Egyik naivitásból a másikba

Sok éven keresztül foglalkoztam James Fowler hitfejlődés-elméletével, amiből reményeim szerint hamarosan könyvet is kézbe vehetnek azok, akiket a téma érdekel. A hitfejlődés kérdése szívügyemmé vált: túlságosan ráismertem önmagamra, a saját vívódásaimra, a belső mozgatórugóimra, de még a megtérésemet követő életszakaszaim bizonyos vonásaira is. Azonban...

Egy jó eszközzel lehet a legtöbbet ártani. Amikor James Fowler munkatársaival kutatta és végül leírta az elképzeléseit az emberi hit fejlődéséről, az a nyilvánvaló szándék vezette, hogy megértse miként változik a hitünk velünk együtt - kisgyerekkortól aggastyánkorig. Végül Piaget, Erikson és Kohlberg elméleteinek mintájára Fowler felállított egy 6+1 fázisból álló hitfejlődési-lépcsősort - egy szekvenciát, ahol az egyes lépések felcserélhetetlen sorrendben követik egymást, és az egészben van valami rögzítettség, magától értetődőség, kiszámítottság.

Az elméletet aztán sokan sok mindenért és sokféle megközelítésben vitatták. Belekötöttek abba, hogy Fowler bár nem kifejezetten a keresztény hit fejlődését akarta leírni, az általa és stábja révén készített mélyinterjúk többnyire katolikus és protestáns keresztények hitvilágát tükrözték. (Hát miért nem faggatta a többi világvallás híveit?) Bírálták azért, mert a hitfogalma túlságosan diverz (nem mindig világos, pontosan mit ért egyáltalán hit alatt), és azt is felvetették, hogy a fejében már előre összeállította a 6+1 fázisát - csak utólag rendezte úgy a felmérések eredményeit, hogy ezeknek megfeleljen. (Utóbbit egyébként hevesen tagadta.)

A legfontosabb kritika azonban az egész elmélet szekvenciálisságát és hierarchikus elrendezését érte. Mert bizony ha azt látjuk, hogy elénk tesznek egy struktúrát, ahol van egy legalacsonyabb szint, meg van egy legmagasabb szint, akkor az elménk automatikusan arra fog vezetni, hogy a legmagasabb  szint egyben a legjobb is. Innen aztán nem nehéz kimondani: az a jobb hívő és annak van a legjobb hite, akinek a hitszintje a fowleri skála csúcsán helyezkedik el. Csak az érzékeltetés kedvéért: Fowler ide olyan (szinte kortárs) történelmi figurákat helyezett el, mint Gandhi, Martin Luther vagy Teréz anya...

A hitfejlődési-elméletet könnyű egyfajta hitvédelmi csendőrségi gumibotként használni. Méricskélni a másik ember hitét, hogy vajon hol áll a fejlődési lépcsőfokokon. Vizslatni, hogy ki a gyengébb hívő és ki a jobb hívő, a "magasabb szintű". És persze téves diagnózissal elhelyezni saját magunkat szinte a legfelsőbb hitfejlődési lépcsőre - hiszen ha mások hitét mérjük, akkor azt csakis "odafentről" tehetjük, tehát mi a legfelsőbb lépcsőfokon állunk...

Nos, minderre nem való ez az elmélet - maga Fowler is több helyen óvva intett ettől. Az alacsonyabb hitszintek nem rosszabbak a többinél és egyáltalán nem magától értetődő, valaki miért reked meg egy-egy ilyen szinten. A fowleri teória nem egy jóságskála, amit a hívők egymás megmérésére használhatnak. Sokkal inkább olyan, mint egy izgalmas útikönyv, ami leírja sok hívő ember életpályáját: ahogyan eljut egy entuziaszta-rajongó hitvilágból egy kemény csalódáson és összetörésen keresztüli völgyön át egy letisztultabb és kiérleltebb hitig. Ahogy Paul Ricoeur írja le ezt az ívet: az első naivitásból megyünk a másodikba. Persze nem mindenkivel történik ez meg: mert egy-egy fázisban meg is lehet állni. Az ember felelős a saját hitfejlődéséért.

Minderről már írtam a blogban, de most az Ábrahám Sátra Zsinagóga szíves meghívására tarthattam erről egy nagyjából 1 órás kis előadást is. Nem akadémiai, hanem ismeretterjesztő anyagról van szó, tehát reményeim szerint könnyen érthető és befogadható a formátum. Ezúton is köszönöm Fináli Gábor rabbi szíves meghívását és az előadás utáni remek kérdéseket! Az előadás megtekinthető itt:

A blog most egy kis nyári szünetre megy - legközelebb augusztusban fog frissülni! Mindenkinek jó pihenést!

