2019. július 13., szombat

Ha a kereszténység váltaná a pluralizmust...

Agyonrágott csont, hogy egy szekuláris, relativista, egyben plurális világban élünk. A vallási pluralizmus viszont nemcsak azt teszi lehetővé, hogy az emberek szabadon higgyenek abban, amiben csak akarnak - ami lássuk be őszintén, alapvetően jó dolog -, hanem arra is ösztönöz, hogy a vallásokat egyformának lássuk és így akár össze is mossuk egymással. De mi történne a pluralizmussal, ha a kereszténység felváltaná?

Nem hiszem, hogy túl sokan élnek manapság Európában olyanok, akik utálnának a pluralitást. Hozzá vagyunk szokva ahhoz, hogy mindenből bőséges választékkal rendelkezzünk. Ez az "árubőség" nemcsak a kézzelfogható termékekre, hanem az ideológiákra is igaz. Választhatunk magunknak pártot, filozófiát, erkölcsi nézeteket és persze vallást is - ha pedig nem tehetnénk, ha valamitől megszűnne ez a lehetőség, a legtöbben azonnal úgy éreznénk magunkat, mintha diktatúrában élnénk. A vallási pluralizmus a legtöbbek szemében magától értetődő érték, a normális demokráciák velejárója - más megoldás egyenesen elképzelhetetlen.

Michael W. Goheen (ld. fotón) közelmúltban megjelent, nagyon gondolatébresztő könyvében ezt a kérdést is boncolgatja. Vagyis többek között arra kíváncsi, miért ennyire magától értetődő a vallási pluralizmus manapság? Miért adja egyre több keresztény is a fejét arra, hogy szinte kritika nélkül meghajoljon a vallási pluralizmus jelensége előtt? Szerinte ennek leginkább három fő oka van:

(1) A mai generáció szinte az anyatejjel együtt szívta magába a vallási pluralizmust és toleranciát - vagyis eleve ennek a légkörében nőttünk fel, ezért természetesnek találjuk.

(2) Ha más vallások követőivel megismerkedünk, számos értékes dolgot és bizonyos erkölcsi becsületességet látunk. Nehezen gondoljuk ezek után azt, hogy a jó dolgok téves vallási hagyomány gyümölcsei lennének, ezért elfogadóak leszünk a más vallási hagyományokkal szemben.

(3) Átérezzük annak a szükségszerűségét, hogy össze kell fognunk, össze kell hangolnunk az életünket (akár nagy közös problémákkal szemben is, mint amilyen például a globális felmelegedés) - a vallási széthúzás, az ideológiai dominancia pedig veszélyezteti ezt a törékeny békét.

Ez a három indok, vagyis leegyszerűsítve a személyes szocializációnk, a tolerancia és más hitek értékessége, valamint a békés egymás mellett élés közös kényszere együtt három szilárd és rendíthetetlen érvnek tűnnek. Ezért aztán ha bárki, bármilyen kritikát megfogalmaz a vallási pluralitással szemben, az kapásból egy maradi, konzervatív ősember bélyegét kapja meg a társadalomtól. Pedig létezik nagyon is jogos kritika. Például hosszasan elmélyedhetnénk abban, hogy a vallási pluralizmus összemossa és bagatellizálja az egyes hitrendszerek különbségeit, noha azok egymást kölcsönösen kizáró elemeket tartalmaznak. Ezentúl pedig mérhetetlen gőggel is rendelkezik. Miért? Mondok egy példát. Miközben a vallási pluralizmus kifogásolja a kereszténység igazságigényét, azt gondolja önmagáról, hogy az egyedüli igaz és követendő álláspont, amit egy demokratikus társadalomban érvényesíteni kell. Mindenki ismeri a klasszikusnak nevezhető "pluralista példázatot", amikor vak emberek tapogatnak egy elefántot. Mivel mindegyikük az állat más testrészét fogja meg, így máshogyan is írják le milyen állat is az elefánt. A pluralisták szerint pontosan ilyen vakok a vallások is: mindegyik ragaszkodik a maga abszolút igazságához, noha csak arról van szó, hogy nem látják a teljes elefántot, annak csupán egy részletét tapintják, és ezt a részigazságot teszik abszolútummá.

Mármost ritkán vesszük észre, ahhoz hogy ezt a példázatot valaki elmondhassa, látnia kell kívülről a teljes elefántot, mégpedig egy távolabbi perspektívából: s mivel a pluralisták a példázat mesélői, így óhatatlanul saját magukat teszik az elbeszélő objektív pozíciójába. Vagyis tulajdonképpen abszolúttá emelik a plurális nézőpontjukat, hiszen csak ők látják a teljes elefántot - ezzel pedig pontosan elkövetik azt, amitől óvni próbálnak, sőt amitől maga a pluralizmus eszmeisége óvni kíván, vagyis a kizárólagosságot.

De ha ennyire nincs és nem is lehet objektív nézőpont, a kérdés ezek után az, melyik szubjektív megközelítést válasszuk? Vajon lehet-e úgy plurális jellegű társadalmat építeni, hogy az valamelyik vallás bázisán álljon, és közben mégis megőrizze a demokratikus értékeket? Mi történne akkor, ha eljátszva egy gondolatkísérletet, megint a kereszténység kezdene dominálni a nyugati világban? Sokak szerint borzalmas katasztrófa. Visszacsúsznánk a sötét középkorba, megállna a fejlődés, vége lenne a jólétnek, minden halódna megfele. Értem a dilemmát, de nehezen hiszem el, hiszen egy ma dominánssá vagy legalábbis tényezővé váló kereszténység már egy felvilágosodás utáni kereszténység lenne, vagy a modernitás és posztmodernitás utáni kereszténység, ha úgy jobban tetszik. Nem a középkori egyház kapna újból egy sanszot, hanem egy több évszázaddal azutáni, számos kritikus periódusát túlélt egyház. Mindez persze csak játék a szavakkal, illetve játék egy képzeletbeli lehetőséggel. Vajon milyen lenne a mai kereszténység, ha valamitől egyszer csak ismét domináns pozícióba jutna? És mi történne a pluralizmussal, ha a kereszténység válna ismét tényezővé Európában?

2019. július 7., vasárnap

Az alapok kimozdítása - az istentiszteletről (2)

A neoprotestáns gyülekezetekben általában a dicsőítés nyitja meg az istentiszteletet, aminek a többség szerint két célja van: segít abban, hogy "bemenjünk az Úr jelenlétébe", illetve ráhangol az igehirdetésre. Én viszont úgy gondolom, ez a két dolog céltévesztés, és a jó dicsőítés magja nem itt található.


Szeretném bemutatni a világ egyik legkisebb méretű dicsőítő csoportját. Összesen ketten vannak benne, Pál és Silás. A bibliai beszámoló szerint ők sem egy stadionban vagy egy modern gyülekezet színpadán énekelnek, hanem egy római börtön legbelső kalodájában, ahova nem kifejezetten énekelni jártak be az emberek. Nincsenek náluk professzionális hangszerek és csúcsminőségű hangtechnika sem, és jó eséllyel zeneileg is képzetlenek. Röviden tehát: az összes körülmény ellenük dolgozik. Ám mégis azt olvassuk erről a sebtiben "összetákolt" dicsőítésről, hogy meglehetősen brutális hatása volt: a nem hívő rabok rezonáltak rá, az egész börtön alapjai megrendültek, a bilincsek lehullottak és a bent lévők végül szabadok lettek.

Azért szeretem ezt a bibliai történetet, mert jól rávilágít a zenei dicsőítés potencialitására. Átvitt értelemben a zene ugyanis magában hordja annak lehetőségét, hogy a dolgok valahogy így alakulhassanak. A jó dicsőítés szerintem megrendíti az alapokat, kimozdítja a fixációkat, és ezáltal szabaddá teszi a korlátok között élő embereket. A jó dicsőítés egyik ismérve tehát, hogy földrengést okoz. Az ember eljut benne igazi önmagához, a belső én magjához, és azután ezt a belső ént mintegy odahelyezheti a dicsőítésben Isten fazekasmesteri kezébe. Amit a pszichológia totalitásélménynek nevez, az valósulhat meg ilyenkor, az történhet meg ebben az érzelmekkel vastagon átszőtt találkozásban. A dicsőítés az istentiszteleten résztvevő ember számára akkor átélhető, ha hozzásegíti ehhez az élményéhez, vagyis annak megsejtéséhez, hogy körülveszi valami nála hatalmasabb, aminek az epicentrumában tartózkodik. A dicsőítés lényege szerintem egy kapcsolat megélése valódi önmagammal és Istennel, és nem a modern zene, a zenészek professzionalitása, vagy a technikai körülmények rendelkezésre állása.

A zene csak eszköz ennek a felsőbb és belsőbb kapcsolati célnak a megvalósulásában - vagy legalábbis így kellene lennie. De nem így van. Ma azt látjuk, hogy a dicsőítés egy termék, melyet a keresztény zeneipar értékesít. Baromi jól kinéző fiatalok, szép vagy trendi ruhákban, csúcstechnikát használva tombolnak üvöltő stadionokban. Korábban már említettem, hogy voltam egy amerikai gyülekezetben, ahol a dicsőítő csoport minden tagjának úgy be volt lőve a frizurája, hogy egy görbe hajszálat nem láttam egyiken sem. A hangjukkal leénekelték volna a magyar zenei paletta torkainak jó részét. Hátuk mögött a kivetítőn vulkánkitörés fényei vibráltak a zenei mondatok ütemeire. Nyugodtan mondhatom, hogy ez volt a legprofibb zenei tálalás, amivel gyülekezetben egy istentiszteleten valaha is találkoztam. Viszont nem nevezném dicsőítésnek, mert ahhoz nem sok köze volt. Sokkal inkább arra emlékeztetett, hogy a fent említett isteni találkozást, az alapok kimozdulásának katarzisát, vagyis az előbb említett totalitásélményt mechanikusan, zenei profizmussal akarták elérni a spirituális megközelítés helyett. Az ember lelki alapjainak megrendülése azonban nem technikai kérdés - de mi azt csináltunk belőle. 

Őszintén szólva, az istentiszteleten sokszor már maga a terem elrendezése is azt sugallja az embernek, mintha a gyülekezet zenekara koncertet adna a gyülekezetnek: elöl állnak a zenészek, pont szembe a közösséggel, sokszor egy színpadon, és igyekeznek a legfrissebb és legnépszerűbb számokat lejátszani. Ez persze nem bűn, sőt az jó dolog, hogy a mai ember számára értelmezhető zenét csinálunk, csak ez még így önmagában nem válik dicsőítéssé. Én úgy gondolom, létezik néhány rögzült tévképzet a mai zenei dicsőítéssel kapcsolatban. Csupán néhány példa, a teljesség igénye nélkül:

1. "A dicsőítő csoport a színpadon áll."
Nem, a dicsőítő csoport nem a színpadon található. Maga a gyülekezet a dicsőítő csoport. Ha mégsem így van, az keresztény koncert  - amivel nincs semmi probléma, csak ne nevezzük istentiszteleti dicsőítésnek.

2. "A dicsőítés arra való, hogy bemenjünk az Úr jelenlétébe"
Valóban? Mikor jöttünk ki onnan? Ahogy Pál írja (egyébként egy pogány művet idézve): "Benne élünk, mozgunk és vagyunk". A keresztény élet lényege az lenne, hogy néhány gitáros, zenész, énekes segíti a gyülekezet tagjait Isten közelébe férkőzni vasárnap egy rövid időre, hogy aztán onnan kijöjjenek és egy hét múlva újra próbálkozhassanak? Ez meglehetősen távol van a Szentírás szemléletmódjától, ami permanens istenkapcsolatban gondolkodik.

