicsőítő alkalom. Ha Isten is úgy akarja. Mármint akkor, ha Istent ez érdekli egyáltalán. De mi az, ami érdekli Istent?

Az emberi gondolkodásnak vannak furcsa dolgai - nyilván az én gondolkodásomnak is. Mondok egy példát. Keresztényként valahogy úgy véljük, hogy Istent is lenyűgözik a méretek, mintha Ő is a számok, centiméterek, emberi teljesítmények, népszerűségi indexek világában élne. Ha mi valamit önmagunkhoz képest nagy horderejűnek látunk, akkor úgy képzeljük, Isten is biztosan annak látja. Ha nagy ember hirdeti az Igét, akkor az nagyobb jelentőségű, ha ő imádkozik a betegekért, annak nagyobb ereje van. No és persze, ha sokan vannak együtt egy helyen, a mennyei erő is jobban összesűrűsödik és koncentrálódik. Egyszóval és röviden, eszerint Isten hozzáállása és gondolatai a dolgokhoz mintha párhuzamosak lennének a számunkra kicsinek és nagynak, jelentősnek és jelentéktelennek nevezhető jelenségekkel. Talán ezt nevezhetjük valamiféle "mennyei fizikának", egyfajta természetfeletti törvényszerűségnek, amihez Isten maga is magától értetődően alkalmazkodik. Körvonalakban, ezt a koncepciót ápolják magukban sokan tudatosan vagy tudattalanul.

Istent azonban nem köti ez a gondolat. Sőt, a Szentírásban mintha sokszor inkább az ellenkezőjét láthatnánk. Isten ott van az emberré lett Jézusban, aki egy porfészekben születik meg. Isten a senkiket választja ki, sőt egy periferikus népet, később tizenkét átlagembert, és ezen az úton keresztül kíván szólni ehhez a világhoz. A partikuláristól halad a globális méretekig - mintha csak direkt kikerülné az emberi fogalmak szerinti nagyságot.

Persze igazán etikátlan lenne részemről előre leírni egy olyan rendezvényt, amit még valószínűleg meg sem szerveztek - hiszen a nagyság, a monumentalitás amennyire nem feltételezi, annyira ki sem zárja annak lehetőségét, hogy Isten bármit is tegyen. Miért is ne jöhetne ki bármi jó egy hatalmas, közös dicsőítésből? Természetesen ennek semmi akadálya!

Ami most beszél belőlem, az tehát nem egy megelőlegezett keserűség, hanem inkább bizonyos tapasztalatok utólagos kiértékelése, amelyekre az ember idővel szert tesz. Az elmúlt évtizedekben ugyanis nagyon sok ilyen tömegrendezvényen vettem részt. Mindenfélén, mindenhol, nemcsak Magyarországon, de külföldön is. Ezek között viszont egyetlen egy sem volt, ami bármiféle áttöréshez vezetett volna. (Érdekes módon az egyetlen kivételnek talán Billy Graham egykori budapesti evangélizációját lehet nevezni, amit pont a Népstadionban tartott 1989-ben!) Voltam koncerten, evangélizáción, konferencián - kétségtelen sok jó élményem is akadt, nomeg sok rossz is - de áttörést sehol nem láttam. Azt láttam, hogy hívő emberek élvezik az egymással való közösséget, a találkozás öröméért, a kedvenc "dicsidalokért" és az előre alaposan beharangozott "híres emberért" mennek el ezekre a helyekre. Ehhez a tényhez szokták még hozzátenni mintegy szellemi magyarázatként az ébredést, áttörést, világméretű fordulatot - melyek sajnos (ezt minden cinizmus nélkül mondom) csak a szokásos koreográfia részei maradnak.

Ennek oka valószínűleg az, hogy az áttöréshez valami más kell. Mármint ha áttörés alatt azt értjük, hogy az emberek újra elkezdenek Európában és benne Magyarországon érdeklődni a hit, a kereszténység, és Jézus Krisztus után. Amire - sajnos - semmiféle jel nem utal jelenleg: az előszelek nem fújdogálnak ebből az irányból. Az áttörés szerintem abból a felismerésből táplálkozik, hogy az emberek menthetetlenül elveszettnek kezdik érezni magukat. Vagyis felismerik, hogy a bűn nem egyházi csinálmány, hanem létállapot, aminek a terhét mindenki hordozza. Ma viszont ott tartunk, hogy szinte megszűnt a bűn az emberek számára - vagy legalábbis marginalizálódott a rendfenntartás és jog világába. Már a fogalommal sem igazán tudnak sokan mihez kezdeni. Márpedig bűntudat és bűnfelismerés nélkül az evangélium belső üzenete lóg a levegőben. Akkor is, ha dübörgő zenébe, világsztár szónokokba és látványos színpadképbe csomagolva kommunikálják.

Lehet, hogy rosszul gondolom, de a fesztiválhangulat nem éppen a nagy felismerések megszületéséhez kedvező kontextus. Fesztiválozni azért megyünk, mert jól akarjuk érezni magunkat: kiengedni a gőzt egy ismerős és számunkra kényelmes közegben, barátokkal közösen, ahol otthonosan mozgunk. Természetesen ennek abszolút helye van az életben - csak potenciális kicsi az esélye benne bármiféle áttörésnek.

Persze meglehet, alaposan tévedek. Már nem kell annyira sokat aludni, hogy legalábbis az előttünk álló konkrét esetben ez kiderüljön.

2019. április 30., kedd

A nagyvárosi hívő küzdelmes élete

Kíváncsi lennék Timothy Keller gyülekezetére New Yorkban! A több ezer lelket számláló közösség persze részben olyan, mint bármelyik megachurch Amerikában: modern zene, nagy tömeg, evangelikál teológia. Mégis, a Redeemer gyülekezetnek vannak olyan vonásai is, melyek méltók a figyelemre. Számomra például izgalmasnak tűnik, hogy nem pusztán hívők, hanem érdeklődők és szkeptikusok is látogatják. A közelmúltban magyar nyelven is kiadták Keller egyik vaskos könyvét, melyben igen átfogó módon arról ír, hogy a városvízióval rendelkező gyülekezetek kezében vannak az igazán jó lehetőségek...

Máris mentegetőzök: semmi bajom a falvakkal és kisebb településekkel, sőt sokszor tapasztaltam, hogy az emberek arrafelé nyitottabbak és fogékonyabban bizonyos kérdésekre, mint az agyonzsúfolt nagyvárosokban. De a falvak minden előnye ellenére mégis jónak tartom Timothy Keller érveit, miszerint "ahhoz, hogy egy szolgálat gyümölcsöző lehessen, magáévá kell tennie a város megkerülhetetlen valóságát."

Ha belegondol az ember, Pál apostol is meglehetősen jól megragadható missziós stratégiával végezte a tevékenységét, és ennek bizony egyik központi eleme volt, hogy mindig a nagyvárosokat, kereskedelmi és kulturális központokat célozta meg. Valószínűleg helyesnek tűnik kijelenteni, ha a kereszténység nem boldogul jól a városi miliőben, akkor egyáltalán nem boldogul.

Keller vaskos könyvének egyik szakaszában megpróbálta összeszedni, milyen tulajdonságok jellemzik a nagyvárosi gyülekezetet. Abból a sajnálatos alaptapasztalatból indul ki, hogy a lelkészek jó része egyszerűen nem érti a városi létmódot, vagyis többnyire fogalma sincs a plurális, szekuláris és kulturálisan számos dologra érzékeny környezet jellegzetességeiről. Ez még akkor is igaz, ha egyébként az adott lelkészek is egy nagyvárosban élnek - ez nem jelenti automatikusan a megértés magától értetődését, hiszen az izolációjuk a gondolkodásmódjukban gyökerezik. Az első tulajdonság tehát, amely jellemez egy nagyvárosban többé-kevésbé jól működő gyülekezetet, hogy tiszteli a városi emberek érzékenységeit, és átlagon felül is a kulturális különbségeket - hiszen egy mai nagyobb város jó eséllyel igen diverz sokaságot tömörít. Az ilyen közösséget ugyancsak átszövi, hogy elkötelezett a művészetek és a kreativitás iránt - és nem ellenséges erőket fedez fel ezekben. Nem akarom most Keller összes pontját felsorolni, de az egyik legfontosabbat még kiemelem: ez pedig nem más, minthogy az igazi városi gyülekezet egyszerre vonzó és provokatív igehirdetést kínál a városlakók számára. Legyünk őszinték: a kutya nem kíváncsi arra (lassan már a hívő emberek sem) egy túlkommunikált világban, hogy egy öltönyös ember számukra ismeretlen vallásos beszédet mond. Ez már régóta nagyon kevés. Ha valaki hallgat is beszédeket, akkor annak szeme előtt kiválóan felkészült szónokok állnak, a TED-hez hasonló színpadokon. Ezzel persze nem azt mondom, hogy mostantól minden gyülekezet tévedésben él, ha nem hozza azonnal a TED-re jellemző profizmust: ez meglehetősen szélsőséges vélemény volna. De az bizonyosnak látszik, hogy a perspektíva, ami előttünk áll jóval többet mutat, mint a megszokott vasárnapi prédikációk.

