Hogyan fejlődik a hit?

Az előző bejegyzésekkel ellentétben most tényleg egy olyan post következik, mely részben iskolai tanulmányaimból fakad. Mivel pasztorálpszichológia szakon tanulok, nagyon lebilincselő számomra – talán mert eddig soha bele sem gondoltam – a valláspszichológia sajátos szemüvege, melynek egyik legismertebb kutatása ráadásul keresztény teológus nevéhez köthető. Vajon hogyan fejlődik a hitünk velünk együtt, ahogy kisgyermekkortól haladunk az időskor felé?

James W. Fowler

Evidencia, hogy egész életünkben fejlődünk és változunk. A fejlődéslélektan szerint ez a folyamat már az intrauterin korban (azaz magzati állapotban) elkezdődik, és egészen halálunk napjáig tart.  Rengeteg kísérlet, vizsgálat és megfigyelés során a témát ismerők arra jutottak, hogy körvonalazhatók olyan sémák, melyek viselkedésmintákat tartalmaznak és ezek bizonyos életkorhoz köthetők. Így például az egyik modell epigenetikus növekedésről beszél, ami azt jelenti, hogy egy ember életének bizonyos életszakaszaiban kiemelkedik egy-egy krízispont, ami a fejlődésében kihívás elé állítja.  Egy 1-3 éves kisgyermeknek ez a krízispont a bili használata lehet, míg egy 13-20 év közötti serdülő leginkább az identitáskeresésben élhet át hasonló helyzetet. A modell szerint az egyéni fejlődés nagyban függ attól, hogy ezek a krízispontok hogyan oldódnak meg.

James Fowler, aki egyébként keresztény teológus, bár részben vitatkozott az epigenetikus modellel, elkezdte kutatni és megfigyelni, hogyan fejlődik az ember vallásos hite csecsemőkortól idős korig. Meg kell jegyezni, hogy itt nem a keresztény, hanem bármilyen transzcendencia felé irányuló hitről van szó. A „hitfejlődés” stádiumait érdemes összevetni az előbb említett krízispontokkal. Fowler nem az íróasztal mögött ülve gondolkodott a kérdésről, hanem mintegy 600 emberrel (4 és 81 éves kor között) folytatott kutatásokat, akik különféle vallásokból érkeztek. Ennek alapján fogalmazta meg elképzeléseit, és az ember vallásos fejlődését az alábbi módon képzelte:

0. fázis: csecsemőkor, differenciálatlan hit, tulajdonképpen még csak a hit és a bizalom alapjainak megjelenése jellemzi.

1. fázis: korai gyermekkor, intuitív-projektív hit, mely nagyjából 7 éves korig tart. Ez a bőséges fantázia időszaka, ami a valóságtól nem mindig válik el, az ellentmondások pedig még nem számítanak. A gyermeki hit, ha valamit nem ért, egyszerűen „kipótolja” a fantáziájával.

2. fázis: mitikus, szó szerinti hit, ami 7 éves kortól általában serdülőkorig húzódik. Itt már a részletek nagyon fontossá válnak, olyannyira, hogy a gyerek nem bírja elfogadni a legkisebb változtatást sem. Mivel átvitt vagy szimbolikus gondolkodás nem nagyon van, ezért a hittel kapcsolatos dolgok (például a Biblia) is csak szigorúan szó szerint érthetők.

3. fázis: szintetikus hit, ami serdülőkortól a fiatal felnőttkorig terjed. Itt jönnek elő először a komolyabb kérdések, és minden kritika alá kerül, amit a gyermek addig megtanult. A tinédzser nagy vágya, hogy megfeleljen, és nehogy kirekesszék. A hit ebben a szakaszban sokszor csoporthoz kötött és erős konformitással jár, ami azért is fontos, mert a kamasz belső hitvilága még nem áll szilárd alapokon.

4. fázis: individuális és reflektív hit. Röviden: itt törhet meg az „első naivitás” állapota saját hitünkkel kapcsolatban. A felnőtt ember elkezdi látni, hogy lehet másként is hinni, mint ahogy ő hisz. Konfliktusba kerül saját hittételeivel, ironikus, cinikus lehet, sőt ha nem tudja ezt kezelni, ki is ábrándulhat a hitéből. Kérdései miatt gyakran érzi, hogy meggyengült a hite, visszaesett, pedig a valóságban pontosan ilyenkor lép előre benne!

