Az első ember mi vagyunk - Ádám nyomában (3)

Az ember néha melléfog: Isten kegyelméből és amerikai testvéreim jóságából tavaly nyáron ösztöndíjas kutatóútra mehettem Chicago mellé, Wheaton-be. Nos, akkor még nem tudtam, hogy éppen itt tanít és dolgozik John H. Walton ószövetséges professzor, aki a most bemutatásra kerülő archetipikus szemléletmód zászlóvivője. Szívesen kérdeztem volna tőle személyesen néhány dolgot, de ez a lehetőség akkor és ott sajnos elúszott. Némi kárpótlást jelent számomra, hogy Walton elgondolásai több kötetben is napvilágra kerültek, így talán nem kell annyira erősen fognom a fejem.

Kezdjük egyenesen a közepénél! Walton kijelenti: "Nézetem az, hogy Ádám és Éva valós emberek voltak egy valós múltbeli pillanatban. Személyek, akik tényleg léteztek a történelem során". Az előző részben taglalt elmélettel szemben tehát markánsnak tűnik a különbség. Míg Lamoureux megközelítésében az első ember(pár) az ókori világkép eredetről szóló elképzelésének része volt, addig Walton szerint tényleges személyiségekről kell beszélnünk. Ádám valóságát egyszerűen az igazolja, hogy ez a legtermészetesebb, a leginkább magától értetődő olvasata a szövegnek - ráadásul az a tény, hogy Ádám a különféle nemzetségtáblákban is szerepel, ismét utalás akar lenni historikusságára.

Eddig a professzor meglátása semmiben sem különbözik egy hatnapos kreacionista véleményétől. Ám a kreacionistákkal szemben úgy vélekedik, Ádám és Éva leginkább archetípusként állnak előttünk, azaz olyan emberekként, akik magát az emberiséget képviselik. Fontos azonban tisztán különbséget tenni prototípus és archetípus között - a kettő nem ugyanaz. A prototípus egy mintadarab, mely etalonként szolgál például egy gyártási folyamatban a következőkben elkészítendő produktumokhoz. Az archetípus azonban egy már meglévő csoport összes többi tagját reprezentálja. Ádám ebben az értelemben interpretálandó: mint aki személyében az emberiséget testesíti meg. Fontos megjegyezni, hogy az archetípus szerepkör egyébként nem kívánja meg a történetiséget: archetípus lehet egy valós ember a valós emberi történelemben, de nem minden archetípus ilyen. Ábrahám például valós, hús-vér történelmi személy volt, de az Újszövetség mégis archetípusként szereti őt láttatni velünk, mégpedig az atyjaként azoknak, akik hisznek (Róm 4,11-12). Jézus is valós személy volt, de sokszor archetípusként jelenik meg, mint a "második Ádám". Mindezzel Walton csak azt akarja kifejezni, valami fontosat tévesztünk szem elől, ha nem vesszük észre, hogy a Szentírás érdekelt az archetipikus értelmezésben.

De álljunk meg egy pillanatra: hogyan lehet Ádám archetípus, amikor a szövegből úgy tűnik, csak ő élt egyedüli emberként a világ teremtésének legelején? Kiket képviselt, kiket reprezentált így?

John H. Walton

Nos, Walton úgy véli, egyrészt már maga a név is beszédes: Ádám. Ez a név héberül "emberiséget" jelent, és eleve inkább archetipikusnak hangzik, mintsem egyszerűen egy személy nevének.  Richard S. Hess megjegyzi, hogy a Genezis 1-5-ben összesen harmincnégy alkalommal fordul elő az 'adam kifejezés: ebből huszonkét esetben nem személynevet takar. Csak öt alkalommal hivatkozik perszonálisan - a többi leginkább az egész emberi nemre és az emberiségre, mint egyfajta tömegre utal. Másrészt Walton úgy véli, nagyon beszédes, hogy Isten a porból formálta meg Ádámot. Ez első megközelítésben nyilvánvaló utalás az ember materiális eredetére. Ám az ember porból való léte kétségkívül utal földhöz kötöttségére, múlékonyságára, sérülékenységére, azaz halandóságára is. Walton sok teológussal együtt azok közé tartozik, akik úgy vélik, Ádám nem volt eredendően halhatatlan: hiszen ebben az esetben semmi értelme nem lett volna az Élet Fáját elzárni előle. A szöveg sokkal inkább azt sugallja, hogy Ádám halhatatlanná válhatott volna, megvolt a lehetősége, hogy állapotát fenntartsa, regenerálja, Isten pedig ezt a lehetőséget vette el tőle az Élet Fája elzárásával, így az ember a romlás és elmúlás útjára lépett. Ebből azonban az következik, hogy a halál része volt a teremtésnek. (Hogy mit ért a Szentírás azon, amikor a bűn általi "bejövő" halálról beszél, azt most ebben a bejegyzésben nem fejtem ki).

Ami azonban számomra nagyon érdekesnek tűnik Walton elgondolásában, ahogyan a teremtéstörténeteket magyarázza. Ugye mindannyian tudjuk, hogy a Szentírás két teremtéstörténettel kezdődik: ezek a Genezis 1 és 2 részeiben olvashatók. Miért van kettő? Erre általában kétféle módon szokták választ adni: a négyforrás elmélet szerint az egyik szöveget a jahvista, a másikat az elohista szerző írta, ez tehát tényleg kétféle narratíva, melyek alapvetően eltérnek egymástól. A kreacionista magyarázók pedig azt mondják, nincs itt kétféle történet, csupán a második az elsőnek egy kiexponált változata, mely Ádámról és Éváról akar beszélni, az emberre koncentrálva. Nos, Walton azt mondja, van egy harmadik lehetőség is: a második leírás az első folytatása! Miről van szó? Amikor a hatnapos teremtéselbeszélést olvassuk és azt látjuk, hogy Isten az embert a maga képére, férfinak és nőnek teremtette, automatikusan behelyettesítjük a férfi helyére Ádámot, a nő helyére Évát. Pedig a szöveg nem róluk beszél, hanem az emberről, mint fajról, mint élőlényről, amelyet Isten a maga hasonlatosságára formált - a részletek említése nélkül! Walton szerint tehát nem szabad úgy látnunk, hogy a második teremtéstörténet az első történet hatodik napjának a "kirészletezése". Az első történet szerint Isten az emberi fajt hozta létre, melyből Ádám ki lett emelve archetípusként. Ez pedig azt jelenti, hogy Ádámon és Éván túl már voltak teremtett emberek a világban, és minden jel szerint nem voltak halhatatlanok sem. Utal erre valami? Mintha a Gen 4-ben látnánk egy példát: Káin, azt követően hogy megölte testvérét Ábelt, félni kezd. Hátha rátalál valaki és őt is megöli, hiszen az emberiség már városokat épített a Földön. Ez azonban furcsa félelem, ha arra gondolunk, hogy az emberiség a kreacionista logika szerint akkor még többnyire csak Ádámból, Évából, Káinból és addig Ábelből kellett, hogy álljon. De akkor kitől félt pontosan Káin? Nyilvánvalóan a többi embertől, akik akkor már egyfajta civilizációt is alkottak a városok építésével.

