Pocsaji Miklós értékes választ adott az előző bejegyzésemben megfogalmazott felvetésekre, úgyhogy még karácsony előtt kifejtem neki a gondolataimat az általa szóba hozott témák egy részéről. Azt hiszem, most már nem is feltétlen a (nagy)politikáról beszélünk, hanem inkább az értékekről, a "középrehúzásról", a konzervatív és liberális világszemléletről és a hit rendíthetetlenségéről - vagy éppen képlékeny dinamikájáról. Fontos témák ezek, így a fa alatt.
Itt az elején máris Miklós írása végével szeretném kezdeni, vagyis azokkal a kedves szavakkal, amelyekkel Miklós felém fordult. Azt írta, szeret engem és testvérének tart még akkor is, ha másként látjuk a világot. Szószaporításnak tűnhet, de semmiképpen sem hagyom ki, hogy megerősítsem Miklóst abban: mindez természetesen kölcsönös. Egy pillanatra fel nem merült bennem, hogy Miklós ne lenne a testvérem. A vita talán valamicske árkot képez köztünk, de ezt a hitünk hídként átíveli - és ezt a hidat szerintem minden áron fenn kell tartanunk! Tehát kedves Miklós, te a testvérem vagy Krisztusban, persze hogy így gondolom.
Egy pillanatra meg is állnék itt, mert többről van szó talán, mint valamiféle karácsonykor előbukkanó, jámbor udvariassági formuláról. Amikor Miklós értékel engem és én értékelem őt - miközben kitartunk a véleményünk mellett - máris olyat teszünk, ami a magyar közbeszédben jelenleg unikális dolog. Már az is különös, hogy máshogyan látó emberként szóba állunk egymással, az pedig majdhogynem földöntúli, hogy közben tudunk jót is látni a másikban. Félre ne értsen senki: egyébként nincs ebben semmi különleges, illetve hát nem kellene, hogy legyen. Egy normális egyház és egy normális közélet úgy működik, hogy azok is leülnek egy asztalhoz diskurálni, akik a skálának nem ugyanazon a pontján állnak. Nekem erre igen szemléletes és szívet melengető példa, amikor a liberális-meleg Gulyás Marci alapos párbeszédet folytatott a határozottan konzervatív beállítottságú lovasíjjásszal, vagyis Kassai Lajossal. Nagyon megragadó egyébként, hogy Kassai volt az, aki ezt a találkozót szorgalmazta, mert szerinte az mutatja a dolgok egészségességét, ha két ilyen ember is keresi egymás társaságát.
Törekedni a középre nekem tehát azt is jelenti, hogy igyekszem olyanokkal vitatkozni és azokat is meghallgatni, akikkel különbözik a valóság természetéről alkotott képünk. Ezért számomra nemcsak az a kérdés, vajon akkor is szeret-e engem Pocsaji Miklós, ha nem ért egyet velem, hanem az is, fontosnak, sőt elengedhetetlennek tartja-e, hogy szóba álljon velem? Nekem ugyanis szükségem van "Pocsaji Miklósokra", olyan emberekre, akik emlékeztetnek arra, hogy másként is láthatjuk a dolgokat és ettől nem válunk patás ördöggé. Sőt, döbbenetes, de még testvérek is lehetünk.
Stabilan változóképes
Igen nagy beképzeltségre vallana részemről, ha kijelenteném, hogy én az ideológiai vásártéren pont középen állok. Az emberek pedig többnyire szeretik magukról ezt gondolni. Nincs vagy alig akad olyan, aki felismerné vagy beismerné a saját pozícióját. Ahogy a mókás megjegyzés is kijelenti, a fundamentalista mindig az az ember, aki tőled jobbra áll. Valahogy ösztönszerűen arra hajlik a gondolkodásunk, hogy magunkat középre pozicionáljuk és aztán ehhez képest méricskéljük a többiek véleményét. Amíg a természetről alkotott világképünkben a geocentrikus világképet felváltotta a heliocentrikus, addig az egocentrikus világkép megmaradt, vagyis nagyon is szeretjük ha körülöttünk forog az egész világ.
