Nehéz a blogolástól búcsút venni

Kedves Olvasóm!

A mai nappal befejeztem ennek a blognak az írását. Belefáradtam, nincs hova ragozni. Hat év után elegem lett a szócsatákból, vitákból, magyarázkodásból. Remélem, volt néhány olyan írásom, ami azért egy-egy olvasómnak jelentett valamit. De most úgy érzem arra van szükségem, hogy a vitáktól hátrébb lépjek, kiszálljak, megpihenjek.

Nem állítom, hogy soha többé nem veszem fel a fonál végét, de hogy ez mikor lesz, azt most nem tudom.

Mindenkinek szeretném megköszönni azt a kitüntető figyelmet, amit nem érdemeltem meg. Köszönöm a remek hozzászólásokat, a kommenteket, a színvonalas eszmecserét. Én most határozatlan időre eltűnök.

Isten legyen mindenkivel!

Tovább

Jób könyve - irodalmi alkotás vagy történelem?

Az előző téma kapcsán - lezárva a provokatív bejegyzéseim sorát - szeretnék egy konkrét példát mutatni arra, mi a különbség a relativizálás és a tényszerű kutatás között. Jób könyve kapcsán a teológusok általában nem tartják fontos kérdésnek, hogy valódi történelmi esemény áll a könyv hátterében vagy sem, mert a szöveg lényege, mondanivalója, tartalma az irodalmi értelmezés esetén sem sérül. De milyen érvek miatt tartják valószínűbbnek utóbbit előbbinél?

A legtöbb keresztény irtózik a gondolattól, hogy a Biblia néhány része nem történeti, és azt hiszik, ha valami nem történt meg, akkor az automatikusan nem igaz. Képtelenek különbséget tenni a "megtörtént?" és az "igaz vagy hamis?" kérdések között, pedig könnyen belátható, hogy egy dolog igazságtartalma nem feltétlenül függ annak történetiségétől.

Jób könyve kapcsán a teológusok jó része úgy véli, kevés vagy semmilyen történeti realitás nincs a könyv mögött, hanem irodalmi alkotásról van szó, mely az igaz ember szenvedésének okával foglalkozik. Itt persze a bibliatudománytól irtózók azonnal felcsattannak: a liberális teológia relativizálni akarja Isten Igéjét! Bele sem gondolnak abba, hogy mit jelent a relativizálás. Ha egy szöveg olyan vonásokat hordoz, melyek erősen irodalmi jellegére utalnak, akkor az nem lehet relativizálás ha ezt megállapítjuk, hanem éppenhogy az igazságnak való megfelelés. Éppen azzal adjuk meg a Bibliának kijáró tiszteletet és akkor vagyunk korrektek, ha ezt kimondjuk. Jób könyve pedig pontosan ilyen alkotás. Milyen érvek szólnak amellett, hogy inkább irodalmi, mintsem történelmi munka ez az egyébként zseniális könyv?

1. Semmiféle utalást nem találunk azzal kapcsolatban, mikor élt Jób: sem róla, sem felmenőiről nincs semmi a könyvben. Úc földje is bizonytalan adat. Maga a főszereplő Jób sem kap konkrét, történelmi arculatot: valahol a Keleten élt, valamikor - ezek a kifejezések nem illeszkednek jól egy történelmi személyhez, de egy irodalmihoz igen. Mindez nem perdöntő bizonyíték, de feltétlenül figyelemre méltó és nem mellőzhető!

2. Jóbot a történet szerint Isten megáldotta: hét fia, három lánya született, és tekintélyesebb volt minden keleti embernél. Hétezer juh, háromezer teve, aztán ötszáz pár ökör, ötszáz szamár jószága volt: ezek mind tízes kerekítések. Mindez történeti véletlen, vagy irodalmi eszköz? A tíz és a hét a teljesség, tökéletesség számai, az "ezer", a "tízezer" pedig tipikusan szimbolikus számok a Bibliában, melyek rengetegszer előfordulnak. Mindezen felül az ókori embernek komoly áldás volt, ha gyermekei születtek, s főként a fiak száma volt nekik nagyon fontos. Az egész Keleten eszményi állapotnak számított, ha valakinek hét fia, három lánya van. (Hét lány, három fiú már nem igazán nevezhető eszményinek... Elnézést kérek a hölgyektől! :-)). Jób ráadásul az egész Kelet legtekintélyesebb embere a történet szerint. Micsoda véletlen: pont Kelet legtekintélyesebb és leggazdagabb emberének van hét fia és három lánya! A könyv végén még az is kiderül, hogy Jób leányai a legszebbek voltak a vidéken. Nahát! Éppen a vidék leggazdagabb emberének van ideális számú gyermeke, s pont neki van ideális számú vagyona, végül "véletlenül" a legszebb leányai! Ha valaki tisztán történetinek tartja Jób könyvét, szélsőséges, sőt extrém véletlenek sorozatával kell számolnia, az irodalmi értelmezés esetében azonban ez teljesen normális és megszokott elrendezés.

3. Jób története négy súlyos katasztrófáról ad tudósítást. A "véletlenek" itt is egymásra halmozódnak. Mind a négy katasztrófa ugyanazon a napon történik, s mindegyiknek épp egyetlen túlélője van. Mindegyik hírt visz Jóbnak, mindegyikük éppen akkor toppan be, amikor az előző még beszél, se hamarabb, se később. Pontosan úgy, hogy Jóbra a legnagyobb hatást gyakorolják. (Ez az elrendezés az ókori irodalmi művekben egyébként klasszikus motívum - a történetírásban ellenben semmiképpen nem az.) Véletlenül éppen az utolsó katasztrófa a legsúlyosabb a négy közül, ezzel "véletlenül" éppen a fokozás irodalmi eszköze érvényesül. Ha történelmi szövegről van szó, ez már-már a hamisítást gyanúját is magában hordozza, de irodalmi értelmezés esetén minden tökéletesen helyére kerül.

4. Jóbbal három barátja száll vitába: Elifáz, Bildád és Cófár. A vita felépítése is elég művészi szerkezetű. A három barát és Jób vitája három szakaszban zajlik, melyek egyenként három szópárbajt tartalmaznak. A vitában a megszólalás sorrendje mindig azonos: először jön Elifáz, aztán Jób válaszol, azután Bildád, majd Jób felel, utolsóként Cófár, végül Jób neki is reflektál. Ez a szerkezet ismétlődik, soha, senki nem vág a másik szavába, a sorrend szigorúan kötött. Mindez nagyon életidegen egy valóságos vitától, ráadásul a szöveg ritmikusan felépített formában hangzik. Egyetlen reális vita nincs, ami művészi formában, ekkora precizitásban zajlana - ez teljesen idegen, ha történelmi beszámolónak tekintjük. A problémát fokozza, hogy történeti esetben még egy kérdés adódik: ki "gyorsírta" egyszerre ezt a hosszú beszélgetést menet közben? Jób maga fejből megjegyezte az egész vitát és utólag leírta? Nincs szó sehol senkiről a könyvben, aki jegyzőként jelen volt és rögzítette a vitát, ami egyébként is nagyon furcsa lenne egy ilyen szituációban.

A sort nagyon hosszan lehetne még folytatni, példáknak azonban talán ennyi is elég. Mielőtt valaki félreértené: nem az a cél, hogy az egész Bibliáról kimutassuk, minden amit eddig történetinek hittünk, az valójában irodalmi szöveg. Ez egyébként sem lenne igaz. A cél az, hogy a szövegeket megvizsgáljuk, és a vizsgálat eredményei alapján mérlegeljük a kérdéseket. Relativizálás az lenne, ha olyan esetben is ragaszkodnánk az irodalmi értelmezéshez, ahol ennek ellenkezőjére utaló jelek vannak túlsúlyban. Jób könyve esetében a szöveg irodalmisága semmit nem von le a könyv értékéből, a tartalma az igaz szenvedéséről egyáltalán nem csorbul.

Ezzel a bejegyzéssel a bibliakritikai vitát lezárttá szeretném tenni itt a blogban.

Tovább

Nem árt elolvasni!

Elhamarkodott dolog volna március elején kijelenteni, hogy elolvastam az év legjobb könyvét. De az a helyzet, hogy az „Árt-e a hitnek a bibliatudomány?” több kategóriában is magasra tette nálam a mércét – és nagyobb élményt jelentett számomra, mint amire fel voltam készülve.

A szerző, teológus professzor gennyes sebet tárt fel. Létezik egy terebélyes szakadék a kereszténységen belül. Az egyik oldalán a fundamentalista bibliaértelmezéshez ragaszkodók állnak, a másikon pedig olyanok, akik nem literálisan kezelik a szöveget. Kettőjük között az a könyv feszül, ami éppen arra szolgálna, hogy összekösse őket: a Szentírás. Siegfried Zimmer azonban sokkal többet tesz annál, minthogy erre a triviális helyzetre rámutasson. Mélyrehatóan, rendkívül érthetően, és ami legalább ennyire fontos: érezhetően őszinte istenhittel tárja fel a probléma gyökereit, és keresi rájuk a megoldást. Nem megy át liberálisba, magas lóról lenézve és becsmérelve a fundamentalistákat, nem támadó hangon érvel, hanem igyekszik megérteni a helyzetüket, beleérezni magát olyan emberek pozíciójába, akiknek neveltetésük során soha nem is volt lehetőségük máshogy gondolkodni. Igen sokat tesz hozzá a könyv szellemi színvonalához ez a mentalitás. Zimmermann a szélsőséges értelmezésekre nem szélsőségesen válaszol. Ez egy jó lelkületű könyv!

De miről is ír a szerző? Miben látja az okát, hogy ez a szakadék létrejött és ilyen szélesre tágult? A könyv nem burkolózik homályba, hanem kereken megnevezi az okokat. Zimmermann indoka szerintem helyes: a két tábor elválását főként a Biblia tekintélyének kérdése okozza, ami meghatározza azt is, ki hogyan értelmezi. A fundamentalista szemléletben létezik egy talán ki nem mondott, de nagyon is határozott realitás, miszerint a Biblia autoritása megegyezik Isten autoritásával. Egy kicsit olyan ez, mintha a Szentháromság kibővülne „szentnégyességgé”, azaz az Atya-Fiú-Szentlélek-Biblia képezné a hit lényegét. A könyv helyesen mutat rá, hogy az ábrahámista vallásokban éppen ez volt az egyik nagy különbség a zsidóság, az iszlám és a kereszténység között: míg az első kettő nem egyszerűen csak Isten kinyilatkoztatásaként kezeli a Tórát és a Koránt, hanem Istennel egyenrangúnak is tartja ezeket, a keresztények a Bibliát soha nem emelték Jézus magasságába. S bizony áttekintve az egész Szentírást, azzal szembesülünk, hogy a legnagyobb és megkérdőjelezhetetlen autoritás még a Biblia szerint sem maga a Biblia, hanem Jézus Krisztus. Éppen a Szentírás írja, hogy Jézus Isten legnagyobb és végső kijelentése, az abszolút tekintély, akit semmi és senki más nem helyettesíthet. Zimmermann ebben a kérdésben látja a különbséget: a nem fundamentalista értelmezés szerint Istennek alá van vetve a Biblia, a Bibliának pedig az egyház, míg a fundamentalizmus Istent és a Bibliát egy szintre helyezi. Pontosan úgy, ahogy az iszlám tesz a Koránnal, a judaista pedig a Tórával.

