Átok rátok - intézményesítve

Az előző bejegyzésben említett Pajor Tamás interjú egyik legsokkolóbb pillanata szerintem az a rész, amikor a Hit Gyülekezetében működtetett "imakommandókról" esik szó. Már maga az imakommandó kifejezés is meglehetősen abszurd, a mögöttes gyakorlat viszont egyenes bizarr - no és automatikus, zsigeri, heves ellenkezést vált ki az emberből. Megteheti egy keresztény, hogy megátkoz másokat?

Őszintén szólva még elképzelni is nehezemre esik, ahogy a szorgos hétköznapjaikat megélő átlagos nők és férfiak, talán férjek, apák, családanyák, nagymamák egy csoportja időnként találkozik egy  előre egyeztetett helyen, hogy egymással összekapaszkodva átkokat szórjon bizonyos emberekre, akik ellenvéleményt mertek megfogalmazni a Hit Gyülekezete kapcsán. Most nem is arra gondolok, hogy ezek az átkok hatásosak-e vagy sem, elérnek-e bármilyen konkrét eredményt vagy belső erejüknél fogva nevetségesek és pusztán szócséplésnek tarthatók. Pusztán maga a jelenség az, ami gyomortáji problémákat okoz az emberben. Mert imádkozni, vagyis Istenhez fordulni a hitélet egy intim pillanata, az ember belső valóságának teljes feltárása egy olyan Személy előtt, aki nem fog visszaélni a lelki meztelenségünkkel és törékenységünkkel. Borzalmasnak tűnik ezt a bensőséges állapotot arra felhasználni, hogy valaki egy embertársára kifejezetten durva csapást kérjen, például végtagjainak eltörését, betegséget, balesetet, nyomorúságos élethelyzetbe sodródást - egyszóval mindent, ami az istenítélet nehezen kimeríthető halmazához tartozhat. Márpedig az átok lényege ez: egy felsőbb erő bevonásának kezdeményezése a megátkozott megbüntetése érdekében.

Elhiszem, hogy kellemetlen ebbe belegondolni, de most mégis azt kérem a kedves olvasómtól, hogy próbálja legyűrni a berzenkedését, és a Hit Gyülekezete imakommandós gyakorlata kapcsán is a józanságot tegye meg mércéül! Merthogy nem az az elsődleges kérdés, az ízlésünk szerint helyes gyakorlatot folytat-e a Hit Gyülekezete, hanem inkább az, bibliai és leginkább újszövetségi alapon legitimnek nevezhető-e az átkozódás? Bármilyen furcsán és talán ugyancsak megdöbbentően hangzik, de az első egyházban olykor igenis folyamodtak ilyesféle megoldáshoz, sőt a zsinatoknak szinte elengedhetetlen kellékévé vált emberek büntetőleges kizárása és exkommunikációja.

Természetesen azért fontos leszögezni, hogy egy újszövetségi keresztény számára az átkozódás nem lehet valamiféle létállapot. Jézus Krisztusról azt olvassuk, hogy nem a világ elítéléséért érkezett, hanem megmentéséért, aki valamiféle értelemben értünk lett átokká. Jézus egész földi pályája során soha senkit meg nem átkozott, egyedül a fügefára mondott ki átkot - viszont a Máté 25,41 szóhasználata szerint ugyanez a Jézus egyszer majd ezt is mondani fogja: "Távozzatok tőlem, átkozottak!". Ám észre kell venni, hogy egyrészt ez a végső és mindent lezáró ítélet konkludáló kijelentése lesz (vagyis nem valamiféle rendszeres rutin, amit egy keresztény házicsoportban lehet gyakorolni), másrészt a durva mondat Jézus száját hagyja el, akinek Bíróként joga van akárki felett ítéletet gyakorolni, hiszen biztosak lehetünk abban, hogy nem téved. Amit Jézus viszont saját követői figyelmébe ajánlott és a Hegyi Beszéd egyik etikai csúcsértékeként határozott meg, hogy még az ellenségeinket is áldanunk kell, az üldözést magát pedig teljes örömnek tartani, a másik orcát odafordítva.

A kérdés azonban mégsem zárható le annyival, hogy Jézus esetében nem látjuk emberek megátkozását, mivel az Apostolok Cselekedetei és Pál levelei, valamint az induló egyház első évszázadai már erre is szolgáltatnak illusztrációkat. Hadd említsek most csupán két példát!  

(1) Egy ízben azt olvassuk, hogy Pál megátkozott egy Elimász nevű okkult embert, nem is akárhogyan. Elimász megpróbálta Szergiusz Paulusz római helytartót elfordítani a keresztény hittől - pont akkor, amikor a helytartó kezdett megnyílni a megtérés lehetősége előtt. Ez tehát egy meglehetősen speciális helyzet volt: egy ember éppen eltalál Istenhez, mire Elimász (aki mellesleg nemcsak okkult személy volt, de hamis próféta is) szerette volna meggátolni a hitre jutásában. Pál erélyesen lépett fel, átkot mondott Elimászra, aki a bibliai történet szerint ennek hatására megvakult. Bizarr történet? Hát bizony az, de maga a helyzet is elég szerencsétlennek tűnik.

(2) Az első évszázadok egyháztörténetéből tudjuk, hogy a formálódó kereszténység vezetői előszeretettel éltek az anathéma intézményével. Vagyis, egy-egy zsinatot követően (mely dogmatikai alapkérdéseket tisztázott) nemcsak pozitív hitvallásokat fogalmaztak meg a hiendő tételekről, de átokformulát is kimondtak azokra, akik nem értettek egyet az immáron hivatalos tanítással. Az anathéma-záradékok azt is biztosítani kívánták, hogy a tévtanítókat kiközösítsék és kizárják az egyházból. Érdekességként jegyzem meg, hogy maga az anathéma kifejezés az ószövetségi "herem" szóra utal, és "Isten színe elé állított" vagy "áldozatul felkínált" jelentéseket hordoz - pozitív értelemben, mint fogadalmi ajándék, negatív értelemben mint megsemmisítésre ítélt áldozat. Ha az első zsinatot tekintjük példának (ami Niceában zajlott 325-ben), ott azt látjuk, hogy heves vitákat követően Arius püspököt társaival együtt kiátkozták az egyházból. Arius ugyanis tanításaiban mintegy megfosztotta Krisztust isteni mivoltától azzal, hogy Isten egy teremtményének nevezte, és azt is vallotta, hogy Jézus nem is hasonlít Istenhez, tőle idegen személy. Fontos tudni, hogy Arius nemcsak a konyhaablakon kikönyökölve gondolkodott erről, hanem az akkori kereszténység egyik legfontosabb teológiai központjában, vagyis Alexandriában terjesztette ezt az eretnekséget. 

Nyilvánvaló és nem is nehéz a fenti két példámban megtalálni az összekötő kapcsot. Pál esete Elimásszal, és az induló egyház esete Arius-szal egy szituatív pillanat volt. Mindkettőnél hasonló a probléma természete: adott egy ember, aki másokat meggátol abban, hogy eljussanak a normatív hithez, azaz Jézus valódi felismeréséhez. Elimász egy valószínűleg fontos római személyiséget akart eltéríteni Krisztustól, Arius tanításaival olyan magokat hintett el, melyek Jézust nem a valódi természetének megfelelően láttatják, azaz ugyancsak az eltérítés lehetőségét hordozzák.

Természetesen az Újszövetségben (és az egyháztörténetben) vannak más példák is. Pál például kifejezetten dühös stílusban csap bele abba a levelébe, amit a galatákhoz írt. Az első fejezet nyolcadik versében aztán kerek perec kimondja: "De ha akár mi, akár egy mennyei angyal más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit mi hirdettünk: átkozott legyen!". Ám ha megnézzük a kontextust, itt is a fentiekhez hasonló lehetett a helyzet. Galáciában éppen csak elkezdett terjedni a hit, máris megjelentek olyan tévtanítók, akik megpróbálták a friss keresztényeket "visszatéríteni" a zsidó törvények és szabályok megtartásához. Ez vezetett ahhoz a (szerintem részben szónoki-retorikai) felkiáltáshoz, hogy átkozott legyen még egy mennyei angyal is, ha nem az igazi evangéliumot hirdeti.

Az embernek tehát az a benyomása, hogy a durva átkozódó textusok az Újszövetségben és az egyháztörténetben rendre akkor kerülnek elő, amikor valamiféle súlyos eretnekség, okkult befolyás üti fel a fejét, ami az evangélium tanításától tudatosan eltéríteni kívánja az embereket. Az ilyen teológiai görbeséget okozó jelenségek egyik megfékezőeszköze volt az átok és kiközösítés. Metaforikus képet használva olyasmi ez, mint amikor a bárányok közé tévedő farkast valaki elkapja és agyoncsapja. Nehéz lenne hibáztatni érte: az ilyesmi hozzátartozhat a juhpásztor munkájához, de azért a napjai nem a farkasok üldözésével és állandó csapkodásával telnek, hanem a báránykák legeltetése, nyírása, gondozása a dolga, és csak szélsőséges helyzetben folyamodik az erősebb eszközökhöz.

A Hit Gyülekezete "imakommandója" kapcsán azonban mintha nem ez lenne a helyzet. Egyrészt úgy hallani, hogy ott bárányok is átkoznak bárányokat, azaz keresztényként egy másik keresztényre mondanak ki csapásokat kérő imákat. Ez szerintem abszurd: nem emlékszem arra, hogy az újszövetségi egyház a saját tagjait átkozta volna. Másrészt, a mögöttes helyzet sem látszik szélsőségesnek. Ha valaki nem ért egyet egy gyülekezet teológiai irányvonalával, bírálja azt, kritikát fogalmaz meg vele szemben, az vajon egy lapon említhető olyasvalakikkel, akik Jézus Krisztus személyéről vagy munkájáról eretnekségeket terjesztenek és direkt visszatartanak embereket a megtéréstől? Aligha ez a helyzet. Harmadrészt, nekem a rendszeresség is meglehetősen furcsa. Pál akkor beszélt ilyen nyersen, amikor esetenként erre szükség volt, átkot kimondani pedig elképesztően ritka pillanatokban látjuk. De hogyan magyarázható az, amikor az átokmondás intézményes szintre kerül egy gyülekezetben, vagyis a napi hívő rutin részévé válik? Nem vagyok tagja a Hit Gyülekezetének, de belső körből olyan információ is eljutott hozzám, hogy listát vezetnek(?) a megátkozásra méltónak bizonyultakról. Nem tudom ez valóban így van-e, csak remélni merem, hogy nem. Mindazonáltal akármi is a helyzet, az átkozódás egy szélsőséges válasz egy szélsőséges helyzetre - például az eltérítés szándékára. Ám ha valaki úgy ítéli meg, hogy a gyülekezete felé irányuló minden kritikai hang szélsőséges, az csak arról tesz bizonyságot, hogy ő maga a szélsőséges. Hátrébb tehát az átkozódó agarakkal!

Tovább

A fatalizmus fanatizmus (4)

Ha valaki olvasgatja a teológiai determinizmusról szóló kis sorozatomat, minden bizonnyal kiszúrta, hogy még adós vagyok az egész magjában található három alapvető kifejezés körüljárásával. Bár ez nem egy teológiai kisesszé vagy dogmatikai kézikönyv, hanem csak egy blogfelület, mégis szeretném ha picit megnéznénk ezt a három pontot - mert itt válhat radikálissá a gondolat, hogy Isten nulla szabadságot ad az embernek...