De akkor mondjuk azt, hogy nincs középen állás, mert az egyrészt teljesen relatív és szubjektív, másrészt mivel mindenki középre teszi önmagát, az egész komolytalanná válik? Miklós maga is ellentmondásosan beszél erről, amikor ezt írja:
"egyszerűen nem létezik középre állás, mert mi vagyunk a hegyen épült város, tehát ott vagyunk, ahol vagyunk, és nem ténfergünk. A hegyek szekeret meg végkép nem tolnak. Más szavakkal: eleve mi vagyunk a közép."
Kissé paradox, hogy miközben nincs középre állás, valahogyan mi keresztények vagyunk szerinte pont középen. Ha jól értem Miklós szavait, akkor ő a hegyen épült város analógiáját használva azt állítja, hogy mi hívők rendíthetetlenek vagyunk, mert egy város nem tud mozogni: inkább körülöttük örvénylenek az ideológiák és különféle filozófiák. Ahogy ő fogalmaz: "a mi pozíciónk szilárd, nem mobilis, nem mozgó, és nem is kell annak lennie. "
Krisztus hasonlata a hegyen épült városról persze jó - a Miklós által belőle levont következtetés viszont alapos finomításra szorul. Természetesen az igaz, hogy egy város nem tud mozogni, de miért és ki mondta, hogy az egyházra a város az egyetlen jó analógia a Szentírásban? Fontos írásértelmezési kérdés, hogy a bibliai képek precedensértékűek vagy példaszerűek akarnak lenni. Őszintén, én inkább hajlok az utóbbira. Nyilvánvaló, ha pont Nikodémus sztorijánál nyílik ki egy nap a Bibliám, aki éjszaka látogatta meg Jézust, hogy az újjászületés kérdéséről beszéljenek, nem fogom azt tanítani, hogy mostantól éjszakai evangélizációkat ildomos szerveznünk, éjszaka kell az emberekkel beszélgetni, hiszen Jézusnál is ezt látjuk. Igen, látunk ilyet Jézusnál és persze semmi sem tiltja az éjszakai evangélizációt - de ez csupán egy példa és nem precedens arra, hogyan lehet valakivel Isten dolgairól beszélgetni.
Ilyen a hegyen épült város analógiája is. A Biblia valamikor épülethez hasonlítja az egyházat, valamikor Menyasszonyhoz, aki a Vőlegényére vár. És bizony élő Testhez is, vagyis organizmushoz (és nem organizációhoz) - de akkor ebből a képből meg azt a tanulságot vonhatnánk le, hogy amennyiben az egyház élő test, folyamatosan fejlődnie és alakulnia kell, mert ami él, az bizony növekszik, változik, mozgásban van.
Akkor az egyház egy stabil és nem mozgó város a hegytetőn, vagy egy képlékeny és formálódó, eleven Test? Melyik hasonlatot tegyük előre a prioritási listánkon? Kell egyáltalán döntenünk ezek között? Nem lehet, hogy mindegyik fontos a maga módján és mindegyik ugyanannak az egyháznak más és más aspektusát világítja meg?
Ha így van, és az egyházra vonatkozó egyik képet sem kell egy másikkal szembeállítani, akkor a hegyen épült város fontos tanulságait úgy szükséges hangsúlyoznunk, hogy közben nem tévesztjük szem elől a többi analógia mondanivalóját sem. És ha ezt tesszük, akkor bizony valami olyasféle kép ábrázolódik majd ki a lelki szemeink előtt, hogy az egyháznak egyszerre kell egy sziklaváros rendíthetetlenségét és egy Fazekasmester kezében jól formálható agyag ismérveit felsorakoztatnia. Nálam elegánsabban fogalmazza ezt meg a jól ismert ecclesia semper reformari debet mondás - azaz az egyháznak örökké reformációra van szüksége. Az egyház stabilan változóképes entitás, ahogy egyébként egy város sem örökké ugyanolyan: fejlődik, hanyatlik, terjeszkedik, kisebbedik, miközben mégis viszonyítási pont marad a maga helyén. De hiszen erről írtam az előző bejegyzésemben is. Az egyház megőrizte a konzervatív karakterét (a város stabilitása), miközben feladta a forradalmi jellegét (a változásra való képesség).
