2019. december 23., hétfő

Egyetek betűt!

Tulajdonképpen egyetlen hagyománya alakult ki a blogomnak az elmúlt években, mégpedig az, hogy karácsony előtt mindig leírom az adott évben számomra leginspiratívabb és legnagyobb élményt jelentő könyvek ajánlását. Ezzel zárom az idei évem most is - bár holnap már karácsony, a most bemutatott kötetek jó részét utána is be tudjátok szerezni. Elhihetitek, érdemes.

Ebben az évben valahogy úgy jutottak el hozzám a könyvek, hogy az előző évek gyakorlatával ellentétben most nem annyira az idegen nyelvű, hanem a magyar kiadványok ragadták meg jobban a fantáziámat. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyáltalán nem volt olyan angolszász kötet, ami méltó a figyelemre - de őszintén szólva szerintem teljesen mindegy is a nyelv, a lényeg maga a könyv és az általa nyújtott hatás, a benne rejlő szubjektív világ, amit az író felépített önmagának és olvasóinak.

Azt kell mondjam, hogy a Sam Keen és Jim Fowler által jegyzett Life Maps nem is egy, hanem mindjárt két világot konstruált nekünk. Aki ismeri Fowler munkásságát, sejtheti hogy a téma most is a hitfejlődés kérdése köré szövődik. Természetesen Fowler a tőle megszokott strukturális fejlődéselméletet mutatja be a könyvben (ami hat fázisra bontva értelmezi az ember hitfejlődését egészen csecsemőkorától aggastyánkoráig), míg Keen bár ugyancsak fázisokban gondolkodik, mégis más szemszögből közelíti a kérdést. Szerinte a hitünk fejlődésének középpontjában a bizalomváltozás állhat. Sajnos nem tudom most bővebben kifejteni ezt a paradigmát - de jó szívvel ajánlom a könyvet, melyben gyakorlatilag a két tudós beszélget egymással a hitfejlődésről. Nem mai darab, de ettől még teljesen korrekt és méltó a figyelemre.

Aki kicsit is foglalkozik az Újszövetség bevezetéstudományi kérdéseivel (úgymint a szöveg keletkezése, megbízhatósága, hagyományozása), előbb-utóbb bele fog botlani az agnosztikus Bart Ehrman nevébe. Ehrman arról lett híres, hogy elfordult a keresztény hitétől, és azóta rendszeresen vitatkozik újszövetséges professzorokkal azt magyarázva, mi a probléma Jézus istenségével, az evangéliumok koherenciájával vagy éppen a szöveg továbbadásának körülményeivel. A most magyarul is megjelent A kereszténység diadala című könyve azonban nem a vitáról szól, hanem sokkal inkább egy nagyon élvezetes stílusban megírt kortörténeti háttér, egyben magyarázatkísérlet is arra, vajon miért éppen a kereszténység lett sikeres az ókorban egymás mellett élő vallások közül. Ehrman kötete rámutat egy-két olyan elemre a közismert történelmi tények tablójában, melyek talán más perspektívába helyezhetik a kereszténység sikerét egy mai olvasó számára. Például, hogy a köztudottan véres első három század nem is volt annyira véres, mint amennyire gondoljuk, vagy az üldöztetéseket megszüntető milánói ediktum gyakorlatilag nem létezett. Írtam róla én is sorozatot itt a blogban, ennek nyitó részét itt találjátok.

Az ismert amerikai evangelikál ószövetséges Tremper Longman frissen megjelent könyve nem azzal jelentett számomra élményt, hogy valamiféle eget rengető újdonságot tartalmazott volna. A Confronting Old Testament Controversies című kötet inkább attól emlékezetes darab, hogy ügyesen egy csokorba gyűjti az Ószövetséggel kapcsolatban felmerülő legfeszültebb kérdéseket, mint a teremtés és az evolúció, az exodus történetisége, az erőszakos istenkép vagy éppen a homoszexualitással kapcsolatos kérdések. Longman jó érzékkel és higgadtan nyúl ezekhez a parázs témákhoz, és elég nagy terjedelemben is fejti ki őket. Közben még itt-ott az általa bemutatottakkal szembeni evangelikál kritikákra is igyekszik válaszolni, ami további értékét jelenti a könyvnek. Ajánlom mindenkinek!

Aki rendszeresen olvassa a blogomat, tudja hogy milyen sokat siránkozok a nyilvánvaló tényen, hogy a kereszténység nem igazán képes megszólítani a mai posztmodern embert. Nos, nem hiszem hogy erre az egyébként globális problémára egyetlen könyv képes választ adni, ettől azonban még igen figyelemre méltónak találom Michael Goheen Keresztény misszió ma című kötetét. Vastag, alapos, kimerítő munka a könyv. Vannak benne tényadatok arról, hogy a világ összes kontinensén hogyan is áll a kereszténység ügye, de a könyv nem adatokat és számokat akar nyújtani, hanem egy szemléletmódot ad arról, mit jelent a misszió bibliai értelemben. Természetesen nem pusztán szövegelemzésről van szó, hanem arról is, hogyan lehet a missziót úgy végezni, hogy ne valamiféle intézményes hittérítés legyen belőle (ami ösztönösen taszítja a kívülállókat), hanem vállalható és hatékony munka. Szerintem ez az év egyik legfontosabb könyve, nagyon ajánlom minden érdeklődőnek olvasásra! A könyv egyik kisebb kérdésével magam is foglalkoztam itt a blogban.