Gyanítom minden bibliaolvasó érzékeli azt a kettősséget, ami az egész Szentírásban a szabad akarat és a determinizmus állandó feszültsége miatt meglapul a sorok között. Van tehát Isten szuverén akaratának köszönhetően elrendelés is, de van az ember teremtményi létében szabad akarat és döntési képesség is. A legérdekesebb textusokban azt találjuk, hogy Isten szuverenitása és az emberek felelőssége összetalálkozik egymással. Ilyen például, amikor Péter a pünkösdi beszédében ezt mondja Jézusról: " miután Isten elhatározott szándékkal és előzetes tudással nektek Őt kiadta, ti törvényszegő kézzel keresztre szegeztétek és megöltétek" (Csel 2,23). Ha jól megfigyeljük, ebben a kis mondatban egyszerre van jelen az isteni elhatározás és az emberi gonosztett. A kettőt így foglalhatjuk össze:

1. Isten kezdeményez.
2. Az emberek felelősek azért, hogy megtérjenek és képesek ezt elfogadni vagy elutasítani.

A deizmusba hajló istenkép teljesen elhalványítja az elsőt, a szigorú determinizmusba hajló teológia pedig a másodikat. A Szentírás viszont egyiket sem játssza ki a másik javára. Az egyháznak szerintem egyszerre kell hangsúlyoznia Isten szuverenitását és az ember döntési képességét - ebből következően felelősségét is. A szélsőségesen determinisztikus teológia azonban túlhangsúlyoz három fogalmat, ami köré az egész gondolatmenete épül. 

Az első ezek közül az előretudás isteni képessége. Szerintem ezt nem kell túlmagyarázni: az idegen szóval preszcienciának nevezett tulajdonság mindösszesen azt jelenti, hogy Isten mindentudása révén nyilván azt is tudja, hogy az emberek hogyan fognak dönteni egy adott helyzetben vagy kérdést illetően. Itt persze az azonnal adódó dilemma úgy szól, hogy az előretudás okozó jellegű-e, azaz elő is idéz valamit az a körülmény hogy Isten tudja az adott dolgot? És ha igen, ez felmenti a résztvevőket a felelősségük alól? A válasz nyilván az, hogy nem menti fel - a Biblia nem tekinti Isten előretudását olyan tényezőnek, ami csökkenti az ember felelősségét. Isten előre tudta, hogy a Fiát meg fogják ölni, Krisztus halálát a keresztény hit szerint évszázadokkal annak bekövetkezése előtt előre jelezték az ószövetségi szövegek - de ez nem csökkenti a kivégzésben részt vevők felelősségét. 

Szemléletesebb példa a Máté 11,20-24, ahol Jézus három városra mond kemény ítéletet, a szövegben ugyanakkor illusztrációs célból két másik város neve is előkerül: Tírusz és Szidón. Figyeljük meg, hogy Jézus nemcsak arról tud, mi történt ebben a két városban a múltban, de még azt is tudja, mi történt volna velük ha nem térnek meg. A spanyol jezsuita Luis de Molina ezt nevezi "köztes / közbülső tudásnak" (scientia media) - tehát Isten tudása még a lehetségesen bekövetkező forgatókönyvek ismeretére is kiterjed. Viszont ebből akkor az is következik, hogy vannak ilyen forgatókönyvek, az előretudás pedig valószínűleg nem lehet okozó jellegű abban az értelemben, hogy megszünteti az emberi szabadságot!

A legismertebb kifejezés persze az eleve elrendelés, amit képtelen lennék itt most tételesen és teljes egészében kifejteni. Számos szövegrész beszél arról, hogy Isten előre elrendelt dolgokat, sőt akár sorsokat (az egyik legismertebb az aranyláncként emlegetett Róm 8,29-30), ugyanakkor a szélsőségesen determinista logika mindig oda lyukad ki, hogy Isten leginkább az üdvösség kapcsán végzi ezt a megkerülhetetlen elrendelést. Azt hiszem itt van az idő egy kis Kálvin-idézethez:

"Eleve elrendelésnek nevezzük Isten döntését, amellyel önmagában elhatározta, mit akar, hogy történjen minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremtett mindenkit, egyeseket eleve örök életre, másokat pedig örök kárhozatra rendelt. Mivel tehát mindenkit a két cél valamelyikére teremtett, azért mondjuk, hogy eleve elrendelt életre vagy halálra." (Institutio II., 3.21.5)

Világos beszéd: Isten elhatározta mi történjen minden egyes emberrel. Vannak, akik örök életre rendeltettek, mások pedig eleve mennek a lecsóba! Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, ez az egész kálvinizmus legvisszataszítóbb gondolata a legtöbb hívő ember számára, aki nem kálvinista. Nem kell nagyon magyarázni, ha nem finomítjuk a fenti gondolatot, akkor abból meglehetős egyértelműséggel az következik, hogy Isten tekintet nélkül az ember jövőbeli együttműködésére dönt az ember sorsáról. Vagyis teljesen mindegy mi mit teszünk, üdvösségre vagy pokolra jutunk? Nos, nem hiszem hogy maga Kálvin ilyen szögletesen gondolkodott volna - javaslom, hogy mindenki olvasgassa az általa leírtakat. Most csak azért ragadtam ki minden kontextus nélkül ezeket a mondatokat, mert többé-kevésbé itt definiálja magát a fogalmat.

Szerintem fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a predesztináció nagyon kevés esetben vonatkozik a Bibliában az üdvösségre. Lennox azt írja, mindösszesen három ilyen textus van: a Róm 8,29-30, az Efezus 1,5 és az Efezus 1,11-12. Ennek fényében erősnek tűnik, hogy az eleve elrendelés egy határokat nem ismerő és mindenre kiterjedő isteni determinizmus tanításává nőtte ki magát, ahol "minden molekula mozgását" is Isten szabályozza. Nem arról van szó, hogy tud ezekről, hanem arról, hogy a közvetlen irányítása alatt állnak - szól a radikális determinizmus.

Végül az utolsó idetartozó kifejezés a kiválasztás és a választottság, amely természetesen az "Istenhez tartozók" értelmében kezelendő. Választottaknak az újszövetségi korban teljesen hétköznapi módon a keresztény hívőket nevezték. Fontos megjegyezni, hogy ezt a kifejezést nem feltétlenül olyan értelemben használja a Biblia, hogy valaki jelöltek egy csoportjából kiválaszt embereket! Így például Isten a saját Fiáról ezt mondja: "Ez az én Fiam, akit kiválasztottam, reá hallgassatok!" (Luk 9,35). A választott szó nemcsak azt takarja, hogy egy nagy tömegből kiszelektálunk valakit, hanem a "különleges" vagy "kiváló" értelemben is használatos. Az Ószövetség gyakran nevezi egész Izraelt választottnak - ám ez nem azt jelenti, hogy szó szerint egész Izraelben minden ember hívő, vagy akkor a többi népből soha, senki nem lehetett hívő. 

Mivel nem akarom a bejegyzést a végtelenségig nyújtani, befejezésül még felhozok egy szövegrészt, mégpedig a Máté 22 példázatát, amely egy királyi menyegzői lakomáról szól. A sztori persze nagyon közismert minden bibliaolvasó számára: adott egy király, aki meghív a lakomájára vendégeket - a példázatban persze maga Isten ez a király, a lakoma pedig az üdvözült állapot. A legtöbb meghívott azonban elutasítja ezt a kedves invitálást, sőt olyanok is akadtak, akik egyenesen meggyilkolták a király szolgáit, akik a meghívást tolmácsolták. A király azonban nem adta fel, újabb szolgákat küldött, akik ezúttal az utcákra mentek, hogy mindenkit hívjanak akit találnak és megtöltsék a lakodalmas házat. A tanulság a történet végén így hangzik: "sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak". 

A példázatból kiderül, hogy a kiválasztás nem önkényes és nem is feltétel nélküli volt. A "hivatalosok" közül többen elutasították, amiből világosnak tűnik, hogy nem csupán maga a hívás, hanem az arra adott reakció határozta meg, ki lett végül kiválasztva. Vagyis a kiválasztás bizonyos világos feltételek teljesülése alapján történt. Egyértelmű, hogy a meghívás elfogadása maga nem volt érdemszerző cselekedet - semmi nem utal arra, hogy a meghívottak megérdemelték a részvételt. Ám végül az a körülmény, hogy ezek a vendégek választottak voltak, nem jelentette azt, hogy feltétel nélkül lettek kiválasztva! Igenis volt feltétel: a döntés, hogyan reagálnak a meghívásukra.

Nos, muszáj vagyok ezen a ponton letenni a fonalat. Temérdek másik narratívát és textust átnyálazhatnánk még, szem előtt tartva a fent említett három kifejezést a magyarázat és értelmezés során. Amire itt utalni kívántam, hogy az előretudás, az eleve elrendelés és a kiválasztás, mint alapkifejezések együtt sem vezetnek el valamiféle fatalista, radikálisan determinisztikus teológiához. Befejezésül megismétlem, hogy nem állt szándékomban sem Kálvint, sem a kálvinistákat, sem az Isten szuverenitását hangsúlyozni szeretőket piszkálni. Amivel én hadilábon állok, az egy radikális determinista teológia, ami nem hagy semmiféle mozgásteret az embernek és megfosztja a szabadságától. De ha attól megfosztja, akkor az erkölcsi felelősségét is elveszi. Ez pedig egészen biztosan nincs összhangban a Szentírás teljesen szövegének szellemiségével. Mondhatni, egyfajta fatalista fanatizmushoz vezet, ami hosszú távon megbetegíti az ember lelkét.

Tovább

A bűnokozó Isten? (3)

Ízlelgetve az előző két bejegyzésemet, szerintem túl nagy fába vágtam túl kicsi fejszét. Nem lehet néhány blogbejegyzésben sem a kálvinizmust, sem a determinista gondolatot, sem a szabad akaratot igazán jól kitárgyalni. Ha nagyon általánosan fogalmazok, az a jogos vád ér majd, hogy nem értelmezem elég mélyen a kérdéseket. Ha belemélyedek egy részletproblémába, akkor pedig megkapom, hogy nem látom az összképet. Úgyhogy akkor most leveszem a cipőt és megpróbálok kilépni a csónakból: járjunk a vízen kicsikét...

Olyan világban élünk, ahol a szimplifikáció erénynek minősül: vagyis fogjunk meg egy bonyolult kérdést, és próbáljuk néhány mondatra lecsupaszítani. A determinizmus és a szabad akarat, valamint az ezek köré felépíthető filozófiai-teológiai konstrukciók elképesztően összetettek. Mindkét fogalomról külön-külön könyvet lehetne írni, ennek tudatában viszont nem szeretnék beleesni a csapdába, hogy elkezdem szétszálazni ezek jelentését. A determinizmus kapcsán azonban muszáj legalább kétfelé választani a dolgot: ebben az értelemben beszéljünk most (1) fizikai determinizmusról és a korábban már említett (2) determinisztikus teológiáról. Az elsőre jó példa lehet a 2018-ban elhunyt Stephen Hawking, aki szerint "nehéz elképzelni, miként működhetne a szabad akarat, ha viselkedésünket a fizika törvényei szabják meg. Úgy tűnik tehát, hogy nem vagyunk egyebek biológiai gépeknél, a szabad akarat pedig csupán illúzió." Azért is nevezem fizikai determinizmusnak ezt a többnyire ateisták által képviselt álláspontot, mert erősen hajlik a redukcionizmusra: azaz lebontja az embert alkotórészeire (leredukálja) és így magyarázza, hogy mivel az ember maga is csak alkotóelemek komplex rendszere, a fizikai törvények által vezérelt módon él. Az az igazság, hogy a szabad akarat tagadása mögött sokszor naturalista-materialista elvek állnak.