Ezért aztán nem is marad választás: ha a Biblia egyenrangú Istennel, akkor az számos következményt von maga után. Ha Isten tökéletes – márpedig az – és a Biblia vele egy szinten áll, akkor értelemszerűen annak minden betűje hibátlan kell legyen. Ez a felfogás nem enged meg túl nagy mozgásteret. Ha a Szentírás a szó abszolút értelmében tökéletes, az egyfajta mennyei tollbamondást és felügyeletet feltételez, melyben az emberi szerzők szerepe elhanyagolhatóan kicsire zsugorodik. Sejthető, hogy ez a szemlélet milyen iszonyatos stresszel jár azoknak, akik elkezdik mélyen kutatni a szöveget, és amikor szembesülnek a tényekkel, hogy mindez tarthatatlan, egyfajta kognitív disszonanciába futnak. 

A kötet utolsó része lélektani szempontból éppen ezeket az embereket mutatja be. Olyan fiatalokat vagy érett keresztényeket látunk, akik teológiai képzésre jelentkeznek, és szinte sokkot kapnak a ténytől, amikor kiderül, hogy évtizedes bibliaértelmezési gyakorlatuk nem az egyetlen lehetőség, sőt nem is feltétlenül a helyes. Zimmer tanárként nem egy ilyen esetet látott, s emiatt nagyon érzékletesen veszi sorra a lépcsőfokokat. Ahogy írja, a diákok egy része eleve lelki presszióval érkezik, hiszen gyülekezetéből úgy küldik teológiára, hogy előtte „alaposan felkészítik”: ott biztosan el akarják majd venni a hitét. Mindehhez többnyire a diákok neveltetése is hozzáadódik. Nagyon-nagyon nehéz valakinek leküzdenie egy olyan felfogást, amit gyakran kicsi gyermekkorától szüntelenül tápláltak benne, ifjúsági órákon, prédikációkon és konferenciákon építgették, komoly meggyőző erővel, Istenre hivatkozva. A saját bibliaértelmezést ráadásul olyan fogalmakhoz kötötték, mint a hűség, a bibliai hit, az istenszeretet – következésképp, ha egy keresztény más felismerésre merészel jutni csoportja elvárásaihoz képest, az hűtlen, bibliátlan, Istentől elforduló lesz ezekben a körökben. Így emelkedik a saját bibliaértelmezés végül az egyetlen, megkérdőjelezhetetlen rangra, tulajdonképpen észrevétlenül a Biblia tekintélye fölé.

Siegfried Zimmer

Siegfried Zimmer könyve igen szókimondó, precízen mutatja be a radikalizálódási folyamatot, és véleményem szerint korrekt meglátásokon alapuló dolgozat, mely mögött érezhető a vaskos tapasztalat és a jóindulat. Néhol azonban feleslegesen terjengősnek ítéltem, és bevallom, nem minden következtetését éreztem megalapozottnak. Ettől függetlenül remek könyvről van szó, hiszen a remek könyvek nem feltétlenül attól remekek, hogy mindenben erősítik az ember meglévő meggyőződését, hanem inspiratívak, ösztönzőek, konstruktív vitákat indukálnak, mégpedig úgy, hogy alapvetően nem a vita a végcéljuk, hanem a megoldások keresése. Ahogy Pecsuk Ottó fogalmaz, ez egy nyílt sisakkal érvelő és tisztázó szándékú munka, amivel csak egyetérteni tudok. Erősen ajánlom mindenkinek az elolvasását!

(Siegfried Zimmer: Árt-e a hitnek a Bibliatudomány?, Kálvin kiadó, 2012, 228.o.)

Tovább

Hogyan fejlődik a hit?

Az előző bejegyzésekkel ellentétben most tényleg egy olyan post következik, mely részben iskolai tanulmányaimból fakad. Mivel pasztorálpszichológia szakon tanulok, nagyon lebilincselő számomra – talán mert eddig soha bele sem gondoltam – a valláspszichológia sajátos szemüvege, melynek egyik legismertebb kutatása ráadásul keresztény teológus nevéhez köthető. Vajon hogyan fejlődik a hitünk velünk együtt, ahogy kisgyermekkortól haladunk az időskor felé?

James W. Fowler

Evidencia, hogy egész életünkben fejlődünk és változunk. A fejlődéslélektan szerint ez a folyamat már az intrauterin korban (azaz magzati állapotban) elkezdődik, és egészen halálunk napjáig tart.  Rengeteg kísérlet, vizsgálat és megfigyelés során a témát ismerők arra jutottak, hogy körvonalazhatók olyan sémák, melyek viselkedésmintákat tartalmaznak és ezek bizonyos életkorhoz köthetők. Így például az egyik modell epigenetikus növekedésről beszél, ami azt jelenti, hogy egy ember életének bizonyos életszakaszaiban kiemelkedik egy-egy krízispont, ami a fejlődésében kihívás elé állítja.  Egy 1-3 éves kisgyermeknek ez a krízispont a bili használata lehet, míg egy 13-20 év közötti serdülő leginkább az identitáskeresésben élhet át hasonló helyzetet. A modell szerint az egyéni fejlődés nagyban függ attól, hogy ezek a krízispontok hogyan oldódnak meg.

James Fowler, aki egyébként keresztény teológus, bár részben vitatkozott az epigenetikus modellel, elkezdte kutatni és megfigyelni, hogyan fejlődik az ember vallásos hite csecsemőkortól idős korig. Meg kell jegyezni, hogy itt nem a keresztény, hanem bármilyen transzcendencia felé irányuló hitről van szó. A „hitfejlődés” stádiumait érdemes összevetni az előbb említett krízispontokkal. Fowler nem az íróasztal mögött ülve gondolkodott a kérdésről, hanem mintegy 600 emberrel (4 és 81 éves kor között) folytatott kutatásokat, akik különféle vallásokból érkeztek. Ennek alapján fogalmazta meg elképzeléseit, és az ember vallásos fejlődését az alábbi módon képzelte:

0. fázis: csecsemőkor, differenciálatlan hit, tulajdonképpen még csak a hit és a bizalom alapjainak megjelenése jellemzi.

1. fázis: korai gyermekkor, intuitív-projektív hit, mely nagyjából 7 éves korig tart. Ez a bőséges fantázia időszaka, ami a valóságtól nem mindig válik el, az ellentmondások pedig még nem számítanak. A gyermeki hit, ha valamit nem ért, egyszerűen „kipótolja” a fantáziájával.

2. fázis: mitikus, szó szerinti hit, ami 7 éves kortól általában serdülőkorig húzódik. Itt már a részletek nagyon fontossá válnak, olyannyira, hogy a gyerek nem bírja elfogadni a legkisebb változtatást sem. Mivel átvitt vagy szimbolikus gondolkodás nem nagyon van, ezért a hittel kapcsolatos dolgok (például a Biblia) is csak szigorúan szó szerint érthetők.

3. fázis: szintetikus hit, ami serdülőkortól a fiatal felnőttkorig terjed. Itt jönnek elő először a komolyabb kérdések, és minden kritika alá kerül, amit a gyermek addig megtanult. A tinédzser nagy vágya, hogy megfeleljen, és nehogy kirekesszék. A hit ebben a szakaszban sokszor csoporthoz kötött és erős konformitással jár, ami azért is fontos, mert a kamasz belső hitvilága még nem áll szilárd alapokon.

4. fázis: individuális és reflektív hit. Röviden: itt törhet meg az „első naivitás” állapota saját hitünkkel kapcsolatban. A felnőtt ember elkezdi látni, hogy lehet másként is hinni, mint ahogy ő hisz. Konfliktusba kerül saját hittételeivel, ironikus, cinikus lehet, sőt ha nem tudja ezt kezelni, ki is ábrándulhat a hitéből. Kérdései miatt gyakran érzi, hogy meggyengült a hite, visszaesett, pedig a valóságban pontosan ilyenkor lép előre benne!

5. fázis: összekapcsoló-megszilárduló hit.  A középkorú, már időskor felé haladó hívők sajátos helyzete. Az ember felismeri saját korlátait, már nem ragaszkodik könyörtelen makacssággal az álmaihoz. Viszont átlép a „második naivitásba”, dialógust folytat, nyitott a többféle perspektívából való vizsgálat előtt.

6. fázis: az univerzáló hit, leginkább az időskor jellemzője, de nem feltétlenül köthető életkorhoz. Fontos az egység Istennel, képesség arra, hogy más fázisban állókkal, vagy éppen más hitet követőkkel is kapcsolatba kerüljünk. Fowler azt írja, kevesen jutnak el eddig. Olyan embereket említ,mint Gandhi, Martin Luther King vagy éppen Dietrich Bonhoeffer.

Talán mondani sem kell, Fowler fázisai nem betonkemények, és természetesen akadhatnak kivételek, hiszen nem élünk egyforma életet. Szerintem a legtöbben mégis felismerhetünk belőle működőképes megállapításokat, melyek tényleg az életünk egy-egy szakaszához kapcsolódnak. Számos kérdés felmerülhet: vissza lehet lépni fázisokat? Mi történik azzal, aki megreked valamelyik szinten? Ez lehetséges? A vallásos fejlődés mibenlétét már csak azért is érdemes tudatosítani, hogy ne várjunk el bizonyos dolgokat olyanoktól, akik életkorukat tekintve még minden bizonnyal nem „nőttek fel a feladathoz”. Szerintem sokkal jobban megérthetjük egymást, a harmincas-negyvenes korosztály belső vívódásait, vagy éppen saját gyerekünk bohémságát, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mindennek rendelt ideje van – a hitünk fejlődése szempontjából is.

Egy remek cikk ugyanerről ezen a linken olvasható.

Tovább

Tényleg ördögi dolog a bibliakritika?

A keresztények többségéből - legalábbis a verbális inspiráció követőiből feltétlenül - heves indulatokat vált ki, ha valaki a bibliakritikáról beszél. A mélyen rögzült reflexek azonnal működésbe lépnek. A bibliakritika szó hallatán is feláll a szőr hátunkon, mert valamiféle nyílt támadásra számítunk, ami arcátlan módon kritizálni merészeli Isten ihletett Igéjét. Ez az elképzelés azonban előítéleteken alapszik, és egyáltalán nem igaz.

Mint annyi minden másban, úgy a bibliakritikát illetően is az egyensúly megtalálása a kulcs annak helyes használatához. Polarizálódni teljesen felesleges: beájulni a történetkritika megállapításaitól nem kell, de egy az egyben ördögöt kiáltani rájuk ugyanígy botorság. A legegyszerűbb, ha félelem nélkül ismerkedni kezdünk vele, a húst leszopogatjuk róla, a szálkát pedig kiköpjük.

Kezdjük az elnevezésnél, mert az önmagában félreértésre adhat okot. A bibliakritika nem a Szentírás  kritizálásáról, inzultálásáról, nem kötözködésről szól! Ahogy Siegfried Zimmer írja, maga a kritika szó eredetileg tudományos kifejezés volt és csak később került át a köznyelvbe. Ott aztán meghonosodott és végül teljes egészében kiszorította önmaga eredeti jelentését. Az eredeti tudományos kifejezés alapos, módszertanilag ellenőrizhető megkülönböztetést takart, egy vizsgált dolog értékelését, rekonstrukcióját.

Maga a bibliakritika a protestáns oldalon alakult ki, nem is véletlenül. A katolikus oldal eleve erősen hagyományközpontú, nem is engedte meg annyira a kutatás és értelmezés egyéni művelését, mint a reformáció egyházai. Ahogy haladtunk a 19. század felé, egyre inkább erősödött annak tudata, hogy a Biblia szövegei más korszakokból és más kultúrákból származnak. Éppen ezért megfogalmazódott az igény, hogy mérlegre tegyük: tényleg megfelel a szövegek eredeti jelentésének az, ahogyan az egyház magyarázza azokat? Honnan tudhatjuk, hogy a Biblia szándékának megfelelő a bibliaértelmezésünk? Vázlatosan, ehhez hasonló kérdések indították el azt a folyamatot, ami végül a bibliakritika megjelenéséhez vezetett. A cél tehát nem volt rossz és most sem az: megszólaltatni a Bibliát úgy, hogy eredeti mondanivalója "csendüljön fel" belőle. Ez teljesen pozitív, a szöveg javára váló hozzáállás.