5. fázis: összekapcsoló-megszilárduló hit.  A középkorú, már időskor felé haladó hívők sajátos helyzete. Az ember felismeri saját korlátait, már nem ragaszkodik könyörtelen makacssággal az álmaihoz. Viszont átlép a „második naivitásba”, dialógust folytat, nyitott a többféle perspektívából való vizsgálat előtt.

6. fázis: az univerzáló hit, leginkább az időskor jellemzője, de nem feltétlenül köthető életkorhoz. Fontos az egység Istennel, képesség arra, hogy más fázisban állókkal, vagy éppen más hitet követőkkel is kapcsolatba kerüljünk. Fowler azt írja, kevesen jutnak el eddig. Olyan embereket említ,mint Gandhi, Martin Luther King vagy éppen Dietrich Bonhoeffer.

Talán mondani sem kell, Fowler fázisai nem betonkemények, és természetesen akadhatnak kivételek, hiszen nem élünk egyforma életet. Szerintem a legtöbben mégis felismerhetünk belőle működőképes megállapításokat, melyek tényleg az életünk egy-egy szakaszához kapcsolódnak. Számos kérdés felmerülhet: vissza lehet lépni fázisokat? Mi történik azzal, aki megreked valamelyik szinten? Ez lehetséges? A vallásos fejlődés mibenlétét már csak azért is érdemes tudatosítani, hogy ne várjunk el bizonyos dolgokat olyanoktól, akik életkorukat tekintve még minden bizonnyal nem „nőttek fel a feladathoz”. Szerintem sokkal jobban megérthetjük egymást, a harmincas-negyvenes korosztály belső vívódásait, vagy éppen saját gyerekünk bohémságát, ha tisztában vagyunk azzal, hogy mindennek rendelt ideje van – a hitünk fejlődése szempontjából is.

Egy remek cikk ugyanerről ezen a linken olvasható.

Tovább

Tényleg ördögi dolog a bibliakritika?

A keresztények többségéből - legalábbis a verbális inspiráció követőiből feltétlenül - heves indulatokat vált ki, ha valaki a bibliakritikáról beszél. A mélyen rögzült reflexek azonnal működésbe lépnek. A bibliakritika szó hallatán is feláll a szőr hátunkon, mert valamiféle nyílt támadásra számítunk, ami arcátlan módon kritizálni merészeli Isten ihletett Igéjét. Ez az elképzelés azonban előítéleteken alapszik, és egyáltalán nem igaz.

Mint annyi minden másban, úgy a bibliakritikát illetően is az egyensúly megtalálása a kulcs annak helyes használatához. Polarizálódni teljesen felesleges: beájulni a történetkritika megállapításaitól nem kell, de egy az egyben ördögöt kiáltani rájuk ugyanígy botorság. A legegyszerűbb, ha félelem nélkül ismerkedni kezdünk vele, a húst leszopogatjuk róla, a szálkát pedig kiköpjük.

Kezdjük az elnevezésnél, mert az önmagában félreértésre adhat okot. A bibliakritika nem a Szentírás  kritizálásáról, inzultálásáról, nem kötözködésről szól! Ahogy Siegfried Zimmer írja, maga a kritika szó eredetileg tudományos kifejezés volt és csak később került át a köznyelvbe. Ott aztán meghonosodott és végül teljes egészében kiszorította önmaga eredeti jelentését. Az eredeti tudományos kifejezés alapos, módszertanilag ellenőrizhető megkülönböztetést takart, egy vizsgált dolog értékelését, rekonstrukcióját.

Maga a bibliakritika a protestáns oldalon alakult ki, nem is véletlenül. A katolikus oldal eleve erősen hagyományközpontú, nem is engedte meg annyira a kutatás és értelmezés egyéni művelését, mint a reformáció egyházai. Ahogy haladtunk a 19. század felé, egyre inkább erősödött annak tudata, hogy a Biblia szövegei más korszakokból és más kultúrákból származnak. Éppen ezért megfogalmazódott az igény, hogy mérlegre tegyük: tényleg megfelel a szövegek eredeti jelentésének az, ahogyan az egyház magyarázza azokat? Honnan tudhatjuk, hogy a Biblia szándékának megfelelő a bibliaértelmezésünk? Vázlatosan, ehhez hasonló kérdések indították el azt a folyamatot, ami végül a bibliakritika megjelenéséhez vezetett. A cél tehát nem volt rossz és most sem az: megszólaltatni a Bibliát úgy, hogy eredeti mondanivalója "csendüljön fel" belőle. Ez teljesen pozitív, a szöveg javára váló hozzáállás.