A nagyvárosi prédikáció eleve abból indul ki, hogy nem feltételezi a hallgatóság részéről, hogy az a Bibliát tekintélynek látja. Ezért még az is lehet, hogy sok keresztény gyökerű állítást olyan forrásból indítva fejt ki, melyet szekuláris és hívő ember egyaránt elfogad - például hírforrásokból vagy ismeretterjesztő anyagokból, amire persze a Biblia tanításaival reflektál. No és persze az sem árt, ha a lelkész otthonosan mozog azokban a könyvekben, magazinokban, blogokban, filmekben és színdarabokban, melyet hallgatósága tagjai ismernek. Az ok nyilvánvaló: ha egy nagyvárosi igehirdető nem osztozik a városi pezsgésben élők mindennapos élményeiben, semmi köze nem lesz hozzájuk, következésképpen hozzájuk sem tud szólni.

Keller szavait úgy lehetne talán összefoglalni, hogy egy mai nagyvárosi gyülekezet elkötelezett szolgálói részéről édeskevés, ha jártasak a Szentírás teológiájában. Ennél sokkal-sokkal többre van szükségük: jártasnak kell lenniük a kultúrában is, sőt tudniuk kell felhasználni annak retorikáját, észjárását, az evangéliumi tartalomba integrálható elemeit. 

Őszinte leszek: ez láthatóan jól megy Timothy Kellernek a new yorki ég alatt, de elég nehezen tudom elképzelni mindezt olajozottan működni magyar viszonylatban. Itt az egyház jó része még ott tart, hogy a kultúrában ellenséget lát, ha valaki nem a Bibliából indítja el egy-egy prédikáció üzenetét, az minimum szentségtörés, a városi embereket pedig nagyvilági életet élő bűnösként szemléli, és eszében sincs tekintettel lenni az érzékenységeikre. Némileg azonban jó jel, hogy Keller roppant érdekes művét egyszerre három kiadó jelentette most meg, melyek más és más kegyességi irányvonalhoz tartoznak. Ez persze még semmire sem garancia, de legalább annyit mutat, vannak akik szeretnének másként cselekedni és úgy részt venni a nagyvárosi pezsgésben, hogy közben el ne felejtsék a kereszténység üzenetét.

2019. április 25., csütörtök

Miért lett sikeres a kereszténység (4) - Constantinus, a sikerhozó?

Ahogy ennek a rövid sorozatnak az első részében már pedzegettem, Constantinus császárról egy olyasfajta kép él az egyház múltját ismerők fejében, hogy neki köszönhető a kereszténység sikere. Ez a kijelentés azonban csak féligazság - úgy tűnik, a siker Constantinustól függetlenül is ott lógott a levegőben...
Constantinus látomása

Azért persze ne tagadjuk azt, amiről Ehrman is ír: kevés akkora fordulat történt az emberiség eddigi teljes történelmében, mint ami I. Constantinus császár nevéhez köthető, aki egész pontosan Kr.u. 312. október 28-án áttért a keresztény hitre, majd egy évvel később preferált vallást csinált a kereszténységből. (Utóbbi kapcsán máris meg kell jegyezni, hogy nem tette államvallássá a kereszténységet - ezt majd később Theodosius császár számlájára lehet írni...)

Constantinus császár neve egyes keresztényekből elismerést, másokból pedig ellenszenvet vált ki. Némelyek kiemelik, hogy végre valaki leállította a hívők üldözését és lehetővé tette az egyház számára, hogy végiggondolja, tisztázza és megértse saját hitét. Mások meg arról beszélnek, neki köszönhető, hogy az egyház üldözöttből üldözővé vált, politikai hatalomhoz jutott, és ezzel elkezdett messze eltávolodni Jézus Krisztustól.

Constantinus tehát mindenhogyan vitatott személyiség. Nemcsak döntése hatásait vitatják, de elvitatják őszinte megtérését is, ahogyan vitatják a látomását, melyben a Milvius-hídi csata előtt egy fénylő kereszt jelent meg számára, és az ismert szózatot is hallotta: "e jelben győzni fogsz!". Constantinus megtérése legalább két okból tűnik kifogásolhatónak, bár szerintem ezek egyike sem túl erős érv. Egyrészt nem tetszik sokaknak, hogy csak a halálos ágyán keresztelkedett meg, másrészt minimum furcsa egy magát kereszténynek nevező ember részéről, hogy kivégezteti tíz éves unokaöccsét, majd később megöleti legidősebb fiát, a trónörökös Crispust is. Nem igazán keresztényi cselekedetek! Éppen ezért sokan arra a következtetésre jutottak, hogy Constantinus politikai esélyt látott egy olyan vallási mozgalom támogatásában (ez volna a kereszténység), amely a Birodalom minden polgára felé elfogadónak bizonyult. A kereszténységhez pedig rabszolgák és szabadok, nők és férfiak, valamint bármilyen nemzetiségűek csatlakozhattak, ellentétben a legtöbb pogány mozgalommal és vallással. Egy ilyen befogadó hitrendszer pedig jó kötőanyag lehet egy nagy birodalom egybentartásához! (Vajon mennyire befogadó manapság a kereszténység? Hmmm....)

Akkor tehát Constantinus megtérése nem volt őszinte?

Nehéz kérdés, mondjuk azt, hogy nem biztos, hogy nem volt az! Például semmi furcsa nincs abban, hogy valaki a halálos ágyán veszi fel a keresztséget - sőt, az akkori felfogás szerint ez éppen a komolyság egyik jele volt. Hiszen a halál előtti keresztséget követően az ember már nem igazán tudja "beszennyezni" magát bűnnel - okoskodtak a régiek -, mert nincs lehetősége elkövetni. Ezért ildomos a végső pillanat előtt megkeresztelkedni, és így tisztán megállni az Isten színe előtt. Ám ha ezt el is fogadjuk, a családtagok kivégzése akkor sem tűnik túlságosan keresztényinek. Ennek kapcsán ugyanakkor érdemes hozzátenni azt, amit Ehrman a következőképp fogalmaz meg:
"...nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy az áttérés nem jelentette azt, hogy Constantinus azonnal és maradéktalanul elsajátította a hagyományos keresztény hitet, szokásokat és az erkölcsöt. (...) Tény, hogy egyes tetteivel súlyosan vétett a hagyományos keresztény erkölcs ellen. Azonban ne feledjük, hogy eközben egy egész birodalmat kellett irányítania. Egy hónapig sem maradt volna életben, ha a hegyi beszéd stílusában kormányoz."
Constantinus valószínűleg komolyan gondolta saját kereszténységéből azt, amit megértett belőle. Számos templom építését rendelte el, belevetette magát a keresztények teológiai vitáiba és saját szavaival is artikulálta vallási nézeteit. 

A lényeg azonban, hogy a kereszténység sikere - akár kereszténynek látja valaki Constantinust, akár nem - az ő idejére már csak egy "láttamozandó" dolog lett. Vagyis nem kifejezetten Constantinus áttérésének köszönhető, hogy a keresztény egyház révbe ért (ha nevezhetjük ezt annak): ha ő nem kezdi el támogatni a kereszténységet, minden bizonnyal megtette volna ezt más helyette. Ezzel nem döntésének horderejét kívánom csökkenteni, csak rá akartam mutatni arra, hogy nem Constantinus teremtette meg a kereszténység sikerének feltételeit. Ő csupán felismerte a siker jeleit, és még nagyobbat lökött a már lendületben lévő egyházi szekéren. Aztán ami ezután történt a kereszténységgel, az erősen kétséges mennyire nevezhető sikernek - de ez a kérdés már egy másik lapra tartozik.

Összefoglalva vázlatpontokban ezt a rövidke sorozatot, én a következőket látom:

(1) A kereszténység sikeréhez az akkori kor többféle társadalmi adottsága hozzájárult - például hogy sok esetben elég volt a családfőt "megtéríteni". Ez máris számos új taggal gyarapította az egyházat, amikor a teljes háznép követte döntésében.
(2) A siker két kulcspontja az lehetett, hogy egyrészt nem akadt konkurencia (csak a kereszténység volt igazán térítő vallás), másrészt a kizárólagosság is a siker malmára hajtotta a vizet. Aki áttért és keresztény lett, egyben elfordult korábbi nézeteitől is. A kereszténység tehát úgy növekedett, hogy eközben minden más vallás erejét csökkentette maga körül.
(3) Végül pedig az így terjedő és egyre dominánsabb hitre Constantinus császár felfigyelt, és személyes döntésével óriási lehetőségteret nyitott számára, ahol még jobban kibontakozhatott.

Vajon mit szűrhet le mindebből tanulságként egy ma élő keresztény?

2019. április 21., vasárnap

A Nagy Falat

"Egy halott nem támadhat fel" - mondja a modern, racionálisan gondolkodó ember, aki szerint ez biológiai képtelenség. "Egy halott nem támadhat fel" - mondta ugyanígy az archaikus, premodern zsidó ember, aki szerint ez teológiailag elképzelhetetlen. Az első keresztényeknek pedig le kellett nyelniük ezt a nagy falatot...

