2021. október 29., péntek

A veszélyes kereszténység?

Vajon miért veszélyes a kereszténység? - teszi fel a kérdést Harmati Dóra, a 777blog egyik szimpatikus szerzője. Talán furcsán hangzik, hogy pontosan mire is gondol a cikk, vagy legalábbis nem tűnik egyértelműnek. Hiszen nem igazán gondoljuk a kereszténységet veszélyesnek, sőt manapság inkább arról hallani, hogy a kereszténységre nézve veszélyesek a világban zajló trendek és tendenciák, például az iszlám erősödése vagy a szekularizmus térnyerése. Miről van szó tehát?

Nos, Harmati Dóra gondolatmenete röviden azt az üzenetet próbálja tolmácsolni, hogy a kereszténység ideológiailag komoly veszélyt jelentett és jelent ma is sokak számára. A kommunizmus például megpróbálta felszámolni, de a világ számos országában most is milliószámra üldözik a keresztény hívőket. A Biblia sok helyen tiltott könyvnek számít, a hitet terjeszteni pedig minimum kockázatos. Harmati szerint az igazi magyarázat arra, hogy miért félnek ilyen sokan a kereszténységről, végső soron annak igazságában keresendő: az igazi világosságban ugyanis nyilvánvalóvá válik a sötétség. A kereszténység azért félelmetes, mert igaz - és hogy igaz, annak bizonyítéka természetesen, hogy tartanak tőle.

Ezt az érvet magam is sokszor hallottam már egyfajta apologetikus célzatú bizonyítékként a kereszténység igazsága mellett. Sajnos azonban egy érv attól nem lesz jó, mert a mi szívünknek kedves. Nagyon fontos alapelv és hihetetlenül nehéz megtanulnunk, hogy elengedjünk érveket ha azok nem megfelelőek - akkor is, ha nehezünkre esik. Mármint, ha tényleg az igazság számít. Az apologetika környékén manapság amúgy is sok problémát látok, ami az érvek minőségét és úgy egyáltalán az apologetika művelésének céljait illeti, sepregetni tehát abszolút időszerű és indokolt foglalatosság.

Mindenekelőtt tegyük tisztába a tényeket: senki nem fél a kereszténységtől, ahol pedig üldözik, ott sem a kereszténységtől félnek. A fejlett nyugati társadalmakban manapság már a kérdés felvetése is nonszensz. A kereszténység nincs olyan állapotban, hogy bárkinek félni kelljen tőle. Az egyház a maga problémáival küzd, próbál a víz színén maradni, de semmiféle komoly veszélyt nem jelent senkire, mármint társadalmi léptékben. Ha valami félelmetes, az ugyanis erőt képvisel, a helyzet viszont az, hogy sajnos a kereszténység nem képvisel nyugaton túl sok erőt, így nem is félelmetes. Azokban az országokban pedig, ahol abszolút elítélendő és keserű módon valódi keresztényüldözés zajlik, ahol tényleg megverik és megölik a hívőket, nem feltétlenül csak a kereszténységet üldözik - hanem mindent, ami az adott társadalom zsarnoki rendszerére veszélyes lehet. Harmati Dóra nem írt egy mondatot sem a cikkében arról, hogy például az iszlám régiókban sokkal többet szenvednek a muszlimok a saját muszlim társaik gyilkos erőszakjától, mint a keresztények. Észak-Koreában bárkit munkatáborba küldenek vagy kivégeznek - köztük a keresztényeket is -, aki a hivatalos állami narratívával és mitológiával szembekerül. A helyzet az, hogy keresztényként lefoglal bennünket a saját belső világunk, így nem látunk bele egy egészen más világ belső mechanizmusaiba, problémáiba, szenvedéseibe.

Tehát jelentsük ki: semmit nem jelent egy hit igazsága kapcsán az, hogy más hitek mennyire érzik magukat fenyegetve tőle. Amúgy is érdemes észrevenni, hogy a vallások, ideológiák, filozófiák egymásra mindig agresszíven reagálnak, ha úgy érzik, hogy a másik fenyegeti a határaikat. Még a világ legbékésebb vallásaként számon tartott buddhizmus is képes véres módon fellépni, ha azzal szembesül, hogy egy másik hitrendszer a felségterületére lép. Gondolhatunk itt példaként a jezsuita hittérítők Japánból való kiüldözésére vagy megölésére (erről szólt a Némaság című regény és film), amikor a fő problémát nem maga a katolicizmus jelenléte okozta, hanem az, hogy a buddhizmus konkurenciát látott az országban megjelenő új vallásban. Éppen úgy, ahogy a középkori keresztény egyház üldözte a boszorkányságot és minden más, a kereszténységtől eltérő nézetet, vagy éppen ahogyan - bár nyilván a demokrácia játékszabályai között - mi is állandóan harcolunk a saját kultúránk bizonyos jelenségei ellen. Tudomásul kell venni, hogy ideológiailag telített világban élünk, mindenki a lelkekért harcol és a saját érvényesülésének útját igyekszik kitaposni. Ebben a közegben jellegzetesek és mindennaposak az ütközések, kisebb-nagyobb konfrontációk. 

A kereszténység jelenleg azért nem üldöz senkit a fizikai erőszak szintjén, mert a rákényszerített szekularizmus kontextusában egyrészt elveszítette a politikai-hatalmi befolyását ehhez, másrészt megtanult együtt élni a demokráciával - még akkor is, ha ez az együttélés nem száz százalékban harmonikus. Ennek azonban nincs köze ahhoz a kérdéshez, hogy melyik vallás az igaz és melyik nem - ezek a történelemhez, a társadalmi fejlődéshez és tendenciákhoz kapcsolódnak.

