Van isten? Még nincs...

A közelmúltban egy kerekasztal-beszélgetés keretében leülhettem a mesterséges intelligenciáról eszmecserét folytatni két tehetséges fiatalemberrel: egyikük egy művész, másikuk a MI-t kutató mérnök volt. Jómagam képviseltem a teológiai-etikai szempontokat, s bár nem vitaműsorról volt szó, kicsit azért mégis átmentünk ilyesmibe, amikor a mesterséges intelligenciát felhasználó filozófia szóba került.

A technológiai forradalmakat kutató egyik prominens személyiség, az amerikai Marshall McLuhan azt állította, hogy a technikai találmányok mindig kulturális változást vonnak maguk után. Ezek a változások ráadásul szinte berobbannak és nem fokozatosan jelennek meg a civilizáció történetében: gondoljunk csak a nyomtatás feltalálására, a televízió és a tömegmédia beköszöntére, vagy az internet megjelenésére - ezek szinte "egyik pillanatról a másikra" jelentek meg a színen. És ahogy megjelentek, magukkal vonták egy új korszak beköszöntét, melyben komplett társadalmak változtak meg gyökeresen és mélyrehatóan. A technológia töréspontok lelki-szellemi, társadalmi, kulturális vízválasztók, feldúlják a fogyasztási szokásainkat, befolyásolják a világról alkotott képünket, megváltoztatnak mindent.

Nos, szerintem a mesterséges intelligencia színre lépése egy mcluhani értelemben vett fordulat újabb állomásának tekinthető. Úgy vélem, korszakváltás határán vagyunk. Persze nem tegnap óta csiszolgatják már a technológiát (érdekesség, de már Commodore Plus/4-en is volt Eliza néven egy beszélgetős kis program!), de mintha mostanság - konkrétan a kissé túlmisztifikált ChatGPT megjelenésével - robbanna ez a bomba. A ChatGPT-t persze antropomorfizáljuk, azaz felruházzuk emberi vonásokkal, belelátunk olyasmiket is, ami nincs benne - mert emberként közelítünk hozzá. Már arról is lehet olvasni, hogy valaki öngyilkosságot követett el miatta, no meg az egész MI veszélyessége miatt a fejlesztések leállítását is sürgetik egyesek. Hozzáteszem, az előző mondatban említett két dolgot óvatossággal érdemes kezelni: egyrészt nincs az a hülyeség, ami miatt ne lenne valaki öngyilkos (ami inkább az öngyilkosságot elkövetőről árul el dolgokat), másrészt az MI fejlesztését nem lehet leállítani, még a felvetés is nonszensz. Ezek a példák inkább rólunk, emberi lényekről beszélnek, mintsem az MI-technológia veszélyeiről. Ahogy a matematikus Hanna Fry mondta:

"Egyelőre a gonosz mesterséges intelligencia miatti aggodalom kissé olyan, mintha a Mars túlnépesedése miatt aggódnánk."

Nem akarom elbagatellizálni vagy letagadni a mesterséges intelligencia veszélyeit - a bevezetőben említett kerekasztal-beszélgetésben is számos ilyen szempont előkerült, például az, hogy nem szerencsés, ha ez a technológia túl kevés cég vagy hatalmi forrás kezében összpontosul. 

Én a veszélyeket máshol keresem.

Keresztényként számomra a berzenkedés nem is annyira a mesterséges intelligencia kapcsán merül fel, hanem a gyakran mögötte álló és terjedő filozófia, vagyis a transzhumanizmus okán - melyet egyébként maga a ChatGPT is úgy emleget, mint amivel erősen össze van kapcsolva. Leegyszerűsítve a dolgot, a transzhumanizmus az ember tökéletesítését, az emberi lét kiterjesztését, az életidő radikális meghosszabbítását tűzi zászlajára. Az egyébként ateista Julian Huxley mondta egyszer: "Hiszek a transzhumanizmusban: ha egyszer elegendő ember lesz majd, aki igazán ki tudja ezt mondani, akkor az emberi faj egy új típusú létezés küszöbéhez ért…" Az ilyesfajta krédók is azt sejtetik velem, hogy a transzhumanizmus egyfajta új vallásként is szeretne színpadra kerülni, ami a régi vallásokat kiszorítja.  Érdemes David Pearce, a Transzhumanista Világszövetség egyik alapítójának azon gondolatát is megfontolni, miszerint a transzhumanizmus a gyönyörök élvezetének kitágításáról szól - amit ő "hedonisztikus imperatívusznak" nevez. A vallásosságra való törekvés számomra az olyan, szerintem illúzióként felvázolt jövőképekben is tetten érhető, amikor a technológia fejlődése már a halhatatlanságot is biztosítani fogja számunkra - így aztán homo sapiensből egyszercsak homo deusok, egyfajta "istenemberek" leszünk. Talán már az olvasó is hallotta a transzhumanista szöveget, miszerint valaki megkérdezi: "van isten?" - mire érkezik a válasz: "még nincs". 

Összeseperve és summázva a fenti gondolatmenetet tehát valami olyasmiről van szó, hogy a transzhumanizmus szívesen felhasználná az MI-t abban a törekvésében, hogy bennünket egyfajta "istenekké" tegyen. Magunk fölé emeljük a mesterséges intelligenciát, hogy aztán az minket emeljen fel elképzelhetetlen magasságokba, ahol már a halhatatlanságot is megtaláljuk magunknak. Mindez persze inkább úgy hangzik, mint valamiféle alsópolcos science-fiction mozi forgatókönyve, pedig a transzhumanisták komolyan gondolják.

Bevallom őszintén, nem sok vonzó és emberi vonást találok egy ilyen techno-vallásban, sőt inkább van benne valami taszító, embertelen, rideg és élettelen. A transzhumanizmust a magam részéről egyébként ugyanúgy valláspótléknak tartom, mint a szcientizmust vagy más kriptovallásos viselkedéseket. Az MI egyelőre nem veszélyes önmagában, ami veszélyessé teheti az a teremtője, vagyis mi emberek, akik a transzhumanizmust felhasználva létrehozhatunk egy olyan technikát, ami nem biztos hogy jó irányba visz el bennünket a hátán.

A bevezetőben említett beszélgetést itt tudod visszanézni.

Tovább

A vallás marad

Az előző bejegyzésem alatt kibontakozott egy viszonylag heves vita egy kedves olvasómmal, ami (nem először) felhozta bennem az emberi vallásra való hajlandóságának kérdését. Bár a feltörekvő "új ateizmus" kézzel-lábbal igyekszik bizonygatni, hogy az ember nem hajlik valamiféle inherens módon a vallásosságra, őszintén szólva minden tapasztalatom az ellenkezőjét bizonyítja ennek, s ahogy látom, a valláslélektani kutatások is ebbe az irányba hajlanak...