3. "A dicsőítés ráhangol az igehirdetésre"
Valóban ráhangolhat, de ez nem célja, inkább mellékhatása és következménye. Pál és Silás a börtönben nem hangolódtak rá semmiféle igehirdetésre, éneklésük önmagában álló kifejezésmódja volt annak, hogy szorult helyzetük ellenére is Isten felé fordulnak.

A dicsőítés, mint az istentisztelet zenei eleme a kívülállók szempontjából több figyelmet érdemelne egy olyan posztmodern fogyasztói társadalomban, ahol a zenének általában is fontos szerepe van. Míg a nagyobb egyházak - hagyományőrzés címén - befogadhatatlan és a többségi társadalomnak halálosan érdektelen zenét produkálnak, a kisebb gyülekezetekben kíszámíthatóan egyforma stílusú pop-rockzene szól - de ők legalább törekednek a korszerűségre. Ugyanakkor a neoprotestáns dicsőítés  komoly gyengéje szerintem, hogy a modern zene mellé teljesen egyforma panelekből építkező szövegeket tesz. Bevallom őszintén, nekem ez az egyik nagy szívfájdalmam! Szerintem a dalszövegek újragondolása kellene legyen az egyik elsőrangú teendő, ehhez pedig először meg kellene érteni, hogy nem a bibliai frázisok puffogtatásától és ismétlésétől lesz egy szöveg biblikus. Ez a téma azonban most messzire vinné a bejegyzést, ezért inkább csak labdaként feldobom, az olvasóra bízva a továbbgondolását.

Összefoglalva tehát a totalitásélmény légkörének megteremtése számomra az, ami legjobban összefoglalja az istentiszteleti dicsőítés funkcióját. Nehéz azt szavakban visszaadni, amikor az ember úgy érzi, találkozik valami nagyobbal, ami belülről ragadja meg - vagyis Istennel. De nem is kellenek a szavak annak kifejezésére, amire a zene való: hogy megágyazzon egy ilyen találkozáshoz, egy ilyen élményhez.

2019. július 2., kedd

A két legfontosabb indok a bizonyságtétellel szemben

Egyre több hívő küzd azzal a nehézséggel, hogy vallási kérdésekről vagy akár saját konkrét hitéről  képtelen egy nem hívővel beszélgetni. Nem akarunk előhozakodni a hitünkkel a munkahelyünkön vagy baráti körben, és sokszor nem akarunk embereket sem meghívni a gyülekezeteinkbe. Vajon valamiféle gyávaság ennek az oka? Szégyelljük a hitünket mások előtt, vagy más indokok állhatnak a háttérben?

Szögezzük le az elején, hogy az amerikai kereszténység természetesen rengeteg dologban különbözik a magyarországitól, mindazonáltal sok ponton mégis csak hasonlítunk egymásra. Utóbbi tény ellenére óvatosan szeretnék bármiféle következtetést levonni abból a kutatásból, amit az ismert és már többször emlegetett Barna Group végzett el Amerikában. A felmérés során azt a kérdést vizsgálták, vajon miért nem alakítanak ki a keresztények többször olyan szituációt az életükben, ahol hitbeli kérdésekről beszélhetnek egy nem hívővel. Illetve azt is megnézték, hogy a nem hívő emberek miért nem szívesen vállnak részévé egy vallásról szóló eszmecserének.

Röviden tehát: mi a fő oka annak, hogy a keresztények nem akarnak beszélni a hitről, és miért nem kívánnak dialógusba bocsátkozni ugyanerről a másik oldalon állók?

Nos, hosszú lenne itt a felmérés részletes adataiba belemászni, a lényeget ráadásul két mondatban is összefoglalhatjuk. A kutatás arra a következtetésre jutott, hogy... 

(1) ... a keresztények szerint a vallásról való beszélgetés mindig feszültséget és vitákat okoz... 

(2) ... míg a nem hívők többsége egyszerűen azt válaszolta, hogy nem érdeklik a vallással kapcsolatos kérdések. 

Persze voltak még más magyarázatok is. Így például visszatartó tényezőnek bizonyult, hogy a vallási kérdések túlságosan átpolitizáltak (ezen Amerikában nem nagyon van mit csodálkozni), vagy éppen az ismerethiány, mely megnehezíti a vallási kérdésekről való értelmes eszmecserét.

Mindenesetre a két legfontosabb indok, melyeket fentebb említettem, tulajdonképpen egymást magyarázza, és össze is lehet fésülni őket egyetlen értelmes mondatba: a vallásról való párbeszéd eszerint amiatt is okozhat feszültséget, mert a nem vallásos embereket egyszerűen nem érdekli ez az egész téma. Az igazi kérdés ennek következtében tehát nem is az, hogyan tehetne bizonyságot egy keresztény egy nem kereszténynek, hanem valami olyasmi, hogy mitől alakult ki ez a nagyfokú közömbösség és érdektelenség - főleg egy olyan nemzetben, amely nem győzi hangoztatni önmagáról, hogy mennyire keresztény.

A trendek Európában is hasonlóak, és ezt valószínűleg mindenki tapasztalja. Nehéz az emberekkel vallási vagy hitről szóló kérdésekről beszélni, mert azonnal visszahúzódnak, többen közülük anyagi lehúzástól vagy valamilyen erőszakos térítési kísérlettől tartva. A hívők közül pedig többen, miközben nagyon is szeretnének megosztani másokkal a hitük tartalmát, nem kívánnak ajtóstul a házba rontani. Ugyanakkor valahol sokakat nyomaszt a Szentírás számos felszólító üzenete, mely nemcsak felhatalmazást, hanem erős ösztönzést is ad az ilyesféle párbeszédre. Jézus mintha arra kérné a követőit, hogy menjenek az emberek közé és bárhogyan is, de osszák meg hitbeli meggyőződésüket velük. Lecsupaszítva tehát, ha nem megyünk, akkor úgy érezzük, hogy ennek a jézusi imperatívusznak nem teszünk eleget, ha pedig megyünk, akkor tolakodónak látjuk magunkat, mint akik rá akarják erőltetni másokra a hitüket. Ha erre valaki azt mondja, hogy "akkor ne tolakodóan tálaljuk a hitünket", annak ismételten felhívom a figyelmét a fent kiemelt második mondatra az érdeklődés általános hiányáról. Nem a stílust utasítják el a nem hívő emberek, hanem magát a témát. Nyilvánvaló, ha a bizonyságtétel stílusa is szalonképtelen, az csak még erősebb elutasítást von maga után.

Ez így egy tökéletes patthelyzetnek tűnik, akárcsak egy mozdíthatatlan forgalmi dugó - a kérdés már csak az, milyen konkrét módon lehetne ezt a vallási közömbösséget megváltoztatni? Mivel tudnánk kihúzni ezt a dugót, hogy újra megindulhasson a forgalom?

2019. június 24., hétfő

Biblia Light

A Biblia nagy része ismeretlen az amerikai hívők számára - olvastam egy amerikai lelkész cikkében. A kijelentés első hallásra meghökkentőnek tűnhet, hiszen Amerikáról az a képzetünk, hogy "keresztény nemzet", újjászületett hívők tömegével. Hogyan értsük tehát azt a kijelentést, hogy az amerikai hívők jó része számára mégis ismeretlen a Szentírás?

Mindenekelőtt szeretném kissé pontosítani a bevezetőben tett sommás kijelentésem: bibliaismeret alatt itt most nem a Szentírás kijelentéseinek összefüggő megértésére, vagy valamiféle rendszerezett teológiai látásmódra gondolok. Nem így értettem, hogy a hívők jó része nem ismeri a Bibliát. Ha ezt tartanám szem előtt, akkor a helyzet ugyanis még rosszabb lenne, mert a bibliaolvasó emberek elsöprő százaléka nem tudja szintetizálni a szövegből származó ismereteit, és egyáltalán nincs semmiféle rendszeres elképzelése a hitéről. Amikor azt állítom, hogy van a hívőknek egy jó nagy csoportja, akik igazából nem tudják már azt sem, egyáltalán mi van leírva a Bibliában, akkor olyan embertömegekre gondolok, akik hitbeli ismereteiket többnyire két forrásból, azaz valamilyen napi igei elmélkedésből, illetve a vasárnapi prédikációból nyerik.

Ha belegondol az ember, mindkét forrás elképesztően szelektív. Maradjunk az utóbbinál!

A helyzet az, hogy ahol nincs perikóparendszer, ami a teljes Szentíráson végigkalauzol, ott az igehallgató gyülekezeti tagok gyakorlatilag annyit hallanak a Szentírásból, amennyit a prédikátor éppen elmond nekik. A kisebb egyházakban általában ez a stílus az elfogadott - az igehirdető választ egy textust jókedve és elhatározása szerint, és azt hirdeti a gyülekezetének. Az említett cikkből pedig bizony kiderült, hogy a szószékről így nem a Bibliát, hanem annak csak egy rövidített változatát hallja a gyülekezet. Tegye fel a kezét, aki mostanában hallott igehirdetést Abdiás vagy Aggeus próféta könyvéből, esetleg a mózesi törvényekből, valamelyik nemzetségtáblából, János második és harmadik vagy Júdás leveléből! Persze néha előfordul egy-egy próbálkozás, de a helyzet az, hogy a pásztorok többnyire egyrészt a könnyebben emészthető szakaszokat favorizálják, vagyis a közismert történetekből indulnak ki, melyek ráadásul konformnak tekinthetők a mai korszellem tekintetében is. Nem igazán prédikálunk például arról, amikor az Elizeust gúnyoló fiatalokat széttépte két nősténymedve, ahogy a csecsemőket falhoz csapdosó zsoltárvers sem igazán kerül elő a szószéken. Másrészt, a választott témák általában illeszkednek az adott prédikátor teológiai és etikai felfogásához és ízléséhez is. Vagyis röviden: van egy "kánon a kánonban", egy szelektált halmaza az igéknek, melyekből mindig halásznak a pulpituson álló igehirdetők és a napi elmélkedések szerzői.

Ha mindezt átgondoljuk, akkor a "Biblia Light" ilyen alkalmazása értelemszerűen ahhoz fog vezetni, hogy a csak ilyen forrásból táplálkozó hívek istenképe egy szűk keresztmetszetből összeeszkábált, a teljes Szentírástól elég távoli kreatúra lesz. Valamikor csak verseket, szakaszokat, valamikor egész könyveket ugrunk át úgy, hogy gyakorlatilag soha nem beszélünk róluk. Hozzáteszem, ezt sokszor olyan igehirdetők művelik, akik egyébként arra nevelik a hallgatóikat, hogy eszükbe se jusson korlátozni Isten hatalmát az életükben, és azt is hangsúlyozzák, hogy a "teljes Írás Istentől ihletett". Meglehetősen ellentmondásos számomra, ha a Biblia minden egyes szavát és betűjét Istentől származónak vélik, akkor miért kerülik ki ezek tetemes százalékát?

2019. június 20., csütörtök

Az emberközeli istentisztelet - az istentiszteletről (1)

Tavaly október óta egy igehirdetés-sorozatot mondok el a saját gyülekezetemben, melyben lépésről-lépésre végigveszem az istentiszteletek építőkockáit, azaz mindazokat a liturgikus elemeket, melyek egy neoprotestáns alkalmon előfordulnak. A kérdés nem hagy nyugodni, ennek oka pedig egyszerű: az istentisztelet az, ami kifelé leginkább látszik az egyházból. Már csak ezért is megérdemelné, hogy jobban átgondoljuk, mit miért teszünk.