A kereszténység utoljára talán Jézus feltámadása után volt olyan értelemben "félelmetes", ahogy Harmati Dóra írja. Az akkori hatóságok, politikai-vallási rendszerek, a farizeusi és szadduceusi ideológia tehetetlenül nézték, ahogy a frissen indult új hit futótűzként nyer teret magának. Erőszak és kényszerítő eszközök nélkül megy előre, noha komoly társadalmi támogatás és erőforrások nincsenek mögötte. Őszinte meggyőződés és forradalmi hevület hajtja, az emberek pedig akár az életük kockáztatásával is csatlakoznak hozzá. Azt hiszem, ha egy ilyen kereszténység lenne a mai, azt mindannyian észrevennénk - és erre a "félelmetességre" magam is vágyom. Csak hát úgy tűnik, nagyon messze vagyunk tőle. 

2021. október 22., péntek

Nem is lesz elragadtatás?

Ez a hét számomra az eszkatológia jegyében telt el: az apokaliptikával kellett foglalkoznom, a Jelenések Könyve értelmezéseivel, illetve kezembe akadt N.T. Wright "Surprised by Hope" című kötete is, amit már évek óta el akarok olvasni. Utóbbi különös indoka az, hogy egy kedves keresztény ismerősömről megtudtam, hívőként sem hisz az elragadtatásban - nemhitének egyik magyarázata pedig Wright teológiai látásmódjában gyökerezik.

Nem vagyok az a "világvégés" típusú keresztény, aki élvezettel habzsolja az utolsó idők tárgykörébe tartozó teológiai tartalmakat. Mai napig szilárd meggyőződésem, hogy az eszkatológia a modern kereszténység bulvár területének egyik jól jövedelmező ága lett, holott a Szentírásban ez egy igencsak fontos réteg, mely nem érdemelt volna ilyesféle bánásmódot. Az eszkatológiában ugyanis nem a parázna egyház, a zubogó vér, a vágtató lovak és a hatszázhatvanhatos számtól való gyermeteg rettegés a fontos, hanem a történelem teleologikus szemlélete, mely bizonyos események sodrásában elvezet az egész csúcspontjáig: Krisztus visszajöveteléig.

Nos, ha valaki nem tudja mi is pontosan az elragadtatás, akkor nagyjából a fenti keretbe próbáljon elhelyezni egy sokkolóan váratlan pillanatot, amikor a Jézust követő, valóban keresztény emberek egy szempillantás alatt eltűnnek a Földről. A keresztények elragadtatása persze katasztrófasorozatokhoz vezet, amit az erre építő, szerintem borzasztó nívótlan amerikai filmekben látványos módon próbáltak megjeleníteni: zuhanó repülőgépek, karambolozó autók és vonatok, sikoltozó és vérző emberek. Tanulság: ateistaként soha ne utazz keresztény pilótákkal, mert ha egyszercsak tényleg eltűnnek, már neked is késő lesz megtérni zuhanás közben. Bár az elragadtatás eseménye potenciális alapanyaga számos filmnek, regénynek, rádiójátéknak, az egész mögött egy masszív teológiai látásmód áll. Jézus elragadja az övéit, akikkel találkozik a levegőégben - ez az eljövetel (idegen szóval parúzia) egyik kulcsmozzanata. A hívők távoznak ebből a világból, a nem hívők itt maradnak, vegetálnak, szenvednek, elviselik az előre megjövendölt csapásokat. Röviden utóbbit takarja a Nagy Nyomorúság kifejezés a bibliai eszkatológiában. A korrektség kedvéért tegyük hozzá, hogy a kettő kapcsolatáról is alaphangon háromféle látásmód érvényesült az idők során. Egyesek szerint az elragadtatás a Nagy Nyomorúság előtt fog bekövetkezni, így a keresztények mentesülnek a szenvedések alól, melyek Isten csapásaként érik a világot (ezt hívják pretribulacionizmusnak). Mások úgy vélik, a hívők is végigszenvedik a Nagy Nyomorúságot és csak utána távoznak - számukra a küzdelmek isteni próbák (ez a poszttribulacionizmus). Végül van olyan látásmód, hogy a keresztényeket Isten a Nagy Nyomorúság közben fogja elragadni, ami a midtribulacionizmus logikája.

Őszintén szólva, ahol hívőként én szocializálódtam, ott is ezek voltak az általánosan elfogadott forgatókönyvek. Mivel a téma soha nem foglalkoztatott túlságosan intenzíven (a teológia más területei jobban érdekeltek), soha nem is igyekeztem felülvizsgálni a saját nézőpontomat. Az ismert teológus-szerző N.T. Wright azonban most erre késztetett - hogy legalábbis tegyem mérlegre, amit erről gondolok.

Akár egyetértünk Wright-tal, akár nem, az biztos, hogy kimond jó néhány fontos dolgot. Például azt, hogy az első keresztények nem az elragadtatást várták, hanem Krisztus visszajövetelét. Ma mintha megfordult volna ez a trend és alapvetően abban gondolkodnánk, mikor repülhetünk el végre ebből a nyomorult valóságból. Aztán abban is egyetérthetünk, hogy az eszkatológiában sorjáznak a szimbólumok és képek - még Pál írásaiban is, aki az elragadtatás-teológia kulcsfigurájának számít a mai teológusok között. Az igazi kérdés persze az, hogy mihez kezdjünk az olyan igeversekkel, melyek meglehetősen világosnak tűnnek az elragadtatás kapcsán, illetve a parúzia (eljövetel) kifejezés értelmezésével, ami sokak szerint egy ilyesféle visszajövetelre utal. Kezdjük az utóbbival!

Wright úgy érvel, hogy az első keresztények világosan értették ennek a kifejezésnek a lényegét, ám manapság a legtöbb hívő egyszerűen arra gondol, hogy az szimplán "Jézus második eljövetelét" jelenti. Ugyanakkor a parúzia szónak legalább kétféle jelentése volt az akkori, nemkeresztény környezetben. Az egyik egy istenségnek a misztikus jelenlétét hordozza, például akkor, amikor ez az istenség megmutatja-felfedi magát egy csodálatos gyógyítás kapcsán. Ha ilyen transzcendens beavatkozás történik, akkor az emberek hirtelen mintegy tudatába kerülnek az isteni jelenlét valóságának - és az ilyesfajta találkozást, ráébredést, megérzést nevezték akkoriban parúziának. A kifejezés második jelentése arra utal, amikor egy magas rangú személy meglátogatja az alattvalóit, például egy király látogatást tesz egy kolóniában vagy provinciában. Nos, ez a fajta "királyi jelenlét" az, amit a parúzia szóval jelöltek - és természetesen egyik esetben sincs szó repülésről a felhők között.