Helyesen írja dr. Cserháti Sándor újszövetségi teológiáról szóló elemzésében, hogy az ősgyülekezet előtt számos teológiai feladat állt, amivel meg kellett birkóznia. Tisztázni kellett például, milyen legyen az egyre gyarapodó pogány háttérből áttért hívő emberek viszonya a zsidókhoz: vajon Izrael még mindig választott nép marad annak ellenére, hogy Jézust elutasította? Azután fel kellett tenni a kérdést, érdemes-e belefogni dolgokba annak fényében, hogy Jézus hamarosan visszatér?

És végül ott volt a feltámadás mibenlétének problémája is. Ahogy a bevezetésben írtam, a mai ember számára ez alapvetően racionális kihívást jelent. Az akkoriak egész pontosan teológiai nehézségekkel küszködtek. Persze tudjuk, hogy egy zsidó számára már az sem volt elfogadható, hogy a Messiást egy keresztre felfeszítsék. De az különösen nem, hogy még fel is támadjon a halálból! Az ilyesmit tudvalevőleg az "idők végezetére" várták - amikor mindenki feltámad majd. Ám hogy egyetlen egy valaki "idő előtt" feltámadjon, az legalábbis eléggé furcsa elképzelésnek tűnt. 

Ez a gondolkodásmód valószínűleg még Jézus tanítványaitól sem volt idegen, akik nem is igazán érették, hogy az ő Mesterük és Messiásuk hogyan beszélhet saját haláláról és feltámadásáról. A jelek szerint nem igazán hittek neki ebben. A mai kíváncsi ember számára rossz hír, hogy maga az Újszövetség sem beszél a feltámadás konkrét lezajlásáról - ezt a feladatot "ellátják" az apokrif iratok. Viszont a szöveg elég egyöntetűen kijelenti, hogy a "húsvéti hit" nem abból a reménykedésből indult ki, hogy Jézus tanítványai bíztak a feltámadásban. Annak ellenére, hogy nem bíztak benne, ami velük történt, mégis meggyőzte őket annak valóságáról. Csak a közvetlen tapasztalat miatt voltak képesek lenyelni a korábban már említett Nagy Falatot, másként le nem ment a torkukon.

Most nem apologetikai bejegyzést kívánok írni, melyben érvelek a feltámadás történetisége mellett, hanem inkább egy teológiai jellegű gondolatot. Merthogy Jézus feltámadása persze az első keresztények egész életét meghatározta, de alapos újragondolásra késztette őket a hitükről és teológiájukról alkotott felfogásukat illetően is. Jézus feltámadásáról gyorsan felismerték, hogy az más természetű, mint például Lázár feltámasztása volt: ez a feltámadás nem egyszerűen Jézus földi életének folytatását jelentette, hanem annál sokkal többet. Egyfajta eszkatologikus előrevetítése volt annak, ami valamikor a jövőben majd elkövetkezik, és amiben mindenki másnak is része lesz. Vagyis a feltámadás után más színben tűnt fel a jövő.

Ugyanígy a múlt is. A feltámadást követően egészen új értelemmel telítődött a kereszthalál ténye, sőt minden egyéb, amit Jézus évek alatt tett vagy mondott. Később még az ószövetségi iratok bizonyos passzusai is átértékelődtek a Jézussal történtek fényében. Azután megírták a négy evangéliumot, és féltett kincsként őrizve továbbhagyományozták.

Összefoglalva, az első egyház számára tehát más lett a múlt, a jelen és a jövő Jézus feltámadásának fényében. Ha a húsvét ünnepe ennél kevesebbet jelent a mai egyháznak, ha az csupán ápolása vallási szertartásoknak, vagy egy apropó, hogy végre becsábítsunk nem hívőket a templomba, akkor a mai egyház nem érti miben állt Jézus feltámadásának ereje. Nem a fényjelenségekben vagy az emberi racionalitás határainak átlépésében. Hanem az egész valóságszemlélet gyökeres megváltozásában, ami múlttól jövőig új paradigma megteremtésének potenciálját hordozta magában. A kereszténység semmire sem ment volna a feltámadás nélkül, de elment a végsőkig, amikor megértette miről szólt a feltámadás. Ezt jelenti az, ha lenyeljük ma is a Nagy Falatot.

2019. április 19., péntek

Miért lett sikeres a kereszténység (3) - az üldözött hívők

Mindenki tudja és valószínűleg mindenkiben kialakult egy kép is arról, hogy a Krisztust követő első századokban keményen üldözték a keresztényeket. Ez nem is lehet kérdés. Az viszont már kérdés lehet, hogy ez az üldözésekről bennünk kialakult kép mennyiben felel meg a valóságnak? És mi köze mindennek a kereszténység sikeréhez?

Az általános meggyőződés szerint egészen a Constantinus császár által kiadott ún. Milánói ediktumig (313) az első keresztényeket ádáz és kegyetlen üldözés érte. Sokukat oroszlánok elé vetették, másokat egyszerűen legyilkoltak, mert nem mutattak be áldozatot a császárnak. A keresztények összeszorított fogakkal a föld alatti katakombákban bujkálva tartották az istentiszteleteket, és minden fenyegetés ellenére is bátran kitartottak a hitük mellett.

Nos, ez a klasszikus-romantikus kép az, amivel ma leginkább lehet találkozni az egyházban. Nagyjából valahogy így képzeljük el legtöbben az első hívők átlagos életét, mielőtt Constantinusnak hála a kedélyek lecsillapodtak volna. És aminek így, ebben a formájában nem sok köze van a valósághoz. Az igazság ugyanis az, hogy az első 300 évben a kereszténység nem szenvedett egy állandó, megszakítás nélküli és véresen erőszakos üldözéstől. Sőt, egészen a 3. század közepéig törvényesen működhetett. A hívők nem bujkáltak, nem gyilkolták halomra őket, és többnyire teljesen hétköznapi, átlagos életet élhettek - valamint a katakombákba sem az üldözés miatt mentek le.

Félreértés ne essék: természetesen ez nem azt jelenti, hogy a keresztények élete könnyű lett volna, ahogy azt sem, ne üldözték volna őket!

Nem a tények tagadásáról van szó, hanem azok tisztázásáról, vagyis a tisztánlátásról. Konkrétabban: a legdrasztikusabb üldözések Kr.u. 250-ben, 257-58-ban és 303-313-ban zajlottak, néha császári (Nero, Marcus Aurelius, Decius, Valerianus, Dioclecianus) támogatással. És az is igaz, hogy ezek az üldözések néha egészen bestiális formákban valósultak meg. A hívőket ostobaságokkal vádolták, miszerint ateisták, csecsemőket esznek és orgiákat szerveznek. Ám minden durvaságával és a mártírok elismerésre méltó kitartásával együtt is rettentő túlzás úgy lefesteni az első három évszázadot, mintha az egy megszakítás nélküli, vérzivataros időszak lett volna az egyház számára, ahol halomra gyilkolták volna a hívőket. De egyáltalán, miért ítélték veszélyesnek a kereszténységet? Nem furcsa ez egy olyan Római Birodalomban, ami megszámlálhatatlan vallási mozgalomnak és kultusznak adott teret? Miért éppen a keresztények hátán csattant az ostor?

Erre persze hívőként szimplán mondhatjuk azt is, hogy azért, mert ez a világ gonosz és nem akarja elfogadni Krisztus szeretetről szóló tanítását. Nyilvánvaló tehát, hogy azt a mozgalmat üldözik ilyenkor, ami az igazságot képviseli. A helyzet nem ilyen egyszerű. A Római Birodalomnak és a benne működő számos pogány kultusznak más jellegű okai voltak, és nem a krisztusi szeretettel akadt problémájuk. Lényegében az egyetlen "vád", amit a keresztényekkel szemben fel tudtak hozni annyi volt, hogy a hívők nem akarták káromolni Krisztus nevét - ez pedig azt jelentette, hogy nem imádtak más isteneket Jézuson kívül. Egy pogánynak nem okozott volna nehézséget elfogadni, hogy a keresztények azt imádják, akit csak akarnak: az sem számított bűnnek, ha valaki egy emberi lényt tekintett istennek. A nehézséget az okozta, hogy Krisztus imádása közben megtagadták a többi isten imádatát. (Ezt csakis a zsidóságnak nézték el akkoriban.) De miért számított ez?

Az általános vallási meggyőződés a Római Birodalomban rendkívül sokszínű volt. Mindenki olyan istent imádhatott, amilyet csak akart, és úgy imádhatta, ahogy akarta. Mégis, volt egy közös pont ebben a vallási kavalkádban: mégpedig az a meggyőződés, hogy ha az emberek az isteneiket megfelelően imádják és jól végzik el a kultuszi tevékenységeiket, akkor az garantálni fogja az állam megfelelő működését, no meg a benne élők boldogulását is. Magyarul, az istenek "menedzselik" a Birodalmat, a várost és a családokat, megakadályozzák a katasztrófákat, és segítséget nyújtanak. Tanácsos tehát jóban lenni velük. A kereszténység ebben a közfelfogásban jelent meg, és elkezdte az exkluzivitásával ellenezni az állam, a város és a család isteneit. A keresztények nem fogadtak el más vallásokat, pláne nem a császár isteni mivoltát. Azt állították, Krisztuson kívül mindenki más tisztelete bálványimádás.