A bibliakritikai eszközök használata akkor kezdett tudománytalanná és eltúlzottan liberálissá válni, amikor némelyek szétcsavarozták az egész szöveget. Ez a morózus hozzáállás egyre kisebb és kisebb részleteket kezdett vizsgálni, és végül teljesen figyelmen kívül hagyta a szöveg szöveg voltát, a kontextust, a lényeget, a mondanivalót. Például Rudolf Bultmann már addig ment a szinoptikus evangéliumok kapcsán, hogy félverseket, sőt egy-egy szót(!) különböző rétegekhez és forrásokhoz kapcsolt. Fontos megemlíteni, hogy az ilyen abszurd túlkapásokat a bibliakritikát ismerő és használó szakmabeliek is elvetik.

A bibliakritikát alkalmazók egyik meggyőződése, hogy nem tennének jót sem a kereszténységnek, sem magának a Bibliának, ha a szöveg kutatásához valami speciális módszert alkalmaznának. A Biblia intenzíven kötődik a történelemhez és a mindennapokhoz, itt van velünk ebben a világban - ezért nincs oka az ilyesminek. A Biblia különlegessége éppen az, hogy nem kell védelmezni, nem szorul a teológusok külön kifejlesztett módszertanára, kivételes bánásmódra, hanem állja a sarat önmagában is! A módszertani kivételezés éppenhogy azt a képzetet erősítené, hogy nem erről van szó és a Biblia nem viseli el a vizsgálat súlyát.

A bibliakritika megfelelő használata szerintem nem csak indokolt, de kifejezetten hasznos is. Azonban fontos, hogy állandóan meg kell vizsgálni a módszereit és ki kell egészíteni más szemléletmódokkal is. A helytelen használattal szemben pedig nem az egész bibliatudomány teljes elvetésével kell küzdeni, hanem a helyes és felelős használattal. A fundamentalista kritikában vannak jogos érvek, de konklúziója túlzó, amikor a fürdővízzel ki akarja önteni a gyereket is.

Tovább

Kitért, majd betért - ki a hibás?

A közelmúltban olvastam egy őszinte cikket arról, hogyan járt pórul egy német hölgy, aki teológiát kezdett tanulni. Saját bevallása szerint a bibliakritikával, illetve a történetkritikai szemlélettel való találkozása vezetett el addig, hogy végül az egész Szentírás hitelességét elvetette. A Biblia hitelessége mellett gyakorlatilag a hite is megszűnt számára létezni, bulizni és részegeskedni kezdett, végül egy lelki kanyar után mégiscsak - bűnbánattal telve - visszatért a kereszténységhez.

A történet szomorú, sajnos nem nevezhető példa nélkülinek sem, és minden jobb érzésű olvasójából empátiát vált ki, megértve a főszereplő fájdalmas életútját. Az a teológia, ahol deklarált cél, hogy a tanulókat egyfajta módon „lebeszéljék” a Szentírás hitelességéről, betegnek és nem utolsó sorban tudománytalannak is nevezhető. Az említett hölgy sztoriját végiggondolva azonban mégiscsak felmerült bennem, hogy túl egyszerű ilyen esetekben a fürdővízzel kiönteni a gyereket is. Adja magát a dolog, hogy „a teológiát” hibáztassuk, mint ami hitetlenné teszi az embert, pedig nem biztos, hogy a dolog neuralgikus pontját itt találjuk. Amennyire primitív hozzáállás a történetkritika eszközével szétverni a Bibliát, olyannyira hibás átlendülni a ló másik oldalára, és elhallgatni azokat a kérdéseket, melyek a Szentírás hitelességéről, ihletettségéről, történetiségéről szólnak – akár történetkritikai szemszögből is.

A teológiának ugyanis a közkeletű elképzeléssel szemben nem az a célja, hogy bátorítsa a hívő társadalmat és bármi áron növelje a hitet. Sajnos magam is láttam egyébként kedves és lelkes embereket teológiai képzésre jelentkezni, akik arra számítottak, a különféle stúdiumok során majd „végigmagyarázzák” nekik az egész Bibliát, azt alaposan megértik és ezután rettenthetetlen hitharcosként mennek majd vissza a gyülekezetükbe. Ezek az emberek nem tudták mire jelentkeztek, a nagyon fundamentalisták pedig ki is hullottak pár éven belül közülük. Ismétlem, noha nincs mentség a parttalan történetkritika mindent szétcincáló használatára sem, egyszerűen végtelen naivitás azt elvárni, hogy a teológia egyfajta lelki kommandós kiképzés, aminek az a dolga, hogy megerősítse „a gyüliben” korábban hallottakat.

Ahogy a tudományok általában, úgy a teológia sem ezért létezik, és nem is így működik. A magam részéről szerencsétlen hiányosságnak tartom, hogy ezt nem teszik egyértelművé a jelentkezők számára, nem adnak egy közelítő áttekintést a tudomány működéséről, módszertanáról, felépítéséről és céljairól, hanem arra számítanak, a teológiára jelentkezők majd maguktól ráébrednek, hogy a teológia problémákat vet fel, kritikusan közelít, elemez, vitatkozik és olyan kérdésekkel is mer foglalkozni, amik az „átlaghívő” fejében és a gyüliben talán soha fel sem merültek. Nem akarok bunkó lenni, de aki ezt nem képes megemészteni, egyszerűen ne menjen teológiára. Neki is jobb lesz: láttam már keresztény testvéreket szenvedni ettől. Jelentkeztek, felvételiztek, lelkesen eljártak a konzultációkra – aztán begyűjtöttek két-három nagy pofont. Az egyik az volt, hogy nem kaptak válaszokat, hanem leginkább csak kérdéseket, meg melléjük egy kis iránymutatást. Ha választ akartak, akkor bizony nekik kellett keresgélniük, könyvtárazniuk, gondolkozniuk, esetleg másokat faggatniuk. A másik, ennél talán nagyobbat csattanó pofon amikor kiderül, nem minden úgy van, ahogy a gyülekezet védett közegében azt addig elmondták. Lehet a Biblia különféle részeit máshogyan is érteni, mint a pásztor vagy a tanító érti, lehet a Szentírás ihletettségét a saját felekezettől eltérő módon megközelíteni, és bizony szabad kritikus kérdéseket feltenni a szöveg megbízhatóságát illetően. Mitöbb, így tenni nemhogy nem bűn, de még erény is! Ahogy én láttam, egyeseknél ez a pofon szólt a legnagyobbat és inkább visszamenekültek a gyülekezet akolmelegébe, attól félve, hogy mindent elveszítenek, amit addig biztosnak hittek. Végül a harmadik arculcsapás akkor érheti az embert, ha arra számít, mert a tanárok is testvérek, szinte kötelességük jó jegyeket osztogatni – csak úgy szeretetből. Ezen is fennakadtak néhányan – az utóvizsga időszakot nekik találták ki.

A helyzet az, bizony úgy láttam, sokan maguk sem tudják miért tanulnak. Nem értik meg, nem látják át mire való a történetkritika és mire nem, mit jelent ütköztetni az álláspontokat és hogyan kell megragadni egy-egy kritikus kérdést. És persze egyáltalán miért jó ezzel foglalkozni, miért jobb bizonyos problémákat inkább a levegőben tartani, mintsem lecsapni azokat egy-egy gyors, instant válasszal. Sajnos elég sokan vannak, akik képtelenek lelkileg feldolgozni, amikor szembesülnek  vitás kérdésekkel, mert abban a közösségben, ahova tartoznak, nem arra nevelték őket, hogy a világ bonyolult, a hitük komplex és számos értelmezést tesz lehetővé. Megijedve a valóságtól, egyszerűen hitetlenségnek bélyegzik a teológia által felhozott problémákat, és meghátrálva előlük visszahúzódnak a gyülekezetükbe. Bár valahol megértem ezt a félelmet, én is kaptam belőle kisebb dózisokat, ám úgy vélem, a meghátrálás nem biztos, hogy jó megoldás. Ha a történetkritika felvetései bosszantanak, kikezdik a hitedet, akkor hagyd figyelmen kívül vagy cáfold őket és építs fel jobb magyarázatokat! Ez már teológushoz való feladat - sokkal inkább, mint szemlesütve elfutni.

Tovább

Isten, mint az erkölcs alapja: az Eutüphrón-probléma

Az előző bejegyzésben arra a klasszikus kérdésre kerestünk lehetséges választ, hogy létezhet-e objektív erkölcs. A keresztények többsége természetesen úgy hiszi, az erkölcs forrása és alapja maga Isten - ez azonban többek számára súlyos kérdéseket vethet fel, melyek közül az egyik legismertebb az Eutüphrón-probléma.

Úgy tűnik, az emberiség kollektív tapasztalata, hogy vannak olyan értékek, melyek időtlenek és az adott társadalmak, kultúrák, filozófiák felett állva biztosítanak értelmezési keretet a mindennapok számára. Ezek forrását teista szemlélettel nyilván Istenben jelöljük meg, de ez nem jelenti, hogy az erkölcs kérdése egyszer s mindenkorra le van zárva: sokaknak több szempontból is megemészthetetlen, sőt nyomasztó, hogy egy Mindenható állhat felettük. Ezért aztán különféle indítékokból ellenvetéseket is megfogalmaznak.

Az erkölcs keresztény értelmezéséből merült fel az Eutüphrón-problémának nevezett paradoxon is. Maga az elnevezés Platón egyik dialógusára utal, melyben hasonló kérdések merültek fel. Eutüphrón Szókratésszel vitatja meg éppen a szentség természetét és úgy írja le a szentséget, mint "amit szeretnek az istenek". Szókratész megkérdezi, hogy "az istenek azért szeretik a szentséget, mert az szentség? Vagy a szentség attól szentség, hogy az istenek szeretik?".

Az objektív, Istenből eredő erkölcs kapcsán is felteszik ezt a kérdést. Azért parancsol Isten valamit, mert az erkölcsi értelemben jó? Vagy azért jó erkölcsi értelemben, mert Isten parancsolja? A válasz tétje Isten mindenhatósága és jelleme. Ha ugyanis valami önmagában jó, akkor az jó Isten parancsától függetlenül is. Ez viszont azt jelenti, hogy a "jóság" valami olyan rendező elv, melynek maga Isten is alá van vetve. Abban az esetben azonban, amikor valami attól válik jóvá, mert Isten parancsolja, más probléma akad. Hiszen Isten bármi szörnyűséget is parancsolhat, annak pusztán attól jónak kell lennie, mert Ő ezt önkényesen eldöntötte? Ebben az esetben Isten egy diktatórikus autoritás, ami nem jó kiindulópont objektív erkölcsi alapnak.

Lennox helyesen világítja meg a dolog lényegi pontját, miszerint az Eutüphrón-problémát felvető kritikusok nem veszik észre a kérdés két vetületét: az egyik Isten akarata és parancsa, a másik pedig lényegi jellemvonásai. A szentségre visszatérve, ismerjük ezt a felszólítást: "Legyetek szentek, mert én szent vagyok!" (1Pt 1:16). Egyértelmű, hogy ez nem egy zsarnoki felszólítás, hanem Isten személyére épül: "én szent vagyok". Ugyanakkor nem valamiféle Istenen kívüli normán vagy felettes tekintélyen alapszik, hanem saját lényének teljességén. Mindez pedig azt jelenti, hogy az objektív erkölcsi kategóriákat - amennyiben elfogadjuk, hogy ilyenek léteznek - nem egy Istenen túli hatalom, de nem is egy isteni elnyomó erő nyújtja számunkra, hanem egy személyes Létező, akiben ezek az erkölcsileg helyes keretek jelen vannak. Meglátásom szerint ez a teista világkép erkölcsi kiindulópontja.

