Fanatikusok karneválja - néhány gondolat a dzsihádról (1)

Nem szeretném, ha az Izrael és a Hamász között zajló véres háború teljesen eluralná a blogomat, mindazonáltal ez a konfliktus mégis felszínre hoz számos érzékeny kérdést - nemcsak az ott élőkben, hanem a nyugati keresztény emberekben egyaránt. Tekintet nélkül arra, kinek tetszik ez és kinek nem, én továbbra is józan hangon kívánok szólni azokhoz, akik szívesen gondolnak végig bizonyos kérdéseket, melyek a konfliktus hátterét, ideológiai és vallási kereteit érintik. Úgyhogy most teszek egy érdekes kísérletet, és úgy határoztam rövid sorozatot írok egy olyan kérdésről, amely a nyugati ember számára pengeélesnek számít: megnézzük miről szól a dzsihád!

Az egyik könyvespolcomon egy monumentális, kétkötetes munka terpeszkedik, amely Adolf Hitler életéről szól, és a Führer sorsát megszületésétől halála pillanatáig nyomonköveti. A könyvek angol szerzője, Ian Kershaw láthatóan bődületes energiát ölt bele művének megírásába, a források felkutatásába, szelektálásába, a dokumentumok tanulmányozásába és értelmezésébe. A majdnem kétezer oldalas írásmű Hitler személyének felemelkedését majd nemezisét követi nyomon, elemezve a történelmi kontextust is, ami egy ilyen elmebeteg vezér színrelépését lehetővé tette.

Ami miatt Kershaw könyve számomra nagyon emlékezetes maradt, az pontosan a józanság, amit maga az író is kiemel és egyfajta programként kínál fel olvasójának: ha Hitlert egyszerűen "magának a gonosznak", "egy elmebetegnek" vagy valamiféle "köpnivaló démonnak" látjuk, soha nem fogjuk megérteni mi és miért történt, ki volt ez az ember valójában, és hogyan lehetett képes ekkora befolyásra szert tenni. Nem az a probléma az ilyen érzelmekkel, hogy hamisak lennének (én is azt hiszem, Hitler tényleg nem volt normális), hanem az, hogy nem engednek bennünket közel férkőzni az okokhoz, a miértekhez, a magyarázatokhoz. Kershaw munkájának mélységét az a higgadtság adja, amivel megragadta a Führer karakterét - miközben objektív maradt, mégis érzékelhetjük a saját álláspontját.

Nos, a jelenleg dúló izraeli helyzet ebben az értelemben ugyancsak hasonló készségeket kíván tőlünk. Miközben jogosan ítéljük el a Hamászt és minden terroristát, aki állat módjára viselkedik, csecsemőket fejez le, embereket rabol el, civilekre lő - ezek között egy olyan dolog sincs, amit rezignált tudomásulvétel illetne -, mégis szükséges valamennyire megismerni, miért gondolkodnak úgy ezek az emberek ahogyan gondolkodnak. Tehát még egyszer, mielőtt bárki elkezdené nekem írogatni az ellenkezőjét! A szélsőséges iszlám fanatizmusnak és terrorizmusnak nincs semmiféle mentsége, abszolút gusztustalan, barbár, elfogadhatatlan minden civilizált ember számára. Amikor megérteni kívánjuk a mozgatórugóit, ezt nem valami ostoba rokonszenv kiépítésére tett erőfeszítésként műveljük, hanem nagyjából úgy, mint amikor egy entomológus tanulmányoz egy kártékony rovart, hogy aztán jobb védekezést legyen képes kialakítani vele szemben. Értenünk kell milyenek a dzsihádisták, mit értenek a dzsihád fogalma alatt, hogyan intrepretálják maguk körül a valóságot és mit szeretnének elérni. Vagy éppen: mennyire ferdítik el saját muzulmán hitüket, hogyan magyarázzák az iszlám tanításait, miként állnak szemben saját meghatározó táboraikkal.

Ha nem ismered az ellenséget, nem érted azt sem, mit miért csinál. Ez ilyen egyszerű.

Vegyük például azokat az utcai "ünnepléseket", melyeket (sajnos) szerte Európában láthattunk mostanában! Én az ilyen jelenségeket a fanatikusok karneváljának nevezem. Emberek kimennek a nyugati demokráciák által kínált lehetőséget kihasználva valamelyik európai nagyváros utcájára, és nagyokat bulizva, tombolva, táncolva azon örömködnek, hogy több százan vagy ezren életüket veszítették Izraelben a terrorcselekmények miatt. Ha a saját érzéseimet kellene leírnom, akkor azokat csak az utca nyelvén tudnám megfogalmazni, a fejemben kavargó gondolatok pedig valahol a "tiszta hülyék ezek" és a "most kellene mindet kidobni ebből az országból" típusú sommás mondatokban összegezhetők. Nagyon helyesnek vélem, hogy Magyarországon azonnal elfojtották az ilyesféle "karneválozást" és a kormány egy pillanatra sem engedte meg az utcai parádét nekik!

Ugyanakkor miközben helyesnek élem meg a saját véleményemet, azt is tudom, hogy teljesen másként érteném ami történik, ha az ő kultúrájukban nőttem volna fel. Hovatovább azt is tudom, hogy a saját keresztény hitem alapművében, vagyis a Bibliában is olvashatok ilyesféle "karneválokról" - igaz, a Krisztus előtti időkben. Hadd kérdezzem meg a kedves olvasót, mit tett volna az ószövetségi vándorló nép helyében, amikor azt látja, hogy Isten vízbe fullasztja az egyiptomi sereget és a Fáraót - vagyis a zsidók ellenségeit? Egy mai nyugati ember erre talán azt mondaná, hogy megkönnyebbülést érzett volna, esetleg elégtételt, az őszintébbek talán örömet is... de ha be is vállaljuk utóbbit, sietve hozzátesszük, bulizásba biztosan nem ment volna át a diadalérzet! Nos, Izrael fiairól márpedig azt olvassuk, amikor látták az egyiptomi holttesteket maguk körül, dobolni és táncolni kezdtek örömükben:

"akkor Mirjam prófétanő, Áron nővére, kezébe vette a dobot, s az asszonyok mind utána mentek dobbal, táncot lejtve. Mirjam így énekelt előttük: „Magasztaljátok az Urat, mert dicsőség övezi, a lovat és a lovast a tengerbe vetette.” " (2Móz 15,20-21)

Csak képzeljük el ezt a jelenetet! Ott hevernek tömegesen az egyiptomiak szerteszét, az erre adott reakció pedig a nők(!) részéről, hogy ünnepelni kezdenek táncolva és dobolva a hullák mellett! Ezt nem valamiféle antiszemita röpiratból vettem, hanem a Szentírás saját tanúságtételéből.

Tudomásul kell vennünk, hogy a mai iszlám országok jó része pontosan ezt teszi a maga vallási szemszögéből szemlélve. Ezek az emberek még mindig az ókorban élnek és ennek megfelelően viselkednek. Teljesen mindegy, hogy adott esetben a modern nyugati demokráciákban számlálják a napjaikat - belül, a szívükben, a mentalitásukban, az életképzeteikben megrekedtek az ókor és a középkor színvonalán. Ez persze nem mentség a hülyeségre, de magyarázat arra, miért látjuk ilyennek őket.

Nos, a következő bejegyzésekben ennek tudatában szeretnék röviden egy központi fogalom, a dzsihád nyomába eredni. Ahogy látni fogjuk, a szent háborúként számontartott muszlim szokás korántsem olyan egyszerű, ahogy a nyugati emberek gondolják, ráadásul az iszlám történetében állandóan változott a jelentése az idők során. Nem ígérem azt, hogy könyvet írok a kérdésről, de szeretnék néhány szempontot felvetni még akkor is, ha a magam részéről elutasítom a fegyveres dzsihád minden formáját és keresztényként nem tudom semmiféle módon sem elfogadni azt.

Tovább

A rítusok békéje

Általában nem szeretjük és berzenkedünk a rítusoktól, mert valamilyen értelmetlen vallási cselekményt látunk bennük, vagy szimplán csak pótcselekvésként tekintünk rájuk - pedig a jól működő rítusban valami olyan lehetőség van, amire mindannyian vágyunk: békét lelhetünk bennük. Jó példa lehet erre a mai ésszel totálisan értelmezhetetlen állatáldozati rendszer.

Minek szerencsétlen állatokat feláldozni azért, hogy egy Isten haragja lecsillapodjon? Ez meglehetősen nagy ostobaságnak tűnhet a mai ember szemében. Márpedig a Biblia több helyen is úgy fogalmaz, hogy Isten megérezte az áldozati állat jó illatát, és ez a tény olyan nagy hatással volt rá, hogy akár korszakos döntéseket is képes volt meghozni ennek következtében. Noé özönvizének végén például az elégetett állati tetemek jó illatának köszönhetően Jahve úgy döntött, soha többé nem átkozza meg özönvízzel a földet. Egy tárgyában látszólag jelentéktelen dolog történelmi léptékű reakciót váltott ki Istennél.

Ha a tiszta racionalitás talaján állva próbáljuk ezt a cselekményt megragadni, az egész teljesen abszurdnak és zagyvának tűnhet. Egyrészt, az égő állati tetemnek sok mindene van - hát jó illata, az pont nincsen. Másrészt, teljesen értelmezhetetlen hova és hogyan jutott el az áldozati állat illata Istenhez: erős antropomorfizmussal persze el tudjuk képzelni, hogy fent a felhők felett Isten nagyokat szippant az orrlyukaival az égő kecske húsából, aztán elégedetten és meghatottan elmosolyodik - de ez azért mégis elég abszurd elképzelés ha valóságosnak tekintjük. Harmadrészt nem világos az áldozatiság lélektani működése sem. Vajon miként okozhat elégtételt Isten személye számára, ha emberi lények leölnek egy állatot és annak bűze feljut a mennyekbe? Hogyan vezet ez el ahhoz a végeredményhez, hogy Isten emberi bűnöket megbocsájt ennek hatására? Miért jelent örömet egy istenség számára, ha kecskék és bárányok elpusztulnak egy kőoltáron?

Természetesen a fenti kérdések némelyikére vannak teológiai válaszok arról, hogyan működött az ószövetségi kontextusban az áldozati rendszer, milyen összefüggés áll fenn a bűn és a halál között, miért kellett inkább állatoknak, mintsem embereknek az életükkel fizetni a bűnökért. Ezekhez még hozzátehetjük az újszövetségi teológiai gondolatot is arról, hogy ezek a régi áldozati rendszerek mintegy előrevetítői voltak Krisztus egyetlenegy áldozatának, amikor önmagát adta oda a bűnökért.

Ezek a teológiai közelítések nem rosszak, de mégis űrt hagynak maguk után a korábban említett dilemmák kapcsán. A hiba pedig bizony ott van, hogy a rítusokat nem lehet pusztán diszkurzív módon megragadni. A diszkurzivitás lényege, hogy racionális kikövetkeztetésekkel próbálunk valamit lépésről-lépésre igazolni és megérteni - nos, ez a rítusoknál önmagában vajmi kevés lesz a sikerhez. A rítus ugyanis nem a racionalitásról szól, hanem az emberről egészében. Próbálok egyértelműbben fogalmazni: a rítusban egyszerre vannak diszkurzív (következtetésekkel levezethető és racionális), valamint non-diszkurzív (inkább érzelmekkel megfogható) elemek. Ez a két terület sokszor inkább harcban áll egymással az ember személyiségében: vannak, akik próbálnak uralkodni az érzelmeiken és mindig hideg fejjel dönteni, viselkedni, megnyilvánulni, másokat meg az érzelmeik vezetnek és inkább utólag racionalizálják a viselkedésüket. William James azt nevezi kegyelemnek, amikor az ember  képes eljutni olyan állapotba, hogy a racionális énjének nem kell többé harcolnia az érzéseivel és az ösztöneivel. A diszkurzív és a non-diszkurzív rész tehát - ha csak rövid időre is - harmóniába kerülhet egymással, és ez általában lelkesedést, elégedettséget, békét okoz. Nos, a rítusok, a vallási rituálék valami ilyesmire valók: felkínálják annak a lehetőségét, hogy az ember megtalálja ezt a békét. Lehet azt mondani, hogy amikor az ősi Izraelben és más népeknél áldozatokat mutattak be az isteneknek, lélektanilag feltételezhetően erre inkább az embereknek volt szükségük, mintsem Istennek vagy az isteneknek? A rítusok és liturgiák rendje elégedettségérzést, az istenivel való legitim kapcsolat meglétét jelenti - az áldozatbemutatás pedig kifejezi a tényt, hogy a béke, a kapcsolat, a jó viszony emberi és isteni között helyreállt.