A nagy problémám az, hogy Walton archetipikus magyarázatának mindez csak az előzménye - igazán ezután mélyed el a konkrét részletekben, erre azonban a bejegyzés hosszúsága miatt most nem fordítanék több helyet. Mindazonáltal azt még érdemes kiemelni, hogy az archetípusok használata kapcsán a közel-keleti kultúrákban (sumér, akkád, egyiptomi) nincs említés egy első emberpárról, mely az egész emberiséget képviselné. A legtöbb mítoszban az emberek az istenek rabszolgái, ezért nem is logikus, hogy csak kettő legyen belőlük.

Összegezve az archetipikus szemlélet megközelítését, én az alábbi következtetésekre jutottam:

(1) Ádám és Éva konkrét, történelmi személyek voltak, akik archetípusként az egész emberiséget képviselik. Nem voltak halhatatlanok, ezt a lehetőséget pedig erkölcsi bukásuk miatt el is veszítették.

(2) A bibliai szövegből kikövetkeztethető, hogy éltek más emberek is mellettük a Földön - a szöveg ezek közül emeli ki Ádámot és Évát, mint akik reprezentálják az egész emberiséget. Isten nemcsak kettőjüket, hanem az emberi fajt teremtette meg.

Ha a Szentírás tulajdonképpen nemcsak egy emberpárral, hanem az emberiséggel számol, melyből kiemel két figurát, hogy az erkölcsi bukást bemutassa, az meggondolandó teológiai elképzelésekhez vezethet. Ezen az úton úgy tűnik, nem lehetetlen egyszerre hinni a halandó Ádám és Éva történetiségét, és a poligenezist, azaz a természettudományok állításait sem. Lehet, hogy ez az út vezet el egy konfliktusmentesebb állapothoz a hit és a tudomány kérdésében, ami az eredetet illeti?

Tovább

Ádám, aki nincs - Ádám nyomában (2)

Az előző részben négy lehetséges alternatívát vetettem fel, melyek Ádám személyének történetiségét értelmezik. Talán a legtöbben úgy véljük ezekről az elméletekről, hogy a nagyegyházak - az evolúció elismerése miatt - megkérdőjelezik Ádám történetiségét, míg a kisebb mozgalmak és felekezetek kitartanak Ádám reális valósága mellett. Árnyalva ezt a meglehetősen leegyszerűsített képet, most Denis O. Lamoureux álláspontjáról írok, aki evangéliumi keresztény, s nem utolsó sorban doktori fokozata van teológiából és biológiából. A témában több könyvet írt a közönségnek, illetve különféle vitákban is részt vett, a viták néhány anyagából ugyancsak megjelent már kötet. Lamoureux álláspontja az, hogy Ádám, mint valós ember, sosem létezett.

Az amerikai evangelikál mozgalom nem jó és nem rossz: sok szempontból éppen olyan, amilyen bármely más szellemi irányzat az egyházban. Mindazonáltal sokan, akik ehhez az irányzathoz tartoznak, kisebb-nagyobb mértékben hajlanak a biblicista fundamentalizmusra. Ezért amikor olvastam Lamoureux felvezetését Ádám történetiségének kérdéséről, nem is lepődtem meg azon, hogy érvelését tulajdonképpen egy bizonyságtétellel indítja: mivel saját tudása és kutatásai során arra a következtetésre jutott, hogy Ádám sosem létezett, ez az evangelikál hívők jó részéből azt a reakciót váltotta ki, hogy Lamoureux talán nem is keresztény. Könyvében azonban megkapó módon beszél megtéréséről és arról, milyen nagy becsben tartja, amit Isten elvégzett az életében. Ezzel azt gondolom, legalábbis kétségeket ébreszt azokban, akik véleménye miatt kerek perec kizárnák a kereszténységből.

Abban talán Lamoureux senki számára nem okoz meglepetést, hogy a teológusok többségi véleményével egyetértve, ő sem kezeli szó szerint az Őstörténet textusait: a reális történelem álláspontja szerint a Genezis 12-től, Ábrahám elhívásával kezdődik. Mielőtt rákérdeznének, gyorsan kijelenti, hogy hisz Ábrahám, Dávid vagy más ószövetségi karakter reális történelmi valóságában, a babiloni fogság megtörténtében, vagy éppen Jézus Krisztus feltámadásában. Ám úgy véli, Ádám mint élő ember, nem volt ezekhez hasonló valóság.

Lamoureux szerint a Szentírás sajátos, fenomenológiai perspektívával rendelkezik, ami meghatározza azt a világképet, mely a szövegek megformálásakor kiindulási alapot képezett. Nyilvánvaló például, amikor a zsoltáros azt írja, hogy a Nap felkel és siet pályáján, majd lenyugszik, akkor ez a költőiségen túl abból az egyszerű megfigyelésből is táplálkozik, hogy a Nap mozogni látszik az égen, s minden alkalommal ugyanazon a pályán halad végig. A Nap, mint égi objektum Föld körüli mozgása egészen Kr.u. 1600-ig meghatározó elképzelés volt. A Szentírás tehát ilyesfajta nyelvezetet alkalmaz, hogy a természeti környezetet leírja. Nagy a különbség azonban aközött, ahogyan a szentírók szemlélték és elképzelték a természet milyenségét, és ahogy mi látjuk és ismerjük a tudományos tények alapján. Ez nyilván nem az ókoriak hibája, hiszen eszközeik sem voltak ahhoz, hogy a sejtektől a galaxisokig átfogóbb képhez jussanak a valóságról. Mindezt tehát úgy summázhatjuk, hogy a Biblia egyértelműen egy ősi fenomenológiai perspektívát használ, amikor a fizikai valóságról ír.