Tovább

Szubjektíven az objektív erkölcsről

A magam részéről kifejezetten kedvelem John Lennox írásait. Lennox nem csak elkötelezett evangéliumi hívő, hanem elméleti matematikus is, ami alapos nyomot hagy művei stílusát és cizelláltságát illetően. Amit azonban igazán becsülök benne, hogy félelem nélkül „nekimegy” olyan komplex témáknak, mint például az erkölcs objektivitásának kérdése. Sajnos azonban amatőr hibákat is vét közben.

John C. Lennox

Szeretném még egyszer méltatni Lennox bátorságát: egy olyan szerteágazó kérdéskörben, mint az egyetemes erkölcs létezése, ami állandó és forrongó indulatokat rejt magában, csaknem lehetetlen teljes és megnyugtató választ adni. A legtöbben az erkölcsöt ugyanis teljesen szubjektívnek tartják, ha mégis sejtenek benne valamiféle közös alapot, azt is egy adott társadalom politikai-vallási és kulturális hátterében találják meg. Magyarul, hogy mi a helyes és mi nem, az pillanatnyi állapot, ami korról-korra és népről-népre változik. Mondani sem kell, a Biblia nem lehet egy relativizáló világban közös nevező az erkölcsi kérdésekben.

Nem szeretném ezt a problémát itt és most teljes hosszában és szélességében megtárgyalni, de maradva az alapkérdésnél, miszerint minden erkölcsünk szubjektív alapokon áll, Lennox azt írja legújabb könyvében, hogy a szubjektivizmus – még ha mindannyian valahol szubjektívek vagyunk is – önmagában nem kielégítő. Hasonlatnak a focit hozza: lehet, hogy a játékosok nem mindig örülnek vagy értenek egyet a játékszabályokkal, sőt meg is szeghetik azokat, ám mint külső ok, az valamilyen módon mégis kötelezi őket. Szabályok nélkül, vagy tetszőlegesen értelmezett szabályokkal ugyanis egyetlen meccset sem lehetne lejátszani. Ha az erkölcsök szubjektívek, akkor semmit nem nevezhetünk helyesnek vagy helytelennek. A nácik népirtása és a hatmillió zsidó elgázosítása saját kulturális hátterük alapján, a szubjektív erkölcsök értelmében tökéletesen elfogadható volt – álláspontjukat azonban mégsem osztották Nürnbergben, amikor felelősségre vonták őket...

Egyszóval valamiképpen úgy élünk, mintha az igazság és erkölcsösség nem csupán egy társadalom belső terméke lenne és nem egyszerűen puszta ízlés kérdése. A szubjektív erkölcsiséggel még egy baj van: azt állítja, hogy nincsenek objektív erkölcsök, de akkor ez a kijelentése sem lehet objektív – mert ha az, akkor mégis létezik objektivitás. A szubjektivizmus ezért önmagát is cáfolja?

Abban az esetben azonban, ha az erkölcs objektív kategória, annak értékei miben gyökereznek? Lennox három kategóriát állít fel és itt követi el pontosan ugyanazt az amatőr hibát, amit az univerzum finomhangoltsága nyomán már mások is elkövettek: (1) az univerzális erkölcsi értékek alapja maga a világegyetem anyaga, (2) az univerzális erkölcsi értékeket emberi lények alkották, (3) az univerzális erkölcsi értékek alapja Isten, aki a természetben és Igéjében jelentette ki őket. Lennox egy higgadt, racionális és logikai levezetéssel próbálkozik, ám sajnos pont a számunkra legfontosabb (3) pont tekintetében nem következetes ebben: az univerzális erkölcs forrása ugyanis pusztán logikai úton nem kell, hogy a Biblia Istene legyen. Ugyanúgy lehet Allah, Krisna vagy egy ismeretlen létező vagy létezők, esetleg olyan lény vagy lények, akik már nincsenek. Sajnálom ezt a hibát, mert Lennox könyve rengeteg jó gondolatot tartalmaz és méltó a figyelemre – azt hiszem fogok még témákat felvetni belőle itt a blogban. De a logikai bukfenc az logikai bukfenc, még ha keresztényként sajnálom is ezt kimondani.

Az eredeti kérdésre visszatérve, ha léteznek objektív erkölcsi értékek, akkor miért nem ezt látjuk a világban? Ahogy Lennox megjegyzi, ezzel a felvetéssel érdemes vigyázni. Az a tény, hogy az emberek nem tartják be ezeket az értékeket, hanem például hazudnak, lopnak vagy gyűlölnek, nem az objektív értékek hiányáról tanúskodik, hanem pusztán az emberekről vagy egy korjelenségről. Ám ha az objektivitásról beszélünk, akkor olyan jellegzetes etikai vonásokra gondolunk, melyek nem egy adott korhoz vagy társadalomhoz kötődnek, hanem térben és időben átfogóbbak. Vannak ilyenek? Leszámítva marginális jelenségeket (hiszen egy-két ellenpéldát mindig lehet találni mindenre), az emberi kultúrák és társadalmak vonatkozásában a kiváló író és apologéta, C.S.Lewis olyan erkölcsi elveket talált, melyek a legnagyobb civilizációk egyfajta közös tulajdonai. Úgy nevezte őket, hogy „a természeti törvény illusztrációi” és nyolc csoportba fogta össze ezeket:

1. Az általános jótékonyság törvénye (nem jó gyilkolni, szenvedést okozni, mohónak lenni, stb...)
2. A különös jótékonyság törvénye (szeretet, melyet saját feleségünk, családunk, rokonságunk, országunk iránt érzünk)
3. A szülők, az idősebbek és az ősök iránti kötelezettségek
4. A gyermekek és utódok iránti kötelezettségek
5. Az igazságosság törvénye (szexualitás, becsületesség, jogi igazság iránti igény)
6. A jóhiszeműség és igazmondás törvénye
7. A könyörületesség törvénye
8. Az önzetlenség törvénye (a bátorság erénye, mások védelme)

Akkor tehát vannak objektív erkölcsök? Bár nem töltöttem éjjeleket és nappalokat ezzel a kérdéssel, de felszínes módon valahogy úgy képzelem, hogy erkölcsi kategóriáink egyfajta keretekre, alapsémákra épülnek, melyeket koronként nem mindig ugyanúgy értelmezünk, nem ugyanúgy töltünk fel tartalommal. Ezen a módon objektív keretekben megjelenik a szubjektivizmus is, a pillanatnyilag létező társadalmak és kultúrák ma látható viszonyulásai egy-egy erkölcsi kérdéshez. Ha azonban létezik bármiféle objektivitás, akkor jön a következő kérdés: mindez honnan van?

Itt folytatjuk! :-)

Tovább

Belülről kifelé

Jézus azt mondta, ha imádkozunk, vonuljunk be a belső szobánkba és zárjuk magunkra az ajtót, ott keressük Istent. Nem mindig tudjuk ezt az egyszerű kérést jól megragadni. Valamiképp a magányosságot, szélsőséges esetben talán a remeteséget, az egyénieskedést halljuk kicsengeni belőle, pedig ennél sokkal fontosabb dologról van szó.

Jézus szavai nem voltak teljesen magától értetődők a zsidó társadalomban. Ha valaki felületesen átlapozza az Ószövetséget, már az is láthatja, hogy alapvető vonás a közösségi kontextus. Bár egyéni történetekkel is találkozunk, az Ószövetség mégis csoportdinamikai keretben értelmezhető, a szabadulás, a megváltás többnyire az egész nép sorsa és nem az egyéné, ha büntetés jön, gyakran az egész népet sújtja, ha áldás hull az égből, az a nép nyakába esik. Nem azért történik mindez, mert a zsidók olyan fenemód patrióták, hanem sokkal inkább, mert egy összetartozó csoportban, választott népben, azaz Izraelben gondolkodnak.

És akkor jön ez a Jézus, aki személyes síkra viszi a dolgokat. Azt mondja, neked kell bemenni a belső szobádba (a görög tameion-t úgy is lehetne fordítani, hogy éléskamra vagy kincstár), a te felelősséged zárt ajtók mögött Istent keresni. Igen Józsikám, ne nyújtogasd a nyakadat, ne tekergesd a fejedet, ne fordulj oda a melletted ülőhöz és ne mondj neki semmit. Rólad van szó, személyesen. Jézusnak persze nem a nyilvános imával van baja, hanem azzal, ami a nyilvánosságot olyan könnyen kísérheti, azaz a külsőségekkel és a képmutatással.

A keresztény gyülekezetekben elhanyagolt téma az ember belső szobája. Ez részben érthető: a gyülekezet szociális konstrukció, ahol közösségként éljük meg a hitet, a hangsúly tehát – akár az Ószövetségben - a kollektivizmusra esik. Kár azonban elfelejteni, hogy a közösségi élet színvonala az egyéni életek színvonalán múlik. A kereszténység olyan hit, ami belülről kifelé működik. A közös értékeink azokban a kohókban formálódnak ki, melyek mások szeme elől rejtve működnek. Ellentmondásos elvárni, hogy a gyülekezetekben intenzív hitélet legyen, ha a gyülekezeten kívül az emberek nem tudják az ajtót magukra zárni. A vasárnapjaink hétfő és szombat között alapozódnak meg, ellenkező esetben csak színlelés, amit művelünk. Közösségként is jól felfogott érdekünk lehetne tehát, hogy a belső szoba gyakorlatára többször rámutassunk. Az a tény, hogy erről nem nagyon hallani a nyilvános eseményeken, sőt egyre inkább maga az összegyűlés, pestiesen szólva a buli feelingje a végcél, az együttlét élménye a kívánatos állapot, ugyanolyan céltévesztés, mint a magányos kereszténység, amikor az ember egyedül próbálkozik leküzdeni a világmindenséget. 

Tovább

A legfontosabb senkik ezen a világon

A blog egy korábbi, Brátán János-díjas posztjában :-P az univerzum finomhangoltsága melletti érvek gyengeségére mutattam rá, azonban kritizáláson túl semmi pozitívat nem írtam a témát illetően. Az igazság az, kritizálni könnyebb volt, mert a világegyetem nagysága alaphangon negatív érzelmeket hoz ki belőlünk. Azt sugallja nekünk, jelentéktelen nullák, említésre sem méltó lények vagyunk, akik valahol a sötét semmi egyik szegmensében, egy színes golyó felszínén pörögnek. Hogyan lesz ebből bármiféle pozitív üzenet?

Komoly sokkot okozott az emberiségnek, amikor Kopernikusz és Galilei tevékenysége nyomán egyértelműen kiderült, mégsem mi állunk mindennek a középpontjában. Addig szó szerint azt gondoltuk, körülöttünk forog a világ, ám egy csapásra nyilvánvaló lett, sehol sem vagyunk. Ahogy bővült az ismeretanyagunk, a kozmikus távolságok még nagyobbak lettek, térben és időben egyaránt. A porszem nem elég szemléletes kifejezés arra, hogy a Föld és rajta az egész emberiség milyen viszonyban áll a nagyjából 15 milliárd fényév nagyságrendű, egyre táguló világegyetemmel. Kozmikus léptékben az emberi faj és benne Sytka - a blogjával együtt - egy nevetséges kis pattanás, vagy annál is kevesebb.

