A dzsungel visszanő?

Azokat az alapadottságokat, amelyekben az életünket éljük és szervezzük, általában észre sem vesszük: olyan természetesek számunkra, mint halnak a víz. Az alapadottságok csak akkor kerülnek a látóterünkbe, ha valami miatt veszély fenyegeti őket és kifejezetten figyelmet követel a megóvásuk, a fenntartásuk, a működésük biztosítása. A keresztények talán nem hibáznak, ha így tekintetnek a normális demokráciára - ami azonban ambivalens fogalomnak tűnik a hívők számára...

"Az ember általában ragaszkodik ahhoz, amit feltalált. A kereket vagy a dugattyút például nem tudja elfelejteni. A demokráciát sem." - mondta egykor Nádas Péter, és hát valóban, valahogy a demokráciát is feltaláltuk magunknak, ami az összes hibája és gyenge vonása ellenére is a legrugalmasabb és ezért legmegélhetőbb politikai rendszernek tűnik. Nem véletlen, hogy az összes diktatúra a demokráciát szereti elbábozni, és nem teljesen más társadalomszemléleti elvet. Mindenki tudja, hogy a demokrácia kifejezés a görög démosz (nép) szóból származik és leegyszerűsítve "népakaratot" jelent, vagyis olyasfajta szuverenitást, aminek a flexibilitását a nép szándékai szerint lehet formálni.

Hívő emberek azért nincsenek kibékülve a demokráciával, mert úgy vélik, ha túl sok szabadságot adunk a népnek, akkor - bűnös természetünk miatt - úgy "fognak akarni", hogy szembehelyezkednek Isten akaratával. Vannak olyan keresztény ismerőseim, akik kifejezetten szenvednek emiatt, némelyikük pedig szó szerint is kimondja, hogy ő csakis a teokráciát szeretné látni és szíve szerint kikukázná a demokráciát úgy, ahogyan van. (Más kérdés, hogy én a magam részéről egyetlen egyszer sem láttam még az emberi történelemben jól működő teokráciát, ezért csakis akkor tudnék megbízni az ilyesmiben, ha maga Jézus Krisztus venné át a teljes uralmat. Ettől az eshetőségtől eltekintve amikor teokrácia felkiáltással próbáltak társadalmi rendszereket építeni, az mindig azt jelentette, hogy az egyház igyekezett Isten nevében kormányozni...) Az előző bejegyzésben kitapintható kifakadásom a Pride "beszüntetése" kapcsán is pontosan erről szólt: nem a Pride-ot kívántam megvédeni, hanem a mi kis demokráciánkat. 

Ez talán némi magyarázatra szorulhat. Miért és mitől kell a demokráciát megvédeni, ha közös tapasztalatunk, hogy ez tűnik eddig a legrugalmasabb formának? Nos, a kedves olvasó engedje meg, hogy  most egy pillanatra elbújjak Buda Péter háta mögé, vagyis az ő idevágó szavait idézzem egy beszélgetésből (12:08-tól) - mert nagyon frappánsnak vélem. Tehát a demokráciák...

"... azok nem egy olyan állapotot tükröznek, hogy az emberiség szépen beleért, és innentől fogva majd ez lesz mindig. (Az egy) nem természetes állapota az emberiségnek, a demokrácia. Azt óriási társadalmi sokkok tudták létrehozni, megalkotni az ehhez szükséges mentális és eszmei hátteret, és ha ezek a sokkok eltűnnek, akkor hogy úgy mondjam, a dzsungel visszanő. Az embereknek a természetes ösztönei nem feltétlenül a demokrácia irányába húznak, nem feltétlenül abba az irányba húznak, hogy szépen egymással megbeszélve a dolgokat, kompromisszumokat kötve, leülve, megtárgyalva, mélyére ásva dolgoknak tervezzük meg az életünket, az együttélésünket. Hanem ennél jóval egyszerűbb, identitás alapú, érzelmi alapú válaszokat akarnak problémákra adni."

Kissé feszesebben összefoglalva tehát a demokrácia semmiképpen nem olyan alapadottság, ami nekünk embereknek magától értetődően jár. Mert nem vagyunk erre hajló természetűek: agresszívek, egymást taposók, sokszor a másik kárára érvényesülők vagyunk. Úgy formáljuk meg még a saját identitásunkat is, hogy sok esetben egy másik csoporttal szemben történik az identifikációnk - és aztán ennek mentén értelmezünk és látunk mindent. Nagyon tetszik Buda szóhasználata, amikor azt mondja, a "dzsungel visszanő". Pontosabban én sem tudnám ezt kifejezni: az emberi természetünk "dzsungeli" és nem demokratikus. A demokrácia ilyen értelemben valamiféle "kényszer", de mivel kellemesebbé és élhetőbbé teszi az életünket, olyasféle kényszer, amit úgy látszik megérte megfizetnünk magunknak.