Denis O. Lamoureux

Ám ugyanez a világkép nemcsak az Ószövetségben, de az újszövetségi időkben is jórészt meghatározó volt. A Filippi 2 csodálatos Krisztus-himnuszában nem csupán költői képként, hanem az akkoriak világképeként visszhangzik, amikor azt olvassuk, Jézus előtt majd minden térd, "mennyeieké, földieké és föld alatt levőké" is meghajol. Ez a háromosztatú világkép (a görög katachthonion a kata prepozíció segítségével, mely "lentit" jelent, az alsó világra utal) a kozmoszról akkor uralkodó elképzelésekre is hivatkozik. Nos, ennek kapcsán Lamoureux azt kérdezi, mihez is kezdjünk Pál írásával, akiről teljesen kézenfekvő azt gondolni, így képzelte el a világot? Kertelés nélkül kérdezzünk rá arra, hogy Isten valótlanságot akart tanítani az Újszövetségben? "Először is, hadd mondjak ki valamit tökéletesen világosan: Isten nem hazudik!" - kezdi a válaszadást, aztán arra mutat rá, hogy a Filippi 2 láthatóan nem azért íródott, hogy a Világegyetem struktúrájáról informálja az olvasót - ebben azért valószínűleg a keresztények többsége egyetért. Jézus inkarnációja, emberré létele, halálig tartó engedelmessége volt az üzenet, aminek igazságát a kornak megfelelő világképben helyezte el a himnusz szerzője és Pál apostol.

Pontosan ez az egész Szentírás célja is: hogy átadja Isten üzeneteit, azokat a szellemi igazságokat, melyekért valójában íródott. Ehhez a célhoz Isten úgy jutott el, hogy alkalmazkodott azokhoz az emberi szerzőkhöz és létkörülményeikhez, valamint tudásszintjéhez, akik a textusokat lejegyezték. De az a tény, hogy Pál hitt egy történelmi első ember, azaz Ádám létezésében, Lamoureux szerint éppen úgy ennek a fenomenológiai perspektívának a része volt, mint a háromemeletes világ. Nyilván, ma már tudjuk, hogy az égbolt nem kemény fémlemezből áll, a világ nem háromemeletes, és nincsenek tengerek a felhők felett - de mind Pál gondolkodásának, mind az előtte élt, ószövetségi "ősi tudásformának" ezek az elképzelések részei voltak, a világ szemléletének alapjait képezték. Ez nem azt jelenti, hogy az archaikus kor emberei buták lettek volna - egyszerűen saját koruk ismereti bázisán, annak világképe szerint értelmezték a valóságot.

Ez az értelmezés pedig többnyire a hétköznapi megfigyeléseken és közvetlen tapasztalatokon nyugodott. Alapvető meggyőződésnek tűnik, hogy a világ és benne az élőlények gyorsan, igen rövid idő alatt álltak elő, és pont olyanok lettek, ahogyan ma látjuk őket. Honnan jön ez az elképzelés? Megintcsak az ókori világképből, illetve a közvetlen megfigyelésből. Próbáljunk az ő fejükkel gondolkozni! 

Például: az ókori ember látja, tapasztalja, hogy az állatok saját magukhoz hasonló utódokat nemzenek, melyek ugyanezt teszik, és azok utódai is éppen így járnak el. Ennek alapján az ókori ember elkezd visszafelé következtetni: ha a kecskének kecske volt "az apja", akkor annak is kecske kellett legyen, és így tovább, míg el nem jutnak a maguk szemszögéből teljesen logikus következtetésig: kellett lenni egy "eredeti kecskének", egy első párnak, akik már nem kecskétől származnak, hanem csakis Isten teremthette őket kecskévé. Kicsit hasonlít ez arra, mint amikor valaki egy bűntény helyszínén vizsgálódik, és a látható jelekből próbál visszakövetkeztetni a kezdeti események alakulására. Ez a közvetlen megfigyelésen nyugvó tapasztalat aztán teljesen természetesen elvezet ahhoz, hogy mindenből - így az emberből is - egyetlen "kezdőpár" állt rendelkezésre valamikor a világ legelején - Isten teremtésének következtében. Ez a fajta "de novo" (azonnali) teremtés tisztán logikus megfigyelésekből és következtetésekből táplálkozott - és Isten alkalmazkodott ehhez az elképzeléshez, nem borította fel, mert az emberek így is képesek voltak átadni és továbbadni azokat a Tőle származó üzeneteket, melyekért a Biblia valójában íródott.

Lamoureux szerint tehát egyszerűen a természet működésének megfigyelése vezette a saját világképe alapján tájékozódó embereket arra, hogy ahogy minden élőből, úgy az emberből is szükségszerűen kellett, hogy legyen egy első emberpár. S ahogy Pál tényként kezelte a háromemeletes világot, úgy tényként kezelte a létező első embert, azaz Ádámot is - noha nem a történelmi személy bizonygatása kedvéért írt róla leveleiben. Pált nem a biológiai eredet izgatta, amikor Ádámmal foglalkozott, hanem mindig egy szellemi üzenetet akart tolmácsolni arról, Krisztus Ádám mellé téve milyen munkát végzett értünk. Pál minden bizonnyal hitt a történelmi Ádám létezésében - mint ahogy az összes zsidó hitt ebben az ő korában - de ez a hite világképének a része volt. Sok keresztény azzal érvel, hogy Pál elfogadta Ádám történetiségét, ezért tehát Ádámnak léteznie kellett. Node Pál hitte például a háromemeletes univerzumot is - akkor tehát az is létezik? Vagy az égbolt is fémből van, amit kalapáccsal lehet meghajlítani? Ha a világkép egyik elemét elfogadjuk, akkor következetesen hinnünk kell a másikban is! Lamoureux érvének egyik súlypontja ezen az alapon áll: amennyiben a bibliai világképet magunkévá tesszük, és ragaszkodunk ahhoz, hogy az is Isten üzenetének része, akkor nem "szemezgethetünk", hanem vagy az egészet elfogadjuk, vagy az egészen túllépünk - hiszen a Biblia nem ókori világképet, hanem egy kortalan üzenetet kíván nyújtani számunkra. A keresztények azonban mégis szelektívek ebben. Hiszen egyáltalán senki nincs közöttük (erős kivételektől eltekintve), aki a világot úgy képzelné el, ahogyan Pál vagy éppen az ószövetségi szerzők elképzelték. Egy keresztény sem hisz a kemény égboltban, vagy abban, hogy a pokol a föld alatt van. De akkor Ádám miért képez kivételt? - kérdezi Lamoureux.

Mivel a bejegyzés így is túl hosszú, itt most befejezem. Természetesen Lamoureux felvetései reakciókat váltottak ki a vele egyet értő és egyet nem értő teológusokból, ő maga pedig a vitatkozóknak is többször válaszolt. Nos, ezeket az adok-kapok eszmecseréket most nem írnám le ide, mert végtelen hosszú lenne a bejegyzés - szerintem így is adtam épp elég rágcsálnivalót. Legközelebb a számomra izgalmasabb archetipikus szemlélet lesz terítéken.

Tovább

Kezdetben volt vagy nem volt - Ádám nyomában (1)

Vajon valóban létezett Ádám, az első ember, akivel a Szentírás első lapjain találkozhatunk? Megtapintható, testszagú, lélegző, hús-vér személyiség volt, vagy mitikus figura, aki egy teológiai gondolatot reprezentál, illetve az emberiséget jeleníti meg személyében? A felvetés sokakat nem a maga érdekessége miatt feszít, hanem mert úgy érzik, az egész Biblia hitelessége múlik a válaszon. Ez azonban véleményem szerint nem igaz.