Ha az első egyház alkalmazta a parúzia kifejezést Krisztusra, akkor valami hasonló gondolatmenetet követhetett. Az egész mögött ott áll a zsidóság történelemszemlélete arról, hogy amikor az igazi Messiás eljön, akkor igazi királyként fogja gyakorolni hatalmát az "alattvalói" között - beleértve az éppen akkor regnáló Római Birodalmat is. Merthogy Jézus valóban úr, míg a Cézár nem lehet az. Ahogyan Pál használja a parúziát, az alkalmas annak kifejezésére, hogy számára Krisztus a valóságos uralkodó, akinek a római Cézár csak egyfajta paródiája. De mi a helyzet például az 1Thessz 4,16-17-el, ahol elég egyértelműnek tűnhet az elragadtatás valósága? A pontosság kedvéért most idézem ezt a két verset:

"A parancsszóra, a főangyal szólítására, Isten harsonájának zengésére az Úr maga száll le a mennyből. Először a Krisztusban elhunytak támadnak fel, azután mi, akik életben maradtunk. A felhőkön velük együtt elragadtatunk a magasba Krisztus elé, és így örökké az Úrral leszünk."

Wright szerint a fenti versekben megjelenített képeket nem szabad szó szerint értelmezni. Amire Pál utalni kíván az ugyanaz az eseménysor, amit az 1Kor 15,23-27-ben és a Fil 3,20-21-ben fejteget, csak ott más szimbólumokat és képeket használ. (Egyébként éppen egy fejezettel később megint egy képi hasonlatot alkalmaz, amikor az éjszaka besurranó tolvajhoz és várandós asszonyhoz hasonlítja Krisztus eljövetelének napját.) A zengő harsonák, felhőkön szállás, tolvaj és szülő nő képzeteit Wright szerint nem szabad egyfajta előre elkészített, stabil fényképeknek látni, mint amelyek pontosan dokumentálják a világvége eseményeit - ezek sokkal inkább útjelző táblák, melyek arra utalnak, a megfelelő irányba haladunk. Emellett Wright azt is írja, hogy amikor Pál arról beszél, hogy a levegőben találkozik az Úrral, nem az a lényeg - mint a népszerű elragadtatási teológiában -, hogy a megmentett hívők valahol "fennmaradnak" a levegőben. A lényeg az, hogy miután kimentek visszatérő Urukkal találkozni, királyi úton elkísérik a tartományába, vagyis vissza arra a helyre, ahonnan jöttek. 

Igazság szerint túl hosszú lenne a bejegyzés, ha most elkezdeném még jobban részletezni Wright meglátásait, aki más műveiben is bővebben magyaráz más textusokat, melyek a hirtelen bekövetkező elragadtatás teológiájának alapjait jelentik. Ezek a sokak számára provokatív meglátások inkább csak vitaindító felvetések voltak részemről, mert azt gondolom Wright szemléletmódja tényleg megéri a vitát. Néhány apróságot hadd mondjak el befejezésül!

A legfontosabb talán az, hogy a Biblia utolsó időkkel kapcsolatos látképéből tényleg nem egyszerű és nem is lehet tiszta képet felrajzolni az események sorrendjéről. Ilyen értelemben talán még azt sem szemtelenség kijelenteni, hogy az apokaliptikus műfaj szándéka nem is történelmi kronológia, hanem teológiai látkép nyújtása lehetett. Egyszerűbben megfogalmazva a súlypont nem az volt, pontosan mikor mi fog történni, hanem mi a jelentősége mindannak, ami történni fog. A szimbólumok és képek többletjelentése is ezt húzza alá számomra: mintha csak két világ érintkezését látnánk, a fizikai valóságét és a transzcendens dimenzióét, ahogy a kettő mintegy összeolvad a történelem végéhez érve.  Ennek az "összeolvadásnak" a következményei azok, melyekről az eszkatológia szólni kíván. Viszont ez szerintem nem zárja ki, hogy olyan dolgok is megtörténhetnek, melyek nem e világ logikája szerint működnek. Repülni a felhőkön teljes badarságnak tűnik - a mi realitásunk szintjén. De mennyivel nagyobb képtelenség ez, mint vízen járni vagy feltámadni a halálból? Ha létezik természetfeletti sík és az valamiképpen összeér majd a mi világunkkal, ki meri kijelenteni előre mi az, ami bekövetkezhet és mi az, ami nem? Magától értetődő, hogy az ilyen kérdésekben a gazdag fantáziálásé lehet csak a főszerep, mely részben persze a bibliai képek, kifejezések értelmezésén, a történelmi-politikai beágyazottságon és kutatáson is alapszik. Egyszóval, számomra ezek a teológiai spekulációk továbbra sem jelentenek meghatározó élményt, mert egyszerűen túl keveset tudunk a túl sokról.

Egyszer egy vonaton utazva hallottam, hogy két srác mellettem az Armageddon című filmről beszélget. "Hé, te láttad már a filmet?" - kérdi az egyik. Erre a másik unott fejjel ezt válaszolta: "Nem, de majd megnézem élőben." 

Na, valahogy így vagyok ezekkel a dolgokkal én is.

2021. október 17., vasárnap

Búvópatak helyett Élő Víz

A közelmúltban nagyon érdekes "vallási tárlatvezetésben" volt részem, amikor életemben először meglátogattam a Dohány utcai zsinagógát - ráadásul az egyik intézményvezető zsidó hölgy volt az idegenvezető, aki részletekbe menően mesélt az épület kialakításáról, keletkezéséről és a zsidóságról magáról. Az igencsak kvalifikált tudással bíró hölgy egyik állítását azonban sehogy sem tudtam elfogadni - és most jön a groteszk fordulat: Vona Gábor halálfélelemről szóló könyve jutott róla eszembe, amit idén olvastam. De mi köze is van egyiknek a másikhoz?