Tovább

Szolid pofonok

Ha valaki amolyan jóféle, pódiumokon és közönség előtt zajló teológiai vitákat akar megnézni, annak nem sok választása van mifelénk: jellemzően a népszerű videomegosztó portálok bugyraiban turkálva találhat ilyesmit, esetleg beszerzi néhány vita könyv formájában kiadott leiratát. Természetesen mindezt csakis angol nyelvtudás birtokában élvezheti, mert magyarul a dolog teljesen esélytelen. Éppen ezért egyszerre volt meglepő és örömteli fejlemény számomra, hogy két református teológus, Márkus Tamás András és Nagy Gergely megtörte ezt az áldatlan állapotot: a nyugati vitahagyomány forgatókönyve szerinti nívós vitaesten esett egymásnak a csodás karizmák témakörében.

Tudom, nem is olyan nagyon régen már történt valami hasonló eszmecsere, ahol hárman ültek az emelvényen, és hangosan elmélkedtek a karizmák mibenlétéről. Nekem az a rendezvény is nagyon tetszett, bizonyos értelemben hiánypótlónak tartottam. Ám ha őszinte akarok lenni, így utólag  visszagondolva, az akkori esemény sokkal inkább pódiumbeszélgetés ízű volt, amely még a visszafogott indulatok jeleit sem mutatta fel. Nekem hiányzott belőle valamiféle feszültség, ami az egész dinamikáját és előrehaladását biztosította volna. Márpedig a jó vitához szerintem mindenképpen kell egy kis adrenalin, egy-egy jól elhelyezett fityisz, vagy egy kellő időben beszúrt sziporkázó mondat a vitapartner orra alá.

A dologról az ismert apologéta, William Lane Craig és ateista ellenfele, Lawrence Krauss egyik vitája jutott eszembe, akik többek között a hit és a tudomány összeférhetőségéről folytattak nyilvános disputát. A vita hevében előfordultak erősebb kifejezések, sőt Krauss még a nem túl etikus “bullshit mérőeszköz” kifejezést is használta, utalva ezzel Craig szavainak szerinte ostoba tartalmára, vagyis pofátlan retorikával igyekezett lenullázni vitapartnerét. Természetesen nem azt kívánom állítani, hogy mostantól ez legyen a minta, és a bunkóság a járható út egy akadémikus vitában, de az a nagy helyzet, hogy mégiscsak az ilyen odapörkölések voltak azok az apró csúcspontok, ahol sokkal intenzívebbé vált a figyelmem. A pofátlan és indulatos ember jellemzője ugyanis, hogy gyakran elfeledkezik magáról és ezzel fel is fedi valódi énjét, a nézők pedig többek között ezért is mennek el egy jó vitára, hogy lássák a pódiumon állók igazi arcát. Persze úgy hiszem, a jó vita nem veszekedés, hanem valamiféle érveken alapuló egymásnak feszülés, ahol látszik, hogy hús-vér emberek ütköztetik az álláspontjaikat. Az ilyen társalgásban az érzelmeknek is van bizonyos tere.

Mindehhez tulajdonképpen minden adott volt ezen az estén is. Valódi vitára készültek a résztvevők, ahol két gyökeresen ellentétes felfogású teológus állt ki a meglehetősen szép számú publikum elé, hogy a csodás karizmák relevanciájáról, valóságáról és mibenlétéről elmondják, amit érzésük szerint el kell mondaniuk. Az elhangzott érvekről, melyeket mindkét fél tulajdonképpen órákon keresztül sorjázott, most nem akarok írni, mert azt hiszem a legtöbben már ismerjük a szesszacionista és kontinuacionista oldal álláspontját, ha máshonnan nem, hát az ugyanitt zajlott, fentebb már említett rendezvényről.

A harcálláspontok és a felek stratégiái tulajdonképpen a megszokott forgatókönyvet mutatták: Márkus többnyire a védekező pozícióból érvelt a karizmák validitása mellett, míg Nagy mindenféle módon támadta azt. Az este első felében - véleményem szerint túl hosszasan - mindketten bemutatták saját alapállásukat és érveiket, a tulajdonképpeni interakciókra pedig ezután került sor. A felek eszköztára nem meglepő módon az exegetika, a bibliai teológia és az egyháztörténet volt. Kisebb konfliktus akkor alakult ki, amikor a megbeszélttel ellentétben Márkus reflektált a Nagy által felvázolt bevezetésre - holott a vitaest előtt a résztvevők megállapodtak abban, hogy ilyen blokk nem szerepel majd a rendezvény menete során. Jogosnak éreztem Nagy Gergely kritikáját, hogy nem illik egy vita előre megbeszélt rendjét egyik pillanatról a másikra megborítani - ám ebből végül nem lett olyan nagy feszültség.

