2022. június 28., kedd

Elfilozofálgatjuk magunkat

Vajon a neomarxista-baloldali-progresszivizmus dominál majd a kereszténységben, mely determinista történelemszemlélettel rendelkezve ideológiai alapon démonizálja ellenfeleit, vagy a jobboldali konzervatív-fundamentalista narratíva hatásai érvényesülnek, ahol haladásellenes eszmék próbálnak felülkerekedni és létrehívni egy autokratikus-teokratikus rezsim kiépítésének keretrendszereit? 

A fenti komoly kérdésre mostani hangulatom és nézetem szerint egyetlen őszinte választ tudok adni, ami nagyjából így hangzik: "gyerekek, ameddig mi ilyen hülyeségeken gondolkozunk, elfogy alólunk az egyház". Nehéz persze az ösztöneink ellen rugdalózni, mert imádjuk habzsolni a címkéket meg az idegen szavakat. Ma arról (is) szól a keresztény közélet, ki hova tartozik és milyen sárga cetlit lehet a homlokára ragasztani. Most kell megvitatni ki mennyire haladásellenes vagy progresszív, hány százalékban liberális vagy konzervatív - minél pontosabban sikerül felmérni ennek mértékét, annál célzottabban lehet utána a másik szeme közé lőni.

Mert most ez a legfontosabb, ami figyelmet érdemel: tisztázni hova lehet lőni.

Míg a keresztény teoretikusok, elmélkedő emberek és sokszor teológusok azon agyalnak, vajon miként lehetne kifüstölni filozófiai érvekkel az éppen hozzájuk képest másik oldalon álló testvéreiket, emberek mennek el egymás után a gyülekezetekből és nyitva hagyják maguk után az ajtót - nem kell becsukniuk, mert máris újabbak követik őket.

Teológus vagyok, érdekelnek a teóriák, el tudok kotlani napokat egy-egy dogmatikai kérdésen ha megfogja a fantáziám. Nem tartom haszontalannak az elmélkedést és filozofálgatást, de most mégis úgy látom, nem ennek van itt az ideje. A liberális teológus Harry Emerson Fosdick (ld. képen) 1928-ban írt egy cikket "Mi a baj a prédikálással?" címmel. Ebben nagyon éleslátóan így fogalmaz:
"Csak a prédikátor az, aki még mindig úgy gondolja, hogy a templomban ülő emberek rendkívül izgatottak azért, hogy megtudják, mi történt a jebuzitákkal."
Hát igen, de máris tegyük ezt helyre, hiszen nem az a fontos ugye, hogy mit írt Fosdick, hanem az, hogy ő liberális teológus volt - akkor pedig természetesen téved. De hát pont erről beszélek. Ameddig az egyház jól elcivakodik házon belül azon, mit és kit miféle címkével lehet felnyalni, addig az "átlagos hívőket" (értsünk bárkiket ezalatt) szép lassan elveszíti. A héten is beszéltem egy fiatalemberrel, aki őszintén elmondta, a Covid-időszak alatt leginkább azt tanulta meg mintegy végső tanulságként, hogy jól el lehet lenni gyülekezetbe járás nélkül is. És tényleg: minek menjen el egy helyre minden vasárnap, amikor otthon is tud hinni? Majd időnként összejár a "tesókkal", de inkább felszabadulást érzett, mintsem hiányt, amikor huzamosabb ideig otthon maradhatott a járványhelyzetben.

Tudjátok emberek, nem az a gond, hogy elfilozofálgatunk és vitatkozunk egymással teológiai kérdésekről. Az a gond, hogy egyre kevésbé vagyunk közben nélkülözhetetlenek azok számára, akik eddig eljártak gyülekezetbe. Egyre többen és többen érzik azt, hogy bár jó dolog, ha elmennek istentiszteletre - de ha nem mennek, hát az is jó. Olyan ez, mintha valakit elhívnék egy koncertre, aztán utána azt mondaná, klassz élmény volt - de az élete nem szenvedett volna semmi komoly csorbát attól sem, ha nem jön el. Az egyház lassan a hívők számára is csak hab lett a tortán - de a torta hab nélkül is finom.