Ez a felfogás a pogány kultuszok követőinek szemében egyet jelentett az istenek megharagításával. Márpedig, ha az istenek haragszanak az egész Római Birodalomra a keresztények kizárólagossága miatt, az sok jóra nem vezethet: akkor egy kisebbségi vallás miatt a többség húzza a rövidebbet. Az ilyen kis szektát pedig addig kell megfékezni, míg nem késő. Ez a logika érvényesült tehát az üldözésekben, és nem is véletlen, hogy számos dolgot próbáltak a keresztények nyakába varrni, ahogy arról Tertullianus híres idézete is tanúskodik:
"Meggyőződésük szerint minden nyilvános szerencsétlenségnek, a népre zúduló valamennyi csapásnak a keresztények az okai. Ha a Tiberis a városfalakig emelkedik, ha a Nílus nem árad szét a szántóföldeken, ha változatlan az időjárás, ha megmozdul a föld, ha éhínség, ha járvány lép föl, rögtön halljuk az üvöltést: "Oroszlán elé a keresztényeket!""
Vagyis minden problémáért, beleértve a természeti katasztrófákat, betegségeket és az éhínséget is, a keresztényeket lehetett okolni - hiszen a hitük kizárólagossága valószínűleg feldühítette az isteneket, akik ezekkel a szörnyűségekkel álltak bosszút. Az üldözések ugyanakkor mégsem jelentették a hit végét, sőt ahogy az előző bejegyzésben említettem, a kizárólagosság és a nehézségek ellenére is konkurencia nélküli térítés együttesen olyan stabil, folyamatos növekedéshez vezetett, amivel az egyház ki tudott tartani Constantinus 313-ban kiadott türelmi rendeletéig. Nagyon sokan úgy gondolják, Constantinus megtérése jelentette végső soron azt, hogy a keresztény hit igazán elterjedhetett az egész világon. De tényleg megtért-e Constantinus és valóban akkora fordulópont volt-e döntése, hogy a kereszténységet támogatja? Ezzel foglalkozom majd a sorozatom utolsó részében.

2019. április 14., vasárnap

Lyézus!

Nagy Gergely tehetséges ember. Tudják ezt mások is, és utálják érte. Pedig képes volt meggyőzni dr. Orosz László fizikust, aki többször nyilvánosan is kifejtette, nem megy bele semmiféle vitába az "istenkérdésről", hogy széles nyilvánosság előtt belemenjen egy vitába az "istenkérdést" illetően. Mi ez kérem, ha nem tehetség?

Keresztények talán nem fognak örülni, ha azt mondom, nekem kifejezetten szimpatikus a szkeptikus-ateista Orosz László. Az interneten elhíresült kifakadásai (erre és erre gondolok) ugyancsak népszerűvé tették, noha remélhetőleg tudományos és tanári pályafutása révén is sokan ismerik. Az előbb említett videók alapján bár egy szigorú és zord figurának tűnhet, Orosz László élőben nagyon is egy jószívű és normális ember benyomását kelti. Ő nekem amolyan nagypapa-féle karakter, aki a térdére ülteti az unokáit, felteszi az orrára a szemüvegét, és hangosan meséket olvas nekik. Az ilyen emberrel érdemes párbeszédet kezdeményezni, és ahogy eddig élőben láttam-hallgattam, lehet is.

Más kérdés azonban, hogy egy nyilvános vitához a kedves jellem meglehetősen kevésnek bizonyulhat. Néhány nappal ezelőtt a Golgota Gyülekezet nagyterme zsúfolásig megtelt egy Isten létezéséről szóló disputa kapcsán (melyet egyébként roppant érdekes módon az Index élőben(!) közvetített) - vagyis Nagy Gergely és Orosz László vívtak volna verbális csatát egymással. Azért csak volna, mert az egyik fél - számomra igen meglepő módon - teljesen szétesve és zagyván érvelt a másikkal szemben. Hadd legyek őszinte: a professzor úrtól az előzmények fényében nem igazán erre számítottam. Arra gondoltam, hogy Orosz kemény és határozott érvek mentén szembeszáll majd a Nagy által prezentált apologetikai-filozófiai gondolatmenetekkel, mi nézők pedig egy igazán színvonalas szellemi pankrációnak leszünk a felhőtlen élvezői. Hát nem ez történt: irdatlan távolságra kerültünk az intellektuális kielégülés puszta lehetőségétől is! 

Elnézést kérek a blog olvasóitól, de egyszerűen képtelen vagyok most jobb szót találni: amit Orosz László művelt ezen az estén, az az "öntökönszúrás" kétórás drámája volt, színpadon állva, tapsoló nézők előtt, élőben közvetítve.

Tisztázzunk valamit: Nagy Gergely személyét és érveit lehet szeretni vagy nem szeretni - mindazonáltal a felkészültsége vitathatatlan. Ahogy az is, hogy maximálisan tisztelettudóan viszonyult a vitapartneréhez, sőt annak szakterületét is többször elismerte. Nem ezt tette a másik oldal. Orosz azzal indított, hogy a filozófia gyakorlatilag hülyeség, nem tesz le semmit az asztalra, hiszen ezt már Stephen Hawking is megmondta. Márpedig ha Stephen Hawking - aki minden bizonnyal kiváló filozófus volt ugye - valamit megmond, az hétszentség! Az este folyamán ez a gondolat többször is előkerült: nem érdemes filozofálni, nem érdemes filozófiával foglalkozni, filozófiai kijelentéseket tenni sem.

Ehhez az erős proklamációhoz képest Orosz László valahogy nem vette észre saját szavaiban az ordító ellentmondásokat. Nem tűnt fel neki, hogy úgy söpörte le az egész filozófiát az asztalról, hogy nagyjából fél órával később beismerte: tulajdonképpen egyáltalán nem is ért hozzá, nem követi a terület fejleményeit, nem tud róla igazán semmit sem. No és persze az sem tűnt fel neki, hogy annak az elvnek a kifejtése, hogyan kellene gondolkodni és milyen rossz is a filozófia, maga is egy filozófiai megközelítés. No comment.

Ami azonban ennél is rosszabb, hogy Orosz számos alkalommal filozófiai kijelentéseket tett úgy, hogy minden jel szerint ennek nem volt tudatában. Mi másnak nevezzem, amikor valaki a tudomány működéséről tudományfilozófiai alapokon álló megállapításokat fogalmaz meg, vagy amikor tisztán szcientista megjegyzéseket fűz a mondanivalójához. (A szcientizmus az episztemológia egyik formája a filozófiában.) Ezek szerint mégsem olyan rossz dolog ez a filozófia, de természetesen csakis akkor, ha éppen a saját érveinket akarjuk alátámasztani vele...

Mindehhez már csak hab volt a tortán, ahogyan a hit fogalmát Orosz meghatározta. Véleménye szerint a hit ugyanis egyenlő az érzelemmel. Ennyi és nem több: a hit érzelem. Itt már igencsak feszengtem a székemben. Nem túlzok, ha azt mondom, bárki aki tíz percre belelapoz az elmúlt évtizedek meghatározó valláslélektani köteteibe, sokkal többet fog tudni ennél. Nem kell, hogy ezek a művek keresztények legyenek, akár vallásellenes könyvet is kézbe vehetünk, ez egyáltalán nem számít. Nincs a világon egyetlen valláspszichológus sem, aki egy ilyen banálisan rossz kijelentést aláírna.

Nagy Gergely érveinek jó részét már ismerhette az, aki esetleg figyelemmel kísérte a korábbi vitaestek menetét. Amit ő letett az asztalra, azon egyáltalán nem lepődtem meg, s noha érvelését nyilvánvalóan több ponton is meg lehetett volna fogni, erről vitapartnere gyakorlatilag lemondott. Ritkán látni olyat is, amikor valaki megkapja a lehetőséget, hogy 10 percben faggassa a másikat, azt válaszolja, hogy ő nem kíván semmit kérdezni. Végül Orosz még a Nagy által felállított csapdába is szépen besétált, amikor elismerte, hogy a természettudományos megismerési módszer az egyetlen, ami igazából létezik - az ember nem is juthat ismerethez más módon.

Sajnálom, hogy a dolgok ezen az estén így alakultak. Egy jó vita nem a másik legyőzéséről és meggyőzéséről szól, hanem a párbeszédről. Mindazonáltal mégiscsak vitáról van szó, ahol érveknek kell érvekkel szembeállnia. Ez azonban előfeltételezi, hogy mindkét oldal ismeri a másik oldal várható érvkészletét, és még ha nem is szakértő a vitapartner kérdéseiben, azért csak beleássa magát valamennyire. Ketten voltak tehát hivatalosak vitázni ezen az estén: Nagy Gergely és Orosz László. Nagy Gergely felkészült volt. A másik fél hiányában viszont csak maradt az egész olyan, amilyennel színpadon kívül eleget találkozunk: süketek párbeszéde.