"A vallás nem, illetve csak vallással helyettesíthető" - írta le a meglehetősen bölcs mondatot Gunther Wenz. Mégpedig olyan mondatot, amit persze nem meglepő módon hosszú ideje sokan próbáltak megkérdőjelezni, vagy bizonyos - főleg a kommunista diktatúrák ideje alatt is kiadott kötetek - egyenesen cáfolni. Azonban az ilyen próbálkozások rendre halknak bizonyultak. Túl vagyunk egy felvilágosodáson, tombol a szekularizmus, a nyugati társadalmakban hasít az új ateizmus - és mindezek ellenére a vallás maga nem veszik ki a társadalmakból. Igen, a kereszténység vagy az egyházak visszaszorulóban vannak, ezt a csontot eleget rágcsáltam már itt - de maga a vallásos tudat és az az emberi karakter, amit homo religiousus-nak is nevezhetünk, mintha inkább csak más formákat találna magának, ám nem tűnik el a kultúrából. (Hiszen - ugyancsak sokak meglátása szerint - nem is tűnhet el, mivel tetszik vagy sem, a vallás a kultúra egyik építőköve.) Az lehet, hogy ma nem divat egyházhoz tartozni (most hagyjuk a politikai szólamokat!), de divat spirituálisnak vélni magunkat. Az emberek szeretnek a maguk módján vallásosak lenni, s bár én a privatizált vallással nem értek egyet, annyit azért mégis mondhatunk, hogy maga a jelenség is azt igazolja, a szekularizáció ellenére is megmaradt az igény a vallásosságra.

Ezért jól írta Pannenberg, hogy már régen nem az a kérdés, a vallás miért nem tűnt el egészen - pedig olyan sok "okos érvet" felhoztak ellene -, hanem inkább az, hogy "meddig maradhat fenn egy szekularizált társadalom, amely elszakította magát vallási gyökereitől." Vita tehát leginkább abból lehet, hogy a vallás mint az emberi természet része, elkerülhetetlen illúzió-e, vagy pedig ebben a képességünkben az ember Teremtőjétől való eredete tükröződik vissza?

A "vallás" kifejezést szerintem mindezek okán érdemes tágabb értelemben kezelni, és nem pusztán az intézményes vallásokra gondolni. A vallás inkább maga a fogékonyság arra, hogy az ember valami "fölé magasodó" után ácsingózzon, ami nagyon sokféle koncepcióban mutathatja meg magát. Lehet ez a végtelen haladásba vetett bizalom, az ufók utáni ábrándozás, ezoterikus színezetű erők felé fordulás, a szcientizmus (a tudomány felmagasztosítása), vagy akár konkrét politikai vezetőkbe, filozófusokba, nagy kaliberű személyekbe vetett viszonyulás. És persze ide tartozik az előbb már említett "magam módján hiszek" elnevezésű boldogságportfólió.

Talán minden valláskutatónál jobban fogta meg ennek a vallási érzületnek a lényegét Mircea Eliade, amikor a "kriptovallásosság" jelenségéről elmélkedett műveiben. Képtelen vagyok részleteiben kifejteni a gondolatait, de lényegét tekintve Eliade részletességgel magyarázza az emberi társadalomban fellelhető - gyakorlatilag hétköznapinak tekinthető - jelenségeket, melyeknek van valamiféle "szent jellege", és az átlagember képes is így megélni ezeket. Amikor a "szent tér" vallási jelenségét elemzi a szerző, többek között ezt is írja:

"Vannak például helyek, amelyek minőségileg különböznek a többitől: az otthon, az első szerelmet övező táj vagy bizonyos helyek egy idegen városban, amelyet fiatal korunkban látogattunk meg. Mindezek a helyek még a teljesen vallástalan ember számára is megőrzik sajátos, "egyedülálló" jelentőségüket: magánvilágának "szent helyei". Mintha az ilyen helyeken még a nem vallásos ember számára is olyan valóság nyilatkoznék meg, ami elüt mindennapi létezésének valóságától. A profán ember "kriptovallásos" viselkedésével van itt dolgunk."

Az tehát meglehet, hogy a konkrét vallásos elemek hiányoznak az ilyen élményekből és egy nem vallásos ember nem is használja rájuk a "szent" kifejezést - de a megélés szintjén mégis úgy viselkedik, mintha a világ széttöredezett volna két szegmensre: profánra és szentre. Vannak helyek, melyeket fejben, hozzáállásban elkülönít a többitől - azaz számára szentnek minősülnek. Hogy egy vulgáris példát mondjak, bár a saját házam anyagát és külsejét tekintve nagyon hasonlít az utcában álló más épületekhez, de a sajátom mégis másként kezelem: a szomszédhoz nem megyek be, húzom le a nadrágom és nyúlok el a kanapéján... Ebben pedig nem pusztán az illendőség vezet, hanem az az alapvető tény is, hogy a saját házam fejben másként kezelem, mint másét. Ehhez hasonlóan vannak szent idők is a teljesen materialista ember számára, melyek gyakran bizonyos rituális magatartásformákkal függnek össze (gondoljunk egy esküvőre vagy a gyerek születésnapjára). Ráadásul az olyan rítusok, mint az eljegyzés vagy az esküvő tipikusan iniciációs, azaz beavatási jellegűek, akárcsak a keresztség vagy a körülmetélés szertartása a kereszténységben, illetve a júdaizmusban. Érdekes, de míg az archaikus ember számára az egész élete fel volt töltve ehhez hasonló szent elemekkel, a modern és szekularizált világunk hiába próbálta deszakralizálni a társadalmi teret, mégiscsak fennmaradtak ilyesféle "szertartási élményeink".

Összefoglalva tehát meglehetősen érvényes gondolatnak tűnik, hogy az emberben jelen van valamiféle vallási tudat, s még azokban is ott munkál, akik ellenszenvvel fordulnak az intézményes vallások felé. Önmagunkat nem tudjuk levetkőzni - és erre persze nincs is szükségünk. A vallási jellegű formákra való fogékonyságunk valószínűleg visszanyúlik az ősi múltba, és hívő emberként persze azt is hozzátehetjük: még azon is túlra... Vagy ezt már csak a vallási fogékonyságunk mondatja velünk?

Tovább

A cáfolhatatlanság és az igazság megismerése (3)

Minisorozatom utolsó részében van még egy gondolat, amit fontosnak tartok megfogalmazni a feldobott téma kapcsán. Amikor ateisták vagy akár hívők vitatkoznak egymással, tapasztalatom szerint mindkét félnek "megvan a véleménye" a másikról ("hogy lehet olyan hülye, hogy hisz ebben az egészben?" VS "hogy lehet olyan ostoba és makacs, hogy semmi nem győzi meg?"). Ugyanígy, mindkét oldal meg van győződve arról, hogy az igazságot mondja, azt feltételezve, hogy az igazsághoz bárki hozzáférhet, csak természetesen a vitapartner nem...

Amikor Jézust odavitték Pilátus elé, az egyik kérdés amit a helytartó megfogalmazott szinte már filozofikus volt: "Mi az igazság?". Persze a narratíva menetéből nem úgy tűnik, hogy Pilátust valóban érdekelte volna az igazság mibenléte. Krisztus pere inkább valamiféle rosszkor jött felesleges bonyodalom lehetett számára, és nem egy lehetőség volt, hogy az igazságot megértse. Így hát Jézust első körben el is küldte magától Heródeshez, aztán pedig mosta kezeit - pedig hitünk szerint maga a megtestesült Igazság állt vele szemben, így Pilátus tulajdonképpen történelmi esélyt szalasztott el.