Röviden tehát úgy tudom ezt összefoglalni, hogy az egyház egyre erősebben elveszíti a nélkülözhetetlenség-érzését, mégpedig a saját tagjai körében. Ez nem azt jelenti, hogy nem nyújtunk pozitív, építő, élményszerű dolgokat, hanem csupán azt, hogy amit nyújtunk, azok nélkül is teljesnek érzik az emberek az életüket. Nem vagyunk olyanok, mint a kenyér meg a víz, amire elkerülhetetlenül szükség van a boldoguláshoz. Gyülekezetbe járni nem olyan, mint a Spar-ba vagy Tesco-ba, mert enni muszáj, de dicsőíteni és prédikációt hallgatni nem - ezért szomorú még leírni is, de bizonyos értelemben a sarki közért egyre több hívő számára nagyobb létszükséglet az imaháznál.

A nélkülözhetetlenség elvesztése a tagok lassú elvesztése lesz. Ezt pedig igen hatékonyan sietteti, ha a teológusok, egyházi szakemberek, meghatározó teoretikusok a saját köreikbe befordulva elvannak a mindenféle vitákkal. Fosdick szavaira visszatérve: ha "jebuzeuskodunk", azaz a mai helyzetben tökéletesen irreleváns kérdésekkel és a hétköznapi emberek életvalóságát sehogy sem érintő elmélkedésekkel verjük el az időnket. Ezzel csak elfilozofálgatjuk a kezünkbe adatott történelmi pillanatot, a lehetőséget és potenciális esélyt arra, hogy legalább azok felé tudjunk szólni, akik házon belül egyébként még kíváncsiak lennének arra, mit mondunk nekik.

2022. június 21., kedd

A sorok között - dr. Varga Gyöngyivel

Gondolom egyetlen olvasóm sem fog lázasan kutakodni az interneten, ha azt mondom, nézzék meg a közelmúltban zajlott Evangélikus zsinati vitanap felvételének első huszonöt percét, azaz dr. Varga Gyöngyi előadását - aki egyébként az Evangélikus Hittudományi Egyetem tanszékvezető docense. Az előadás egy sokszor rágcsált témáról, a Biblia ihletettségéről, autoritásáról és értelmezéséről szólt, a sok értékes meglátás között azonban itt-ott hátradőltem a székemben - most ezekről a pontokról kívánok röviden írni.

"A Biblia autoritásába vetett hit véleményem szerint nem feltétlenül követeli meg, hogy a Biblia szövegét Isten által sugalmazottnak tartsuk" - mondta Varga Gyöngyi előadása egy pontján, mégpedig azon logika mentén, miszerint soha nem olvassuk a Szentírásban, hogy a Lélek szövegeket ihletett volna. Amit viszont olvasunk, hogy embereket ösztönzött, emberek ihletésében vett részt, mindig embereket töltött be és inspirált. Ezért Varga szerint ebből szinte magától értetődően következik, hogy az ihletettség mindig a befogadó oldalán keresendő, vagyis tulajdonképpen nem maga a bibliai textus, hanem az olvasója az ihletett. Ez a gondolat - ahogy az el is hangzik az előadásban - nagyon is megfelel a 20. század egyik egyre népszerűbb irányzatának, az olvasóközpontú hermeneutikának. "Minden megértés egy pünkösdi esemény" - fogalmaz igen frappánsan Varga Gyöngyi.

Erős gondolatok ezek, melyeket ugyancsak ízlelgetni és értelmezni szükséges, ám anélkül, hogy elvesznénk a részletekben: az általuk mutatott összkép ugyanis szerintem rossz irányba vihet, ha a gyeplőt a lovak közé dobjuk. Nekem ez az előadás kissé ilyen szájízt hagyott maga után. Szó se róla, Varga nem akarta becsmérelni vagy alulértékelni a Szentírást - de amit elmondott, mintha mégis ide vezetne, az előadó szándékaitól függetlenül: egy meglehetősen üres, ihlettelen Bibliához, amit csak az aktuális olvasó képes felruházni isteni szikrával.

Kezdjük az egész mögött álló olvasóközpontú hermeneutikával, melynek alapvető állítása szerintem korrekt: olvasó nélkül nem beszélhetünk értelmezésről sem, hiszen egy szöveg gyakorlatilag halott, ha senki nem olvassa. Jogos a kritika, hogy a korábbi értelmezési módszerek szinte teljesen figyelmen kívül hagyták az olvasó szerepét a megértésben, és leginkább a szöveg magasztosságára vonatkoztak. Mindazonáltal a ló túlsó felére sem jó átesni. Mert ha csak az olvasó dönt egy szöveg jelentéséről, ha az ő "ihletettségére" bízzuk az egészet, és már az sem számít, egy adott szöveg szerzője mi a csodát akart mondani, akkor olyasféle parttalan értelmezéscunami előtt nyitunk ajtót, ahol minden egy csapásra önkényessé, szubjektívvá, egyénivé válik. 