Mindez pedig elvezet minket a hitünk természetének a kérdéséhez. Igazán nem szeretném sem a kedves olvasót, sem Miklóst untatni egy ilyen "filózgatós" gondolatmenettel, de engedjék meg nekem ezt a kitérőt, mert azt hiszem több dolgot is világossá tehet.
Egyensúlyvesztéstől egyensúlytalálásig - és aztán tovább
A hitünk stabil mint a hegyen épült város - miközben képlékenyen képes hanyatlani és növekedni, mert a hit élő és eleven jelenség. Ez az egész okoskodás az egyik favorizált témámhoz, a hitfejlődéshez tartozik. Sokat kutattam ezt a területet és erről írtam a disszertációmat is. Nehéz persze a hit és általában az ember kognitív-erkölcsi fejlődéséről röviden és értelmesen beszélni, de egy olyasféle folyamatot képzeljen el az olvasó, mint ami a kiegyensúlyozottság és az egyensúlyvesztés szakadatlan váltakozásáról szól. Ez azt jelenti, hogy maga a fejlődés gyakorlatilag két ellentétes pólus közötti állandó mozgás. Megtörténik, hogy elveszítjük a stabilitásunkat, mert olyasmi történik, ami szétfeszíti a hitről alkotott és addig jól bejáratott elképzeléseinket. Például ilyen az, amikor valaki megkezdi a teológiai tanulmányait és olyan impulzusok érik, olyan kérdésekkel kénytelen szembesülni, amit soha addig fel nem tett magának. Ilyenkor sokan elengedjük a megszokott kapaszkodópontjainkat, vagyis odalesz az egyensúlyunk. Kibillent állapotban azonban nem jó sokáig létezni. Ezért máris keresünk új kapaszkodókat, hogy visszanyerjük az egyensúlyunkat, vagyis olyan dolgokkal próbáljuk megtölteni az életünket, ami biztosnak és stabilnak tűnik.
A kutatók szerint a fejlődés az egyensúlyvesztés és egyensúlytalálás váltakozása közben történő gyarapodás.
Ha ez igaz, akkor talán bátorkodhatunk kimondani, hogy két egészségtelen állapot tüneteivel kell számolnunk. Az egyik, ha valaki állandóan egyensúlyvesztett módon éli az életét, és mindig csak keresi az igazságot, de soha nem jut még ideiglenes nyugvópontokra sem. Miklós példájánál maradva, ez a hegyen épült város elveszítése - mintha az ember egész életében csak vadkempingezne... A nyugati társadalmakban sokan pontosan ilyennek tűnnek, még a hívők között is. Maguk se tudják milyen értékekben miért hisznek, vagy csak úgy "elvannak" a hitben, számlálják a napjaikat, és nem is tartják fontosnak, hogy értékeket kövessenek. Ők a "szellemi hajléktalanok", az emberiség spirituális vándorcigányai, akiknek nincs biztos otthonuk, hanem mennek egyik helyről a másikra, folyton úton vannak.