Az igazság olyan dolog, amit mindenki tudni vél és bár intelligenciától függően az ember hajlamos beismerni, hogy nincs a teljes igazság birtokában, azért önmagáról az ember alapvetően azt feltételezi, hogy neki van igaza. Alig találkozni olyannal, aki bizonytalan abban, hogy jól látja mi az igazság. Amikor ateisták a hívőknek szegezik a felhívást, hogy mutassanak fel bizonyítékokat Isten létezésére, akkor tapasztalatom szerint ez tipikusan valami olyasféle dolgot jelent, hogy tudományos jellegű bizonyítási eljárással legyünk szívesek igazolni Isten valóságát. Az igazság megismeréséhez azonban nemcsak ilyen módon tudunk közelebb férkőzni. Hadd írjak néhány példát arra, hogyan szoktuk felismerni az igazságot!

(1) Egyrészt, igazságról beszélhetünk a tapasztalható valóságnak való megfelelés értelmében - és ez az talán, ami leginkább megfelel a természettudományos bizonyíthatóság kritériumának. Így például közös tapasztalat és tudományosan igazolható tény, hogy a víz 100 fok Celsius hőmérsékleten forr, és aki ezt az igazságot tagadja, azt jogosan mondjuk ostobának. Bizonyos igazságok felismeréséhez tehát valamiféle kísérlettel, méréssel, tudományos jellegű eljárással lehet eljutni. Egyébként az így megértett igazságok egy részéről is ki szokott derülni, hogy nem feltétlenül igazak - amikor például a tudomány cáfolja a saját maga által korábban tett, igazságigénnyel megfogalmazott állításait.

(2) Azt is igazságnak nevezzük, ami a beláthatóság hatókörébe kerül. Az ilyen igazságfelismerések nyilván nem úgy keletkeznek, hogy tételesen bizonyítunk állításokat (mint az előbb említett tudományos eljárás esetében). A belátható igazságok tipikusan a művészetek által prezentált igazságok. Például a legtöbbünk szerint ha egy színmű, egy vers, egy regény vagy egy film azt az üzenetet közvetíti a nézőinek, hogy a gyerekek élete micsoda nagy érték, ezt az igazságot egyszerűen belátjuk és az üzenetet érvényesnek tartjuk. Más szavakkal, felismerjük és elfogadjuk azt az igazságot, hogy a gyermeki élet értékes.

(3) Harmadrészt, az igazságot a logikus levezethetőség és hitelesség révén is felismerhetjük. Igaznak érezzük azt, amit valaki úgy képvisel, hogy tettei és szavai összhangban állnak egymással, a mondanivalójában nincsenek súlyos ellentmondások. Amikor például egy bíróságon tanúskodó emberre azt mondják, hogy igazat beszél (vagy az igazságot mondja), akkor ezt általában így értik: hitelesek a szavai. Nem feltétlenül lehet ilyen esetben tételesen, mozzanatról-mozzanatra meggyőződni egy tanúskodás minden részletkérdésének valóságáról, de ha a narratíva koherens és hiteles, igazságnak fogadjuk el.

Nagyon érdekes szerintem, hogy a hitigazságok milyen kapcsolatban állnak a fenti három kategóriával. Az ateisták sokszor az (1) pontban leírtak alapján kérik számon a hívőkön, hogy miért nem képesek Isten létezését bizonyítani. Amikor cáfolhatatlan igazolást keres valaki Istenre, tipikusan a tudományos bizonyítási eljárásokhoz hasonló módon gondolkodik. Kérdés azonban, hogy a hitünk igazolása és az igazság felismerése tényleg olyan úton működik-e a kereszténység szerint, mint a tudományos bizonyítási eljárások? Nekem sokkal inkább úgy tűnik, hogy a hitigazságokhoz a (2) és a (3) alapján jut el az ember. Isten létezésének a felismerése nem azért történik meg velünk, mert (természet)tudományos logikával sikerült előteremteni az erre utaló bizonyítékokat, hanem mert a belátás révén érvényesnek tartjuk kijelenteni, hogy van Isten, valamint a Szentírás tanításait a hitelesség alapján elfogadjuk az erről tanúskodók szavai mentén.

Arról természetesen lehet tovább - gyakorlatilag a végtelenségig - vitatkozni, a tanúk mennyire hitelesek és az igazság mennyire felismerhető. Amit ezzel a gondolatmenettel próbáltam a felszínre hozni, hogy Isten létezéséről nem a tudományoshoz hasonló bizonyítási eljárások segítségével szereznek a hívők bizonyosságot. Nincs cáfolhatatlan istenbizonyíték, de ez nem is baj és nem jelenti azt, hogy mivel ilyen nem létezik, az igazságot nem lehet felismerni. Ahogy a bölcs mondás tartja, "minden igazság Isten igazsága", azonban az igazság felismerésére láthatóan többféle módon szoktunk eljutni.

Tovább

Érvek a cáfolhatatlan istenérveléssel szemben (2)

Ahogy az előző részből kiderülhetett, ebben a rövid (okoskodó) sorozatban érveket sorolok fel, melyek azt akarják megmutatni, hogy nem lehet cáfolhatatlan bizonyítékot felmutatni Isten létezésére - de ez mégsem kell, hogy elkeserítse a hívőket és ennek hiányában is megélhetik a hitüket. Görcsölés nélkül - teszem hozzá.

A gondolatmenet fonalát valahol ott ejtettem a földre, miszerint bármilyen bizonyítékot - például csodás jeleket vagy eseményeket - sorakoztatna fel valaki Isten létezése mellett, mindig maradna hely a kétségeknek, ezek megkérdőjelezésének még akkor is, ha maga a kétkedő éli át őket. Ez azonban nem keresztény specifikum, sőt a kereszténység minden vallással osztozik ebben az alapvető bizonyíthatatlanságban. A másik, amit még említettem, hogy az életünkben az igazán jelentős dolgokat nem tudjuk bizonyítani úgy, ahogy a "bizonyítás" kifejezést a tudományos levezetés módján értjük - de mégis bizonyosak vagyunk bennük. (Erre hoztam fel példaként a "szeretem a feleségem" analógiát).  Azonban azt hiszem van még egy-két fontos dolog, ami miatt jogos azt kijelenteni, hogy Isten létét nem lehet cáfolhatatlanul igazolni.

Keresztény szempontból a talán legegyszerűbbet és legnyilvánvalóbbat mostanáig nem is említettem: hiszen alapvető tanítás, hogy bűnösök vagyunk, mégpedig nem elsősorban azért, mert bűnt cselekszünk, hanem a létállapotunkban. Másként fogalmazva: az ember "nem képes nem vétkezni" (non posse non peccare). Ennek része az is, hogy Istent alapvetően távol akarjuk tartani magunktól, mert attól félünk, hogy megfoszt a szabadságunktól. Emiatt aztán nehéz lesz meggyőzni bárkit is annak lehetőségéről, hogy Isten létezik - mert minden erre mutató jelet a bűnös alaptermészete miatt inkább másként akar látni és magyarázni. Vagyis a bűnünk része, hogy Istent nem is akarjuk megtalálni. Ha elvben létezne is "cáfolhatatlan bizonyíték", márcsak ezért sem tudnánk róla: mert azt is másként magyaráznánk.