A teista determinizmus vagy determinista teológia nyilván nem ilyen. Ezzel kapcsolatban egy kedves olvasóm (Attila) figyelmembe ajánlott egy remek összefoglaló cikket - amit most én is ajánlok mindenkinek. A cikkből jól kivehető, hogy maga a kálvinizmus sem egyetlen pontosan körvonalazható teológiai elv, hanem többféle változata létezik. A szélsőséges fatalizmus, amely szerint az események előre meghatározott módon zajlanak és mindegy mit teszünk emberként, nem feltétlenül esik egybe a kálvinizmussal. (Azt hiszem az én korábban ismertetett mentális problémáim viszont leginkább a fatalista determinizmusból eredhettek!) 

Most jött el a pillanat, hogy megint felvessem, amit a bejegyzés elején írtam: bár fontosak a megkülönböztetések, nem szeretnék elveszni ennek az egész témakörnek a dzsungelében. Egyszerűen csak rátérek a lényegre: amikor az ember úgy érzi, hogy nem ura a saját életének - mindegy ezt milyen szakkifejezéssel és címkével látjuk el -, az hosszú távon elviselhetetlenné válhat és mentálisan kikészítheti. A szabad akarat apróra zsugorodása ráadásul magával hozza azt a kérdést is, vajon ha nem áll módomban szabadon dönteni és cselekedni, milyen alapon vagyok számon kérhető a tetteimért? Az isteni determinizmus mindenféle verzióinak érveivel ez talán a legnagyobb probléma. 

Hadd magyarázzam el miről is van szó!

Kálvin meglehetősen egyértelműen kijelenti, hogy Isten maga közvetlen okozója az emberi gonoszságnak, amikor azt állítja, hogy az egyiptomi fáraó szívét csakis Isten keményítette meg, noha persze maga a fáraó is tett a saját állapotáért. Sőt, ennél jóval tovább megy. Azt olvassuk egy-egy textusban, hogy a Sátán is cselekszik - Pál apostol például úgy fogalmaz, hogy a Sátán megvakítja a hitetlenek elméjét -, de "hogyan másképp, ha nem úgy, hogy Istentől árad ki a tévelygésre indító erő, hogy hazugságban higgyenek azok, akik nem akarják magukat az igazságoz szabni?" Persze ebben a kérdésben azért ott lapul a szabad akarat is: hiszen az emberek nem akarják magukat az igazsághoz szabni - ezért Isten a Sátánt felhasználva büntetni meg őket. Bár acélkemény ez a kijelentés, bibliai értelemben ki lehet békülni vele: az ember elutasítja az igazságot, erre válaszul Isten diabolikus erőnek szolgáltatja ki a sorsát. Akkor tehát mégiscsak van Kálvin szerint is valamiféle szabad akaratunk? Ám rögtön ezután így folytatja:

"Összegzésül álljon most ennyi: miután azt mondtuk, hogy Isten akarata az oka mindennek, azt kell tartanunk, hogy gondviselése irányít minden emberi döntést és cselekedetet; vagyis hatalmát nemcsak a választottakban mutatja meg, akiket a Szentlélek vezérel, hanem a hitetleneket is engedelmességre kényszeríti." (Institutio 1.18.2)

Szerintem ez meglehetősen világos fogalmazás. Isten gondviselése minden emberi döntést és cselekedetet irányít. Ízlelgessük csak Kálvin mondatait! Nem Isten szuverenitásáról van csupán szó, hanem inkább az ember nem-szuverenitásáról. Egy dolog azt hinni, hogy Isten szuverenitással rendelkezik és az Ő kezében van az ember élete - egy hívő számára ez felemelő gondolat. De más abban hinni, hogy az én döntéseimet is Isten irányítja és nem én magam. A kálvinista filozófus és teológus Gordon H. Clark nem kertel, amikor ezt írja:

"Szeretném nagyon őszintén és félreérthetetlenül kijelenteni, hogy ha valaki berúg és lelövi a családját, akkor az Isten akaratából tette..."

No azért ez nem semmi! Ha részegen legyilkolom a családom, azt is Isten akarta! Ami igen furcsa, hogy egy ilyen kijelentés után Clark arra a konzekvenciára jut, miszerint Isten nem felelős a bűnért, pedig Ő rendeli el azt... 

A szélsőséges teista determinizmus legrosszabb következménye tehát, hogy Isten a rossz közvetlen okozója, ráadásul mindez úgy igaz, hogy a rosszat okozó Isten engem még számon is kér, amikor helytelenül cselekszem. Ám egy brutálisan determinált valóságban semmi értelme nincs erkölcsi felelősségről, gonosztettekről, számonkérésről, sőt magáról az erkölcsről sem beszélni. Az erkölcsi számonkérhetőség puszta fogalmának is csak egy olyan valóságban van bármilyen súlya, ahol az ember igazi szabad akarattal rendelkezik - még ha az korlátozott is. Egy végletekig determinált világ azonban nem lehet ilyen. Igazán nem értem azokat, akik ilyesmiben hisznek és még gyönyörködnek is benne! Ráadásul az egész durva determinista teológiának van még egy vadhajtása: meggátolja az embereket, hogy megtérjenek - hiszen ha valaki nem hisz, simán hivatkozhat arra, hogy nem rajta múlik ez a dolog, mert még "nem érkezett meg hozzá" a hit. Ha erre determinált, majd hinni fog, ellenkező esetben pedig minek erőltesse a hitet?

Leírom még egyszer, mielőtt valaki felhorkanna: tudom, hogy ez egy kemény és radikális álláspont. Tapasztalom, hogy a kálvinisták vagy más determisztikus alapon álló teológiai nézet követő nem ilyen emberek. Csak arra kívántam rámutatni, hogy amennyiben eltúlozzuk a kálvini tanokat és az azokba vetett bizalmat, finoman szólva taszító, élhetetlen és befogadhatatlan nézetekhez jutunk. Ezek pedig megbetegítik az ember lelkét. Vajon milyen istenkép élhet olyan keresztények fejében, akik szerint Isten maga a kiváltó oka a bűnnek? Vajon hogyan gondolnak a saját bűneikre? Vajon mennyire képesek megélni a saját életüket, ha közben azt kell hinniük, gyakorlatilag semmiben nincs igazán mozgásterük?

A sorozat következő részében szeretnék most már rátérni arra a három alapfogalomra, amelyek a determinisztikus teológia konstrukciójának kiindulópontjait képezik. Ahogy látni fogjuk, az előretudást, eleve elrendelést és kiválasztást többféleképpen is lehet érteni.

Tovább

Teológiai rendszereink (2)

Úgy néz ki, bedobtam egy kis kavicsot egy tükörsima felszínű tóba, így a víz fodrozódni kezdett... Mivel nem szeretnék mindenről írni, ami az eleve elrendelés és szabad akarat témakörét érinti (egy blog alkalmatlan gigantikus témák kifejtésére), ezért bizonyos szubjektív kérdésekre szorítkozom ezekben a bejegyzésekben - ám előtte világossá akarok tenni valamit, ami engem és az írásaimat is teljesen félreérthetővé tehet.

Mindenekelőtt azonban köszönettel tartozom sokaknak: az előző bejegyzés kapcsán többen megkerestek, kifejezték az együttérzésüket, támogatásukat, szimpátiájukat - ez igen kedves és jóleső fejlemény számomra. Elfogadom, hogy vannak hozzám képest másként értelmező és másként gondolkodó testvéreim, akik számára vonzó az a teológiai rendszer, amiből én most gyógyulni szeretnék. A világ így kerek, elférünk rajta mindnyájan és nem szívjuk el a levegőt egymás elől. Ugyanakkor a tolerálható nézetkülönbségek mellett mégis fontos néhány dologra rámutatni a teológiai rendszereink és az azokba vetett túl erős bizalom kapcsán.

Nagyon szimpatikus számomra John C. Lennox determinista hitről szóló kötete (ezt használom fel leginkább az itteni témák fejtegetéséhez), de nem csupán a teológiai tartalma, hanem a stílusa és a lelkülete miatt is. Amikor Lennox megkapta egyetemi kinevezését, egy kollégájával folytatott beszélgetés során a falhoz szegezték a következő kérdéssel:

- Kálvinista vagy?

Lennox erre azt felelte, hogy igen nehéz helyzetbe hozták, mert ha Kálvinra gondol, egy olyan embert lát maga előtt, akinek hatalmas szerepe volt az európai kereszténység megreformálásában és a Szentírás középpontba helyezésében. Rengeteget tanult tőle és másoktól, akik az általa alapított teológiai látásmódhoz kapcsolhatók - a neveket végtelen hosszúságban lehetne sorolni. Mégis, ha valakiről el kellene neveznie magát, akkor inkább hajlamos lenne "pálistának" vagy "péteristának" címkézni a gondolkodását. Ettől azonban visszatartja a tény, hogy láthatóan Pál is berzenekedett attól, ha valaki mintegy felveszi magára a nevét. Csak gondoljunk arra, hogyan feddi meg a korinthusi gyülekezetet, ahol a hívők négy részre szakadva lobogtatták saját szekértáboruk teológiai zászlaját - vagyis besorolták magukat, hogy valaki Pálé, Kéfásé, Apollósé és a negyedik csapat vélte úgy "szerényen" saját magáról, hogy ők a Krisztuséi. Úgyhogy Lennox elhatározta - és azt hiszem ebben magam is csatlakozom hozzá -, hogy nem kívánja még az apostolok címkéjét sem magára venni, ami természetesen nem jelenti azt, hogy tagadná az apostoli tanítást. 

Teológiai rendszerek persze léteznek, ez nem is probléma, de Isten mégsem teológiai rendszerekben nyilatkoztatta ki az evangéliumot, hanem egy narratívában, amit tanúk hitelesítenek. Most olyannak érzékelem a pillanatot, hogy fontos ezt a tényt kimondani és leszögezni. Többen azt írták ugyanis, hogy a "kálvinizmus maga az evangélium". Bennem mindig összerándul valami, amikor ilyen mondatokat olvasok. Értem persze, hogy ez leginkább egy frappáns kijelentés kíván lenni arról, hogy az evangélium üzenete és teológiai tartalma az pontosan az, amit Kálvin a saját teológiai rendszerében megfogalmazott - ilyen értelemben már a reformáció előtt is volt "kálvinizmus", hiszen az maga az evangélium. Dogmatikusként azonban igen problémásnak és robbanásveszélyesnek tartom ezeket a kijelentéseket. Egyrészt olyan szédítő magasságokba emeli Kálvint és az általa lefektetett szisztémát, amire talán ő maga sem tartana igényt. Másrészt, az ilyen kijelentések lopva ágyaznak meg egy olyan elitizmusnak, ami orvul beeszi magát a bőrünk alá - és aztán úgy fog a felszínre kerülni egy idő után, hogy ha a kálvinizmus egyenlő az evangéliummal, akkor aki evangéliumi, az csakis kálvinista lehet! Ha pedig valaki mégsem erre a következtetésre jut, mint "mi kálvinisták", az eltér az evangéliumtól, azaz kétséges mennyire nevezhető kereszténynek egyáltalán. 

Egyrészt. 

Abban a pillanatban, amikor egy teológiai rendszert kinevezünk az evangéliumnak, az evangéliumot  egy emberi okoskodás által megalkotott öntőformába kényszerítjük. Ez pedig szerintem méltatlan magához az evangéliumhoz. Én úgy gondolom, egyetlen teológiai rendszer sem képes az evangéliumot annyira visszaadni, hogy azonosítsuk vele. Márcsak azért sem, mert az evangélium nem tanításokról szól, hanem a Tanítóról, nem valamiről, hanem Valakiről, nem tételekről amelyekben hiszünk, hanem egy személyről, akiben hiszünk. Természeténél fogva idegen tőle, hogy pusztán szisztematikus reflexió tárgyává váljon. Mondom én mindezt úgy, hogy főiskolai környezetben dogmatikát tanítok.

Másrészt.