Amikor az emberek az egyházra gondolnak, akkor többnyire az istentiszteletre gondolnak, vagyis arra, amit a pap és a körülötte lévők a templomban művelnek. Nekik az egyház az, ami "vasárnap történik". A magukat vallásosnak tartók többségének ráadásul csak húsvétkor és karácsonykor van érintkezése velünk. Az egyházzal és így a hittel, sőt talán a Jézussal kapcsolatos gondolataikat is nagyrészt tehát annak fényében fogalmazzák meg önmaguk számára, ahogyan a misére vagy istentiszteletre rezonálnak - no meg amit a sajtóban olvasnak a kereszténységről. Szerintem az egyház persze jóval több az istentiszteleteknél, ahol a hitünket mintegy ritualizáljuk, de mégis el kell ismerni, hogy amikor valaki megtér és csatlakozik egy gyülekezethez, a gyülekezetben eltöltött ideje jó részét onnantól többnyire a periodikusan ismétlődő vasárnapi alkalmak keretében éli meg. Tetemes ideig vitathatjuk, ez mennyire jó, mire kellene inkább a hangsúlyt helyezni, mit jelent valójában az istentisztelet kifejezés, és egyáltalán minek van szükség a hit ritualizációjára. Én most ezekbe a kérdésekbe nem szeretnék belemenni, pusztán a tényekből indulok ki. A tények pedig azt mutatják, hogy a szorgalmasan templomba-gyülekezetbe járó emberek évente nagyjából 52 istentiszteleten vesznek részt, és nagyon sikeresek abban, hogy eltöltsék ezt az időt magukban, miközben egyre kevesebbeket sikerül "becsábítaniuk" a templomba, bevonni az istentisztelet liturgiájába.

Legyünk teljesen őszinték önmagunkhoz: az istentiszteleteink belterjesek és meglehetősen unalmasak egy kívülálló számára. (És hát őszintén szólva: néha még egy "belülálló" számára is...) Ám mégis elvárjuk, hogy az emberek érdeklődést mutassanak a hitünk, a gyülekezetbe járás és ezzel párhuzamosan az istentiszteleteken való részvétel iránt. De mit is várunk el tulajdonképpen tőlük, amikor például egy templomi szertartásra gondolunk?

Ha egy átlagos és aktív életet élő, dolgozó embert tartunk szem előtt, akkor például azt, hogy az illető lemondva a vasárnapi pihenéséről, kászálódjon ki reggel az ágyából, öltözzön fel jó eséllyel számára kényelmetlen ruhákba, aztán menjen el meghallgatni egy papot vagy lelkészt, aki számára sokszor érthetetlen és nem igazán relevánsnak tűnő dolgokról beszél. Mindehhez énekeljen és hallgasson olyan zenét, amit hétköznap egy másodpercig nem hallgat, és soha nem költene rá egy árva forintot sem, hogy CD-n vagy MP3-ban megszerezze magának. Végül mindezért még illendő fizetnie is valamennyit, amikor a perselybe pénzt dob. Összegezve én úgy látom, az embereknek az istentisztelet kifejezésről többnyire valami érthetetlen és unalmas időtöltés jut eszükbe, ahova egyre idősebb emberek járnak, akiknek ez valamilyen rejtélyes okból láthatólag lelki szükségletet tölt be.

Mindezt persze mi nem így látjuk belülről, s főként azok nem, akik már gyermekkoruktól megszokták, hogy rendszeresen alkalmakon vegyenek részt. Ők teljesen tisztában vannak a liturgikus elemekkel, tudják mikor mit kell csinálniuk, egyszóval otthonosan mozognak az istentiszteletek légkörében. Ám ha azt szeretnénk, hogy rajtunk kívül bárki is mutasson bármilyen érdeklődést az istentiszteletek iránt, akkor szerintem érdemes végiggondolni minek mi a szerepe egy ilyen alkalmon, és hogyan lehetne az egészet emberközelivé tenni - vagy azt is írhattam volna, hogy emberközpontúvá. Tisztában vagyok persze vele, hogy ez most talán botrányos és ellentmondásos gondolat lehet, mert az istentiszteletet épp attól tartjuk istentiszteletnek, mert istenközpontú - és nem emberközpontú. Szerintem viszont ezt a két fogalmat nem feltétlenül kellene szembeállítani egymással. Furcsállnám ugyanis, ha azt az Istent, akiről a Biblia emberi képekben beszél, emberi fogalmakkal írja le, szakadatlanul antropomorfizálja, és aki embereken keresztül szólalt meg, sőt még maga is emberré vált, zavarná, hogy emberek emberközeli módon gondolkodnak. 

Szerintem ha elvárjuk, hogy az emberek érdeklődést mutassanak az istentiszteleteink iránt, akkor először nekünk kell érdeklődést mutatnunk irántuk.
Ragaszkodhat az egyház a liturgiájához, misézhet latinul, vagy akár őrizheti Luthernek vagy Wesleynek az istentiszteleti liturgiáról kialakított elképzeléseit - közben a mai emberekkel megszakad a kapcsolata. Nagyon tetszik, amit a blogomban már sokat emlegetett evangélikus teológus, Klaus Douglass ír ezzel kapcsolatban: "Az elmúlt években számtalanszor a szememre vetették, hogy az istentiszteletek kialakításában túlzottan előtérbe állítom a kor szellemiségét, pedig nekem a korszellem egyáltalán nem számít. Nekem csak a mai emberek számítanak."

Pontosan erről beszélek! Ebben a rövid sorozatban nem egyszerűen a prédikációim anyagait szeretném esszé stílusban leírni (de merítek azokból is), hanem inkább hangosan végiggondolom a tipikus neoprotestáns alkalmak egyes lépéseit: a dicsőítést, igehirdetést, közös imádságot, úrvacsorát és bizonyságtételt. Nem elsősorban kritizálni akarom a jelen gyakorlatokat, hanem megérteni miről szólnak és melyek a sarokpontjaik - ezek alapján pedig hogyan érdemes alakítani és formálni őket. Ha valaki kíváncsi erre, tartson velem ebben a rövid sorozatban, és gondoljuk végig együtt mi hogyan lenne jó, hogyan lenne működőképes, hogyan lenne emberközelibb!

2019. június 17., hétfő

A fiatal és az idősebb fiú

Valószínűnek tartom, hogy a legtöbben soha nem hallották még Costi Hinn nevét. Ám az unokabátyjáét annál inkább, akit Benny Hinn-nek hívnak. Costi Hinn is része volt annak a pompának és szinte határtalan fényűzésnek, mely a világszerte ismert karizmatikus "sztárprédikátor" Benny Hinnt övezte, de később szakított ezzel az életformával, sőt kemény kritikusa lett annak. Az igazság árát persze meg kellett fizetnie...

Tudjuk jól, hogy Benny Hinn és a hozzá hasonló prosperitás-teológiát hirdető prédikátorok fényűző életmódja elképesztő mennyiségű pénzt emészt fel. De a helyzet az, hogy az igazság még ennél is sokkal többe kerülhet, és ezt Costi Hinn valószínűleg jól tudhatja. Az ugyanis mindig a legnehezebb és komoly árat kell fizetni érte, amikor az embernek az igazság kedvéért még a saját családtagjaival, rokonaival, azaz a hozzá legközelebb állókkal is szembe kell fordulnia. Az ilyesminek általában tipikusan az az ára, hogy az embert árulónak tartják, végleg megromlanak a családi kapcsolatai és talán egy életre el is vágja magát azoktól, akikhez vérségi kötelék is fűzi.

Costi Hinn azonban úgy döntött, ez az ár neki megéri. 

Pedig számára is bőven jutott az élet habzsolásából, és erről maga beszélt egy tévéinterjúban, például arról is, amikor Benny Hinnel együtt utazgattak:

"Gulfstream gépek lépcsőit róttuk le-fel. Igazi móka volt mindig, amikor (Benny) új gépet vett. Vele dolgoztam és így utaztunk. Néha megszakítottuk az utat, elugrottunk Monte Carlóba, ahol a Hotel de Parisban szálltunk meg."
A "két Hinn" hercegeknek kijáró pompában élt, a legnagyobb luxusban: Bentley-kel szállították őket, királyi lakosztályokban töltötték az éjszakákat (néhol olyan szobákban, ahol minden arannyal volt bevonva), bejárták az egész világot - miközben egy szegény és alázatos Krisztusról prédikáltak, aki mindenről lemondott és csaknem nincstelenségben élt a Földön. 

Az ordító kontraszt persze még a csillogás közepén is feltűnt nekik, de hát erre megvolt egy meglehetősen kicsiszolt teológia igazolásként - egy olyan magyarázat, amit nemcsak az embereknek, hanem önmaguknak is artikuláltak. Ennek alapját a Mennyország boldogságának és ígéreteinek leírására épülő egyfajta "földi leképezés" jelentette, amivel tulajdonképpen a lehető legélvezetesebb élet modelljét is megkaphatja az ember. Az a felismerés ugyanakkor, hogy a bőség esetleg még nagyobb adakozáshoz is vezethetne, nem kapott túlságosan nagy hangsúlyt az életükben, ahogy az sem, hogy Isten szegényként is szereti az embert. 

Costi Hinn viszont egy idő után eljutott addig, hogy magáról kimondja: 
"Kapzsi voltam, és a rossz dolgok iránt volt bennem ambíció. Helytelen dolgokat tanítottunk, kihasználtuk a szegényeket, a pénzvágyunk miatt az utolsó dollárt is kisajtoltuk az emberekből, hogy mi úgy élhessünk, ahogy ők sosem fognak. És ehhez Jézust használtam fel. Megundorodtam ettől."
Costi Hinn jelenleg egy kisebb gyülekezet lelkésze és több könyvet is publikált a "sikerevangélium" kritikájaként.

Félreértések elkerülése végett: ezzel a bejegyzéssel nem az a célom, hogy Benny Hinnt valamiféle módon leleplezzem. Erre semmi szükség nincs, hiszen amit ő tesz, szerintem önmagáért beszél. Amire szerettem volna rávilágítani, mert gyakran nincs szemünk észrevenni, hogy Costi Hinn megszólalásai sokkal többről szólnak, minthogy kritizálja Benny Hinn életformáját: nem az unokabátyjával, hanem egy gondolkodásmóddal fordult szembe.

Ez egy tékozló fiú megtérése, aki ráadásul a más keresztényektől összeszedett pénzt tékozolta el, elutazva messzi vidékekre. De aztán felismerésre jutott, és vissza tudott fordulni, merthogy a féktelen pénzmániából is van kiút: az evangélium nem a szegényeké, hanem a gazdagoké is. Nemcsak a botrányos oldalon háboroghatunk tehát, ahova a legtöbben Benny Hinnt pozicionálják, hanem talán örülhetünk egy kicsit a jónak is. A fiatal testvér hazatalált. De vajon mihez kezd majd az idősebbik fiú?

2019. június 13., csütörtök

Isteni képek, emberi képek és a misztikus tapasztalatok

Minden bizonnyal fárasztónak fog tűnni ebben a nagy melegben egy olyan filozofálgatós eszmefuttatás, ami az istenképekről szól. Ám a felelősség csak részben az enyém ezért a bejegyzésért, mert az ihletet hozzá Szabados Ádám legújabb bejegyzése adta, ahol a szerző fontos dolgokat mondott el olvasójának az istenképpel kapcsolatban. Ám nekem volt egy kis hiányérzetem...
Néha az ember akkor is megkockáztatja, hogy egy túlságosan komplex kérdést belesűrítsen egyetlen blogbejegyzésbe, ha érzi hogy ez nem fog sikerülni. Az istenkép kétségtelenül egy ilyen téma: nem lehet róla eleget elmondani egy blogfelületen, tehát ha valaki igazán alapos kifejtést vár, most is csalódni fog. Ennek ellenére ez a téma szerintem mégis olyan fontos, hogy érdemes vállalni a hiányosság kockázatát.