A teológiában és a tudományokban a vitáknak nemhogy helyük van, hanem egyenesen elengedhetetlenek. Egy jó vita álláspontokat vázol fel, ütköztet, kérdéseket tisztáz - és még akkor is érdemes foglalkozni vele, ha a sajátunk alapvetően nem változik meg végül. Nos, a Zondervan kiváló sorozatából - mely különféle teológiai kérdésekben mutatja be egymással szöges ellentétben álló teológusok álláspontjait - most a Five Views on the Historical Adam című kötetet olvastam végig. A  címből nem nehéz kitalálni, hogy a könyvben az első ember, azaz Ádám történeti létezése körül forog a vita, és a teista evolúciót képviselő tudóstól a műfajértelmezésen át a legszűklátókörűbb kreacionistáig mindenféle nézet helyet kap. Bevallom őszintén, nagyon szeretem az ilyesmit, még akkor is ha a hozzászólok kreacionizmust képviselő nézeteivel nagyon nem tudok egyetérteni. Egyébként nemcsak ezt a könyvet, hanem a Zondervan teljes vitasorozatát igencsak ajánlom az angolul olvasóknak!

Az év egyik legnagyobb kihívása és egyben legkeményebb olvasmányélménye  számomra az ateista Steven Pinker irgalmatlanul vaskos munkája, Az erőszak alkonya volt. Nagyon kíváncsi voltam ugyanis arra, pontosan mivel és hogyan érvel a szerző amellett, hogy az erőszak egyre csökkenő mértéket mutat a nyugati világban - igen, annak ellenére is, hogy állandóan az ellenkezőjét erőltetik a hírekben! -, és miben látja ennek a tendenciának az okát. Nos, Pinker finoman szólva alapos munkát végzett, és a vaskos könyvből nemcsak a pontos számok válnak világossá, hanem az a tény is, hogy van fejlődés a nyugati világban, aminek egyik eredménye a mindennapi erőszak látványos visszaszorulása. A könyv kapcsán írtam itt egy bejegyzést - amiből újra kiemelném, hogy Pinker nem áll hozzá naivan a kérdéshez, és nem tűzi mellkasára a "töretlen fejlődés" kitűzőjét. Nem biztos, hogy a világ egyre békésebb lesz a jövőben, ami azonban biztos, hogy amit magunk mögött hagytunk, az számos területen javulást mutat. 

A végére egy meglepő fejleményt hagytam, ráadásul ismét egy ateista szerzőtől. Aki vett már a kezébe hívő emberként könyvet Dawkinstól, Harristól vagy Hitchenstől (ők azok, akik leginkább hangadói az új ateizmusnak nevezett mozgalomnak), biztosan kiakadt az elképesztő retorikán, a kereszténység becsmérlésén és azon a látásmódon, ami szinte minden komoly problémáért a vallást és a hitet teszi felelőssé. Nos, hogy az ateizmus nem egyenlő ezekkel az emberekkel, azt Tim Crane frissen megjelent könyve, vagyis A hit jelentése ékesen bizonyítja. Őszintén szólva igencsak meglepődtem a köteten, melyet a szerző egyébként nem keresztényeknek, hanem saját ateista társainak címzett. Crane a filozófus intellektusával csavarozza szét saját "hittársai" érveit, és határozottan bírálat alá vonja a fentebb említett új ateizmus logikáját. Nem erre számítottam, nem gondoltam volna, hogy egy meggyőződéses ateista ilyen módon és ekkora őszinteséggel képes a saját háza táján söprögetni. Miközben egyébként igyekszik megértetni az ateistákkal azt is, hogy az ő szemszögükből hogyan lehetne értelmesen viszonyulni a vallásokhoz. Ha valaki normális könyvet keres, melyben egy normális ember normális módon fejti ki a véleményét - noha azt keresztényként persze nem osztjuk -, akkor ez a könyv szerintem jó csemege lesz számára!

Ezzel a bejegyzéssel most elbúcsúzom a blog olvasóitól erre az évre. Mindenkinek boldog karácsonyt és új esztendőt kívánok, és köszönöm, hogy ebben az évben is olvastatok! A blog legközelebb januárban fog frissülni!

2019. december 20., péntek

A karácsonyi Jézus-automata

Jön a karácsony, mindjárt itt van, az emberek pedig kicsit jobban elkezdik szeretni egymást. Milyen szép is ez! Ilyenkor sokan vallásosabbak is a megszokottnál, mondhatni érzékenyíthetők az istentémára. Elmennek éjféli misére, beszédülnek egy templomba, meghallgatnak néhány gospel slágert, és egészen úgy tesznek, mintha. Mert a karácsony sokaknak automatikusan magával hozza Jézust. Akkor Ő is belekerül az év végi sodrásba, legalábbis gyámoltalan betlehemi kivitelében, igazi cukiságként, imádnivaló kisbabaként.