Mielőtt a keresztény olvasók félreértenék: nem imádom a demokráciát és végső soron nem vagyok a demokrácia apologétája sem. A demokráciát emberi rendszernek vélem, de még mindig a legélhetőbbnek. Isten nem azért hozta létre az egyházat, hogy a "demokrácia evangéliumát" hirdesse, hanem azért, hogy Jézus evangéliumáról beszéljen - de a demokrácia talán a legjobb közeg ahhoz, hogy ezt megtegyük. Nekünk az evangéliumi értékeket kell megvédenünk és nem a demokráciát, és mégis amikor utóbbit próbáljuk védeni, azt az előbbi kedvéért is tesszük. 

Néha azt érzem, úgy kívánunk evangéliumi keresztényként élni, hogy közben ekézzük azt a közeget, ami többek között biztosítja számunkra, hogy szabadon éljünk a hitünk szerint. Persze a demokrácia kétségkívül együtt jár vadhajtásokkal, és különösen zavaró, amikor magát a demokráciát próbálják lebontani akár konzervatív, akár progresszív mozgalmak, társadalmi irányzatok, vagy bármilyen formációk. Ütközhetnek érdekek, elképzelések, spirituális irányzatok egymással, ez teljesen normális. Ami viszont aggályos, ha ezeket az ütközéseket karhatalommal és éppen a demokrácia megnyirbálásával próbáljuk orvosolni. Hát nem ilyenkor nő vissza a dzsungel? Nem az történik, hogy valójában érzelmi alapon és identitásunkra hivatkozva teret engedünk az ősi ösztöneiknek? Nos, vitassuk meg ezt a kérdést - hiszen addig jó, ameddig ezt szabadon megtehetjük: a dzsungel akkor kezd a legjobban visszanőni, amikor a vitáknak, a párbeszédeknek, és a dialógusoknak vége szakad. Elő tehát a bozótvágó késekkel!

Tovább

Szent Árukapcsolás

Amikor Isten megteremtette a valóságot, a teremtés aktusát leíró szövegben vannak újra és újra visszatérő kifejezések: "elrendezte", "előállt" vagy "látta, hogy jó". Az egyik legfontosabb ezek közül pedig nem más, mint a "szétválasztotta" - ahogy a hatnapos elbeszélésben látjuk a Teremtő így tett például a felső és alsó vizekkel. Van azonban csomó olyan társadalomlélektani jelenség, ami mintha összenőtt volna más dolgokkal és nem tudnánk ezeket szétválasztani: a kérdés az, mennyire természetes az ilyesmi a hitünkben vagy éppen a minket körülvevő világban...

Bevallom őszintén, az árukapcsolás kifejezésről semmi jó nem jut eszembe, hiszen önmagában talán nem is túlságosan pozitív. A gazdasági területen árukapcsolásnak azt az eljárást nevezik, amikor egy kelendő árucikk vagy szolgáltatás össze van kötve egy kevésbé népszerű termékkel vagy szolgáltatással. Így aztán a vevőnek elkerülhetetlenül meg kell békülnie a ténnyel, miszerint ha a kelendő dolgot magáénak akarja tudni, azzal együtt megkapja (és kifizeti) a számára nem annyira kelendő dolgot is. Mintha például csak úgy vehetnék meg egy autót, ha kötelezően megvenném vele együtt azt a szolgáltatást is, hogy téli-nyári gumicserére kizárólag szakszervízbe kell hordanom.

A különféle termékek piacán és a gazdasági szektorban is kellemetlenek az ilyesféle összekapcsolások, de amikor szellemi jelenségekről, ideológiákról, politikai szemléletmódokról és különösen is a hit kérdéseiről van szó, módfelett idegesítők tudnak lenni. Mármint akkor, ha ezek mesterségesen kialakított összekapcsolások, és nem adódnak valamiféle természetességgel. 