Tegyük fel, hogy leírom a következő mondatot: "mindannyiunknak szüksége van melegségre". Ha senki nem kérdezi meg tőlem, pontosan mit is értek ezalatt, akkor ezt valaki az időjárásra, valaki a homoszexualitásra, valaki meg általában a törődő és gyengéd szeretetre fogja érteni. Én azonban tudom, mit akartam mondani ezzel a mondattal - az olvasóközpontú hermeneutika viszont a modern trendeknek megfelelően mintha azt állítaná, hogy egy létrehozott szöveg elszakad még a szerzőjétől is, és önálló életet kezd élni. A jelentést így végső soron az olvasó dönti el, tényleg neki kell ihletettnek lennie.

Ami teljesen hiányzott az előadásból, hogy azért nem eszik ilyen forrón a kását. A túlzott szubjektivizmus veszélyét az olvasóközpontú hermeneutikát követők is felismerték. Így például Gadamer többféle eszközt is javasol ennek kiküszöbölésére. Kiemelem az egyiket, az értelmező közösséget, ami gyakorlatilag a hagyományokat jelenti: vagyis azt, ahogyan a történelem során elődeink eddig értették az adott szöveget. Nyilván a Biblia esetében ez az elmúlt kétezer év hermeneutikáját is jelenti. Irgalmatlanul nehéz lenne most mélyebbre mennem az olvasóközpontú értelmezés bemutatásában - egy blogbejegyzés erre teljesen alkalmatlan. Érdemes megemlíteni, hogy egyébként egy tök kreatív és hasznos szemléletmódról van szó. Wolfgang Iser például beszél arról, hogy egy jól megfogalmazott szövegnek nemcsak a "megtöltött" részeivel, hanem a "réseivel" is dolgozik az olvasója - a jól elhelyezett rések bevonják az olvasót, aki egyfajta dialogizálásba kezd a szöveggel, és az olvasó-szöveg párbeszédből születik meg aztán valamiféle értelmezés. 

Megint mondok egy példát: a Biblia nem ír le mindent egy-egy sztorijában. Nem tudjuk például pontosan, mit mondhatott Ábrahám a saját fiának, Izsáknak - csak képzeljük el, ahogy jönnek lefelé a hegyről, miután Ábrahám kis híján lekaszabolta volna a fiút egyfajta emberáldozatként. Beszélgettek egyáltalán? Hogy lehet ilyenkor megszólalni? Hogyan lehet a történteket feldolgozni? Mit mondtak otthon Ábrahám feleségének Sárának?

Kreatív és nem haszontalan, ha az olvasó megpróbálja kitölteni ezeket a hézagokat - csak közben ne felejtsük el, hogy az így keletkezett értelmezések a szövegtörténetben sokszor tipikusan nem az egyház értelmező közösségének ortodox részéhez tettek hozzá, hanem az apokrif irodalmak megszületéséhez vezettek. Az előbb említett ábrahámi narratíváról is íródtak olyan ókori zsidó értelmezések, melyek mesés betétekkel egészítik ki a Bibliában olvasható leírást, mert akkor és ott sokan így értelmezték, amit Ábrahám majdnem megtett Izsákkal. Nem tudták megemészteni, hogy Isten emberáldozatot kért volna Ábrahámtól - így a sztori fantáziadús kiegészítései szerint valójában a Sátán vette rá Jahvét (akárcsak Jób esetében), hogy ilyen elvárást megfogalmazzon. Mondani sem kell, lélektanilag értjük miért találtak ki ilyen megoldást, de ettől ez még nem került az egyház bevett magyarázatai közé.

Mi akkor a teendő? Értelmezzük a bibliai szöveget szigorú hermeneutikai technikákkal és tiltsuk meg az olvasóközpontú szemléletet? Szerintem nem: az olvasó kreativitását bűn lenne kizárni. A kulcs  szerintem az, hogy az olvasóközpontú értelmezést ne önállóan alkalmazzuk - mivel egyrészt amúgy sincs egyedüli üdvözítő hermeneutika, másrészt az értelmezéseink nagyon szubjektívek és sok esetben olyanok, mint a hullócsillagok: ahogy felragyognak, már buknak is alá. A különféle hermeneutikák együtt adhatnak ki relevánsabb olvasatokat - miért is ne használhatnánk ki többféle látásmód potencialitását, és miért is kellene ezek közül csak az egyikre támaszkodni?

Ám dr. Varga Gyöngyi előadásával nem ez az igazi gond.