A bibliakritikai eszközök használata akkor kezdett tudománytalanná és eltúlzottan liberálissá válni, amikor némelyek szétcsavarozták az egész szöveget. Ez a morózus hozzáállás egyre kisebb és kisebb részleteket kezdett vizsgálni, és végül teljesen figyelmen kívül hagyta a szöveg szöveg voltát, a kontextust, a lényeget, a mondanivalót. Például Rudolf Bultmann már addig ment a szinoptikus evangéliumok kapcsán, hogy félverseket, sőt egy-egy szót(!) különböző rétegekhez és forrásokhoz kapcsolt. Fontos megemlíteni, hogy az ilyen abszurd túlkapásokat a bibliakritikát ismerő és használó szakmabeliek is elvetik.

A bibliakritikát alkalmazók egyik meggyőződése, hogy nem tennének jót sem a kereszténységnek, sem magának a Bibliának, ha a szöveg kutatásához valami speciális módszert alkalmaznának. A Biblia intenzíven kötődik a történelemhez és a mindennapokhoz, itt van velünk ebben a világban - ezért nincs oka az ilyesminek. A Biblia különlegessége éppen az, hogy nem kell védelmezni, nem szorul a teológusok külön kifejlesztett módszertanára, kivételes bánásmódra, hanem állja a sarat önmagában is! A módszertani kivételezés éppenhogy azt a képzetet erősítené, hogy nem erről van szó és a Biblia nem viseli el a vizsgálat súlyát.

A bibliakritika megfelelő használata szerintem nem csak indokolt, de kifejezetten hasznos is. Azonban fontos, hogy állandóan meg kell vizsgálni a módszereit és ki kell egészíteni más szemléletmódokkal is. A helytelen használattal szemben pedig nem az egész bibliatudomány teljes elvetésével kell küzdeni, hanem a helyes és felelős használattal. A fundamentalista kritikában vannak jogos érvek, de konklúziója túlzó, amikor a fürdővízzel ki akarja önteni a gyereket is.

Tovább

Kitért, majd betért - ki a hibás?

A közelmúltban olvastam egy őszinte cikket arról, hogyan járt pórul egy német hölgy, aki teológiát kezdett tanulni. Saját bevallása szerint a bibliakritikával, illetve a történetkritikai szemlélettel való találkozása vezetett el addig, hogy végül az egész Szentírás hitelességét elvetette. A Biblia hitelessége mellett gyakorlatilag a hite is megszűnt számára létezni, bulizni és részegeskedni kezdett, végül egy lelki kanyar után mégiscsak - bűnbánattal telve - visszatért a kereszténységhez.

A történet szomorú, sajnos nem nevezhető példa nélkülinek sem, és minden jobb érzésű olvasójából empátiát vált ki, megértve a főszereplő fájdalmas életútját. Az a teológia, ahol deklarált cél, hogy a tanulókat egyfajta módon „lebeszéljék” a Szentírás hitelességéről, betegnek és nem utolsó sorban tudománytalannak is nevezhető. Az említett hölgy sztoriját végiggondolva azonban mégiscsak felmerült bennem, hogy túl egyszerű ilyen esetekben a fürdővízzel kiönteni a gyereket is. Adja magát a dolog, hogy „a teológiát” hibáztassuk, mint ami hitetlenné teszi az embert, pedig nem biztos, hogy a dolog neuralgikus pontját itt találjuk. Amennyire primitív hozzáállás a történetkritika eszközével szétverni a Bibliát, olyannyira hibás átlendülni a ló másik oldalára, és elhallgatni azokat a kérdéseket, melyek a Szentírás hitelességéről, ihletettségéről, történetiségéről szólnak – akár történetkritikai szemszögből is.