Mindenekelőtt arra vetemedem, hogy tegyek egy határozott állítást: az igazi kereszténység nem szívesen bújik meg a dolgok hátterében. Az igazi kereszténység nem búvópatak, hanem felszínre törő Élő Víz. Nem olyan, mint valamiféle háttérzene, amit krumplipucolás közben hallgat az ember, vagy a fitness-teremben szól a tornagyakorlatok aláfestéseként. Nem valamilyen csendes jelenség, ami meghúzódik a lét forgatagában, az emberi tudat mélyén és csak ünnepnapokon kerül kicsit előtérbe egy giccses keretben. 

Ez ellenkezik az igazi kereszténység természetével, ami dominálni akar az ember életében, és folyamatosan arra törekszik, hogy átitassa a mindennapjaink minden szegmensét, az életfilozófiánktól az általunk használt szavakon át a megélt gyakorlatig. Itt és ebben volt az a pont, ahol a nagyon kedves tárlatvezető hölgy és én vitába kerültünk egymással. A hölgy ugyanis azt állította, hogy ma egy zsidó ember egyenesen sértőnek tartaná, ha a zsidóságára vallásként tekintenének: zsidónak lenni ugyanis alapvetően nem vallási, hanem nemzeti kérdés. Állítása szerint egy zsidó számára az, hogy ő zsidó, leginkább életgyakorlatot takar. Tudja hogyan kell öltözködni, enni és inni, milyen munkát vállalhat és milyet nem, mit tehet meg és mit nem - és mindemellett persze ott van a vallási dimenzió is, mint egy részlete az életének a sok között. Nos, én elfogadom egy okos zsidó hölgy szájából mindezt - hogyan is vitatkoznék kívülállóként? -, elhiszem neki, hogy ma a zsidóság így értelmezi önmagát. Mégis azt hiszem, nem erről szólt a zsidó lét az Ószövetségben, nem lehet igaz, hogy így tekintettek magukra eredetileg a zsidó emberek. Hiszen a mindennapi életgyakorlat, az öltözködés, evés-ivás, a munka és egyebek is a vallási meggyőződésből táplálkoztak. Vagyis előbb volt a vallás, ami irányította és meghatározta hogyan kell folytatni az életgyakorlatot, és csak ezután következett maga a gyakorlat - számomra félreérthetetlen ez a logika. Sajnálatos, hogy amennyiben igaza van a hölgynek, a mai zsidóság szemében a hit már csak egy háttérszerepet kapott entitás, ami valahol "ott van" a messzeségben, de nincs meghatározó szerepe.

Vona Gábor zseniális könyve valami ehhez hasonló logikát követ, amikor a halálfélelemről, mint az emberi létet lényegileg átjáró ösztönről ír. Vona szerint az ember egész életében érzi a halálszorongást, amitől teljesen szabadulni nem tud, viszont tompítani és kézben tartani valamennyire képes. A halálszorongásra adott kollektív válasz a kultúra, ami egyfajta "közösségi halhatatlanságélményt" nyújt nekünk, mint ami túléli az egyént és olyan válaszokat fogalmaz meg, melyek nagyobbak is az egyénnél. A kultúra egyik eleme pedig Vona szerint a vallás: nélkülözhetetlen, megkerülhetetlen, szükségszerű. A könyv ennél sokkal alaposabb és nagyon elgondolkodtató teóriákat vet fel, most azonban csak ezt az apróságot akartam belőle kiemelni. Itt is úgy jelenik meg a vallás és a hit, mint az előbb említett zsidó értelmezés esetében - pusztán egy dolog a többi között a sorban.

A helyzet azonban az, hogy a hit nem tud úgy igazán működni, ha nem kapja meg magának a főszerepet. Az olyan hit, ami búvópatakként csörgedezik a háttérben, része lehet valamiféle nemzeti-kulturális identitásnak, de nem lehet igazán része az ember életének. A hit ennél többet akar, vagy keresztényként írhatom azt is, maga Jézus ennél többet akar: az egész életünket. Sehol nincs olyasféle szemléletmód az evangéliumokban, hogy éljük az életünket úgy általában és valamiféle toldalékként ehhez tegyük hozzá a hitet is. Az Istenbe vetett bizalom mindig és mindenhol mint alap jelenik meg, mert csakis így képes érvényesülni és kifejteni a benne rejlő potenciált. A búvópataknak felszínre kell törnie - különben semmi értéke és értelme sincs.

2021. október 12., kedd

A szelektív toll és az erkölcsi tartás - válasz-szilánk Márkus Tamásnak

Nagyon hosszú cikket írt Márkus Tamás András az éppen zajló politika-közélet-kereszténység témakör kapcsán, melyben többek között engem is megemlít. Alapvetően nem velem vitatkozik, így én sem kívánom most ezt tenni, ám egyetlen ponton mégis jogosan tesz fel egy rólam szóló kérdést: miért fog szelektíven a tollam, amikor közéleti jelenségeket bírálok itt a blogban? Erre szeretnék most válaszolni elsősorban.

Tamás kérdését kissé precízebben megfogalmazva arról van szó, hogy láthatóan "megered" a billentyűzet a kezemben, amikor például a rasszizmusról vagy rendszerszintű korrupcióról kell írni, viszont az LMBTQ ideológiai hátterének folytonos taglalását és úgy általában a melegkérdés állandó porondon tartását fájlalom a keresztények részéről. Hát nem következetlenség ez? Ha egyik téma kapcsán kifejtek bizonyos kritikát, akkor úgy lenne tisztességes, ha a másik témát is hasonló arányban tenném nagyító alá - szól a logika, ami az én bizonyos tendenciózus hozzáállásomra kíván kicsikét rávilágítani.

Pedig a helyzet szerintem rém egyszerű és világos. Remélem a mostani bejegyzés végére kiderül, mi is ez pontosan. Lehet, hogy most merészebb leszek, de őszinte - néha eljön az a pont, hogy nem szabad másként tenni.