Amit hallottam, az nekem azért is volt problémás, mert úgy beszélt az ihletett olvasóról, mintha az kizárná, hogy a szöveg is lehet ihletett. Ez szerintem szimplán nem igaz, még pontosabban, inkább az ellenkezője az igaz. Csak egy ihletett szöveg tudja igazán megihletni az olvasóját. Mindannyian a saját bőrünkön érezzük ennek a valóságát. Ha olyan verset olvasunk, ha olyan zenét hallunk, ha olyan filmet látunk, melyeket átjár a szerző szenvedélye, melyeken érződik, hogy nem futószalagon készített termékek csupán, hanem bennük van a nehezen szavakba önthető, de valóságosan megragadható ihletettség - nos, ezek a könyvek, zenék, filmek fognak emberek tömegeire is elementáris erővel hatni. Sőt, szerintem akkor keletkezhetnek jó és hosszú távon is mélyreható megértések, ha az ihletett szöveg és az ihletett olvasó találkoznak egymással. 

Varga előadása mintha kizárná az ilyesmit. Neki a Biblia nem feltétlenül ihletett, viszont számomra nem teljesen világos, hogy egy ihletés nélküli szöveg hogyan tud "ihletett állapotba hozni" egy olvasót. Valahogy a Biblia egész sikertörténete mögött sem ezt látom: a világ legolvasottabb könyve, mely megszámlálhatatlan zeneművet, irodalmi szöveget, filmet, képzőművészeti alkotást és még ki tudja mit hívott életre, s nem utolsó sorban embermilliárdok életét fordította új irányba, maga ne lenne ihletett? Ihletett állapot nélkül is felismerhetjük, hogy ennek nem sok értelme van.

2022. június 15., szerda

Szabad boldognak lenni

A történelemről általában az a képzetünk, hogy az valami, amit a suliban tanítottak nekünk - ezért hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni, hogy az is történelem lehet, amit éppen megélünk. Tegnap sporttörténelmi jelentőségű esemény történt, amikor a magyar válogatott 4-0-ra verte a világklasszisnak számító angol csapatot - olyan horderejű esemény ez számunkra, amire sosem volt példa, még a legendás 6:3-as győzelmünk sem fogható hozzá. De miért írok erről egy keresztény-teológiai blogban?

A focit persze lehet szeretni vagy utálni. Bevallom, a jó focit én szeretem, sőt ha jól belegondolok, a családomban fontos szerepe volt és van: édesapám annak idején az MTK-ban játszott, a fiam meg sok éve versenyszerűen focizik. Ha tudok, meccsre is kimegyek szurkolni, kikenem hülyén az arcomat, játékosmezbe öltözök és a lelátóról "küldöm az energiát" a srácoknak. No és persze sok millió honfitársammal együtt én is leülök a tévé elé "szakérteni", hiszen mindig jobban tudom kinek mit kellene csinálni a pályán és ezt szükség esetén belekiabálom a képernyőbe. Ennyi az egész, ez az én viszonyom a focihoz, egy megtévesztett, focihívő, infantilis szerencsétlennek tűnhetek azok szemében, akik a focivallást megvetik vagy nem követik figyelemmel - de ez legyen csak azok problémája, akik képesek azon keseregni, hogy nekem örömöt okoz valami.

Hanem azért amit tegnap a magyar válogatott letett az asztalra, arra senki nem volt lelkileg felkészülve: se focibolond, se fociutáló, se baloldali, se jobboldali, se angol, se magyar ember, még maga a válogatott sem. Négy nullára verni - hozzáteszem: rövid időn beül másodjára - a világklasszis angol válogatottat, az igen komoly fegyvertény (amit az sem csökkent, hogy állítólag a Nemzetek Ligája sorozatra annyira nem koncentráltak Southgate-ék). Olyan sporttett, amire évszázados távlatban nem volt példa a magyar futballban.

Aminek lehet és kell is felhőtlenül, szabadon örülni.

De csak akkor, ha képesek vagyunk a focit leválasztani a sportpolitikáról, a kormány és különösen a kormányfő viszonyulásáról - ami ennek a finanszírozását, a stadionépítősdit, a túlságosan kiexponált figyelmet illeti. Mert persze az is van. Hogy miközben a tanári fizetések méltatlanul és elfogadhatatlanul alacsonyak, az élsportolók úsznak a pénzben. Hogy a kórházak faláról mállik a vakolat, miközben újabb és újabb stadionok épülnek. Nem kell ezekről hallgatni, sőt szükséges róluk beszélni. De nem mindegy hogyan és mikor. Most például nem, mert a pillanat nem alkalmas.