A teológiának ugyanis a közkeletű elképzeléssel szemben nem az a célja, hogy bátorítsa a hívő társadalmat és bármi áron növelje a hitet. Sajnos magam is láttam egyébként kedves és lelkes embereket teológiai képzésre jelentkezni, akik arra számítottak, a különféle stúdiumok során majd „végigmagyarázzák” nekik az egész Bibliát, azt alaposan megértik és ezután rettenthetetlen hitharcosként mennek majd vissza a gyülekezetükbe. Ezek az emberek nem tudták mire jelentkeztek, a nagyon fundamentalisták pedig ki is hullottak pár éven belül közülük. Ismétlem, noha nincs mentség a parttalan történetkritika mindent szétcincáló használatára sem, egyszerűen végtelen naivitás azt elvárni, hogy a teológia egyfajta lelki kommandós kiképzés, aminek az a dolga, hogy megerősítse „a gyüliben” korábban hallottakat.

Ahogy a tudományok általában, úgy a teológia sem ezért létezik, és nem is így működik. A magam részéről szerencsétlen hiányosságnak tartom, hogy ezt nem teszik egyértelművé a jelentkezők számára, nem adnak egy közelítő áttekintést a tudomány működéséről, módszertanáról, felépítéséről és céljairól, hanem arra számítanak, a teológiára jelentkezők majd maguktól ráébrednek, hogy a teológia problémákat vet fel, kritikusan közelít, elemez, vitatkozik és olyan kérdésekkel is mer foglalkozni, amik az „átlaghívő” fejében és a gyüliben talán soha fel sem merültek. Nem akarok bunkó lenni, de aki ezt nem képes megemészteni, egyszerűen ne menjen teológiára. Neki is jobb lesz: láttam már keresztény testvéreket szenvedni ettől. Jelentkeztek, felvételiztek, lelkesen eljártak a konzultációkra – aztán begyűjtöttek két-három nagy pofont. Az egyik az volt, hogy nem kaptak válaszokat, hanem leginkább csak kérdéseket, meg melléjük egy kis iránymutatást. Ha választ akartak, akkor bizony nekik kellett keresgélniük, könyvtárazniuk, gondolkozniuk, esetleg másokat faggatniuk. A másik, ennél talán nagyobbat csattanó pofon amikor kiderül, nem minden úgy van, ahogy a gyülekezet védett közegében azt addig elmondták. Lehet a Biblia különféle részeit máshogyan is érteni, mint a pásztor vagy a tanító érti, lehet a Szentírás ihletettségét a saját felekezettől eltérő módon megközelíteni, és bizony szabad kritikus kérdéseket feltenni a szöveg megbízhatóságát illetően. Mitöbb, így tenni nemhogy nem bűn, de még erény is! Ahogy én láttam, egyeseknél ez a pofon szólt a legnagyobbat és inkább visszamenekültek a gyülekezet akolmelegébe, attól félve, hogy mindent elveszítenek, amit addig biztosnak hittek. Végül a harmadik arculcsapás akkor érheti az embert, ha arra számít, mert a tanárok is testvérek, szinte kötelességük jó jegyeket osztogatni – csak úgy szeretetből. Ezen is fennakadtak néhányan – az utóvizsga időszakot nekik találták ki.

A helyzet az, bizony úgy láttam, sokan maguk sem tudják miért tanulnak. Nem értik meg, nem látják át mire való a történetkritika és mire nem, mit jelent ütköztetni az álláspontokat és hogyan kell megragadni egy-egy kritikus kérdést. És persze egyáltalán miért jó ezzel foglalkozni, miért jobb bizonyos problémákat inkább a levegőben tartani, mintsem lecsapni azokat egy-egy gyors, instant válasszal. Sajnos elég sokan vannak, akik képtelenek lelkileg feldolgozni, amikor szembesülnek  vitás kérdésekkel, mert abban a közösségben, ahova tartoznak, nem arra nevelték őket, hogy a világ bonyolult, a hitük komplex és számos értelmezést tesz lehetővé. Megijedve a valóságtól, egyszerűen hitetlenségnek bélyegzik a teológia által felhozott problémákat, és meghátrálva előlük visszahúzódnak a gyülekezetükbe. Bár valahol megértem ezt a félelmet, én is kaptam belőle kisebb dózisokat, ám úgy vélem, a meghátrálás nem biztos, hogy jó megoldás. Ha a történetkritika felvetései bosszantanak, kikezdik a hitedet, akkor hagyd figyelmen kívül vagy cáfold őket és építs fel jobb magyarázatokat! Ez már teológushoz való feladat - sokkal inkább, mint szemlesütve elfutni.