Egyszóval és röviden: a rítusban értelmi és érzelmi bevonódási lehetőség van, ennek a kettőnek az integrációja és harmóniája. Ezért akarja átélni minden hívő őket újra és újra.

Ha valaki ősi, barbár szokásnak és túlzott okoskodásnak tartja mindezt, annak szíves figyelmébe ajánlom, hogy ma is tele van a profán világunk rítusokkal. Gondoljon mindenki például a futballra. Pusztán racionálisan és mintegy "kívülről nézve" semmi értelme nincs annak, hogy egyenruhába öltözött férfiak huszonketten szaladnak egy téglalap alakú, füves területen egy golyó után, amit el kell juttatni a pálya két szélén álló, hálókkal elkerített részhez. Mégis, a foci vallási rítusa annyira magával ragadja embermilliók értelmét és érzelmeit, hogy sokan közülük szinte ölni tudnak a dühtől, ha kedvenc csapatuk kikap, vagy éppen mennyei repülésként élik meg a győzelmet. Utóbbi azért is érdekes, mert a tunya, kövér, sört vedelő pocakok a lelátón tényszerűen semmit nem tettek hozzá a győzelemhez - amit a "foci papjai", vagyis a játékosok celebráltak a pályán. Mégis, a papok személyükben a "népet" (vagyis a lelátón tomboló közönséget) reprezentálják.

Rítusok nélkül nemhogy vallási, de puszta emberi lét és társadalmi szerveződés sem képzelhető el. A rítusok nem a vallási fanatizmusról szólnak, hanem az élet olyan szerveződési formái, amelyekben teljes személyiségünkkel részt vehetünk. Érdemes erre gondolni legközelebb ha templomba vagy ha meccsre megyünk...

Tovább

A veszélyes kereszténység?

Vajon miért veszélyes a kereszténység? - teszi fel a kérdést Harmati Dóra, a 777blog egyik szimpatikus szerzője. Talán furcsán hangzik, hogy pontosan mire is gondol a cikk, vagy legalábbis nem tűnik egyértelműnek. Hiszen nem igazán gondoljuk a kereszténységet veszélyesnek, sőt manapság inkább arról hallani, hogy a kereszténységre nézve veszélyesek a világban zajló trendek és tendenciák, például az iszlám erősödése vagy a szekularizmus térnyerése. Miről van szó tehát?

Nos, Harmati Dóra gondolatmenete röviden azt az üzenetet próbálja tolmácsolni, hogy a kereszténység ideológiailag komoly veszélyt jelentett és jelent ma is sokak számára. A kommunizmus például megpróbálta felszámolni, de a világ számos országában most is milliószámra üldözik a keresztény hívőket. A Biblia sok helyen tiltott könyvnek számít, a hitet terjeszteni pedig minimum kockázatos. Harmati szerint az igazi magyarázat arra, hogy miért félnek ilyen sokan a kereszténységről, végső soron annak igazságában keresendő: az igazi világosságban ugyanis nyilvánvalóvá válik a sötétség. A kereszténység azért félelmetes, mert igaz - és hogy igaz, annak bizonyítéka természetesen, hogy tartanak tőle.

Ezt az érvet magam is sokszor hallottam már egyfajta apologetikus célzatú bizonyítékként a kereszténység igazsága mellett. Sajnos azonban egy érv attól nem lesz jó, mert a mi szívünknek kedves. Nagyon fontos alapelv és hihetetlenül nehéz megtanulnunk, hogy elengedjünk érveket ha azok nem megfelelőek - akkor is, ha nehezünkre esik. Mármint, ha tényleg az igazság számít. Az apologetika környékén manapság amúgy is sok problémát látok, ami az érvek minőségét és úgy egyáltalán az apologetika művelésének céljait illeti, sepregetni tehát abszolút időszerű és indokolt foglalatosság.

Mindenekelőtt tegyük tisztába a tényeket: senki nem fél a kereszténységtől, ahol pedig üldözik, ott sem a kereszténységtől félnek. A fejlett nyugati társadalmakban manapság már a kérdés felvetése is nonszensz. A kereszténység nincs olyan állapotban, hogy bárkinek félni kelljen tőle. Az egyház a maga problémáival küzd, próbál a víz színén maradni, de semmiféle komoly veszélyt nem jelent senkire, mármint társadalmi léptékben. Ha valami félelmetes, az ugyanis erőt képvisel, a helyzet viszont az, hogy sajnos a kereszténység nem képvisel nyugaton túl sok erőt, így nem is félelmetes. Azokban az országokban pedig, ahol abszolút elítélendő és keserű módon valódi keresztényüldözés zajlik, ahol tényleg megverik és megölik a hívőket, nem feltétlenül csak a kereszténységet üldözik - hanem mindent, ami az adott társadalom zsarnoki rendszerére veszélyes lehet. Harmati Dóra nem írt egy mondatot sem a cikkében arról, hogy például az iszlám régiókban sokkal többet szenvednek a muszlimok a saját muszlim társaik gyilkos erőszakjától, mint a keresztények. Észak-Koreában bárkit munkatáborba küldenek vagy kivégeznek - köztük a keresztényeket is -, aki a hivatalos állami narratívával és mitológiával szembekerül. A helyzet az, hogy keresztényként lefoglal bennünket a saját belső világunk, így nem látunk bele egy egészen más világ belső mechanizmusaiba, problémáiba, szenvedéseibe.

Tehát jelentsük ki: semmit nem jelent egy hit igazsága kapcsán az, hogy más hitek mennyire érzik magukat fenyegetve tőle. Amúgy is érdemes észrevenni, hogy a vallások, ideológiák, filozófiák egymásra mindig agresszíven reagálnak, ha úgy érzik, hogy a másik fenyegeti a határaikat. Még a világ legbékésebb vallásaként számon tartott buddhizmus is képes véres módon fellépni, ha azzal szembesül, hogy egy másik hitrendszer a felségterületére lép. Gondolhatunk itt példaként a jezsuita hittérítők Japánból való kiüldözésére vagy megölésére (erről szólt a Némaság című regény és film), amikor a fő problémát nem maga a katolicizmus jelenléte okozta, hanem az, hogy a buddhizmus konkurenciát látott az országban megjelenő új vallásban. Éppen úgy, ahogy a középkori keresztény egyház üldözte a boszorkányságot és minden más, a kereszténységtől eltérő nézetet, vagy éppen ahogyan - bár nyilván a demokrácia játékszabályai között - mi is állandóan harcolunk a saját kultúránk bizonyos jelenségei ellen. Tudomásul kell venni, hogy ideológiailag telített világban élünk, mindenki a lelkekért harcol és a saját érvényesülésének útját igyekszik kitaposni. Ebben a közegben jellegzetesek és mindennaposak az ütközések, kisebb-nagyobb konfrontációk. 

A kereszténység jelenleg azért nem üldöz senkit a fizikai erőszak szintjén, mert a rákényszerített szekularizmus kontextusában egyrészt elveszítette a politikai-hatalmi befolyását ehhez, másrészt megtanult együtt élni a demokráciával - még akkor is, ha ez az együttélés nem száz százalékban harmonikus. Ennek azonban nincs köze ahhoz a kérdéshez, hogy melyik vallás az igaz és melyik nem - ezek a történelemhez, a társadalmi fejlődéshez és tendenciákhoz kapcsolódnak.

A kereszténység utoljára talán Jézus feltámadása után volt olyan értelemben "félelmetes", ahogy Harmati Dóra írja. Az akkori hatóságok, politikai-vallási rendszerek, a farizeusi és szadduceusi ideológia tehetetlenül nézték, ahogy a frissen indult új hit futótűzként nyer teret magának. Erőszak és kényszerítő eszközök nélkül megy előre, noha komoly társadalmi támogatás és erőforrások nincsenek mögötte. Őszinte meggyőződés és forradalmi hevület hajtja, az emberek pedig akár az életük kockáztatásával is csatlakoznak hozzá. Azt hiszem, ha egy ilyen kereszténység lenne a mai, azt mindannyian észrevennénk - és erre a "félelmetességre" magam is vágyom. Csak hát úgy tűnik, nagyon messze vagyunk tőle. 

Tovább

Ateistakritika - egy ateistától

Ha egy keresztény bírál egy ateistát, vagy egy ateista egy keresztényt - az ember szemöldöke már meg se rezdül. Az igazi érdekességet és talán a nagyobb hitelességet is szerintem az jelentheti, amikor valaki a saját portája előtt sepreget. Mintha egy kicsikét éppen ez történt volna a CEU ateista filozófiaprofesszorának frissen megjelent könyvében.

Legyünk azért őszinték, Tim Crane könyve alapvetően nem az ateizmus kritikájáról szól. Crane (ld. képen) írói szándékai egészen mások voltak, s egyébként ezek a szándékok is igen figyelemre méltók. Véleménye szerint a vallás egy kísérlet arra, hogy az ember értelmet találjon a világban. Crane könyve pedig egy kísérlet arra, hogy az ateisták értelmet találjanak a vallásban. Furcsa egy helyzet, de mindenképpen érdekes, amikor egy meggyőződéses ateista filozófus próbálja megmagyarázni ugyancsak meggyőződéses ateista társainak, mi értelme van például a kereszténységnek. Az ember nem minden nap találkozik ilyesmivel, keresztényként olvasni pedig egy ilyen kötet sorait, mindenképpen különös élményt jelent. Mintha csak kívülről, hallgatag megfigyelőként szemlélnénk egy hozzánk képest gyökeresen más társaság eszmecseréjét.

Miközben Crane a maga sajátos szemléletmódján keresztül bemutatja hogyan működik a vallásos meggyőződés, milyen faktorok motiválják, és miért utasítanak el a mélyen hívő emberek minden olyan kritikát, amely a vallásuk megdöntésére törekszik, menet közben többször is üzenni próbál militáns hangvételű ateista társainak arról, miben téved Dawkins, Hitchens vagy éppen Harris, és miért problémás sokszor az ateisták viselkedése a vallásos hittel szemben.

Vagyis: sepreget egy kicsit a saját háza táján, amivel őszintén szóval ateista fronton én még sosem találkoztam.

Nagyon helyes Crane kijelentése, miszerint ha egy ateista nem érti meg a vallást, akkor önmagát sem érti meg. Merthogy tetszik vagy sem, az emberi civilizáció és történelem teljes szövetét vastagon áthatják a vallások - márpedig nem lehetünk saját magunkkal teljesen tisztában, ha a vallási szövetdarabokat torzan látjuk a teljes képben. A szerző szerint a megértés persze nem jelent elfogadást és feltétlenül még tiszteletet sem, ezzel azonban én vitatkoznék. Szerintem ha az ember a megértést igazi mélységében szeretné átélni, muszáj valamennyire a másik ember nézőpontját felvennie és azonosulnia vele. Ezt pedig én nehezen tudom elképzelni valamiféle tiszteletet és empátia nélkül. És ahol tisztelet és empátia van, ott nincs militáns hangvétel - ami valószínűleg megfordítva éppen így igaz.

Crane ugyancsak éleslátóan mutat rá az ateizmusnak arra a válaszkísérletére, amely az élet értelmével kapcsolatos kérdésre vonatkozik. Hívő emberek gyakran lobogtatják azt a meggyőződésüket, hogy a hitük miatt érzik úgy, van értelme az életnek. Ez természetesen igaz is: a hit tényleg nyújtja ezt az élményt. Az ateista válasz erre rendszerint az, hogy ehhez nincs szükség hitre, hiszen minden ember saját maga adhat értelmet az életének, ahogyan akar, csak meg kell keresse azokat a dolgokat, melyekért érdemes élnie. Van, aki a munkájában, van aki a hobbijában, a sportban, művészetekben, tudományban éli ki magát. Crane viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy teljesen mást jelent értelmet találni az életben, mint értelmet kölcsönözni az életnek, vagyis a létezés egészének. Ahogy Karen Armstrong írja, a vallás "mindent fel akar ruházni végső értelemmel." Vitatéma lehet, hogy az életnek van-e értelme, de mégis, teljesen más léptékű felelet, amikor az ember keresgél valamit, amivel eltöltheti saját szájíze szerint kellemesen a neki adatott néhány évtizedet, mint amikor az egész sorsát úgy kell leélnie, hogy tudatában van a transzcendesnek.