Ma a kereszténység nagyjából egy kulturális-nemzeti program Magyarországon. Természetesen vannak azért sokan olyanok is, akik számára jóval több ennél. De még utóbbiak is hajlamosak úgy gondolni Jézusra, hogy Ő valamiképpen automatikusan együtt jár a vallási ünnepekkel. Kutya kötelessége ez neki, hozzátartozik Jézus munkaköri leírásához, hiszen ha karácsony van, akkor Jézusnak is jönnie kell,  nem is tehet másként, mert ez illik egy keresztény nemzet tradíciójához. Aranyos gyerekek öltöznek be háromkirályoknak, kartonpapírból ragyog a betlehemi csillag, szólnak a szívmelengető dalocskák és versek. Vallásosak vagyunk.

Jézust viszont ez láthatóan nem érdekli vagy hatja meg túlságosan. Nem azért, mert bunkó volna. Hanem azért, mert sehol és semmiben nem vesz részt automatikusan. Nincs olyan, hogy jön a Szenteste, tehát árukapcsolásként megkapjuk Jézust és a Nagy Szeretetcsomagot, a pulyka és a desszert mellé. Nem kapunk semmit automatikusan Jézusból. Jézusnak önmagától értetődően semmi köze nincs a Szentestéhez. Különösen ahhoz a posztmodern verzióhoz nem, ami egy össznemzeti bevásárlóhadjárat köré épül. Gondoljunk bármit a bibliai történetről, azért az felületes olvasás után is mindenkinek szemet szúrhat, hogy Jézus és szülei számára a születéstörténet nem éppen az ajándékozásról és a nagy zabálásról szólt. Sokkal inkább olvasunk ott mellőzöttségről, kitaszítottságról, egy elmebeteg uralkodó féltékenységéről, ártatlan gyermekek lemészárlásáról és külföldre menekülésről. Ma ezt egy raklap bejglivel és finom borokkal, új mobiltelóval és lapostévével ünnepeljük. Miért kellene, hogy ehhez köze legyen Jézusnak?

De nem is a magyar piac és gazdaság néhány hetes meglódítása itt a fő probléma, hanem az automatizmus hazugsága. Olyan hazugság ez, aminek tömegével dőlnek be a magukat vallásosként aposztrofáló emberek. Ez az, amit fentebb már említettem: hogy Jézus magától értetődően eljön hozzánk karácsonykor. Szeretjük az automatikusan lehívható Istent, mert pont olyan, amilyenre szükségünk van. Megmelengeti a szívünket. Kiszámítható, irányítható, a kezünkben tartható.

Szerintem viszont az istenautomata egy vírus, ami gyilkolja a kereszténységet.

Attól a ponttól kezdve, hogy Jézus vagy Isten mintegy rákényszerül a mi fogalmaink szerint valamire, megszűnik önmaga lenni. Többek között ez a fő baj a sokat emlegetett bővölködés teológiával is: nem engedi meg Istennek, hogy Isten maradjon, hanem alárendeli az automatizmusnak. Ha sokat dobok a perselybe, akkor nincs választási lehetőség, Istennek meg kell áldania engem. A nagy adakozás nagy gazdagságot hoz a fejemre. Ha sokat imádkozok, akkor Isten elkerülhetetlenül sürögni-forogni fog körülöttem, meggyógyít minden betegségemből, elmozdítja az ellenségeimet, és összehoz azzal a jóképű gitáros sráccal a dicsőítő csoportból.

Az istenautomata egy saját képünkre kifaragott aranyborjú, amit egyházi zene kíséretében szoktunk körbetáncolni.

Tartok tőle, hogy a karácsonyi ünnepkör vallási dimenziója sem Jézus Krisztus karakterét, hanem a rá épített istenautomatát hozza közelebb az emberekhez. Úgy látom, a jézuskázás, a vallási érzelmek felerősödése, az egyszeri templomlátogatás sokaknál egyfajta automatikus reakció az automatikusan elvárt Jézusra. Klassz dolog ajándékot venni másnak, nincs vele probléma, csak közben ne akarjuk azt hinni, hogy mindez valóban Jézusról szól, aki automatikusan részt vesz ebben, mert a naptárban egy vallási ünnep következik. Nem fog ekkorát hibázni.

2019. december 16., hétfő

Ateistakritika - egy ateistától

Ha egy keresztény bírál egy ateistát, vagy egy ateista egy keresztényt - az ember szemöldöke már meg se rezdül. Az igazi érdekességet és talán a nagyobb hitelességet is szerintem az jelentheti, amikor valaki a saját portája előtt sepreget. Mintha egy kicsikét éppen ez történt volna a CEU ateista filozófiaprofesszorának frissen megjelent könyvében.

Legyünk azért őszinték, Tim Crane könyve alapvetően nem az ateizmus kritikájáról szól. Crane (ld. képen) írói szándékai egészen mások voltak, s egyébként ezek a szándékok is igen figyelemre méltók. Véleménye szerint a vallás egy kísérlet arra, hogy az ember értelmet találjon a világban. Crane könyve pedig egy kísérlet arra, hogy az ateisták értelmet találjanak a vallásban. Furcsa egy helyzet, de mindenképpen érdekes, amikor egy meggyőződéses ateista filozófus próbálja megmagyarázni ugyancsak meggyőződéses ateista társainak, mi értelme van például a kereszténységnek. Az ember nem minden nap találkozik ilyesmivel, keresztényként olvasni pedig egy ilyen kötet sorait, mindenképpen különös élményt jelent. Mintha csak kívülről, hallgatag megfigyelőként szemlélnénk egy hozzánk képest gyökeresen más társaság eszmecseréjét.