Tovább

Isten, mint az erkölcs alapja: az Eutüphrón-probléma

Az előző bejegyzésben arra a klasszikus kérdésre kerestünk lehetséges választ, hogy létezhet-e objektív erkölcs. A keresztények többsége természetesen úgy hiszi, az erkölcs forrása és alapja maga Isten - ez azonban többek számára súlyos kérdéseket vethet fel, melyek közül az egyik legismertebb az Eutüphrón-probléma.

Úgy tűnik, az emberiség kollektív tapasztalata, hogy vannak olyan értékek, melyek időtlenek és az adott társadalmak, kultúrák, filozófiák felett állva biztosítanak értelmezési keretet a mindennapok számára. Ezek forrását teista szemlélettel nyilván Istenben jelöljük meg, de ez nem jelenti, hogy az erkölcs kérdése egyszer s mindenkorra le van zárva: sokaknak több szempontból is megemészthetetlen, sőt nyomasztó, hogy egy Mindenható állhat felettük. Ezért aztán különféle indítékokból ellenvetéseket is megfogalmaznak.

Az erkölcs keresztény értelmezéséből merült fel az Eutüphrón-problémának nevezett paradoxon is. Maga az elnevezés Platón egyik dialógusára utal, melyben hasonló kérdések merültek fel. Eutüphrón Szókratésszel vitatja meg éppen a szentség természetét és úgy írja le a szentséget, mint "amit szeretnek az istenek". Szókratész megkérdezi, hogy "az istenek azért szeretik a szentséget, mert az szentség? Vagy a szentség attól szentség, hogy az istenek szeretik?".

Az objektív, Istenből eredő erkölcs kapcsán is felteszik ezt a kérdést. Azért parancsol Isten valamit, mert az erkölcsi értelemben jó? Vagy azért jó erkölcsi értelemben, mert Isten parancsolja? A válasz tétje Isten mindenhatósága és jelleme. Ha ugyanis valami önmagában jó, akkor az jó Isten parancsától függetlenül is. Ez viszont azt jelenti, hogy a "jóság" valami olyan rendező elv, melynek maga Isten is alá van vetve. Abban az esetben azonban, amikor valami attól válik jóvá, mert Isten parancsolja, más probléma akad. Hiszen Isten bármi szörnyűséget is parancsolhat, annak pusztán attól jónak kell lennie, mert Ő ezt önkényesen eldöntötte? Ebben az esetben Isten egy diktatórikus autoritás, ami nem jó kiindulópont objektív erkölcsi alapnak.

Lennox helyesen világítja meg a dolog lényegi pontját, miszerint az Eutüphrón-problémát felvető kritikusok nem veszik észre a kérdés két vetületét: az egyik Isten akarata és parancsa, a másik pedig lényegi jellemvonásai. A szentségre visszatérve, ismerjük ezt a felszólítást: "Legyetek szentek, mert én szent vagyok!" (1Pt 1:16). Egyértelmű, hogy ez nem egy zsarnoki felszólítás, hanem Isten személyére épül: "én szent vagyok". Ugyanakkor nem valamiféle Istenen kívüli normán vagy felettes tekintélyen alapszik, hanem saját lényének teljességén. Mindez pedig azt jelenti, hogy az objektív erkölcsi kategóriákat - amennyiben elfogadjuk, hogy ilyenek léteznek - nem egy Istenen túli hatalom, de nem is egy isteni elnyomó erő nyújtja számunkra, hanem egy személyes Létező, akiben ezek az erkölcsileg helyes keretek jelen vannak. Meglátásom szerint ez a teista világkép erkölcsi kiindulópontja.

Tovább

Szubjektíven az objektív erkölcsről

A magam részéről kifejezetten kedvelem John Lennox írásait. Lennox nem csak elkötelezett evangéliumi hívő, hanem elméleti matematikus is, ami alapos nyomot hagy művei stílusát és cizelláltságát illetően. Amit azonban igazán becsülök benne, hogy félelem nélkül „nekimegy” olyan komplex témáknak, mint például az erkölcs objektivitásának kérdése. Sajnos azonban amatőr hibákat is vét közben.