A hátralévő szakaszokban érdekes koncepciónak tűnt számomra, hogy egymás utáni kivetített kilenc igeverset elemeztek a vitázók, melyek valamiképpen a prófétáláshoz vagy nyelveken szóláshoz kötődtek - természetesen a verseket mindegyikük a saját teológiai látásmódja szerint magyarázta, néhol "odaszólva" a másik oldalnak. Végül az utolsó szakaszban egymásnak is feltehettek kérdéseket, melyek valamennyire állítások is voltak, rámutatva az ellenoldal gyenge pontjaira.

Nem érzem úgy, hogy győztest és vesztest kellene hirdetni a vitaest végén, mert sem Márkus Tamás András, sem Nagy Gergely nem szolgálna rá egy ilyesféle mentális bajnoki öv viselésére. Ugyanakkor, ha valaki nagyon kényszerítene rá, hogy mégis döntést hozzak kettőjük ügyében, akkor azt kellene mondanom, hogy Nagy Gergely egy hajszálnyival meggyőzőbbnek tűnt számomra. Nemcsak azért, mert a fent említett "rendbontó" helyzetet, melyet ellenfele felvetése okozott, úriember módjára kezelte, hanem azért is, mert az egyik, nyelveken szólást érintő egyháztörténeti kérdésével egy kisebb beismerésre tudta rábírni Márkust. Túlzás lenne azt mondani, hogy keményen sarokba szorította, de egyszerűen érezhető volt, hogy az a kérdés gyakorlatilag válasz nélkül maradt a kontinuacionista oldalon. Ettől függetlenül azt kell mondjam, hogy Márkus Tamás András is remek formát nyújtott, ráadásul számomra rokonszenves volt, hogy kevésbé tűnt "kockának" társához képest - amely jelzőt egyébként előszeretettel is használta Nagy Gergely néhány megszólalásának minősítésére. Nem az illendőség, hanem az őszinteség mondatja velem, hogy két intelligens és felkészült előadó állt a színpadon, ami el is várható egy ilyen vitában.

Elszaladna velem az a bizonyos ló, ha úgy fogalmaznék, hogy izzott a levegő az érzelmektől és a vita hevétől, mindazonáltal tekintetbe véve, hogy ez talán egy első próbálkozásnak nevezhető, szerintem nem lehetünk elégedetlenek az eredménnyel. Egy feszesebb, rövidebb és pergősebb folytatásra nagy szükség volna - csak ne megint a karizmákról, hiszen annyi más téma hever még parlagon, amiről igencsak jó lenne tisztességes vitaesteket rendezni. Csak így tovább, emberek, nehogy letegyetek a következő lépésről - szervezzétek a vitákat tovább!

Tovább

Nem új és nem ateizmus...

Robert C. Koons

Új ateizmus helyett régi érvek - így tudnám a legtömörebben összefoglalni a MEKDSZ szervezésében zajlott előadást, ahol az amerikai filozófiaprofesszor, Dr. Robert C. Koons sorolt fel néhány ősöreg istenérvet még a skolasztikus korszakból. Mindezt ahelyett, hogy a beígértnek megfelelően a mai ateista trendekkel foglalkozott volna. Úgy érzem, át lettem verve, de azért bármilyen meglepő is,  mégsem vagyok teljesen csalódott.
 

Kívülről talán nem látszott rajtam, pedig belül dühös voltam. "Az új ateizmus filozófiája" - így hirdették meg az estét az egyébként nagyon kedves és tehetséges MEKDSZ-es fiúk. Megsúgom, elcsábítottak vele: meglepőnek és elismerésre méltónak véltem, hogy Magyarországon van olyan keresztény szervezet, mely foglalkozik ezzel a kérdéssel, és iderepültet egy amerikai filozófust miatta. Ráadásul úgy hírlett, hogy a rendezvényre ateistákat is invitáltak, akik valószínűleg még vitatkozni is hajlamosak lesznek. Az asztal tehát meg lett terítve egy kiadós, verbális szájkaratéhoz, ahol a felek kulturált módon szólhatnak oda a másik oldalnak. A magamfajta okoskodónak nem is kell több ennél, hogy vegye a cipőjét és elmenjen mindezt megnézni.

Na, aztán gyorsan más lett a leányzó fekvése. Idegesen feszengeni kezdtem, amikor Robert Koons azzal kezdte meg mondandóját, hogy felsorolta az ateizmus "négy lovasának" neveit (egyébként Dawkins, Hitchens, Harris és Dennett), majd kijelentette, hogy ma valójában nem is ezzel fog foglalkozni. Ez volt az a mondat, amikor egy pillanatra eszembe jutott, hogy akkor én veszem a kabátom: a nehezen félretett estémet nem vagyok hajlandó egy átverésre fordítani. De a kíváncsiság, hogy akkor a beígért téma helyett esetleg valami komoly meglepetés következik majd, végül maradásra bírt.