Teljesen akceptálom azt, ha valaki kálvinistának mondja magát, de ezzel nem feltétlenül határozza meg pontosan miben hisz. Egészen biztos, hogy tüzetesen áttanulmányozta Kálvin írásait, a neokálvinizmus minden tanítását és emiatt hívja magát kálvinistának? Aligha hiszem, hogy a legtöbben akik ide sorolják magukat, igazi mélységben tudják miről van szó. És ha teszem azt, akad valami, amiben valaki nem ért egyet a kálvini teológiával, akkor onnantól már nem is "igazi kálvinista"? Vannak ugye öt- és négypontos kálvinisták (tudomásom szerint), illetve a neokálvinizmus a kisebb egyházakban is terjed, nem is beszélve a hiperkálvinistákról. Most akkor melyik kálvinizmus is az igazi kálvinizmus?

Ezen a ponton kerülnek aztán elő a címkék, melyek egy ideig az eligazodásban segítenek, ám a tapasztalatok szerint inkább a másik testvér dobozálásához nyújtanak hatékony segítséget. Valaki tesz egy teológiai állítást, és azonnal megvillan az ismerős reakció: "Ezt csak azért mondod, mert te kálvinista / arminiánus / pünkösdi / anyámtyúkja vagy." Számtalanszor átéltem, hogy ez a címkézős besorolás végső soron oda vezet, hogy egyáltalán nem foglalkozunk komolyan a felvetett gondolatokkal. Hiszen ha képesek vagyunk kimutatni, hogy valaki valamelyik teológiai rendszerhez köti magát, onnantól el is döntöttük, hogy az állításai tartalmáról mit gondoljunk. Ahogy Lennox éleslátóan fogalmaz:

"Az egészben az a legnagyobb irónia, hogy maguk az apostolok, akiknek az írásait rendszerbe foglalják, a lehető legerőteljesebben elutasítják minden ilyesféle címke használatát."

Nem kötekedni kívánok, csak azt szerettem volna világossá tenni, hogy a teológiai címkék természetüknél fogva korlátozó jellegűek - míg az evangélium teológiai üzenete természeténél fogva inkluzív, befogadó, nyitott és hívogató lelkületű azok felé, akik jönni akarnak Jézushoz.

Ennek ellenére elhatároztam, hogy tálcán fogom kínálni saját magamat azok kedvéért, akik engem mégis szeretnének besorolni, valamiféle címkét a homlokomra nyomni. Úgyhogy őszinte nyitottsággal megmutatom a szellemi névjegykártyámat, elárulva rólam a következőket:

1. Egyházi háttermet tekintve baptista háttérből kivált szabadkeresztény vagyok, aki most hivatalosan úgy pünkösdi, hogy vitatkozik a klasszikus pünkösdi hitvallás bizonyos pontjaival.

2. Evangelikál lelkülettel szoktam közelíteni a teológiai kérdésekhez, miközben a történelmi protestantizmus hitvallási talaján állok.

3. Pünkösdi és református teológiákon végeztem tanulmányaimat, ezek a felekezeti gondolkodások hatottak rám.

4. Karizmatikus is vagyok, aki bár óvatos, de nyitott a lelki ajándékokra.

5. A neoprotestantizmusra jellemző dicsőítést szoktam meg és a közösségemben is ez van, miközben hallgatok popzenét, gótikus metált, hard rockot, musicalt és kórusműveket, tegnapelőtt pedig egy jazz klubban voltam koncerten.

6. Nagyon is protestánsnak vallom magam, amikor a mariológiáról van szó, amit a magam részéről elutasítok. Szeretem és egyet is értek a katolikus dogmatika trinitástanával, ami fontos alapja a hitemnek és ezt ők fejtik ki talán a legjobban, de a krisztológiájukban is rengeteg a gyöngyszem.

7. Olyan főiskolán oktatok, ahol pünkösdi, metodista, református, katolikus, ortodox kollégákkal folytatok folyamatos eszmecserét - mindegyikük spiritualitása hat rám.

8. Liberális beállítottsággal fordulok a vallás- és a szólásszabadság irányába, miközben kifejezetten konzervatív a házasságról és szexualitásról alkotott véleményem, és nem szimpatizálok a relativista teológiai progresszióval.

9. Hiszem, hogy van eleve elrendelés a szabad akarat valóságos ténye mellett.

Azt hiszem bőven tudnám a listát folytatni bizonyos részletkérdésekkel, de talán most elég lesz ennyi. A találós kérdés tehát: pontosan ki vagyok én? Nos, ami egészen biztos, hogy az elmúlt évtizedekben a rám ragasztott címkék szerint voltam liberális, konzervatív, fundamentalista, antikatolikus, antikarizmatikus, baptista-ellenes, hazaellenes, baloldali-progresszív, elvakult teremtéshívő, evolucionista, dogmatikus okoskodó és a dolgokat túl lazán kezelő, léha keresztény. Biztos van, amit kihagytam. A legfontosabb azonban nem az, hogy mások nagyjából harminc év leforgása alatt eddig minek neveztek, hanem hogy mindez nem zavart össze az identitásomban. Viszont láthatóan zavart okozok azokban, akik bármi áron próbálnak szabad felületet keresni a homlokomon és egy rozsomák szívósságával igyekeznek valamilyen címkét rám ragasztani.

Teológusként írom: szeretek rendszerben gondolkodni a hitemről, tisztelem a múlt hőseit, elfogadom hogy vannak teológiai rendszerek. Ameddig úgy gondolunk ezekre, mint emberi mivoltunkból fakadó, az eligazodási vágyunkat kielégítő támaszokra, szerintem nagy baj nincs velük. De kiválasztani egyet a fenti kavalkádból és azt megtenni a keresztény hit egyedüli alapjának, tapasztalataim szerint sok jóra nem vezet. Az evangélium és főleg Jézus személye ennél sokkal többet érdemel.

Tovább

Megbetegítő kálvinizmus? (1)

Az egyház nagyjai, kiemelkedő személyiségei, meghatározó gondolkodói jogosan vannak magas polcra helyezve. Én is tisztelem őket. Ám nem lehet egyetlen polc sem olyan magas, hogy elérhetetlenné váljon. A következő bejegyzésekben most Kálvin János vagy inkább a determinizmus után nyújtózkodom és nem azért, mintha a reformátor személyével lenne valamiféle komoly problémám. Noha nem Kálvin találta ki az eleve elrendelés tanítását, mégis leginkább az ő neve fémjelzi azt a determinisztikus teológiai látásmódot, ami sok problémát okozott nekem az elmúlt egy évben...

Azt hiszem egy olyan írást, amiben kritikusan igyekszem felvetni egy gondolatot a kálvinizmusról, muszáj és illendő ellenkező előjelű kijelentéssel indítani: mert ezt kívánja a tisztesség. Mindazonáltal nem akarom nyakra-főre bizonygatni sem, hogy nagyra becsülöm Kálvin teológiáját. Tényleg roppant fontosnak vélem az általa asztalra tett Institutio mindkét kötetét, szoktam belőle olvasgatni, élvezem a szókimondó és veretes stílusát, a Szentírás iránti feltétlen tiszteletét, és persze sok teológiai gondolatával mélyen egyetértek. Azt mondani is felesleges, hogy semmiképpen nem akarom elvitatni Kálvin személyének történelmi jelentőségét. Mégis úgy vélem, az erős ragaszkodás az általa kidolgozott determinisztikus teológiához megbetegítheti a hitet, és a hívő embert egyaránt. Az isteni beavatkozás radikális maximalizálása az ember sorsának menetébe olyan toxikus lehet lelkileg, hogy mentálisan összeroppanhat tőle az ember.

Noha magam nem vagyok kálvinista, nem szeretném megbántani azokat, akik annak tartják magukat. Többségük őszinte hívő ember, többnyire református háttérrel. Barátaim, ismerőseim, kollégáim is vannak, akik kegyességi-teológiai nézeteik szerint leginkább a kálvinizmushoz csatlakoztak. Eszemben sincs szítani a feszültséget az egyházon belül, nem akarok felekezeti háborúskodásba bocsátkozni, pusztán egy személyes megélésemet jegyzem le, ami nagyjából az elmúlt egy évben végigkísérte az életemet - sajnos negatív értelemben.

Nem szeretnék és nem is tudok minden részletet leírni, tehát röviden csak a lényeg. Az utóbbi egy évben oktatói munkám miatt intenzívebben foglalkoztam dogmatikával, valamint átvettem egy gyülekezet lelkipásztori teendőit is. Ez a két dolog elvileg függetlenül haladt egymástól, furcsamód mégis egy kérdésben találkozott: felerősödött bennem egy olyan meggyőződés, hogy az életem kényszerpályán halad, a dolgaimról tehát alapvetően nem én döntök, nincs igazi szabadságom. Úgy élek, mintha valaki ráállított volna egy röppályára, amin kötelezően végig kell mennem. A dogmatika oktatását nekem kellett átvenni, de a gyülekezet lelkészi szerepét is csak én vehettem át - nem szeretném a körülményeket részletezni miért történt így, a lényeg mindenesetre annyi, hogy két meglehetősen súlyos feladat a nyakamba szakadt. Örömmel vállaltam mindkét dolgot, de azért a súlyát megéreztem. De hát: valakinek ugye vinnie kell a felelősséget, és kiderült, hogy ez elkerülhetetlenül én leszek. Aztán egyre több és több dologról azt vettem észre, hogy rajtam kívül senki nem oldja meg, vagyis muszáj nekem foglalkozni vele, menedzselni, vinni, építeni. Egy idő után már minden mondatom tele lett olyan szavakkal, mint a kell, a muszáj vagy az elkerülhetetlen.

Az egész életem valahogy úgy alakult, mint amikor egy faházra szép lassan felkúsznak bizonyos indák és benövik azt, végül maga az épület már nem is annyira látszik, csupán felsejlik a buja növénytakaró alatt. Összegezve a lényeget, a gondolkodásom teljesen ráállt a teológiai determinizmusra: Isten és az általa teremtett erők kezében van a sorsom, valamicske kis szabad akarattal rendelkezem, de tulajdonképpen bele vagyok kényszerítve feladatokba, határidőkbe, teendőkbe, emberek nyafogásába, állandó szolgálatba - azonban ez így helyes, mert Isten nem téved, ő eleve elrendelte a sorsomat, ennek így kell lennie, ha élvezem, ha nem. Mindez oda vezetett, hogy idegileg kezdtem szétesni és végül külső segítséget kértem egy coachinggal foglalkozó remek barátomtól, mielőtt teljesen összeroppanok. Mindenféle vizsgálatokból kiderült, hogy nagyon rosszul reagálok a stresszre és nyakig benne vagyok egy lefelé húzó örvényben, ami a teljes kiégés felé visz. Hónapok "kezelése" után egyre világosabban látszott, hogy a jelen állapotom mögött egy önmagamról erősen lemondó, nulla szabadságmegélésről tanúskodó, kifejezetten determinisztikus logika vezérli a gondolkodásom, ami előtt tudat alatt meghajoltam, bár lelkileg valahol mégsem nyugodtam bele, hogy a saját életem irányítása nincs a kezemben. Nos, nagyon röviden ennyit rólam.

Nem is kálvinizmusnak nevezném ezt feltétlenül, hanem szimplán csak determinisztikus teológiának - ami persze elég határozottan gyökerezik a kálvini gondolatban, de benne van a tudomány által felkínált determinista látásmód is. Őszintén csodálkozok magamon, mert sosem voltam kifejezetten determinista észjárású, sőt ha mindenképpen dönteni kellene, inkább a szabad akarat felére billenne nálam a mérleg. Valamitől és valahogyan azonban teljesen átcsúsztam arra a térfélre, hogy az életem nem tudom szabadságban megélni. Az igazi kérdésekben nincs döntési lehetőségem, a dolgok sodornak, visznek magukkal, nekem pedig végezni kell a feladatokat, akármi a helyzet.