John C. Lennox

Szeretném még egyszer méltatni Lennox bátorságát: egy olyan szerteágazó kérdéskörben, mint az egyetemes erkölcs létezése, ami állandó és forrongó indulatokat rejt magában, csaknem lehetetlen teljes és megnyugtató választ adni. A legtöbben az erkölcsöt ugyanis teljesen szubjektívnek tartják, ha mégis sejtenek benne valamiféle közös alapot, azt is egy adott társadalom politikai-vallási és kulturális hátterében találják meg. Magyarul, hogy mi a helyes és mi nem, az pillanatnyi állapot, ami korról-korra és népről-népre változik. Mondani sem kell, a Biblia nem lehet egy relativizáló világban közös nevező az erkölcsi kérdésekben.

Nem szeretném ezt a problémát itt és most teljes hosszában és szélességében megtárgyalni, de maradva az alapkérdésnél, miszerint minden erkölcsünk szubjektív alapokon áll, Lennox azt írja legújabb könyvében, hogy a szubjektivizmus – még ha mindannyian valahol szubjektívek vagyunk is – önmagában nem kielégítő. Hasonlatnak a focit hozza: lehet, hogy a játékosok nem mindig örülnek vagy értenek egyet a játékszabályokkal, sőt meg is szeghetik azokat, ám mint külső ok, az valamilyen módon mégis kötelezi őket. Szabályok nélkül, vagy tetszőlegesen értelmezett szabályokkal ugyanis egyetlen meccset sem lehetne lejátszani. Ha az erkölcsök szubjektívek, akkor semmit nem nevezhetünk helyesnek vagy helytelennek. A nácik népirtása és a hatmillió zsidó elgázosítása saját kulturális hátterük alapján, a szubjektív erkölcsök értelmében tökéletesen elfogadható volt – álláspontjukat azonban mégsem osztották Nürnbergben, amikor felelősségre vonták őket...

Egyszóval valamiképpen úgy élünk, mintha az igazság és erkölcsösség nem csupán egy társadalom belső terméke lenne és nem egyszerűen puszta ízlés kérdése. A szubjektív erkölcsiséggel még egy baj van: azt állítja, hogy nincsenek objektív erkölcsök, de akkor ez a kijelentése sem lehet objektív – mert ha az, akkor mégis létezik objektivitás. A szubjektivizmus ezért önmagát is cáfolja?

Abban az esetben azonban, ha az erkölcs objektív kategória, annak értékei miben gyökereznek? Lennox három kategóriát állít fel és itt követi el pontosan ugyanazt az amatőr hibát, amit az univerzum finomhangoltsága nyomán már mások is elkövettek: (1) az univerzális erkölcsi értékek alapja maga a világegyetem anyaga, (2) az univerzális erkölcsi értékeket emberi lények alkották, (3) az univerzális erkölcsi értékek alapja Isten, aki a természetben és Igéjében jelentette ki őket. Lennox egy higgadt, racionális és logikai levezetéssel próbálkozik, ám sajnos pont a számunkra legfontosabb (3) pont tekintetében nem következetes ebben: az univerzális erkölcs forrása ugyanis pusztán logikai úton nem kell, hogy a Biblia Istene legyen. Ugyanúgy lehet Allah, Krisna vagy egy ismeretlen létező vagy létezők, esetleg olyan lény vagy lények, akik már nincsenek. Sajnálom ezt a hibát, mert Lennox könyve rengeteg jó gondolatot tartalmaz és méltó a figyelemre – azt hiszem fogok még témákat felvetni belőle itt a blogban. De a logikai bukfenc az logikai bukfenc, még ha keresztényként sajnálom is ezt kimondani.