Nem kívánok most a könyv további részeiből csemegézni, pusztán egy-egy bonbont akartam feldobni az olvasó számára. Mondani sem kell, mivel ez egy ateista szerző műve, a vallást kritikával is illeti - ez teljesen természetes. Mégis, egyszerűen jól esett olyasvalamit kézbe venni és olvasni (és még tulajdonképpen nem is értem a könyv végére), amelynek szerzője elég bátor ahhoz, hogy számoljon saját világnézete gyengeségeivel is, és nemcsak a megszokott mantrákat hangoztatja a hit ostobaságáról és a hívők butaságáról. A militáns ateizmus nem attól militáns, hogy terrorcselekményeket követ el (ezt a kifejezést ugye leginkább a fizikai agresszió értelmében szoktuk használni), hanem attól a mindent átható indulattól, ami egyrészt verbálisan nekiront a más állásponton lévőkre, és ezzel párhuzamosan teljesen érzéketlen az önkritika lehetőségére. Nos, felüdítő volt látni - és hívőknek is jó tudni róla -, hogy azért az ateizmus nem feltétlen kezdődik és ér véget egyféle stílusnál, amit például Dawkins vagy Krauss képviselnek. Épp úgy nem, ahogyan a fundamentalista kereszténység sem összemosható a vallás egészével.

Tovább

Gettó vagy szekularizáció?

Noha a politika, mint egy gonosz, füstölgő szurokréteg vastagon rárakódott az iszlám európai jelenlétének kérdésére, így erőteljesen zavarja a tisztánlátást, én azért szeretnék erről a dilemmáról mégis szabadon gondolkodni. Miközben féltjük az egyre multikulturálisabb Európát az ide érkező muzulmánoktól, nehezen vesszük észre, hogy az európai muszlimok jó része már nem is muszlim - miközben egy másik részük igyekszik az maradni. De vajon a bezárkózás vagy a világiasodás lesz az európai trend a muszlimok számára? Van esetleg más lehetőségük is?

Egyre jobban utálom a nagypolitikát - nem mintha eddig szerettem volna -, mert a vastagkeretes ideológiai szemüvegeket nemcsak a bal és jobboldal teoretikusai hordják, hanem az átlagember orrára is oda akarják tenni, hogy mindenki úgy lássa a nagyvilágot, ahogyan ők látják. Így aztán nagyon nehéz legalább objektivitásra törekvő állításokat megfogalmazni az iszlám európai térhódításának kérdésében, mert minden ilyen állítás azonnal politikai állásfoglalásnak minősül. Ha azt mondom, az Európába bevándorolt és ide megérkező muszlimok növekvő létszáma komoly problémákat okozhat a kontinensen, akkor én leszek az orbánista idegengyűlölő, akit dróton rángat a hatalom. Ha azt mondom, a migráció kérdése alaposan fel van fújva és agymosó propagandát csinálnak belőle, akkor máris migránssimogató liberálisfajzat lesz belőlem. Vagyis bármit mondok, aligha jövök ki jól a végén. Többek között ezért nem lehet értelmesen beszélgetni erről a témáról.

A politikai színezet még az elvileg egzaktabb kutatási eredményeket is áthatja. Jó példa erre a Migrációkutató Intézet felmérése, mely a 2017-es brüsszeli állapotok kapcsán egyébként rendkívül érdekes eredményeket tartalmaz. Noha csak a vak nem veszi észre, hogy az Intézet munkásságát masszívan átszövi a kormányközeliség (tulajdonképpen ez a kormány bevándorlással kapcsolatos "think thank" megoldása), még így is érdemes átfutni a cikkben leírtakat. A számokból szépen kirajzolódik az egész problémakör kétarcúsága: a muzulmánok egy része gettósodni kíván Európában, míg talán a nagyobb részük nyitottabb a lehetőségre, és át is vesz európai értékeket - azaz szekularizálódik.

A felmérésben a nagyjából háromszázezer fős brüsszeli muszlim közösség tagjai vettek részt, őket kérdezték saját jelenlétükről. Kiemelve néhány fontos pontot, a válaszadók 82%-a úgy véli önmaga életformájáról, hogy az majdnem ugyanolyan, mint a nem muszlimok életstílusa. Más kérdés, hogy ez a válasz bár optimizmusra adhat okot egy európai embernek, némileg ellentmondásos. Hogy miért, az kiderül a cikkből: a brüsszeli muzulmánok szerint ők már nyugati életmódot folytatnak azzal is, ha a gyereket minden szombat és vasárnap muszlim iskolába viszik (ahogyan az európai gyerekek egy része templomba megy), vagy éppen elmennek egy közértbe bevásárolni. Valójában sokkal inkább úgy tűnik, hogy az itt élő muszlimok átvesznek bizonyos elemeket a nyugati életstílusból, és emiatt azt gondolják, máris nyugati módon élnek - noha a gondolkodásmódjuk ettől még nyilván nem változik meg. Márpedig a nyugatiság alaphangon nem életgyakorlat, hanem gondolkodásmód, amire épül a gyakorlatunk.

Ugyanakkor azért az is kijön az összképből, hogy a nyugati miliő által biztosított kényelem, a fogyasztói szokások, a szabadabb légkör nagyon is vonzó hatással van az európai muzulmánokra. Számosan közülük gyakorlatilag már leginkább csak "kulturmuzulmánoknak" nevezhetők - azaz nem veszik túlságosan komolyan a hitüket, ami inkább egyfajta családi örökségként adódik tovább az újabb generációk számára.  Nem akarom megsérteni katolikus olvasóimat, mégis ahhoz hasonlít ez, mint amikor valaki katolikusnak vallja magát, mert gyerekként katolikus templomban keresztelték és az esküvője is ott volt - holott szíve legmélyén nem vallja a katekizmus elveit. Az európai muszlimok jó része a szó vallási értelmében tehát nem is hithű muzulmán.

A kérdésnek ez a kétarcúsága persze elegendő muníciót biztosít a politikai oldalaknak, hogy ki-ki azt hangsúlyozza ebből, ami saját nézeteit támogatja. Én most nem politikai, hanem vallási értelemben szeretném előhozni a témát - a blog profiljához nyilván ez illik -, és így vetek fel egy szándékosan provokatív kérdést: vajon melyik "oldala" győzedelmeskedik majd az európai muszlimok közösségének? Inkább a gettósodás vagy a szekularizáció felé mozdulnak el? A no-go zónák fognak szaporodni, vagy a köztünk egyre inkább lazán élő muszlimok? Ha erre automatikusan azt válaszolja valaki, hogy csakis az utóbbi, hiszen gettósodva nem lehet sikeresen élni, gondoljon csak a kereszténység első háromszáz évére, vagy éppen a babiloni fogságra a zsidóság történelmében. Mindkét esetben azt látjuk, hogy volt egy adott társadalmi csoport - a judaizálók Babilonban, illetve a keresztények az első századokban -, akik bár bizonyos fokig nyitottak voltak az őket körülvevő világra, spirituálisan mégis "bezárkóztak" és óvták magukat az exogén hatásoktól. Ez a gettósodás volt az, ami a zsidóságot - ha nem is az egészet, de jó részét - megtartotta a fogság végéig, illetve a kereszténység is túlélt egészen a Constantinusszal bekövetkező fordulatig. Mivel fogalmunk sincs, mit hoznak a következő évszázadok, még ha kevesebb is azon európai muzulmánok száma, akik gettósodásra adják a fejüket, hosszabb távon ez a "gettósodó mag" a saját szempontjaik szerint akár jobban is járhat. Aztán ha kellően megnövekszik a muzulmánok létszáma, ez a hithű kisebbség akár komoly hatást is gyakorolhat az elszekularizálódott többségre. Fantáziának tűnik? Meglehet, talán csak az. Elképzelhető, hogy a liberális nyugati demokráciákban lassanként felemelkedik egy mérsékeltebb iszlám, ami profilját tekintve jól illeszkedik a posztmodern világhoz, s miközben tartja a hitelveit, nem él szellemi gettóban. (Őszintén szólva ezt azért nehezen tudom most elképzelni...)

Persze ismét megjegyzem, most csak provokáltam és nem egy konkrét jövőképet akartam felvázolni, mert azt szerintem senki nem tudhatja pontosan.

Tovább

Más kabátjában

Pál apostol elszántsága a hit terjesztésében közismert minden bibliaolvasó előtt: görögnek görög, zsidónak zsidó lett csak azért, hogy mindenkit valahogyan megnyerjen Krisztusnak. A jezsuita Francis X. Clooney igencsak provokatív és határokat feszegető könyvét olvasva egyszerre támadt fel bennem kétféle érzés, melyet egyetlen kérdésbe sűrítve így tudnék megfogalmazni: vajon ha magamra veszem egy másik vallás kabátját, le tudom-e venni később?

Mitagadás, Clooney (ld. fotón) határfeszegető felvetései elképesztően érdekesek, izgalmasak, gondolatébresztőek, miközben egy elkötelezett keresztény bizonyos veszélyeket is érezni fog bennük, sőt valamitől viszolyog majd, amikor a fent említett könyvet olvassa. De ne siessünk ennyire előre, hanem kezdjük a vaskályhánál, amit a szerző komparatív teológiának nevez. Mit jelent ez?

A komparatív teológia kiindulópontja az a tény, hogy jelenleg a vallási sokféleség világában élünk, amit csak fokoznak olyan tényezők, mint például a nyugati világ kulturális sokszínűsége vagy éppen a migráció realitása. Ahogy Clooney fogalmaz, manapság szinte csak megszokásból nevezünk egyes vallásokat "keletinek" vagy "nyugatinak" (illetve történeti kiindulópontjaikra utalunk ezzel), hiszen a helyzet az, hogy a legfőbb hitrendszerek már mindenütt jelen vannak a világban. A vallások és követőik egymás mellett élnek, és ami ennél fontosabb, kölcsönhatásba is kerülnek egymással.

Ez az állapot nyilvánvalóan arra ösztönözheti a keresztény embereket, hogy igyekezzenek megismerni és tanulmányozni a többi vallást. Az első kérdések körvonalai mintha már ezen a ponton felsejlenének: hol vannak ennek a megismerési tevékenységnek a határai? Elegendő beleolvasgatnunk a Bhagavad Gita vagy a Korán szövegeibe? Beszélgessünk hindu, buddhista vagy muszlim emberekkel? Néhány évig éljünk közöttük? Mi legyen a célja ennek az ismerkedésnek? Apologetikusan vonjuk kritika alá más vallások dogmatikáját, esetleg misszionáriusként közelítve próbáljuk "áttéríteni" őket? Vagy egyszerűen csak tudományos kíváncsiságtól hajtva tanulmányozzuk a hitüket?

Egyáltalán nem mindegy melyik utat választjuk a megismerési folyamatban, mert teljesen máshogyan kell közelítenünk egyik vagy másik esetben. De az biztosnak tűnik, minél jobban szeretnénk megismerni és megérteni egy miénktől eltérő vallási hagyományt, annál jobban "bele kell gázolunk" annak sűrűjébe. Szerintem egy elkötelezett keresztény számára, aki készséget érez magában az ilyesmire, itt kezdődhet egyfajta kötéltánc. Egyrészt szeretne hűséges lenni a saját hitéhez és biztos talajon állva végezni ezt a folyamatot, másrészt nyitott kíván lenni arra a lehetőségre, hogy más vallások is hordoznak igazságot magukban, sőt akár keresztényként is tanulni lehet tőlük. Ám ha utóbbi állítás igaz, és a többi vallás mélyén komoly értékek is találhatók, akkor az sem mindegy, hogyan akarunk ezekhez hozzáférni. Keresztény szemmel nézve nyilván nem mondhatjuk, hogy az apologetikus-kritikus megközelítés vagy a misszionálás-térítés indítéka rossz, de ezeken az utakon aligha fogunk igazán eljutni a másik vallás velejéhez. Egy apologéta vagy egy evangélista sokkal inkább kívülről akar hatást gyakorolni az adott vallás "belül lévő" híveire - sokszor anélkül, hogy igazán megérteni akarná az adott hagyományt. Ha azonban szeretnék kicsit megtudni, hogyan gondolkodik, hogyan érez, hogyan lát egy hindu vagy muszlim, vagy egyáltalán milyen lehet hindunak vagy muszlimnak lenni, akkor ehhez már egészen más utat kell bejárni: legalábbis ideiglenesen nekünk is el kell fogadnunk a másik vallás paradigmáját igaznak.

