Az előző bejegyzést követően egy izgalmas diskurzus bontakozott ki egy klasszikusnak nevezhető teológiai kérdés, vagyis a bűn témája és kérdései körül. A magam részéről úgy vélem, az ember természetében romlott és ennek nincs meghatározható kezdőpontja, ezért a romlottság sajnos a gyermekeket is érinti. Tudom, hogy ez rendkívül barátságtalanul és szörnyűségesen hangzik, ezért az eszmefuttatást itt szeretném elkezdeni.
Kétség nélkül ki merem jelenteni: a Biblia egészének hangvétele pozitív a gyermekeket illetően. "Az anyaméh gyümölcse jutalom", "gyermekeid olyanok asztalod körül, mint az olajfacsemeték", "engedjétek hozzám a kicsiket" - ilyesmiket olvasok, aztán eszembe jut a nyálasnak és közhelyesnek tűnő gondolat, hogy Jézus szereti a gyerekeket. Frázissá vált, de attól még igaz. A gyermekek példaképek őszinte hitükben, de leginkább abban, hogy saját rászorultságuk tudatában élnek: azaz tudják, hogy szükségük van a náluk nagyobbak (vagyis a felnőttek) segítségére - ahogy nekünk is tudnunk kellene, hogy szükségünk van egy nálunk nagyobb (vagyis Isten) támogatására, hogy igazi életet élhessünk.
Egyszóval és röviden, amikor a gyerekek előkerülnek, a Biblia áldásként fordul a jelenlétük felé, és hiányukat egy családban fájónak, borzasztónak, szinte csapásnak nevezi. Nyilván ebben az is benne van, hogy a létszámában kicsinyke zsidó nép alapvető és jól felfogott érdekei miatt is megbecsülte az utódokat, akik a zsidóság puszta fennmaradásának biztosítékát jelentették. Ám feltűnő, hogy bármennyire is szereti és igenli őket a Biblia, azt sehol sem említi még egy félmondat erejéig sem, hogy a gyerekek bűntelenek lennének. Természetesen lehet erre azt mondani, hogy ez azért van így, mert trivialitás a bibliai szerzők szerint, hogy a gyerekek bűntelenek - egyértelmű igazság, amit nem szükséges külön hangsúlyozni. Nos, nagyon valószínű, hogy nem erről van szó.
A Biblia a bűnről egy rendkívül sokoldalú és komplex képet nyújt. Ezt a képet talán úgy lehet a legjobban összefoglalni, hogy a bűn olyan szellemi valóság, ami létezésünk egészét megrontotta. Nagyon fontos szerintem megérteni, hogy nem csupán az embert érinti a bűn: romboló hatása valamiként a teremtett univerzumra is kiterjed - ezért írja Pál, hogy Isten végül az "egész világot" helyreállítja - és nem pusztán az embert.
A bűn azonban elsősorban mégis az emberre vonatkozóan értelmezhető. A kérdés itt persze az, hogyan lássuk saját életkörünket alapul véve a bűn jelenlétét? Ha az átlagember bűnértelmezéséből indulunk ki, akkor bűnnek az számít, amit a jogrendszerünk így azonosít - gondolok itt a polgári vagy büntetőjog passzusaira. Ilyen értelemben bűn a lopás, a nemi erőszak, a gyilkosság és így tovább, azaz minden olyan cselekmény, amiről a törvénykezésünk rendelkezik. No persze mindenki tudja - akár keresztény, akár nem - hogy a bűn ennél "mélyebben" fekvő valóság. A legtöbben nemcsak büntetőjogi értelemben interpretáljuk a bűnt, hanem erkölcsi értelemben is. Ennek fényében olyan dolgokat is sokan bűnnek nevezünk, melyek nem feltétlenül vonnak büntetőjogi következményeket maguk után. Például átlagos erkölcsi képességek birtokában is bűn a házastársi hűtlenség, vagy bűn az is, ha valaki megtévesztő szándékkal hazudik egy adott dologról másnak.
Természetesen a Biblia ezeket a dolgokat ugyancsak bűnnek nevezi, több helyen kiexponál konkrét bűnöket, kiemelve ezeket a végeláthatatlan sorból. Azonban a bibliai szemlélet nem áll meg sem a jog, sem a bűn, mint erkölcsi tett szintjén, melyek bármennyire is alapvetőek, mégis csupán a felszínhez tartoznak. A szöveg teológiai fejtegetései sokkal mélyebb rétegekig hatolnak.
Először is talán érdemes annál a "megállónál" kicsit elidőzni, hogy Jézus szerint a bűn valahol az ember gondolatvilágánál kezdődhet, a kognitív részünkben, és már az indulatok és szándékok szintjén is leleplezhető, valamint bűnnek nevezhető. Locus classicusa ennek a teológiai felvetésnek a Hegyi Beszédben, amikor Krisztus "szigorítja" a törvényt: ha valaki már csak kívánsággal tekint egy asszonyra - de még nem tesz semmit - az már házasságtörést követett el. Szerintem ez az első és második olvasatra is brutálisan rigorózusnak tűnő krisztusi kijelentés több dolog miatt is fontos. Egyrészt természetesen azért, mert világosan rámutat arra, hogy a bűn bennünk van, nem egy kívülről hozzánk "megérkező" dolog, amire valami külső erő rákényszerít bennünket. Nem pusztán a rossz társadalmi körülmények, esetleg a kedvezőtlen neveltetésünk nevezhető meg a fő okának, hanem "odabentről", egyenesen a szívünkből indul ki. Másrészt a bűn ennek értelmében a gyökérpontjánál nem tűnik cselekedetnek, sokkal inkább tűnik valamiféle szándéknak, ami megelőzi a tetteinket. Rosszat, vagyis bűnös dolgot azért cselekszünk, mert előtte már rosszra, vagyis bűnös dologra hajlott a gondolatvilágunk. Előbb megszületik a szándék, a tett csak követi azt. A bűnös cselekedet a bűnös szándék alaki formája, de nem a lényege.