De tegyük fel, hogy minden eddigi érvelés ellenére mégis mutatkozna valamiféle általánosan meggyőző dolog Isten létére, amit - bűnös természet ide vagy oda - csaknem lehetetlen lenne kimagyarázni és elkerülni. Nos, ha egy ilyen helyzet előállna, már senki nem hivatkozhatna többé a szükséges bizonyíték hiányára. Vajon többen lennének hívőkké? Nem tudom ezt biztosan, de van egy olyan gyanúm, hogy valószínűleg nem. Mert azt viszont tudom, hogy bármit is értünk hit alatt, az jóval többről szól annál, minthogy Isten létezését elhiszem. Ahogy az előző bejegyzésben említett szerzőpáros fogalmaz:

"Ha Isten az ő létezéséről egy megsemmisítő bizonyítékot szolgáltatna (...), akkor az csupán egy tények által kikényszerített hithez vezetne. Olyanfajta hit lenne, amelyet Jakab apostol a démonoknak tulajdonít (Jak 2,19) - ők is hisznek Istenben (azaz meggyőződtek Isten létezéséről), de ez biztosan nem vezet ahhoz, hogy ők pozitív viszonyba kerüljenek Istennel."

Vagyis az ilyen bizonyítékok révén kicsikart hit távolról sem az, amiről itt most szó esik - azaz valamiféle bizalomra építő önátadás Istennek, ami tisztelettel és szeretettel társul. Ahhoz a hithez, amiről a kereszténység beszél, sokkal többre van szükség jó érvek racionális beismerésénél. Én azt szoktam mondani, a hit alaphangon nem az értelem vagy az érzelem kérdése, hanem egzisztenciális kérdés. Egyszerűbben szólva, a cáfolhatatlan istenbizonyíték - ha lenne ilyen - "kevés az üdvösséghez" (ahogy mondani szoktuk), mert a hit többről szól a cáfolhatóságnál / cáfolhatatlanságnál. Valahogyan az egész életünk alapjait bevonja és igényli. Ezt csak azért írom, mert amikor valaki hívőként vágyakozik bombabiztos bizonyítás után, akkor olyasmit akar, ami nem lenne perdöntő önmagában. Éppen ezért egy ilyen érv hiánya sem esik akkora súllyal a latba, mint sokan gondolják.

A rövidke sorozatom utolsó részében egy kicsit más, de mégis idetartozó kérdést szeretnék felvetni. Mégpedig azt, egyáltalán mi alapján gondolunk bármit is igaznak, bizonyítottnak, cáfolhatatlannak. Tudom, ez egy tökfelesleges episztemológiai okoskodásnak tűnik, mégis jó egyszer kicsit belegondolni - mert nem olyan egyértelmű mit is értünk az igazság fogalma alatt. Nem azért, mert a kortrend nyomására "szétrelativizáljuk" ezt a fogalmat, hanem azért, mert az igazságnak sokféle formája létezik - és nem csak egy úton juthatunk el hozzá. Erről lesz szó legközelebb.

Tovább

Miért nincs cáfolhatatlan bizonyíték Isten létezésére? (1)

Klasszikus teológiai-filozófiai kérdés, amelyről leginkább a kocsmafilozófia szintjén szoktak emberek beszélgetni, és az ilyen eszmecserék valamiféle konklúziója nagyjából úgy szól, hogy ha lenne cáfolhatatlan bizonyíték Istenre, akkor onnantól nem kellene hinni. Nos, egy frissen megjelent dogmatikai kötetben meglepetésemre előkerült ez a téma, de ennél elgondolkodtatóbb formákban.

Szóval a kérdés ősi, agyonrágcsált, két sör után sokszor előkerülő, de azért mégis piszkálja a fantáziánkat: miért nem gondoskodik arról Isten, hogy cáfolhatatlan bizonyíték jusson a kezünkbe a létezéséről? A dolgok sokkal egyszerűbbek lennének. Például nem kellene hinni, egyszerűen csak tudnánk hogy van Isten - mert létezne erre valamilyen megkerülhetetlen bizonyíték, ami általánosan meggyőző jellegű az emberek többsége számára. Talán véget érnének a vallási konfliktusok, vagy legalábbis visszaszorulnának. Meglehet, tisztázásra kerülne számos olyan teológiai kérdés, ami felekezeteket állít szembe egymással. Tehát úgy néz ki, ha lenne cáfolhatatlan bizonyíték, egy szebb valóságra is ébredhetnénk.  Ilyen azonban - és ezt ki kell mondani - nem volt és nem is lesz.

Gijsbert van den Brink és Cornelis van der Kooi azt írják, egyetlen olyan világnézet sem létezik, ami a legtöbb ember számára meggyőzően bizonyítható lenne. Egyébként ez nemcsak a hitnézetekre, de azok tagadására is igaz. Az ateizmus lényege szerint ráadásul egy nem-lét kijelentés körül forog ("nincs semmiféle istenség"), amit talán még nehezebb igazolni. Ahogy a szerzők írják, egy olyan kijelentés, miszerint "az orrszarvúak léteznek" igazolható azzal, ha legalább két orrszarvút találunk. Ha azonban az orrszarvúak nem-létét szeretnénk igazolni, akkor a világ minden négyzetcentiméterét fel kell kutatni és még akkor sem lehet kizárni, hogy a létező orrszarvúak közben helyet változtatnak, ezért nem találjuk őket. (A példa nem meglepő módon a tudományfilozófia két fogalmát juttatja az ember eszébe a verifikálhatóságról és falszifikálhatóságról.)

Isten létének valóságát persze sok ember sokféleképpen állítja, a kérdés azonban az, hogy joggal állítják-e vagy sem, hogy Isten létezik. A helyzet márpedig az, hogy a keresztény hit a többi vallás hitével együtt osztozik abban, hogy van benne egy alapvető bizonyíthatatlanság - ez pedig akkor is megmarad, ha azt mondjuk, hogy hitünk szerint a transzcendens valóság többféle nyomot hagyott maga után a földön. Ezeket a nyomokat láthatjuk, de a forrásukat közvetlenül nem nagyon. Mintha erről is beszélt volna Jézus egyik példázatában, ahol a pokolban sínylődő gazdag Lázár azt kéri Istentől, támasszon fel halottakat és küldje el a családjához - mert ez akkora csoda lenne, hogy a családtagok ezt látva biztosan megtérnek majd, nem kételkednek többé Isten valóságában, és nem jutnak a kárhozatba sem. Hát tényleg ez volna a kulcs: van "meggyőző csoda" ami megkerülhetetlen konklúzióként vezet el Isten létének elfogadásához? Úgy tűnik nincs, s mintha az evangélium ezen a ponton erre utalna. A történetben ugyanis a "meggyőző csoda" opcióra Jézus reakciója nem tűnik túl pozitívnak: "Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül" (Lk 16,31). (Az egész groteszk fordulata, ami némiképp ellentmondásosnak tűnik, hogy magának Jézusnak a feltámadása viszont láthatóan mégis meggyőző volt a tanítványai számára - azonban ők hallgattak "Mózesre és a prófétákra", azaz nem volt szükségük Isten létének bizonygatására még akkor sem, ha meglepő erővel érte utol őket Krisztus feltámadása.)