Most egyszerűen csak örüljünk a sikernek, mert ez a normális. Ismerjük el a teljesítményt, mert ez így helyes. Vannak az életben jó dolgok is, amelyek örömet okoznak, s bár óvodás szint felhívni rá a figyelmet, mégis szükséges, hogy kár ezeket politikai ízlés miatt veszni hagyni. És igen, aki erre képtelen - bizony hívőkről is beszélek - arról kimondom, hogy szerintem nem viselkedik normálisan, még kerekebben fogalmazva, abnormálisan viselkedik, mint valaki, aki egy temetésen táncra perdül vagy egy esküvőn zokogva gyászol. Aki egy ilyen történelmi léptékű győzelemben a potenciális orbánozás lehetőségét látja, és nekifog az élsport gyalázásának, az szimplán ostoba, aki nem is akar kilátni a cinizmusából és dühéből, hanem dédelgeti magában és betegen lubickol benne. Pont olyan, mintha egy családban lenne egy beteg gyermek, akinek születésnapja van: és amikor meggyújtják a tortán a gyertyákat, valaki beszól a családtagok közül, milyen sokba is került a torta, meg különben is Pistike beteg, tehát ne nagyon örüljön ennek az egésznek. Az ilyen embereket kiröhögik és fekete filccel felírják a falra a nevüket a WC-ben.

Nem szeretem a sporpolitikát, illetve azt, amit a politikai csinál a fociból - de szeretem magát a focit politika nélkül, mert örömet okoz. Tegnap nem politizáltak a focipályán, nem politikusok szaladtak a labdák után, nem országgyűlési képviselők lőtték a gólokat. Most az egyszer tényleg hihettünk a szemünknek - amit láttunk, az a pőre valóság, mely végre lelkesítő és felemelő volt. És ha mi nem akarjuk meglátni azt sem, ami a szemnek jól látható, vagyis képtelenek vagyunk különbséget tenni politika és foci között, az nemcsak a politika, nem a Fidesz és nem Orbán Viktor hibája.

2022. június 9., csütörtök

Elvi kérdés

Sikerült levetetni Kirill pátriárkát a szankciós listáról, ami elvi kérdés volt - röviden így lehetne összegezni a történteket Kirill, az unió és Magyarország között, s természetesen mindezt a vallásszabadság védelme érdekében. Kirill pátriárka ugyanis az egyik legjelentősebb egyház európai feje és vezetője, egyben Vlagyimir Putyin egyik főideológusa, tehát logikus azt feltételezni, hogy nyomorgatása hátterében biztosan vallási meggyőződése állhat és nem az, hogy az orosz diktátor számára biztosítja a spirituális muníciót...

Az elvi kérdések mindig fontos kérdések. A vallásban, szűkebben véve a kereszténységben, még szűkebben a hitünk erkölcsi vonatkozásaiban is vannak elvek, melyekhez ragaszkodni kell. Elvi kérdés például, hogy egy egyházvezetőnek milyennek ildomos lennie, például mennyire tud a többiek rabszolgájává válni - hiszen ahogy a jézusi program etikájából az körvonalazódik, a legnagyobbnak szükséges arra törekednie, hogy a legkisebbként működjön az egyházban. A jó vezető Krisztus koordináta-rendszerében tulajdonképpen egy jó szolgáló. A magas pozícióhoz a lábmosás passzol, a meghajlás, az alázat. Minél feljebb kerül az ember, annál jobban hajlik a dereka. Az istenember maga is pontosan ezt tette, amikor felvette a szolgai formát és a kereszthalálig engedelmes volt.

De hát álljunk meg egy percre, ne legyünk már ilyen naivak! Ne várjuk el a lehetetlent sem magunktól, sem másoktól, sem Kirill pátriárkától, hiszen senki sem tökéletes. Nem is kívánjuk meg tehát tőle, hogy hithős legyen, de az talán elvárható egy egyházvezetőtől, hogy ha botladozva is, de próbáljon a saját Mestere lábnyomaiban járni. Az erőfeszítés, az igyekezet, a szándék önmagában meggyőző attól függetlenül, mennyire koronázza siker. Más kérdés elbukni úgy, hogy az ember igazán mindent megtett, és megint más elkerülni magát a próbálkozást.