Ha az ember végiggondolja ezt, így is marad benne hiányérzet. Mert ha a bűn igazából nem cselekedet, hanem indulat-szándék, honnan származik ez az indulat? Mikor "kerül belénk"? Nos, ez az a nagy kérdés, amire érzésem szerint a Szentírás leginkább Pál teológiájával felel, de azért máshol is utal rá, és ez visz el minket a bűn legmélyebb értelmezéséhez. Állítom, ha valaki nem képes felfogni, mennyire mélyen sajátja az emberi létezésnek a bűn, semmit nem fog igazán megérteni a megváltás tanításából sem.
Az eredendő bűn legegyszerűbb megközelítésben az az állapot, amibe minden ember megszületik. Nagyon tetszett, amit kedves olvasóm, Attila írt az előző bejegyzés alatti egyik kommentjében, hogy ez egy ontikus jellegzetesség, vagyis emberi létezésünk része. Persze a klasszikus nyugati teológia (amely nagyjából Augustinusra épít) úgy tanítja Pálra hivatkozva, hogy "Ádámtól örököltük" a bűnre való hajlamunkat. Itt az öröklést nem szó szerint kell érteni, hiszen a bűn spirituális állapot és nem genetikai-fizikai, amit szexuális úton tovább lehetne adni. Amikor a teológia az öröklés szót használja, ezzel azt kívánja kifejezni, hogy a bűnt nem mimetikusan, azaz nem utánzás módjára tanuljuk el az elődeinktől. Az lehet, hogy egy gyerek utánozza az apját bizonyos dolgokban (például az ő mintájára elkezd dohányozni), de a lényeg az, hogy mivel emberi természettel rendelkezünk egy bukott világban, eleve hajlunk a rossz felé. A teremtett valóságban a dolgok a maguk lendületével a szétesés, a hanyatlás, az elgörbülés felé mozdulnak - ha egy rendszerbe szimmetriát, rendet, jóságot akarunk belevinni, az külön erőfeszítésbe kerül. Az eredendő bűn tanítása azt mondja, hogy a jóság, a bűntelenség nem magától értetődő jelenségek, nem számítanak alapállapotnak, hanem fókuszált energiába kerül létrehozni ezeket, amire az ember egyébként nem vagy csak korlátozottan képes.
Nem kívánom ezt a hosszú bejegyzést a végtelenbe nyújtani, de azért szeretnék még írni pár gondolatot, ami mindebből az én véleményem szerint következik.
Az első az, ha az ember ontikusan hajlik a bűn felé, akkor ezt az alaphelyzetet semmivel sem tudja önmagában megoldani, mintegy Münchausen báróként saját hajánál fogva kihúzni magát a mocsárból. Persze a szülői nevelés, a társadalmi környezet, a kultúra, az oktatás, az olvasottság és számos más, egyébként egyáltalán nem lebecsülendő tényező sokat javíthat a helyzeten. De őszintén szólva ha a bűn tényleg olyan mélyen van, ahogyan a Szentírás lefesti, akkor ezek csupán enyhe kis sebtapaszok a problémára. Mintha az emberek valahol éreznének ezt, a kulturális-vallási-tudományos fejlődés számos alternatívát kidolgozott, hogy valamiféle használhatóbb megoldáshoz segítsen hozzáférni bennünket. Nem kívánom ezeket részletezni, de ide tartoznak azok a technikák, mint az önbecsülésünk növelése, a bűn relativizálása, esetleg tagadása, pszichológiai módszerek a bűntudat feldolgozására, sőt adott esetben bizonyos bűnök szinte hőstettként való lefestése. Ezek a bibliai szemléletben mind halva született és elégtelen próbálkozások, hiszen Münchausen-effektusra építenek: azt képzelik, hogy a bűnös természetű ember önmagának képes - mintegy a körön belül állva - megoldást kínálni a saját romlottságára.
A második megjegyzésem, hogy ha a bűn (1) jogi értelemben, valamint (2) erkölcsi értelemben konkrét cselekedet, de már (3) gondolati valóságként is bűn, sőt (4) alaptermészetünk ontikus része, akkor nem mindegy, hogy amikor a Biblia "igaz emberről" és "ártatlanról" beszél, milyen értelemben használja ezeket a kifejezéseket. Nyilván igaz ember lehet az jogi megközelítésben, aki nem szegte meg a Tóra előírásait (ha van ilyen), de ettől még a (3) értelmében valószínűleg nem az. Egy megfoghatóbb példával élve: én igaz ember vagyok abban az értelemben, hogy a magyar törvényeket betartom, nem állok büntetőeljárás alatt, és a múltban sem követtem el semmit. Ha valaki "utánamnéz", erkölcsi bizonyítvánnyal is tudom igazolni, hogy nem csináltam semmit, büntetlen előélettel rendelkezem. De mégsem vagyok igaz ember, ha a (4) tagjaimban lévő szándékokra és a belső gondolatvilágomra összpontosítok.
Ha valaki teológiailag legalább nagyjából egyetért a fentiekkel, akkor azt kell mondanunk, hogy a bűn a létélményünk egyik alapvető sajátossága. Sajnos a lehető legmélyebben érint bennünket, és alapvetően meghatározza az egész sorsunkat. Ez a Biblia rossz híre - a jó hír erre következik.