Lehet, hogy hülyeséget csináltam. Az új ateizmus helyett ugyanis kaptam egy raklap régiséget, tomista alapokon. Volt itt jó adag Kalam kozmológiai érv, végtelen regresszusok és ősrobbanás, valamint egy táblára felfirkantott szillogizmus formulájában az egyik klasszikus istenérvvel is találkozhattam, melyben Tamás az ok-okozat mentén gondolkodva igyekszik bizonygatni az Első Ok létezését. Nos, szerintem ez a csomag így együtt már minden teológus vagy éppen filozófia iránt érdeklődő számára jócskán lerágott csontnak számít. Ha valaki erre kíváncsi, elég levennie a polcról például McGrath "Bevezetés a keresztény teológiába" című munkáját, vagy beleolvasni a Summa Theologiae-be. (Pedig a Kalam kapcsán lehetett volna elmélyedni a témában!) Néha úgy éreztem magam, mint elsős teológus koromban, amikor teológiai bevezetés órán ültem.

Attól függetlenül, hogy Koons nem arról beszélt, amiről kellett volna, azért igyekezett rendkívül egyszerű és szórakoztatóan közérthető lenni. Nekem néha már az volt a benyomásom, hogy nem is szántott elég mélyen, csak "felületi sérüléseket" okozott. Az előadásnál éppen ezért sokkal izgalmasabbnak tűnt a kérdés-felelek blokk, ahol azért a közönség részéről előkerültek mindenféle felvetések az istenérvekkel, az univerzum finomhangoltságával vagy éppen a teista logikával kapcsolatban. Ez némileg kárpótolt az időbefektetésemért, de korántsem merném kijelenteni, hogy végül megelégedetten indultam haza.

Tetszik nekem, amit a MEKDSZ-es srácok tesznek a keresztények agyhalála ellen, vagyis hogy értelmes és aktuális témákat vetnek fel, és ezekre az előadásokra képesek invitálni a nem hívő embereket is. Nem szeretném bántani őket, mert nagyra becsülöm a munkásságukat, de arra talán érdemes lehet figyelniük, hogy teljesítsék a saját ígéreteiket. Felcsigázni a népet és aztán mást adni nekik a meghirdetettnél nem tartozik a fair dolgok közé. Esetleg ha szerveznének egy következő előadást, melynek "Tomista istenérvek" lenne a címe, de valójában az új ateizmusról szólna... Hát arra mindenképpen vevő lennék!

Tovább

Egy csendes darázsfészek - vitaest a karizmákról

A Károli Gáspár Református Egyetem Egyetemi Lelkészsége és a MEKDSZ úgy határozott, pódiumvitát szervez három teológus szereplésével, melynek témái a karizmatikusság, a karizmatikus ajándékok, a nyelveken szólás, a prófétálás és a gyógyítás körül forognak. Mindannyian tudjuk: ezekről vitába bocsátkozni sokszor olyan, mintha az ember önként beledugná a kezét egy darazsakkal teli lyukba. Megúszhatja csípés nélkül? Aligha.

Balról: Dr. Ruff Tibor, Szabó László és Dr. Szalai András

Nos, mégis megúsztuk. Csipkelődések, azok voltak, de amolyan igazi, elementáris fájdalommal járó darázscsípés nem történt. Nem mintha hiányzott volna. Aki szokott teológiai jellegű vitákban részt venni, az tudja, hogy a durva odamondogatástól a személyeskedő megjegyzésekig általában mindenből kijut a vitázóknak - különösen az interneten. Az igazi, akadémikus pódiumviták azonban nem a veszekedésre törekszenek, hanem az érveken alapuló eszmecserére. Sokaknak ez trivialitás, ám a többségnek talán nem az - mindenesetre az este felvezetésében a szervezők nagyon korrekt módon tisztázták, miféle vitára is gondoltak. Ennek legfontosabb bázisa, hogy a vitában résztvevő három teológus - azaz Dr. Ruff Tibor (Hit Gyülekezete), Szabó László (református) és Dr. Szalai András (metodista) - nemcsak közös színpadon ültek, hanem hitüket tekintve azonos alapokon is álltak. Nem arról szólt tehát a vita, hogy a hithű keresztények összecsaptak az istentelen eretnekekkel, hogy széles nyilvánosság előtt leleplezzék őket. A téma az egyházon belül akart világosabbá tenni különféle szemléletmódokat, és megmutatni azt, hogyan lehet róluk értelmes emberhez méltó módon beszélgetni.

Mivel képtelenség leírni a mintegy három órán keresztül tartó - és egyébként pocsék hangosítással megoldott - eszmecsere részleteit, ezért inkább csak az előadókról szerzett összbenyomásaim megosztására törekszem, melyek az egyébként százfelé ágazó témakör tárgyalása alapján kialakultak bennem.