A szabad akarat maga igen komplex kérdés, ahogy a determinizmus is az. Nem kívánok belemenni a témakör egészébe, sem a különféle "izmusok" felől közelíteni, mert ez érzésem szerint félrevinné az egész gondolatmenetemet. Az egyetlen "izmus" itt és most csakis a teológiai vagy teista determinizmus, ami szerint Isten nemcsak megteremtette a világot, de minden pillanatát meg is határozza - és akkor az ember csaknem tehetetlen bábként sodródik egy ilyen valóságban. Minden tiszteletem a teológiatörténet ismert személyiségeinek, de mégis borzasztóan lehangoló a szélsőségesen determinista megközelítés, amit sokan közülük vallanak. B.B. Warfield például azt írja Istenről, hogy kivétel nélkül mindent Ő rendel el, és minden történés az Ő akaratának köszönhető: "Ő... teremti meg a lélek gondolatait és szándékait is". Paul Helm így fogalmaz: "Nemcsak hogy minden atom és molekula, minden gondolat és vágy létét Isten tartja fenn, hanem azok minden rezdülése Isten közvetlen irányítása alatt áll." Végül pedig idézem még R.C. Sproult is, aki ugyanezt a gondolatot visszhangozza: 

"Minden molekula mozgása, minden növény rezdülése, minden csillag lehullása, minden akarattal bíró teremtmény döntése egyaránt alá vannak vetve az Ő szuverén akaratának. A világegyetemben egyetlen elszabadult molekula sem száguldozik a Teremtő irányításán kívül. Ha létezne egy ilyen molekula, az lehetne a kritikus légy az örök olajban."

Őszintén megmondom: ez szerintem borzalmas. Meg vagyok győződve arról, ha valaki mindezt a lénye legmélyén elhiszi, az előbb-utóbb megbetegíti. Helyesen írja John Lennox, hogy Helm és Sproul nem számol a saját szavai igazi következményeivel. Amennyiben irányítás alatt Isten közvetlen befolyását értjük a teremtett világ minden kis négyzet-millimétere kapcsán, az egyben azt is jelenti, hogy a szabadságunk gyakorlatilag nulla. Még az előző mondatot sem én akartam leírni: ennek egyszerűen így kellett történnie. Ráadásul ha Isten átveszi a hatalmat és közvetlenül irányítja a karomban lévő molekulákat, amikor például meglódulok és megütök valakit, akkor semmiféle felelősségem nincs a történtekért. De hogyan hordozhatom az Isten képmását és milyen alapon vonna felelősségre ez az Isten, ha valódi képességet nem adott nekem arra, hogy az Ő közvetlen irányításától függetlenül cselekedhessem? A kérdés persze a gumicsontként rágcsált "eleve elrendelés VS szabad akarat" kimeríthetetlen távlatai felé viszi az embert.

Gumicsontot rágcsálni nem akarok. A következő bejegyzésben viszont rá szeretnék mutatni arra, mi a probléma az erősen determinisztikus teológiával. Határozottan állítom - saját tapasztalatból is -, hogy komoly lelki tünetekhez vezethet, ha valaki meggyőződés-szerűen magáévá teszi az ilyesmit. Az emberi lélek képtelen tartósan együttélni egy radikálisan determinisztikus látásmóddal. Legyen bár a szabad akarat illúzió (nem hiszem, hogy az), de mindenképpen szükségünk van rá. Ezzel nem tagadom, hogy vannak determinisztikus tendenciák, ahogy azt sem, Istennek létezik elrendelő szándéka. Nem mindegy azonban, hol húzzuk meg ennek a határvonalait. Ha a nadrágszíj túl laza, leesik rólunk a nadrág, ha túl szoros, elhordozhatatlan fájdalmat okoz. A következő bejegyzésben még szeretnék kicsit töprengeni ennek az egésznek a mibenlétéről, szemügyre véve azt a három kulcskifejezést, ami a téma középpontjában található.

Tovább

A dezintegrátor patája...

Engem is meglepett, hogy az előző bejegyzésben feszegetett igazán klasszikus kérdés - vagyis a bűn mibenléte - ilyen nagy diskurzusba torkolló fejtegetésekhez vezetett. Az ember azt gondolná, ezek már "túltárgyalt" témák, amihez nehéz utat találni. Örülök, ha tévedtem: így is nagyon keveset foglalkozunk és beszélünk a bűnről, ami annak bibliai szemléletmódját illeti. A téma kapcsán egy még elhanyagoltabb területre szeretném a fókuszt irányítani, ráadásul nem is kicsit provokatív módon: magára az ördögre, akivel kapcsolatban még azt is felvetem mennyire lehet személyként értelmezni...

A teológiának vannak "slágerterületei", amennyiben szabad és lehet egyáltalán különbséget tenni a különféle diszciplínák között. Nem végeztem semmiféle felmérést ezügyben, simán csak az ösztöneim és tapasztalataim alapján mondom, hogy szerintem manapság ilyen populáris szegmens az eszkatológia (a végidőkkel foglalkozó terület), vagy a poimenika (inkább a pasztorálpszichológia, azaz az ember lelki működésével és lelkigondozásával törődő ágazat), no meg a tengerentúlon reneszánszát éli az apologetika klasszikus verziója is.

Lehet, hogy tévedek, de a Sátánról szóló tanításokat és eszméket boncolgató könyvektől nem roskadoznak a polcok - mármint ami a biblika teológiát vagy dogmatikát illeti. (A szappanos köteteket és a "pokolbanjártamötpercet" típusú műveket most nem bolygatnám...) Persze az ördög menjen a pokolba! - kiálthatunk fel, de az az igazság, hogy a Sátán személyének ez a mellőzése szerintem sokkal inkább táplálkozik abból a dologból, hogy nem akarunk nevetségessé válni. Elvégre a felvilágosult világhoz felvilágosult hit illik, amibe belefér a bennünket szeretgető Jézus figurája, de a patás ördög a népmesék lapjaira való. A modernitás eszmélkedése amúgy is az illúziók birodalmába űzött minden szellemit - a technológia korában élő emberek nagy százaléka hisz valamilyen "Jóistenben", de az ördög valóságát tagadja.

Az kétségtelen, hogy a Szentírásnak nincs túl sok mondanivalója az ördögről. Ráadásul az a kevés is, ami van, jelentős változáson esett át a vallástörténeti kutatások szerint. A Sátán alakja a Biblia kései adaléka: Isten és a gonosz viszonyáról az ószövetségi korai szövegek bizonytalan képet adnak. Az időben legősibbnek tűnő textusokban a Sátán egyáltalán nem szerepel, később is inkább egyfajta általános "ellenség" képében jelenik meg, aki valamiképp Isten szolgálatában áll (gondoljunk itt Jób könyvére). A legszembetűnőbb példa az a népszámlálás, amire Dávid király engedi magát elcsábítani. A 2Sám 24,1 szerint Isten vitte bele a dologba Dávidot, de az 1Krón 21,1 alapján a Sátán volt a hibás. A kutatók szerint utóbbi szöveg a későbbi. Az Újszövetség ehhez képest már sokkal direktebb módon beszél a Sátánról, mint a gonosz és a bűn megtestesítőjéről.

Amit itt elsőként fontos nekünk, hogy a sátán Isten valamiféle ellenlábasaként, de nem Vele egyenrangú félként jelenik meg - nem lehet tehát azt mondani manicheista-dualista teológiával, hogy Isten az érme egyik, a sátán a másik oldala. A kettő nem említhető egy lapon, azaz egy érmén. Nagyon tetszik Augustinus megfogalmazása: a gonosz privatio boni, azaz a "jótól való megfosztás". Ha ez így van, akkor a bűn és a rossz nem egy önálló erő, hanem parazita, ami a jóból él, a jót akarja megfosztani a maga valóságától. Tehát: a bűn a jó hiánya. Nem volt része az eredeti tervnek, hanem élősködőként működik a teremtésben. De hogy került bele a levesbe? A kígyó miatt? A sátán volt? Egyáltalán: ki a sátán?

No, itt kezdődik a provokatívabb szakasz, amit most két holland teológus, Gijsbert van den Brink és Cornelis van der Kooi szerintem kitűnő dogmatika könyvében olvastam. A kötet alapvetően inspiráló és számos vitaindító tanítást hoz, de a sátánról szóló kis szakaszt azt hiszem még emésztenem kell - ha egyáltalán meg tudom emészteni. A szerzőpáros ugyanis azt mondja, hogy amikor az egyház Krisztus nevében imádkozik Istenhez, Őt személyként ismeri el. Ha a személylétet olyan fogalmakkal írjuk le, mint a megszólíthatóság, felelősség, integritás, áldás és jóság, akkor Isten mindenképpen személy. Isten az őskép (analogans), mindenki más csupán származatott értelemben személy (mint hasonmás). A személy ilyen tartalmától az ördög viszont messze áll. Az ördög a dezintegráció, elidegenítés, üresség és átok entitása, a személytelenítést végzi. Ilyen értelemben inkább antiszemély, mintsem személy. Aki a hatalmának enged, dezintegrálódik, szétesik, elveszti önmagát. C.S. Lewis sci-fi regényében (Perelandra) a sátán belebújik az egyik szereplőbe, akit innentől "the Un-man"-nek hívnak, azaz "Embernélküli"-nek, mintha csak arcát veszítené, megszűnne valaki lenni. Az ördög szó görög eredetije egyébként a diabolosz, azaz szétdobáló, tehát maga az elnevezés is a szétszórásra és dezintegrálásra utal.

Persze a szerzők is tudják, hogy a Biblia személyjelleggel ábrázolja az ördögöt, akit Jézus megszólít - és nem is tagadják, hogy valamikor így kell kezelni. De beszélünk róla mindkét értelemben: Gonoszként (nagybetűvel) és gonoszként is (ami inkább a hatásmechanizmusaira utal). Amikor a Miatyánkot imádkozzuk, a "szabadíts meg a gonosztól" passzus görög szövegét (apo tú ponéru) lehet személyes és személytelen értelemben is értelmezni. Kicsit talán fel is sejlik ebben az a homályosság, ami az ördög létét körbeveszi.

Mielőtt valaki félreérti: nem állítom, hogy az ördög nem lehet személy. Azt a gondolatot vetettem fel, hogy ha a személyt a megszólíthatóság és integrativitás fogalmai felől közelítjük, ezek nem igazak a sátánra. (Érdekes azonban mondjuk a Mesterséges Intelligencia kontextusában is ezt végiggondolni!) Akárhogyan is, a gonosz / Gonosz a bűn forrásaként tűnik fel a Szentírás lapjain. Nem az ember bensejéből támad a bűn, hanem mintegy megérkezik hozzá és megfertőzi. Ha erre gondolok, akkor viszont problémásnak tűnik a sátánt nem személyjelleggel elképzelnem: hiszen nem egy erő hatására engedett az ember a nyomásnak, hanem egy vele interakcióban álló, nagyon is személyes jellegű kérés áll a háttérben - amit az Őstörténet a kígyóval szimbolizál. Azaz megint oda lyukadunk ki, hogy ez az öreg kígyó meglehetősen síkosnak bizonyul, és hatékonyan csúszkál ki a gondolatcsapdáink elől. Nehezen tudjuk befogni.

Tovább

A bűn bennünk... a megoldás kívül

Az előző bejegyzést követően egy izgalmas diskurzus bontakozott ki egy klasszikusnak nevezhető teológiai kérdés, vagyis a bűn témája és kérdései körül. A magam részéről úgy vélem, az ember természetében romlott és ennek nincs meghatározható kezdőpontja, ezért a romlottság sajnos a gyermekeket is érinti. Tudom, hogy ez rendkívül barátságtalanul és szörnyűségesen hangzik, ezért az eszmefuttatást itt szeretném elkezdeni.