Nos, Clooney fent említett komparatív teológiája pontosan valami ilyesmiről szól. És ez botrányos lesz sok keresztény számára. Bevallom, még én sem tudom egyelőre eldönteni, hogy ez az ember vakmerő vagy bátor, hogy egyetértően bólogassak vagy óvva intsek tőle mindenkit. A fent említett könyvében nemcsak nagyon érdekes elméleti fejtegetésekbe bocsátkozik, hanem még olyan kérdésekre is kitér, vajon ha az ember "átsétál" egy másik vallás oldalára - vagy más képet használva felveszi a másik vallás kabátját -, hogyan fog ez visszahatni a keresztény gondolkodására, amikor visszatér a saját területére? Az ugyanis egészen biztos, ha a miénktől eltérő hagyományokban mélységében elmerülünk, a saját hitünk soha nem lesz már ugyanolyan, mint előtte volt. Clooney a hinduizmus szakértőjeként - aki ráadásul Indiában él - ezt közelről is megtapasztalta, hiszen nem egyszerűen az íróasztal mögött ülve tanulmányozta ezt a vallást, hanem keményen bele is ártja magát - miközben megmaradt jezsuitának. A könyv egyik fejezetében például leírja egy élményét, amit Laksmi istennő gyönyörű templomában élt át, amikor megállt annak szentélyében:

"Ahogy a templomban Laksmi istennőnél időztem, korábbi szemlélet- és gondolkodásformámhoz képest újfajta látásmód körvonalai kezdtek kirajzolódni előttem. A sajátomtól különböző, de teljesen élő vallási hagyományból előlépő valósággal kerültem közvetlen kapcsolatba. Tudtam, hogy a hindu hagyomány szerint az istennő is lát engem. (...) Azt hiszem, én kis híján imádkozni kezdtem, mert a szentélyben állva láttam valakit, aki látott engem. A keresztények azonban nem imádkoznak istennőkhöz, így hát én sem imádkoztam. Csak álltam, és néztem."

Mielőtt valaki félreérti, Clooney itt nem egy ezoterikus élményét akarta papírra vetni, melyben egy istennőszobor szemei felvillantak a sötétben. Pusztán arról van szó, hogy a hindu hagyomány alapos megismerése értelmezhetővé tette számára Laksmi szentélyének látványát, benne az istennő szerepét, ami így spirituális élményt idézett elő a tudatában. Ahogy ő fogalmaz, ha helyesen műveljük a teológiát, gyakran kerülünk ilyen helyzetbe, mert "többet látunk meg annál, amit kiszámíthatónak és megengedhetőnek tartunk" - ez pedig visszahat a saját, keresztény gondolkodásunkra is.

Én most ezen a ponton viszont befejezem, mert úgy érzem, máris túl sok a kérdésem. Vajon mi történik, ha Clooney egyszer túl messzire megy egy expedíció során, és már nem talál vissza keresztény bázisához? Nem lesz egy idő után ebből az egészből szinkretizmus - vagy esetleg ez már most is annak nevezhető? Meddig mehetünk el egy teljesen idegen hagyomány megismerésében anélkül, hogy feladnánk a sajátunkat? Hiszen ha nem megyünk elég közel, akkor legjobb esetben is csak adatokat gyűjtünk más hagyományokról, a felszínt kapargatva, ám képtelenek leszünk igazán az ő fejükkel gondolkodni, így megérteni sem fogjuk őket. Ám ha nagyon belebújunk más bőrébe vagy kabátjába, mi történik ha ez a kabát levehetetlennek bizonyul?

Tovább

Az iszlám dzsihád és Józsué hadjáratai - tényleg egyformák?

Manapság egyre több és több vita kerekedik abból, hogyan fogják a muzulmánok "Európát elfoglalni" - legalábbis a félelemtől vezetett forgatókönyvek szerint. Néha pedig olyan hangok is hallatszanak, amelyek azt mondják, a vallásokkal van a baj, mert az iszlám dzsihád éppen olyan, mint Józsué hódító hadjáratai voltak az Ószövetségben. Kérdés azonban, utóbbi párhuzam megáll-e a maga lábán vagy sem. Tényleg ugyanaz a kettő?

Bár az ószövetségi erőszak témáját a magam részéről még nem zártam le, most mégis szeretném a fókuszt leszűkíteni és nem általában arról okoskodni, jó volt-e vagy sem, amit Józsué és csapatai tettek a távoli ókorban. Az egyik másik kabát, amit most nem akarok felvenni. Ami itt terítékre kerül az pusztán annyi, hogy a véres kánaáni hadjáratokat vajon mennyire jogos összemosni az iszlám dzsihád törekvéseivel? A kérdéssel Paul Copan és Matthew Flannagan egy írása nyomán találkoztam. Persze mindezt tőlük függetlenül is többször lehet hallani: ahogy most "viselkedik" az iszlám a világban, az pont ugyanaz, ahogyan a véres ószövetségi időkben például a kánaáni hódító hadjáratok zajlottak. Korán vagy Biblia, sokaknak teljesen mindegy. Vannak olyan hangok is, amelyek "Józsué dzsihádjaként" címkézik fel a témába vágó ószövetségi textusokat. A két dolog összemosása ismerős gondolatokon alapszik. Akkor és ott a kánaáni világban éppen úgy emberek haltak meg, ahogy itt és most is ez történik, csak pillanatnyilag más vallás áll a háttérben. A keresztények tehát és szellemi gyökereik az archaikus zsidóságban semmivel sem jobbak, mint a muzulmánok, már ami a hódító hadviselést illeti. Mit mondhatunk erre?

Nos, botor dolog volna tagadni, hogy a párhuzam bizonyos pontokon megállhat, főként ami emberek halálát és az erőszakos pusztítást illeti. A kérdés azonban nem ér véget ezen a ponton, mert a felvetések jó része (szerintem) gyakran csak indulatos általánosításokon nyugszik anélkül, hogy észrevenne fontos részleteket. Ilyen erővel ugyanis azt is mondhatnánk (és sokan mondják is), hogy a különféle vízözönmítoszok ugyanarról az eseményről szólnak, mivel mindegyikben sok vízről lehet olvasni és kevés túlélőről. Vagy minden férfi, aki szakállas és tudja fejből a Hegyi Beszédet, kereszthalált fog halni, mert Jézussal is ez történt. (Ebből a szakáll tényszerűen persze csak feltételezés... :-)) Mindez azonban csupán kapkodásra és felszínességre utal: azért, mert valami egy-egy ponton hozzákapcsolható egy másik dologhoz, az nem jelenti, hogy a két dolog azonos és minden ponton kapcsolódni képesek egymáshoz. Sajnos vagy szerencsére, az igazság soha nem adja magát ilyen könnyen. Copan és Flannagan végignyálazták a Bibliában és a Koránban olvasható verseket (pontosabban ájákat), és ennek alapján igyekeztek felvázolni egy árnyaltabb képet a kérdésről.

Mit látunk tehát, ha egymás mellé tesszük a dzsihád harcias felfogását és mondjuk Józsué hadjáratait?

Először is azt, hogy Józsué esetében földrajzilag korlátolt ami történik: többnyire egy jól behatárolható területre vonatkozik, ami nagyjából egy állam területének felelhetne meg Amerikában. Ez persze még nem magyarázat arra, ami történik, de annyit mutat, hogy nem valamiféle határok nélküli hódításról beszélünk, aminek eredendő célja mindent maga alá gyűrni. Az iszlám ugyanakkor sokkal globálisabban gondolkodik ennél, amikor küzdelemről van szó. A világ itt két részre oszlik: az "iszlám házára" (dar al-islam) és a "háború házára" (dar al-harb). Utóbbi a nem muszlim fennhatóság alatti területek gyűjtőneve. Mohamed úgy vélekedett, hogy addig kell a harcot folytatni, míg "mindannyian azt nem mondják: nincs más Isten, csak Allah." A háború tehát elvileg parttalan és a világ minden részére kiterjedhet, mely még nem muzulmán.

Másodszor ami igaz térben, az időben is igaz mindkét esetben. Józsué hadjáratai egy bizonyos periódusban, egyetlen generáció alatt zajlottak. Az iszlámban azonban nincs ilyen időkorlát és a harcok addig zajlanak, míg mindenki nem hódol be az iszlám előtt.

Harmadszor a Szentírásban és a keresztény hitben a háborúnak és harcnak nincs olyan markáns szerepe, mint az iszlámban. A jézusi eszmék középpontjában Isten szeretete áll - függetlenül attól, az egyház mennyire volt sikeres vagy sikertelen ennek képviseletében saját története során. Így a hit terjesztésének helyes módja, a tanítvánnyá tétel és az evangélium is ennek alapján kell vagy kellene, hogy történjen. Az iszlám azonban nem annyira térít, mintsem hódít, ezért sokkal nagyobb szerepe van benne a háborúságnak. Egy muszlimnak senki sem tanítja, hogy "tartsd oda a másik orcádat is".

Negyedszer a bibliai szövegben szereplő véres hadjárat-perikópák deskriptív célzattal lettek rögzítve. Ehhez még hozzátehetjük, sok kutató számára az is kérdéses, egyáltalán megtörténtek-e vagy így történtek-e a valóságban Józsué küzdelmei. Ám akárhogy is döntünk erről, a narratívák egy eseménysort dokumentálnak, amely megismételhetetlen és egyedi történések sorozata, de semmiképpen sem tanító és példaadó célzatúaknak tűnnek, mint más bibliai szakaszok, melyeknek jól láthatóan ez a céljuk. Ezzel szemben a Korán tafszírjai és interpretációi szerint a háborúskodásokról beszélő áják sok esetben preskriptív, azaz előíró jellegűek, illusztrálják mit kell tenni, és az iszlám főleg első évszázadaiban tovább is vitte ezeket az elveket a gyakorlatban Mohamed halála után.

Természetesen, mielőtt valaki félreérti, a fentiek nem adnak magyarázatot számos kérdésre. Ha el is fogadjuk, hogy Józsué és a dzsihád két különböző dolog, ez még nem teszi megoldottá a véres kánaáni eseményekkel kapcsolatban felmerülő számos kérdésünket. Nem tagadom le a további felvetések létjogosultságát, de ismétlem, most nem azokkal kívántam foglalkozni. Ugyanakkor azt érzem, a nagyobb kérdés az iszlám oldalán található: míg a kereszténység Jézus munkáján és tanításain alapszik, melynek vezérlőelve a kegyelem és a szeretet, mi az iszlám viszonya és etikai középpontja? Nos, ez egy olyan kérdés, amire a szűnni nem akaró teoretikus viták mellett a mindennapi történések is képesek egyfajta választ adni - még ha nagy hiba is egy világvallást egyik vagy másik csoportjával azonosítani. Mindazonáltal szerintem azt nehéz tagadni, hogy az iszlámban a háborúskodás sokkal elemibb és határtalanabb tétel, mint az valaha volt a zsidóságban és különösen is a kereszténységben.

Tovább

A valódi Izrael keresése...

Láttam egy nagyon szellemes pólót, amelyen a következő felirat állt: "Israel is real" - vagyis "Izrael valóságos". Tényleg így van, egy zsidónak és egy kereszténynek pedig ettől a ténytől különösen is megdobbanhat a szíve. Izrael országa bizonyos értelemben kézzelfoghatóvá teszi a kereszténység hitének gyökereit, megragadhatóbbá mindazt, ami hozzátartozik a bibliai üdvtörténethez. Mégis úgy látom, éppen a keresztények azok, akik nem akarják meglátni a valóságos Izraelt, amit egy idealizált szűrőn keresztül szemlélnek, hogy szebbnek és kívánatosabbnak tűnjön a realitásoknál.

Izrael nem teljesen szekuláris állam, mert alkotmánya a Tóra, a szombat vallási okokból pihenőnap, és házasságot kötni vagy felbontani is csak vallási kontextusban lehetséges. Ám ennek ellenére a hétköznapokat nem járja át a hit, és mindössze a zsidó lakosság 20%-a tekinthető vallásosnak. Röviden ezt válaszolta Raj Tamás, egykori főrabbi arra a kérdésre, hogy mennyire tekinthető a mai Izrael szekuláris államnak.

Ehhez még azt is hozzátehetjük, hogy egy felmérés szerint nagyjából 40%-on állnak azok, akik teljes mellszélességgel érvelnek a szekularizmus és az ateizmus mellett az izraeli zsidók között. (A helyzet valószínűleg hasonló, mint Európában: ha megkérdezik az embereket vallási hovatartozásukról, ugyanúgy zsidónak nevezik magukat, ahogy egy tipikus magyar ember katolikusnak - noha valójában nem foglalkozik a vallásával.) Zsidónak lenni tehát a modern Izraelben leginkább nemzeti, etnikai és hazafias kérdés, de jóval kisebb mértékben vallási. A zsidó identitásban persze nyilván jelen van a hit, de az ország szekularizációjának erősödésével jelentősen csökkent a szerepe.