A karizmatikus ajándékok - például a nyelveken szólás, prófétálás vagy csodás gyógyítás - az első pünkösdtől kezdve ambivalens érzéseket keltettek az emberekben. Jellemző, ha valaki nem karizmatikus háttérből jön, gyanakodva szemléli ezeket, ha meg karizmatikus kontextusból érkezik, éppen a gyanakvóra néz gyanakvóan. Ez az “össznépi gyanakvással” átszőtt hangulat aztán polarizáltsághoz, és különféle teológiai tendenciák kialakulásához is elvezetett. A két végletes látásmód ma a szesszacionalizmus és a kontinuacionizmus néven ismert. Előbbi szerint a karizmatikus ajándékok ma már nem léteznek, hanem az üdvtörténet egy adott pontján megszűntek, mivel ellátták szerepüket. Utóbbi szerint viszont a karizmák folytonossága biztosított - még ha az egyház erőtlensége miatt ezek nem is mindig mutatkoznak meg a maguk teljességében. A szesszacionista nézetet a vitában Szabó, míg a kontinuacionista felfogást leginkább Ruff képviselte. Szalai András nemcsak a színpadon ült középen, hanem a vitában is megpróbált egy inkább elfogadásra hajló, de mégis jól kitaposott középutat találni, ami meglátásom szerint sikerült is neki.

A disputában tehát leginkább és elsősorban Szabó és Ruff között zajlottak le kardvillanások. Mégis, azt érzékeltem, nem pusztán ők voltak a párbaj szereplői, hanem jórészt saját felekezetük teológiája, kegyességi stílusa, attitűdjei is egymásnak feszültek szavaikban.

Ruff Tibor határozott meggyőződése az volt, hogy a csodák kora semmilyen értelemben nem járt le: noha Pál úgy fogalmaz, hogy a teljesség eljövetelével a töredékes megszűnik (a nevezetes mondat az 1Kor 13-ból), de az egyház a szó semmilyen értelmében nem érte még el a teljességet. Miért is ne akarna Isten jót tenni, gyógyítani, kijelenteni Önmagát ma éppen úgy, ahogy azt tette az apostolok idejében? Egy betegnek azt mondani, hogy törődjön bele a helyzetébe, mert a csodák ideje lejárt, álláspontja szerint nem hozható szinkronba a Bibliából megismert Isten jellemével. Ráadásul rengetegen még soha nem találkoztak igazán az evangéliummal: ennek hirdetése ma is szükségszerűen együtt jár a karizmatikus jelekkel, sőt, elképzelhetetlen azok nélkül. Különben is - kérdezte Ruff - ha a karizmatikus ajándékok szesszacionista logika szerint például a kánon lezárultával megszűntek, akkor minek szerepel a kanonikus Újszövetségben számos szakasz, ami ezek korrekt használati módjairól tanít bennünket? Mire való és minek írták meg például az 1Kor 14-et, ha a kánon után már nincsenek karizmák? Ha azt feltételezzük, hogy ezek az ajándékok ma már nem működnek, ezzel párhuzamosan azt is állítanunk kell, hogy redundáns az Isten által kijelentett Ige. Mindehhez Ruff még azt is hozzátette, nem érti világosan a szesszacionista szkepszis motivációját: mi a jó abban, ha valaki hívő keresztényként folyamatosan amellett érvel, hogy Isten nem cselekszik, nem gyógyít, nem ad prófétai kinyilatkoztatást? A hamis jelenségek persze kialakíthatnak az emberben egy reflexszerű kételkedést a karizmákkal szemben - de a megoldás akkor nem az, hogy kidobjuk az ablakon a karizmákat, hanem hogy korrigáljuk a velük kapcsolatos hibákat.

Ruff Tibor meglátásai kapcsán szimpatikus volt számomra, hogy határozottan és egyenesen felvállalta a meggyőződését, illetve életpéldákkal is próbálta alátámasztani teológiai érveléseit. Nem tetszett azonban, hogy szavaiból néha túlzott magabiztosság áradt (egy ízben például kijelentette, hogy ötféle módon is képes nyelveken szólni és tetszése szerint váltogatja, mondhatni ki/be kapcsolja ezeket - ez meglehetősen pökhendi megjegyzésnek tűnt). Ugyancsak nála éreztem, hogy fundamentalista háttere miatt erősen dualista módon is képes gondolkodni. Ez nagyon előjött akkor, amikor a karizmatikus jelenségek kapcsán csak isteni vagy ördögi konstellációkat vázolt fel - hogy az ember érzelmi túlhajtás miatt is produkálhat ilyesféle karizmatikus jeleket (mindenféle természetfeletti befolyás nélkül), az nehezen ment le a torkán.