Miközben Crane a maga sajátos szemléletmódján keresztül bemutatja hogyan működik a vallásos meggyőződés, milyen faktorok motiválják, és miért utasítanak el a mélyen hívő emberek minden olyan kritikát, amely a vallásuk megdöntésére törekszik, menet közben többször is üzenni próbál militáns hangvételű ateista társainak arról, miben téved Dawkins, Hitchens vagy éppen Harris, és miért problémás sokszor az ateisták viselkedése a vallásos hittel szemben.

Vagyis: sepreget egy kicsit a saját háza táján, amivel őszintén szóval ateista fronton én még sosem találkoztam.

Nagyon helyes Crane kijelentése, miszerint ha egy ateista nem érti meg a vallást, akkor önmagát sem érti meg. Merthogy tetszik vagy sem, az emberi civilizáció és történelem teljes szövetét vastagon áthatják a vallások - márpedig nem lehetünk saját magunkkal teljesen tisztában, ha a vallási szövetdarabokat torzan látjuk a teljes képben. A szerző szerint a megértés persze nem jelent elfogadást és feltétlenül még tiszteletet sem, ezzel azonban én vitatkoznék. Szerintem ha az ember a megértést igazi mélységében szeretné átélni, muszáj valamennyire a másik ember nézőpontját felvennie és azonosulnia vele. Ezt pedig én nehezen tudom elképzelni valamiféle tiszteletet és empátia nélkül. És ahol tisztelet és empátia van, ott nincs militáns hangvétel - ami valószínűleg megfordítva éppen így igaz.

Crane ugyancsak éleslátóan mutat rá az ateizmusnak arra a válaszkísérletére, amely az élet értelmével kapcsolatos kérdésre vonatkozik. Hívő emberek gyakran lobogtatják azt a meggyőződésüket, hogy a hitük miatt érzik úgy, van értelme az életnek. Ez természetesen igaz is: a hit tényleg nyújtja ezt az élményt. Az ateista válasz erre rendszerint az, hogy ehhez nincs szükség hitre, hiszen minden ember saját maga adhat értelmet az életének, ahogyan akar, csak meg kell keresse azokat a dolgokat, melyekért érdemes élnie. Van, aki a munkájában, van aki a hobbijában, a sportban, művészetekben, tudományban éli ki magát. Crane viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy teljesen mást jelent értelmet találni az életben, mint értelmet kölcsönözni az életnek, vagyis a létezés egészének. Ahogy Karen Armstrong írja, a vallás "mindent fel akar ruházni végső értelemmel." Vitatéma lehet, hogy az életnek van-e értelme, de mégis, teljesen más léptékű felelet, amikor az ember keresgél valamit, amivel eltöltheti saját szájíze szerint kellemesen a neki adatott néhány évtizedet, mint amikor az egész sorsát úgy kell leélnie, hogy tudatában van a transzcendesnek.

Nem kívánok most a könyv további részeiből csemegézni, pusztán egy-egy bonbont akartam feldobni az olvasó számára. Mondani sem kell, mivel ez egy ateista szerző műve, a vallást kritikával is illeti - ez teljesen természetes. Mégis, egyszerűen jól esett olyasvalamit kézbe venni és olvasni (és még tulajdonképpen nem is értem a könyv végére), amelynek szerzője elég bátor ahhoz, hogy számoljon saját világnézete gyengeségeivel is, és nemcsak a megszokott mantrákat hangoztatja a hit ostobaságáról és a hívők butaságáról. A militáns ateizmus nem attól militáns, hogy terrorcselekményeket követ el (ezt a kifejezést ugye leginkább a fizikai agresszió értelmében szoktuk használni), hanem attól a mindent átható indulattól, ami egyrészt verbálisan nekiront a más állásponton lévőkre, és ezzel párhuzamosan teljesen érzéketlen az önkritika lehetőségére. Nos, felüdítő volt látni - és hívőknek is jó tudni róla -, hogy azért az ateizmus nem feltétlen kezdődik és ér véget egyféle stílusnál, amit például Dawkins vagy Krauss képviselnek. Épp úgy nem, ahogyan a fundamentalista kereszténység sem összemosható a vallás egészével.

2019. december 12., csütörtök

A viszketéstől a vakaródzásig - működik az új homiletika?

Valljuk be őszintén, hogy a legtöbb prédikációt gyorsan elfelejtjük. Túl sok szó ömlik ránk ahhoz, hogy megjegyezzük a hallottakat, és kevés is a maradandó gondolat. Márpedig az egyház nyilván nem mondhat le arról, hogy prédikáljon, így marad az a lehetőség, hogy mindig keresni kell a módját az igehirdetés megújításának. Ennek egyik komplex kísérlete az "új homiletika" - de mennyiben új ez, és mennyire bizonyul tartósnak?