2019. április 11., csütörtök

Miért lett sikeres a kereszténység (2) - térítés, kapcsolati háló és kizárólagosság

Tudjuk jól a történelemből, hogy a kereszténység nem egyszerűen egy dinamikusan növekvő vallássá vált az ókorban, de olyan hitrendszer is volt, ami saját növekedésével párhuzamosan szépen kiszorította a konkurenciát. A hit hatékony terjedéséhez minden bizonnyal az is erősen hozzájárult, ahogyan az első keresztények a hittérítő munkát értelmezték - nomeg saját hitük kizárólagosságát.


Őszinte leszek: utálom azt a szót, hogy "hittérítés". Nekem erről valamiféle erőszakot sem nélkülöző rábeszélő-technika jut eszembe, ami végül éppen ellenkező hatást képes kiváltani az érzékenyebb emberekből, mint amire eredetileg törekedett. Azaz, a potenciális célcsoport nem hívő tagjai végül éppen a hittérítői buzgalom miatt sodródnak messzebb a hit elfogadásától. 

A most következőkben azonban mégis ezt a kifejezést fogom használni, de minden negatív érzelmi töltet nélkül: egyszerűen azt a tevékenységet értem most alatta, amit az első keresztények gyakoroltak annak érdekében, hogy hitbeli meggyőződésüket a világban terjesszék. Ez pedig bizony egy olyan dolog volt, ami csaknem teljesen egyedinek számított az ókori vallási környezetben. A pogány szekták, filozófiák és vallások ugyanis nem térítettek senkit sem. Gyakorlatilag egyetlen hittérítő antik kultuszt sem ismerünk. Bár az egyik legnépszerűbb mozgalom, a mithraizmus szájról-szájra terjedt az emberek között, de kifejezett és szervezett hittérítés ott sem történt - ráadásul ehhez a vallási irányzathoz eleve csak férfiak csatlakozhattak. 

A hittérítés hiánya persze nem a pogány vallások követőinek lustasága volt, hanem inkább ezeknek a hitnézeteknek a struktúrájából adódott. Nehezen lehet ugyanis arról beszélni, hogy valaki "áttért" az egyik pogány kultuszból a másikra, mert ezeket gyakran "keresztbe-kasul" gyakorolták az emberek, és mindenki tulajdonképpen abban hihetett, amiben csak akart. A pogány kultuszok jó része ráadásul nem egymást kizáróan működött, azaz lehetséges volt egyszerre akár többféle hitet gyakorolni közülük.

Nos, a kereszténység ebben teljesen másnak bizonyult. Az első keresztények - ellentétben a kor gyakorlatával - aktív hittérítést végeztek, és ehhez az a teológiai meggyőződés is muníciót adott nekik, hogy Jézus közeli visszatérésében bíztak. Ez még sürgette is a feladat végrehajtását. Vagyis a kereszténység egyik sikeréhez az is hozzájárult, hogy nem volt konkurenciája a hittérítésben. Igazán csak ők "hittérítettek", mások ebben a formában nem: bizonyos értelemben szabad út állt előttük. Ennek ellenére van itt egy kis bökkenő: Pál apostol halála után nem nagyon tudunk igazán szervezett keresztény hittérítésről - vagyis olyan szisztematikus stratégiáról, ahogyan Pál dolgozott. Hogyan csinálták akkor ezt a hívők? Erre a válasz Ehrman szerint egyszerű: nem ajtókon kopogtattak be (mint manapság Jehova Tanúi), hanem a kapcsolati hálót felhasználva beszéltek a hitükről. Akkoriban ez nagyon is működő technikának tűnt, és az is volt. A hit szép lassan, de mégis feltartóztathatatlanul terjedt a személyes kapcsolatok csatornáját felhasználva, és szájról-szájra haladva. 

Volt azonban még valami, ami a kereszténység sikeres terjedését támogatta, ez pedig a kizárólagosság. Mielőtt valaki félreérti, itt most nem arra gondolok, hogy a kereszténység vonzóságát a kizárólagossága jelentette. A kizárólagosság önmagában nem vonzó - sőt, ahogy az előző bejegyzésem végén írtam, manapság inkább taszító sok ember számára. ("Miért gondolod, hogy csak a te hited igaz? Nem lehetsz ilyen intoleráns!") A kizárólagosság azonban igen praktikus egy terjedő hit esetében: így ha valaki az ókorban keresztény lett, akkor ezzel nem pusztán egy valláshoz csatlakozott, hanem egyben állást foglalt az összes többi ellen is. Pogány körökben lehetőség volt új hiteket elfogadni, de ez csak annyit jelentett, hogy kibővült a "vallási repertoár" és az új nézetek a már meglévőkhöz hozzáadódtak. A kereszténység követése azonban kizárta az összes többi nézet elfogadását. 

Röviden összefoglalva ez a két dolog - a hittérítés egyedisége és a keresztény hit kizárólagossága - együttesen járult hozzá a keresztény hit erős terjedéséhez. Másként fogalmazva a keresztény hit egy olyan világban terjedhetett, ahol más nem terjesztette a hitét, valamint az új megtérők csatlakozásukkal mintegy "törölték" korábbi pogány meggyőződésüket. Nem nehéz belátni, hogy ez a két komponens együttesen úgy növelte az egyház létszámát, hogy közben kiszorított minden más hitet a palettáról. De mi történt, amikor elkezdték üldözni a keresztényeket? Milyen hatással volt ez a hit terjedésére? Innen folytatom legközelebb...

2019. április 8., hétfő

Miért lett sikeres a kereszténység? (1)

A történelmi tények adottak: nagyjából az első század második felétől kezdve meglódult a kereszténység szekere. De mi adta ezt a sikert? Hogyan lett egy betiltott kis szektából egy világrengető vallás? A hívőből agnosztikussá vált valláskutató-történész Bart Ehrman legújabb kötetét magyarul is kiadták, ami többek között ezt a kérdést feszegeti. Hívőként talán nekünk sem árt kicsit feszegetni, miközben végiggondoljuk azokat a válaszokat, amiket egy nem hívő adhat a kérdésre.

Miért lett sikeres a kereszténység? A keresztények többsége természetesen annyit mond erről, hogy Isten egyszerűen megáldotta az egyház kezdeti időszakát, és ennek köszönhető minden elért siker, amit a frissen induló földalatti mozgalom, vagyis Jézus követői átélhettek. Nos, mi sem természetesebb ennél a válasznál, mindazonáltal mégis elég soványnak tűnik és nem magyaráz meg minden részletet, ami ehhez a csaknem hihetetlen sikerhez hozzátartozik.

A hihetetlen szó nem felesleges ebben az esetben: Ehrman (ld. fotón) bizonyos számokra hivatkozva azt írja, hogy nagyjából Kr.u. 300 körülre már 4-6 millió főre volt tehető a keresztények száma a Római Birodalomban - ez pedig igen tekintélyes mennyiség még akkor is, ha csak töredéke a birodalom össznépességének. Ráadásul ez a szám a következő száz év alatt már 30 millióra duzzadt, ami egészen döbbenetes teljesítmény. Ne feledkezzünk el róla, hogy egy olyan mozgalomról beszélünk, ami nagyjából egy tucat emberrel indult Jeruzsálemből, és állandó presszió alatt működött, hiszen sokan szinte mindent elkövettek a megszüntetésére!

Persze sok hívő és nem hívő Constantinus császár nevét fogja ezen a ponton bedobni. Ehrman is ír arról, hogy a történészek bizonyos köre úgy véli, a Jézus feltámadásáról szóló hír és Constantinus megtérése volt az a két pillér, amin a kereszténység viharos terjedése nyugodott. Maga Ehrman azonban nem ért egyet a második pillérrel (mely szerintem is vitatható): az kétségtelen, hogy Constantinus után jelentősen meglódult az egyház létszámbeli gyarapodása, de ha nincs Constantinus, szinte egészen biztosan lett volna más uralkodó, aki preferálja és menedzseli a kereszténység ügyét. Másként fogalmazva, nem Constantinus tette sikeressé az egyházat - ő már csak felfigyelt a sikeres egyházra, és politikai döntéseivel megteremtette azt a keretet, amiben az még inkább kiteljesedhetett.

A kérdés tehát az ő személyétől függetlenül a levegőben marad: mi okozta ezt a hallatlan növekedést? 

Ma élő keresztényként talán azért is keressük szívesen az egyháztörténeti választ erre a dilemmára, mert ha megtaláljuk a kulcsot, az talán a jelenben is segítheti a kereszténység növekedését! Ezzel kapcsolatban viszont nekem kétségeim vannak. Ha kicsit is jól értem az okokat, melyek az egyház egykori növekedését lehetővé tették, azokhoz hasonló nem igazán fordul elő most, a mai világunk jelenében - mely teljesen más közeget kínál. Milyen okokra gondolok? Például arra a társadalmi adottságra, ami az első evangélizációkat körülvette. Gondoljunk bele, Pál apostolnak - nem lebecsülve az érdemeit - elegendő volt egy családban a családfőt meggyőznie a keresztény hit igazáról, s ezzel akár emberek tucatjai csatlakoztak az egyházhoz. Tudvalevő, hogy akkoriban a családfő hitvallása kötelező érvényű volt a család összes tagjára nézve, beleértve még a rabszolgákat is. Vagyis: ha a családfő megtért, követnie kellett ebben az asszonynak, gyerekeknek, szolgáknak és mindenkinek, aki a házhoz tartozott. (Egyébként ez is felvethet érdekes kérdéseket arról, vajon mennyire érzelmi és élménycentrikus alapokon álló megtérésben gondolkodtak a kedves őseink, ellentétben a mai trendekkel... De ez egy másik bejegyzés témája lehetne.) A hit gyors terjedéséhez tehát olyan adottság is hozzájárult, amivel ma egyáltalán nem rendelkezünk.