Szabó László szesszacionista megközelítésének kiindulópontja az volt, hogy a karizmatikus jelajándékok az újszövetségi kánon lezárultával megszűntek. Az ajándékok célja ugyanis a frissen induló egyház evangéliumhirdetésének megerősítése volt, mivel az apostolok kezében nem lehetett ott Isten teljes kijelentése. Amikor azonban eljött a teljesség (azaz Isten kijelentése teljes egészében a kereszténység kezébe került, a Szentírás kánonja lezárult), már a csodás karizmákra sem volt tovább szükség, azok ellátták funkciójukat, így megszűntek. Szabó érvelésében felhívta a figyelmet arra, hogy mindezt az egyháztörténet is alátámasztja: a második századtól kezdve drasztikusan esik a csodás karizmákról szóló beszámolók száma, és szinte elhanyagolható, periferikus jelenségekké válnak a kétezer éves egyháztörténelemben. Hovatovább, a mindent felforgató reformációban sem volt semmiféle szerepük. Szabó válaszolt Ruff érvelésére is, miszerint a Biblia redundanciájához vezet, ha valaki szesszacionista. Válasza lényege az volt, hogy a Bibliában számos olyan rész van, ami nem releváns abban a kontextusban, ahol találjuk. Így például Pál levele Filemonhoz szó szerint elavult lehet, hiszen ma már nincs rabszolgaság. Pál fejtegetései a bálványáldozati húsevésről ugyancsak nem szólhatnak a szó szoros értelmében egy mai hívőhöz. De ezek a részek mégsem feleslegesek, csak meg kell találni a mai értelmezésüket - hasonlóan az 1Kor 14-hez, mely a gyülekezetben működő lelki ajándékok használati rendjéről szól. Szabó azt is hangsúlyozta, semmiféleképpen nem zárja ki, hogy Isten csodákat tehet akár ma is - ő a karizmatikus jelajándékok működését kérdőjelezi meg, és többnyire “érzelmi túlhajtást” sejt ezek hátterében.

Szabó Lászlót igen megnyerő modorú, világosan és egyszerűen beszélő, jól érvelő embernek láttam. Ugyancsak jó pont volt, hogy talán kissé lehangoló álláspontját kedvesen derűs módon képviselte. Véleménye különösen is érdekelt, mert olyan környezetben nőttem fel, ahol el voltam zárva még a lehetőségétől is annak, hogy a karizmákkal szembeni érvekkel találkozhassak. Nem tetszett azonban, hogy szinte minden felvetésre ugyanazt az egy választ nyújtotta: “itt érzelmi túlhajtásról lehet szó”. A többször is előkerült nagyon konkrét példákat nem lehetett elütni ennyivel, az igazi feleletadásra pedig kísérlet sem történt. Szabó alapállítását is gyenge lábakon állónak éreztem: a hipotetikus feltevésen túl mi bizonyítja, hogy az újszövetségi kánon lezárulása olyasféle töréspont lett volna, amely a karizmák megszűnéséhez vezetett? Szerintem semmi igazán fajsúlyos vagy konkrét.

Végül Szalai András arra törekedett, hogy egy egészséges egyensúlyi pontot találjon, amely nem veti el a karizmák mai jelenlétének lehetőségét, de valami azoknál fontosabb cél eléréséhez használt eszközként láttatja ezeket. Szalai szerint a karizmák nem önmagukért vannak, hanem azért, hogy az ember és Isten kapcsolatát szorosabbra fűzzék - tehát az életszentség és az Istennel való kapcsolat felől kell nézni őket. Pontosan ezt tette a metodizmus atyja, azaz Wesley is. A metodisták alapelve az volt, ha a karizmák támogatják az embert abban, hogy növekedjen a szeretetben és az Isten megismerésében, akkor ezek jelenlétét és használatát is támogatni kell. De a karizma sosem volt cél, csak eszköz - a dolgok mindig akkor billennek ki az egészséges egyensúlyi pontból, amikor a karizmák önmagukban céllá váltak. Szalai pozitív és negatív példákat is mondott: hozzászólásait úgy tudnám összegezni, hogy időről-időre bedobott olyan szilánkokat, jól elhelyezett megjegyzéseket, amelyek hatásosnak bizonyultak a vitában. Így például hangsúlyozta, hogy a karizmákat nem lehet sem Istentől követelni, sem emberektől elvárni. Nonszensz, amikor két keresztény beszélgetésében a második kérdés ilyesmi: “Te be vagy töltekezve Szent Szellemmel?”. Tényleg ez a legfontosabb: keresni a lehetőséget az ékverésre, az egymást elválasztó dolgokra? Az ezekről szóló vita rákfenéje sokszor éppen a témához való szélsőséges hozzáállásokban keresendő: nem szerencsés, amikor az egyik véglet a másik végletre reagál - a feladat az volna inkább, hogy mindannyian a Szentírásra reagáljunk. Szalai azt is elmondta, hogy a természetfeletti természetes módon kell megélni - a bizarrság taszító és helytelen. Adjunk teret a karizmáknak, de monitorozzuk a hatásait, figyeljük a gyümölcseit, és használjuk ezeket normális módon - prófétálni az “Én próféta vagyok!” póló felvétele nélkül is lehet, azaz a nyilvánvaló feltűnés keresésének mellőzésével.