Önmagunk kinevetése azonban csak akkor jogos, ha a lépték kozmikus. Vegyünk csak távcső helyett más eszközt a kezünkbe, máris megváltozhat a véleményünk az értékelhetőség kérdéséről. Ahogy Teilhard de Chardin rámutatott, a jelentőséget nem szabad csillagászati méretekkel és időtartamokkal mérni: ehhez inkább a bonyolultságot és tudatosságot ajánlotta. Ez pedig máris érdekes nézőpontban láttat bennünket. Ugyanis amennyire tudjuk, a legnagyobb fokú komplexitás nem a nagy vagy a kicsi, hanem a "közepes" mérettartományban van jelen - azaz nem a picike atomok és nem is a hatalmas galaxisok világában, hanem a miénkében. A saját agyunk billiónyi idegsejtet tartalmaz, a köztük létrehozható kapcsolatok pedig felmérhetetlenül nagy számúak. Egy emberi lényben magasabb a szervezettség és az élmények gazdagsága, mint sokezer kihalt és kopár galaxisban. A furcsa helyzet tehát az, ahogy az univerzum mellett a mi fizikai valóságunk eltörpül, úgy zsugorodik le hozzánk képest az univerzum is, ha a bonyolultság és összetettség lesz a kritériumunk. És nem utolsó sorban: mégiscsak mi, a legnagyobb senkik vagyunk azok, akik saját semmiségünket képesek voltunk felfedezni és megérteni.

A Biblia a maga módján ugyancsak hasonló kettősséggel beszél az emberről, mint a természet "kijelentése". Az ember egyszerre jelentéktelen és nagyon is fontos személy, aki Isten képmását hordozza magán. Halandó és sérülékeny, élete elhervad, mint a virág, ám mégis megérte kifizetni érte a legnagyobb árat. Isten gondolkodásában mintha kezdettől benne lenne, hogy a kicsit nagyra tartja. Érdekes módon Izrael kiválasztását saját szeretetével indokolja, de előtte elárulja számukra, nem a nagyságuk miatt döntött mellettük, hiszen minden népnél kisebbek.

Ha a kozmoszra nézünk, lehervadhat a mosoly az arcunkról, ám ha nem akarunk ennyire a távolba révedni, saját magunk összetettségéről vigasztaló módon eszünkbe juthat, hogy valamiben felülmúljuk a kozmoszt és mégiscsak fontos kis mákszemek vagyunk. Az értékünk megérte Jézusnak a saját életét.

Tovább

A hit, a bizonyíték és a bebizonyítás

Akár hívő, akár hitetlen, az átlagember fejében több szempontból is hasonló kép jelenik meg, amikor a hit szót hallja. A hitetlenek közül sokan szeretik kiemelni, hogy Isten létét nem lehet bebizonyítani, ezért az egész keresztény hit a tudással ellentétes és teljes bizonytalanságon alapszik. Ehhez hasonlóan a hívők jó része valahogy úgy képzeli a hitet, mint valami ismeretlen homályzónát, ami túlmutat a valóságon, ám mégis bízni kell annak tartalmában.

Ritka pillanat ebben a blogban, hogy én Kampis György tudományfilozófustól bármit is idézzek, de egyik írásában a tudomány működése kapcsán tett egy olyan megállapítást, ami szerintem szélesebb körben is helytálló lehet. Kampis azt írja, hogy "a tudományban semmi sem bizonyított, és nem is lehet az, a tudomány egyszerűen nem a bizonyításon keresztül működik - hanem a bizonyítékokon keresztül." Megragadott ez a fontos különbségtétel, mert azt hiszem a hit kapcsán sem teljesen indokolatlan felvetni, főleg annak fényében, amit a bevezetőben írtam.

Szóval azt tapasztalom, hogy a bibliai hit tartalmát illetően az emberek valahogy két szélsőérték mentén okoskodnak. A hívők arra hívják fel a figyelmet, hogy amiben hiszünk, azt nem lehet bebizonyítani, tehát egyfajta módon "csak" hinni kell, a hitetlenek pedig egyszerűen szembeállítják a kettőt: az ember vagy hisz, vagy tud bizonyos dolgokat. De miért is kellene ezt a kérdést ennek a láthatatlan skálának a két végletére kalibrálni?

A klasszikus "hitdefiníció", ami a Zsidókhoz írt levélben olvasható, így szól:

"A hit a reménylett dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." (Zsid 11:1)

Most csupán a meggyőződés szóra szeretném felhívni a figyelmet, mely az eredeti görögben az  ἔλεγχος (elenkhosz) kifejezés. Ez pontosabb fordítás szerint bizonyítást, vizsgálatot, bizonyítékot jelent. A Szentírás azt írja, hogy az ember hite nem egy ugrás a sötétbe, nem valami olyan bizalom megszavazása, ami semmiféle módon nem megalapozott, hanem nem látott dolgokra irányul, mégis vizsgálat és bizonyítékok állnak mögötte.

Noha bebizonyítani - ahogy Kampis írta a tudományról - a szó száz százalékos értelmében a hitet sem lehet, de miért jelentené ez azt, hogy nincsenek bizonyítékok, melyek mellette szólnak? Krisztus feltámadását a tanítványok nem azért hitték el, mert valaki azt mondta nekik, hogy higgyenek, és egyszerűen bizalmat szavaztak ennek a kérésnek, de nem is azért, mert végignézték a feltámadást és pontról-pontra elvégzett kísérletsorozat állt a hátuk mögött. Meggyőződtek róla, bizonyítékokat szereztek, ezek pedig azt erősítették meg, hogy érdemes Krisztusban bízniuk, vagyis hinniük Benne.

Sajnos még mindig sokszor hallani teista és ateista oldalról egyaránt, amint az előbb felvázolt módon kezelik a hit kérdését, egyfajta ugrásként az ismeretlenbe, mely nélkülöz minden bizonyítékot. Abban látom ennek veszélyét, hogy az ilyen hit nagyon könnyen csap át fanatizmusba, esetleg vakhitbe, amit szerintem maga Isten sem vár el tőlünk.

Tovább

Kezdetben volt... a szájhagyomány

A szó elszáll, ahogy a mondás is tartja: márpedig a Biblia anyagának egy jó része bizony szájról-szájra terjedt, mielőtt írásba foglalták volna. A szájhagyomány gyakorlatára sokan gyanakodva néznek. Vajon mi garantálhatja, hogy ami végül papiruszra vagy más adathordozókra került, az megegyezik azzal, amit évszázadokon át csak az emberi emlékezet őrzött meg?

A történelmi kutatások szerint a civilizáció bölcsője Mezopotámiából indult, az írást pedig a sumérok találták fel, mégpedig funkcionális célból: valószínűleg a termelt áruk mennyiségének rögzítése okán kezdtek el agyagtáblákra jeleket rögzíteni. Nem semmi társaság lehettek. Nagyjából 2000 piktogrammot használtak írásos korszakuk első felében. Mindez körülbelül Kr.e. 6000 évvel történt, maga az írás azonban csak fokozatosan és lassan terjedt el, s a zsidóknál bizonyos értelemben még Krisztus korában sem tudta kiszorítani a szájhagyományt.

Az tehát egészen biztos, hogy kezdetben a bibliai történetek szájhagyomány útján terjedtek, s ez a szokás akkor is megmaradt, amikor az írás kezdett egyre népszerűbbé válni. A szájhagyomány innen, a XXI. századból, amikor felbecsülhetetlen mennyiségű nyomtatott és elektronikus anyagot hozunk létre, ósdi és elavult, megbízhatatlan módszernek tűnik. Pedig nem volt az, sőt bizonyos értelemben meghaladta az írásos formákat is. Az írás elsősorban logikai tartalmat közvetít, a szájhagyomány azonban a hang, a zeneiség, a kísérő gesztusok igénybevételével az üzeneten túl még többletjelentéseket is hordozhat. Ráadásul a régiek azzal is tisztában voltak, hogy nem a szórakoztatás a fő cél, hanem a kultúra megőrzése, a Biblia esetén a hit továbbadása, tehát bizonyos szempontból a fennmaradás.

Az biztosnak tűnik, hogy a bibliai történeteket kezdetben a családok mesélték tovább egymásnak, majd egy idő után mindez átkerült a nagyobb közösségek színterére, ahol hivatásos mesélők adták tovább őket. Bármennyire megbotránkoztathat ez egy mai hívőt, de abszolút elképzelhető, hogy a továbbadott történetek bizonyos részleteit kiszínezték itt-ott (noha az üzeneteit megtartották), csak azért, hogy a hallgatóság érdeklődését ébren tartsák.

Úgy néz ki, hogy az írásbeliség terjedése ellenére a biblia szövegek jó részét Dávid koráig nem rögzítették véglegesen, sőt sokuk még leírásuk után is terjedt tovább. Az is köztudott, hogy Jézus történetét sem akarták leírni, hanem egy rövid ideig még az evangéliumi sztorik is szájhagyomány útján mozogtak az emberek között. (Ennek oka Jézus esetében az is lehetett, hogy egyrészt Ő maga sem írt semmit, és követőit sem kérte erre, másrészt maguk a legelső keresztények sem tartották szükségesnek, hiszen Krisztus közeli visszajövetelére számítottak - a pergamen pedig drága mulatság volt...). A kérdés persze az, vajon mennyire sikerült szó szerint megőrizni mindent a szájhagyomány útján terjedő szövegekből?

Biztosra vehető, hogy ez hibátlanul nem történt meg, amiben persze semmi meglepetés nincs. Ha a szkriptóriumokban, - ahol hangosan diktálták a Biblia szövegét és azt számos írnok egyszerre írta - már a rögzítés pillanatában hibák keletkeztek (és ezeket egyértelműen detektálni lehet), akkor a szájról-szájra terjedő történetek esetében kizárt a szó szerinti hibátlanság. Egyébként nem is véletlen - például az előző bejegyzésekben emlegetett teremtéselbeszélések esetében -, hogy az eredeti héber szöveg tele van könnyen memorizálható szójátékokkal, nyelvi fordulatokkal és eleve fordulatos történetekben és képekben beszél. Az ilyen szöveget sokkal könnyebb megjegyezni és továbbadni. A szájhagyomány évszázadokon, sőt évezredeken át tartó alkalmazása biztosan nem történt száz százalékos pontossággal, ez azonban láthatóan csak bennünket zavar: a bibliai szerzők többnyire megbíztak saját módszereikben és alapvetően inkább az üzenetre koncentráltak, mint a formára. Mindez persze nem jelenti, hogy utóbbit teljesen elhanyagolták, de egészen biztos, hogy az üzenet közvetítése prioritásban általában megelőzte náluk a sebészi pontosságot.

Tovább

Az elvesztett halhatatlanság...

Pár bejegyzéssel korábban foglalkoztam a teremtéstörténetekkel kapcsolatos néhány tipikus kérdéssel. A téma alapos feldolgozása lehetetlen egy blogban, ezért most a nagy egésznek csak egy részletéről esik néhány szó, és ennek a részletnek is csak érintésére vállalkozhatom. Vajon hogyan képzelték el az ókorban a halhatatlanságot és annak elvesztését a Biblián kívüli forrásokban?

A halandóság ellenséges, idegen érzés, az ember utálja, fél tőle, képtelen hozzászokni, hogy egyszer meg fog halni. Már a kezdet kezdetén (jelentsen kronologikus értelemben bármit ez az időpont) felmerült az az elképzelés, hogy a halandóság pozíciója egy olyan állapot, amibe az ember saját hibája miatt került. Az ókori Kelet teremtésmítoszai közül több is elmesél olyan történeteket, melyek némely elemükben emlékeztetnek a Genezis leírásaira.