Azután érdekes adalék, hogy a Római Birodalomban uralkodó ezerféle hitnézet közegében fokozatos előretörés jeleit mutatta a henoteizmus, vagyis az a vallási nézet, miszerint a sok istenség közül kiválasztunk egyet és leginkább azt imádjuk. Pogány kultuszok képviselői és filozófusai is eljutottak valami olyasféle gondolathoz, hogy bár sokféle istenség létét hitték, mégis mintha ezek mögött egy egyetemes, mindenek felett álló valóságnak is lennie kellene. Ez bizony egy fokozódó népszerűségű szemlélet volt, és ennek a természetesen erősödő gondolatnak a terjedése ugyancsak kedvező lehetett a kereszténység számára.

Végül azonban - és belátom, ez számomra kissé meglepő volt - Ehrman azt írja, a kereszténység igazi sikerét az exkluzivitása hozta el. Vagyis az a gondolat, hogy amennyiben valaki megtér és keresztény lesz, el kell hagyja az addig imádott isteneket, és innentől csakis Krisztus állhat számára a középpontban! Ez a mai, szinte szélsőséges relativizmusra és pluralizmusra épülő nyugati valóságban igencsak intoleráns elképzelésnek tűnik. Csaknem botrányos. Pont fordítva gondoljuk: sokak számára ha van valami, ami taszító a kereszténységben, az pont az, hogy magát kizárólagosnak meri nevezni.  Nehéz elképzelni, hogy pont ez lett volna vonzó egy "istenektől hemzsegő" és vallásilag ezerféle világban - de úgy tűnik, mégiscsak ez volt, ráadásul igencsak bevált. Mi erre a magyarázat?

Innen folytatom legközelebb... 

2019. április 2., kedd

Van, akivel nem kell párbeszédet folytatni

Kelletlenül írtam le ennek a bejegyzésnek a címét, mert alapvetően és meghatározóan a párbeszéd híve vagyok. Csaknem mindenkivel és csaknem minden témában, de azért mégis ott van ez a "csaknem". És azt hiszem nyugodt szívvel állíthatom, minél idősebb az ember, annál inkább szaporodik azok száma (keresztényeké és nem hívőké), akik ebbe a csaknem-kategóriába tartoznak - vagyis a kerülendők egyre népesedő csoportjába.

Aki szereti és szokott olyan vitákat nézni, ahol keresztények beszélgetnek más hitű vagy nem hívő emberekkel, sokat gazdagodhat pusztán amiatt, hogy meghallgatja és végiggondolja az elhangzott érveket. Igen, egy hívő igenis tanulhat dolgokat Richard Dawkinstól, ahogy egy ateista is például Alister McGrath-tól. Egy jó vita akkor is megtermékenyítő, ha a felek totálisan egyet nem értve fejezik azt be, és maradnak az álláspontjaiknál, mert felvethet új érveket, új nézőpontokat, a továbbgondolás új ösvényeit. És esetleg még az is kiderülhet, hogy bár máshogyan látjuk a dolgokat, azért talán még utálni és gyűlölni sem fogjuk egymást - sőt, naiv idealistaként meg merem kockáztatni, hogy a jó vita a tolerancia előszobája. Az azonban már nem mindegy, hogy egy ilyen eszmecsere a tartalmával tanít bennünket, kívülálló nézőket, vagy inkább a formájával szolgál elrettentő tanulságokkal. Gondolok itt főként a résztvevők viselkedésére.

Meg arra, ami most a Kálvinista Apologetikai Társaság legújabb online-vitája kapcsán történt, amit megnézni leginkább és elsősorban a tanulságossága miatt érdemes, de nem azért, hogy az ember  valami újat tanuljon belőle. A dolog azért sajnálatos, mert egyébként mindkét oldalnak voltak jobb és rosszabb érvei - persze azért többnyire olyanok, melyek sok vitában sokféleképpen elhangzottak már a korábbiakban, úgyhogy a vitákat szerető közönség valószínűleg már hallott róluk. 

Mondjuk ki kerek perec, hogy az ilyen eszmecserékben mindig van egy kis gittrágás is - hiszen számos olyan kérdéssel és területtel foglalkoznak, melyeknek soha nem fognak megnyugtatóan a végére érni. Azonban egy vitát nem feltétlenül az tesz értelmetlenné, ha vélhetően befejezhetetlen kérdések is belekerülnek a csomagba. Egy hegyre akkor is érdemes lehet felmászni, ha az ember nem jut el a tetejéig: a kilátás az alsóbb szinteken is inspiratív és lenyűgöző lehet. A fent belinkelt vita azonban attól vált teljesen értékelhetetlenné, hogy nem az érvekre épült, hanem az egyik "hegymászó" állandóan szakadékba akarta lökni a másikat. Egy igazi vitának csak akkor van értelme, ha az érvek megszólalhatnak, ám ha valami náluk hangosabb elnyomja őket - például a mocskolódó, személyeskedő, trágár bunkóság -, akkor senki nem fog az érvekre figyelni. Hanem olyan tanulságokat von le a maga számára, ami vélhetően egyébként egyik vitázó félnek sem volt szándékában.

Az egyik tanulságot pedig a címben már megfogalmaztam: nem kell mindenkivel erőltetni a párbeszédet. Párbeszédet párbeszédképes emberekkel lehet folytatni - de aki az emberi tisztesség minimumát sem hozza, hanem csak beleüvölt a másik arcába, végig sem hallgatja, már-már lehülyézi, az nem párbeszédképes, és azt bizony magára kell hagyni a jobb és rosszabb érveivel.

Bevallom őszintén, ahogy én magam is öregszem, egyre több olyan emberrel találkozok a közelemben (interneten és azon túl), aki egyfajta fekete lyukként funkcionál a számomra: nem csupán arról van szó, hogy belefáradtam abba, hogy az ilyen emberekbe időt és energiát fektessek, mert csak lenyelik a rájuk fordított sok figyelmet és nem látszik meg rajtuk semmi, hanem inkább arról, hogy elvonják ezt az időt és energiát a gyümölcsözőbb dolgoktól. Egy lelkész ismerősöm mesélte egyszer, hogy a gyülekezetében megjelentek olyan keresztények, akik ehhez hasonló idő- és energiavámpírok voltak. Szinte állandóan őket kellett végighallgatnia, mindig akadt valami "súlyos problémájuk", s mivel a pásztor készséges és segítőkész volt, meglehetősen sokáig nem vette észre, hogy végül csaknem minden idejét ezeknek az embereknek a menedzselése tölti ki. Így aztán a gyülekezete többi tagja megsínylette ezt a jóindulatot.

Hát nem: van, akibe kár belefektetni az időt - és hangozzon bár kegyetlenségnek, mégis fel kell ismernünk ki ilyen ember, ki kell ezt mondanunk és útjára kell engednünk. Nem utolsó sorban talán még számára is jót tehet az ilyesmi: amikor előbb-utóbb mások is elhatárolódnak tőle és egyre inkább magára marad a gondolataival, talán lesz némi esélye, hogy felismerésre jusson.

2019. március 28., csütörtök

A misszió és ahogyan a Bibliát olvassuk

Korábban már írtam ugyan egy rövidke sorozatot a misszióról (ennek első részét itt találod), mégis ez egy olyan téma, amit időnként szeretnék újra előszedni. Meggyőződésem ugyanis, hogy a kereszténység nem önmagáért van ebben a világban, hanem azért, hogy képviselje azt, aki minden tanítása, prédikációja és erkölcsi alapvetése középpontjában áll: azaz Krisztust. Ehhez azonban még az is lehet, hogy az egész Szentírást más szemmel kellene olvasni, mint ahogyan most tesszük.

Ha egy hívő embertől megkérdezzük, hol ír a Biblia a misszióról, akkor komoly esély van rá, hogy az "agyonidézett" klasszikus verseket fogja válaszként megfogalmazni Máté evangéliuma végéről: "Menjetek, tegyetek tanítványokká minden népeket..." (Mt 28,19-20). Szerintem ez így igencsak problémás. No persze nem azért, mert itt valami másról lenne szó. Máté ismert szavai tényleg a misszióról beszélnek, vagyis a küldetésről, a feladatról, a szolgálatról, melyet Jézus átadott közvetlen tanítványainak. Amit viszont merek állítani, hogy ez a két mondat teljesen az idézgetési technikáink áldozatává vált - mintha csupán ennyiben ki lehetne meríteni a misszió kérdését, holott még Máté evangéliumának missziós szemléletmódja is sokkal komplexebb a saját utolsó két mondatánál.

Többről és másról van szó tehát, mint amennyit látunk.