Nos, itt egyelőre az látszik, hogy a pátriárka esetében nem is csupán a próbálkozáshiánnyal, hanem már a haladási iránnyal is gondok lehetnek. Legalábbis nehéz másnak látni egy egyházvezetőt, aki még 1969-ben szegénységi fogadalmat tett, aztán azóta már kicsit elszakadt a szegénységtől, hiszen a források szerint úszik a dollármilliárdokban, neve az olajbiznisz és a szeszkereskedelem kapcsán is előkerül, és a "dohánymetropolita" gúnynevet is sikerült kivívnia. Mondani sem kell, az ingatlanok, ingóságok, ékszerek, jachtok és luxusautók nem az ő nevén szerepelnek, hiszen a látszatra ügyelni kell. Csak a móka kedvéért említem, hogy Kirill olyan harmincezer dolláros karórát visel, amit - a botrány miatt - még az ortodox egyház zseniális képmanipulátorainak sem sikerült hibamentesen kiretusálni, hiszen az óra tükörképe jól láthatóan az asztalon maradt:


Kár lenne azonban leragadni a nagy vagyonnál, amikor az anyagi kérdések helyett a fentebb már említett elvi kérdésekről is szó eshet. Az egyházvezetőnek ugyanis határozott elvei vannak, amikor például arról beszél, hogy támogatja az orosz inváziót, hiszen "az államoknak joguk van erőszakot alkalmazni". Elvi kérdés, hogy ami Ukrajnában zajlik az jó, indokolt, helyes. Elvi kérdés például az is, hogy Kirill az orosz nukleáris erők egyik fő támogatójává lépett elő. Elvekről van szó akkor, amikor Kirill szerint az ukrajnai események "az emberiség megváltásáról" szólnak (lehet, hogy nem tudott róla, de a Szentírás szerint ez nagyjából kétezer évvel ezelőtt már megtörtént!): hiszen az ukránok elutasítják a számukra felkínált magasztos értékeket és többek között melegfelvonulást rendeznek a saját országukban. A háború ezért metafizikai jelentőségű számára, vagyis ideológiai, ami természetesen nélkülözhetetlen olaj a tűzre minden fegyveres konfliktusban.

Persze magunkat se vonjuk ki az események alól, ha már elvi kérdésekről esik szó, hiszen a legnagyobb elvi kérdés az, egy magát kereszténynek nevező országnak mennyire kell hitelesítenie egy ilyen embert? S ha már mégis ezt teszi, vajon miért nem keres hozzá valami épeszű és hihető indokot a vallásszabadság korlátozásának lobogtatása helyett? Utóbbi kérdésre persze mindannyian sejtjük a választ: ilyen épeszű indok - ami erkölcsileg is védhető - nem nagyon létezik. Az erkölcsi szál azonban valahogy sosem elvi kérdés mifelénk a politikai hatalom esetében. Keresztény nemzet a magyar, de az elvek között az etikus magatartás, ami a keresztény életvitel egyik fő hordozóeleme, mindig lemarad a listáról.

De ha így van, akkor végső soron mégiscsak érthető miért álltunk ki Kirill pátriárka mellett, hiszen rokon lélekként az erkölcsi megfontolások láthatóan neki sem sokat számítanak. Lehet, hogy akkor rossz fénytörésben láttuk eddig ezt a dolgot, és a megalkuvó, hamis, erkölcstelen gondolkodás helyett itt egyfajta egymásra találásról és békés összhangról van szó. Olyan ez, mint az előző bejegyzésben emlegetett diktátor kifejezés sajátos értelmezése: csak az a kérdés, hogyan magyarázzuk! Mármint az elvi kérdés.

2022. június 4., szombat

A rossz is jó

Nem vagyok képes számon tartani, hogy a konzervatívabb beállítottságú hívők hánymilliószor vádolták a nem annyira konzervatívabb embereket az értékek relativizálásával, a dolgok összefésülésével, az erkölcsi felhígulással. Mindenképpen érdekes színfolt tehát, amikor egy magát konzervatív oldalra soroló plébános csinálja ugyanezt és egy egyértelmű fogalmat a homlokegyenest ellenkezőjére fordít.

Osztie Zoltán plébános úr világossá tette a vele készült beszélgetésben: ő nem pártokhoz kapcsolódik, hanem ügyekhez. De hát micsoda véletlen, ezek az ügyek mindig olyanok, hogy a plébános szerint rendre ugyanahhoz a párthoz kapcsolódnak - vagyis kibogózva ezt a furmányos szálat, miközben Osztie Zoltán azt akarta mondani, hogy nem egy párthoz kapcsolódik, ezzel végső soron azt mondta, hogy éppen azt teszi. Bravúros kommunikáció ez, a liberálisan elfajzott, mismásoló, relativizáló emberek talán a tíz lábujjukat is megnyalják ilyenkor és jegyzetelni kezdenek. Nem minden nap tanulnak ilyen minőségi anyagot egy konzervatív beállítottságú klerikustól.