Így például a nagyon közismert mezopotámiai szöveg, a Gilgames eposz a halhatatlanság elvesztését az emberi figyelmetlenség eredményeként ábrázolja. Gilgames - aki egyébként valós történelmi személyiség volt az I.Uruk dinasztia 5. tagjaként - a legenda szerint elveszti jó barátját, Enkidut, s miközben megsiratja, ráébred arra, hogy egyszer neki is meg kell halnia. Ez nyugtalansággal tölti el, amiért válaszokat keres az élet és halál kérdésére: végül Utnapistimtől (aki a vízözön után örök életet kapott az istenektől) megtudja a titkot. A halhatatlanság kulcsa, hogy a tenger fenekéről felhozzon egy növényt, amely az örök megifjodás füve. Ha valaki ebből fogyaszt, az tehát hozzáférhet ehhez az állapothoz. Gilgames végül lemerül és meg is szerzi a növényt, majd elindul több napos útjára, Uruk városába. Az egyik reggel megpillant egy gödröt, melyben áttetsző tiszta víz csillog és köntösét ledobva fürödni megy. Itt egy pillanatra átadom a szót az "eredeti szövegnek":

"Míg Gilgames reggel prüszkölt, lubickolt, kígyó úszott oda a fűhöz, szimatot kapott illatától, feléje kapott és elragadta."

A veszteség persze óriási fájdalmat okoz Gilgamesnek, aki elsápad, sírva fakad és "jajongva átkozódik" könnyelműsége miatt, hogy a halhatatlanságot elvesztette.

A másik keleti szövegemlék az Adapa-mítosz, mely minden bizonnyal akkád nyelven íródott Eriduban. A történet szerint Adapa, aki Eridu uralkodója konfliktusba kerül Anuval, aki az istenek egyike. Éa isten elárulja Adapának, hogy Anu meghívja majd őt azért, hogy étellel és itallal megmérgezze: ha élni akar, ne egyen és igyon semmit abból, amit elé tesznek. Anu azonban az istenek kérésére meggondolja magát és nem akarja már megmérgezni Adapát, sőt az Élet ételével és italával kínálja - ezt azonban ő nem tudja, és a tanácsot megfogadva elszalasztja a nagy lehetőséget, nem eszik és iszik az Élet forrásaiból.

Annyi talán ebből a két példából is kiderül, hogy az ókori-keleti ember világképében a halandóság-halhatatlanság fontos probléma lehetett. A Gilgames-eposzban az ember egy növény elfogyasztása révén juthatott volna hozzá az örök tartóssághoz, amit a kígyó elragadott tőle. Az Adapa-mítoszban az ember önhibáján kívül - éppen az életét féltve - kerülte el a nagy lehetőséget, de ott is étel-ital fogyasztása juttatta volna a halhatatlansághoz. Az örök élet minden esetben isteni eredetű lehetőség.

Kézenfekvően adódik a kérdés, hogy mindez milyen viszonyban állhat a bibliai leírással. Nos, szerintem ezen a ponton kell úgy tenni, mintha tojásokon lépkednénk: felesleges azonnali és végérvényes döntéseket meghozni. Annyi mindenképpen látszik, hogy az ókori szövegeket - még ha sok különbség is van köztük - áthatja egyfajta közös világszemlélet. Az édenkerti sztoriban is van olyan gyümölcs, ami az embert az örök életre "kondicionálja", mégpedig az Élet Fája esetében. Ez a lehetőség ugyancsak isteni eredetű, hiszen a fát maga Isten ültette. Ott is megjelenik a kígyó, aki azonban nem elragadja annak lehetőségét, hogy az ember hozzáférjen ehhez a gyümölcshöz, hanem a már meglévő állapot elvesztésére ösztönöz. A Bibliában a kígyó kísértő, a mítoszokban nem az, a bibliai szövegben az embernek nem megszereznie, hanem megtartania kellett volna az örök élet lehetőségét, a Biblia az embert felelőssé teszi a kudarcért, a mítoszok inkább a körülmények áldozatainak mutatják.

A kutatók ezért leginkább valahogy úgy képzelik a szövegek viszonyát, hogy azok egyfajta "közös nevezőből", több ponton hasonló gondolkodásmódból táplálkoznak, ám a Szentírás tudatosan szembefordítja saját Istenét és szemléletét a mítoszokkal.

Tovább

Génjeinkben és vallásainkban van...?

Hatalmas irodalma van a teológiában Kálvin eleve elrendelés tanának és az abból következő vitáknak. Az ember valahogy érzi azt a paradoxont, hogy személyes sorsát egyrészt saját döntéseivel irányíthatja, másrészt mintha nála nagyobb erők szólnának bele a folyamat menetébe. Vajon van ennek bármi köze a genetikához, vagy ez egy teljesen valószínűtlen gondolat?

Nem, még felszínesen sem akarom bemutatni Kálvin predesztinációs elképzeléseit az ember sorsáról, az eleve elrendelés üdvösségről és kárhozatról szóló tanításairól már nem is beszélve. Mondhatni unalomig ismert panel lett a keresztény teológiában, hogy Isten már lejátszotta azt a partit, melynek szereplői mi vagyunk. Az ismert mondás szerint „nem azért választottak ki, mert hiszek, hanem azért hiszek, mert ki vagyok választva”.

Azt azonban érdemes észrevenni, hogy az élet determinizmusának gondolata a legpopulárisabb keresztény szemléletmódon túl más vallásokban is megjelenik, sajátos fogalmak és elképzelések formájában. Egy nagyon egyszerű táblázatban ezeket szedtem össze:

Átgondolva az itt bemutatott vallásokat, ami az eleve meghatározottságot illeti, talán felfedezhetünk némi aránykülönbséget. A kereszténység (mármint a kálvini szemlélet) és az iszlám szigorú felfogása igen kevés teret hagy a szabad akaratnak, ellenben a hinduizmus karma-fogalma inkább az ember döntéseivel számol, a kínai nézetrendszer pedig már beszél a természeti törvényekről is, mint korlátozó és ezért meghatározó adottságokról. A táblázatból kimaradt a zsidóság véleménye: ők saját bevallásuk szerint nem hisznek az eleve elrendelésben.

No és ott van a genetika. Sokan – vallástól függetlenül – úgy vélik, az ember viselkedését, jellegzetességeit, tehát valahol „a sorsát” is a génjei határozzák meg. De tényleg minden eldől a génjeinkben? Tényleg azért lesz valakiből azeri baltás gyilkos, homokos, iszákos, vagy éppen popsztár, mert a génjei „eleve elrendelték”? Sokan ezt hiszik, pedig ez nem valószínű: ugyanolyan elhamarkodott vélemény, mint az evolúció egészét „a véletlenre” fogni. Úgy gondoljuk egy az egyhez megfelelés van egy adott gén és mondjuk a hozzá kötődő betegség vagy tulajdonság között. Ha valaki örökölte az adott gént, akkor biztos beteg is lesz. Ha valaki örökölte a „homokosság” génjét, akkor az száz százalék, hogy homokos lesz. Vannak ilyen gének és esetek például a betegségek területén, de ezek a ritka példák. A legtöbb betegséget sok gén a környezeti hatásokkal együttműködve határoz meg, a legtöbb tulajdonságunk és jellegzetességünk pedig nem egyetlen génnek köszönhető.

A gének tehát nem a kálvini predesztináció tudományos változatai. :-) Nem döntenek rólunk, de azért tényleg egyfajta keretet adnak, lehetőségteret, melyben élhetünk. A felelősség továbbra is a miénk marad azért, amit teszünk - nem kenhetjük rá sem a génekre, sem a predesztinációra.

Lehet, hogy a genetika előtt a nagy vallásos gondolkodók a maguk módján megsejtettek valamit ebből?

Tovább

Akik "beszóltak" a Mindenhatónak...

Az előző bejegyzéseket követően olyan jellegű eszmecsere és vita bontakozott ki a témák iránt érdeklődők között, mely jól mutatja, hogy bizonyos kérdések milyen mélyen érintenek bennünket. A beszélgetés során Sfi érintőlegesen megpendítette, hogy az igazság – egyik értelmében a valóság – elviseli a kényes kérdések súlyát. Sokan mégis úgy teszünk, hogy féltjük Istent magunktól és azt gondoljuk, a keményebb kérdések udvariatlanságnak, esetleg istenkáromlásnak számítanak.

Walter Brueggemann

Walter Brueggemann nem szívbajos ember. Pár hónapja jelent meg ószövetségi teológiáról szóló könyve, melyben a diszciplínának megfelelően azt próbálja a lehető legjobban kifejteni, miféle rendezőelv mentén értelmezhető az Ószövetség szövege. Brueggemann kísérlete az, hogy az egész Ószövetséget, mint tanúságtételt kezeli, melyben Izrael beszél a saját Istenéről – hol a történeti könyvek elbeszélései, hol a költői könyvek metaforái, hol a próféciák sajátos retorikáján át. Ebben a gigantikus tanúskodásban aztán van egy érzékeny pont, amit Brueggemann erős kifejezéssel élve így nevez: ellen-tanúságtétel.

Izrael kollektív tudatában minden jel szerint létezett egy bizonyos kép Isten mindenek feletti hatalmáról, megtartó erejéről és szabadító képességeiről. Ezt a fajta idillt azonban szűklátókörűség lenne konstansként kezelni. Voltak olyan helyzetek, amikor a nép körében igenis nyugtalanság keletkezett azzal kapcsolatban, hogy vajon Jahve tényleg képes-e megtartani és megszabadítani, ezt pedig – elnézést a kifejezésért – Izrael keményen „Isten orra alá” is dörgölte. Ezek egy része puszta lázadásként csapódott le, de főként a zsoltárok könyvében találhatunk olyan „beszólásokat”, amiket csak tömör rosszindulattal lehetne bunkónak és lázadónak nevezni. Izraelnek magas igényei voltak Istennel szemben, hiszen azt tapasztalta, hogy Ő oltalmaz, segít, megszabadít. Amikor azonban mindez úgy tűnt, hogy sehol sincs, akkor fogalmazta meg ezeket az „ellen-tanúságtételeket”. Brueggemann szerint ezek négy alapvető kérdésformában szoktak előfordulni:

Meddig? Izrael alapvetően úgy hitte és arról is tanúskodott, hogy Isten beavatkozik, amikor a körülmények elviselhetetlenek. Amikor mégsem ez történt, akkor jött ez a nyugtalankodó kérdés. Meddig vár még Jahve? Meddig rejtőzködik? (Példa: Zsolt 6:3-4) 

Miért? A kérdés az értelmetlen szenvedés körülményeiből indul, hiszen Izrael elvárja Istentől, hogy segítőkész legyen. A „miért?” kérdésekkel pedig nem magyarázatokat akar hallani, hanem hangsúlyában úgy fogalmaz, mintha inkább vádolna. Miért rejtőzöl el? Miért hagytál el? Miért gyötör az ellenség? (Példa: 43:2)
 
Hol? Az előzőhöz hasonló probléma és vád hangzik ismét. Természetesen a „hol?” kérdés sem szó szerint Isten térbeli helyzetére kíváncsi, hanem inkább jelenlétének hiányára mutat. Hol vannak a tetteid? Hol van maga Isten? (Példa: 89:49)
 
Van-e? Végül ez a kérdőszó egy lázadás során, a pusztában kerül elő, amikor a nép vízért panaszkodik (2Móz 17:7). Keveset használt és nem teljesen illik a többi esethez, csupán annyiban, hogy hangvételében ugyancsak vádló jellegű.