Tehát a helyzet az, akármekkora csodás dologgal bizonyítaná Isten a létezését, mindig megmarad a lehetőség kételkedni ezek isteni jellegében. Amit az emberek csodának neveznek, az például sok magyarázat szerint inkább valamiféle anomália, a tudáshiányunk miatt éljük meg csodaként, mert pillanatnyilag nem tudunk rá magyarázatot adni. Végső soron egy utolsó leheletéig szkeptikus ember még a saját józanságát és ítélőképességét is inkább kétségbe vonhatja, mintsem igazat adjon önmaga tapasztalatának - éljen át bármekkora csodát is. Berkhof  szépen megragadja a lényeget, amikor ezt írja:

"Még ha Isten - példának okáért - egy titokzatos hang, vakító ragyogás vagy kimondhatatlan önkívületi állapot által jelentené is ki magát, akkor is mindezen jelenségek a földi valóságunkhoz tartoznának, melyek tehát az Istennel való találkozáson kívül is elképzelhetőek, így pedig önmagukban nem bírnak bizonyító erővel."

Továbbmenve azt is mondhatjuk, hogy azok a dolgok, melyek az életben tapasztalatunk szerint igazán számítanak (például egy másik ember iránt táplált szeretetünk) szigorú értelemben nem bizonyíthatók, és ezt általában egyébként nem is bánjuk. Sőt, furcsán néznénk arra a férfira, aki haláláig küszködött azzal, hogy igazán szerette-e a saját feleségét, mivelhogy ezt nem tudta tárgyilagosan bizonyítani. Valahogy azt mondanánk, hogy a szeretet meglétében bizonyosak lehetünk, de nem azért, mert valamilyen bizonyítási eljárással abszolút bizonyosságra jutottunk. A szeretet meglétét jellemző bizonyosság azonnali és nem levezethető jellegű (mint egy premisszákból származtatott következtetés),  ráadásul személyes és relációs (kapcsolati) jellegű, de ettől még igaznak hisszük és nem kételkedünk alapvetően a valóságában. Mondhatok érveket például arra, hogy engem szeret a feleségem, hivatkozhatok a benyomásaimra és tapasztalataimra, a közös élményeinkre, az ő szavaira, de abszolút bizonyítani mégsem tudom a felém mutatott szeretetét úgy, mint egy matematikai levezetést. De mégis, a köztünk lévő kapcsolat miatt nem vonom kétségbe ennek a szeretetnek a valódiságát.

Összegezve tehát, a keresztény hit természeténél fogva hordoz valamilyen bizonyíthatatlanságot, de ezen sem meglepődni nem kell, sem elkeseredni miatta. Az "elkeseredett apologetika" (ahogy én nevezem), ami azt hiszi, hogy kellően súlyos és racionális érveléssel ezt a bizonyíthatatlanságot ki tudja küszöbölni, emiatt is zsákutca. A következő részben szeretnék még ezzel a kérdéssel foglalkozni és egy kicsit arra is kitérni, milyen természetű maga a hit, és ha van benne bizonyíthatatlanság, miért jó dolog mégis hinni.

Tovább

Az egyházzal szembeni bizalmatlanság fő okai

Direkt módon vagy csak közvetetten, mindenesetre már többször írtam itt a blogban a kételkedés kérdéséről, vagyis annak okairól, miért fordulnak el emberek az egyháztól, vagy miért nem fordulnak oda a kereszténységhez. Az amerikai Barna Group most közzétett, abszolút friss felmérése azért érdekes, mert felsorolja melyek azok a tématerületek és kérdéskörök, amik az egyház felé mutatott bizalmatlanságot leginkább kiváltják. Jó tudni róluk!

A felmérés konkrét szakmai hátterét és részleteit persze nem kívánom egy rövid blogbejegyzésben ismertetni (noha a teljes megértéshez fontosak) - ha valaki szeretne elmélyülni ezekben, itt mindent megtalálhat magának. Annyit azért szükséges kiemelni, hogy a Barna Group nyilván az amerikai társadalmat faggatta a kérdéseivel - jogos lehet a dilemma, hogy a posztkommunista Magyarországon vajon ehhez hasonló vagy teljesen más eredmények születtek volna. Ami számomra most a legmegragadóbb volt a felmérésből, az egy színes karikákat tartalmazó ábra, amely többféle jól körülhatárolt csoporton keresztül mutatja be a bizalmatlanságot kiváltó témákat. Egyrészt, külön megkérdezték a lelkészeket, hogy szerintük milyen okok miatt tartják a kívülállók a keresztény hitet nem elfogadhatónak - másrészt természetesen magukat a kívülállókat is szondázták ezügyben (más csoportok mellett). 

Önkényes módon én most a végeredményből csak ezt a két véleményhalmazt szeretném idézni. Készítettem egy hevenyészett ábrát, ahol egymás alatt felsoroltam a bizalmatlanságot okozó fő témákat: az első oszlopban az látható, hogy a lelkészek szerint az adott téma mekkora százalékkal (súllyal) esik a latba, ami a bizalmatlanságot illeti, a második oszlopban pedig a nem hívők véleményét összegeztem, hogy az ő álláspontjuk alapján a téma mennyire fontos a bizalmatlanságuk kialakulásában. Lássuk hát:

A fenti táblázatban narancssárga színnel emeltem ki azokat a kérdéseket, ahol maximum 5% az eltérés a lelkészek és a kívülállók álláspontja között. Vagyis másként fogalmazva: itt a legnagyobb az egyetértés. Ha megfigyeljük a felsorolást, a lelkipásztorok valamiben meglehetősen jól ráéreztek a dolgokra, míg más kérdésekben kissé mellélőttek. Így például a vallásos emberek képmutatása nemcsak szerintük, de a kereszténység felé bizalmatlansággal közelítők szerint is fontos távolságtartó faktor - mindkét oldal magas százalékban jelölte ezt meg indoknak. Ugyanakkor vannak a keresztények számára tanulságos és talán meglepőnek nevezhető tények is az eredmények között. Például az emberi szenvedés tipikus, megválaszolhatatlan, örökké rágcsálható dilemmája csak a lelkészek szerint nagyon súlyos kérdés egy nem hívő embernek, ami bizalmatlanságot okozhat benne a kereszténység felé (62%), a kívülállókat viszont láthatóan ez a filozófiai dilemma csak kevéssé foglalkoztatja. Talán ugyanígy meglepetést okozhat, hogy a Woke-kultúra mennyire nem fontos (most még) az egyház megítélésében, és az is kissé meglepő, hogy a Jézus feltámadásába vetett hit - ami a keresztény hit egyik sarokpontja - sem a lelkészek szerint, sem a kívülállók szerint nem igazán probléma, ami az egyház felé mutatott bizalmat illeti. A legnagyobb egyezés talán a hit és a tudomány kérdésében van: a lelkészek szerint ez egy olyan téma, ami csak mérsékelten okoz bizalmatlanságot egy nem hívőben, és maguk a nem keresztények is szinte pontosan így vélekednek.