A kérdés azért jutott eszembe, mert éppen egy remek és vadonatúj könyv került elém az "új homiletikáról", melyből most kiszemezgetek egy érdekes módszertani megközelítést illusztrációként.  Előtte azonban álljon itt egy lehetetlen próbálkozás! Azért mondom ezt, mert tényleg nem lehet az egész "új homiletikát" néhány tőmondatban megfogalmazni - ehhez túlságosan sokoldalú és összetett. Mégis, nagyon röviden arról van szó, hogy az "új homiletika" szerint a prédikáció nem valami, amit a gyülekezetben ücsörgők egyszerűen meghallgatnak, hanem inkább olyasmi, ami mintegy megtörténik velük. Bevonja őket, egy narratív keretet teremt körülöttük és eléggé megüti az ingerküszöbüket ahhoz, hogy érdekeltek legyenek az átélésében. Mármint ha jó.

Nos, ehhez a szemléletmódhoz tökéletesen illik a metodista Eugene Lowry (ld. képen) paradigmája. Lowry alapból érdekes figurának tűnik, mert nemcsak lelkész és szuggesztív erejű előadó, de állítólag még jazz-zongorista is. Ami nekünk most izgalmas, hogy megalkotott egy módszertant, melynek kiindulópontja természetesen az, hogy az igehirdetés egy történet, cselekményszövés, eseménysor, az igehirdető pedig bizonyos értelemben művész, és nem egy öltönyös ember, aki nagyokat mond. Ahogy ő fogalmaz:
"Jól tennék, ha nem mérnöknek vagy építésznek tartanánk magunkat, hanem a prédikációt úgy fognánk fel, mint művészetet, magunkra pedig úgy tekintenénk, mint művészekre. Lehetünk persze amatőrök vagy gyöngécske művészek, de művészek vagyunk."
Szerinte tehát egy prédikáció nem más, mint egy megtervezett drámai cselekmény (plot), mely egy ellentmondásból indul ki. Lowry egész koncepcióját a teológusok egyébként a "Lowry-hurok" néven emlegetik, melynek a sematikus vázlata így néz ki:
A Lowry-hurok

Nem fogok belefeledkezni a fenti ábra mély magyarázatába, csak átszaladok rajta. Az (1) pont ("Hoppá") gyakorlatilag az egyensúly felborításáról szól. Lowry úgy véli, a jó igehirdető képes kibillenteni a hallgatókat az egyensúlyukból - és éppen ezzel veszi rá őket arra, hogy érdekeltek legyenek odafigyelni. Ezt ő egyébként nagyon szellemesen "viszketésnek" nevezi, és hát lássuk be őszintén, ha valamink viszket, az eléggé bosszant bennünket ahhoz, hogy keressük a vakaródzás módját... A (2) lépésben a jó prédikáció sztorijának íve elkezdi analizálni pontosan mi okozza a feszültséget, azaz az egyensúlyvesztést, vagyis a "viszketést". Lowry szerint ez kritikus pont a prédikátor szemszögéből, mert ha a diagnózist nem elég jól állítja fel, minden további lépés komolytalanná válik. A (3) lépcsőfok "Aha" élménye még nem a gyógyírt mondja el a viszketésre, hanem csak felvillantja azt az opciót, hogy létezik megoldás. Ha jól értem a koncepciót, azért is fontos elhalasztani a megoldás bejelentését, hogy fennmaradjon végig az a fajta feszültség, ami lelki értelemben ébren tartja a hallgatóságot. Emiatt fordul át az egész igehirdetés íve lejtmenetből felfelé. A hurok (4)-es elemét a csodálatot kifejező "Hűha" szócska szimbolizálja: mint amikor végre kifejtésre kerül a válasz a maga teljességében - ami természetesen az evangélium. Végül az (5) szakaszban annak az új minőségnek a felvázolása zajlik, hogy amennyiben az előzőekben bemutatott megoldást a hallgató alkalmazza és perspektívába helyezi a saját életében, az milyen várható eredményekhez fog vezetni.

Röviden ennyi tehát a Lowry-hurok, és ez tényleg csak egy nagyon rövid összefoglaló volt - a részleteket a fentebb belinkelt könyvben érdemes alaposabban áttanulmányozni. Miben más ez a prédikációstruktúra azokhoz képest, amivel egy átlagos templombajáró szembesülhet? Az egyik kétségtelenül az, hogy a hagyományos homiletikai megoldások szerint tipikusan úgy szoktak felépíteni egy igehirdetést, hogy már az elején "lelövik a poént": vagyis a prédikátor elmondja miről fog beszélni és hova szeretne eljutni a végére. Vagyis nem a "viszketéstől" jut el a "vakarásig", hanem szinte már azelőtt vakar, hogy valami viszketni kezdene. Lowry szerint ez a technika minden prédikáció halála. Ahogy kissé gúnyosan megjegyzi: "mondd meg nekik, hogy mit fogsz nekik elmondani, mondd el, majd mondd el, hogy mit mondtál nekik. Semmi nem lehet ennél fatálisabb a prédikációra nézve!"