Igen szerencsétlen helyzet, amikor egy súlyosnak tűnő kérdés mögött újabb, még súlyosabbnak tűnő kérdés húzódik meg. Az Ádám történetiségét érintő dilemma sajnos pontosan ilyennek tűnik. Az ember úgy érzi, tulajdonképpen nincs sok választása. Ha rábólint Ádám történetiségére, akkor buta lesz, aki semmibe veszi az evolúcióelmélet tényét, és egy színes meséhez igazodva lemarad a haladó világtól. Ha pedig úgy szavaz, Ádám nem reális figura, akkor hűtlen lesz a Bibliához, hiszen Pál apostol is valós, történelmi személyként kezeli Ádámot. Nem tudom hogy van vele a kedves olvasó, de én sem buta, sem hűtlen nem szeretnék lenni - gondolom ezzel nem vagyok egyedül. Mivel az ember óhatatlanul keresi a legkisebb ellenállás útját, ez a kettős helyzet oda vezet, hogy a pofonok elkerülése miatt megpróbálunk egy agnosztikus kabátba bújni, és félretenni a témát. De Ádám, ez a betyár fickó, nem adja fel egykönnyen! Újból és újból kopogtat a kognitív ajtónkon, és azt akarja, hogy foglalkozzunk vele. Azt hiszem, az ehhez hasonló érzést a legtöbben ismerjük. Azért írok ilyen hosszasan ennek a problematikának a lélektanáról, mert a frusztráció mellett motiváló erő is rejlik a mélyén: Ádám noszogatása az igazság tisztázására késztet, amennyire azt meg lehet találni. Egyre inkább úgy érzem, a végleges agnosztikusság és távolmaradás nem hozhat igazi nyugalmat - ahhoz el kell jutni legalább valamiféle válaszhoz, kinek-kinek a maga módján, amivel együtt tud élni.

De nem érzésekről szeretnék írni, hanem sokkal inkább lehetőségekről. Úgy vélem azonban, hogy ezekhez a lehetőségekhez nem fogunk közelebb férkőzni addig, amíg bizonyos értelemben nem rázzuk le magunkról a bináris gondolkodás láncait Ádám realitását illetően. Természetesen nem ontológiai értelmű szabadulásra célzok, hiszen ebben a tekintetben Ádám kapcsán sincs több lehetőség: vagy létezett, vagy nem. Ám Ádám egzisztenciális valóságát összekötni az evolúcióelmélet hitelességével és a tudomány megbízhatóságával - nos, korántsem vagyok biztos abban, hogy erről is csupán kétféle módon lehet gondolkodni. Hamisnak vélem a főként kreacionisták által hangoztatott sommás véleményt, ha valaki Ádám történetiségét vallja, az azt is jelenti, hogy kidobhatja az evolúcióelméletet az ablakon. Megfordítva a tételt, abban sem vagyok biztos, ha Ádámot nem történelmi személyként kezeljük, a Szentírás ihletettsége és isteni célzatú üzenetei (benne a megváltással) veszélyben volnának. Tehát röviden: hátrébb az érzelmekkel, hátrébb a pánikkal! Nem biztos, hogy csak két rossz forgatókönyv közül lehet választani!

A teológusoknak sajátos tehetségük van ahhoz, hogy egyszerű dolgokból bonyolultakat varázsoljanak. Mindazonáltal a legtöbb dolog tényleg nem egyszerű: ha az "Ádám-kérdés" kapcsán körülnézünk, észrevehetjük, hogy legalább négyféle forgatókönyv is piacképesnek bizonyult az elmúlt időben:

Különféle elképzelések Ádám történetiségéről, és annak egy-egy ismert képviselője

A fenti megközelítések valószínűleg nem fedik le a teljes spektrumot, de legalábbis mutatják a pólusokat, amelyek köré általánosságban felsorakoztathatók az érvek. A halmazok bizonyos pontokon érintkeznek is egymással. Az ábra alá az adott szemléletmód egyik ismert képviselőjének nevét írtam. Ha megismerjük álláspontjukat, mindegyikben fogunk találni valószínű és valószínűtlen elképzeléseket.

A kreacionista szemléletet minden bizonnyal jól ismerjük. Őszintén, javarészt annak köszönhető a fentebb említett, bináris észjárás. A kreacionisták jó része fundamentalista is, ami az attitűdöt és teológiai észjárást illeti. Jó példa erre, ahogy Barrick fogalmaz: a "történelmi Ádám nélkül nincs szükség Jézusra, a második Ádámra sem". Természetesen azt is kijelenti, Ádám történetisége miatt teljes egészében el kell vetnünk az evolúció tudományát. Az "öreg Föld kreacionizmus", mely számol a geológiai korszakokkal, ehhez hasonlóan reális történeti személynek tartja Ádámot - noha Collins nem ennyire éles retorikát üt meg.

Mivel magyar nyelven bőséges választéka van az ehhez hasonló véleményeknek, és az elmúlt évtizedek teológiai gondolkodását - főként a neoprotestáns szférában - ezek az elképzelések határozták meg, én most a másik két nyomvonalon indulnék tovább, melyek számomra sokkal értelmesebbnek, elgondolkodtatóbbnak és nem utolsó sorban vállalhatóbbnak tűnnek. Az Ádámot archetípusként és szimbolikus figuraként kezelő megközelítések sok újat jelentettek számomra. Végül feltétlenül szeretnék leírni néhány gondolatot Pál és Ádám kapcsolatáról, ami a kettőjüket összekötő teológiai hálózatot jelenti, mert talán ez az egyik legkényesebb kérdés a probléma után érdeklődők számára.

Van azonban néhány előfeltevésem, melyekről már nem vagyok hajlandó vitatkozni - ezek az én szilárd kiindulópontjaim, ha úgy tetszik. Az első, hogy meggyőződésem szerint a Genezis értünk, de alapvetően nem nekünk íródott: ez pedig azt jelenti, hogy a szerzők egy sajátos, a maguk korára jellemző világképpel dolgozva alkották meg a textusokat, arra számítva, hogy közvetlen őseik értelmezik és továbbadják azt generációról-generációra. Erről a világképről, a lapos földtől a kongó égbolton át a többszintes univerzumig sok szó esett már itt a blogban. A másik kiindulópontom, hogy míg a mai átlaghívőt nem nagyon, addig a bibliai írókat nagyon is foglalkoztatták saját koruk világnézeti kérdései. Ahogy Tremper Longman mondja, a szöveget nem Darwin ellenében, hanem a rivális elbeszélések fényében fogalmazták meg - sokszor azokkal polemizálva. Mindkét előfeltevésemet úgy tudnám összegezni, hogy a Bibliát valamiképpen a saját korába helyezve kell olvasni, mármint ha meg is akarjuk érteni. Mindazonáltal még ezzel együtt sem törekszem arra, hogy véglegesen pontot tegyek Ádám történetiségének, Pál Ádámmal összefüggő teológiájának, vagy az evolúció ezekhez való viszonyának kérdésére. Nem kinyilatkoztatok, hanem leírom különféle teológusok véleményét és a saját gondolataimat. 