Kétség nélkül ki merem jelenteni: a Biblia egészének hangvétele pozitív a gyermekeket illetően. "Az anyaméh gyümölcse jutalom", "gyermekeid olyanok asztalod körül, mint az olajfacsemeték", "engedjétek hozzám a kicsiket" - ilyesmiket olvasok, aztán eszembe jut a nyálasnak és közhelyesnek tűnő gondolat, hogy Jézus szereti a gyerekeket. Frázissá vált, de attól még igaz. A gyermekek példaképek őszinte hitükben, de leginkább abban, hogy saját rászorultságuk tudatában élnek: azaz tudják, hogy szükségük van a náluk nagyobbak (vagyis a felnőttek) segítségére - ahogy nekünk is tudnunk kellene, hogy szükségünk van egy nálunk nagyobb (vagyis Isten) támogatására, hogy igazi életet élhessünk.

Egyszóval és röviden, amikor a gyerekek előkerülnek, a Biblia áldásként fordul a jelenlétük felé, és hiányukat egy családban fájónak, borzasztónak, szinte csapásnak nevezi. Nyilván ebben az is benne van, hogy a létszámában kicsinyke zsidó nép alapvető és jól felfogott érdekei miatt is megbecsülte az utódokat, akik a zsidóság puszta fennmaradásának biztosítékát jelentették. Ám feltűnő, hogy bármennyire is szereti és igenli őket a Biblia, azt sehol sem említi még egy félmondat erejéig sem, hogy a gyerekek bűntelenek lennének. Természetesen lehet erre azt mondani, hogy ez azért van így, mert trivialitás a bibliai szerzők szerint, hogy a gyerekek bűntelenek - egyértelmű igazság, amit nem szükséges külön hangsúlyozni. Nos, nagyon valószínű, hogy nem erről van szó. 

A Biblia a bűnről egy rendkívül sokoldalú és komplex képet nyújt. Ezt a képet talán úgy lehet a legjobban összefoglalni, hogy a bűn olyan szellemi valóság, ami létezésünk egészét megrontotta. Nagyon fontos szerintem megérteni, hogy nem csupán az embert érinti a bűn: romboló hatása valamiként a teremtett univerzumra is kiterjed - ezért írja Pál, hogy Isten végül az "egész világot" helyreállítja - és nem pusztán az embert.

A bűn azonban elsősorban mégis az emberre vonatkozóan értelmezhető. A kérdés itt persze az, hogyan lássuk saját életkörünket alapul véve a bűn jelenlétét? Ha az átlagember bűnértelmezéséből indulunk ki, akkor bűnnek az számít, amit a jogrendszerünk így azonosít - gondolok itt a polgári vagy büntetőjog passzusaira. Ilyen értelemben bűn a lopás, a nemi erőszak, a gyilkosság és így tovább, azaz minden olyan cselekmény, amiről a törvénykezésünk rendelkezik. No persze mindenki tudja - akár keresztény, akár nem - hogy a bűn ennél "mélyebben" fekvő valóság. A legtöbben nemcsak büntetőjogi értelemben interpretáljuk a bűnt, hanem erkölcsi értelemben is. Ennek fényében olyan dolgokat is sokan bűnnek nevezünk, melyek nem feltétlenül vonnak büntetőjogi következményeket maguk után. Például átlagos erkölcsi képességek birtokában is bűn a házastársi hűtlenség, vagy bűn az is, ha valaki megtévesztő szándékkal hazudik egy adott dologról másnak.

Természetesen a Biblia ezeket a dolgokat ugyancsak bűnnek nevezi, több helyen kiexponál konkrét bűnöket, kiemelve ezeket a végeláthatatlan sorból. Azonban a bibliai szemlélet nem áll meg sem a jog, sem a bűn, mint erkölcsi tett szintjén, melyek bármennyire is alapvetőek, mégis csupán a felszínhez tartoznak. A szöveg teológiai fejtegetései sokkal mélyebb rétegekig hatolnak. 

Először is talán érdemes annál a "megállónál" kicsit elidőzni, hogy Jézus szerint a bűn valahol az ember gondolatvilágánál kezdődhet, a kognitív részünkben, és már az indulatok és szándékok szintjén is leleplezhető, valamint bűnnek nevezhető. Locus classicusa ennek a teológiai felvetésnek a Hegyi Beszédben, amikor Krisztus "szigorítja" a törvényt: ha valaki már csak kívánsággal tekint egy asszonyra - de még nem tesz semmit - az már házasságtörést követett el. Szerintem ez az első és második olvasatra is brutálisan rigorózusnak tűnő krisztusi kijelentés több dolog miatt is fontos. Egyrészt természetesen azért, mert világosan rámutat arra, hogy a bűn bennünk van, nem egy kívülről hozzánk "megérkező" dolog, amire valami külső erő rákényszerít bennünket. Nem pusztán a rossz társadalmi körülmények, esetleg a kedvezőtlen neveltetésünk nevezhető meg a fő okának, hanem "odabentről", egyenesen a szívünkből indul ki. Másrészt a bűn ennek értelmében a gyökérpontjánál nem tűnik cselekedetnek, sokkal inkább tűnik valamiféle szándéknak, ami megelőzi a tetteinket. Rosszat, vagyis bűnös dolgot azért cselekszünk, mert előtte már rosszra, vagyis bűnös dologra hajlott a gondolatvilágunk. Előbb megszületik a szándék, a tett csak követi azt. A bűnös cselekedet a bűnös szándék alaki formája, de nem a lényege. 

Ha az ember végiggondolja ezt, így is marad benne hiányérzet. Mert ha a bűn igazából nem cselekedet, hanem indulat-szándék, honnan származik ez az indulat? Mikor "kerül belénk"? Nos, ez az a nagy kérdés, amire érzésem szerint a Szentírás leginkább Pál teológiájával felel, de azért máshol is utal rá, és ez visz el minket a bűn legmélyebb értelmezéséhez. Állítom, ha valaki nem képes felfogni, mennyire mélyen sajátja az emberi létezésnek a bűn, semmit nem fog igazán megérteni a megváltás tanításából sem.

Az eredendő bűn legegyszerűbb megközelítésben az az állapot, amibe minden ember megszületik. Nagyon tetszett, amit kedves olvasóm, Attila írt az előző bejegyzés alatti egyik kommentjében, hogy ez egy ontikus jellegzetesség, vagyis emberi létezésünk része. Persze a klasszikus nyugati teológia (amely nagyjából Augustinusra épít) úgy tanítja Pálra hivatkozva, hogy "Ádámtól örököltük" a bűnre való hajlamunkat. Itt az öröklést nem szó szerint kell érteni, hiszen a bűn spirituális állapot és nem genetikai-fizikai, amit szexuális úton tovább lehetne adni. Amikor a teológia az öröklés szót használja, ezzel azt kívánja kifejezni, hogy a bűnt nem mimetikusan, azaz nem utánzás módjára tanuljuk el az elődeinktől. Az lehet, hogy egy gyerek utánozza az apját bizonyos dolgokban (például az ő mintájára elkezd dohányozni), de a lényeg az, hogy mivel emberi természettel rendelkezünk egy bukott világban, eleve hajlunk a rossz felé. A teremtett valóságban a dolgok a maguk lendületével a szétesés, a hanyatlás, az elgörbülés felé mozdulnak - ha egy rendszerbe szimmetriát, rendet, jóságot akarunk belevinni, az külön erőfeszítésbe kerül. Az eredendő bűn tanítása azt mondja, hogy a jóság, a bűntelenség nem magától értetődő jelenségek, nem számítanak alapállapotnak, hanem fókuszált energiába kerül létrehozni ezeket, amire az ember egyébként nem vagy csak korlátozottan képes.

Nem kívánom ezt a hosszú bejegyzést a végtelenbe nyújtani, de azért szeretnék még írni pár gondolatot, ami mindebből az én véleményem szerint következik.

Az első az, ha az ember ontikusan hajlik a bűn felé, akkor ezt az alaphelyzetet semmivel sem tudja önmagában megoldani, mintegy Münchausen báróként saját hajánál fogva kihúzni magát a mocsárból. Persze a szülői nevelés, a társadalmi környezet, a kultúra, az oktatás, az olvasottság és számos más, egyébként egyáltalán nem lebecsülendő tényező sokat javíthat a helyzeten. De őszintén szólva ha a bűn tényleg olyan mélyen van, ahogyan a Szentírás lefesti, akkor ezek csupán enyhe kis sebtapaszok a problémára. Mintha az emberek valahol éreznének ezt, a kulturális-vallási-tudományos fejlődés számos alternatívát kidolgozott, hogy valamiféle használhatóbb megoldáshoz segítsen hozzáférni bennünket. Nem kívánom ezeket részletezni, de ide tartoznak azok a technikák, mint az önbecsülésünk növelése, a bűn relativizálása, esetleg tagadása, pszichológiai módszerek a bűntudat feldolgozására, sőt adott esetben bizonyos bűnök szinte hőstettként való lefestése. Ezek a bibliai szemléletben mind halva született és elégtelen próbálkozások, hiszen Münchausen-effektusra építenek: azt képzelik, hogy a bűnös természetű ember önmagának képes - mintegy a körön belül állva - megoldást kínálni a saját romlottságára.

A második megjegyzésem, hogy ha a bűn (1) jogi értelemben, valamint (2) erkölcsi értelemben konkrét cselekedet, de már (3) gondolati valóságként is bűn, sőt (4) alaptermészetünk ontikus része, akkor nem mindegy, hogy amikor a Biblia "igaz emberről" és "ártatlanról" beszél, milyen értelemben használja ezeket a kifejezéseket. Nyilván igaz ember lehet az jogi megközelítésben, aki nem szegte meg a Tóra előírásait (ha van ilyen), de ettől még a (3) értelmében valószínűleg nem az. Egy megfoghatóbb példával élve: én igaz ember vagyok abban az értelemben, hogy a magyar törvényeket betartom, nem állok büntetőeljárás alatt, és a múltban sem követtem el semmit. Ha valaki "utánamnéz", erkölcsi bizonyítvánnyal is tudom igazolni, hogy nem csináltam semmit, büntetlen előélettel rendelkezem. De mégsem vagyok igaz ember, ha a (4) tagjaimban lévő szándékokra és a belső gondolatvilágomra összpontosítok.

Ha valaki teológiailag legalább nagyjából egyetért a fentiekkel, akkor azt kell mondanunk, hogy a bűn a létélményünk egyik alapvető sajátossága. Sajnos a lehető legmélyebben érint bennünket, és alapvetően meghatározza az egész sorsunkat. Ez a Biblia rossz híre - a jó hír erre következik.

Tovább

Jézus, aki fél a Sátántól

Nagyon érdekes jelenség az eretnekségek és a biblikus tanítások természetét illetően, hogy míg utóbbi csoportban igazi újdonsággal már nem nagyon lehet előállni, addig az eretnekségek mintha pont fordítva működnének. Egyszerűen az eretnekség-halmaz végtelennek mutatkozik, amit soha nem lehet igazán kimeríteni. Itt bizony szakadatlan az innováció: amikor az ember azt hiszi, már látott-hallott mindent, rendre előkerül valami egészen merész újdonság. Úgyhogy bevallom őszintén, Görbicz Tamásnak ilyen értelemben most sikerült meglepnie! 

Miről szól ez a vita? És miről nem?

Mielőtt azonban belevágnék a tulajdonképpeni témába, néhány szót fontosnak tartok leírni a most zajló vita természetéről. Több olyan reakció is visszajutott hozzám, amely alapján mintha azt látnám, sokan nem értik miről kíván szólni és miről nem ez a diskurzus.