Bevallom őszintén, nekem sok szempontból tetszik ez az egész. Tetszik, hogy Lowry dolgozik egy élvezhetőbb és a mai ember számára befogadhatóbb stílus megalkotásán. Szerintem igaza van abban, hogy a jó prédikáció az egyensúly felborításával indul, különben már az elején elveszíti az ember a hallgatóit. És nagyon viccesnek, frappánsnak, lényegre törőnek érzem a hasonlatot, miszerint a prédikáció tulajdonképpen út a viszketéstől a vakaródzásig. Mégis, az egész "új homiletika" életképességét nem az én érzelmeim, hanem a gyakorlati eredmények hivatottak eldönteni. És én nem látom, hogy ez az egész próbálkozás - minden erénye mellett - mély gyökereket eresztett volna a kereszténységben, legalábbis Magyarországon nem. (Lehet, hogy nekem is ki kellene próbálnom, hogy egyszer így prédikáljak?) Bírálják is elég sokan - no persze, mit nem? Thomas Long például azt mondja, Lowry megjelenése az amerikai prédikáció világában nem véletlen, ilyesmi időről-időre megtörténik arrafelé. A "sztorimesélős" prédikálós stílus szerinte úgy működik, mint egy üstökös, azaz látványos amikor jön és megy. Amikor az embereknek elegük lesz a didaktikus-dogmatikus, száraz prédikációkból, akkor időlegesen ráharapnak ezekre az új próbálkozásokra, de aztán minden visszatér a régi kerékvágásba. Hajlok arra, hogy egyetértsek ezzel a véleménnyel. Én azt látom, hogy a világiakat úgy általában nem érdeklik a prédikációk, az egyházban lévők pedig túlságosan régen úgy szocializálódtak, hogy van egy rögzült és csaknem rendíthetetlen képük arról, hogyan kell egy igehirdetésnek kinézni. És idegenkednek bármitől, amit ezt a képet megbolygatja. Talán kicsit lehet rajta mozdítani, de akkorát valószínűleg nem, hogy abból valami egészen új és tartós homiletika legyen. Lehet és kell egyáltalán tenni valamit egy fordulat érdekében?

2019. december 8., vasárnap

Kálvin pasztorálpszichológiája és a mai aránytévesztés

A dogmatika fontosságáról szóló bejegyzésemben megemlítettem, hogy manapság egy erősödő trend jellemzi a kereszténységet: egyszerűen szólva azt látom, hogy a pszichológiai-lélektani és lelkigondozási kérdések jelentősége meredeken növekszik, míg a teológiai-dogmatikai és szentírástudományi területek ezzel párhuzamosan tért veszítenek a keresztények körében. De hogy kerül ide Kálvin János?

Régen folytonos háborúban álltak egymással, ma már mindkét terület megtalálta magának a másikat: a pszichológia és a teológia viszonyáról beszélek. Míg a pszichológia - a korábbi, főleg freudiánus - ellenérzéseit legyűrve megtalálta az értéket a vallásokban, addig a kereszténység felfedezte, hogy a pszichológia emberismerete hasznos elemeket is tartalmaz. Sőt, a pszichológia nemhogy közelebb került a kereszténységhez, hanem a kettőnek már egyfajta "szerelemgyereke" is létezik pasztorálpszichológia néven. Ám fontos tisztázni valamit, mert ahogy látom, ezt sokan félreértik. Amikor pasztorálpszichológiáról beszélünk, akkor valójában egy teológiai területről beszélünk, és nem egy pszichológiai diszciplínáról! A valóságban nincs olyan szakma, hogy "pasztorálpszichológus", és nem létezik pasztorálpszichológiai szakirány sem. A professzionális pszichológiával foglalkozók jogosan tiltakoznak, amikor ilyesmit hallanak. Valójában keresztény lelkigondozók vannak, akik a pszichológia eszköztárát és ismeretanyagát felhasználják a lelkigondozásban. Magyarán szólva, a lelkigondozást lehet pasztorálpszichológiai alapon is művelni.

Azért ragoztam ezt a gondolatot ilyen hosszan, hogy már az elején nyilvánvaló legyen: amikor  a pasztorálpszichológia nagy népszerűségnövekedéséről beszélünk, akkor nem úgy kell azt szemlélnünk, hogy az "a teológia rovására" történik, hiszen tulajdonképpen ez is teológia. Vagyishogy, az kellene legyen.

És itt van az igazi probléma. 

Ugyanis egyértelműen azt tapasztalatom, hogy aki sokat foglalkozik pasztorálpszichológiával, az arányokat tekintve sokkal inkább merül el a pszichológiában, mint a teológiában. Százszor inkább kíváncsi arra, hogy a modern lélektannak milyen az antropológiája, mintsem milyen képet nyújt a dogmatikai antropológia az emberről. Egyszerűen fogalmazva tehát, a pszichológiai és a teológia szerelemgyerekében inkább a pszichológia génjei dominálnak. Sokkal nagyobb lendülettel fordul a mai pszichológiai eredmények után, mintsem a teológiai fejleményekhez. Mindez ahhoz vezet, hogy a pasztorálpszichológia nem egy érdekes és kiegyensúlyozott ötvözete lesz a két területnek, hanem pusztán egy "megkeresztelt" pszichológia, szakrális nyelvezetbe öntött formában.