Amikor az előbb a bináris gondolkodás láncainak lerázásáról tettem említést, hozzáírhattam volna, hogy a kényszeres és megfordíthatatlan vélemény kialakításának láncát sem akarom hordani. A teológiában véglegességről amúgy is nehezen beszélhetünk, csupán egymás mellett élő álláspontok hatalmas diverzitásáról, amik ráadásul állandóan változnak. Egyszóval, ahogy én is alakulok, a véleményem is alakul velem együtt. Tekintsétek ezt a néhány részes sorozatot egy helyzetjelentésnek arról, mi jár most a fejemben Ádámról. Itt folytatom legközelebb.

Tovább

Kenyér és utána cirkusz?

Egy érdekes magyarázatkísérletre bukkantam, mely Jézus "kenyérszaporítós csodájának" történeti hitelességéhez kötődik - egyfajta apologetikai eszmefuttatásnak is tekinthetjük. Az érvet Kereszty Rókus és Puskás Attila katolikus teológusok fejtik ki röviden, igencsak nagyformátumú könyvükben. Most más tollával fogok ékeskedni.

Azt hiszem jogosan nevezhetjük figyelemreméltónak, ha egy textus mind a négy evangéliumban olvasható. Nos, Jézus kenyérszaporítással kapcsolatos csodája éppen ilyen sztori - Máté és Márk esetében ráadásul több verziót is találunk(?), ráadásul a történet egy meglepő fordulattal zárul:

"És (Jézus) azonnal arra kényszerítette tanítványait, hogy szálljanak a bárkába, és menjenek át előre a túlsó partra Betszaida felé, amíg ő elbocsátja a tömeget."
(Mk 6,45 és Mt 14,22)

A kérés meglehetősen meghökkentő Jézus részéről. Miért is akarta ilyen váratlanul és nagy lendülettel "leválasztani" tanítványait a jóllakott emberektől? János evangéliumának változata mintha válaszolna erre, amikor leírja, hogy az emberek a kenyérszaporítás csodáját látva hogyan reagáltak:

"Ekkor Jézus tudva, hogy majd odajönnek és megragadják, hogy királlyá tegyék, ismét eltávozott egy hegyre, de csak ő egyedül" (Jn 6,14-15)

A szerzőpáros elképzelése szerint Krisztus - akarata ellenére - egyfajta messiási felkelést szított fel, és az ettől való "menekülés" érdekében távozott sietve tanítványaival a helyszínről. Ez egyébként arra is magyarázat lehet, hogy miért éppen a kenyérszaporítás után követelik tőle a farizeusok, hogy akkor legyen szíves csodával bizonyítani messiási mivoltát.

Ahogy De la Potterie megjegyzi, nem lehet azonban egyszerre állítani a pusztai felkelés történetiségét és a kenyérszaporítás legendaszerűségét. Ezt ugyanis sok mai történész megkísérli, és valahogy úgy képzeli a szituációt, hogy a történelmi "tények" szerint a jámbor tömeg tagjai Jézus példája alapján megosztották egymással az ennivalójukat. Ám nem valószínű, hogy egy ilyen köznapi dolog drasztikusan lázba hozta volna a tömeget, ami elől menekülni kellett. Egy kis kempingezés és majszolgatás kevésnek tűnik ehhez. Ugyanakkor egy valódi kenyérszaporítás kiválthatott olyan rajongásig fokozott reakciókat, melyek egyfajta messiási felkelés hangulatát árasztották. Az a hit ugyanis, hogy a Messiás lesz az "új Mózes" azzal a hiedelemmel is párosult, hogy valamiképpen megújítja a pusztai manna csodáját. (Erre például a 2Báruch nevű apokrif iratban történik is utalás!) Tehát a valódi kenyérszaporítás több szempontból is illik a képbe, míg egy teljesen legendaszerű elképzelés kevésbé - szól az érvelés. Kenyér és cirkusz, mégpedig rögtön egymás után: ezt akarhatta a nép - és ezt nem akarhatta Jézus, stábjával együtt.

Nyilván járathatjuk az agyunkat más alternatívákon is. Mindenesetre frappánsnak találtam Kereszty és Puskás felvetését, ami a kortörténet általános ismeretébe is beleillik, amit a Messiásvárásról tudunk.

Tovább

"Ne kegyelmezz nekik!" - Isten háborúi (1)

Isten kegyelmes Isten - tudja ezt mindenki jól. Van azonban Istennek egy "másik oldala" is, amikor nem akar kegyelmet mutatni, mitöbb pusztításra és gyilkosságra szólít fel. Férfiak, nők és gyerekek, állatok, falvak és városok lettek semmivé, amikor Isten vagy kiválasztott népe végrehajtotta a népek kiirtásáról szóló mennyei terveket. S bár keresztényként jobban szeretünk a "Jóistenről" elmélkedni, szerintem tisztességtelen lenne megkerülni a kérdést: mit gondoljunk Jahve mészárlásairól? Hogyan lehet tisztelni és szeretni egy háborús Istent, aki ártatlanokat gyilkol vagy gyilkoltat?

Egyesek talán már unják a témát, de ők sem tudnak válaszolni. Mások megpróbálnak tiszteletreméltó módon és mélyen foglalkozni vele, de mégis hiányérzetet hagynak maguk után. Megint mások nem is értik, minek egyáltalán belemélyedni az egészbe, hiszen ennek a labirintusnak csak bejárata van, kijárata nem létezik.

Akárhonnan is gondolom végig, Isten mint mészáros túl nagy falat a torkunknak: egyszerűen nem tudunk vele mihez kezdeni. A gyilkosságot, az emberek kiirtását, az ártatlanok elpusztítását minden józan gondolkodású ember mélységesen elítéli - a keresztények többek között azért is, mert éppen ezek ellenkezőjét tanulták Mesterüktől, Jézus Krisztustól. Ha emberek tesznek ilyesmiket, azonnal és radikálisan felháborodunk, és súlyos retorziót várunk el velük szemben. Ám zavarba jövünk, ha a keresztény értékrend éppen azzal a Valakivel tűnik szembenállónak, akitől származik. Első pillantásra olyan ez, mintha az Erő sötét oldalán és a jó oldalon is ugyanazok a szereplők állnának, akik egyik pillanatban lágyan megcirógatják a fejünket, a következőben pedig megvillantják a fénykardot és lecsapják azt. Skizofrén állapotnak tűnik ez, az ilyen viselkedésre pedig emberi lépték szerint csak annak van egy kis mentsége, aki súlyos elmebetegségben szenved. Hasadt személyiségűek az ilyenek, akikben egyszer a gyilkos, másszor az emberbarát kerekedik felül.