Nem szeretnék köntörfalazni, ezért egyenesen fogalmazok. Most Magyarországon olyan időket élünk, hogy a kereszténység divatszó lett az államnak köszönhetően. Viszont nem a keresztények kezdtek el jobban politizálni - habár részben ebben is lehet igazság -, hanem a politikusok kezdtek el jobban "kereszténykedni". Ha itt biblikus értelmű folyamatról, megtérésről és újjászületésről lenne szó, akkor még örülhetnénk is, de mindenki tudja hogy közel sem ez a helyzet. Nem reformációról, hanem inkább deformációról kell beszélnünk. Az istenhit a politikai befolyásnak köszönhetően láthatóan nem vált kívánatosabbá, mert olyan politikai attitűd társul mellé, ami inkább hitelteleníti a kereszténységet. Még mielőtt valaki félreérti, itt nem feltétlenül csak a Fideszre gondolok (habár regnáló hatalomként őket érzem a leginkább felelősnek), hanem akár baloldali ellenzéki, vagy jobboldali ellenzéki politikusokra is. Mondhatni, a politikai elit szívesen használja fel a kereszténységet arra, hogy bizonyos üzeneteket kommunikáljon vele vagy adott döntéseket alátámasszon a segítségével, miközben a legtöbbüknek fogalmuk sincs róla, egyáltalán mit jelent kereszténynek lenni. Ahogy a Szentírás mondja, a "kegyesség látszatát megőrzik, de annak az erejét megtagadják." (2Tim 3,5)

A probléma persze az, hogy miközben gyakran hallunk felszólítást a "keresztény értékek" megvédéséről, egyrészt nem világos konkrétan milyen értékeket ért ezalatt a politika, másrészt ha van is egy általános képzetünk ezekről az értékekről (például a Hegyi Beszéd kapcsán), az ilyen értékeket láthatóan két lábbal tiporja a hatalom, vagyis a legkisebb mértékben sem gondolja valóban fontosnak. A kereszténység itt inkább a nemzeti identitással együtt járó adalékot jelenti, illetve sokak fejében a pártszimpátia kötelező melléktünete - utóbbi nagyjából azt takarja, hogy "ha te keresztény vagy, akkor ehhez a párthoz kell tartoznod". A kereszténység emellett olyan, mint egy matrica, ami az egész politikai kultúra felszínére van ragasztva, mert lényeges hogy jól látható legyen, mi ugye keresztények vagyunk.

Összegezve tehát az a kép tárul az ember szemei elé, hogy Magyarországon a kereszténység "matricája" alatt történnek a dolgok a politikai-közéleti térben. A kereszténységre hivatkozó állam működtet például egy olyan "közszolgálati" médiát, ami minden nap emberek százezreinek (vagy akár millióinak) az agyát mossa a központi propagandával. A kereszténységre hivatkozó állam küldi ki háztartások millióiba azokat a konzultációs íveket, melyek valójában direkt üzeneteket sulykolnak az állampolgárok fejébe, és persze egy óvodás gyermek is tudja, hogy semmi közük a valódi párbeszédhez. A kereszténység nevében zajlanak szinte felfoghatatlan pénzösszegekért sportberuházások, ingatlanfejlesztések, pályázati keretek között megvalósuló programok - baráti alapon, sokszor egyéni(!) kívánságokat is teljesítve. A példákat csaknem a végtelenségig lehetne sorolni. És nem, bizony itt nem arról van szó, hogy "egyik oldal sem jobb, mint a másik". Itt arról beszélünk, hogy az erkölcstelen és még a nem keresztény mércével mérve is elfogadhatatlan tettek folyton az én hitemre hivatkozva zajlanak, ezzel pedig állandóan rombolják a kereszténység amúgy is gyengülő tekintélyét.

Nos, egy ilyen politikai-spirituális helyzetképet látva az ember arra számítana, hogy azért akadnak itt-ott olyan egyházi portálok, blogok, források, melyeket azért zavar mindez a szentesített hitelrontás. Talán mégis léteznek olyanok, akik egyszerre élnek meg elkeseredést és felháborodást a történtek miatt. Végülis nem jó az nekünk hívőknek, ha a hitünket folyamatosan összekapcsolják a széles társadalmi nyilvánosság előtt ezekkel a dolgokkal. Ha valóban bibliai hitünk van, ha valóban fontosak nekünk a krisztusi normák, csak érzünk némi késztetést arra, hogy udvarias, de világos és félreérthetetlen kritikát fogalmazzunk meg... Vagy mégsem?

Hát nem! Egyáltalán nem ez a helyzet. Azt látom, a keresztények jó részének tökmindegy, hogy ipari méretben, napi szinten zajlik a hitük erodálása. Ehelyett a tűzerőt olyan célpontok felé fordítjuk, melyek erre bizonyos értelemben alig várnak: ilyenek például a melegek. Újra és újra és újra és újra leírjuk, elmondjuk, kinyilvánítjuk mennyire nem értünk egyet az LMBTQ-propagandával, a mesekönyvvel, a vonulással, a nemváltó műtétekkel - s ezzel jelentősen felerősítjük ennek a kisebbségnek a hangját, eladjuk a könyveiket, bebetonozzuk a társadalmi pozícióikat. Nem elég hangosak ők önmagukban itt és Európa minden táján, még hangszórót is tartunk eléjük - miközben az általam előbb említett ügyek sokkal szélesebb társadalmi kört érintenek közvetlenül, ráadásul napi szinten. Hogy érthetőbb legyek: elhitették Mari nénivel, aki Keserűszalmáson lakik a Petőfi utcában, hogy neki a nemváltó műtétektől félnie kell - miközben minden nap ömlik rá az állami propaganda, amikor nézi a tévét és hallgatja a rádiót. Mari néni pedig retteg az LMBTQ propagandától, ami sem eddig, s jó eséllyel soha az életben nem jelent majd neki közvetlenül semmit, az őt direkt módon érintő propagandát viszont észre sem veszi.