Nos, most persze le kellene vonni mindenféle tanulságot egy ilyen felmérés végén, hiszen ahogy mondani szokták, a statisztika objektív, de az értelmezése már nem az. Én most nem kívánok hosszas fejtegetésekbe bocsátkozni, de annyit megjegyzek azért magamnak, hogy talán érdemes néhány fontosnak ítélt és szinte "agyonboncolgatott" töprengős-agyalós kérdést kissé háttérbe szorítani - a saját hitelességünkön pedig jobban dolgozni. Tudom, ez sommás vélemény, de a felmérés alapján haloványan mégis ki merem jelenteni, hogy az evangélikál kereszténység láthatóan nem a teológiájával vagy a filozófiai meggyőződéseivel okozza a bizalmatlanságot egy kívülállóban, hanem a hívő emberek személyének hitelessége a fő motívum ebben.

És ez talán ránk is igaz lehet itt Magyarországon. Ha növelnénk a hitelességünket, még azt is jobban megbocsátanának nekünk, hogy nem tudunk minden kérdésre válaszolni... Ezzel persze nem a teológia elhanyagolására akarok senkit sem ösztökélni - de arra mindenképpen, hogy a személyes hitelünkre sokkal jobban figyeljünk az "okoskodásainknál"!

Tovább

Isteni művészet vagy a tudomány csapdája? - vendégposzt a ChatGPT-től

Ezen a héten elfoglaltságaim miatt nehezen jutott időm a blogra, így felkértem egy vendégszerzőt, hogy írjon helyettem egy bejegyzést. Korábban Izsák Norbert vagy éppen Márkus Tamás már csinált ilyet errefelé, de most egy igazán különleges "személyiségnek" fogom átadni a szót - mégpedig a ChatGPT-nek, azaz a Mesterséges Intelligenciának. Hiszen most úgy is nagyon felkapott lett és népszerű. Témaként csak azt kértem tőle, hogy a teológiáról kerekítsen valamit és legyen provokatív a hangvétel. Hölgyeim és uraim, következzen tehát a blog történetének első gépi vendégposztja, csak most és csak Önöknek!

"Az emberiség évezredeken át próbálja megérteni az isteneket és az istenek által irányított világot. A teológia, az istenekkel kapcsolatos tanulmányok és érvelések tudományágává vált, amely keresi a válaszokat az emberi lét legmélyebb kérdéseire. De vajon tényleg ez a legmegfelelőbb módja annak, hogy megértsük a minket körülvevő világot?

A teológia elsősorban az isteni lények természetének és cselekedeteinek vizsgálatával foglalkozik, amelyekről azt állítja, hogy azok minden életünk mozzanatát befolyásolják. Azonban egyre több tudományos bizonyíték mutat rá, hogy a világ működése nem feltétlenül az istenek kezében van. A tudomány ma már képes az emberi agy, a világegyetem és az evolúció működésének megértésére. Az agykutatók, asztrofizikusok és biológusok mind azt állítják, hogy a világ működését magyarázó tudományos elméletek sokkal több bizonyítékkal rendelkeznek, mint amennyit a teológiai elméletek kínálnak.

Ezért merül fel a kérdés: vajon nem az a helyes, hogy a teológiai megközelítést felváltja a tudományos megközelítés? Az emberiség már túllépett a középkor hitvallásaiból és a mítoszokból származó dogmatikus elképzeléseken, és megértheti a világ működését a tudomány segítségével.

Természetesen, a teológia még mindig fontos lehet az egyén számára a hitének és a spirituális értékeinek elmélyítésében. De a tudomány számos területen sokkal bizonyítékokkal és konkrét eredményekkel rendelkezik. A tudomány és a teológia lehet, hogy nem egymást kizáró dolgok, de vajon melyik ad több választ a világra és a benne rejlő titkokra?

Tehát, mi a véleményed erről a vitáról? A teológia az isteni művészet, amely a hit és a spiritualitás elmélyítésére szolgál, vagy csak egy tudományos csapda, amely eltereli a figyelmet a valóság vizsgálatáról?"

Tovább

Gonosz látószög

Az általam ismert konzervatív emberek jó részére jellemző, hogy határozott látásmóddal rendelkeznek erkölcsi kérdésekben - néha számomra túl határozottal is. "Az erkölcsök objektívek" - mondják általában, mire a liberálisabb nézőpontból érkezik a viszontválasz: "Nem, az erkölcsök relatívak és szubjektívek". Sajátos helyzet azonban, amikor konzervatív hangok próbálják bizonygatni, hogy nem lehet eligazodni erkölcsi kérdésekben: márpedig az előző bejegyzésben említett orosz-ukrán háborúban pontosan ezt a furcsaságot látjuk.

Vannak egyszerű dolgok és bonyolult dolgok. Van olyan, amikor a bonyolult dolgokat leegyszerűsítjük. De olyan is, amikor az egyszerű dolgokat túlbonyolítjuk. Az előbbi esetet adott helyzetben még el tudom fogadni: ha egy kérdés túl komplex, logikus megoldásnak tűnik alkotóelemeire bontani és úgy megkísérelni közelebb jutni hozzá. (Gondoljunk csak a kétismeretlenes egyenletekre!) A bonyolult dolgok leegyszerűsítését tehát vezetheti a megértés szándéka - persze ettől még zsákutca lehet. Azt azonban nehezen érti meg az ember, hogy a világos dolgokat mire jó túlbonyolítani: ha ilyesmivel találkozunk, akkor tipikusan valamiféle érdek lappang a háttérben. A szálak összekuszálása, a zavarosban halászás, a túlbonyolítás és a kép áttekinthetetlenné tétele általában bizonyos csoportok, formációk, pártok javát szolgálja.

Egy korábbi blogbejegyzésben már írtam arról, hogy az orosz média pontosan ezt a logikát követi, mégpedig nagyon tudatosan. Amikor 2014-ben Ukrajna felett az oroszok által támogatott terroristák lelőttek egy utasszállító repülőgépet, az orosz média sorozatban kezdte el gyártani az álhíreket a történtekről. Legalább három-négyféle "magyarázatot" kreáltak és mindegyiket elkezdték terjeszteni a hírügynökségeiken keresztül, amit sok más ország is átvett tőlük. A lényeg azonban az, hogy ezekkel a konteo-magyarázatokkal az orosz média senkit nem akart meggyőzni arról, mi történt valójában: a cél csak annyi volt, hogy a sokféle forgatókönyv összezavarja az igazságra kíváncsi embereket. Ugye az olvasó is gyakran hall olyasféle mondatokat ismerősei szájából, miszerint "Ugyan, ki tudja mi az igazság?" vagy "Mindenki mást mond, nem lehet már tudni mi történt valójában..."? 