Az én misszióról szóló gondolkodásom alapvetése megegyezik számos teológuséval: a misszió alapvetően nem az egyház projektje, hanem magának Istennek az ügye, mondhatni Isten cselekvése ebben a világban, amelyhez az egyház dolga társulni. Ennek a pusztán okoskodásnak tűnő gondolatnak valójában számos gyakorlati következménye lehet a konkrét missziós tevékenységekre nézve. Így például ha ebből a tézisből indulunk ki, azaz a missziót leginkább és elsősorban Isten tevékenységének véljük, akkor egyenesen tilos és felesleges manipulatív technikákkal megpróbálni embereket meggyőzni. És akkor nem a rendezvényközpontúság, hanem sokkal inkább az emberközpontúság dominál majd a missziós tevékenységeinkben: vagyis nem programokban, alkalomszerű megoldásokban (utcai evangélizációk, hétvégi nyitott istentiszteletek, gyermekműsorok), hanem emberekben látjuk az egész képletet, akikkel akkor és úgy beszélünk a hitünkről, amikor és ahogyan nekik szükségük van erre. Ha valaki sok éven keresztül végezte a rendezvényközpontú megközelítés többnyire nem sok eredményt hozó munkáját, nem feltétlenül egyszerű agyban átállnia az emberközpontú látásmódra. 

Mi segíthet ebben a paradigmaváltásban?

Itt jutunk vissza a bevezetésben említett kérdéshez, vagyis a képzeletbeli hívő emberhez, akinek meg kellene neveznie, pontosan hol ír a Biblia a misszióról. Nos, a kérdésre a válasz (például a témával igen sokat foglalkozó és arról könyveket is publikáló teológus, Christopher Wright szerint) egyszerűen az, hogy az egész Szentírás "missziós jelenség". A misszió ezért nem néhány vers vagy "Pál kalandjai" az Újszövetségben, hanem elejétől a végéig az a központi téma, mely köré az összes szöveg felépül. Hiszen ha a missziót elsősorban Isten munkájának tartjuk, amit ebben a világban végez, akkor gyakorlatilag már maga a Biblia is Isten missziójának egyik eredménye és lenyomata. Ha pedig missziós hermeneutikával olvassuk a Szentírást, akkor egy olyan szemüveget veszünk magunkra, ami érdekes dolgokra irányíthatja a figyelmet a narratívák olvasásakor - főleg azoknál a részeknél, melyek Isten és a világ kapcsolatáról, valamint az egyház és a társadalom viszonyáról szólnak. Például feltűnik majd, hogyan gondolkodhatott Máté vagy Lukács a misszióról (és nem pusztán Máté utolsó két versét fogjuk kiszúrni), mi volt az ő missziós paradigmájuk, vagy éppen milyen stratégia mentén szervezte meg missziós útjait Pál, aki fővárosokat vagy tartományi központokat célzott meg, és tipikusan munkatársak bizonyos köreivel dolgozott együtt. Ahogy az is feltűnhet, hogy az Ószövetségben maga Isten a "misszionárius", aki saját maga beszél saját magáról. 

Hosszú lenne most a missziós hermeneutika olvasási metodikáját részletezni - mindezt pusztán egy kis étvágygerjesztőnek szántam. Égetően szükséges volna, hogy az egyház újra megtalálja a kulcsot Európában az emberekhez, mert ezért létezik ebben a világban. A kulcskeresés aktusa azonban házon belül, sőt a fejeken belül kezdődik - és ennek talán része lehet a missziós hermeneutika szemüvegének aktívabb hordása is - azaz a Biblia kifejezetten missziós szemléletű olvasása és értelmezése.

2019. március 24., vasárnap

Tények és címkék

Ha tetszik, ha nem, aki keresztény, az a címkék világában él. Egyáltalán nem úgy van az, ahogyan még az apostoli időkben volt, amikor többnyire két opció létezett: a zsidó és a pogánykeresztények tábora. (Ráadásul nem is feltétlen hitvallási, hanem származási alapon lehetett része az ember egyiknek vagy másiknak.) A kényszeres címkézésnek nemcsak az a komoly hátulütője, hogy könnyedén egymás ellen hangolja a hívőket, hanem van ennél rosszabb is: a valóság szemfedőjeként működik.

Vannak olyan kérdések, melyek felett nem tudunk napirendre térni, hanem időről-időre újra elővesszük és rágcsáljuk őket. Létezett Ádám és Éva? Tökéletes és ellentmondásmentes a Biblia? Volt globális özönvíz az emberiség történetében? Tényleg feltámadt Jézus a halálból? Működnek manapság is a Szentlélek ajándékai? Azt hiszem még számos más kérdéssel is lehetne bővíteni ezt a listát.

Az ember elvileg arra számítana, hogy ezeknek a kérdéseknek egy jó része empirikusan, tudományos módszertannal, illetve a történeti kutatás eszköztárával vizsgálható és jó eséllyel megválaszolható. Vagyis, a kérdések jó része bár tényleg a keresztény hitünket érinti, de nem feltétlenül keresztény hit kérdése. Így például az, hogy volt-e globális özönvíz vagy nem volt, elvileg egy empirikus kérdés, ami nem azon kellene eldőljön, kinek mi a hitvallása, hogy akkor neoliberális protestáns vagy inkább konzervatív evangelikál irányzatot követ-e, szesszácionista vagy kontinuacionista felfogása van, és különben is aláírta a csikágói nyilatkozatot vagy sem. 

A címkék az ilyen kérdések kapcsán rendkívül irritálóak és őszintén szólva meglehetősen feleslegesek is, mert tompítják a tisztánlátást. Magam is tapasztaltam ezt: számos alkalommal, amikor pusztán megkíséreltem felvetni valamelyik problémát a fentiek közül, a beszélgetés és eszmecsere rövid időn belül egy egészen más síkra terelődött. Azon a síkon már nem a tényleges kérdésekről beszélgettünk, hanem az én felekezeti hovatartozásomról, bizonyos hitcikkelyekhez és dogmatikai elvekhez való viszonyulásomról, teológiai és hermeneutikai nézeteimről - de nem a tényekről és bizonyítékokról. Persze nyilván van abban igazság, hogy például a Szentlélek ajándékainak mai jelenlétéről alkotott képünket befolyásolja az, amilyen elvek mentén magyarázzuk az ezzel kapcsolatos textusokat - mégis a lényeg nem ezen dől el, hanem azon, hogy tényleg működnek-e a Szentlélek ajándékai? Azaz látjuk-e egyértelműen ezeket az ajándékokat vagy sem? A globális özönvízről szóló bibliai szöveg történeti valóságáról szóló felfogásunkat minden bizonnyal alakítja az is, amilyen exegetikai módszerrel értelmezzük az erről szóló szöveget. No és persze befolyásolja a számos előfeltételezésünk és felekezeti hovatartozásunk, teológiai ízlésünk és még a nagyapánktól hallott prédikációk is - de ezek együttvéve is csak mellékes kérdések amellett, hogy a bizonyítékok súlya alapján reális-e egyáltalán globális özönvízről beszélnünk?

Megfigyelésem szerint a helyzet sok esetben tehát úgy alakul, hogy tökéletesen fordítva ülünk a lovon. Nem a felhalmozott bizonyítékok súlya alapján döntjük el bizonyos kérdésekről, hogy miként is gondolkodjunk róluk, hanem az ezekhez képest mellékesebbnek számító körülményeket összeseperjük, aztán ebből a kupacból kiindulva próbálunk empirikus módon tájékozódni. Természetesen a dolog halva született ötlet, ami inkább csak a veszekedések számát gyarapítja és egy fikarcnyit sem visz közelebb a válaszadáshoz. Viszont könnyedén vezet el szakadásokhoz, melyek újabb és újabb címkék generálását is jelentik. Az újabb címkék pedig tovább csökkentik a tisztánlátás lehetőségét - és az egész körfolyamat így válik egy önmagát erősítő csapdahelyzetté. Ebből az ördögi körből csak akkor lehet jól kikerülni, ha végre megfordulunk a lovon: erre azonban meglátásom szerint nagyon kevés szándék és igény mutatkozik a keresztények között. Túlságosan leköt bennünket, hogy a saját magunknak alkotott címkékkel bajlódjunk, azokat katalogizáljuk és utána egymást is besorolgassuk egyik vagy másik szekértáborba. Ebből az egyetlen kiút csakis az lehet, ha az ember maga teszi félre a címkéit, amikor válaszokat keres - legalább erre az időre megszabadul tőlük.

2019. március 17., vasárnap

Merénylők, terrorizmus és a vallási fanatizmus?

Olvashattuk a hírekben, hogy Új-Zéland véres események színhelye volt az elmúlt napokban. Egy merénylő az amúgy nagyon békés Christchurch városának két mecseténél emberek tucatjait mészárolta le azért, mert a nyugat hanyatlásáért (legalábbis részben) a muszlim bevándorlókat teszi felelőssé. De vajon tényszerűen mennyire agresszívek a muszlimok Európában, és úgy általában mit mondhatunk el a terrorizmus és a vallási fanatizmus kapcsolatáról? Nehéz kérdések.