De miért is vagyunk keresztényként ennyire szelektívek? Miért zavar minket, hogy a bűneiben veszteglő világ bűnös dolgokat tesz, miközben az nem zavar igazán, hogy a mi nevünkben sokkal nagyobb léptékben még súlyosabb dolgokat követnek el? Erre szerintem alapvetően két magyarázat van. Az egyik az, hogy valaki hívőként annyira szimpatizál a kereszténység hitelét rontó politikai formációkkal, hogy egyszerűen nem vesz tudomást minderről. Esetleg úgy gondolja, még az ilyen állandó hitelrontással együtt is jobb választás ez a csomag, mint egy másik a politikai palettán. A másik válasz nem az egyéni döntéseket, hanem a szervezeteket, intézményeket, társaságokat érinti, ez pedig a nem meglepően felmerülő szervilizmus. Ha valaki - főként anyagilag - függ bizonyos forrásoktól, nagyon nagy bátorság és lélekjelenlét kell ahhoz, hogy őszinte kritikai reflexiókat fogalmazzon meg az őt tápláló fenntartói felé. Nyilvánvaló, hogy ezzel önnön fennmaradását kockáztatja. A szervilizmus egyfajta kikényszerített szimbiózis, ahol az egyik fél mindig küldi a pénzt, a másik fél cserében csendben marad és befogja a száját. Ugyanakkor keresztényként itt kell kitenni szerintem egy nagy felkiáltójelet: mert sokkal erőteljesebb erkölcsi kérdés, hogy egy hívő alárendeli-e magát, az életét, a gerincét ennek a helyzetnek, minthogy mihez kezdjen a nyugati miliő általános dekadenciájával.

Összefoglalva ezt a szabad gondolatsort, azt mondom neked kedves Márkus Tamás, hogy a tollam valóban szelektív. Érzékenyebben érint engem, amikor az én hitemmel játszanak a nyilvánosság előtt, mint amikor nem hívő emberek vagy csoportok nem hívő dolgokért lobbiznak és nem hívő módon élnek. Erkölcsileg nagyobb dilemmaként élem meg, hogy az én kereszténységemre hivatkozva sorozatos visszaélések, és a keresztény értékrend torzítása zajlik, minthogy a nem keresztény értékrendet követők éppen mit csinálnak. Ezért fog így a toll a kezemben. Mi a helyzet a te tolladdal?

2021. október 7., csütörtök

Kritika és vonalhúzás - Baji Péter a közéletről és a keresztényekről

Mitagadás, nem sűrűn fordul elő nálam, hogy az Evangelikál Csoport oldaláról ajánlok olvasnivalót, de most ennek  a ritka jelenségnek lehet tanúja, aki a blogomat követi: Baji Péter friss írásában ugyanis remekül fogalmazott meg számos problémát, attitűdöt, felvetést, melyek a keresztények politikához és közélethez való viszonyának kérdését szerintem korrekt vizekre vezetik, és amiért nagyon is szeretném felhívni a figyelmet a cikkre.

Mindenekelőtt és elsősorban: olvassuk végig Péter gondolatait. Nyilván lesznek pontok útközben, ahol majd vitatkozni támad kedvünk, de lesznek olyan meglátások is, amelyek kapcsán egyetértően bólogatunk. Akárhogy is, ez egy fontos meglátásokkal tűzdelt alkotás. Az egészet áthatja egyfajta életbölcsesség, miszerint a keresztény lelkészeknek talán érdemesebb kimaradniuk a közéleti-politikai vitákból és állásfoglalásokból, mert ha mégsem, a tapasztalat tipikusan az, hogy csak vesztesként jöhetnek ki belőle. Ha a gyülekezeti kommunikációban - különösen a szószéken - megjelenik a pártpolitizálás, az hamar megbosszulja magát. Nos, ezzel teljesen egyetértek: hiszen tudjuk jól mindannyian, mennyire így van ez.

Az eszmecsere és a részletek finomítása azonban mégis szükséges, ezért magam is hozzászólnék picikét a témához. Péter egy ponton így fogalmaz:

"Ezért a Bibliától teljesen idegen gondolatnak tartom, hogy az egyháznak Istentől való felhatalmazása lenne az államot erkölcsi értelemben bírálni, vagy ellenőrizni." 

Bevallom, ez volt az első olyan mondata, ahol azért egy pillanatra megálltam a szöveg olvasásában, és azonnal Bonhoeffer szavai jutottak az eszembe. Tudvalevő, hogy a Hitler rémuralma alatt mártírhalált halt német teológus sokat dilemmázott azon a kérdésen, hogy bármilyen formában is a nevét adja egy Führer-ellenes összeesküvéshez, míg végülis csatlakozott egy ellenállási mozgalomhoz, ami miatt letartóztatták és aztán kivégezték. Bonhoeffer nem riadt vissza attól, hogy az államot erkölcsi értelemben kritizálja. Egy művében úgy fogalmazott, ha az állam gépezete "túlnyúlik" a hatáskörén és súlyos károkat okoz az embereknek, az egyháznak kötelessége küllőt tenni a kerekek közé, sőt más fordítás szerint önmagát odavetni a kerekek alá. Nem kell persze Bonhoeffernek igazat adni, mindazonáltal érdemes kicsit megpróbálni beleélni magunkat a helyzetébe, és jól felismerni, pontosan hol is van ennek a kijelentésnek a fókuszpontja. Az állam bírálata ugyanis az ő felfogásában nem az állam ellen, hanem az állampolgárokért történik. Kicsit analóg ezzel, amikor Luther Márton bírálóinak (a legenda szerint) azt mondta: "Itt állok, mást nem tehetek." Luther nem a katolicizmus ellen kívánt lázadni, hanem egy nagyobb tekintély (a Szentírás) súlya előtt meghajolni - aminek egyfajta mellékterméke lett, hogy összetűzésbe került a pápasággal. Azt hiszem értem, amit Baji Péter ír, mégis nehezen veszem rá magam, hogy ne tétovázzak ebben a kérdésben. Mert ha egy keresztény kritikát fogalmaz meg az államhatalommal szemben, azt nem feltétlenül azért teszi, mert nem ismeri el annak tekintélyét maga felett. A kritika sokszor az Istentől kapott lelkiismeret ösztökélésére születik.