Egyrészt: nem érzem valamiféle "szent kötelességemnek", hogy alaposan "kiosszam" Görbicz Tamást. Ki vagyok én ehhez? Milyen alapon és jogon tennék ilyesmit? Nem a felháborodásomat akarom kiélni rajta, nincs "görbiczfóbiám", és nem az indulataimat szeretném levezetni. Nekem teljesen mindegy ki állítja azokat a képtelenségeket, melyeket most éppen ő fogalmaz meg. Szó sincs tehát a személye elleni támadásról - részemről már csak azért sem, mert bevallom őszintén, Tamás jó néhány írását szeretem olvasni, blogját évek óta követem. 

Másodszor: néhány reakció szerint ez az egész vita teljesen felesleges gittrágás, köldöknéző bölcsészkedés, keresztény értelmiségi nyafogás csupán. Valaki úgy fogalmazott, hogy inkább "a lényegről" kellene beszélni a most zajló "dogmatizálgatás" helyett. Nos, a helyzet az, hogy ez nem dogmatizálás, és éppen a lényegről, sőt talán nem túlzás azt mondani, hogy a hitünk lényegének is a leglényegéről szól. Aligha képzelhető el fontosabb kérdés egy keresztény számára a megváltásnál. De ezt most tényleg indokolni és magyarázni szükséges? Természetesen az igaz, hogy az ilyen típusú vitáknak nincs azonnali, a mindennapok gyakorlatába átültethető konzekvenciája. Ebben az értelemben tehát a vita elméleti, ha úgy tetszik részben "akadémikus" jellegű. De azt senki nem gondolhatja komolyan, ha egy kérdés a hitünk magpontját érinti, annak előbb-utóbb nem lesz semmiféle következménye a gyakorlatban! Máris mondok egy tippet: ha Isten nem tehető felelőssé Jézus haláláért, akkor ez bizony olyasféle istenkép-torzulásokhoz vihet bennünket, aminek nagyon is lesz markáns befolyása az igehirdetéseinkre, a lelkigondozói tevékenységünkre vagy akár az evangélizációnkra is.  Csupán idő kérdése, hogy az elméleti félrecsúszások megmutassák a maguk következményeit a gyakorlatban - de hiszen éppen ezért kell őket megvitatni, kezelni, a ficamokat kiigazítani.

Vissza a pohárhoz!

Előző bejegyzésemben a Gecsemáné-kertben zajlott események kapcsán azt találtam írni, Jézus nem akarta kiinni a kelyhet, és ahogy a bibliai szimbolikából az kiderülhet, a kehely maga bizony Isten ítéletének és haragjának, hogynemondjam dühének egyik bevett szimbóluma a Szentírásban. Logikus tehát a következtetés és nem is nehéz levonni. Ha Jézus nem akarta kiinni a kelyhet, ez azt jelenti, hogy nem szívesen kívánt találkozni Isten haragjával. Nincs is semmi csodálkozni való azon, hogy a leírás szerint "vért izzadt" és könyörgött, hogy távozzon el tőle ez a kehely.

Görbicz Tamás mindezt simán átlépi, amikor a cikkemre reagálva így fogalmaz: "Jézus pedig bizonyára nem Atyja haragjától való félelmében izzadt vért... Ki talál már ki ekkora képtelenséget?" Bizonyára, bizonyára... Milyen érvek állnak a "bizonyára" szócska mögött? Rejtélyes, mert ilyeneket egyáltalán nem írt.

Görbiczet egyszerűen nem érdekli, hogy mit jelent a kehely és tartalmának fenékig ürítése a Bibliában. Pedig még azt is hozzátehetem, gyakran Isten maga itatja ki azt a bizonyos kelyhet az emberekkel! Nézzük csak meg például a Zsoltárokat, ahol ezt találjuk: "Mert serleg van az Úr kezében, tele van habzó borral, mámorító borral. Kiönti, s még a seprőt is föl kell szürcsölniük, meg kell inniuk azoknak, akik gonoszok a földön." Talán még szemléletesebb egy ige Ezékiel könyvéből, ahol Isten Jeruzsálemet ítéli meg a következőképpen: "Nővéred útjain jártál, ezért az ő kelyhét adom kezedbe. Ezt mondja az Úr, az Isten: Nővéred mély és öblös kelyhét iszod majd, amely oly sokat fogad magába, és nevetség és gúny tárgyává leszel." (Megjegyzem, hogy a "nővéred" kifejzés itt Samária városára utal.) Nem kell hosszasan magyarázni, hogy a kehely valamiképpen Isten ítéletét hordozó eszköz, és ha jól megfigyeljük az előző idézeteket, vastag betűvel kiemeltem az Isten aktív beavatkozására utaló jeleket. Tehát, Isten itatja meg a kehely tartalmát, Isten adja a kelyhet az ítélet alatt álló Jeruzsálem kezébe! Nem a Sátán, nem Izrael ellenségei, nem a bűn, hanem félreérthetetlenül maga Isten teszi mindezt!

Nehéz tehát más következtetésre jutni, mint arra, hogy abban a bizonyos kehelyben, amit Jézus lehetőség szerint szívesen elkerült volna, Isten ítélete volt. No de mit mond akkor Görbicz Tamás? Mitől félt Jézus, ha nem Isten rá zúduló ítéletétől? Mi késztetheti Jézust arra, hogy vért izzadva gondoljon az előtte álló dolgokra? Mi volt a kehely tartalma? Valljuk be őszintén, Görbicznek túl sok lehetősége ezek után nem marad, amikor félelemforrásokat keres, így végülis kénytelen lesz az elégtelen válaszok közül kiválasztani egyet. Hát meg is teszi, amikor a következőt írja: "Éppen elég izzadni való van akkor is, ha az ember az Embergyilkos kezébe adatik."

Őszintén szólva, ha ezt a mondatot nem látnám a saját szememmel, el sem hinném, hogy egy keresztény lelkipásztor, aki az igét magyarázza, ilyesmit komolyan gondolhat! Tényleg, higgyen nekem a kedves olvasó, a meglepetésem teljesen őszinte! Amit itt Görbicz állít, hogy Jézus tulajdonképpen a Sátántól való félelme miatt izzadt vért a Gecsemáné kertben. Jézusnak azért volt "izzadni valója", mert az Embergyilkos (vagyis a Sátán) kezébe került. 

Teológusként ilyesmit olvasni számomra olyasféle kaland, mint amikor egy geológus próbálja érzelmek kizárásával átnyálazni a lapos föld társaság érveit. Érdemes erre egyáltalán válaszolni bármit is? Van olyan zegzuga, félmondata, halvány utalása a teljes Szentírásnak, ami akárcsak közvetetten érzékeltetne olyasmit, miszerint Krisztus akármikor is félelmet tanúsított a Sátán vagy diabolikus erők irányában? Hát nem azt látjuk teljes földi életművében, hogy Jézus a Sátán hatalmából szabadít ki embereket, démonokat űz ki, ráadásul azt mondja, részben ez is bizonyítja, hogy az ő személyével elérkezett az Isten országa? Bocsánatot kérek, hogy ilyesmivel fárasztom a hívő olvasóimat, de azért mondjuk ki kerek perec: Jézus hitünk szerint soha nem félt a Sátántól, sem a Gecsemáné-kertben, sem előtte, sem utána. Kereszthalálával legyőzte a Sátánt, vagy ahogy a Biblia fogalmaz, lefegyverezte. Egészen elképesztő teológiai zagyvaság tehát az, amit itt látunk.

Szent Szellem helyett: korszellem

"A korszellemnek semmi köze mindehhez" - állítja Görbicz Tamás, és erre persze olcsó retorikai fogás lenne csak annyit mondanom, hogy de bizony nagyon is van. Nincs kedvem azonban megismételni a saját megelőző bejegyzésemet, ahol konkrét példákat is írtam arról, milyen jelenségek mentén válik láthatóvá az egyház viszonyulásában, teológiájában és életgyakorlatában, hogy erőteljesen igyekszik a korszellem trendjeihez igazodni. Ebbe a sorba világosan illeszkedik az a gondolatmenet, amit Görbicz Tamás képvisel, és ennek valóban kiváló kifejezése lehet az általa használt "kegyetlenség evangéliuma" elnevezés. De tudok ennél jobbat: amiről ő beszél, az egy "fordított szereposztású" evangélium, ahol a Sátánnak túl nagy szerepet tulajdonít, Istennek meg túl kicsit a megváltás folyamatában. 

Nem vagyok ezen meglepve. Aki figyelemmel kíséri az evangéliumi hívő világ trendjeit, valószínű osztozik velem a nem-meglepődésemben. Vajpuha világhoz vajpuha Krisztus illik, akinek vajpuha Atyja kell legyen. Az egyház teljes elpuhulásának sokféle tünete van, akárcsak egy betegségekkel küzdő emberi testnek, és most éppen egy olyan testrészen jött ki egy újabb folt, ahol eddig nem láttuk. Nevezhetjük ezt dogmatikai influenzának is.

Az egyház és a munkanélküli hívők hobbija...

Teológián oktató tanárként állandó benyomásom, hogy a keresztények jó része a dogmatikára eleve negatív módon gondol. Ez persze sokféle dolgot takarhat. Valaki attól tart, hogy a dogmatika unalmas, mások szerint a dogmatika amolyan "dogmatikus" cucc, vagyis a lényege a törvénykezés, az ítélkezés, a másik ember feletti uralom biztosítása igeversek használatával. És nagyon sokan vannak olyanok is, akik a dogmatikára úgy gondolnak, hogy a dogmatika végső soron az "egyház hobbija" kell legyen - azoknak való, akik ilyen beállítottságúak, vízfejű okoskodók, nem dolgoznak "rendes munkahelyen" és "ráérnek ezzel foglalkozni". De a mezei hívőnek - értsünk most bárkit is ezalatt - nincs rá igazán szüksége és nem is kell nagyon erőltetnie a dogmatikát. Ha valamit nem ért, majd megkérdezi.

Ki merem jelenteni, hogy megszámlálhatatlan furcsa tanítás, eretnekség és elhajlás azért tud akadálytalanul hasítani és utat találni az egyházban, mert a dogmatikáról a fent megfogalmazott torzkép terjed a hívők sorai között. A dogmatika viszont nem a dogmatika miatt fontos. Nem azért műveljük a dogmatikát, hogy szabatosabban csépeljük egymást és pontosabb szúrásokkal terítsük le a hitünkre rátámadó eretnekeket. Oké, hát persze, hogy az egyház a dogmatikával is képes visszaélni, de erről nem maga a dogmatika tehet, hanem az egyház, ami visszaél. A dogmatika a hitünk tartalmát őrzi, a biblikus igazságok leszűrt értékeit, amihez minden felvetést mérnünk szükséges. Dogmatikai kijelentés például az, hogy Isten teremtette a világot - de magát a teremtést nem a dogmatika találta ki magának, hanem ezt értette meg a bibliai szövegből. És ha előáll valaki azzal hívő emberként, hogy Isten nem teremtette a világot, sőt semmi köze Istennek a világ létrejöttéhez, akkor nem szeretetlenségből vagy ítélkezésből utasítjuk vissza az állítását, hanem azért, mert amit mond, egyszerűen nem felel meg a hitünk tartalmának. Ám logikus, hogy a kijelentések igazságértékének eldöntéséhez szükséges a hitünk tartalmát alaposan megérteni - és ezzel foglalkozik az, aki dogmatikát művel.

Dogmatikusnak lenni és fafejűnek számomra két különböző dolog. A dogmatika egy rendszeres szemléletmódja a hittartalmaknak, a fafejűség pedig egy borzasztóan idegesítő attitűd, ami bármihez társulhat. A dogmatikai igazsághoz ragaszkodni azonban nem lehet fafejűség, sőt ez egy kereszténytől elvárható magatartás. A borzasztó inkább az, hogy a mai beszélgetéseket hosszas felvezetéseknek kell megelőzni, ahol már ezt is magyarázni szükséges. Görbicz Tamás állításai véleményem szerint nem felelnek meg annak a dogmatikai igazságnak, amit a kereszténység mindig is vallott Jézus megváltó halála kapcsán. Nem konokságból írok ilyet, hanem mert ez a véleményem. Ezzel azonban csak azokhoz csatlakozom, akik kétezer éve ugyanebben a meggyőződésben voltak. Nincs új a nap alatt, s ha mégis van, úgy látszik az valamiféle eretnekség kell legyen. Mint amilyen azt állítani, Jézus félt a Sátántól. 