Szalai András hozzászólásaiban nagyon tetszett az egészséges, arany középút kitaposására tett erőfeszítés és az is, hogy a témának nemcsak a dogmatikai, hanem etikai vonatkozásaival is foglalkozott. Ha van olyan kérdés, ahol erre különösen is nagy szükség volna, az pont a karizmatikusság. Ismerve András emberi hozzáállását és szakmai nívóját, a személyisége is hiteles egy ilyen egyensúlyi pont megjelenítéséhez és fenntartásához. Ami kevésbé tetszett, hogy sokszor csak visszhangnak éreztem a megnyilatkozásait két másik kollégája között: véleményem szerint sokkal erőteljesebben is képviselhette volna, amit képviselt. Mindazonáltal az ő véleménye fedi leginkább a sajátomét.

Nagyon remélem, hogy ez a vitaest csupán a nyitánya volt egy hosszú sorozatnak! Nagy szüksége volna az egyháznak arra, hogy ezekhez hasonló légkörben és módon bizonyos kérdéseket átbeszéljen. Nem feltétlenül az a cél, hogy nyugvópontra jussunk, hanem inkább az, hogy egymással kapcsolatban megnyugodjunk: lám, a másik oldalon álló hívőnek is vannak érvei, és nem kell tőle féltenünk a hitünket. Ha ez sikerül, az már valódi karizmatikus erőmegnyilvánulásnak, mondhatni isteni csodának lenne nevezhető.

Tovább

A cunami teológiája - hogyan avatkozzon be Isten?

Régóta olvasom, hallgatom, figyelem és őszintén szólva meglehetősen kedvelem is Dr. Szalai András munkásságát. A "cunami teológiájáról" szóló előadását, mely alapvetően az emberi szenvedés lerághatatlan csontjáról szól, hónapokkal ezelőtt hallottam, és stílszerűen azt mondhatom, magával sodort. Többször is átrágtam magam rajta, és egyszerűen nem hagynak nyugodni az előadás által felvetett kérdések. Ám a számos problémás terület közül most csak egyetlen gondolatkört emelnék ki: mikor és hogyan kellene Istennek beavatkoznia, hogy megkíméljen bennünket a szenvedéstől?

Csak hallgassátok meg! András előadása rengeteg szemléletes, húsbavágó, sőt szívettépő példát tartalmaz. Ezek közül az egyik, ami nagyon megragadta a figyelmem, egy rabbi házaspárról szólt, akik Indiában szolgáltak. Ők ott voltak egy cunamikatasztrófa helyszínén, s ahogy lélekszakadva futottak az áradat elől, azt látták, hogy a mellettük rohanó férfire rádől egy pózna - annak azonnali, brutális halálát okozva. Amikor ez a házaspár végül szerencsésen hazatért Amerikába és meséltek "oszlopos kalandjaikról", mindenki reakciója valami ilyesmi volt: "Ó, hála Istennek!". A keresztény sztenderdekkel szemben azonban ez a házaspár nem érezte helyénvalónak a hálálkodást, mint reakciót. Nem volt hálaérzete egyiküknek sem. Nem voltak képesek hálát adni azért, hogy ők szaladhattak tovább a cunami elől, mellettük pedig egy oszlop - isteni kéz hatására? - agyoncsapott egy embert. Mivel voltak ők méltóbbak a túlélésre, mint az a szerencsétlen, vagy bárki más, aki halálát lelte a hullámokban? Semmivel.

Nagyon érdekes volt számomra az a zsidó hagyományokban gyökerező elgondolás is, amely egy másik katasztrófához kapcsolódik: konkrétan ahhoz, amikor tűz üt ki egy faluban. Az ősi bölcsesség felszólít: ilyenkor ne imádkozz úgy, hogy "jaj, csak az én házammal ne történjen semmi!". Miért kéred ezt? Miért pont a tiéd maradjon érintetlenül? Miért téged preferáljon az egész Menny, és a másik háza égjen porig? (Hozzáteszem, szerintem az ilyesféle korrekt hozzáállás a zsidóság kollektivista és összetartó szemléletmódjában is gyökerezik, nem pusztán annak teológiai észjárásában.)