Az ellenkező beteg állapot pedig - és szerintem erre nem igazán gondolunk beteg állapotként - ha valaki állandó egyensúlyi helyzetben akarja élni az életét. A fejlődés szempontjából ez gyakran amiatt történik, mert az ember félti a maga megszerzett igazságait és felismeréseit mérlegre tenni. Lehet, hogy fél az egyensúlyvesztés okozta elbizonytalanodástól, és inkább megpróbálja "bekuckózva" megtartani a meglévő látásmódját, belső világát, meggyőződéseit. Persze az is lehet, hogy egyszerűen kényelmes neki, ha "nem viszi vásárra" amit gondol és amiben hisz. Márkus Tamás erről írt egy kiváló cikket az Evangelikál Csoport oldalán a kereszténység "elpempősödése" címmel - mert az ilyesmi egy vákuumban lebegő, sehova se tartó egyházat eredményez. Persze egyensúlyban élni kellemes, viszont megbetegítő a fejlődés szempontjából - mert bizony kibillenés nélkül nincs előrelépés. Az általam kutatott hitfejlődési elmélet megalkotója, James Fowler sokat írt arról, hogy a kibillenés és főként az átmeneti állapot a régi és az új egyensúlyi pont megtalálása között borzasztóan megterhelő és érzelmileg-értelmileg szétcincálja az embert. De bizony ez az ára a hitbeli fejlődésünknek.
Összegezve tehát nem az egyensúlyvesztés vagy az egyensúlyban levés a normális, hanem a kettő dinamikája és váltakozása. Nem azok a hívők élik meg jól a hitüket, akik állandóan csapódnak egyik tanítástól a másikig (és emiatt magukat "nyitottan gondolkodónak" vagy "fejlődőképesnek" tartják - holott semmiről sincs konkrét és stabil véleményük), de azok sem, akik rendíthetetlenül ugyanolyanok kívánnak lenni (ők tipikusan úgy vélekednek magukról, mint akik "kitartanak a hitben" meg "szilárdan állnak" - holott sok esetben csak bele vannak gyöpösödve a hagyományaikba). És nem, nem azt mondom, hogy az igazság a kettő között középen van, hanem a kettő helyes fúziójában és egyidejű, váltakozó jelenlétében található.
A fejlődő hívő és a perfekcionizmus csábítása
Lehet tehát fejlődni a hitben és bizony a stabilitásnak és a változóképességnek egyszerre kell jellemeznie minket. Igenis beszél az Újszövetség a hitbeli érés különféle szintjeiről - persze nem szó szerint említ szinteket, de tud róla, hogy vannak kiskorú keresztények, tejet fogyasztók, zöldséget evők, és hitben érettebbek, kemény eledelen élők. A presbitereket is "vénnek" nevezi, tudjuk hogy nem az életkoruk miatt, hanem mert van már a hátuk mögött megtett életszakasz és a hitüket elmélyítő tapasztalat. Fontos viszont, hogy például Pál nem azért tesz különbséget kiskorú és nagykorú hívők között, hogy a hívek ezt egymás fejére olvassák, egymást méricskéljék és ítélkezzenek, ki a jobb keresztény.
A kérdés viszont nem az, hogy fejlődhet-e a hitünk, hanem hogy mi legyen ennek a fejlődésnek a perspektívája? Szabad úgy eljárni, hogy egy nem tökéletes világban nem tökéletes hívőként valami tökéleteset és szinte elérhetetlent tűzünk ki magunk elé? Hát nem hibázunk nagyot ha ezt tesszük, hiszen a tökéletességet úgysem fogjuk elérni soha? Nem leszünk ekkor olyanok, mint a Miklós által is emlegetett liberális-progresszív perfekcionisták (ld. Harari példáját), akik egy megvalósíthatatlan tökéletes világ felépítésén fáradoznak? Nem esünk bele a perfekcionizmus hibájába?
Szerintem nem feltétlenül. A mindennapi élet számos szegmenségben olyan távlatokat teszünk magunk elé, amiket bár valószínűleg sosem érünk el, mégis irányban tartanak bennünket. A sportolók az aranyéremért harcolnak, az olimpiai csúcs megdöntéséért vagy éppen - ha már most volt a foci VB - a világ legjobb csapatának címéért. Kevés kivételtől eltekintve elsöprő többségük sosem éri el ezeket a célokat, mégsem érezzük úgy, hogy hülyeség az aranyérmet célként kitűzni. De az élet más területéről is mondhatnánk példákat. Nyilván egy filmrendező sem úgy áll neki a feladatának, hogy most csinál valami éppen elfogadhatót (habár állítólag megvan a szakmai pályaívnek az a szakasza is, amikor minden feltörekvő rendezőnek muszáj egy ócska zombifilmet is leforgatnia), hanem szeretné a tőle telhető legjobb teljesítményt nyújtani. És igen, szerintem például egy jó igehirdető sem úgy kalkulál, hogy vasárnap majd "mond valamit" a gyülekezetének - hanem a lehető legrátermettebb módon szeretné végezni a feladatát.