Tovább

Trendetlenség, avagy néhány gondolat a Görbicz Tamás-vita margójára

Kicsit megint úgy érzem, késve szólalok meg Görbicz Tamás "ügyében" (már amennyiben ezt nevezhetjük így), és a múltkor is már csak a körülötte zajló, dogmatikai természetű vita farvizén írtam le néhány gondolatot. Ám nehéz teljesen némának maradni, ha egy teológiai tévedés üti fel a fejét, különösen ha egy olyan, ami a kereszténység abszolút központi tanítását, a megváltást érinti.

Az Evangelikál Csoport oldalán már Márkus Tamás írt egy (mindenkit) kimerítő terjedelmű cikket a témáról, amit sem megismételni nem szeretnék, sem az időközben előkerült érveket visszhangozni. A lényeg röviden talán úgy foglalható össze, hogy Görbicz meglátásai szerint Isten nem ölte meg és nem kínozta a saját Fiát a bűnei miatt, mert ahogy ő írja, Isten "nem vérszomjas és nem kegyetlen, nem a rómaiak irgalmatlanságával szolgáltat igazságot. Isten igazságszolgáltatása az volt, amikor Jézust feltámasztotta." Még az eredetileg Órigenész nevéhez köthető (szerintem nehezen hihető) meggondolás is előkerült, miszerint Jézus a Sátánnak fizette valamiképp a váltságdíjat. Nekem viszont úgy tűnik, hogy a bibliai teológia szerint Jézus nem fizetni ment a Sátánhoz, hanem inkább győzelmet aratni - már ha egyáltalán fogalmazhatunk úgy, miszerint "szóba állt" bármilyen formában is vele. Egyébként erről szól az ún. Christus victor motívum a reformátori teológiában: Jézus diadalt arat a gonosz felett, s minthogy egyszerre bűntelen és végső soron halhatatlan, így sem a bűn, sem az örök halál nem képes uralni.

A "kegyetlenség evangéliuma"?

Nem kívánom megismételni tehát azokat az érveket, melyeket a vitában mások már előttem elmondtak, inkább csak néhány kiegészítő felvetést fogalmaznék meg. Görbicz Tamás számára láthatóan az a megemészthetetlen gondolat, hogy Isten haragja sújtotta volna a saját Fiát: ez a "kegyetlenség evangéliuma" volna és összeférhetetlen lenne Isten természetével. Ahogy ő fogalmaz, amikor kritikusaira utal: "Szerintük Isten az árulást, tagadást, szidalmat, vádlást, a botot, megalázást, korbácsot, és a kínhalált nekem, a bűnösnek szánta, de Jézus fogta fel." Vagyis azok, akik úgy vélik, hogy Isten haragja lesújtott Jézusra, egy elmebeteg, a saját Fiát bántani akaró, szadista istenképpel rendelkeznek!

Egy dolgot fontosnak tartok kimondani, amiben talán találkozok picikét Görbicz Tamással. Én sem hiszek egy szadista és elmebeteg Istenben, mert azt nem tudnám követni. De hiszek abban, hogy Isten haragudhat és lesújthat, mert ez bizony része a természetének. És amikor Isten ezt teszi, akkor sincs ellentmondásban saját magával. "Isten nem ver bottal" - tartja a mondás, pedig de, Isten verhet bottal is. Tudom, ez rettenetesen hangzik a mai fülek számára, pedig nincs benne semmiféle újdonság. Míg a középkorban azon háborogtak az emberek, Isten mi a fenének kegyelmez meg másoknak Jézus által (ahelyett, hogy jól megbüntetné a bűnösöket, hiszen ezt kívánná az erkölcs és igazság!), ma meg azon kesergünk, hogy Isten adott esetben tud büntetni is, pedig többet kegyelmezhetne. Tehát vegyük észre: a világ változott körülöttünk és benne mi is. A kemény középkorban a kegyelem volt felháborító, a mai puha közegben meg az ítélet az. Szóval, ez a helyzet.

A Biblia viszont ugyanaz. És bizony azt is olvassuk benne, hogy Isten eddig is vert bottal, ha így döntött, ráadásul joga van bármikor újra megtenni. Valaki alatt megnyitotta a földet, királyokat távolított el az útból és szegény Jóbot kiszolgáltatta a sátánnak. És nem, nem az emberek bűneit sodorta el az özönvíz, hanem magukat az embereket. Nem mondom, hogy ennek akkor tapsoljunk, csak azt mondom, ez le van írva. Keresztényként  pedig nem az a kérdés, hogy ez nekünk a szájízünk szerint való-e, hanem az, hogy a Szentírás mit tanít erről.

Félreértés ne essék: nem hiszem el, hogy Isten bármilyen módon örülne akárki elítélésének, elpusztításának, elkárhozásának. Azt sem gondolom, amikor "bottal ver", azt valamiféle szadista örömmel műveli. Válasszuk el azonban azt, hogy Isten mit milyen attitűddel tesz, és hogy egyáltalán mit tesz vagy tehet meg. Elvégre egy földi bíró is megteheti (és vannak országok, ahol meg is teszi), hogy lesújt a kalapácsával és embereket a halálba küld - még ha az ítéletet szó szerint nem is ő hajtja végre rajtuk. Én sem gondolom, hogy Isten valamiféle "szadista örömmel" vagy elmebeteg élvezettel nézte volna Jézus kínzását és halálát. Nyilvánvaló, hogy nem szó szerint Isten fogta a saját kezébe az ostor végét, vagy verte be a szögeket Jézus csuklójába. A kérdés az, hogy nevezhető-e bárhogyan is felelősnek Isten a saját Fia kínhaláláért? Erre a kérdésre pedig furcsa lenne nemmel felelni, s mintha Görbicz maga mégis ezt állítaná.

A rettenetes pohár

A jelenetet ismerjük: Jézus ott van a Gecsemáné kertben és szó szerint vért izzad a félelemtől. Imádkozik azért, ha lehetséges, legyen a megváltásnak valamiféle "könnyebb módja", és távozzon el tőle az a bizonyos pohár. Különleges pillanat ez, mert Jézust az evangéliumok nem éppen egy félős vagy bármitől is rettegő személyként ábrázolják. Pedig földi élete során többször is meg akarták ölni, szikláról lelökni vagy megkövezni, de soha és sehol nem olvassuk, hogy félt volna ettől. Most viszont retteg és imádkozik, úgy kell erősíteni őt, és ha nem tudnánk hogyan folytatódik a narratíva, már-már azt is hihetnénk, Jézus ezen a ponton feladja a harcot. 

Mitől fél Jézus a Gecsemáné kertben? Mi van ebben a pohárban?

Nincs most lehetőségem részletesen fejtegetni a pohár bibliai szimbolikáját, mindazonáltal annyit sietve mégis megjegyzek, hogy bizony a legtöbb esetben nem sok jóra lehet számítani, ha ez a tárgy a Bibliában előkerül. A görög poterion és szküphosz kifejezések (kehely és serleg jelentésük is van) sok esetben úgy jelennek meg a Szentírásban, mint amelyekben egyértelműen Jahve haragja van. Nézzünk csak meg olyan verseket, ahol szó van erről (néhány példa: Zsolt 75,9; Ézs 51,17; Ez 23,31-32). A pohár vagy kehely klasszikus képe az isteni ítéletnek és lesújtó haragnak. Nehéz elképzelni, hogy Jézus a testi szenvedéstől vagy magától a meghalástól félt volna (amivel nem kívánom persze lekicsinyíteni a brutális római kivégzési módszerek fájdalmait), hiszen tanítványai sem féltek ettől. Sőt, Jézus előre megjövendölte azt is, hogy fel fog támadni, erre talán azt is mondhatnánk, "könnyű" úgy meghalni, ha biztos vagyok abban, hogy három nap múlva újra élek majd.

Más azonban úgy meghalni, hogy Isten dühével találkozom a halálomban. Csakis így logikus a félelem: Jézus világosan látta maga előtt, ha kiissza a kelyhet, akkor Isten haragjával kell szembesülnie. Ez pedig akkor is elképzelhetetlenül ijesztő lehetett, ha a halált a feltámadás követte. Görbicz érvelési logikájában azonban számomra nehéz bármiféle vért verejtékező félelemforrást találni, ha Krisztust egyszerűen kivégezték egy római fakereszten. Hiszen mitől vagy kitől kell tartania a Mindenható Fiának úgy igazából, ha nem a saját Apjától?

Isten, aki már nem képes haragudni...

Tisztában vagyok azzal, hogy ez a bejegyzés nem túl szívderítő olvasmány, különösen azok számára nem az, akik Istenről csakis a szerető Atya képében hajlandók gondolkodni. Vegyük azonban észre, hogy a Görbicz által megfogalmazott - véleményem szerint téves - tanítás hátterében is korjelenség húzódik meg. Nem akarom szimplán kijelenteni, hogy Görbicz enged a korszellem nyomásának, mert ezzel azt sugallnám, mintha masszív ellenállást fejtett volna ki vele szemben, de ez a nyomás végül felőrölte az erejét és most emiatt nem tud elképzelni egy haragvó Istent.

Sok esetben azonban már nincs szükség arra sem, hogy a korszellem bárki erejét felőrölje, mert önként hajlunk meg a nyomása alatt. Ma az egyház már ott tart, hogy szinte bármilyen kérdésben saját maga mond le a saját korábbi elveiről. Az elmúlt évtizedben még fokozottabban szembesülhettünk azzal, hogy erkölcsi kérdésekben az egyház simán felülírja az addig vallot elveit, ha a társadalmi nyomás úgy kívánja meg.  A progresszív kereszténység ugye mifelénk már arról is beszél, hogy Jézus kereszthalála és feltámadása végső soron lényegtelen kérdések. A színpadokról csakis a "szerető Jézus" imidzsét hirdetik, aki jámboran szemet huny minden felett és barackot nyom a bűnösök buksijára. A remélt hatalomért vagy anyagi támogatásért a felekezetek szemrebbenés nélkül szervilizmusba hajlanak, és az adott politikai akarathoz igazítják az elveiket. Ma már egy gyülekezetben senki felé nem lehet kritikát megfogalmazni, mert azonnal megsértődik és leszalad a térképről, másik gyülekezetbe megy, ahol őt "nem bántják". 

És ami a tortán habként ücsörög: semminek sokszor semmiféle következménye nincs az egyházon belül.

Egy ilyen kontextusban tulajdonképpen az lenne a meglepő, ha elférne egy haragra képes Isten arcképe. Az aztán disszonáns volna, kilógna az előbb vázolt összképből. Groteszk igazság, hogy ma már nem azon kellene meglepődni, hogy az eddig széles konszenzuális értékként vallott biblikus képet megkérdőjelezik - szinte már az menne csodaszámba, ha ez nem történne meg. Amit Görbicz Tamás csinál, az végül is szervesen illeszkedik a trendekbe. Csakhogy nem fér bele a Szentírás logikájába és teológiai mondanivalójába. Nekünk pedig döntenünk kell, hogy trendik akarunk lenni vagy trendetlenek? Az evangéliumi rendhez a trendetlenség vezet - a másik ösvényt úgy hívják, hogy eretnekség. Abba az irányba pedig igazán nem kellene elindulnunk, éljünk bármilyen korban és álljunk akármiféle nyomás alatt.

Tovább