Arról nem is beszélve, hogy Izrael valójában multikulturális társadalom, hiszen a lakosság nagyjából húsz százaléka palesztinokból áll. Ám a széttagoltság még ennél is sokkal mélyebb szinten van, és nem lehet pusztán a "zsidó" vagy "palesztin" kategóriákban gondolkodni. Egyrészt maga a zsidóság is többféle, akár egymással szembenálló szekértáborra oszlik. A negyven százalékos szekuláris erő mellé mintegy húsz százalékos vallásos zsidó, és ugyanennyi tradicionalista kötődik. Ezek a pártok pedig képesek egymás között is komoly feszültségeket gerjeszteni. Nem csupán az "askenázi vs. szefárd" szembenállásról beszélek, hanem például arról is, hogy kinézik maguk közül az Etiópiából származó zsidókat. A muszlimok hasonlóan megosztottak, mert az ő köreikben is tarol a szekularizmus, és sokan egyébként sem veszik komolyan az iszlámot.

Ahogy valaki megjegyezte, Izrael szellemi állapotának töréspontja bizonyos értelemben két pólus közé szerveződik. Tel Aviv és Jeruzsálem két külön világ az ország testében, és a keresztény hívők csakis a másodikat hajlandók látni. Vajon mit szólnak a rajongók ahhoz, hogy Tel Avivot a világ egyik "legjobb partivárosaként" tartják számon, ahol a tömeg százezres nagyságrendben ünnepli a homoszexualitást - ez a nyitottság pedig még európai szemmel is kiemelkedőnek számít? És akkor még hozzátehetnénk azt is, hogy Izraelben van a bahá'i vallás világközpontja, két egyébként csodaszép kerttel. Az állandó katonai jelenlétről és fizikai erőszakról pedig most nem kívánok írni, mert soha véget nem érő bejegyzés születne.

Amikor keresztényeket hallgatok, akik Izraelről teljes elragadtatásban beszélnek, van egy olyan érzésem, hogy valamiképpen a "dicsőséges" ószövetségi állapotokat projektálják a mai, egyre szekulárisabb országba. Mintha egy "ideális Izraelt" képzelnének el, amit megpróbálnak ráhúzni a valóságosra. Ha ez így van, az legalább két okból is problémás. Egyrészt azért, mert természetesen a mai országnak szellemi értelemben nem sok köze van a régi, bibliai Izraelhez. Nincs templom, nincsenek áldozatok, nincs kultusz - a ma "kőkeménynek" nevezhető judaizmus (ami megint csak nem ugyanolyan, mint az ókori) pedig többnyire törvényvallás, amit ha szigorúan tartanak - lásd a Talmudról korábban írtakat -, nem hiszem, hogy túlságosan vonzó lehet egy mai kereszténynek. A napokban beszéltem egy nagyon kedves testvérrel, aki Izraelben él. Ő azt mondta, az igazán elkötelezett zsidókkal nehéz szót érteni, mert nem szeretik a misszionáriusokat. Másrészt a bibliai Izrael teljes történetét átgondolva sem hinném, hogy olyan nagyon követendő példaként áll előttünk a zsidóság történelmi szerepe, Istentől kapott küldetésének sikere és Jézus Krisztushoz való viszonya. Ideális Izrael, amit díszes ruhaként aggathatnánk rá a maira szerintem nem létezik, mert soha nem is létezett. Ha erősebben akarnék fogalmazni, akkor azt mondanám, Izrael nem tudta értékesíteni az Istentől kapott elhívását a pogányok között. Még a legjobb időszakaiban - amit Dávid és Salamon nevéhez köthetünk - sem volt komoly tényező a Világtörténelem színpadán, pedig a pogány népek között kellett volna világítania Jahvét képviselve. Ráadásul, az ószövetségi kor zsidó szemmel nézve egyáltalán nem "happy end"-del végződik: a népet újfent leigázzák, szolgaságba döntik, más hatalom kiszolgálói lesznek. Az Újszövetség pedig ugyancsak arról szól, hogy Pál némileg keserűen a pogányok felé fordul, mert Krisztust a saját népe kivetette magából.

Mindez talán túl borúsan hangzik, de érzésem szerint közelebb van a realitáshoz a szirupos rajongásnál. Persze igyekszek óvatosan fogalmazni, hiszen teljesen egyetértek azzal, hogy keresztényként Izraelnek különös jelentőséget kell tulajdonítanunk. Beájulnunk azonban az asztal alá, és csaknem mindent rózsaszín ködben látnunk, valamint határtalanul idealizálnunk mindent, amihez Izraelnek köze van, egyáltalán nem kell. Márpedig néha az az érzésem, hogy különösen hajlunk arra, hogy így tegyünk. Éppen ez a problémám lényege. Míg a világi emberek egy része szerintem sokszor inkább antiszemita módon közelít Izraelhez, az ott lakó zsidók esetében pedig érthető a lelkesült patriótizmus, a hazáért való rajongás, addig a keresztények sokszor indokolatlan eufóriában úsznak, amikor Izraelről beszélnek. Pedig a mi szemszögünkből egy zsidó embernek is megtérésre van szüksége és pontosan ugyanolyan bűnös, mint egy bolgár, német vagy amerikai. Ez a tény mindenképpen összeköti az egykorvolt Izraelt a maival. Egy realistább nézőpont egészségesebbé tehetné ezt a kényes területet, mint az ostoba és sötét antiszemitizmus, valamint a másképpen visszataszító, túlzottan filoszemita hozzáállás.

Tovább

A bonyolult bonyolítása, avagy első találkozásom ízei a Talmuddal

A vallások iránti érdeklődők talán felkapták a fejüket az elmúlt hetekben, hiszen először jelent meg magyar nyelven a Talmud igazi, autentikus fordítása. Persze nem a teljes Talmudról van szó (ami legalább 20 kötet angolul), hanem csak annak részleteiről, melyek két nagyalakú, díszdobozos kivitelben érhetők el a fogékony és nyitott olvasók számára. Nos, megkóstoltam a dolgot, és elmondom milyen ízeket éreztem.

Bemutatták az első hiteles, magyar nyelvű Talmud-kiadást

Csak felvezetésképp néhány száraz, de konkrét tudnivaló: a Biblia első öt könyvét (protestáns szleng szerint Mózes könyveit) a zsidók a Tórának, azaz a Törvénynek nevezik, hiszen ezek az iratok számos különféle parancsolatot tartalmaznak, melyek a kultikus formákon át a társadalmi élet különféle szegmenseiig mindenféléről szólnak. A Tóra finoman szólva szent irat egy zsidó számára, csaknem kánon a kánonban, mely ki is emelkedik a többi bibliai könyv közül. Míg a keresztények többségének az az alapvető kérdése, van-e egyáltalán bármilyen relevanciája manapság a mózesi törvényeknek, egy elkötelezett judaista biztos abban, hogy ma is meg kell tartani őket - a kérdés inkább a hogyanra vonatkozik. Egy példával élve: a Tóra azt mondja, szombaton ne végezzünk munkát. Oké, de mi számít munkának?

Nos, kissé leegyszerűsítve a Talmud nem más, mint a törvényekkel kapcsolatos kérdésekre adott válaszok kimerítő gyűjteménye. Tulajdonképpen a Tóra törvényeit magyarázza iszonyú vaskos kivitelben, illusztratív példákon, érveléseken, vitákon és történeteken keresztül. A Talmud alapja a Misna, mely csaknem kétezer éve írásba foglalt szabálygyűjtemény, ami a mózesi parancsolatokat a gyakorlat szintjére igyekszik lehozni. A hagyomány úgy tartja, hogy a Misnát Kr. u. 189 körül szerkesztette egybe egy bizonyos Jehuda Hanászi. A Talmud másik nagy része, azaz a Gömárá ugyancsak kommentárokból és magyarázatokból áll, melyek viszont a Misnához készültek. Ezek időben is későbbiek és nagyjából a 2-6. század közé tehetők. Végül még azt is hozzáteszem, hogy a legfrissebb angol nyelvű kiadás már a 20 eredeti kötet helyett 72 kötetből(!) áll, mert a szerkesztők értelmezések közbeiktatásával jelentősen kibővítették a talmudi tartalmat.

Lehet, hogy az olvasó ezen a ponton már kicsit kezdi elveszíteni a fonalat, ezért megpróbálom tőmondatszerűen összegezni a lényeget:

1. A Biblia első öt könyve (Mózes könyvei) a Tóra.
2. A Talmud nem más, mint a Tóra magyarázata.
3. A Talmud két nagy részből áll: a Misnából és a Gömárából.
4. A Misna a Tóra szabályait próbálja magyarázni és kifejteni a gyakorlat szintjén. A Gömárá a Misnát magyarázza tovább.

Vajon a Talmud szent könyv? Ha megkérdezünk egy hitében elkötelezett zsidót, valószínűleg azt válaszolja majd, számukra a Biblia (jelesül az Ószövetség) a szent. Ez persze igaz, bár ahogy olvasgattam a szöveget és a vele kapcsolatos zsidó kijelentéseket, én azt találtam hogy a Talmud is bizonyos értelemben szent a számukra. A helyzet kicsit talán olyan lehet, mint a Korán és a hadíszok (Mohameddel kapcsolatos szóbeli hagyományok) egymáshoz való viszonya. A Korán az igazi szent irat egy muszlimnak, de azért a hadísz is óriási tekintély és útmutató, hiszen a Próféta életéről szól.

Nos, ennyi előzmény után a nagy kérdés az, keresztény szemmel milyennek látszik - legalábbis első pillantásra - a Talmud? Ebben a kérdésben igencsak hangsúlyos az “első pillantásra” kifejezés, ugyanis az gyorsan kiderült számomra, hogy a Talmud olyan könyv, amit egyszerűen meg kell tanulni olvasni, és ráérezni az egész rendszer működésére. Tele van idegen kifejezésekkel (nem véletlenül található a második kötet végén vaskos szószedet), a zsidó kultúrára jellemző elemekkel, és bizony az ókor vonásait is jelentősen magán viseli.

Bár tisztában vagyok azzal, hogy még több időt kell fordítanom a talmudi magyarázatok logikájának megértésére, be kell valljam, hogy az én kezdeti pillantásom a Talmudra nem volt igazán szerelem az első látásra. A bevezetőben ízekről beszéltem, és mind a négyet éreztem is a számban, ahogy tanulmányozni kezdtem a szöveget. Hadd mondjam el hogyan!

Kétségkívül édes volt az íz, amikor átrágtam magam a 86 oldalas bevezető szakaszon, ami nagyon jól megírt, használható áttekintést adott a Talmud koncepciójáról és a Misna hat rendjéről, melyek a különféle témákat (traktátusokat) tartalmazzák. A szövegben is találtam remek gondolatokat (különösen az Ávot traktátusban), illetve szellemes anekdotákat - ezeket valószínű majd itt a blogban is előszedem, ha az élet úgy hozza. A könyv kivitele pedig igazán remek és az autentikusság illatát árasztja magából: jobbról-balra kell lapozni, szerepelnek az eredeti héber oldalak is, illetve elegáns, szép megjelenésű kiadvány.

Ám az édes alapíz csakhamar fordult át keserűbe, sőt néha már savanyúba is, amikor elmélyedtem a tartalomban. Néhol egészen elképesztőnek találtam, sőt el se akartam hinni, amit olvasok! Nem kívánok senkit megbántani, különösen a vallásos zsidókat nem, de két gonosz mondat váltakozott a fejemben. Őszintén, az egyik az volt, hogy “akik ezt így kitalálták, nem normálisak!”, a másik meg a “borzasztó lehet ezt mind betartani!” Konkrétumnak hozok egy némileg humorosnak tűnő, de mégis holt komolynak szánt idézetet az Éruvin traktátusból, mely a szombattal kapcsolatos egyéb törvényekkel foglalkozik. Mint tudvalevő, szombaton nem végzünk munkát, ám a munka és tevékenység nagyon sokféle dolgot jelenthet. Totálisan értelmetlennek tűnik, de a traktátus egyik misnája a testváladékok(!) kérdését is szóba hozza a munka kapcsán, és a következőt írja:

“Az ember szombaton magánterületen állva nem vizelhet közterületre, se közterületről magánterületre, mert ez egyik területről a másikra történő szállításnak tekintendő. Hasonlóképpen: köpni sem szabad szombaton magánterületről közterületre, se közterületről magánterületre. Rabbi Jehudá azt mondja: még az is, akinek a nyála összegyűlt szájában, ne menjen négy könyöknyit közterületen, míg nem köp, mivel a köpet tehernek tekintendő. A háláhá nem ért egyet rabbi Jehudával.”