Ádám nagyon színvonalas bejegyzésében leírt egy csomó jó gondolatot arról, hogyan is van ez az "istenkép-dolog" a fejünkben, a szívünkben, a lelkünkben - és a Szentírásban. Állításaival nem is annyira vitatkozni kívánok, hanem inkább talán egy-két ponton finomítanám, esetleg újabb változókat is behoznék a képbe.

Először is: nem tudom teljesen értelmezni azt a fogalmat, hogy "bibliai istenkép". Szerintem ilyen önmagában nem létezik. Jogosan vethető fel a gondolat és fel is vetik, miszerint a Bibliában nem istenkép, hanem istenképek vannak. Ezek persze egymással átfedésben állnak, de én most megkockáztatom azt az állítást, hogy ez az átfedés nem tökéletes. Mintha mindannyian, akik olvassuk a Szentírást, néha érzékelnénk is ezt a koherencia-hiányt, amikor feszültséget és valamiféle következetlenséget látnánk Isten bizonyos jellemvonásai vagy az Őt ábrázoló és kifejező történetek bizonyos darabkái között. Szerintem ez normális jelenség. Persze egyesek tíz körömmel belekapaszkodnak ebbe, és azt állítják - meglehetős túlzással -, hogy "a Biblia tele van ellentmondással". De mi van akkor, ha inkább az egymással nem tökéletes átfedésben álló istenképek ütközéséről van itt szó? Ez a fajta koherencia-hiány tényleg végzetes csapást jelent a Biblia hitelességére, vagy inkább csak kiexponálja a tényt, miszerint emberi kéz lenyomata is érezhető a szövegen, és az igazi Jahve az emberi szerzők istenképeinek prizmáján keresztül hagy lenyomatot a textusokban?

Hiszen még azokat a perikópákat is, ahol maga Isten beszél, Izrael tolmácsolásában olvassuk. Isten szól, de azt és úgy mondja, amit és ahogy Izrael papiruszra, kőtáblára vetett vagy éppen egy szájhagyományként továbbadott szövegben konzervált a későbbi leírók számára. Én az istenképet saját magam számára egyfajta interfaceként magyarázom, vagyis valamiféle "felhasználói felületként", melyen keresztül kommunikálunk a valódi Istennel, és melyen keresztül Ő is kommunikálhat velünk.

"A bálványimádás lényege az, hogy Istent a saját elképzeléseink alapján faragjuk ki magunknak." - írja Ádám a bejegyzésében. Őszintén megmondom, ha ez igaz, akkor mindannyian bálványimádók vagyunk! Az istenkép ugyanis nem csupán olyan dolog, amit Isten alakít ki bennünk, hanem az eddigi kutatásokból úgy tűnik, azt bizony mi is állandóan és szakadatlanul formáljuk önmagunknak. Egy hasonlattal élve, az istenkép talán kicsit olyan, mint egy üveglap, melyre az egyik oldalán Isten, a másik oldalán az ember rajzol valamit - magáról Istenről. Ráadásul az üveglap felénk eső felén, azaz ahol mi rajzoljuk meg Istent magunknak, a rajzolt képben nemcsak az Istenről alkotott nézeteink, hanem valójában az emberképünk is visszatükröződik: kis túlzással Isten például a gyermekek számára olyan, mint az apa, anya és más meghatározó gondviselők felnagyított mása. A kérdéssel foglalkozott többek között Ana-Maria Rizzuto "The birth of a living God" című könyvében, ami ráadásul még azt is hozzáteszi, hogy az ember által a saját elméjében konstruált istenkép életkoronként is jelentősen változik.

A helyzet tehát valahogy úgy fest, hogy van bennünk egy állandó dinamikában alakuló istenkép, amit sok minden formál - és ezt kellene a Szentírásból általunk megértett, a bibliai szöveg szerzői révén leképezett többféle istenképpel valamiféle szinkronba hozni. Gondolom az olvasó is érzékeli, hogy ez nem zökkenőmentes kognitív és lelki feladat, sőt talán teljesen megoldhatatlan is, csupán közelítéseink lehetnek. Valószínű ezért tépelődünk és filozofálgatunk, meg írunk például blogokban mindenfélét arról, milyen lehet "az igazi Isten", az életünk tényleg megfelel-e a bibliai normáknak és úgy általában mennyire követjük Krisztus tanításait.

És persze kérdésként merülhet fel, vajon meg lehet-e valahogyan kerülni az istenképeket - beleértve a saját fejünkben lévőt és a Bibliában bemutatottakat -, hogy az igazi és valódi Istent a maga realitásában szemlélhessük? Nos, erre szerintem nem igazán van lehetőség, mindenesetre törekvés az biztosan létezik rá, mert az ember az már csak így működik. A misztikus tapasztalatokat hangsúlyozó mozgalmak az egyháztörténelemben erre tettek kísérletet. Bevallom, ezzel a kérdéssel nem igazán foglalkoztam, hiszen "jó protestánsként" alig tudok valamit kezdeni a misztikus élményekkel, de csekély tudásom arra vezet, hogy a misztikusság lényege nem feltétlen arról szól, hogy itt valami titokzatos, homályos vagy emberi ésszel érthetetlen jelenségről "összezagyválunk" valami képtelenséget. A misztikus szót sajnos manapság tipikusan ilyen kontextusban szokták dobálni: van valami, amiről azt hiszem nem értem, tehát akkor biztosan misztikus. Nem erről van szó. Ha jól gondolom, az istenkép kérdésében a misztikus törekvések inkább azt jelentik, hogy amennyire erre képesek vagyunk, megpróbáljuk a saját fejünkben dolgozó, többnyire kognitív alapokon álló istenképet megkerülni és bekukucskálni a függöny mögé, ahol valami konkrétabbat tapasztalhatunk meg Istenből az istenképünk nélkül. Nem vagyok benne biztos, de amikor Mózes hátulról látta Istent, mintha az is egyfajta misztikus élmény lett volna?

Természetesen a misztikus törekvések elég nehezen körvonalazhatók és hordoznak torzításokat, túlzásokat, sőt akár veszélyeket is magukban. Azt is megértem, hogy hívők közül sokan idegenkednek tőlük. Mindazonáltal mintha mégis lenne bennük valami mélyen emberi vágy a dolgok lényegének megragadására, mintha a Mátrixot Neo valahogy kívülről és messziről szeretné egy pillanatra meglátni. Vajon sikerülhetnek az ilyen kísérletek?

2019. június 8., szombat

Milyen a jó beszélgetés egy kereszténnyel - a nem hívők szerint?

Ha normálisan élünk, nem élünk izoláltan. Keresztények és nem hívők ugyanazt a levegőt szívják, ugyanaz a Nap süt rájuk, ugyanaz az eső áztatja őket, és hasonló dolgokkal küszködnek, hasonlóaknak örülnek, mint a másik. Nyilván a két tábor kommunikál is egymással: de vajon mit tart értelmes beszélgetésnek egy nem hívő, amikor leül egy kereszténnyel párbeszédet folytatni?

Nos, erre a meglehetősen érdekes felvetésre végeztek egy felmérést idén Amerikában (nem meglepő módon a többnyire vallási problémákra szakosodott Barna Group intézet munkájáról van szó), melyben a résztvevőktől azt próbálták megtudakolni, milyen is lenne az ideális csevegőpartner, amikor hitbeli kérdésekről zajlik a dialógus. A felmérésben egyrészt olyanok vettek részt, akik nem keresztények (azaz más vallást követnek vagy vallástalan életet élnek), illetve bár hívőnek mondják magukat, legalábbis az utolsó egy hónapban nem volt kapcsolatuk az egyházzal. Mindegyikükben közös pont, hogy családjukban vagy baráti köreikben akad olyan ember, aki gyakorló keresztény - ám az is kiderült, hogy ezek a személyek nem igazán ideális partnerek, amikor hittel kapcsolatos beszélgetésről van szó.

Mi volt a baj a hívőkkel való beszélgetésben?

Például azt láthatjuk, hogy a válaszadók többsége nyitott olyan párbeszédre, ahol a keresztény fél ítélkezés nélkül végighallgatja, ugyanakkor csak harmaduk érezte azt, hogy ezzel a képességgel az általa ismert keresztény barátok és családtagok rendelkeznek. Még rosszabb az arány, ha azt nézzük, hogy bár a nem hívő beszélgetőpartnerek 50%-a abban bízik, a keresztények nem akarnak egy beszélgetés végén valamiféle konklúziót rájuk kényszeríteni (akár finomabb eszközökkel is), valójában csak 26%-ban történik ez meg egy-egy beszélgetés végéig elérve. A következő kis táblázatban megpróbáltam az eredmények közül néhányat "magyarítva" bemutatni - a többit a fent belinkelt tanulmányban megtaláljátok. A bal oldali százalékos szám az elvárt ideális, a jobboldali pedig a valóságosan tapasztalt százalékos értékeket mutatja. Egyszerűbben tehát azt láthatjuk, hogy egy nem hívő az adott dologban milyen elvárással vesz részt egy hívővel zajló párbeszédben, és ebből mennyi teljesül a valóságban a tapasztalatai szerint:


Szerintem már ebből a kis részletből is sokféle gondolatébresztő tanulságot levonhatunk. Bevallom őszintén, engem különösen megriasztott, hogy egy nem hívő egy velem való eszmecserében bár nem várja el túl nagy mértékben, hogy a saját álláspontom gyenge pontjait felismerjem - ha hiszek ennek a felmérésnek, ennek mégiscsak nagyjából 9% az esélye. Azaz nagy a valószínűsége, hogy szinte semennyire nem hajlandó egy keresztény saját nézőpontjának inkonzisztens elemeit észrevenni. Ehhez hasonlóan például az adott témák érzelmi hátterére sem igazán rezonál, ugyanakkor komoly a valószínűsége, hogy szeretné elérni nem hívő beszélgetőpartnerénél, hogy egy adott konklúzióhoz eljusson.

Természetesen lehet vitatni a felmérés korrektségét, ahogy azt is, vajon ha visszafelé történne egy  ilyesféle statisztika - azaz a hívők elvárásait vizsgálnánk adott mintán - vajon a nem hívők mennyire felelnének meg az általunk lefestett ideális párbeszéd képének? (Erre egyébként nagyon kíváncsi lennék.) Mindazonáltal mégis érdemes lehet elgondolkodni a fentieket és feltenni a kérdést önmagunknak, vajon mekkora élmény egy kívülállónak velünk beszélgetni. Mármint ha a téma hitbeli kérdésekre terelődik a beszélgetésben, amire egyébként meglenne a megfelelő hely és idő - ám sokszor már ezt a kettőt megtalálni sem sikerül.

2019. június 4., kedd

Amit kirakunk, és amit rólunk kiraknak

Tudjuk jól, hogy amit ma kereszténységnek neveznek Magyarországon, az legalább két kategória  szívós összemosásából keletkezett. Vannak a hívő emberek - ez a kisebb csoport - és vannak a vallásgyakorlók. Ám a kirakatot többnyire az utóbbiak uralják, noha előbbieknek is lenne mit tanulniuk kirakatrendezésből...
Németh Sándor, Benny Hinn és Semjén Zsolt

Ha kulcsszavakat keresünk rájuk, akkor azt mondhatjuk, a keresztények számára a hit nagyjából egy életfelfogást és életstílust, világszemléletet és egyfajta krisztusi erkölcsiséget takar. Utóbbiak számára a hit viszont leginkább történelmi hagyomány, egyházi szertartás és nemzettudatot hordozó erő. 