Mondok erre egy példát. Nem szeretnék már többet foglalkozni a régi-új amerikai elnökkel, de éppen most olvastam Donald Trump kapcsán, hogy nekifogott a tudománnyal való szembehelyezkedésnek - miközben például az áltudományos nézeteiről híres Robert F. Kennedy Jr.-t jelölte ki egészségügyi miniszternek. Az árukapcsolást ott érzékelem, hogy Trump minden bárdolatlansága ellenére vannak azért olyan kérdések is, amelyekben jónak érzem a küzdelmeit, így például a woke-ideológiával való szembehelyezkedése számomra önmagában rendben van. De mégsem tudom azt mondani, hogy mivel Trump kritizálja a woke-ideológiát, lenyelem azt a békát is, hogy közben tudományellenes vagy éppen szeretné bekebelezni Grönlandot, aztán még az is lehet, hogy destabilizálja a (nyugati) világ egy részét.

Márpedig egyikkel együtt jön a másik! Megér annyit a woke elleni küzdelem, hogy "cserébe" hatalmat adjunk egy potenciálisan veszélyes embernek? Ez ugyanis az árukapcsolás fő kérdése: hogy a két összebilincselt dologhoz miként viszonyuljunk.

Olyan társadalmi valóságban élünk, ahol az isteni jellegű szétválasztás, ami bizonyos entitásokat világosan elszeparál egymástól - mint a korábban említett felső és alsó vizek - egyre halványabban látszik, mármint főleg az erkölcs és az ideológiák kérdéseiben. Nem egyszerűen a dolgok összekutyulódására célzok, hanem a tudatos és mesterséges összebilincselő szándékra. Ha valaki nem szereti a woke-ot és abortuszellenes, szavazhat Trumpra ezek miatt, de számolnia kell vele, hogy árukapcsolásként megkap majd sok minden mást is, amitől viszont lehetségesen irtózik. Ugyanígy, ha valaki inkább liberális beállítottságú és fontos érték számára a szabadság, lehet demokrata szavazó, de számítania kell arra, hogy ezzel együtt benne lesz a csomagban jó pár olyan elem is, amit legszívesebben kikukázna.

Bármely politika, filozófia, vallás mellett dönt az ember, abban lesznek árukapcsolások, összekötött elemek, olyan velejáró dolgok, amelyeket nem lehet kiszemezgetni. Viszont nem akarom mindezt abban a színben láttatni, hogy itt valami ördögien ravasz trükkről beszélünk. Az árukapcsolás nem feltétlenül és magától értetődően rossz minden esetben. Inkább az a kérdés, amit fentebb már pedzegettem, hogy bizonyos elemek, kérdések, jelenségek összekötögetése mesterséges módon történik és kényszeres jelleggel, vagy magától értetődően?

Furcsa talán erre így gondolni, de a keresztény hitünk sem mentes valamiféle árukapcsolástól. A legtöbb kívülálló még mindig úgy tekint Jézus Krisztusra, hogy ő egy nagyon klassz ókori srác volt, amolyan szakállas, rendszergazda külsejű fiatalember, aki nagy dolgokat tanított (főleg a szeretetről). Tehát a jézusi eszmék, a jézusi elvek egy része mindenképp fontos és hasznos - nade a Jézushoz "árukapcsolt" egyház már nem kell. Márpedig mindannyian ismerjük az árukapcsolás Cypriánustól származó szent mondatát a kereszténységben: "habere non potest Deum patrem, qui non habet ecclesiam matrem", azaz "nem lehet Isten annak az atjya, kinek az egyház nem édesanyja." Olyan márpedig nincs, hogy én hívő vagyok, de kívül tartózkodom az egyházon! Éppen ez a mai kereszténység egyik legnagyobb fejtörése a misszió kérdésében: Krisztus szimpatikus, az egyháza viszont nem az. Most nem akarok belemenni abba, miért állt elő ez az állapot - sokféle oka van, de biztosan nem Krisztus a hibás.

A lényeg maga a tényállás. Akármilyen formában van az egyház, össze van kötve Krisztussal, illetve Krisztus felvállalja a saját egyházát, tekintet nélkül annak állapotára. A két entitás - Jézus és az egyház - kapcsolatát számos metafora és hasonlat tárgyalja a bibliai textusok között, így például az egyik legnépszerűbb kép szerint maga az egyház valamiként Krisztus Teste ebben a világban. Az ilyesfajta "árukapcsolás" azonban nem rossz, sőt magától értetődő a keresztény hitben - vagyis nem kelt mesterséges hatást. Vannak dolgok, amelyek nyilvánvalóan együtt járnak. Ha az árukapcsolásaink nem mesterségesek, hanem a Mester mestertervéből következnek, akkor nincs velük gond. Léteznek-e azonban olyan keresztény árukapcsolások, melyeket fel kellene számolni?