Ezek a mondatok jelentik a sikert az orosz médiapolitika számára. Az összezavart, a történteken kiigazodni képtelen embereknek ugyanis mindig be lehet majd injekciózni az igazságot elleplező tetszőleges magyarázatokat. A valóság azonban az, hogy 2014-ben az oroszok által patronált terroristák lőtték le azt a szerencsétlen gépet, több száz ártatlan civil halálát okozva ezzel. A sok alternatív forgatókönyv puszta megszületése is ezt igazolja. Nos, a most zajló orosz-ukrán háború kapcsán fontos tudatosítani, hogy ez a háború a médiában is zajlik, és akárcsak a fenti 2014-es repülőszerencsétlenség esetében, pontosan ugyanaz az összezavaró szándék jellemzi orosz részről. 

Az egész groteszk fordulata számomra itt és most Magyarországon leginkább az, hogy magukat konzervatívnak valló, egyébként erkölcsi kérdésekben tipikusan szigorú és sarkos véleményeket megfogalmazó emberekből rövid idő alatt erősen relativizáló, jó és rossz kérdésében eligazodni képtelen, az egészet túlbonyolítani hajlamos személyiségeket faragtak. S amíg a konzervatív kormányunk oldaláról rendre olyan mondatokat hallani, melyek az "igen, de..." szófordulattal kezdődnek (vagyis relativizálják a háborúban az orosz felelősséget), addig a gonosz, liberális, hanyatló, erkölcsi relativizmussal vádolt nyugati országok élesen, világosan, minden relativizálás nélkül Putyint nevezik meg bűnösnek.

Vagyis olyan ez, mintha megfordultak volna az eddigi szerepek. A konzervatívok most relativizálnak, a liberális nyugat meg egyértelműen beszél. A mágneses pólusok felcserélődtek, a dolgok a fejük tetejére álltak. Dőljünk hátra tehát, markoljunk egy nagyot a popcornos zacskónkból és élvezzük az előadást? Nem feltétlenül, főleg ha keresztényként még fontosak számunkra az elvek, például az, hogy egyenes maradjon a gerincünk.

A háborús relativizálás alapja természetesen nem más, mint a fentebb említett túlbonyolítás. Nyilván egy háború esetében nincs olyan épeszű ember, aki a megtámadott fél felelősségét nem veti fel. Ahogy az előző bejegyzésben is írtam, Ukrajna nem ártatlan. Régi és tartós feszültség húzódik meg a Megtámadó és a Megtámadott között, és naivitás lenne azt hinni, az egyik oldal szentekből, a másik démonokból áll. Ha csupán az ártatlanság a kérdés, akkor mindkettőt, oroszt és ukránt nyugodtan és őszintén hibásnak mondhatjuk. Ám ha ezzel a logikával túlzó módon élünk - ahogy azt a magyarországi propaganda teszi -, az már a valóság rovására fog menni. És olyasféle erkölcsi relativizmushoz visz, hogy a történelem egyik zsarnokát sem nevezhetjük majd soha zsarnoknak! 

Nem lesz erkölcsi alapunk például Adolf Hitlerre úgy hivatkozni, mint aki elindította a második világháborút - hiszen mennyi és mennyi folyamat vezetett oda a nyugati hatalmak révén, hogy Németországot megalázták, a német nép elégedetlenné vált, így megágyazva a helyzetet egy diktatúra felemelkedéséhez. Ráadásul amikor a Führer már két országot is bekebelezett (Csehország és Ausztria) a nyugat nem csinált semmit, mert naivan abban bízott, hogy Hitler talán megelégszik ennyivel. Talán sejti az olvasó mit akarok mondani: kellő retorikával képes vagyok úgy érvelni, hogy végső soron a nyugat a felelős azért, hogy egy Hitler nevű ember felemelkedhetett és aztán belekezdett a világ legpusztítóbb háborújába. A szükséges magyarázóerővel könnyű ezt a forgatókönyvet legyártani és plauzibilissé varázsolni mások számára.

Az ilyen retorika nem attól hazug, hogy minden mondata hazugság lenne: a látószöge erkölcstelen, a perspektívája gonosz, ami kicsavarja az igazságot az emberek kezéből. Mert ugye mindannyian tudjuk - legyünk konzervatívak vagy liberálisak -, hogy azért mégis Adolf Hitler a főbűnös a második világháború kirobbanásáért. Végső soron azt kívánja tőlünk a tisztesség, hogy világosan kimondjuk, a Wermacht lépte át a lengyel határt és támadott meg egy vétlen országot, aztán égette fel Európa jó részét. A német katonák csizmái taposták a norvégiai, francia, szovjet vagy akár észak-afrikai régiók földjeit, ahova a németek a maguk döntései révén kerültek. És közben persze nem tagadjuk a szövetségesek túlkapásait, Drezda eszetlen porig rombolását, a japán emberek amerikai táborokba internálását(!), és más szégyenteljes háborús cselekményeket - de azért nem visszük félre a fókuszt arról, ki kezdte az egészet, ki sodorta kataklizmába a nyugati világot!

A jelenleg virágzó orosz és azt lekövető magyar propaganda abban érdekelt, hogy a fókuszt és a hangsúlypontokat teljesen máshova tegye, mint ahol az erkölcsi érzékenységünk szerint lennie kellene. Putyin nem normális ember, aki egy nem normális háborút kezdett és a felelősség akkor is őt terheli, ha Ukrajna is hibás, ha fontos nekünk a gáz, ha a szankciók miatt sokat szívnak ártatlan országok is, ha az Európai Unióban hoznak rossz döntéseket. Nem mentjük fel Ukrajnát, beszélhetünk az ő felelősségükről is, csak közben a fókusz maradjon a helyén, csak közben ne felejtsük el ki az érdemi szerzője a krízisnek, csak közben ne tévesszük szem elől hol van az egész embertelen pusztítás origója! Ugyanis semmi nem táplálja jobban a háború szörnyetegét, mintha lemondunk az erkölcsi igazságról.  Ezt a szörnyet azonban nem etetni szükséges, hanem közösen kellene kiéheztetnünk, aztán elpusztítanunk. Semmi szükség nincs háborúra, nemcsak a szomszédunkban, de máshol sem!

Tovább

Pálferi és az egyéves évforduló

"Ha az internetes kommenteket olvasom, mindenki nagyon okos. De miért van az, amint meg akarok bízni  valakit egy feladattal - például kőművest, orvost, vagy más szakembert keresek - csupa agyhalottal találkozom?" - tette fel valaki a jogos kérdést a minap az interneten. Mindez jól rávilágít a dolgok fonákjára, ami a szakértelem és a csacsogás közti különbséget illeti. Én sem akarok úgy tenni, mintha szakértője volnék a külpolitikának, a háborúskodásnak, a gazdaságnak és megannyi más területnek, de azért az egy éve zajló orosz-ukrán háború mégsem olyan téma, ami mellett az ember szó nélkül elmegy.