Sőt, a helyzet az, hogy sokszor nem feltétlenül a keresztények akarnak politizálni, hanem az állam hívja táncba őket azzal, hogy a kereszténységet beemeli a politikába. Legyünk egy kicsit életszerűek: ha a keresztény ember azt látja, hogy az állam lépten-nyomon használja a keresztény jelzőt, és politikusaink önmagukat annak is nevezik, ám - legyünk most akkor kevésbé élesek a megfogalmazást tekintve - nem igazán az ebből következően elvárható erkölcsiséggel forgolódnak, szinte cinkosnak érzi magát a hívő, ha befogja a száját. Az az igazságérzet, ami ilyenkor felszakad az emberből, részben a Jézustól tanult etikán alapszik. Ha valaki állandóan az én hitemre hivatkozik, Isten nevét használja, miközben korrupt, hazug, erkölcstelen életmódot valósít meg és ennek egy része ráadásul átszivárog a köznyilvánosságba, az rólam és a hitemről is súlyosan negatív képet fest a széles társadalom előtt. Mi akkor a megoldás? Tényleg csak annyi, hogy maradjunk ki mindebből és ne szólaljunk meg, mert az államot nem szabad keresztényként kritizálni? 

A gondolkodást talán ott lehetne elkezdeni, hogy megpróbálunk egy halovány vonalat húzni a nagypolitika és a társadalmi kérdések és értékek dolgai között. Tudom persze, hogy ez csak egy ötlet, de irányt mutathat ahhoz, hogyan ragadjuk meg az állam és az egyház feladatait. Ahogy fentebb már említettem, nem tartom szerencsésnek, amikor hívők a nagypolitika jellegzetes ügyeire nyilvánosan reflektálnak (noha néha magam is ezt teszem - irgalom szegény fejemnek!): például nyíltan népszerűsítenek egy-egy pártot, vagy résztvevői lesznek egy választási kampánynak, politikai rendezvényeken jelennek meg vagy éppen a politikusokkal együtt olyan projektekben vesznek részt, melyek a szavazók meggyőzéséért zajlanak. Ezekből talán tényleg jobb kimaradni. Azt azonban sehogy sem tartom járható útnak, hogy olyan kérdésekben, melyek társadalmi jellegűek és nem közvetlenül a politizálásról, hanem mondjuk az értékekről és az erkölcsi kérdésekről szólnak, az egyház hátralépjen: mert akkor a világból kellene kivonulnia. A kötéltánc egyensúlyi pontja tehát valahol ott keresendő, hogy az egyház a nagypolitikában és a közvetlen, tisztán politikai jellegű akciókban ne vegyen részt, míg a társadalmi-erkölcsi dilemmák megbeszélésében aktív szerepet vállaljon. Tudom persze, hogy a kettő átfedésbe is képes kerülni egymással, és nem mindig egyszerű meghúzni az előbb emlegetett vonalat - de a törekvésnek ebbe az irányba kellene mutatni.

Péter gondolatával viszont teljesen egyetértek, amikor ezt írja az evangéliumi gyülekezetekről és vezetőikről:

"...mintha az lenne a szívük vágya, hogy az állam alkotmánya és büntető törvényei teljes mértékben vegyék át a Biblia igen magas erkölcsi mércéjét. Tiltsuk be a meleg párok örökbefogadását, az abortuszt, de akkor ha következetesek vagyunk, akkor a hazugságot is tiltsuk be jogszabályi szinten, meg a szülőknek való engedetlenséget is, meg a túlzott alkoholfogyasztást is, meg a gyülekezetek vasárnapi nem látogatását is."

Ez már egy múlhatatlan problémakörhöz viszi az embert, amiről én is írtam a közelmúltban. Az egyház nagyjából másfél évezredig ahhoz volt szokva, hogy nemcsak elbeszéli a keresztény hit erkölcsiségét a társadalom számára, hanem érvényre is juttatja a világi hatalom keze által. Ettől a pozíciótól ugyan a felvilágosodás és a szekularizáció megfosztotta, ám a vágyat ez nem szüntette meg. Péter azt írja, a liberális emberek attól félnek, ha az egyház valahogyan megint komolyabb hatalmat kapna, jogszabályi keretek között ismét megpróbálná keresztülverni saját erkölcsiségét a társadalmon - ám ez szerinte alaptalan félelem. Sajnos hívő emberként is le kell írnom: szerintem viszont nem az. Lennének szép számmal olyan hangadó, prominens és karizmatikus személyiségek, akik azonnal feltűrnék az ingujjukat és nekilátnának a feladatnak. Nem a rosszindulat mondatja ezt velem, ha nem az a tény, hogy az emberi lélek állandó és leküzdhetetlen sóvárgással terhelt a hatalom felé. És bizony szép számmal látunk példákat arra is az evangéliumi megagyülekezetek kontextusában, ha egy kis hatalom koncentrálódik emberek kezében, az már az ilyen kis mikrovilágok határain belül is irtózatos módon képes kibontakozni. Mi lenne akkor, ha a játszótér nem csupán a saját közösség, hanem a szélesebb társadalom volna?

2021. október 1., péntek

Josh McDowell rasszista szövege meg a túlérzékenység

Amikor még fiatal voltam és fundamentalista, kifejezetten szerettem olvasni Josh McDowell könyveit. Magyarul a legismertebb műve az enciklopédikus átfogású "Bizonyítékok", mely tulajdonképpen egy viszonylag rámenős apologetikai munka, ami a Biblia hitelességétől a feltámadáson át a mindenféle filozófiai nézetek kritikájáig próbálja igazolni a keresztény hit érvényességét. Meglepetésként ért a hír, hogy McDowell visszalépett minden szolgálatától és egy botrányos kijelentése miatt bocsánatkérésre kényszerült. A helyzet egy másik kérdést is felvetett számomra, amit az ügy kapcsán relevánsnak érzek.