Ehhez hasonló történik, amikor a szemfüles riporter megfogalmazza a magától értetődő kérdést: mi van az olyan keresztényekkel, akik esetleg nem szimpatizálnak a kormánnyal? Ők lehetnek ettől még "jó" keresztények? Hát persze, hogy lehetnek, hiszen milyen alapon is merné kétségbe vonni az ilyesmit - mondja Osztie, aztán azt magyarázza, hogy az ilyen emberek következetlenek, hiszen egy istenfélő hívő nem érthet egyet istentagadó formációkkal! De akkor mitől lesz mégis "jó keresztény"? Kár ezen fennakadni. Attól még, hogy nem jó hívő, lehet jó hívő, mármint ha összerakjuk ezt a nehezen érthető paradox logikát, ahol minden egyszerre ilyen is, meg olyan is, ahol a jó hívő lehet nem jó hívő és talán a nem jó hívő is lehet jó hívő.

De az abszolút tornamutatvány csak ezután következik az interjúban, amikor a következő gondolat hangzik el Orbán Viktorra utalva:

"Szokták mondani, hogy diktátor. Lehet ezt jól is érteni, ugyanis diktál."

No kérem, ez már igazi művészete a retorikának, olyan magaslaton, hogy az ember azt gondolná, lesznek akik hangosan felnevetnek a templomban. Ilyesmi nem történik, sőt a jelenlévők még el is vannak bűvölve a plébános úr zseniális prédikációján, aki "mindig jól beszél, mindig azt mondja, amire az emberek vágynak". A zsenialitás valóban megfelelő jelző: kevesen tudják a rosszat így a fonákjára fordítani és jóként kimagyarázni. Osztie Zoltánnak a diktátorról egy diktáló ember képe jut eszébe, akivel igazán szimpatizálni lehet, hiszen erősen tartja kezében a gyeplőt és mutatja az irányt. Ezt nyilvánvalóan így kell helyesen érteni, az embernek kapásból ez ugrik be a diktátor szó hallatán.

Keresztényként egy dologban azért reménykedem: bár a felvételeken csak Orbán Viktor kendőzeten dicsőítése hallatszik a szószékről, azért néha csak beszélnek Krisztusról és a Szentírásól is ebben a templomban. Bár utóbbi egy helyen azt írja, Isten nem kedveli túlságosan együtt látni a bűnt és az ünneplést.

2022. június 1., szerda

MMV - az új vallás

Míg a kereszténység Európában visszaszorulóban van, egyre népszerűbbé válik egy új vallás a szekuláris nyugaton, mégpedig az MMV mozgalom. Biztos vagyok benne, hogy már az olvasó is hallott róla, hiszen az MMV számos követőt tömörít magába és igen virágzó irányzatnak tekinthető.


Befejezem, hogy rébuszokban beszéljek: az MMV vallás annyit jelent, hogy a "Maga Módján Vallásos" az ember. Fixáljunk le pár fontos dolgot. Aki a hagyományos értelemben vett keresztény egyházak valamelyikébe tartozik, és fejet hajt az évezredes hitvallások előtt, az is valahol a maga módján vallásos. Minden hívőnek sajátos hite van, sajátos istenképpel, sajátos teológiai nézetekkel. Miközben a hit egyetemes, perszonális is, csúnya megfogalmazásban az egyének magukra optimalizálják. Nincs ebben semmi ördögi vagy meglepő, a jelenség önmagában természetes és normális.

Én azonban most nem erről akarok beszélni és nem ezt értem az MMV alatt. Nehéz megfogni és bármiféle keretbe helyezni a témát, mely egyébként azért merült fel bennem, mivel egy hozzám érkezett komment szerzője saját magát "Krisztus követőjének" nevezte - miközben határozottan kijelentette azt is, hogy "nem vagyok keresztény". Egyre több hozzá hasonló emberrel találkozok, akik kikerülnek az egyházi közegből, de azt sem tudom mondani, hogy ateisták lesznek és végképp elszakadnak Istentől. Hogy ne fussanak szét a szálak a kezemben, most mégis az alábbi kijelentéseket teszem, melyeket persze egész biztosan finomítani és magyarázni szükséges:

(1) Az MMV-t szerintem a szekuláris közeg és a kereszténység együtt hozta létre. Van az embereknek egy növekvő csoportja, akiknek egyszerűen elegük van az intézményes egyházakból, ahogy azok működnek, ahogy szerveződnek, ahogy kommunikálnak és amit tanítanak. Ugyanakkor Jézust továbbra is fontosnak tartják saját sorsuk szerveződése szempontjából. Magyarul, az egyház nem kell, de Jézus igen - ez az MMV-hívők többségének alapállása.