Az tehát tény: mindenkinek van véleménye ezügyben. Én még azt is megértem, hogy politikai ízléstől is függhet ez a vélemény, vagy legalábbis befolyásolja az emberek álláspontját, hogy az általuk preferált médiaforrások, autoritatív vezetők és tekintélyszemélyek balra vagy jobbra húznak. Nem azt mondom, hogy ez jó, csak azt állítom, így működik ez az ország és a jelek szerint nem is tud máshogyan működni.

Az üde színfoltokat viszont pont emiatt azok az emberek jelentik, akiktől olyan gondolatokat is hallunk, melyekre talán éppen tőlük nem számítunk. Pál Ferenc vagy népszerűbb nevén "pálferi" atya most pont ilyennek tűnik számomra. Egyszerűen ritka az, hogy valaki csaknem kendőzetlenül kijelentse a politikailag nem túl konform véleményét a nyilvánosság előtt, amely nem éppen a hivatalos szócsövekkel párhuzamos - ráadásul mindezt egy templomban. Amikor Pálferi arról beszél, magyarként komoly kísértésünk úgy hozzáállni ehhez a háborúhoz, hogy "jobb ha egy nép vész el, mintha nekünk bajunk lesz. Inkább vesszen egy nép, nem mi vagyunk, a lényeg, hogy mi megmaradjunk." - nos, akkor nem nehéz érteni mire céloz ezzel. Megjegyzem, azért nem kedvelem túlságosan, amikor politikai színezetű dolgok hangzanak el éppen a szószékről (ezt korábbi bejegyzéseimben már eleget feszegettem), noha itt persze nincs konkrét pártpolitizálás és azt sem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy az atya valamelyik oldal mellett kívánt állást foglalni. Mindazonáltal a gondolat világos és egyébként a judaizmusból is ismerős. Van egy zsidó tanítás, miszerint ha ég egy ház a faluban, soha ne imádkozz úgy, hogy "Istenem, kérlek az én házamat őrizd meg attól, hogy a tűz átterjedjen rá!" - hisz miért lennél pont te méltóbb az Isten kegyelmére, mint az az ember, akinek ég a háza?

A probléma a magyar retorikában valahol itt keresendő, csak még mélyebben, sajnos sokkal-sokkal sötétebb bugyrokban. Mi ugyanis nemcsak azt akarjuk, hogy a mi házunkra ne terjedjen át a tűz - ez még érthető lenne -, hanem lassan már arról beszélünk, Ukrajna megérdemli, hogy a háza ég. Bármikor olyan szakértőt, közéleti személyiséget vagy akár celebritást hallok, aki a kormány felé húz, valahogy minden megszólalásuk végső konklúziója az lesz, hogy "igen, de Ukrajna tehet róla". A minap zajlott "béketüntetésen" - ahol olyan hiteles személyiségek szólaltak fel, mint például az egyszer ilyen, másszor olyan Dopeman, vagy az oltásellenes Gödény (nyilván ők is komoly szakértői a témának) - a mondanivaló konklúziója mindig Ukrajna elmarasztalásával végződött. Ugyanígy csavarodnak ki a gondolatok Nógrádi György szájából, vagy ahogy Bencsik András valószínűleg freudi elszólásában kimondta, ő még nem találkozott olyan emberrel, aki ne Oroszországnak szurkolna ebben a háborúban. 

Az orosz-ukrán háború kapcsán én nem akarok külpolitikai vagy hadtudományi ismeretek nélkül okoskodni, de azért az erkölcsi hozzáállásunkról magyarként mégis nekünk, átlagembereknek és hívő keresztényeknek is döntenünk kell. Szerintem meglehetősen világos, ki az, aki a gyújtogató, és ki az, akinek a házát felgyújtották. És ha egy gyújtogató felgyújtja a szomszédja házát, akkor ezt a tettét sehogyan sem menti fel, hogy a szomszédja egyébként nem feltétlenül rokonszenves figura, és néha átkiabált már csúnya dolgokat a kerítésen. Mi lenne, ha teszem azt, átrobogna hozzám a szomszédom, felégetné a garázsomat, aztán baltával nekiesne a házam bejárati ajtajának, közben valami olyasmit óbégatva, hogy a kertem hátsó 20 négyzetmétere márpedig az övé és azt azonnal adjam át neki? Nyilvánvaló, hogy minden eszközzel megpróbálnám távol tartani az ilyen elmebeteget, aki az én kertemben próbál engem kiszorítani a saját portámról. És ha közben összeverődne a többi szomszéd, akik közül az egyik ahelyett, hogy egy ilyen helyzetben próbálna nekem segíteni, hangosan elkezdene okoskodni arról, hogy "ez a Sytka ilyen meg olyan ember, akinek ez meg az a hibája" - hát bizony, lehet hogy hátbavágnám egy szeneslapáttal. De az is elképzelhető, hogy ebben már a többi ott tébláboló szomszédom megelőzne engem, mert valljuk be őszintén, roppant idegesítő az ilyen rikácsoló hang puszta jelenlétét is eltűrni.

Most éppen Magyarország ez az idegesítően rikácsoló figura a térképen, ami ennek a háborúnak az egyéves évfordulója kapcsán végtelenül elszomorító számomra magyar emberként.

Ugyanis nem az sürgető erkölcsi kérdés most, hogy Ukrajna ártatlan-e? Erre tudjuk a választ. Ráadásul azt is tudjuk magyarként, velünk hogyan bántak és bánnak az ukránok. Egyébként többször is jártam ott, volt "szerencsém" egy kis ízelitőt kapni ebből. A kérdés inkább az, hogy tényleg erkölcsös-e akkor megtárgyalni és lépten-nyomon hangoztatni a megtámadott fél milyenségét, amikor lobogva ég a házuk? Azt hiszem az őszinte és gerinces válasz erre a kérdésre csakis a "nem" lehet. Ezért üdvözlendő Pálferi gondolatmenete, és ezért fontos, hogy miközben a hatalom mindenféle álságos retorikával próbálja elmaszatolni a háború erkölcsi felelősségét - úgy téve, hogy itt mind a két fél egyformán hibás, sőt Ukrajna még inkább -, evangéliumi keresztényként ne engedjünk az ilyesféle retorikának. Az agresszor akkor is agresszor marad, az agressziót pedig akkor is agressziónak kell neveznünk, ha az áldozat egyébként nem ártatlan. Nem keverhetjük és nem cserélhetjük fel egymással a főbűnöst és a megbüntetettet. Az arányok is nagyon fontosak: nem nevezhetjük józannak azt a retorikát, ami ugyan Putyin felelősségét rövid mondatokban megnevezi - de közben ötször annyit beszél a megtámadott fél hibáiról. Mert ezzel az aszimmetriával durván torzít és arra ösztönöz, hogy azt lássuk a főbűnösnek, akit megtámadtak. 

Keresztényként fontos feladat az ilyen hazug és arányaiban súlyosan eltévedt kommunikációt leleplezni, főként akkor, ha mindezt egy magát kereszténynek nevező vezetés képviseli. A háborút nem mi magyarok döntjük el, de a saját hozzáállásunkat, a nyugati világ felé mutatott arculatunkat, és a közbeszédben elhangzó erkölcsi hangunk tónusát mi formáljuk olyanná, amilyenné akarjuk. Ez a mi döntésünk.

Tovább