Szűzmáriaszentjózsef! Valaki komplikáltnak érzi a mózesi törvényeket a Bibliában? Nehezen érthetőek neki az ószövetségi szabályok? Nos, azt hiszem az ilyen olvasó a Talmudtól egyenesen frászt fog kapni! De a legvalószínűbb, hogy megkérdezi magában, hogyan lehetséges a vizelést és a szánkban lévő nyálat a munkával akárhogyan is összefüggésbe hozni? És ha még azt is hozzáteszem, hogy a Talmud ábrákkal gazdagon ecseteli mi a közterület és a magánterület, ahonnan és ahova az ürítés és köpés megtörténik, akkor azt hiszem csak zavartan lesünk majd, mint Ádám anyák napján.

Persze, ahogy fentebb említettem, a Talmudot meg kell tanulni olvasni, én pedig még ennek a kezdeti időszakában vagyok. Meglehet, sőt valószínű hogy a teljesen abszurdnak tűnő és valóságtól elrugaszkodott megállapítások tipizálnak, a példaszerű és nyakatekert szituációk mögött alapelvek közlésének a szándéka történik. Éppen ezért bőven éreztem sós ízt is a számban, amitől még szomjasabb lettem, hogy tovább foglalkozzak a Talmuddal és megpróbáljam megérteni azok indítékait és szándékait, akik ezeket a kijelentéseket képesek voltak évezredeken át megőrizni. Aki bármilyen vallási irattal foglalkozik, annak szert kell tennie arra a képességre, hogy túlnézzen a láthatókon.

Tovább

A magyarok istene

"Majd megtudod te, ki is a magyarok istene!" - szól a népi bölcsesség, és talán nem is gondolunk utána annak, hogy itt nem feltétlenül a kereszténység Istenéről van szó, hanem valaki másról... Vajon kiben hittek az őseink? Ki a csoda volt a "magyarok istene" és mi lett vele a kereszténység felvételekor?

A nagyon ismert "életfa" - az ősmagyar hit világképének alapeleme

Megvallom őszintén, eddig még soha nem foglalkoztam a pogány ősmagyarság vallási gondolkodásával. Ennek oka egyszerű: visszariasztott a tengernyi butaság, a magyarságot igazolni akaró okoskodás, a nagy mennyiségű áltudományos irodalom és az a politikai kultúra, ami az egész kérdéskört belengi. Noha (ahogy az előző bejegyzésben írtam) a téma meglehetősen nehezen kutatható, azért különösen a 18. és 19. században voltak hangadó kutatói, akik értékelhető műveket alkottak. (Itt különösen olyan személyiségekre gondolok, mint Horváth János, Ipoly Arnold, de nekem a nem túl elismert Kandra Kabos is bejön.) Sőt, most olvasom Diószegi Vilmos egy könyvét, amit egyszerre tartok rendkívül szórakoztatónak és elborzasztónak, ami a táltosok beavatási rítusait és szokásait illeti. Egyszóval és röviden: valláskutatói szempontból igenis érdekes belenézni a magyar múlt tükrébe, mert ami onnan visszanéz ránk, az szerintem felvet egy elég izgalmas kérdést! Ezt most megpróbálom leírni, illetve elárulom azt is, miféle nyugvópontra jutottam vele kapcsolatban - de máris szabadkozok egy kissé: nem vagyok szakértő és rám fér még az olvasás, ami módosíthatja az álláspontomat.

Tudvalevő, hogy a többi nomád pusztai néphez hasonlóan a magyarok is hittek az úgynevezett égisten létezésében. Ez persze csaknem magától értetődő. Maga az ég eleve csodálkozást váltott ki a természeti emberből, hiszen odafentről - mondhatni a mennyből - hull alá az eső, a hó, de onnan sújt le a villám, ott ragyog az északi fény, nomeg éjszaka a fényes csillagok. Mi sem természetesebb, hogy az eget csodálni lehet, mert számos tünemény és rettentő dolog onnan származik.

Az ég mellett persze a pusztai emberek felismertek más típusú erőket is: a földét, amiből élet sarjad, a tengerét, az emésztő tűzlángét, és más ezekhez hasonló elemekét, amelyek egyfajta nyers erőként magasodnak az ember fölé. Mondani sem kell, ezeket a természeti erőket kezdetben imádásszerű érzelmekkel kezelték, de aztán szöget ütött a fejükben a gondolat: mi van akkor, ha ezekben a különféle dolgokban valójában ugyanaz az erő munkál? Ez elég logikus felvetés lehetett a természetimádó népek körében, hiszen a világ közvetlen megfigyelése tényleg egy nagy, mindent átfogó rendszer képzetét vetíti az ember elé. És valószínűleg így formálódott ki egy mindent átfogó és mindent irányító főistenség képzete is a vallási hiedelmeik sorában.

Nagyon érdekesnek találom, hogy a legtöbb nép nyelvében az ég és a menny szavak gyakorlatilag megegyeztek az égisten elnevezésével. Például a török-tatár tangri, tingri eredetileg az eget és a mennyet, de aztán az égisten nevét is jelentette. A finn jumala szó a mennyre utalt, de később a Jumala a teremtő istenség neve is, már nagybetűvel, személyesebb értelemben. Úgy néz ki tehát, hogy az altáji népeknél (köztük a magyaroknál is) az égisten lép elő főistenné.

A nagy kérdés persze az, hogy az ősi magyarok, akik a kutatók szerint egyértelműen hittek egy ilyesféle főistenben / égistenben, és előszeretettel nevezték azt a "magyarok istenének", nevezhetők-e monoteista hívőknek?  Csak ebben az égistenben gondolkodtak, vagy más isteneket is követtek? Ezt a kérdést máig nem sikerült végérvényesen tisztázni. Egyes források szerint Géza fejedelem, bár áttért a keresztény hitre, még "a régi isteneknek" is áldozatot mutatott be. Sőt, a jelek szerint amikor Álmos vezér Ungvárra bevonult, a halhatatlan isteneknek áldozott. Ezek az emlékek inkább politeizmust sejtetnek, de sok kutató meglátása az, hogy forrásaink nem megbízhatók: a történeteket szerzetesek és barátok jegyezték le, akik közül többen meglehetősen rosszindulatúan és ellenségesen álltak az ilyesmihez. Egy igen régi szövegemlék, amely a bizánci író, Theophülaktosz nevéhez fűződik, a "turkokról" (tulajdonképpen a magyarok) ezt mondja (kiemelés tőlem):

A turkok igen ostobán szentnek tartják a tüzet, a levegőt, és a vizet tisztelik, a földet himnuszokkal dicsőítik, de csupán azt imádják és nevezik istennek, aki a világmindenséget teremtette (ez a Teremtő). Neki lovakat, ökröket, és juhokat áldoznak, és vannak papjaik, akikről azt tartják, hogy megvan bennük a jövendőmondás képessége.

Hosszasan és részletesen idézhetnék még más forrásokat is, de összességében az érdeklődő ember valami olyasféle konklúzióra jut, hogy az ősmagyarok égistenhite nem volt egyértelműen politeizmus, de tiszta monoteizmus sem. Én inkább azt mondanám, hogy tendenciáiban egyre inkább a monoteista hit felé hajlott, azaz annak felismerésére, hogy egyetlen Isten létezik. Nos, persze nagyon távol áll tőlem a magyarkodás és mindenféle párás szemű lelkesedés, de ha ez a feltevésem helytálló, az szerintem nagyon érdekes a saját történelmünk ismeretében. Az embernek az a benyomása ugyanis, hogy a kereszténység (amit sajnos gyakorlatilag rákényszerítettek sokakra a magyarok közül) éppen egy olyan időpillanatban érkezett meg, amikor az észjárásunk majdhogynem megágyazott neki. A magyarok istene innentől - legalábbis hivatalosan - Jahve lett, az "átállás" pedig bizonyos értelemben szinte magától értetődőnek tűnik. Az égisten eszméje mintha beleolvadt volna Jahve hitébe. Sok közmondásunk és szólásunk ma is őrzi ennek emlékét.

Mindezt persze félve írom le, ismételve magamat is, hogy mennyi spekuláció és hajmeresztő teória kapott lábra ebben a kérdésben. Nem szeretném ezek sorát gyarapítani, és a tudásom sem érzem elég mélynek ezen a területen. De amennyire át tudtam tekinteni a fent említett kutatók munkásságát, számomra ez az ideiglenes konklúzió rajzolódott ki. Lehet, hogy a magyar nép (is?) szinte fel lett készítve egy monoteista hit befogadására - mert saját gondolkodása alapján ebbe az irányba indult el. Ha tévedek, szóljatok, és meggondolom magam - ahogy az ősi mondásunk is szól: "isten engem úgy segéljen".

Tovább

Intolerancia, vita, dialógus - a kereszténység és más vallások (3)

"Tegyetek tanítványokká minden népet!" - kérte Jézus az övéitől, és amikor ezt a kérést megfogalmazta, minden bizonnyal azt is tudta, hogy ezek a tanítvánnyá teendő népek más vallásokhoz tartoznak. Jézus tehát nem pusztán azt a küldetést adta, hogy kedvesen toleráljuk és elismerjük a más hiteket követőket, esetleg vallásközi párbeszédbe bocsátkozzunk velük: ennél sokkal messzebbre küldte a tanítványait.

Néha az az ember érzése, hogy ma a szó minden értelmében a szélsőségek világában élünk, amikor két vallás lehetséges érintkezéséről van szó. A radikális gyűlölet és intolerancia, és az ezzel szembenálló kritikátlan és mindenestül elfogadó tolerancia két végpontja az, amely sokak számára választható opciónak tűnik. Ha valaki kiköt a kettő közül valamelyiknél, jellemzően ott is marad.

A kereszténység azonban kapott egy feladatot, egy megbízatást ha úgy tetszik. A tanítványozás ez a feladat, és szerintem ha egy keresztény ebben a kontextusban gondolkodik, éppen az előbb említett két szélsőértéket nem lesz képes a magáénak érezni. Nem lehet ugyanis tanítvánnyá tenni azt, akit utálok vagy esetleg félek tőle a vallási hovatartozása miatt. De akkor sem lehet, ha úgy gondolom, maximum egy csésze kávé melletti ismeretszerző beszélgetésig lehet eljutni a másban hívővel. Az egyik esetben a határtalan elutasítás, a másikban a határtalan elfogadás teszi lehetetlenné Jézus kérésének teljesítését. Egyik sem passzol egy önmagát misszionáló vallásnak tartó hitrendszer profiljához.

A két szélsőérték az egyház és a világ között is megoszlik. Míg az egyházban sokszor jellemző a rendkívüli türelmetlenség és háborgó indulat azok felé, akik valami egészen másban hisznek (aktuális példa: "idejönnek ezek a muszlimok és elvágják a torkunkat!", "ezek valójában az ördögben hisznek, Mohamed maga volt a Sátán!"), addig a világban mindent relativizálva igyekeznek összemosni a vallásokat, hiszen valahol "úgy is mindegyik ugyanazt mondja", no és persze "a szeretet a lényeg, nem az, miben hiszünk". Ebből a két szélsőségből keletkezik aztán az a gondolat is, hogy csak kétféle forgatókönyv létezhet a kereszténység és más vallások között: a nyers konfliktusé és elutasításé, vagy a békés és mindenben egyetértő vallásközi párbeszédé. Tehát vagy egymás hitét szidjuk és becsméreljük, vagy egymás hitét elismerjük és helybenhagyjuk. Pedig azért szerintem van vállalható élet ezeken túl is egy keresztény számára.

Félre ne értse senki, a magam részéről abszolút híve vagyok a békés vallásközi párbeszédnek! Sőt, azt hiszem minden másnak ez az alapja, ez kell legyen a vaskályha, ahonnan minden elindul. De annak már nem vagyok híve, ha a tolerancia azt jelenti, hogy ennél feltétlenül hiba továbblépni. Ha nincs helye az értelmes vitának, elvi kritikának, az érvek ütköztetésének a vallások párbeszédében, akkor az nem is nevezhető előrevivő párbeszédnek. Nincs egymásra hatás, önkorrekció, semmi, csak a másik trendkövető vállonveregetése. Ahogy Szalai András fogalmaz:

Ilyen "párbeszédet" folytatni azonban eleve csak olyanok ülnek le egymással, akik nem találnak mások világnézetében kivetni valót... ...illetve saját világnézetükben továbbadni valót (mindenki számára igazat, létfontosságút), tehát sem a saját hitükről, sem más hitéről nem hiszik, hogy annak mindenki számára van jelentősége.