Félre ne értsen senki, én egyébként nagyon is érdeklődően fordulok a pasztorálpszichológia felé. Remek tanárokat, teológusokat, embereket ismerek erről a területről, a doktori kutatásaim is egy pasztorálpszichológiai témáról szólnak, és adott esetben szívesen használom az itt megszerzett ismereteimet a gyakorlatban. Semmiféle motivációm nincs tehát, hogy bántsam a pasztorálpszichológiát. Nem vágyakozom arra, hogy valamiféle csúnya leleplezésre vetemedjek vagy ráhúzzam erre a területre a vizes lepedőt. Ám érzékelek egy aránytévesztést a teológiai oldal kárára, amelynek gyökerét szerintem egyértelműen az egyház határain túl kell keresnünk. A mai világban ugyanis - véleményem szerint - az egészségesnél nagyobb mértékben dominál a pszichológia. Bár Magyarországon még erősen tartja magát a tévképzet, miszerint pszichológusra "csak a hülyéknek" van szükségük, mégis igen népszerűek az ilyen témájú könyvek, előadások, képzések. Értem is, meg nem is ezt a hatalmas éhséget, hogy az ember keresi önmagát, szeretné jobban megérteni a saját működését, a saját valóságát. Foglaljuk össze úgy, hogy a pszichológia iránti óriási étvágy mögött komplex emberi szükségletek állnak. Minden jogossága mellett azonban a pszichológia népszerűségének hatása nemcsak egyszerűen begyűrűzött a keresztény lelkigondozásba, hanem most már irányító szerepet is ellát egy alapvetően teológiai diszciplínán belül. Nos, nekem ezzel vannak problémáim.

Bevallom, az egész kérdés többek között Kálvint olvasva jutott eszembe. Tisztelem a munkásságát, de a helyzet az, hogy soha nem voltam Kálvin nagy rajongója. Az Institúció nyitányát azonban éppen a fenti probléma miatt most igencsak aktuálisnak érzem. Kálvin ugyanis azzal kezdi monumentális munkáját, hogy kijelenti, az igazán bölcs (hívő) ember kétféle tudással rendelkezik: ismeri Istent és ismeri önmagát. Ám azt egyáltalán nem könnyű eldönteni, a két ismeretforma közül melyiké az elsőbbség. Ha önmagunkat igazán megismerjük, akkor látni fogjuk saját lényünkben és életünkben Isten nyomait - és főként azt is, hogy gyarlóságunk miatt rá vagyunk utalva Isten segítségére. Ám Kálvin utána ezt is írja:
"Viszont az ember soha sem képes eljutni a tiszta önismeretre, ha előbb nem tekint fel Isten arcára, és nem onnan ereszkedik alá önmaga vizsgálatára."
Kálvin szerint tehát a sorrendet el lehet dönteni, és ez a sorrend egy keresztény számára egyértelműen az lehet, hogy előbb Isten ismeretére törekszik, aztán ennek az ismeretnek a fényében szemléli önmagát. Végtelenül lecsupaszítva, ez Kálvin "pasztorálpszichológiai" kiindulópontja. Mindebből az látszik, hogy legalábbis a kálvini paradigmában a hangsúlyeltolódás a két terület között inkább az istenismeret, mintsem az emberismeret javára történik. Mai nyelven fogalmazva a pasztorálpszichológiában nem a pszichológiának, hanem a teológiának kellene inkább a karmesteri pálcát kézben tartania. Ez a sorrendiség az, ami szerintem mára teljesen a visszájára fordult. De kövessük akkor inkább a kálvini modellt?

2019. december 4., szerda

#GrudemToo

Wayne Grudem nevét valószínűleg csak kevesen ismerik Magyarországon. Grudem egy igen népszerű kálvinista teológus az Egyesült Államokban, aki főként dogmatikai munkáiról közismert, de most valami egészen más miatt került porondra: korábbi véleményét megváltoztatva enyhített a válással kapcsolatos nézetein. Sokan fellélegeztek azok közül, akik Grudem tanításainak komoly súlyt adnak.
Wayne Grudem

Az ilyesmi nem fordul elő minden pillanatban. Aki ismer dogmatikus gondolkodású embereket, az sejtheti, hogy az ő köreikben az átlagosnál is kevésbé jellemzőek a "meggondoltam magam" kezdetű mondatok. Így aztán amikor mégis megtörténik egy paradigmaváltás, nem meglepő módon sokan felfigyelnek rá.

Wayne Grudem azzal a szándékkal állt ki az Evangelical Theological Society éves ülésére, hogy világossá tegye: a megszokott kettő helyett most már három indokot is elfogadhatónak tart, amikor keresztényként az ember a házassága felbontása mellett dönt. Tudvalevő, hogy a klasszikus evangelikál felfogás szerint  mindössze két elfogadható ok létezik a válásra. Az egyik a házasságtörés esete, amit valószínűleg nem kell hosszasan magyarázni, a másik pedig amikor a nem hívő férj vagy feleség kezdeményezi a válást. Minden más esetben az alapvető erkölcsi direktíva úgy szól, hogy hívő embernek tilos elválnia, és a legborzasztóbb körülmények között is ki kell tartania a házassága mellett. Persze a kitartás nem tétlenséget jelent, hanem nagyon is aktív alternatívák keresését, melyek között a különköltözés is egyfajta megoldásként szerepel. A lényeg azonban az, hogy a házasság az előbb említett két indoktól eltekintve szent és sérthetetlen, felbonthatatlan és élethosszig tartó kell legyen.