Sajnos azt kell mondjam, lassan már megszokhatjuk, hogy egyre-másra derül ki az evangelikál-pünkösdi mozgalom bizonyos képviselőiről, hogy csontvázak vannak a szekrényeikben. A legutóbbi években ilyen botrányhősökké váltak például az ismert tanító-szerző Bill Hybels vagy éppen az apologéta Ravi Zacharias, akik szexuális jellegű bukásokat könyvelhetnek el maguknak. Most pedig Josh McDowell is beállhat a sorba: ám az is igaz, méltatlan lenne ehhez a két emberhez hasonlítani az ő esetét, hiszen nem rejtegetett semmit, hanem éppen ellenkezőleg: nyilvánosság előtt beszélt butaságokat. Azért tegyük hozzá, hogy volumenében jóval kisebb dologról van szó, mint az előbb említettek esetében, ráadásul őszinte megbánás is követte az elhangzottakat.

Röviden annyi az egész, hogy McDowell rasszista kijelentésekre ragadtatta magát, amikor azt mondta, hogy a feketéket nem úgy nevelték, hogy az oktatást és a kemény munkát képesek legyenek értékelni. Emellett kijelentette, hogy a tengerentúlon ismert "Critical Race Theory" egy járvány az amerikai fiatalokkal szemben. Utóbbi megközelítés a jog világának egy homályosabb területe, mely azt vizsgálja, hogy a rasszizmus milyen szerepet játszott az amerikai jog és társadalom kialakítása során. Magyarul és röviden tehát arról van szó, hogy McDowell beszólt a feketéknek, akiket genetikusan alacsonyabbrendűeknek nevezett és elvitatta egy rasszizmust megérteni kívánó elmélet jogosultságát. Fontos ismét kiemelni, hogy utólag bocsánatot kért azoktól, akiket láthatóan érzékenyen érintett ez a kijelentés - úgy fogalmazott, az ő szívét is összetörte amikor azzal szembesült, milyen mély fájdalmat okozott ezzel sokaknak. McDowell minden szolgálatától visszalépett és most hallgatni szeretne - valamint arra törekedni, hogy valahogyan helyretegye ezt a dolgot.

A témát nemcsak azért vetettem fel, mert meglepődtem az amerikai hírfolyamot böngészve, amikor megláttam hogy fiatalkorom egyik kedvenc keresztény szerzőjével ez a helyzet, hanem a történtekről eszembe jutott a túlérzékenység problémája is. Mielőtt valaki félreért: maximálisan elítélek mindenféle rasszista álláspontot, tekintet nélkül arra milyen nemzetiségű, származású, hovatartozású emberre vonatkozik. McDowell kijelentése a feketékről kimeríti ezt a kategóriát és helyes az igyekezete, hogy most próbálja helyretenni az általa okozott károkat. Elítélem az abúzus minden durva formáját, a nők bántalmazását és bármilyen ehhez hasonló visszaélést, amit emberek vagy társadalmi csoportok ellen tesznek egyesek.

Ezzel együtt azt gondolom, hogy mégiscsak hiperszenzitív korban élünk, amikor egy kissé sarkos megfogalmazás, néhol kilógó lóláb vagy rosszul elsült mondat emberek teljes karrierjébe és életpályájába kerülhet. Tanárként erre állandóan ügyelnem kell. Nem mondhatom el mindig, amit valójában mondani szeretnék, sőt ha csak a vállát megérintem egy diáklánynak, akár fel is jelenthet engem molesztálásért. Őszintén, valahol ezt is problémának látom, sőt szőnyeg alá sepert problémának. Én ugyan nem szoktam rasszista mondatokat mondani, és mélyen tisztelem a gyengébbik nemet is, de sokszor keveredtem olyan szituációba, hogy szinte "agyonpárnáztam" a mondanivalómat, hogy valahogy kommunikálni tudjam. Egyszerűbben fogalmazva, lassan az a benyomásom, hogy senkivel nem lehet már őszintén beszélni, hanem csak rébuszokban, finomkodva, puhatolózva, tapogatózva - különben iszonyú sértődés, kapcsolatok megszakadása, gorombaság lesz a válasz. Ez az egyházon belülre is vonatkozik, ahol az őszinte és egyenes beszédet ugyancsak hajlamosak vagyunk összekeverni a bunkósággal. 

Néha bénító a túlérzékenység jelenléte. Ha valaki ígér valamit a gyülekezetben és nem teljesíti, nem merünk szólni neki, mert attól félünk, megsértődik és elmegy. Ha egy diák lusta és nemtörődőm, ezt nem lehet megmondani neki, mert összeomlik lelkileg az igazság súlya alatt. A kapcsolatok megóvása ma már az igazmondásnál többet ér, tehát az őszinteség helyett nyeljük a békákat, vagy magyarázkodva és túlóvatoskodva kommunikálunk egymással. Ez szerintem már több a tapintatnál, és ha hosszú távon így marad, egy képmutató és hipokrata egyházhoz fog vezetni.

No persze McDowell kijelentése a feketékről egy ténylegesen rasszista duma, amit el kell ítélni. Ám ne játsszuk meg magunkat: mindenkinek lehetnek ilyen botlásai, rossz pillanatai, a száján kicsúszott, utólag általa is megbánt ostobaságai - ami persze még nem menti fel őt a felelősség alól. Az életünk tele van olyan mondatokkal, melyekről később felismertük, hogy bárcsak soha el nem hangzottak volna. Ez egyszerűen azért van, mert egytől-egyig romlott természetű lények vagyunk. S miközben jogosan horkanunk fel a szerencsétlen kijelentések hallatán, a hiperérzékenységnek nem szokásunk tudatában lenni. Olyanok vagyunk, mint egy bárányhimlős beteg, aki mindenhol tele van pöttyökkel, ezért bármi és bárhol hozzáér, egész teste összerándul a fájdalomtól. A túlérzékenység épp olyan betegség, mint a tapintatlanság, csak a skála másik oldalán tanyázik. És ha betegség, ugyanúgy gyógyításra és kezelésre szorul, mint ellentétpárja - a kérdés csak az, mennyire vagyunk hajlandók foglalkozni vele.