Egy normális világban, ahol a tolerancia nem pusztán politikai hívószó, működnie kellene az értelmes vitának is.  A kereszténység evangéliumhirdetési készsége egy keresztény számára erről is szól: a hitet továbbadni, és megmutatni, hogy Krisztus nemcsak egyedülálló, de kizárólagos is. Ezt az állítást természetesen lehet vitatni - ahogy egy keresztény is vitathatja más vallások állításait.

A kereszténység persze nem arról szól (szerintem), hogy háborúban állunk az összes többi vallással, még akkor sem, ha azokkal nem értünk egyet. A kereszténység arról szól, hogy kicsoda a kizárólagos Krisztus, akiről nekünk beszélni kell. Az első hívők képesek voltak a hitükről úgy beszélni más vallások követőinek, hogy az meggyőző legyen számukra. Sem a más hitűektől való elzárkózásra, sem a szimpla vallásközi párbeszédre nem törekedtek: mintha a kettő között megtalálták volna a helyes ösvényt az emberek szívéhez. Megtalálhatjuk mi is?

Tovább

Kedves ellenségünk: a pluralitás - a kereszténység és más vallások (2)

Az előzőekben ledobott fonál végét megragadva szeretnék most rámutatni arra a pluralisztikus teológiára, amely ma egyre nagyobb erővel formálja a kereszténységet. Szerintem a pluralisztikus teológia megpróbálja a hitet elszakítani attól, hogy túlságosan kizárólagos legyen - mintegy átvezeti az exkluzivisztikus kiindulópontból egyfajta inkluzívabb végpontig -, ám mintha nem számolna azzal, hogy ez a gyökérvesztés mihez vezethet...

Azért legyünk igazságosak: a vallások pluralisztikus teológiája nem gonoszságból vagy szinkretizmusra szomjazva született meg, hanem egyszerűen csak reagálni kívánt a mai világunk pluralizmusára. Plurális világhoz plurális kereszténységet - kissé talán túlzó, de így lehetne jelmondatszerűen ezt kifejezni. A pluralisztikus teológia ehhez háromféle indokot talált magának:

1. Szót kért erkölcsi szempontból azért, mert a történelem tükrében azt látja, hogy amikor a kereszténység túlságosan meg volt győződve a saját kizárólagosságáról, az sokszor sodorta a más vallásokkal szembeni arrogancia irányába. Ma ez már nem megy - mondják a pluralisztikus teológia követői. Inkább a párbeszédre és valamiféle együttműködésre kellene törekedni.
2. Az általános értelemben vett igazságról könnyedén kimondjuk a mai plurális világban, hogy emberi körülmények között lehetetlen a végső szót megfogalmazni vele kapcsolatban. Igencsak nagyképűnek tűnhet azt állítani, hogy valaki tudja "Az Igazságot". Ám ha az igazság maga ennyire megközelíthetetlen, akkor az sem igazolható, hogy csak egy út vezessen hozzá. De akkor ez így kell legyen a vallási igazságokkal kapcsolatban is - mondják a pluralisztikus teológusok. Azaz nincs egyetlen helyes vallási út sem, ez pedig automatikusan plurális teológiai szemléletmódot követel.
3. Végül a metafizikai ok is indokként jelenik meg: Isten valósága mindig nagyobb, mint a róla szóló ismereteink. Ezért aztán egyetlen vallás sem képes Istenről a teljes és végérvényes, sőt az egyedüli és kizárólagos igazságot kimondani. Az isteni valóság kimeríthetetlen és felderíthetetlen titok, tehát ne tegyünk úgy, mintha mi kimerítettük és felderítettük volna - mondják újfent a pluralisztikus teológusok.

Nos, azt szerintem mondani sem kell, hogy az ilyesféle korszerű és plurális teológia masszív és kőkemény ellenállásba ütközik a hagyományos teológiai álláspontok világában. (Véleményem szerint javarészt jogosan!) Az igazi ütközőpont persze nem meglepő módon Jézus Krisztus személye, vagyis tulajdonképpen a krisztológia. A keresztény hit magva az a kijelentés, hogy nincs üdvösség Krisztuson kívül, de az embernek az a benyomása, hogy a pluralisztikus teológia mintha megpróbálná ezt is finoman kimagyarázni. Hogyan?

A plurális teológusok nem tagadják Krisztus egyedülállóságát és egyetemességét sem. Hát persze, hogy Jézus egyedülálló - nem volt és nem is lesz még egy olyan, amilyen Ő. Ámde igaz ez Buddhára vagy Mohamedre is: belőlük sincs több, tehát a maguk módján ők is egyedülállóak. A pluralisztikus teológia ezért nem Krisztus egyedülállóságát, hanem kizárólagosságát tagadja, mivel az isteni valóság - ahogy fentebb említettem a harmadik pontban - kimeríthetetlen és felderíthetetlen. Jézus egyetemes hatású személy, és igazán egyedülállóan különleges, üzenete pedig mindenkinek szól - de épp így érvényes ez a többi vallás alapítójának mondanivalójára is.

Ez a vallásilag plurális alapállás azonban magával hozza azt is, hogy a kereszténység érintkezése más vallásokkal sosem szólhat a misszióról, azaz a “lelkek halászásáról”, hanem csupán a dialógusról, amely által a résztvevőknek mélyülhetnek a tapasztalatai. Egy plurális teológiai keretben nincs értelme senkit "megtéríteni" (utálom ezt a szót így használni!), hiszen Jézus nem kizárólagos. Sőt, ha most előveszem a szigorúbb énemet, akkor még azt is hozzáteszem: vitatkozni is bunkóság a vallások igazságáról a nagyon plurális teológia szerint. Ez a teológia megáll az ismerkedésnél és a másik tisztelettudó meghallgatásánál. Ha valaki annyira nem osztja ezt az erős pluralitást, az előző bejegyzésben említett anonim kereszténységre is gondolhat, ám már az sem úgy fogja fel a missziót, mint ami a más vallásúakat a megtérés felé mozdítja. Az evangélizáció inkább arra való, hogy “nevet adjon az anonimnek”, azaz a más vallású emberben már impilcit benne lévő isteni kijelentést explicitté tegye.

Ha véleményt kellene mondanom a pluralisztikus teológiáról, akkor ez röviden ennyi lenne: alaphangon elhibázottnak tartom, mert magát a pluralizmust is problémásnak látom. Persze bizonyos szempontból jó nekünk a mai, mondhatni fene nagy pluralizmus és egyenlőség a vallási piacon. De minél jobban élvezzük az előnyeit, annál kevésbé érzünk motivációt arra, hogy vitába szálljunk a hátrányaival. Ezért aztán a vallási pluralizmus kedves ellenségünk: miközben egyrészt örülhetünk annak, hogy szabadságot biztosít az embereknek és nem kényszeríti rájuk, hogy valamelyik hitet válasszák (ami kétségkívül nagyszerű!), mintha emellett megpróbálná kizárólagosságától megfosztani a hitünket. Írom mindezt annak ellenére, hogy egyébként abszolút nyitott vagyok a más hitűekkel folytatott, nem csak misszionáló célú eszmecserére!

Igaza van Liptay Lotharnak, aki élesen észrevette: a pluralitás a szándékokkal szemben nem gazdagítja, hanem szegényíti az Isteni Valóságot. Isten pluralizálása tulajdonképpen az Ő relativizálását jelenti - márpedig Isten nem lehet relatív. Vagy abszolút, vagy nem Isten. A pluralisztikus teológia tehát nem más, mint Isten megfosztása a saját istenségétől. Az igazi botrány persze ahogy fentebb írtam, a Jézus személye körüli értelmezés. Komoly teológiai akrobatamutatvánnyal lehet a Krisztusról szóló hagyományt úgy kimagyarázni, hogy azzal megfosszuk kizárólagosságától. Ismét Lothar szavaival élve:

“Amikor a régi keresztények azt mondták Jézusról, hogy az övén kívül “nem adatott az ég alatt más név, amely által megtartatnánk” (Csel 4,12), akkor ezt nem átvitt értelemben, egy költői hiperbolaként értették (...), hanem egyenes és konkrét értelemben, mint a dolgok tényleges állásának leírását. Nem maguk a régi hagyományok szerzői szánták az általuk elmondottakat átvitt, szimbolikus, kvázi “bekódolt” beszédnek. Mi vagyunk azok, akik így óhajtjuk olvasni őket.”

Az exkluzív Krisztusától megfosztott kereszténység szerintem kiherélt hit. Értelmetlen és erőtlen, szemétre való. De akkor mi lehet a helyes viszonyulás a más vallásokhoz? Hogyan lehetséges beilleszkedni a plurális-szekuláris világba egy olyan hittel, ami szeretné megőrizni a maga integritását és mégis vállalható kölcsönhatásba kerülni a többi vallással? Miként tudunk értelmesen kommunikálni másban hívőkkel anélkül, hogy egyrészt feladnánk a saját határainkat, másrészt a más vallásúak nem éreznék azt, hogy erőszakosan téríteni kívánjuk őket? Ezzel foglalkozom legközelebb, ha még nem unjátok. :-)

Tovább

Mennek a levesbe? - a kereszténység és más vallások (1)

Aki keresztény, az üdvözül, a többi vallás hívei pedig mennek a levesbe - szól sokak szájából a kérlelhetetlen forgatókönyv. Ám az elmúlt évtizedekben keresztény körökben is egyre hangosabban vetődik fel a kérdés, hogy létezhet-e legitim vallásos élet a kereszténység határain túl? Mindenki egyenes úton elkárhozik, aki nem keresztény? Vagy ez a felvetés csak a szinkretizmusra hajló, vallásilag pluralista nyugati világ fertőzött gondolkodásának jele?

Tudom, hogy ezek a problémák korántsem újak, ámde olyan világban élünk, ahol mintha egyre harsányabban kerülnének elő, és egyre inkább megkövetelnék, hogy valamit válaszoljunk rájuk. A kereszténység túlságosan exkluzív hitrendszernek tűnik, maga Jézus különösen is kizárólagos, az Ő követése nem tesz lehetővé alternatívákat. Kívülről szemlélve mi hívők olyannak tűnhetünk, mint egy mammutfenyő, ami még a mohát is kiszorítja maga mellől. Mindent vagy semmit, áldást vagy átkot, mennyet vagy poklot kínálunk: ezek közül lehet a hozzánk képest kívülállóknak választani. De az sokak szerint nem választható, hogy valaki az áldást és a mennyet nem keresztényként kívánja magának.

Ám ha a kereszténység az egyetlen igaz vallás - márpedig a biblikus hitből mintha egyenesen ez következne -, és nincs semmilyen más üdvút senki számára, annak azért sokféle végiggondolásra méltó következménye létezik. Az egyik dilemma akkor kerülhet elénk, ha a múltba nézünk: ott embermilliókat látunk élni, mégpedig krisztushit nélkül, évezredeken keresztül. De ha a jelenbe vagy a jövőbe tekintünk, a helyzet akkor sem sokkal jobb. Mit gondoljunk a sok milliárd ember sorsa felől, akik a kereszténységen kívül éltek, élnek és valószínű fognak is élni? Miért hagyta meg őket Isten a sötétség állapotában? Miért nem biztosította számukra a kinyilatkoztatást? Miért kellett a világnak ennyit várnia Jézus eljöveteléig és miért kell várniuk Rá azoknak, akikhez mai napig nem jutott el?

A különféle felekezetek és irányzatok máshogy és máshogy feleltek az ilyen kérdésekre. A nagyobb tolerancia mintha a katolikus egyházban lenne, főleg a híressé vált II. vatikáni zsinatot (1962-1965) követően. A megengedőbb forgatókönyvek alapja, hogy elképzelhetetlennek tűnik Isten részéről, hogy kárhoztassa emberek felfoghatatlan tömegét azért, mert önhibájukon kívül nem volt lehetőségük (legalábbis explicit módon) Krisztusról tudomást szerezniük. Ezt E. Benz egy meglehetősen radikális, de igen kifejező módon a következőképpen írta le:

Az az Isten, aki az emberiséget barlangjaiban évmilliókon keresztül a démonok, a bálványimádás, a mágia és a varázslás prédájául hagyja, hogy aztán végül, miután már nemzedékek tízezrei a teljes sötétség és lelki vakság üdvnélküli állapotában halván meg elmasíroztak a pokolba, egy alaposan megkésett üdvtörténetet rögtönözzön, melyből csak néhány késői nemzedékből önkényesen kiválogatott, elenyésző kisebbség profitált - egy ilyen Isten inkább hasonlít Markion Istenéhez vagy még inkább magához a Sátánhoz, mintsem az Újszövetség Istenéhez.