Tovább

Melegkérdés: fáziskésésben vagyunk

Nem szeretnék a kelleténél több időt eltölteni a melegkérdéssel, mivel nem ezt tartom az egyház legnagyobb problémájának. Mégis, azt mindenképpen be kell ismerni, hogy komoly társadalmi átalakulásoknak vagyunk tanúi itt Európában a házasság és a melegség tekintetében, ez pedig valódi kihívások elé állítja a kereszténységet is. A téma iránti érdeklődés tehát végső soron indokolt, ám azt tapasztalom, hogy megint fáziskésés jellemzi a reakcióinkat.

Ha áttekintem a témában született keresztény cikkeket, írásokat, reflexiókat, melyek a különféle blogokban, portálokon, weblapokon és a sajtóban napvilágot láttak, tulajdonképpen egyetlen célban tudnám summázni ezek közös szándékát. Ez a cél pedig az, hogy meg kell állítani az LMBTQ-lobbicsoportok előrenyomulását. Mindent el kell követni azért, hogy a melegek ne házasodhassanak össze, hogy az életvitelükkel kapcsolatos gondolatokat ne terjeszthessék, hogy a társadalmi jelenlétük a minimálisra zsugorodjon.

Ebben a bejegyzésben most NEM kívánom megvitatni, hogy a homoszexualitásról mit tanít a Szentírás,  de bárki bármit is gondol erről, az egyház számára mindenképpen kihívást jelent ez a helyzet. Arra sem térek most ki, vajon mennyire helyesek az előző bekezdésben felsorolt lassító szándékok, hogy mennyire optimális célként azt kitűzni magunk elé, hogy behúzott kézifékkel fékezzük az LMBTQ-folyamatok térnyerését a társadalomban. Utóbbi kapcsán azonban van egy olyan benyomásom, hogy az egyház - nem ez az első alkalom - fáziskésésben van. Kimondom azt, ami egyesek számára amúgy is világos, mások számára valószínű ugyancsak az, viszont nem szívesen hallanak róla.

Arról van szó, hogy előbb-utóbb jó eséllyel egész Európában és Magyarországon is legalizálni fogják a meleg emberek kapcsolatát. Ez csupán idő kérdése. Minden folyamat ebbe az irányba mutat, és nincs túl sok komoly érv, hogy miért kellene hinni ennek az ellenkezőjét.

A fáziskésés abban áll, hogy az egyház nagy része ezt még nem tudta megemészteni - amit persze nem lehet nagyon csodálni. A helyzet az, hogy bár ideig-óráig fékezhetjük a legalizációs folyamatokat, ennek hosszú távon megoldóereje nem lesz. Az egyháznak már most arra a helyzetre kellene inkább felkészülnie, hogy mit fog tenni, amikor bekövetkezik a meleg kapcsolatok teljes legalizálása Magyarországon. Ezzel kellene talán foglalkozni a tiltakozások, ellenálló írások és pánikkeltés helyett, melyek a legjobb esetben is temporális stratégiák. Mert ha nem így lesz, és ha csak akkor hajlandó agyalni az egyház a saját viszonyulásán, amikor már a kész helyzet előáll, az tipikusan kapkodó, felületes és átgondolatlan válaszokhoz vezet. Sajnos egészen más kérdések kapcsán már van hasonló tapasztalatunk - történt valami változás a társadalomban, amire az egyház előre felkészülhetett volna, de nem tette: és amikor a helyzet a nyakába szakadt, akkor a hirtelen adott reakció nem igazán volt kielégítő.

Összefoglalva arra szeretném tehát ráirányítani a figyelmet, hogy ha valakinek ez az egész "melegkérdés" ennyire fontos, akkor adjon hangsúlyt benne a jövő dimenziójának is. Kevés már a fékpedál taposása és a kifakadás. Nem elegendő arra törekedni, hogy a mostani állapot konzerválásával lassítsuk ezt a folyamatot. Vajon hogyan látja önmagát a kereszténység egy olyan miliőben, ahol a homoszexualitás már bevett forma? Vajon milyen viszonyulási módokat kell kidolgozniuk a gyülekezeteknek, a lelkészeknek és papoknak, az egyházi intézményeknek, hogy egy ilyen világhoz biblikus módon alkalmazkodjanak? Ezek szerintem indokoltabb és fontosabb kérdések azoknál, amiket most felteszünk.

Tovább