De hát ilyet csak nem mondhatunk Istenre?

Én képtelen lennék, nem tudnám Istent ilyennek látni. Ám arra is képtelen vagyok, hogy önfeledten és gyermeki őszinteséggel énekeljek és imádkozzak, vagy építsem a birodalmát Valakinek, aki az "ártatlanok mészárosa" és a "bűnösök barátja" kabátot mintha egyszerre venné magára. Mindez arra vezetett, hogy kezdjek el keresni valamiféle választ, ami némi indoklásul szolgál arra, hogyan lehetett képes Isten leírhatatlan mennyiségű vér kiontására parancsot adni. Amennyire lehetséges, szeretném felfogni, Jahve miért öletett meg magatehetetlen kisgyerekeket embertelen módon. Vajon hogy férhet ez össze azzal, hogy ezek után felém fordulva kezembe adta a Bibliát, arra kérve, hogy szeressem embertársaimat? Jobban szeretném érteni, miért állt bosszút Isten egy olyan amálekita generáción, mely nem tehetett ősei bűnéről, miközben tőlem azt várja, hogy bocsássak meg az ellenem vétkezőknek.

Ezért indítom útjára ezt a sorozatot: hogy hangosan keressek válaszokat a megválaszolhatatlan kérdésekre. Belépek a labirintus bejáratán, és nem érdekel az sem, ha nem fogom megtalálni a kijáratot - most bolyongani szeretnék. Nem hiszek abban, hogy létezik teljes felelet, de abban sem hiszek, hogy egyáltalán nincs semmiféle módja a válaszadásnak. Őszintén szólva nem értem azokat a keresztényeket, akik kerülni vagy elhallgatni akarják ezt a dilemmát - akár a kérdésekben rejtőző fájdalom, akár a közömbösség, akár a tehetetlenség okozza is ezt a távolmaradást, viszonyulásuk elfogadhatatlan számomra. Itt nem valamiféle lényegtelen teológia problémáról van szó. A kérdések mögött súlyos dilemmák húzódnak meg Isten jellemével, következetességével, vagy éppen az ószövetségi kijelentés megbízhatóságával, validitásával kapcsolatban. Tartok tőle, hogy aki lerágott csontnak vagy mellékes nehézségnek véli "a mészáros Isten" kérdését, nem mérte fel a problémák grandiózusságát, a messzire nyúló gyökerek szerteágazóságát. Ez egy olyan téma, ahol az ember úgy érzi, nem pusztán a bibliai teológiával, hanem magával Istennel küzd, ahogy Jákob verekedett azon a bizonyos éjszakán. Lehet, hogy úgy jövünk ki ebből a küzdelemből, hogy lesántulunk a végén, de az áldás lehetősége számomra megéri a fájdalmakat.

Mivel ez a kérdéskör nemcsak engem foglalkoztat, elkezdtem utánajárni annak, hogy eltérő háttérből érkező teológusok hogyan ragadták meg magát a problémát, és milyen válaszokat adtak rá. A következő részekben ezekből szeretnék ízelítőt kínálni, lehetőséget adva olvasóimnak, hogy felvegyék mások szemüvegeit, és mindig más perspektívából tekintsenek ugyanarra a problémára.

Tartsatok velem, ha szerettek egészséges fájdalmat érezni és annak kockázatát vállalni, hogy a labirintusból nem fogunk kikeveredni! :-)

Tovább

Nem jó

Felhördültek és megmondták: nem jó dolog az, hogy a melegek házasodhatnak. Nem jó, hogy gyereket akarnak nevelni. Nem jó, hogy egy ilyen életformát népszerűsítenek, hogy utcán vonulnak, hogy megmutatják magukat. Másoknak nem jó az sem, hogy ilyen sokat foglalkozik velük az egyház. Aztán az sem jó, ha nem foglalkozik velük. Nem jó, ha valaki mindezt nem jónak nevezi, de az sem jó, ha nincs véleménye.

Az egyház vagy a keresztények kommunikációja a homoszexualitás kérdésében - mindegy, ki melyik oldalon áll -  általánosan ezzel a felütéssel kezdődik: "nem jó". És nem sokkal megy ennél tovább.

Tavaly nyáron, a távoli Amerikában azt mondták, hogy "jó az, ha a melegek házasodhatnak". Ez aztán dömpingszerű vitákat indított el. Sokszor nem jó hangnemben, nem jó mondatok születtek, és nem túl jó modorban estek egymásnak vitatkozó felek, akik mindannyian úgy gondolták, a másik az, aki nem jól gondolja. Nem jó, ha kimagyarázod a dolgokat és elfogadod a meleg életformát. Nem jó, ha az a véleményed, hogy elfogadhatatlan a homoszexualitás, mert maradi vagy. Nem jó, ha egy lelkész meleg, még ha cölibátust is fogadott. Nem jó, ha véleménye van és elutasítja a melegeket. Nem jó, ha a Bibliára hivatkozik, mert ez genetikai kérdés. Nem jó, ha a genetikára hivatkozik, mert ez teológiai kérdés. Nem jó, ha a kettőre együtt hivatkozik, mert ez bonyolultabb kérdés. Nem jó, ha nem érti mi a nem jó abban, ha elfogadja a homoszexualitást. És így tovább.

Az egyház sokat foglalkozik a témával, telizsongta hangjával saját szellemi közterületeit, és leírta már sokszor, mi a jó és mi a nem jó a "melegtéma" kapcsán. Könyvek, újságcikkek, netes fórumok, előadások szólnak arról, hogy ez az egész homokosság úgy nem jó, ahogyan van, és már az sem jó, hogy ilyesmivel egyáltalán foglalkozni kell.

De van itt valami.

A sok nemjó között elveszett a gyerek. Az egyház hangsúlyt tévesztett. A homoszexualitással foglalkozott, pedig a legfontosabb, az elsődleges, az igazán lényeges téma nem a homoszexualitás. Van annál egy sokkal fontosabb pont ebben a kérdésben. A homoszexuális ember.

Hogy az egyház túlkommunikált ebben a kérdésben, ami a tömegkommunikációt illeti, de ehhez képest alulkommunikált, ami a melegekkel történő interperszonális kommunikációt illeti, arra nem sok hang mondta, hogy nem jó. Hogy az állásfoglalások jó része mögött csupán néhány igeversnyi ismeret van és semmi más, arra sem sokan mondták, hogy az nem jó. Hogy megvan a véleményünk, de nincs meg a tervünk, hogy akkor merre és hogyan tovább, arról sem olvastam, hogy határozott hangok azt mondják: "ez bizony így nem jó".