Grudem azonban most azt mondja, létezik egy harmadik ok is, ami jogosan vezethet váláshoz, mégpedig a zaklatás - a kifejezés erőszakos és szexuális tartalmára vonatkozóan. Nem hívő emberek számára talán meglepő lehet, hogy mi ebben az újdonság, hiszen mi sem természetesebb, minthogy egy bántalmazott és végletekig megalázott feleség elhagyja a férjét. Kívülállóként semmi csoda nincs Grudem döntésében - inkább az lehet a csoda, hogy eddig miért gondolta másként. A helyzet azonban az, hogy a sztenderd tanítás szerint a legmegfelelőbb keresztény reakció az abúzusra csakis a kitartás és elviselés lehet - de semmiképpen sem a házasság megszakítása. Grudem azonban úgy látja, az erőszakosság mégiscsak elfogadható indok a váláshoz. Mi vezette el ehhez a véleményváltoztatáshoz? Egyszerűen szólva a valóság: feleségével együtt megismerkedtek olyan szívszorító példákkal, melyekben  - valószínűleg feleségeknek - évtizedek óta tartó, súlyos, szexuális megaláztatásokat vagy fizikai bántalmazást kellett elviselniük. Ezek a személyek persze nem igazán szóltak vagy panaszkodtak helyzetükről, mert úgy vélekedtek, hogy a bántalmazások ellenére is keresztény kötelességük fenntartani a házasságukat.

Grudem döntését, miszerint ettől a ponttól a bántalmazás is válóoknak számít, a fentebb említett Evangelical Theological Society elsöprő lelkesedéssel fogadta - ami nekem azt mutatja, hogy a helyzet már nagyon megérett egy ilyen bejelentésre és egyáltalán nem érte hidegzuhanyként őket.

Miközben az eset kérdéseket vet fel, szerintem számos tanulságot is hordoz. Mit is látunk itt tulajdonképpen? Talán a mostanság népszerű #metoo kampány utolért egy népszerű dogmatikus teológust? Nem mondom, hogy ez ki van zárva, de többről van itt szó. Olyasmiről, ami ellen sok keresztény kézzel-lábbal harcol, ám mégis újra és újra megtörténik. Azaz, van egy bizonyos kérdés - ez itt most a válás dilemmája -, amiről van az egyháznak egy bizonyos véleménye. Természetesen nem létezik olyan, hogy egyetlen ember legyen "az egyház hangja", ahogy Wayne Grudem sem az. Ehhez az egyház egy túlságosan komplex valóság. Mégis, bár nincs egyetlen központi véleményforrás (a pápa sem számít annak), mindannyian képesek vagyunk körvonalazni, hogy a kereszténység egy adott kérdésben mit gondol. Nevezzük ezt egyfajta szellemi konszenzusnak, amiben a hívők többsége megegyezik. A tapasztalat azt mutatja, hogy a kereszténység a körülötte lévő társadalmi valóság hatására képes ezen a konszenzuson változtatni. Így változott meg évszázadok alatt az egyház viszonya a tudományos fejleményekhez, vagy éppen a kultúra bizonyos kérdéseihez, és most azt látjuk, hogy akár a válást is képesek mértékadó tanítók más fényben látni. Grudem persze azt mondja - és ebben minden bizonnyal igaza is van -, hogy a Biblia bizonyos részeit kezdte új szemszögből értelmezni. De vegyük észre, hogy erre az új szemszögre azért volt szüksége, mert a tapasztalati tények rákényszerítették: olyan brutális házassági kapcsolatokban élő embereket ismert meg, akik szenvednek a párjuk terrorja és elnyomása miatt.

Ennek szerintem van kihívó üzenete ateisták és hívők számára egyaránt. A nem hívők talán meglátják Grudem példájából, hogy az egyház mégsem az a monolit gránittömb és változásképtelen szervezet, ahogyan sokan szeretik lefesteni. Ez szimplán nem igaz, amit nemcsak ez a kiragadott példa, hanem az egyháztörténet is bizonyít. Az egyház miközben ragaszkodott az elveihez, eddigi pályája során rengeteget változott is. A keresztények számára viszont dilemma marad, vajon ha változtatunk bizonyos kérdésekben az álláspontunkon, akkor ezt a véleményformálódást a hitünkön keresztül katalizáljuk, vagy a világi trendek befolyása alakítja ki a friss pozícióinkat? Egyszerűbben fogalmazva, azért változtatunk, mert erre sürgető belső kényszert érzünk, vagy mert ezt várja tőlünk a világ? A válasz valószínűleg az, hogy mindkét eset fennáll és a közhiedelemmel ellentétben az sem feltétlenül ördögtől való, ha utóbbi miatt döntünk a változtatás mellett. Mintha kicsit ezt látnám most Wayne Grudem példájából.