Brueggemann az ellen-tanúságtétel kérdését még hosszasan és rendkívül érdekesen tárgyalja kiváló könyvében, az előbb felsorolt szempontokon is túl. Itt és most csak azért akartam felhozni ezt a témát, mert azt tapasztalom, hogy egy felesleges paradoxon még mindig erősen tartja magát a gyülekezetekben. Ha nem szeretünk hazudni magunknak, akkor be kell látnunk, hogy a fenti kérdéssorból az első hármat bizony mi is hangoztatjuk – legalábbis magunkban. Ugyanakkor egymás előtt egyszerűen lázadásként, hitetlenségként, zúgolódásként éljük meg az ilyesfajta „ellen-tanúságtétel” kendőzetlen őszinteségét. Ezért látens vitatkozók leszünk, akik belül halmozzák fel tipródásaikat, kívül pedig a problémákat állandóan hősként viselő figura  ábrázatát mutatják. Izrael viszont nem félt felrobbantani a bombát. Ha valami fájt, akkor úgy viselkedett, hogy az neki fáj. Ha úgy érezte, Isten sehol nincs, akkor azt mondta, Isten sehol nincs. Pestiesen szólva még „ahhoz is volt pofájuk”, hogy ezért egyfajta stílusban odaszóljanak a Mindenhatónak. No persze tegyük hozzá: éppen arra az alapvető tanúságtételükre hivatkozva tették ezt, hogy Isten igenis szabadít és megmutatkozik. Ne értse félre senki: nem a panaszkodásról, hanem az őszinteségről szerettem volna írni, ahogy nem a panaszkodásra, hanem a puszta őszinteségre akartam bátorítani.

Brueggemann könyve a kiadótól, Kolozsvárról rendelhető.

Tovább

Teremtés FAQ

Az evolúciós téma kapcsán, úgy gondolom még egy ráadásban érdemes néhány pillantást vetni „a másik oldalra”, azaz a teremtéselbeszéléssel kapcsolatos félreértésekre is. Ezek egy része ateista, más része egyházi körökből érkezik. A téma persze ismét óriási és a héber nyelvtől a kortörténetig, az exegézistől a egyháztörténelemig rengeteg dolgot érint. Csak a felszínt fogjuk kapargatni, ám a végén ajánlok továbblépéshez néhány keresztény kötetet az érdeklődőknek.

„A teremtés csak egy bronzkori mítosz...”

Kezdjük a bronzkornál és vegyük kiindulópontnak azokat a kutatásokat, melyek leginkább elfogadottak a teológiában! Egy kislexikon meghatározása szerint a bronzkor Kr.e. 2000-től tartott mintegy ezer esztendőn át. A teremtéselbeszélésekben azonosított források (a Wellhausen-féle okmányelmélet, de a forma- és hagyománytörténet szerint is), azaz a jahvista és elohista szövegek a Kr.e. 9. és a Kr.e. 8. századból származhatnak, sőt egyes elméletek szerint a Kr.e. 577-ben bekövetkezett babiloni fogsághoz is lehet közük, ami az utólagos redakciókat illeti. Ám az kétségtelen, hogy anyaguk így is ősi forrásokból érkezik.

„Jó, akkor nem feltétlenül csak bronzkori, de a lényeg, hogy mítosz.”

Gondolom mítosz alatt a valótlanságot, a babonát és a mesét érted – ahogy az a mai köztudatban elterjedt. Nos, te magadból és saját korodból indulsz ki, ám ne felejtsd el, hogy a sok ezer éves, meghatározó vallásokon belül a mítoszok eleve nem hírközlő eszközöknek, hanem üzenetközvetítőknek számítottak. Tanulságot, tanítást, világértelmezést akartak átadni és nem tudományos ismereteket, sőt nem is feltétlenül tiszta történelmi híradást. Néhány vallásnak több, esetenként egymásnak ellentmondó teremtésmítosza van. Ezeket az adott vallás általában meg sem próbálja összeegyeztetni egymással, mivel – megismétlem - nem a történelmi krónikára, hanem bizonyos tapasztalatok megosztására koncentrál. És egyébként, ha te nagyon felvilágosultnak és fenemód tudományosnak tartod magad, jó ha tudod: ma is vannak mítoszaink, pedig nem a bronzkorban élünk, ugye... A Biblia leírása pedig még csak nem is mítosz, hanem kifejezetten antimítosz. Ez azt jelenti, hogy a szöveget direkt és tudatosan Izrael monoteizmusának hátteréből alkották meg olyan módon, hogy szembeálljon a korabeli mítoszokkal. Erről bővebben nézd át az Apológia anyagának 9. oldali táblázatát.

„De akkor is, a Biblia egy csomó mindent átvett más forrásokból: az egész teremtésleírás csak szöveglopáson alapul és innen-onnan ollózták!”

Ez egy nagyon népszerű állítás, ami ebben a formában egyáltalán nem igaz. A 19. század második felében kezdődött el a mezopotámiai nagykultúrák feltárása és megismerése. Ebben az időszakban indult el annak vizsgálata is, milyen hatással lehettek más korabeli szövegek az Ószövetségre. Tagadhatatlan, hogy a bibliai szöveg számos ponton érintkezik más forrásokkal. Nem tudok neked nagyjából százötven évnyi feltárást és elemzést három sorban összefoglalni, de annyit jó megjegyezned, hogy a bibliai teremtéstörténetek leginkább a mezopotámiai és egyiptomi teremtésmítoszokkal mutatnak rokon vonásokat. A kutatások eredménye röviden úgy foglalható össze, hogy a bibliai őstörténet sok közös vonást tartalmaz az Izraelt körülvevő világ népeinek szemléletmódjával és kultúrájával, ami a szövegben is megjelenik. Ugyanakkor egyértelmű és közvetlen kapcsolatot csak a vízözön-hagyomány esetében sikerült kimutatni. A bibliai szöveg jó része autonóm alkotás: szélsőséges azt hinni, hogy semmi köze nincs a korabeli szövegekhez, de ugyanilyen szélsőséges az is, ha lopásnak és átvételnek gondolod. Légy kiegyensúlyozott!

„Oké, de az ókori emberek világképe ettől függetlenül nevetséges, mert azt hitték, hogy a Föld lapos. Hogyan vegyünk komolyan egy ilyen szöveget? Könyörgöm, mi egy tudományos korban élünk!”

Miért akarod a Biblia szövegét tudományos szempontok szerint komolyan venni? Ezt maga a Biblia sem akarja! Az ókori emberek világképét megmosolyoghatod, de akkor röhögjünk a Wright-fivéreken is, hiszen a repülés manapság nem egészen arról szól, amit ők csináltak. A Biblia szövegét a Biblia korához kell mérni, és ott bizony messze túlnőtt a „konkurensnek” számító mítoszokon. A lényeg pedig elsősorban nem a formákban (vagyis az ókori világképben), hanem az üzenetekben van!

„A nem szó szerinti értelmezéshez csak azért ragaszkodnak egyesek, mert az evolúció átmosta az agyukat”

Ez azt jelenti, hogy hiszel a csodákban, ugyanis a nem szó szerinti értelmezés jóval az evolúció előtt is létezett, tulajdonképpen végigkísérte az egész egyháztörténelmet. Kezdve a zsidó drás-tól az aggádán át, Órigenész és Szent Ágoston, valamint az óegyház tipologikus értelmezéséig mindig velünk volt, csak erről a kreacionista oldalon valamiért elfelejtkeznek... Vagy Szent Ágoston agyát is Darwin mosogatta át?

„Hát lehet, hogy érdemes még néhány dolognak utánaolvasni.”

Hát, egészen biztos! Ajánlok néhány könyvet, például ha katolikus vagy, Rózsa Huba témába vágó írásait (aki egész teológiai munkássága során az Ószövetséget kutatta), ha protestáns vagy, nem árt elolvasnod Henri Blocher művét, vagy ha esetleg valamilyen kisegyházhoz tartozol, meghallgathatnod ezt itt!(Természetesen minden könyvet és anyagot ajánlok egyébként mindenkinek!)

Tovább

Evolúció FAQ - 2.rész

Az előbb megkezdett kérdezz-felelek témában az evolúcióval kapcsolatos néhány közismert tévedést szerettem volna nagyon-nagyon röviden bemutatni. Ezek között nem szerepelt egyetlen konkrét biológiai felvetés sem, ugyanis olyan mérhetetlenül nagy az élettani területtel kapcsolatos félreértések száma, hogy "könyvek sem fogadhatnák be azt". Ettől függetlenül úgy döntöttem, határsértést követek el, és befejezésül egy picit megpróbálok - józan parasztként - biológiai megjegyzéseket is csepegtetni. Záporozhatnak a tojások!

„Az evolúciót nem igazolják a kísérletek, mert az evolúciót nem lehet laborba vinni. Pedig a tudomány úgy működik, hogy kísérleteket végez.”

Nem mindent lehet egy laborban közvetlen vizsgálat alá vetni. Az M32-es spirálgalaxis sem fér be az obszervatórium ajtaján, de megvannak azok a módszertani és technikai eszközök, amivel mégis kutatás tárgya lehet. Ehhez hasonlóan magát „az evolúciót” természetesen senki nem is akarja laborba vinni: de miért jelentené ez, hogy nem lehetnek olyan vizsgálati módszerek, melyekkel állításai próbára tehetők? Vannak ilyenek, így például Gregorij Karpecsenkó 1928-ban, laborkörülmények között retket és káposztát keresztezett egymással, amire egy hibásan bekövetkezett sejtosztódás miatt volt lehetősége. A két növény keresztezésével az volt a célja, hogy egy gazdaságilag előnyös tulajdonságokkal rendelkező megoldást hozzon létre, hiszen a reteknek a gyökere, a káposztának a levele ehető. A keresztezés sikerült, az új növényt Raphanobrassicának nevezték el. Pech, hogy a növény gyökere a káposztáéra, levele a retekére hasonlított (pont fordítva, mint kellett volna), ezért az új szerzemény nem igazán hasznosítható. A lényeg azonban, hogy kiderült, a Raphanobrassica csak egy másik Raphanobrassicával keresztezhető, retekkel és káposztával már nem. Ebből azt a következtetést vonták le, hogy új faj jött létre, melyre vannak más, a természetben is lejátszódó példák.

„Hát nekem nem úgy tűnik, mintha itt bármi is fejlődne, inkább visszafejlődik. Tehát nem evolúció van, hanem romlás – ez pedig súlyosan ellentmond az egész elméletnek.”

Az evolúcióban kétségtelenül megfigyelhető egy komplexitásnövekedés, mely az egyszerűbb formáktól halad a bonyolultabbak felé. Ez azonban mégsem jelenti, hogy mindezt egyfajta töretlen előrehaladásként kell értelmeznünk. Egy hasonlattal élve pont olyan ez, mint amikor felmegyünk egy hegyre: az út nem feltétlenül csak „emelkedőket”, hanem akár „lejtőket” is tartalmazhat – még akkor is, ha egyébként alapvetően felfelé haladunk. Szigorúan véve az evolúció nem a fejlődésről, hanem a változásról szól. Egy vakond nálam sokkal „fejlettebb”, ha arról van szó, hogy kettőnk közül ki tud jobban boldogulni szűk járatokban a föld alatt. Azonban bármelyik vakonddal kiállnék egy futóversenyre és hacsak nem bukok orra, valószínűleg meg is nyerném. Ehhez hasonlóan a szamarak nálam minden bizonnyal jobban nyerítenek, ám fejszámolásban simán legyőzném őket. A cápák sokkal jobb úszók hozzám képest, de olyan ostobák, hogy blogot sem tudnak írni. :-) Az esetek között markáns különbség a környezet: az egyikhez állati partnereim, a másikhoz én alkalmazkodtam jobban. Az élőlények mindig változnak, mozgásban vannak, formálódnak, ezt a változást pedig nagyban meghatározzák azok a paraméterek, melyek között élnek.

„Most őszintén: minek foglalkozol ennyit ezzel az egésszel?”