A gondolatmenet és kiútkeresés tehát azzal kezdődik, hogy Isten nem tenne ilyesmit. De akkor logikusnak tűnik a gondolat, hogy a kereszténység empirikus határain túl is lennie kell valamiféle módjának, hogy az emberek üdvözüljenek. Ebből pedig az is következik, hogy egyfajta Isten-ismerettel a nem keresztény emberek is rendelkezhetnek. Erre szoktuk mondani a lelkiismeretbe írt törvényt (amivel vallástól függetlenül elvileg mindenki rendelkezik), illetve a természetből felismerhető isteni kéz nyomát. A katolikus teológiai gondolkodás azonban ezeknél tovább megy.

Ha a kereszténység falain túl is létezhet Isten-ismeret, akkor az nem pusztán a természetes tudást jelenti (“hát biztosan lennie kell valamilyen istennek”), mert az szó szerint “kevés az üdvösséghez”. Istennek tehát magasabbrendű formában kell jelen lennie a pogányok között, és magát bensőségesebb módon szükséges feltárnia. Ráadásul - borzolva a szinkretizmustól félők kedélyeit - a pogányok közti istenjelenlétre nyilván válaszolnia is kell a pogányoknak: hinni Istenben ugyanakkor az ember csak természetfeletti ösztökélés hatására fog - érvel ez a teológia. Tehát nemcsak arról van szó, hogy "valamit tudnak" a nem keresztény világban élő a keresztény Istenről, hanem az Ő jelenlétére felelő hit is jelen kell legyen az emberekben. Ilyesféle hit azonban nem létezhet kinyilatkoztatás nélkül.

Röviden összegezve mindezt a következő logika mentén tudnám kifejezni:
(1) Ki van zárva, hogy emberek felfoghatatlan tömege elkárhozik azért, mert nem hallottak és tudnak explicit módon Jézus Krisztusról. Isten nem tenne ilyet, mert ő a szerető Isten.
(2) Ha az (1) pont igaz, akkor logikus, hogy Isten ismerete valamiképp jelen kell legyen a nem keresztény helyeken, például a más vallások világában is.
(3) Ezeken a helyeken azonban csak akkor lehet jelen, ha Isten kinyilatkoztatta magát. (A természetből és a lelkiismeretből levonható következtetéseken túl is.)

Hogyan hihetnek mégis azok, akik nem hallottak a kereszténység Istenéről? Az egyik válaszlehetőség az anonim kereszténység teológiája. Létezik a “hivatalos keresztény”, aki ismeri és követi Jézus tanításait és az egyházhoz tartozik. Ám olyanok is léteznek, akik soha nem hallottak az evangéliumról, mégis Isten kegyelmében élnek: őket nevezi ez a felfogás anonim keresztényeknek. Az anonim keresztények tudtukon kívül is a keresztény erkölcsöt követik: szeretik felebarátjukat, igazságosan cselekszenek, a lelkiismeretük hangját követve élnek. Az ilyen ember bizonyos formában már találkozott Istennel, még ha nem is explicit módon történt ez a találkozás. Azaz nem kerüli ki Krisztust az üdvösség tekintetében, csak direkt módon nem volt lehetősége Őt megismerni. Nem mondhatjuk rá, hogy a "kereszténységen kívül" nyeri el az üdvösséget, hanem úgy van rajta belül, hogy erről nincs is közvetlen tudomása.

Egy másik megközelítésre példa a természeti szentség elve (“Natursakrament”). Ebben a kontextusban a különféle vallások Isten üdvözítő munkájának eszközei lehetnek. A katolikus teológia szerint ugyanis a szentségeknek (például a keresztségnek vagy az úrvacsorának) üdvösséget érintő, nélkülözhetetlen haszna van. Sok katolikus teológus vélekedik úgy, hogy már a kereszténység előtti világban is lennie kellett olyan szertartásos műveleteknek, amelyek ebben az értelemben az üdvösséget szolgálták. Például ilyen a körülmetélkedés az Ószövetségben, mint ami szövetségkötést jelentett az Istennel. Feltételezik azt, hogy ilyesminek a pogányok között is lennie kellett, és az ilyen szertartást “természeti szentségként” fogták fel. Ennek a szentségnek a magját is - még ha csak implicit módon - az Üdvözítőben való hit alkotja.

Nos, hosszasan lehetne még sorolni a különféle teóriákat, amelyek szerintem mind azt a célt szolgálják, hogy valamiképpen megágyazzanak a nem keresztény világban élőknek, nehogy a kárhozatba kerüljenek saját hibájukon kívül. Érzékelek én ebben egy nagy adag megfelelési próbálkozást is a mai szekuláris és plurális kihívásokra. Noha egészében nekem nem áll össze ez a kép, nem tagadom, vannak benne szimpatikus elemek - de túlságosan a szinkretizmus szakadékának szélén táncol. Ha most egyelőre lenyeljük a békát és helyben hagyjuk azt az állítást, hogy a nem keresztények a saját vallásaik keretében maradva is üdvözülhetnek, a nagy “mentőakcióval” kapcsolatban azonnal felmerül egy kérdés: mi értelme van akkor a kereszténységnek és a kijelentett üdvtörténetnek, ha azon kívül is lehet üdvözülni? Mi értelme volt elküldeni a tanítványokat, hogy hirdessék az evangéliumot, ha ezt mellőzve is elérhető a lényeg? Erre ugyancsak van olyan válasz, ami a fenti koncepciók keretében fogalmazódott meg, de a bejegyzés túl hosszú lenne, ha ebbe most belebocsátkoznék. Innen folytatom legközelebb.

Tovább

Európa "dzsihádja" - maga az iszlám a felelős? (2)

Mondjuk ki őszintén: nincs olyan vallás, filozófia vagy világnézet, amely a keblére ölelné a tőle egyértelműen eltérő, vele rivalizáló más nézeteket. Az ideológiák első reakciója, hogy agresszíven kezdenek viselkedni a konkurenciával szemben. Védekezve támadnak, támadva védekeznek, azaz megpróbálják őrizni az integritásukat. Nem az a probléma, hogy az iszlám is ilyennek tűnik, hanem hogy talán "még ilyenebbnek".

Bernard Lewis, az iszlám egyik elismert szakértője azt írja, hogy a történelmi tapasztalatok tükrében (néhány kivételtől eltekintve) a muszlimok háborúban tanúsított viselkedése évszázadokon át alig különbözött más vallások képviselőinek viselkedésétől. Mintha mi magunk lennénk inkább szélsőségesek, hiszen európaiként úgy vélekedünk, hogy a muzulmánok vagy vérszomjas fanatikusok, vagy a béke vallásának követői, akik éppen olyanok, mint mi vagyunk. Az igazság, mint mindig, valahol a két szélsőérték között helyezkedik el, de a magam részéről úgy gondolom, azért mégsem pont középen. Ahogy Lewis frappánsan megfogalmazza:

"A muszlimoknak senki nem parancsolja, hogy tartsák oda a másik orcájukat is, vagy hogy szeressék ellenségeiket..."

Az iszlám háborús viselkedése engem sokban emlékeztet az ószövetségi zsidóság felfogására, főként teológiai értelemben, mármint ha a háborúra egyfajta szent cselekedetként gondolunk. Ahogy az ószövetségi herem egyfajta Jahve által irányított szent háború volt (például az amálekiták ellen), úgy a muzulmán számára is a háború szakrális tett, amit ezért vallási alapú törvények szabályoznak. A saría, mint az iszlám törvénykezés alapja a hitetlenek, a hitehagyottak, lázadók és útonállók ellen nevezi jogosnak a hadviselést, de ebből csak az első kettő minősül dzsihádnak. Maga a dzsihád szó egyébként azt jelenti, hogy "harc" vagy "küzdelem", esetleg "erőfeszítés". A Koránban többnyire a "küzdelem Isten útján" kifejezésben található meg (pl. Korán 5,35; 9,24; 25,52; 66,9), és kettős értelmű szó. Egyfelől morális, másfelől fegyveres harcot jelent.

Ez eddig tiszta beszédnek tűnik, és ami fontosabb: nem látszik potenciálisan veszélyesnek. Sok muzulmán teoretikus azt tanítja, hogy az igazi dzsihád a hívő belső küzdelme, tehát spirituális erőfeszítés. Ha a dzsihádot ennyire szellemi módon is lehet interpretálni, miért érzem mégis úgy, hogy a helyesen felfogott iszlám inkább hajlik a fizikai harcot jelentő irányba?

Ennek oka szerintem az, hogy a dzsihád morális vagy szó szerinti értelmezései közül a Korán a későbbi szúrákban inkább a fegyveres harcot érti. Tudni kell, hogy Mohamed próféta az iszlám kezdeti időszakában (ezt nevezik mekkai korszaknak) még kisebbségben álló ember volt. Hadsereg és erőfölény nélkül kellett túlélnie egyfajta vallási üldözést, s nem is túlságosan meglepő, hogy ebben a helyzetben a dzsihád is inkább egy belső harcot jelentett számára. Ezt olvashatjuk is olyan szúrákban, amelyek ebben az időszakban keletkeztek. Ám amikor fordult a kocka, és Mohamed egy állam fejévé, valamint egy hadsereg parancsnokává lett (ez a medinai korszak), inkább a dzsihád katonai jelentése került előtérbe. Magyarul tehát, ameddig az iszlám nem vált erőtényezővé, a dzsihád sem hordozott túlságosan véres interpretációs lehetőséget. Ám attól a pillanattól fogva, amikor az iszlám katonailag megerősödött, sokkal inkább előtérbe került a fogalom szó szerinti jelentése. Nem lehet megdöbbenni azon, hogy a muzulmán teológia jó részében inkább szeretik a dolgokat a medinai, dicsőségesebb világ talaján állva értelmezni. Nos, a hagyományos iszlám nézet szerint a világ két részből áll: az "iszlám házából" (dár al-iszlám) és a "háború házából" (dár al-harb). Utóbbi persze a világnak az a része, ahol még a "hitetlenek" uralkodnak. A hagyományos tanítás szerint pedig a dzsihád kötelezettsége egészen addig tart, amíg a világ fel nem veszi az iszlám hitet vagy alá nem veti magát a muszlim uralomnak.

Hogyan lehetne mindezt összegezni? Hajlok arra a gondolatra, hogy a helyes interpretáció nem fest túlságosan reményteljes képet a nem-muszlim Európa számára. Az iszlám dzsihád medinai, azaz népszerűbb felfogása alaphangon igenis magában hordozza a fegyveres harc lehetőségét még akkor is, ha a legtöbb muszlim ember nyilván nem akar torkokat átvágni vagy bárkit is agyonlőni. Mégis, az iszlámban potenciálisan sokkal jobban benne van a véres harc lehetősége, mint például a kereszténységben. Mintha a tendenciák éppen szemben állnának egymással. A keresztény üdvtörténet egy meglehetősen véres, háborúkkal tarkított, honfoglalással és népirtással tűzdelt ószövetségi korból az egyre jobban kiteljesedő kegyelem felé tart, mondhatni az Istennel való megbékélés felé mutat. (Ami nem zárja ki az utolsó idők zárásaként bemutatott véres epizódokat.) Az iszlám pont fordítva működik. Egy békésebb mekkai korszakból kilépve egy sokkal határozottabb és fizikai hódításra összpontosító medinai teológiára erősít, amely forgatókönyve szerint a kiszámíthatatlan Allah szinte bekebelezi a világot. Lehet, hogy csak én képzelgek, de mintha a két vallás igyekezete és szándékai pontosan szembemennének egymással.

Visszatérve az előző bejegyzésre, úgy néz ki Európában főként azok vehetők rá a dzsihád szent háborújára, akik a hitüket hirtelen elkezdik komolyan venni. Muszlim háttérben felnövő fiatalemberekről van szó, akik addig teljesen világias életet éltek. Ők azok, akikre nézeteim szerint nekünk nagyon figyelni kellene, akikre koncentrálni lehetne célzott tanítás, képzés módján is - s akiket talán a keresztény üzenettel is erőteljesebben megtalálhatnánk, mielőtt egy radikális muzulmán hívő szólítja meg őket valami egészen mással... Ez pedig azt jelenti, hogy Európának is van egy komoly küzdelme, ha úgy tetszik "saját dzsihádja", amit természetesen nem a muzulmán hitűek ellen, hanem saját magáért kell megvívnia.

Tovább