Nem finomkodik és nem köntörfalaz Richard Dawkins az "Isteni téveszme" című könyvében, amikor az öngyilkos merénylők lelki motivációit próbálja megmagyarázni, hanem erősen amellett érvel, hogy tetteik mögött főként és elsősorban a vallási fanatizmus áll. Logikája szerint egy muszlim terrorista tényleg elhiszi, hogy mártíromságával végződő akciója után szűzlányok sora várja a Paradicsomban - és ha valaki valóban hisz ebben, az bőven elegendő indok számára, hogy akár az életét is odadobja a "szent cél" érdekében.

Ez a magyarázat remekül illeszkedik ahhoz a hangulathoz, ami Európában tömegeket jellemez: az emberek jó része úgy vélekedik, hogy az öreg kontinensen a muszlim terroristák állandó fenyegetésének árnyékában élünk, a terrorszervezetek által elkövetett merényletek sora pedig töretlenül emelkedik. Mindennek hátterében a legfőbb ok pedig az, hogy az iszlám hit egyenlő magával a vallási fanatizmussal és pusztítással. Csak idő kérdése volt, hogy egy ilyen légkörben mikor aktiválódnak az európai fanatikusok (mint a képen látható neonáci elkövető), hogy "bosszút álljanak" a mecsetekbe eljáró muszlimokon. Így lesz a muszlim terrorizmusra adott válasz az európai terrorizmus. De tényleg ilyen puskaporos a helyzet Európában? 

Nos, a korábban már említett Steven Pinker könyvében éppen a terrorizmus nyugati világban való jelenlétéről olvasgattam a napokban. Elsőre feltűnt, hogy bár Pinker ugyanúgy ateista, akárcsak Dawkins, mennyivel árnyaltabban és differenciáltabban szemléli a terrorizmus és a vallási fanatizmus kérdését. Kezdjük a terrorizmussal! 

Bármilyen hihetetlenül is hangzik az olvasó számára - és valószínűleg úgy hangzik -, a tényszerű és számszerű felmérések szerint (melyeket a hetvenes évek óta regisztrálnak különféle szervezetek) egyértelműen csökken a terrorizmus ereje és jelenléte. Ez a tendencia még akkor is igaz, ha az olyan ismert eseteket kiemeljük a felmérések közül, mint a 2001. szeptember 11-i brutális merényletsorozat Amerikában, vagy éppen az európai tragédiák, melyeket az elmúlt években az ISIS elkövetett. Természetesen nem lehet tagadni és elégszer elismerni ezek borzalmait, az igazság azonban mégis csak az, hogy a terrorista hadjáratok természetes íve mindig a kudarc felé halad. Persze új csoportok és sejtek mindig születnek, de a régiek ezzel párhuzamosan folyamatosan el is halnak. Talán kevesen vannak annak tudatában, hogy a terrorista csoportok többsége tipikusan kudarcot vall és megszűnik. Ennek egyik oka az, hogy ezek a csoportosulások a nagyreményű céljaikat országok és hatalmak megdöntéséről soha nem szokták elérni. Néha sikerül korlátozott sikereket aratniuk, de olyan nem igazán fordul elő, hogy például egy államra erőltetik az ideológiájukat vagy esetleg megsemmisítik azt. A terrorista csoportok javarészt átlagosan öt és kilenc év közti kort érnek meg és akkor sem kapják meg, amit akarnak: nem veszik át egy ország irányítását, 94 százalékuk pedig egyetlen stratégiai célját sem valósítja meg.

Mindehhez érdemes hozzátenni azt is, amiről a napi hírekben (főleg ugye Magyarországon) nem igazán értesülünk: hogy az iszlám világban is harc zajlik ezekkel a terrorcsoportokkal szemben. A dzsihádisták ellen is van dzsihád, ami több szinten működik. A nyugati sajtóban talán nem volt igazán kiemelt hír, hogy az egykori al-Kaida vezetőjének, vagyis Oszama bin Laden-nek a mentora, Salman al-Odah a következőket üzente az akkor még életben lévő tanítványának:
"Elterjesztetted az öngyilkos merénylet kultúráját, amely vérontást és szenvedést okozott és egész muszlim közösségeket és családokat rombolt szét. (...) Hány ártatlan embert, gyermeket, öreget és asszonyt öltek meg (...) az al-Kaida nevében? Boldogan állsz majd a mindenható Isten elé százezrek vagy milliók halálának súlyával a válladon?"
Ezt a hangot és stílust egyébként sokan követték a szaúdiak közül, és még fatwát is kiadtak, amely éppen vallási alapon tiltotta meg az ilyesféle terrorista akciókban való részvételt. Muszlim teológusok könyvekben fejtegették, hogy a terrorizmusba bújtatott dzsihád súlyosan sérti a saríát, és nem is válogat: adott esetben muszlimok ölnek muszlimokat ennek az elmebeteg felfogásnak a nevében. Végül a 2007-es év végén Pakisztán egyik északnyugati tartományában öt hónap alatt 70 százalékról 4 százalékra zuhant az al-Kaida támogatottsága. Abban az évben a szavazásokon a lakosság mindössze 2 százaléka szavazott az iszlamistákra. Ez talán most száraz statisztikának tűnik, de érdemes megjegyezni, hogy a terrorista csoportok nagyban támaszkodnak a lakosság támogatására. Ha a reformprogramként beállított erőszakos akcióik nem győzik meg az emberek többségét, akkor az is az egyébként valószínű megszűnésüket sietteti.

Mielőtt valaki félreért: természetesen nem az eget akarom zöldre festeni, a füvet pedig kékre. Nem tagadható, hogy az iszlámban megfér az erőszak, hogy vannak fundamentalista fanatikusai, hogy valószínűleg a jövőben is fogunk hallani olyan merényletekről, melyeket ilyen emberek követnek el. Amire szerettem volna rávilágítani, hogy ez a kérdés nem olyan egyoldalú, ahogy a nyugati sajtó beállítja. A terrorizmus nem a tényszerűen elért "eredményeitől", és az ilyen akciókban sajnos elhunytak számától működik. Hanem attól, hogy olyan atmoszférát tud teremteni maga köré, ami könnyen elhiteti a békés civilekkel, hogy állandó veszélyben élnek. És ha ezt a hitetést és állandó félelemérzést az európai vezetők is gerjesztik, azzal bizony a terroristák malmára hajtják a vizet. 

De mit lehet arra az állításra mondani, hogy a terrorista csakis a vallási fanatizmusától hajtva hajlandó meghalni egy merényletben - ahogyan azt például Dawkins bizonygatja? Érdekes módon Pinker a biztos halálra való hajlandóság magyarázataként a vallást nem tartja túl erős faktornak. Persze egy teológiai szempontból jól összerakott teória segíthet meggyőzni egy lelkes fiatalembert, hogy dobja oda az életét egy merényletben (a 9/11 merénylőinek valóságos bordélyházat ígértek a haláluk után), az igazi okok azonban egyrészt pragmatikusabbak, másrészt a személyiség mélyebb rétegeibe vezetnek. Így például a Hamász és más palesztin terrorszervezet módszere, hogy a reménybeli elkövető családjának bőséges anyagi lehetőségeket, és örök időkre szóló társadalmi megbecsülést kínálnak. Ez talán eszünkbe sem jut, de Gázában és Ciszjordániában a férfiak nehezen találnak maguknak feleséget, mert a családjuk nem elég tehetős a vételár kifizetéséhez. Ezért aztán kénytelenek a saját unokatestvéreiket feleségül venni. Ám amikor egy terrorista felrobbantja magát, a merényletért kapott bőséges pénzből minden fiútestvére menyasszonyt vásárolhat - az áldozat tehát a család fennmaradása szempontjából kifizetődő. No és persze ott vannak a lelki mozgatórugók is: az ember alaphangon természetesen soha nem fordul önmaga ellen, de ha elkötelezett egy csoport irányában (amit a vallási fanatizmus csak erősíthet), és annak ügyét magasztosnak érzi, akkor hajlandó lehet ezért feláldozni magát. Az elkötelezettségét pedig a bosszúvágytól kezdve a bajtársiasság és ehhez hasonló pszichés tényezők csak növelhetik.

Mindezzel csak azt kívántam bemutatni, hogy leegyszerűsítő és ezért téves az a gondolkodás, miszerint az iszlám maga a terrorizmus, aminek ereje növekvőben van, és különben is a vallás felelős minden ilyen terrorcselekményért Európában. Ezek a kijelentések csupán igazságmorzsákat tartalmazhatnak, miközben teljesen figyelmen kívül hagyják a kérdés komplexitásából adódó fontos szálakat. Keresztényként nem kívánom védeni az iszlámot - inkább egy jelenség félreértésére szeretnék rámutatni, ami a vallás és a terrorizmus közé hidat akar verni. Befejezésül érdemes még az antropológus Scott Atran megállapítását idézni:
"... a halálos áldozatokat szedő terroristák többségét nem a Korán vagy a vallás tanítása inspirálja, hanem egy vérpezsdítő ügy vagy elhivatottság, amely dicsőséget és megbecsülést ígér a barátaik szemében vagy a barátaikon keresztül, a tágabb környezetükben pedig örök tiszteletet és emlékezetet, amelyet persze ők már nem élvezhetnek."