Igazad van Miklós, a tökéletesség elérhetetlen utópia és képes arroganciává válni, ha mindent lenéz és elmarasztal, ami nem tökéletes. De a tökéletesség olyan értelemben igenis válhat perspektívává, hogy irányítsa az ember, a keresztény és bizony az egyház erőfeszítéseit. A perfekcionizmus és a tökéletességre való törekvés között szerintem az a különbség, hogy a perfekcionista mindent bukásnak minősít, ami nem tökéletes, a tökéletességre törekvő viszont mindent értékel, ami a tökéletesség irányába mozdít.
Megnyugtatásul közlöm Miklóssal, hogy rendkívül messze áll tőlem a perfekcionizmus - miközben jó programnak tartom és húzóerőnek, hogy az egyház és benne az egyéni hívő ember egyre jobban Krisztushoz hasonlítson. És bizony a Biblia több helyen is kitűzi nekünk "A Tökéletest", azaz Jézus Krisztust perspektívának. Hát végső soron nem Krisztus képére kell változnunk? Nem az Ő mintáját kell szem előtt tartanunk, amikor formálódunk? Ugye Miklós a te Bibliádban is az van megírva, hogy a férjnek úgy kell szeretnie a feleségét, ahogy Krisztus szerette az egyházat és odaadta magát érte - vagyis az egész életét feláldozta? A polcodon lévő Szentírásban is az olvasható, akár az enyémben, hogy egy hívőnek minden nap meg kell halnia, azaz felvenni a keresztjét, különben nem lehet Jézus tanítványa?
Vajon hibázik Krisztus amikor ilyeneket mond? Nem teszi túl magasra a mércét? Nem válik perfekcionistává? Nincs túl magasan nekünk a Hegyi Beszéd, a Tízparancsolat, nincs messze felettünk a Mennyország? Van egy olyan sejtelmem, hogy Isten nem azért adja nekünk ezeket az elképesztő távlatokat, hogy belebukjunk vagy hülyén érezzük magunkat, mivel nem tudjuk őket beteljesíteni. Miklós, nem kell ebben egyetértened velem, de én úgy gondolom, az embert a bűnöst természete magától értetődően lefelé húzza, és ez látszik meg az egyház mindenkori teljesítményén. Ha viszont a perspektíva "felfelé" van kitűzve, ez rábírhat minket a törekvésre. Nem az zavar engem, hogy az egyház nem tökéletes - ha ez zavarna, már régen ateista lennék és elfordultam volna az egyháztól -, hanem a beletörődés abba, hogy legalább haladjon a tökéletesség felé. Nem az a baj, hogy nem vagyunk hibátlanok, hanem az, ha elfogadjuk ami van és belealszunk az akolmelegbe. Nem az a gond, hogy nem szárnyalunk a csúcsok felett - ettől igazán nem féltem az egyházat -, hanem hogy elücsörgünk a padokban, mert a lényeg az, hogy legalább ott vagyunk a templomban. Az Isten által adott elképesztő követelmények pontosan ettől óvnak meg bennünket: az állóvíztől, a posványtól, a "jóleszazúgyis"-tól.
Nem folytatom tovább, jön a karácsony. Azt ünnepeljük most, aki tökéletes volt, nem követett el bűnt és személyesen mutatta meg, milyen a dolgokat jól csinálni. Ismét: áldott karácsonyt neked Miklós!