Ez a két kategória mindig is együtt élt egymás mellett, és ez valószínűleg a jövőben sem fog változni. Bár kétségtelenül vannak köztük átfedések, mégis sokszor meg lehet és kell is különböztetni őket - különösen akkor, amikor a médiában megpróbálják összemosni a valódi keresztény hitet a pusztán hagyománycentrikus vallásgyakorlással, és azt valódi kereszténység címén bemutatni a nagyérdeműnek a kirakatban. Így történt ez például most is, amikor a "Pesti Srácok" nevű hírportál az erdélyi pápalátogatás kapcsán dörgedelmes cikket írt arról, hogy a kereszténység Európában még mindig életben van a gonosz ideológiák és ellehetetlenítő próbálkozások ellenére. A cikkben a szerző olyan gondolatokat fogalmaz meg, minthogy a "katolikusok istene" mindig megtartja az ígéreteit, vagy Ferenc pápa személyében "maga az Anyaszentegyház" érkezett meg Erdélybe, és persze az sem maradhatott el, hogy a katolikus egyház a kereszténység "egyetlen igazi képviselője". 

Természetesen nem akarom most ezeket az elképesztő sületlenségeket ízekre szedni. Valószínűnek tartom, hogy több tanult katolikus barátom a fejét fogná, ha olvasná a cikket - még lehet, hogy maga a pápa is. Azt tehát végképp nem állítanám, hogy ez lenne a katolikus emberek elsöprő többségének a véleménye, nem is ez a probléma vele. A probléma az, hogy egy ilyen írás kikerülhet a kirakatba. A valódi hit és az ősi hagyománytisztelet mára Magyarországon egy platformra került abban a médianyilvánosságban, ahonnan az emberek többsége a kereszténységről szerzett információit  és benyomásait meríti. 

A kirakat pedig nagyon fontos, mert az hozza meg a vevőkör étvágyát. A kirakat csábítja be a fogyasztót a boltba és veszi rá arra, hogy a pénzét költse. Vagy éppen riasztja el ettől, ha a bábuk össze-vissza állnak és lóg rajtuk a kopott ruha.

A kereszténységet a szélesebb társadalom - mivel nem hajlandó magát a Szentírást kézbe venni - csakis annak alapján fogja megítélni, amit az általa fogyasztott médiatermékek elé tesznek. Mit láthat ebben a kirakatban? Ha átnyálazzuk az elmúlt napok és hetek termését, akkor a meghatározó információforrásokban például pedofilbotrányokat, mozdonyáldást és politikai elemzéseket olvashat, esetleg még azt is, mit eszik a pápa Csíksomlyón. (Jó, persze azért ilyen is történik - noha ezek a pápai bocsánatkérések is megérnének egy külön témát...) Esetleg Benny Hinn magyarországi látogatását (lásd a fenti fotót), vagy hittérítőket verő részeg fickót.

Ez látszik az egyházból most Magyarországon, ebből építkezik egy nem hívő ember, ebből gyúr magának képet arról, mi az és mennyire számít neki a kereszténység, nekünk pedig ezekhez az emberekhez kell szólnunk, akiknek a fenti kirakat alapján berendezett elképzelésük van a hitünkről. Ha a világi média a botrányokra szakosodott és olyan színben tünteti fel a keresztény hitet, ami számunkra nem kedvező, akkor a saját forrásainkat talán bevethetjük egy kis ellensúlyozásként! Berendezhetünk saját kirakatokat, ahova azt tehetjük, ami valóban értékes és súlyponti része a hitünknek. 

Milyen releváns információt olvashat tehát az az ember, aki véletlenül a nagyobb felekezetek portáljaira téved? Csak ízelítő a jelenlegi felhozatalból: például olvashat arról, ki milyen állami kitüntetésben részesült, hova milyen rektort neveztek ki, milyen lelkipásztori konferenciát tartottak, miről tanácskoztak az egyháztörténészek, vagy hogyan támogatjuk Kongót. Ezek minden bizonnyal nagyon fontos tartalmak, és valószínűleg közvetlen hatással is vannak az emberek életére. Mellékesen jegyzem meg, hogy a keresztény egyházak által szektának tartott Jehova Tanúi honlapján olyan csacskaságokról lehet olvasni, mint például hogyan éljünk együtt a katasztrófákkal, mihez kezdjen az ember ha magányos, vagy éppen hogyan lehet a házasság nehezebb szakaszait túlélni...

Van tehát egy kirakat rólunk, és van egy kirakat, amit mi rendezünk be saját ötleteink, elképzeléseink szerint. Ha kendőzetlenül őszinte akarok lenni, mindkettőben pontosan ugyanaz látszik: olyan termékek és árucikkek, melyekért nem érdemes betérni a boltba.

2019. május 30., csütörtök

A kaland határai

"Az életet nem megúszni kell, hanem megélni" - egyszerű, mégis bölcs gondolat ez Sterczer Hildától, a világhírű elhunyt magyar hegymászó, Erőss Zsolt feleségétől. Egy frissen megjelent interjúkötetben persze Sterczer ennél többet is mond - és az is kiderül róla, hogy mélyen hívő asszony. A hegyek azonban a mély hittel együtt is túl magasnak bizonyultak...

Nekem a hegyek bizonyos értelemben a természet templomai. Van bennük valamiféle szakralitás, tiszteletet parancsoló nagyság, térdrogyasztást kiváltó jelenlét. Nem véletlen, hogy Istennel a hegyen lehetett találkozni, a szövetségkötés egy hegy közelében történt, Jézus "alkotmányozó beszéde" egy hegyen hangzott el, és amikor az emberiség kezdetben egy sík vidékre keveredett, elkezdett egy mesterséges hegyet készíteni magának Bábelben.

Nem csodálom tehát a szenvedélyt, ami az embereket felviszi a hegyre. A kérdés az, vajon le is hozza-e őket onnan? Erőss Zsolt, aki élete utolsó éveiben már műlábbal hódított meg csúcsokat, 2013 májusában elérte a Kancsendzönga tetejét, azonban társával együtt arra már nem volt képes, hogy visszaereszkedjen a legközelebbi alaptáborba. Két nappal később eltűntnek, vagyis gyakorlatilag halottnak nyilvánították. Ezek a médiából már jól ismert tények.

Még jól emlékszem, hogy Erőss Zsolt halála akkoriban milyen vitákat generált a keresztények és a nem keresztények között. Egyesek szerint Erőss a bátorság példaképe volt, aki műlábbal sem adta fel, hanem teljes erőbedobással felkapaszkodott két hegycsúcsra is - míg végül ott halt meg, ahol élni szeretett. Történetében nincs semmi bántó vagy botrányos. Mások amellett kardkoskodtak, hogy a "hegyfüggő" Erőss kísértette az Istent, és többgyermekes családapaként még akkor sem tudott leállni, amikor a Mindenható egy baleseten keresztül üzent neki, hogy nem kellene a hegymászást így tovább folytatnia. A viták során minden vélemény ehhez a két pólushoz gravitált, egyetértők és ellenzők beszélgettek egymással, s persze mindenkinek volt egy értelmezése a tényekről.

Érthető, hogy egy ilyen tragédiáról az emberek beszélgetnek. A magam részéről mégis úgy gondolom, hogy az események igazi értelmezését elsősorban a megözvegyült Sterczer Hildának kell elvégeznie, aki sokkal több körülmény tudatában van, mint a sokszor okoskodónak tűnő kívülállók. A bevezetésben említett, most megjelent interjúkötetben a következőket mondja:

"Korábban nem gondoltam, hogy a mászás istenkísértés lenne, de most az egyik mászásnál elgondolkodtam, hogy Isten milyen területeken van jelen az életünkben. Velem jön-e oda, ahová nem ő küldött? Amikor az első expedícióra indultam, nem kérdeztem meg Istent, hogy akarja-e, hogy elmenjek. Mégis megtartott, meghallgatott. Utólag már érzem, hogy volt egy adag istenkísértés benne."

Akkor innen és ennek fényében lehet továbbgondolni a kérdést, kiszélesítve a kört talán egészen addig, mekkora áldozatot ér meg nekünk a kaland? Kétségkívül mondhatjuk, hogy az ember két, egymással ellentétes erőhatás keresztezésében tud csak boldogan élni: az egyik az állandó biztonság, a másik a konvencionalitásból kimozdító kaland felé húzza. Lehet mindkettő áldozatává válni, de a kényes egyensúlyi pontot megtalálni  - ez adja a dolog tétjét és izgalmát. Hogy a kaland maga hogyan és mikortól válik istenkísértéssé, az itt a kérdés. Sterczer Hilda fenti szavaiból nekem úgy tűnik, utólag ő is számolt ezzel a lehetőséggel.

2019. május 27., hétfő

Misszionáriusok Európában?

Ha hihetünk a politikusainknak - és ezt a hibát igazán nem szabad elkövetnünk - a tegnapi szavazáson kiderült, hogy a magyar emberek szeretnének megmenteni a kereszténységet Európában, mert az fontos nekik. Mitagadás, a kereszténység tényleg bajban van, ennek oka viszont teljesen más, mint amiről a nagypolitikai propaganda sikeresen meggyőzte az embereket - így aztán a megoldás sem az urnák körül keresendő. Egyesek szerint talán az segíthet, ha az európai kereszténység kívülről kap segítséget - például papokat vagy misszionáriusokat importál...

Ha valaki hajlandó benyelni a sűrű és sötét politikai szólamokat az európai kereszténység kétséges jövőjéről, akkor nagyjából az a kép rajzolódhat ki lelki szemei előtt, hogy a kereszténység a migránsok, a nyolcvannyolc éves Soros György, és a féktelen liberalizmus miatt küzd a maga válságaival. Ilyen diagnózisból építkezve persze a megoldást is rossz helyen fogja keresni - ha egyáltalán létezik.

Többször leírtam már itt a blogban, de úgy látszik újra és újra szükséges kimondani: a kereszténység válságának maga a kereszténység a fő oka. Nincs semmi a világon, ami egy szárnyaló, erős, motivált, teljesítményt felmutatni képes egyházat képes lenne megállítani. Jól látható ez az első keresztények életpéldája esetében. Fogalmazhatunk úgy is, nekik aztán megvolt a "maguk Soros Györgye": despota császárok üldözték őket, ha kellett, ki is végezték. Kénytelenek voltak együtt élni idegen népekkel, akik teljesen más vallásokat követtek. És persze ott voltak az ókor "liberálisai" is, vagy inkább hedonista életmódot folytató római polgárai. Mindez egyáltalán nem zavarta a kereszténységet, ami töretlenül növekedett - sőt, a presszió még motiválta is a hit terjedését, ahogy azt például Tertullianus ismert idézetében olvashatjuk.

Nem, itt és most valami más veszett el, ami az első egyházban még megvolt, és annak halvány köze sincs ahhoz, amivel a politikusaink nagy szorgalmasan átöblítették az agyakat. Ha az európai kereszténység ezt az elveszett dolgot nem képes újra megtalálni, akkor jelentéktelen tényezővé zsugorodik az öreg kontinensen, vagy ami rosszabb, kiüresedett vallásosság lesz csupán, amit a nagypolitika tart lélegeztetőgépen. Ennek jelei sajnos már most is mutatkoznak.

De hogyan találhatná meg önmagát a kereszténység Európában?

Egyesek erre azt válaszolják, hogy ez csak kívülről sikerülhet: nézzük meg például azokat a régiókat - főleg Afrikát és Ázsiát - ahol erősödő egyházat látunk. Mi lenne akkor, ha ezúttal fordítva történne a dolog, és például Afrikából jönnének ide misszionáriusok - ahogyan annak idején Európa küldött misszionáriusokat Afrikába? Persze teljesen más kultúra, más gondolkodásmód és stílus jellemzi őket - node annak idején az Afrikába érkező európai misszionáriusok is mások voltak a helyi kultúrához képest, a dolog mégis működött.