(2) Az MMV maga nem egy intézmény, sőt berzenkedik minden ilyesféle formától. Ami közös a maguk módján vallásos emberekben, az pont az, hogy nincs központi rendezőelv a hitükben. A posztmodern stílusnak megfelelően mindenki egy szubjektív hitet követ, amit ugyanakkor igyekszik objektívnak feltüntetni azáltal, hogy a Bibliára és Jézusra hivatkozik.

(3) Nem meglepő módon az is közös pont az MMV felfogásában, hogy élesen bírálja az intézményes egyházakat. Sokan úgy teszik ezt, hogy közvetlen kapcsolatuk igazán sosem volt az egyházzal, inkább a hírekben szereplő botrányok kapcsán kialakított egyházképükre reflektálnak. Mások persze valami miatt megkeseredtek az egyházban és ez okoz állandó frusztrációt számukra.

Az igazi kérdés a puszta teoretikus okoskodás helyett minden bizonnyal az, mit tegyünk és mit tehetünk az MMV típusú emberekkel - már ha egyáltalán tennünk kell bármit is. Szerintem hiba volna olyasféle bélyeget rájuk sütni, miszerint hittagadók, akik elfordultak az egyháztól - ez pontosan azt erősítené meg, amit amúgy is hisznek, vagyis hogy az egyház csúnyán elbánik velük és elítéli őket. Ráadásul még dogmatikai - konkrétabban ekkléziológiai - szempontból sem korrekt ilyet mondani, mármint ha elfogadjuk azt a gondolatot, miszerint az igazi egyház láthatatlan entitás, és olyanok is beletartozhatnak, akik a látható egyház mindennapjaiban nem vesznek részt. Az MMV-hívők jelenléte még segíthet is abban, hogy az egyház detektálja a kilazult csavarok helyét, a meggyengült pontokat, melyek miatt sokan elfordulnak a gyülekezetbe járástól. 

Ám mindezzel együtt mégis fontos szerintem kimondani, hogy partizánhit nincs a Szentírásban. Olyan hívőkről én nem olvasok az Újszövetségben, akik ne közösségben valósították volna meg a hitüket - sőt, a jeruzsálemi ősegyház esetében odáig vitte őket a buzgalom, hogy naponta találkoztak egymással. Természetesen a megvalósulás konkrétsága szintjén nem kell pontosan mindent úgy csinálni, ahogy az első keresztények tették, mindazonáltal az egyház minden balféksége, a hívők fafejűsége, bizonyos nehezen elviselhető testvérek összes bogara ellenére a kereszténység permanensen a közösségek kialakítására törekedett. Nem azért, mert mindig jó együtt lenni - őszintén szólva nekem is vannak olyan napjaim, hogy nehezen viselek el némelyeket a közelemben -, hanem mert a közösség mindig többet takart, mint hívő emberek összeverődését. Szinergikus erő van benne, amit külön és egyenként sosem fogunk megtapasztalni, és számos olyan funkciót betölt, amit egyedül lehetetlen megvalósítani. Gondolok itt a támogató szereptől a véleményütköztetések lehetőségén át az erőforrások és szolgálati lehetőségek sokoldalúságán keresztül mindenfélére.

Spirituális értelemben ösztönszerűen a közösség keresése felé hajlunk. Bár néha az ember haja kihullik a másik embertől és legszívesebben kiköltözne egy lakatlan szigetre a kedves testvérek miatt, azért hosszabb távon jó eséllyel belepusztulna a magányba azon a szigeten. Az MMV hívő úgy akarja a hitet egyéni szinten megvalósítani, hogy a szellemi lakatlan szigetére vonul, izolálva magát a többiektől és belülről elvágva az egymással összekötő szálakat. Ez szerintem nem vezet jóra, sőt a sok hibától szenvedő egyházi közegnél is mélyebbre visz. A közösségre és kapcsolatra hajló természetünk mindig is ágaskodni fog az MMV ellen, amiről ugyan próbálhatunk nem tudomást venni, a hangját akkor is hallatni fogja bennünk. Kérem szépen, így van ez kitalálva, így lettünk megalkotva.