Azt hiszem ezek a kérdések, melyek a mindennapi életben tapasztható könyörtelen szituációkhoz kapcsolódnak, csak újabb kérdésekhez vihetnek bennünket. És az újabb kérdések közül, ahová megérkezünk, az egyik legnagyobb, hogy konkrétan miként képzeljük el Isten beavatkozását a világunkba? Megtérésünk előtt úgy gondoltuk, a dolgok "csak úgy" történnek körülöttünk és velünk, megtérésünk után pedig leginkább azt gondoljuk, minden ami történik körülöttünk és velünk, az Isten beavatkozása. A kissé szofisztikáltabb felfogás több alternatívával számol: isteni, emberi vagy ördögi. De hogy lehetségesek árnyalatok ezek között, az nagyon ritkán merül fel. Ám sok év hívő lét után lesznek olyanok, akik "kijózanodnak" ebből a fekete-fehér kontextusból. A teológiában számos válaszfélét lehet találni: Isten ott van, de nem avatkozik közbe (deizmusba hajló felfogás), Isten csak közvetve avatkozik be (leginkább tomista szemlélet), vagy Isten permanensen és folyamatosan beavatkozik.

András fentebb említett előadásában főként azokat szólítja meg, és tesz fel nekik érzésem szerint remek kérdéseket, akik az utóbbi csoporthoz tartozónak vallják magukat. Azaz világnézetük szerint Isten rákosokat gyógyít, halottakat támaszt, megóv a bajban. Szinte már hiperaktív és valahogy mindig úgy igyekszik cselekedni, hogy az követői hasznára legyen.

De ki fogja eldönteni, mikor kellene Istennek valóban beavatkoznia? Akkor tegye ezt meg (például társadalmi méretekben), ha egy újabb Hitler lép a színpadra, vagy az én személyes kéréseimet tartsa szem előtt és csapja agyon a szomszédom idegesítő kutyáját? Nagyobb vagy kisebb ügyekben lépjen közbe? 

Ki dönti el, hogyan avatkozzon be Isten? Csavarja ki a bűnöző kezéből a pisztolyt, esetleg állítsa meg a levegőben a golyót? Vagy már az elkövető "fejében" lépjen közbe, amikor az kitervelni készül a bűncselekményt, és törölje ki a gonosz gondolatokat az elméjéből? Ha a beavatkozás az én érdekemben történik (például nem küld esőt, mert éppen kerítést festek), és azzal másoknak kárt okoz (eső nélkül elszáradnak a növényei), akkor kinek az érdekét tartsa szem előtt? Ha bekapcsolva felejtem a gázt és elmegyek otthonról, akkor figyelmeztessen erre egy angyal a Mennyekből, a fejemben megszólalva? Vagy mindjárt zárja el maga Isten a gázt, amit én bekapcsolva felejtettem?

Hova vezet, ha Isten rendszeresen és kis léptékben, személyes sorsokba is mindig beavatkozik? Mi van ebben az esetben a felelősségünkkel mind társadalmi, mind egyéni szinten? Egy rendszeresen és sokszor beavatkozó Isten, aki gyógyítja a betegségeket és megszabadít minden rossztól, úgy is fogalmazhatunk, hogy megoldja az életünk problémáit, vajon etikusan jár el? Milyen emberekké válnánk ebben az esetben?

Mindezek a körülményeskedőnek tetsző kérdések szerintem nagyon is valóságosak, csak nem illik vagy nem szeretjük feltenni őket. Jobban szeretjük elképzelni azt, hogy Isten a nap huszonnégy órájában a rendelkezésünkre áll, és ha imádkozunk, akkor talán még a bolygók mozgását is úgy alakítja, hogy az a személyes sorsunkra pozitív hatással legyen. Eddigi életem során nagyon sokszor hallottam keresztényektől egy ehhez hasonló mondatot: "imádkoztunk és képzeld el, elment az eső Budapest felől, kisütött a nap, és meg tudtuk tartani az evangélizációt". Sajnos nem volt lehetőségem visszakérdezni, de ha megtehettem volna, akkor nagyjából ezt kérdezném: "Tényleg olyan fontosnak tartod magad, hogy a közel kétmillió ember sorsát befolyásoló időjárást, a ciklonok mozgását, és valahogy az országos meteorológiai helyzet alakulását az egész Menny a te kedvedért fogja eldönteni?"

Sokan azt mondják, hogy a felnőtt hívő attól is felnőtt, hogy egyre jobban észreveszi Isten keze nyomát a világban. Én azt mondom, attól az, amikor különbséget tud tenni valaki keze nyoma és annak hiánya között. Esetleg nem lát nyomot ott, ahol nincs, hanem képes együtt élni azzal a tudattal, hogy Isten nem feltétlenül az ő személyes érdekeit tartja szem előtt, amikor tesz valamit. Ebben hinni persze nem jó, ilyen témáról gondolkodni - különösen ahogy András előadásában nálam erőteljesebben felvezeti - nem szívet melengető. De attól tartok, egy idő után kikerülhetetlen.

Tovább