Az ötlettel, miszerint a bajba jutott Európa az egykor általa "megtérített" Afrika bevonásával próbálkozzon saját pozíciói helyreállításával, egyre többen foglalkoznak manapság. Talán kevesen tudják, de Magyarországon jelenleg nagyjából kétszázra tehető a külföldről ideérkezett papok száma: nagy részük persze nem afrikai, de az ő arányuk növekszik ebben a táborban. Ennek oka pedig nemcsak az, hogy segíteni akarnak az európai kereszténységen. Míg mifelénk a katolikus egyház paphiánnyal küzd, Afrikában "paptöbblet" alakult ki. Logikus lépésnek tűnik tehát misszionáriusokat küldeni egy olyan területre, ahol nagy szükség van a felfrissülésre. De működhet-e az, hogy elkezdenek minket misszionálni?

Bevallom őszintén, én nehezem hiszem, és ennek több oka is van. Egyrészt Afrika maga is súlyos válságokkal küzd, de nem a hit, hanem úgy általában a mindennapi megélhetés és normális élet kérdéseiben. Vajon hogyan tudna egy korszerű, iskolázottságra és tudományos alapokon álló műveltségre épülő Európában fordulatot hozni egy hozzánk képest mindenben lemaradt földrész? Másrészt a tapasztalatok azt mutatják, hogy az afrikai emberek szinte már "túl nyitottak" a spiritualitásra, ami azt jelenti, hogy számos ottani keresztény - egyébként nem meglepő módon - összekeveri a keresztény hitét az ősöktől örökölt népi babonákkal. Vajon egy afrikai folklórral dúsított hitre van szüksége Európának? Harmadrészt pedig egy érdekes felmérés azt mutatja, hogy az afrikai keresztények gondolkodásmódját nagyban a nyugati kereszténység határozza meg: a fenti ábrán, mely egy néhány évvel ezelőtti kutatás egyik pillanatképe, az látszik, hogy milyen keresztény szerzőket olvasnak szívesen Afrikában. A nevek jórészt ismerősek: Billy Graham, Rick Warren, John Stott, Joel Osteen... Természetesen ez csupán az olvasási szokásokra vonatkozó felmérés, de annyi legalábbis jól látszik belőle, hogy maguk az afrikaiak sem olvasnak túlságosan szívesen afrikai szerzőket (holott ilyenek nagyon is léteznek), inkább a nyugati keresztény tanítók gondolataira kíváncsiak. Kérdés tehát, vajon nem saját magunkat hallanánk vissza tőlük?

A kérdéseimtől függetlenül azért mégis fenntartok egyfajta nyitottságot ebbe az irányba, mert nemcsak ellenérvek léteznek ám egy ilyen lehetőséggel szemben. De egyelőre úgy gondolom, az európai kereszténység nemcsak bajban van, hanem egyedül is van ebben a bajban és én legalábbis nem látok olyan elérhető erőforrást Európán kívül, amivel most komolyan számolni érdemes. Kivéve persze ha a segítség nem Európán túlról, hanem Odaátról érkezik, ahol az igazság van.

2019. május 20., hétfő

Történéshiány

Ha végigpörgetem a Facebook üzenőfalamat, ha megnézem a reklámként kapott e-maileket, ha látom a keresztény blogok és portálok színes tartalmát, akkor az a benyomásom támad, hogy az egyházban óriási élet zajlik. Emberek jönnek-mennek, írnak és beszélnek, rendezvényeket szerveznek, könyveket és magazinokat adnak ki, együtt énekelnek, gondolkodnak, imádkoznak - az egész összkép azt mutatja, mintha minden tele lenne élettel. Mintha.

Ha már az összképről beszéltem, megkérem az olvasót, hogy figyelmesen nézze meg a fenti képet, mely a vietnámi háború idején készült, és nem mellesleg a világ leghíresebb (sajtó)fotóinak egyike! Mi az, amit látunk? Azt látjuk, hogy egy katona éppen kivégez egy ártatlan civilt. Egy olyan embert, akinek úgy tűnik, hátra van kötve a keze, tehát esélye sincs arra, hogy megvédje magát. Ráadásul egy fiatalemberről van szó, aki még élhetne, tervezhetne, létrehozhatna dolgokat, családot alapíthatna. De a háború gonoszsága, a katonai brutalitás megfosztja őt ettől a lehetőségtől.

Nos, ez látszik a képen, és ezt látták az amerikai újságolvasók is, pedig az értelmezés így hamis. A képet 1968-ban készítette egy Eddie Adams nevű fotós, amiért egyébként Pulitzer-díjat kapott. Talán ő sem gondolta volna, hogy ez a kép sokban hozzájárul majd ahhoz, hogy az amerikai közvélemény álláspontja gyökeresen megváltozzon a vietnámi háborúról. A fotón azonban nem látszik a háttér, ami nélkül alaposan félreérthető. A civil ruhás fiatal srác ugyanis egyáltalán nem ártatlan: egy bosszúálló század parancsnoka volt, aki kegyetlenséggel kivégeztetett több tucat ártatlan és fegyvertelen civilt -  amiért végül elfogták és őt magát is kivégezték. A kép hátteréről azonban az amerikai újságolvasók semmit sem tudtak. A kivégzést végrehajtó rendőrtiszt ikonikus gazember volt az ő szemükben, akinek az egész élete tönkrement emiatt. Bárhova ment, mindenhol felismerték. Volt olyan kórház, ami a fénykép miatt megtagadta a kezelését, Amerikában pedig kampányoltak a kitoloncolása mellett. Később sikerült egy pizzázót nyitnia valamerre, csendes életet élt, de végül ott is felfedték a kilétét, ezért az egész vállalkozása csődbe ment.

A fotós Eddie Adamsot egész életében bántotta, hogy Pulitzer-díjas képe tönkretette ennek az embernek az életét. A rendőrtiszt halála után ezt mondta:
A tábornok megölte a Vietkongot, én pedig megöltem a tábornokot a fényképezőgépemmel.
Azért szedtem most elő ezt a régi históriát, mert úgy gondolom, hogy a látott képeket is meg kell tanulni olvasni. Ezt szó szerint is értem (a jó fotókat nemcsak nézik, de értelmezik is a nézők), meg persze átvitt értelemben is. 

Ahogy a bevezetésben említettem, az egyházról az lehet az egyik kép, hogy nagy jövés-menés, forgalom, rendezvénydömping, egyszóval élet zajlik benne. Ez persze valahol így is van. De amit az egyház kínálni akar, amiről prédikál, amit hirdet, egyszóval a "portéka", amit bemutat, sokkal több kellene legyen a nyüzsgésnél. A napokban mondtam egy ismerősömnek, hogy végül is az a fő problémám a mai kereszténységgel, hogy úgy igazán nem történik benne semmi sem. A véleményem butaságnak tűnhet, hiszen válaszként rámutathatunk a számos szerveződő konferenciára, alkalomra, koncertre, fesztiválra, eseményre, melyek főleg nyáron, szinte dömpingszerűen követik egymást. Miért vetemedek akkor olyan kijelentésre, hogy nem történik semmi?

Egyszerű. Én ezeket nem hívom történésnek, mármint ahhoz képest, amire szükség volna, és főként ahhoz képest, amiről beszélünk. Nekem a történés fogalma azt jelenti, hogy az emberek élete gyökeresen és végérvényesen megváltozik az evangélium hatására. Az nem történés, hogy elmegyünk énekelni egy jót. Az nem történés, hogy meghallgatunk egy híres külföldi embert, ahogy prédikál és jól megtapsoljuk. Az nem történés, hogy a fájós hátú Mari néni "kicsit jobban érzi magát", miután imádkoztak érte. Márpedig sok keresztény a környezetemben mintha éppen ezekre összpontosítana, ezekre gondolna, amikor úgy fogalmaz, hogy "fantasztikus dolgok történtek". Mintha ezekkel megelégedne, ezekben keresné az istenit, a nagyobbat, a jobbat, az előrevivőt. Ha "jól beszélt a pap", vagy "nagyon jól játszottak a zenészek", az már nekik történés, azért már megérte elmenni, ott lenni, részt venni és a perselybe dobni.

Bocsánat, de ezek a dolgok tökéletesen működnek Isten nélkül is! Nem kellenek hozzájuk sem angyalok, sem démonok.

Lássuk ezt tisztán: a jó zenéhez jó zenészek kellenek. A jó prédikációhoz egy igazán hívő, tehetséges szónok. A jó keresztény könyvhöz egy jól író szerző. Egy konferencia létrehozásához, egy jó prédikáció elmondásához, sőt akár egy közösség életének megszervezéséhez emberi tehetség szükségeltetik - több vagy kevesebb. Ha ez megvan, akkor a dolog komoly eséllyel működni is fog. Ha nem így lenne, akkor a nem hívők nem tudnának jó rendezvényeket csinálni, nem értenének a retorikához, a zenéhez, és nem létezne más típusú közösség, csak a gyülekezet. Ezek a dolgok tehát olajozottan pöröghetnek a természetfeletti bevonása nélkül is!

Persze ezzel nem vitatom el az emberi tehetség által létrehozott dolgok szükségességét. Sőt, mindezek fontos és nélkülözhetetlen keretek, de amikor én azt mondom, hogy hiányzik a történés, akkor a kereteket megtöltő természetfeletti tartalomra utalok. Nos, az nem nagyon van: erről beszélünk, de attól még nem lesz jelen. Vannak, akik szebb és szórakoztatóbb, megragadóbb kereteket építenek, hangosabb és modernebb zenét produkálnak, a szavakat jól forgató prédikátort küldenek színpadra, míg mások kevésbé tehetségesek ezekben. S miközben egyébként díjazom, amikor tehetséges emberek kiválóan teszik a dolgukat, még náluk sem látom azt az átütő szellemi tartalmat, amiért ezeket a kereteket egyáltalán megépítettük.

A kép tehát olyan, mint amiről a bejegyzés elején írtam. Mutat valamit, és ezt a valamit nagyon könnyű úgy magyarázni, hogy éppen az ellenkezőjét hozzuk ki belőle, mint ami a valóságban bennünket jellemez. A kép nyüzsgést és pörgést ábrázol, mi pedig ehhez automatikusan hozzátesszük a mély tartalmat, a spirituális szubsztanciát, a természetfeletti jelenlétet, vagyis a történés valóságát is. Ám a helyzet az, hogy krónikus történéshiányban szenvedünk. A pörgés az egyhelyben toporgást leplezi. És erre az állapotra egyelőre nem találjuk a gyógyszert. Ez van tehát a színes kép mélyén, ami el kellene gondolkoztasson bennünket!

2019. május 16., csütörtök

A történetietlenség takarója...

Noha pontot tettem a blog egyik, kényes téma köré épült sorozatának végére, az olvasónak mégis tudnia kell, hogy az ószövetségi erőszak kérdése tipikusan olyan, amit valószínűleg sosem fogunk megnyugtatóan lezárni. A napokban egy dolgozatot olvasva merült fel bennem egy gondolat, mely abból az egyes teológusok által képviselt nézetből indul ki, hogy a valóságban sosem történtek meg például a Józsué könyvében leírt vérengzések...