Jó, ha megbeszélünk témákat, de nem jó, ha elfelejtünk fontos kérdéseket, amelyek a megrágott csontoknál jobban kínálják magukat.

Bevallom, én sem sok meleggel találkoztam, és ez talán nem túl jó. Ám egyszer leültem egy sráccal beszélni, illetve interjút készíteni, aki megtért és azt mondta, szakított meleg életformájával. Jó volt, hogy látszott rajta, ezt komolyan gondolja, hogy hisz ebben és ezt a döntést jónak véli. Aztán az is kiderült, hogy voltak dolgok, amelyek nem jól történtek vele ezután. Nem volt jó, hogy csak névtelenül nyilatkozott a lapnak, melybe az interjú készült. Azt mondta azért van ez így, mert amikor megpróbált beilleszkedni egy gyülekezetbe, és az oda járók megértették a múltját, illedelmesen és finoman, szinte szavak nélkül elkezdtek elhatárolódni tőle. És ez nem jó. Megérezte ezt ő is, és eljött onnan, mert azt gondolta, neki így lesz jó. Ha ennyire nem akarják látni, jobb tehát, ha háttérben marad, pedig nem ezt akarta.

Én hetero vagyok, és a gondolattól is irtózom - akár jó ez, akár nem jó -, hogy egy férfit nemileg vonzónak tart valaki, vagy olyan módon ér hozzá, ahogy az egy nőhöz szokás. Számomra ez taszító, és képtelen vagyok jónak képzelni. De a berzenkedésem ellenére úgy gondolom az sem jó, ha csak addig jutunk, hogy millió színárnyalatban - tessék, micsoda látens utalás ez a szivárványra! - ugyanazt kimondjuk: ez az egész "homokostéma" nem jó.

Nem akarom megoldani. Nem akarom kinyilatkoztatni kinek mit kell hinnie vagy gondolnia erről. De azt mondom, hogy a belső viták és tömegkommunikációs megoldások mellett nagyobb tér kellene a személyes kapcsolatnak ezekkel az emberekkel - már akinek ez tényleg mélyen fontos kérdés. Abban talán sokféle perspektíva nyílhatna meg, amire eddig nem is gondoltunk. Még az is lehet, hogy rá mernénk mondani:

"A nemjóját, ez bizony jó volt!"

Tovább

Folyik az eleven szén

Olyan előfordult, hogy Jézustól megkérdezték: "ki az én felebarátom?". Olyan azonban nem, hogy arról kíváncsiskodjanak: "ki az ellenségem?". Az ellenségeit az ember általában számon tartja, és utálja is, annak rendje s módja szerint. De lehet ez másképp? Amikor Jézus az ellenség szeretetéről tanít a Hegyi Beszéd csúcsaként, akkor szinte a lehetetlent kéri. Van-e értelme szeretni az ellenségeinket?

A szociálpszichológiában ismert jelenség a Stockholm-szindróma (más néven Helsinki-szindrómaként is szokás emlegetni). Az elnevezés egy 1973-as eseményre utal, amikor két rabló megtámadott egy bankot, és túszul ejtettek négy alkalmazottat. Öt és fél napig voltak összezárva a rabok és rabtartók, és valami igencsak különös történt: a túszok annyira megkedvelték fogvatartóikat, hogy kiszabadulásuk után gyűjtést kezdeményeztek a rablók jogi védelmének költségeire.

Mindez nagyon abszurd, pedig megtörtént és olyan jelenségre irányította a kutatók figyelmét, ami meglehetősen különös az emberi lélek működése tekintetében. Bizonyos helyzetekben képesek vagyunk szeretetet, sőt vonzalmat érezni azok felé, akik elnyomnak és kényszerítenek bennünket. Nem szeretném persze Jézus etikai tanítását az ellenség szeretetéről összekeverni a Stocholm-szindróma tüneteivel, melyek azért többnyire csak nagyon speciális kontextusban jelentkeznek, és akkor sem mindenkinél. Annyit azonban körvonalazni lehet ebből a furcsaságból, hogy megvan bennünk a képesség és lelki erő arra, hogy teljesítsük Jézus kérését.

Ahogy Dietrich Bonhoeffer írja, "a tanítványok számára az ellenség nem üres fogalom volt. Jól ismerték. Naponta találkoztak vele." Jézus idejében az ellenség alapvetően két forrásból érkezett: az egyik kegyességi irányból próbált rombolni, azaz ideológiai és vallási alapon gyűlölte Jézust a követőivel együtt. Utálták a tanítványokat, mert otthagytak mindent Krisztusért és mindent meg is tettek, hogy közösségbe legyenek vele. Megvetették Jézust, mert radikális döntést követelt azoktól, akik után akartak menni. A másik fajta ellenség politikai irányból fenyegetett, és természetesen elsősorban a római elnyomást jelentette.

Amikor olvasgattam Bonhoeffer sorait - aki egyébként nagyon is közelről ismerte ellenségeit -, arra gondoltam, hogy az ellenség szó ma mennyire mást jelent sok embernek, mint amit jelentett akkoriban. Ma már olyan fokú az emberek érzékenysége, hogy olyanban is ellenséget látnak, aki szerintem nem nevezhető annak. Sértő, ha valakinek más a zenei ízlése, sértő, ha máshogy gondolkodik, ha máshogy lát bizonyos kérdéseket, sértő, ha nem azt hiszi, amit mi. Sértő, ha elmegy a gyüliből, ha nem jön a gyülibe, ha másképp képzeli el az egyházat vagy a liturgiát. A sort tetszőlegesen lehetne folytatni. Ezek azonban véleményem szerint még nem ellenségek. Az ellenség az, aki az életedet akarja eltaposni, aki "üldöz titeket", ahogy Jézus megfogalmazta. Az igazi ellenség nem hagy nyugtot az embernek, nem felszíni karcolásokat ejt rajta, hanem (jó esetben szellemi értelemben) keményen belevágja a kést és ezt rendszeresen teszi, ha lehetősége adódik rá. Nekem vannak ilyen ismerőseim, szerencsére nem sokan.

De minek szeretni az ilyet?

Mert csak így lehet legyőzni. Az ellenségét mindenki le akarja gyűrni, teljesen mindegy miben hisz. Az erre szolgáló megoldás tipikusan az erőszak. A Stockholm-szindrómás túszok persze nem voltak erőszakosak, de nem is akarták legyőzni az ellenségeiket, hanem bizonyos értelemben beléjük szerettek. 