Visszakérdezhetek: te miért nem foglalkozol vele? Ez nem a majmokról, meg a dinoszauruszokról szól! És nem is a sokszor értelmetlen vitákról, melyekben egymásra vicsorgunk. A dolgok mélyén szerintem az a csoda van, hogy élünk. Nem akarok prédikálni, de Isten bennünket egy fejlődésre nyitott és változásra képes embernek akar látni. Ha belegondolsz, az életed, a hangulatod, az ízlésed, a gondolatvilágod, a tudásod, a tested, a lelked – azaz te magad – mindig változik. Nem statikus világban élünk, hanem nagyon is dinamikusban. Ez a történet valójában a körülöttünk lévő valóságról szól - tudsz ennél jobb műsort ajánlani?

„Ez hülyeség. Nem kell ezt a témát ennyire mélyen ismerni, így is látható, hogy tévedés. Ahogy tojást sem tudok tojni, mégis felismerem a zápot.”

Valóban felismerheted, de tojást akkor sem tojhatnál, ha akarnál. Ezzel szemben ezt a témát megismerni nem lehetetlen. Ugye téged is idegesít – egyébként jogosan – amikor a Bibliát kritizálják olyanok, akik soha kézbe sem vették? Nos, akkor legyünk magunkkal is szigorúak: veretes kritika előtt ismerjük meg alaposan miről van szó: ezt pedig teljesen ingyen és könnyen megteheti bárki, aki valóban akarja.

Tovább

Érted-e akit olvasol?

A blog nem konkrétan rólam, hanem a gondolataimról szól, ám mielőtt folytatnám az evolúcióról szóló kérdezz-felelek témát a második felvonással, Endi felvetései kapcsán szükségesnek tartok néhány dolgot elmondani magamról. Nem magyarázkodásképpen, mert úgy érzem, nincs miért magyarázkodnom. Tény azonban, hogy néhány dolog talán nem magától értetődő velem kapcsolatban az olvasók számára.

Ha személyeskedek, akkor azt most csakis magammal kapcsolatban teszem.

A Megmondom blogot lassan hat éve írom folyamatosan és talán mondhatom, hogy jó szándékkal, jó kedvvel művelem ezt a tevékenységet. Alapvetően kommunikatív, töprengő és tépelődő embernek tartom magam, aki kevesebb kérdésre tudja a választ, mint szeretné, de talán már többre sejti, mint amennyire eddig sejtette. Nem rendelkezem tökéletesen zárt világképpel, nincs mindenre magyarázatom, amiért nagyon hálás vagyok Istennek, hiszen éppen ezért akarok még többet tudni.  Saját hiányosságaimból következik, hogy a blogban közölt igen rövid terjedelmű írások sokszor elnagyoltak, törékenyek és sebezhetők. Ez az egyik oka annak, hogy ezeket a labilis állapotképeket igyekszem olyanokra való hivatkozással szilárdabbá tenni, akiket az adott témakörben valamiért figyelemre méltónak tartok. Nem azért hivatkozom szaktekintélyekre, mert ők tökéletesek, felülmúlhatatlanok és bírálhatatlanok, hanem azért, mert tudásuk és témaismeretük sok esetben meghaladja az enyémet.

Ha van, aki számára ez még nem derült ki, protestáns teológus vagyok – felvállalva ennek minden előnyét és hátrányát. Ez a blog is szinte kizárólag teológusokkal, teológiai reflexiókkal, álláspontokkal, a teológiát valamiképpen érintő témákkal foglalkozik. Magánemberként az érdeklődésem túlmutat ezen a területen, de az eddigi évek alapján azt tapasztaltam, az olvasóimat ez nem érdekli: ti leginkább a teológia köréből származó bejegyzéseket szeretitek. :-)

Jelenleg is tanulok, méghozzá intézményes keretek között, ami rendkívül fárasztó, kiábrándító, de inspiratív, felcsigázó és előremozdító tud lenni az ember számára. A blogbejegyzések tartalmára biztosan hatással van ez is – hiszen a blog a saját gondolataimat tartalmazza, melyeket viszont az iskolai környezet épp úgy alakít, mint az engem ért hatások, olvasmányaimtól kezdve a mindennapi élet tapasztalataiig. S ha már iskola, a bloggal kapcsolatban mindig is szerettem volna meghonosítani egy alapelvet, amit legutóbb egyik tanárom, Ungvári Csaba vetett fel konzultációink során: „kedves hallgatók, az én óráimon állapodjunk meg abban, hogy nem lesznek tabuk!”. Itt bárki megszólalhat a gyötrő kétségek, a határozott meggyőződés, vagy éppen a felszabadult boldogság hangján, a bárkibe pedig én és az olvasó egyaránt beletartozik. Nem kell egyetértenünk. De beszélnünk jó, beszélnünk szerintem fontos. Nem olyan atmoszférát akarok itt létrehozni, amelyben eltűnnek a közöttünk lévő különbségek, hanem olyat, ahol meg tudjuk beszélni azokat. Ebben kérem mindenki segítségét.

Végül hivatkoznék még két figyelemreméltó személyiségre.  Egyikük Bono, a U2 frontembere: hozzá hasonlóan én is egy „borivó és Bibliaolvasó” ember vagyok. :-) Másikuk a Hegyen Épült Város Gyülekezet egyik vezetője, Mike Tamás, aki mást idézve pedig arra utalt, hogy jól kell tolerálnunk a tényt, miszerint nem mindent érthetünk meg ellentmondásmentesen: ezért én sem állítom, hogy abba a másfél kiló zsíros masszába, amit az agyamnak hiszek, tökéletesen leképezhető a teljes valóság. A legnagyobb felsőoktatás ugyanis nem az egyetem, hanem a Világegyetem, amiből még van mit merítenem.

És akkor következzen megint az evolúció.

Tovább

Evolúció FAQ - 1. rész

A közelmúltban ismét alakult egy kreacionista alapokon álló keresztény mozgalom, ami látásmódját tekintve a Biblia verbális inspirációján nyugszik és a szokásos érvek mentén elveti az evolúció elméletét. A hangsúly ezúttal a „szokásos érveken” van: az evolúcióval kapcsolatban majdhogynem felmérhetetlen a félreértések száma, melyek ráadásul évtizedes távlatból sem sokat változtak.

Az eddigi előítéletekre ráerősíteni: röviden ez az az eredmény, amit egész biztosan elérnek ezek az önmagukat tudományosnak feltüntető próbálkozások. A recept mindig ugyanaz: végy egy csomó, többször megcáfolt érvet, melyeknek nincs közük az evolúcióhoz (vagy egyszerűen nem igazak), ezután a laikusok előtt, akik egyébként sem tudnak semmit az elméletről, cáfold meg őket. Az elmúlt évtizedekben olyan mennyiségű rossz elképzelés terjedt az egyházban, hogy az abból összeszedett válogatás-csokrom is csak két bejegyzésben fog elférni a blogban. Mivel nem vagyok biológus, ezért elsősorban a nem élettani vonatkozású érveket söprögetem lapátra, melyek igen népszerűek és újra meg újra felbukkannak a keresztények között. Igyekszem nagyon-nagyon egyszerűen fogalmazni, sok hétköznapi példával fűszerezve.

„Az evolúció egy gonosz elmélet, mert a gyenge pusztulását hirdeti az erősek javára. Pedig a természetben nem csak versengés van…” 
Ha kezdhetem egy személyes vonatkozással, amikor gyerekként természetfilmeket néztem, mindig nagyon szurkoltam az antilopnak, hogy megmeneküljön a "gonosz" oroszlán elől. Mérhetetlenül csalódott voltam, amikor utóbbi sikerrel járva elharapta előbbi torkát. Hát miféle kegyetlenség ez? Megmondom: jól dokumentált, tetszőleges számban megfigyelhető. Az evolúcióelmélet egy természettudományos elmélet, és nem erkölcsi: egy természetben megfigyelt folyamatot próbál bemutatni és bizony – maradva az állatvilág példájánál - nem foglalkozik az antilopok, nyulak vagy éppen más zsákmányállatok érzéseivel. A természettudományos modellek deskriptív jellegűek (ahogy egyébként sok teológiai konstrukció is az), pusztán leírják a tapasztalatokat. Az evolúcióelmélethez hasonlóan a gravitáció sem meditál rajta, vajon etikailag elfogadható-e, ha Öblös Géza kilöki Öblös Gézánét a tizedik emeletről – etikai kérdésekről dönteni egyszerűen nem dolga egy ilyen elméletnek. Mi emberek azonban erkölcsi lények vagyunk, és kegyetlennek érezhetjük az elmélet által bemutatott folyamatokat. Ennek azonban nincs köze magához az elmélethez, ami az együttműködésről, a szimbiózisról, az altruizmusról pedig ugyancsak tud.

„Az evolúcióelmélet még saját meghatározása szerint is csak egy elmélet.”
Mit nevezel elméletnek? Egy ötletet, egy ideát? Egy elképzelést, gondolatot? A tudományban az elmélet szó olyan tényt jelent, amit bizonyítékok támasztanak alá. Ne keverd össze a hipotézissel!

„Senki nem hiheti, hogy véletlenül vagyunk, márpedig az evolúció ezt mondja.”
Nem mondja, nem mondta és valószínűleg soha nem is fogja ezt mondani. Ez egy nagyon népszerű és igen elterjedt gondolat, ami egyáltalán nem igaz. Először is az evolúció nem foglalkozik azzal, az élet honnan származik: kiindulópontja az első élő sejt és nem az élettelen környezet. Másodszor a véletlen bár fontos, de nem mindenható elem az elméletben. Leírok néhány parasztosan egyszerű példát! Nevezhetem véletlennek (vagyis számomra kiszámíthatatlannak), hogy a lányom éppen milyen hangulatban lesz holnap reggel, de az már nem véletlen, hogy kék szeme van és az én ízlésemet örökölte. Családi helyzetemről elterelve a szót, az sem véletlen, hogy a császárpingvinek nem a trópusokon születnek. Az sem, hogy a csupasz földiturkálók nagy valószínűséggel nem a Himalája csúcsán fognak elpusztulni. A véletlen egy fontos, de nem kizárólagos elem. A környezet, az öröklődés, a szelekció, az adaptáció és számos más paraméter együtt, ami meghatározó.

„Darwin is elismerte, hogy csomó dologgal nem tudott mihez kezdeni: ilyen például a szem.”
Charles Darwin százharmincegy évvel ezelőtt meghalt. Vele vitatkozol? Szerinted a tudomány azóta nem fejlődött hozzá képest? Mit tudsz például a szem kapcsán az azóta elért eredményekről? Naprakész vagy a különféle témákat érintő területekről?

„Darwin nem volt hívő ember, pánikbetegséggel küzdött, nem volt kiegyensúlyozott és ahogy köztudott, a nácizmust is megihlette az elméletével”
És az is lehet, hogy néha káromkodott, valamint kifordítva hordta az alsógatyáját. Ennek mi köze van magához az elmélethez? Semmi. Vajon az a tény, hogy Newton foglalkozott az okkultizmussal is, azt jelenti, hogy gravitáció nem létezik?

„Méltóságon aluli ízléstelenség azt állítani, hogy mi emberek a majomtól származunk. Én nem vagyok állat!” 
Nem méltóságon aluli, hanem képtelen ostobaság. Senki nem állítja, hogy az ember a majomtól származna: az evolúcióelmélet szerint közös ős képezi a kiindulópontot a két faj között. A teremtést etikai perspektívából nézve pedig azt mondhatjuk: Isten egyik teremtménye sem méltatlan, hiszen maga mondta ki minden általa alkotott dologról, hogy az jó (azaz thób, magyarul kellemes, megfelelő, kiváló, nagyszerű). Te pedig valószínűleg a szüleidtől származol és emberi lény vagy – akkor pontosan hol esik csorba a méltóságodon?

Tovább