Ezt mondja sok más teológus mellett John Goldingay (ld. képen) is ószövetségi teológiájában, amit persze képtelen lennék teljes terjedelmében itt ismertetni. Goldingay néhány érve a bibliai szöveg paradoxnak vagy legalábbis furcsának tűnő mondataira épül. Így például a 4Mózesben azt olvassuk, hogy Izrael harcot kezdett Midján ellen és "megöltek minden férfit" (4Móz 31,7). Ám az időrendben elvileg ezután következő Bírák könyve már arról beszél, hogy Isten a saját népét "Midján kezébe adta", mégpedig hét esztendőre (Bír 6,1). Nyilván adódik a kérdés, ha minden férfit kivégzett Izrael,  és nem feltételezzük hogy a hátrahagyott asszonyok rohamozták meg őket, akkor a letelepedés után hogyan jöhetett támadás a midjánitáktól? Kicsit hasonló ehhez, amikor Mózes ötödik könyvében Mózes parancsokat ad Izraelnek, melyeket az Ígéret Földje elfoglalása után kell teljesíteniük. A parancsok értelmében az ott lakó népeket mindenestül ki kell irtaniuk, és tilos házasságot kötniük az  idegenek asszonyaival. De ha az első kérést Izrael teljesíti, akkor mi szükség van a másodikra? Ha mindenestül kiirtották a népeket, akkor logikus, hogy nem állhat fent a veszélye annak, hogy házasságot akarjanak kötni velük.

Goldingay az ezekhez hasonló "anomáliák" hatására arra a következtetésre jutott, hogy a herem (amiről bővebben olvashatsz ebben a bejegyzésemben) a valóságban sosem történt meg. A bibliai szöveg és a történelem külön utakon jár, a herem "szent háborújának" pedig nem történeti, hanem teológiai súlya van. Józsué tehát nem is hányta kardélre a valóságban a Kánaán földjén lakókat, nem patakzott a vér, nem pusztultak el népek és városok, igazán tehát nem esett bántódása senkinek sem. Az egész egy teológiai panoráma, és nem reális történelem, amit ennek megfelelően kell kezelni.

Túl azon, hogy egyáltalán mennyire elfogadható Goldingay történetiséget kikezdő érvelése (főként a második példára gondolok, mely igen bugyutának tűnik számomra), maga a gondolatmenet egy olyan jelenségre mutat rá, melyet én elneveztem a "történetietlenség takarójának". Nem Goldingay persze az egyetlen, aki megpróbálja magára húzni ezt a takarót, ami alól azonban bőven kilóg az a bizonyos lóláb. Félreértés ne essék: ha jó okunk és jó érveink vannak arra, hogy egy textust nem feltétlenül kell történelmi beszámolónak tekinteni, akkor plauzibilis lehet egy ilyen magyarázat. De én itt most mást sejtek - nem szakmai, hanem sokkal inkább lélektani okokat. Egyszerűen megfogalmazva arról van szó, hogy sok teológus számára megnyugtatóbb arra gondolni, hogy a vértől átitatott ószövetségi narratívák a valóságban sosem történtek meg - s úgy vélik, így talán megoldódhat a lelki nehézséget okozó kérdés is, mely Jahve vérengzésben betöltött szerepére és jellemére vonatkozik. Többször éreztem az ilyen teológiai eszmefuttatások hátterében azt az igyekezetet, hogy a szerző mintegy belemenekül a történetietlenség lehetőségébe - amit persze a kérdéssel küzdő keresztényként magam is megértek. (A bennem felágaskodó exegéta már jóval kevésbé...)

De valóban megoldás az, ha amellett kardoskodunk, hogy a szövegben szereplő vérontások a valóságban nem történtek meg? Szerintem nem. A történetietlenség takarója rossz takaró, mert úgy igazán nem takar semmit sem, mégpedig legalább két okból.

Egyrészt, a számtalanszor felvetett kérdés pontosan ugyanúgy a levegőben marad akkor is, ha a bibliai szöveg mögött nincs, vagy csak minimális történelmi realitás van. Egy mai olvasó számára ugyanis nem elsősorban történeti, hanem erkölcsi-teológiai nehézséget okoz egy olyan istenképet elfogadni, amely komplett népcsoportok halálához kapcsolódik. Az egész sorozatom itt a blogban éppen ezt a kérdést feszegette, melynek persze valamilyen érintkezési pontja van a történetiséggel, de a súlyponti probléma nem ezen múlik. Ha a narratívák egy az egyben fiktívek, a szöveg akkor is ugyanazt az istenképet hordozza - és a mai olvasó számára ez a kép maga igencsak nehezen emészthető.

Másrészt pedig éppen a keresztény erkölcs tűnik szembeállónak azzal a gondolattal, hogy valaminek az erkölcsi súlyát csakis a megtörténtéhez kössük. Hiszen pont Krisztus tanított róla, hogy amennyiben egy ember pusztán megkíván egy idegen asszonyt, vagy gondolatban haragszik az embertársára, az önmagában felér a paráznasággal és a gyilkossággal. Vagyis, ahogyan Jézus nagyon helyesen rámutatott, a probléma gyökere nem a konkrét tettekben található, vagy ha úgy tetszik nem a  kivitelezésben van, hanem már jóval korábban, a tudat szintjén burjánzik. Kissé leegyszerűsítve a Hegyi Beszéd szavait, a kisiklás szempontjából szinte mindegy, hogy az adott cselekmény megtörténik-e vagy sem - a szándék, ami a cselekedet mögött van az igazán fontos.

Ha ebből a perspektívából nézzük, akkor az ószövetségi herem-események kérdése nem zárható le pusztán azzal, hogy azokat nem megtörténtnek nyilvánítjuk. Ez a takaró használhatatlan a keresztény paradigma nézőpontja szerint, a probléma tehát továbbra is a levegőben marad, a dilemmát lehet csócsálni, rágni, ízlelgetni. Ennél jobb ötletekre van szükség. 

2019. május 12., vasárnap

A teológia haszna

Bár néha hallani olyasféle hangokat, hogy a gyerekek az iskolában csupa olyan dolgot tanulnak, aminek az életben nem sok hasznát veszik (ki foglalkozott például a mai nap a kovalens kötéssel?), azért mégis a legtöbben úgy gondolunk a természettudományos ismeretekre, hogy azok hasznosak és nélkülözhetetlenek egy normális ember számára. De mi a helyzet a teológiával?

Mi haszna van teológiát tanulni? A kérdés teológusok és talán a hívők jó része számára is teljesen értelmetlen. Ők inkább pont az ellenkezőjét kérdeznék: mi lehetne hasznosabb annál, mint amikor valaki a hitével behatóan foglalkozni akar? Létezik-e annál nemesebb és magasztosabb dolog egy keresztény számára, mint amikor komoly erőfeszítéseket tesz, hogy jobban megértse a Szentírást, szisztematikusabban átlássa a dogmata credendi rendszerét, átgondolja és tanulságokat vonjon le az egyháztörténelem eseményeiből, vagy éppen megtanulja hogyan kell felépíteni egy igehirdetést és hogyan érdemes egy lelkibeteg embert gondozni? Ha valakinek számít a saját hite, teljesen természetes, hogy alaposan a mélyére akar nézni és igent mond a teológiára. Tudjuk azt jól, hogy a legegyszerűbb megközelítésben valahol mindenki, aki gondolkodik a hitéről, valamilyen értelemben teológusnak nevezhető.

Ám ha a teológiát most valamiféle akadémiai szintű szemléletmódnak értelmezzük, egyszerűbben szólva hittudományként, akkor talán már az egyház egy része is megosztottá válik a kérdésben. (Most ne kezdjük el a sokszor személyeskedésbe torkolló vitát arról, hogy a teológia tudomány-e vagy sem!) Van-e értelme és haszna az akadémikus teológiával való foglalatoskodásnak? Vagy lássuk a dolgot úgy, ahogyan Francis Bacon óta sokan látják, nevezetesen a teológiai tanulmányok számos tehetséges embert vonnak el az egyedül hasznos természettudományok művelésétől. (Egyébként Bacon maga bár közömbösen állt a vallási kérdésekhez, mégis azt gondolta, a teljes műveltség a hithez vezeti az embert - a félműveltség pedig a hitetlenséghez...) Arról nem is beszélve, hogy állandóan előkapható fenyegetés a teológiai műveltséggel szemben, hogy a sok teológia eltávolít a hittől, sőt hitetlenné teszi az embert. A teológia hasznossága kapcsán végül azt is szokták mondogatni, hogy az csak a dogmatikus szemléletet erősíti, ami a felekezetek, közösségek és hívő emberek közti megosztás elmélyüléséhez vezet.

Egyszóval és röviden: ha valaki szívesen győzné meg saját magát arról, miért kerülje az akadémikus teológiát, sokféle indokot mondhat magának. De milyen indokok vannak amellett, hogy érdemes teológiával foglalkozni?

Egyrészt, én azt látom, hogy a valamennyire is összeszedett teológia a hívőknek olyasmit tud nyújtani, amihez mintha más úton sokkal nehezebben férnének hozzá. Talán furcsa lesz, amit írok, de szerintem a jó teológia feldúlja a hívőket. Nem elveszi, de képes felforgatni a hitüket, képes bizonyos formában rákényszeríteni arra, hogy végiggondoljuk miben miért hiszünk. Ezt persze kényelmetlenségként éli meg az ember, rosszabb esetben még lelki gyötrelemként is (ahogy például a református Makkai Sándor írta ezt saját magáról, amikor teológiát tanult), de az előrelépésnek szerintem más útja nincs. A gyülekezetek arra szolgáló helyek (jó esetben), hogy bátorítsanak bennünket. Az igehirdetés az életproblémákra akar válaszokat kínálni, a közös imádkozás és éneklés közösségi élmény, a szolgálatok (a beteglátogatástól az evangélizáción át a szociális munkákig) inkább lehetőségek arra, hogy megéljük a hitünket. De mi az, ami kihívás elé állítja a hitünket, hogy azt igazán újragondoljuk? Milyen miliőben jön el a pillanat, hogy kérdéseket tegyünk fel saját magunknak a saját hitünkről? Nyilván sok szituációban is megtesszük ezt, amelyekbe az emberi élet során belekeveredünk. De a jó teológia konkrét problémákkal szembesít, konkrét kérdéseket tesz fel,  sőt megtanít dolgokra rákérdezni, és konkrét dilemmákra irányítja a figyelmet.

Másrészt, az elmúlt években én azt tapasztaltam, ha valaki rákap az akadémikus teológia ízére, akkor az olyan, mint amikor egy gyerek belép az Elvarázsolt Kastély ajtaján: többé nem akar kijönni onnan. Tudom, ezt már többször említettem itt a blogban, de tényleg ez a helyzet. A teológia nemcsak nehéz kérdéseket tesz fel a hitünkkel kapcsolatban, de meggondolandó válaszokat is ad. Egyoldalú vélemény azt hangoztatni, hogy az akadémikus teológia kikezdi az ember hitét - amikor másik oldalról erősítheti is azt.

Harmadrészt számomra elképzelhetetlen az egész egyház eleven teológiai diskurzusok és disputák nélkül. Megkapóan fogalmazza ezt meg Szennay András, amikor azt írja, hogy a teológia "hatékonyan fokozza az egyházi élet belső pezsgését", a pozitív teológia pedig még segít abban is, hogy "távol tartja az emberi gyarlóságból eredő szubjektív tévedéseket, midőn a kinyilatkoztatás világából kizárja a legendákat, mítoszokat és segít a helyes megkülönböztető szellem kiformálásában." A teológia tehát ha valamennyire is jól működik, az egyház egyfajta immunrendszere is, ami megóvja saját tévedéseitől.

Mindezt csak azért írtam le, mert sokat hallani manapság arról, hogy a teológia csupán egy szűk kisebbség játszótere, az egyház műveltebb köreinek belső elfoglaltsága. Mindezt persze sosem teológusok mondják, hanem vagy az egyházon kívüli, vagy azon belüli, de a kérdésekben teljesen járatlan emberek. Nem tagadom, sok kérdés felvethető az akadémikus teológia kapcsán (mikor nem?), de az egyház számára minden hibájával együtt megkerülhetetlennek gondolom a művelését. És továbbra sem tartom "szakmának" - sokkal inkább (el)hivatásnak és életcélnak.