Én viszont szeretném kivégezni az ellenségeimet - szeretettel. "Az ellenség legyőzése az ellenség szeretete által, ez Istennek a törvényében foglalt akarata." - írja Bonhoeffer. Jézus módszere beválik a gyakorlatban: ha az ember elkezdi szeretni az őket mélyen gyűlölőket, az lefegyverző erővel képes hatni rájuk. Elvégre annak van a legnagyobb szüksége a szeretetre, aki tele van gyűlölettel. Pál egy kicsit erősebb szóképet használ: azt mondja, ha valaki szereti, táplálja és gondozza az ellenségeit, az olyan, mintha elevenszenet (vagyis parazsat) öntene a fejére. Elképesztően nehéz és koncentrált feladat ezt hosszú ideig megtenni. De az egyetlen biztos útja a győzelemnek azok felett, akik ki nem állhatnak bennünket.

Tovább

Amikor átfolyik rajtad a kozmosz...

Úgy döntöttem, berúgom a blogmotort, és az idei évet egyfajta rám nem jellemző misztikával indítom. Némileg Brátán János egyik friss bejegyzése adta az impulzust, melyben önmaga lelki utazását próbálta megfogalmazni. Szó se róla, az életünk bizonyos pontjain átélhetünk olyan intenzitású élményeket, melyek nagyban hozzájárulhatnak gondolkodásunk egy-egy nagyobb irányváltásához. Amikor vallásról és hitről van szó, az egyik ilyesfajta misztikus átélés, ami maradandó törést jelenthet, a totalitásélmény.

A vallási tudat működésével és a vallási élményekkel kapcsolatban már számos kutatás zajlott az elmúlt évszázadban. Az egyik alapkérdés tulajdonképpen teljesen egyszerű: vajon mi adja a hívőknek az istenélményt? Mi váltja ki azokat az érzéseket, amikor úgy érzik, valami maguktól különböző és náluk sokkal nagyobb Létezővel találkoztak? Azért használtam a felvezetésben a misztika szót, mert az ilyen alapkérdésekre adott válaszokat nehéz pontosan megragadni. Inkább az a tipikus, hogy a jelenséget körülírják, keresve azokat a közös elemeket, amelyekről az átélők beszámolnak. Kicsit olyan ez, mintha a tudományos nyelvből és a költészetből származó gondolatokat összegyúrnánk és így próbálnánk visszaadni a lényeget.

De leírható legalább megközelítő pontossággal, mit is él át az, akinek totalitásélménye van? Szerintem sokan, ha nem is mindenki, tudja miről beszélünk.

Nekem legalábbis többször volt már ilyen élményem, néha csak néhány másodpercre, néha hosszabb időre. Ezek azok a pillanatok az életben, amikor az emberben felerősödik egy érzés - mint amikor egy keverőpulton feltolnak egy kapcsolót, hogy egy sávot felhangosítsanak -, és valami tudati mélységben felfogja, hogy valami nagyobbnak a része. Itt vergődik jelentéktelen porszemként ebben a valóságban, ami roppant méreteivel körülveszi. Hirtelen mintha jobban megértené, hogy milyen hatalmas az egyébként lenyűgöző Univerzum körülötte, és ebben a felfoghatatlan mérettartományban a saját élete egyetlen kis pillanat térben és időben. Bavinck, aki könyvet is írt a vallásos tudat és a keresztény hit kapcsolatáról, egy utazót idéz, aki a tengeren hajózott. Amikor egy este kisétált a fedélzetre és az éjszakában szemlélni kezdte a végeláthatatlan vizet, akkor rohanták meg az emóciók:

"Ebben a pillanatban az a csodálatos élményem volt, mintha elveszítettem volna önmagamat... ...Elgondoltam, hogy azt a tengert évszázadokon át emberek szelték keresztül, hogy azok a hullámok voltak akkor is itt s ezek a csillagok s az estének ez a csendje s hogy miként folyt le a kis emberi élet a dolgoknak ebben a különös összefüggésében... Úgy tűnt nekem, mintha csak most láttam volna meg úgy a világot, ahogyan látnom kellett volna előbb is... Az én-érzés függönyét, mely mindig ott volt közöttem és a mindenség között, mintha egyszerre elhúzták volna s én tudatára ébredtem, hogy a világegyetem lélegzete rajtam megy keresztül."

Ezek a mondatrészek szerintem elég hűen kifejezik miről van szó. Az idézett utazó bár nem beszél istenségről, a vallási tudat tanulmányozása azonban azt mutatja, hogy az ilyesfajta totalitásélmények rendkívüli dinamikával járulnak hozzá a vallásos elköteleződés vagy az "Isten megérzése miatti" döntés kialakulásához. Ez azonban még nem a kereszténységre mutat önmagában: az az érzés, hogy az ember része valami hatalmasnak, amit valóságként megél maga körül, szinte minden vallás bölcseletében előforduló megállapítás, és mindenki át is éli.

Van azonban ebben az élményben egyfajta paradoxon is. Bár az ember az egyik oldalon azt érzi meg benne, hogy egy senki a Világegyetem félelmetes méreteihez képest (ez önmagában elég lehangoló), mégis a másik oldalon azt is érzi ezzel párhuzamosan, hogy ezt az élményt most neki személyesen nyújtotta a Teremtő, aki az ő kedvéért húzta félre egy pillanatra a galaxis függönyét, hogy egy picit mögé láthasson (ez pedig nagyon felemelő). A kutatók szerint a totalitásélmény így egyszerre globális és individuális, ami attól még személyesebbé válik, hogy az ember úgy érzi, ezt az érzést nem képes mással megosztani. ("Nem tudom ezt elmondani milyen, neked is át kell élned, akkor majd megérted!")

Két dolog jutott erről eszembe keresztényként. Az egyik Pascal számomra nagyon szimpatikus mondata, amivel antropológiai megközelítésben megpróbálta "belőni" az ember helyét a kozmoszban. Szerinte az ember "semmi a mindenhez képest, de minden a semmihez képest". Mintha ebből a kettősségből kapnánk egy fejadagot, amikor átéljük a totalitásélményt. A másik, hogy ez az élmény (hitem szerint) úgy enged kissé közelebb kerülni Istenhez és ad valódi érzelmi töltést, hogy az nélkülöz minden hisztérikusságot és a karizmatikus mozgalomban sajnos jellemző érzelmi vadhajtásokat. Sosem voltam olyan ember, aki vadászta az élményeket, ezt a fajtáját azonban nagyon is vállalhatónak vélem. A túlhajszolt érzelmek és a sivatagi szárazságban szomjazó keresztény élet között van egy keskeny sáv, amiben lehet valami élőt találni, és ezek egyike a totalitásélmény. A sok agyalás között kell ez nekünk, mint egy falat kenyér.

Tovább