2019. május 7., kedd

Nagy méretben

Láttam a minap egy hirdetést, ami egy monumentális keresztény akcióról szól: a tervek szerint jövőre, a megújult Népstadionban lesz egy monstre dicsőítő alkalom. Ha Isten is úgy akarja. Mármint akkor, ha Istent ez érdekli egyáltalán. De mi az, ami érdekli Istent?

Az emberi gondolkodásnak vannak furcsa dolgai - nyilván az én gondolkodásomnak is. Mondok egy példát. Keresztényként valahogy úgy véljük, hogy Istent is lenyűgözik a méretek, mintha Ő is a számok, centiméterek, emberi teljesítmények, népszerűségi indexek világában élne. Ha mi valamit önmagunkhoz képest nagy horderejűnek látunk, akkor úgy képzeljük, Isten is biztosan annak látja. Ha nagy ember hirdeti az Igét, akkor az nagyobb jelentőségű, ha ő imádkozik a betegekért, annak nagyobb ereje van. No és persze, ha sokan vannak együtt egy helyen, a mennyei erő is jobban összesűrűsödik és koncentrálódik. Egyszóval és röviden, eszerint Isten hozzáállása és gondolatai a dolgokhoz mintha párhuzamosak lennének a számunkra kicsinek és nagynak, jelentősnek és jelentéktelennek nevezhető jelenségekkel. Talán ezt nevezhetjük valamiféle "mennyei fizikának", egyfajta természetfeletti törvényszerűségnek, amihez Isten maga is magától értetődően alkalmazkodik. Körvonalakban, ezt a koncepciót ápolják magukban sokan tudatosan vagy tudattalanul.

Istent azonban nem köti ez a gondolat. Sőt, a Szentírásban mintha sokszor inkább az ellenkezőjét láthatnánk. Isten ott van az emberré lett Jézusban, aki egy porfészekben születik meg. Isten a senkiket választja ki, sőt egy periferikus népet, később tizenkét átlagembert, és ezen az úton keresztül kíván szólni ehhez a világhoz. A partikuláristól halad a globális méretekig - mintha csak direkt kikerülné az emberi fogalmak szerinti nagyságot.

Persze igazán etikátlan lenne részemről előre leírni egy olyan rendezvényt, amit még valószínűleg meg sem szerveztek - hiszen a nagyság, a monumentalitás amennyire nem feltételezi, annyira ki sem zárja annak lehetőségét, hogy Isten bármit is tegyen. Miért is ne jöhetne ki bármi jó egy hatalmas, közös dicsőítésből? Természetesen ennek semmi akadálya!

Ami most beszél belőlem, az tehát nem egy megelőlegezett keserűség, hanem inkább bizonyos tapasztalatok utólagos kiértékelése, amelyekre az ember idővel szert tesz. Az elmúlt évtizedekben ugyanis nagyon sok ilyen tömegrendezvényen vettem részt. Mindenfélén, mindenhol, nemcsak Magyarországon, de külföldön is. Ezek között viszont egyetlen egy sem volt, ami bármiféle áttöréshez vezetett volna. (Érdekes módon az egyetlen kivételnek talán Billy Graham egykori budapesti evangélizációját lehet nevezni, amit pont a Népstadionban tartott 1989-ben!) Voltam koncerten, evangélizáción, konferencián - kétségtelen sok jó élményem is akadt, nomeg sok rossz is - de áttörést sehol nem láttam. Azt láttam, hogy hívő emberek élvezik az egymással való közösséget, a találkozás öröméért, a kedvenc "dicsidalokért" és az előre alaposan beharangozott "híres emberért" mennek el ezekre a helyekre. Ehhez a tényhez szokták még hozzátenni mintegy szellemi magyarázatként az ébredést, áttörést, világméretű fordulatot - melyek sajnos (ezt minden cinizmus nélkül mondom) csak a szokásos koreográfia részei maradnak.

Ennek oka valószínűleg az, hogy az áttöréshez valami más kell. Mármint ha áttörés alatt azt értjük, hogy az emberek újra elkezdenek Európában és benne Magyarországon érdeklődni a hit, a kereszténység, és Jézus Krisztus után. Amire - sajnos - semmiféle jel nem utal jelenleg: az előszelek nem fújdogálnak ebből az irányból. Az áttörés szerintem abból a felismerésből táplálkozik, hogy az emberek menthetetlenül elveszettnek kezdik érezni magukat. Vagyis felismerik, hogy a bűn nem egyházi csinálmány, hanem létállapot, aminek a terhét mindenki hordozza. Ma viszont ott tartunk, hogy szinte megszűnt a bűn az emberek számára - vagy legalábbis marginalizálódott a rendfenntartás és jog világába. Már a fogalommal sem igazán tudnak sokan mihez kezdeni. Márpedig bűntudat és bűnfelismerés nélkül az evangélium belső üzenete lóg a levegőben. Akkor is, ha dübörgő zenébe, világsztár szónokokba és látványos színpadképbe csomagolva kommunikálják.

Lehet, hogy rosszul gondolom, de a fesztiválhangulat nem éppen a nagy felismerések megszületéséhez kedvező kontextus. Fesztiválozni azért megyünk, mert jól akarjuk érezni magunkat: kiengedni a gőzt egy ismerős és számunkra kényelmes közegben, barátokkal közösen, ahol otthonosan mozgunk. Természetesen ennek abszolút helye van az életben - csak potenciális kicsi az esélye benne bármiféle áttörésnek.

Persze meglehet, alaposan tévedek. Már nem kell annyira sokat aludni, hogy legalábbis az előttünk álló konkrét esetben ez kiderüljön.

2019. április 30., kedd

A nagyvárosi hívő küzdelmes élete

Kíváncsi lennék Timothy Keller gyülekezetére New Yorkban! A több ezer lelket számláló közösség persze részben olyan, mint bármelyik megachurch Amerikában: modern zene, nagy tömeg, evangelikál teológia. Mégis, a Redeemer gyülekezetnek vannak olyan vonásai is, melyek méltók a figyelemre. Számomra például izgalmasnak tűnik, hogy nem pusztán hívők, hanem érdeklődők és szkeptikusok is látogatják. A közelmúltban magyar nyelven is kiadták Keller egyik vaskos könyvét, melyben igen átfogó módon arról ír, hogy a városvízióval rendelkező gyülekezetek kezében vannak az igazán jó lehetőségek...

Máris mentegetőzök: semmi bajom a falvakkal és kisebb településekkel, sőt sokszor tapasztaltam, hogy az emberek arrafelé nyitottabbak és fogékonyabban bizonyos kérdésekre, mint az agyonzsúfolt nagyvárosokban. De a falvak minden előnye ellenére mégis jónak tartom Timothy Keller érveit, miszerint "ahhoz, hogy egy szolgálat gyümölcsöző lehessen, magáévá kell tennie a város megkerülhetetlen valóságát."

Ha belegondol az ember, Pál apostol is meglehetősen jól megragadható missziós stratégiával végezte a tevékenységét, és ennek bizony egyik központi eleme volt, hogy mindig a nagyvárosokat, kereskedelmi és kulturális központokat célozta meg. Valószínűleg helyesnek tűnik kijelenteni, ha a kereszténység nem boldogul jól a városi miliőben, akkor egyáltalán nem boldogul.

Keller vaskos könyvének egyik szakaszában megpróbálta összeszedni, milyen tulajdonságok jellemzik a nagyvárosi gyülekezetet. Abból a sajnálatos alaptapasztalatból indul ki, hogy a lelkészek jó része egyszerűen nem érti a városi létmódot, vagyis többnyire fogalma sincs a plurális, szekuláris és kulturálisan számos dologra érzékeny környezet jellegzetességeiről. Ez még akkor is igaz, ha egyébként az adott lelkészek is egy nagyvárosban élnek - ez nem jelenti automatikusan a megértés magától értetődését, hiszen az izolációjuk a gondolkodásmódjukban gyökerezik. Az első tulajdonság tehát, amely jellemez egy nagyvárosban többé-kevésbé jól működő gyülekezetet, hogy tiszteli a városi emberek érzékenységeit, és átlagon felül is a kulturális különbségeket - hiszen egy mai nagyobb város jó eséllyel igen diverz sokaságot tömörít. Az ilyen közösséget ugyancsak átszövi, hogy elkötelezett a művészetek és a kreativitás iránt - és nem ellenséges erőket fedez fel ezekben. Nem akarom most Keller összes pontját felsorolni, de az egyik legfontosabbat még kiemelem: ez pedig nem más, minthogy az igazi városi gyülekezet egyszerre vonzó és provokatív igehirdetést kínál a városlakók számára. Legyünk őszinték: a kutya nem kíváncsi arra (lassan már a hívő emberek sem) egy túlkommunikált világban, hogy egy öltönyös ember számukra ismeretlen vallásos beszédet mond. Ez már régóta nagyon kevés. Ha valaki hallgat is beszédeket, akkor annak szeme előtt kiválóan felkészült szónokok állnak, a TED-hez hasonló színpadokon. Ezzel persze nem azt mondom, hogy mostantól minden gyülekezet tévedésben él, ha nem hozza azonnal a TED-re jellemző profizmust: ez meglehetősen szélsőséges vélemény volna. De az bizonyosnak látszik, hogy a perspektíva, ami előttünk áll jóval többet mutat, mint a megszokott vasárnapi prédikációk.

A nagyvárosi prédikáció eleve abból indul ki, hogy nem feltételezi a hallgatóság részéről, hogy az a Bibliát tekintélynek látja. Ezért még az is lehet, hogy sok keresztény gyökerű állítást olyan forrásból indítva fejt ki, melyet szekuláris és hívő ember egyaránt elfogad - például hírforrásokból vagy ismeretterjesztő anyagokból, amire persze a Biblia tanításaival reflektál. No és persze az sem árt, ha a lelkész otthonosan mozog azokban a könyvekben, magazinokban, blogokban, filmekben és színdarabokban, melyet hallgatósága tagjai ismernek. Az ok nyilvánvaló: ha egy nagyvárosi igehirdető nem osztozik a városi pezsgésben élők mindennapos élményeiben, semmi köze nem lesz hozzájuk, következésképpen hozzájuk sem tud szólni.

Keller szavait úgy lehetne talán összefoglalni, hogy egy mai nagyvárosi gyülekezet elkötelezett szolgálói részéről édeskevés, ha jártasak a Szentírás teológiájában. Ennél sokkal-sokkal többre van szükségük: jártasnak kell lenniük a kultúrában is, sőt tudniuk kell felhasználni annak retorikáját, észjárását, az evangéliumi tartalomba integrálható elemeit. 

Őszinte leszek: ez láthatóan jól megy Timothy Kellernek a new yorki ég alatt, de elég nehezen tudom elképzelni mindezt olajozottan működni magyar viszonylatban. Itt az egyház jó része még ott tart, hogy a kultúrában ellenséget lát, ha valaki nem a Bibliából indítja el egy-egy prédikáció üzenetét, az minimum szentségtörés, a városi embereket pedig nagyvilági életet élő bűnösként szemléli, és eszében sincs tekintettel lenni az érzékenységeikre. Némileg azonban jó jel, hogy Keller roppant érdekes művét egyszerre három kiadó jelentette most meg, melyek más és más kegyességi irányvonalhoz tartoznak. Ez persze még semmire sem garancia, de legalább annyit mutat, vannak akik szeretnének másként cselekedni és úgy részt venni a nagyvárosi pezsgésben, hogy közben el ne felejtsék a kereszténység üzenetét.