Az eredeti kérdésre visszatérve, ha léteznek objektív erkölcsi értékek, akkor miért nem ezt látjuk a világban? Ahogy Lennox megjegyzi, ezzel a felvetéssel érdemes vigyázni. Az a tény, hogy az emberek nem tartják be ezeket az értékeket, hanem például hazudnak, lopnak vagy gyűlölnek, nem az objektív értékek hiányáról tanúskodik, hanem pusztán az emberekről vagy egy korjelenségről. Ám ha az objektivitásról beszélünk, akkor olyan jellegzetes etikai vonásokra gondolunk, melyek nem egy adott korhoz vagy társadalomhoz kötődnek, hanem térben és időben átfogóbbak. Vannak ilyenek? Leszámítva marginális jelenségeket (hiszen egy-két ellenpéldát mindig lehet találni mindenre), az emberi kultúrák és társadalmak vonatkozásában a kiváló író és apologéta, C.S.Lewis olyan erkölcsi elveket talált, melyek a legnagyobb civilizációk egyfajta közös tulajdonai. Úgy nevezte őket, hogy „a természeti törvény illusztrációi” és nyolc csoportba fogta össze ezeket:

1. Az általános jótékonyság törvénye (nem jó gyilkolni, szenvedést okozni, mohónak lenni, stb...)
2. A különös jótékonyság törvénye (szeretet, melyet saját feleségünk, családunk, rokonságunk, országunk iránt érzünk)
3. A szülők, az idősebbek és az ősök iránti kötelezettségek
4. A gyermekek és utódok iránti kötelezettségek
5. Az igazságosság törvénye (szexualitás, becsületesség, jogi igazság iránti igény)
6. A jóhiszeműség és igazmondás törvénye
7. A könyörületesség törvénye
8. Az önzetlenség törvénye (a bátorság erénye, mások védelme)

Akkor tehát vannak objektív erkölcsök? Bár nem töltöttem éjjeleket és nappalokat ezzel a kérdéssel, de felszínes módon valahogy úgy képzelem, hogy erkölcsi kategóriáink egyfajta keretekre, alapsémákra épülnek, melyeket koronként nem mindig ugyanúgy értelmezünk, nem ugyanúgy töltünk fel tartalommal. Ezen a módon objektív keretekben megjelenik a szubjektivizmus is, a pillanatnyilag létező társadalmak és kultúrák ma látható viszonyulásai egy-egy erkölcsi kérdéshez. Ha azonban létezik bármiféle objektivitás, akkor jön a következő kérdés: mindez honnan van?

Itt folytatjuk! :-)

Tovább

Belülről kifelé

Jézus azt mondta, ha imádkozunk, vonuljunk be a belső szobánkba és zárjuk magunkra az ajtót, ott keressük Istent. Nem mindig tudjuk ezt az egyszerű kérést jól megragadni. Valamiképp a magányosságot, szélsőséges esetben talán a remeteséget, az egyénieskedést halljuk kicsengeni belőle, pedig ennél sokkal fontosabb dologról van szó.

Jézus szavai nem voltak teljesen magától értetődők a zsidó társadalomban. Ha valaki felületesen átlapozza az Ószövetséget, már az is láthatja, hogy alapvető vonás a közösségi kontextus. Bár egyéni történetekkel is találkozunk, az Ószövetség mégis csoportdinamikai keretben értelmezhető, a szabadulás, a megváltás többnyire az egész nép sorsa és nem az egyéné, ha büntetés jön, gyakran az egész népet sújtja, ha áldás hull az égből, az a nép nyakába esik. Nem azért történik mindez, mert a zsidók olyan fenemód patrióták, hanem sokkal inkább, mert egy összetartozó csoportban, választott népben, azaz Izraelben gondolkodnak.

És akkor jön ez a Jézus, aki személyes síkra viszi a dolgokat. Azt mondja, neked kell bemenni a belső szobádba (a görög tameion-t úgy is lehetne fordítani, hogy éléskamra vagy kincstár), a te felelősséged zárt ajtók mögött Istent keresni. Igen Józsikám, ne nyújtogasd a nyakadat, ne tekergesd a fejedet, ne fordulj oda a melletted ülőhöz és ne mondj neki semmit. Rólad van szó, személyesen. Jézusnak persze nem a nyilvános imával van baja, hanem azzal, ami a nyilvánosságot olyan könnyen kísérheti, azaz a külsőségekkel és a képmutatással.

A keresztény gyülekezetekben elhanyagolt téma az ember belső szobája. Ez részben érthető: a gyülekezet szociális konstrukció, ahol közösségként éljük meg a hitet, a hangsúly tehát – akár az Ószövetségben - a kollektivizmusra esik. Kár azonban elfelejteni, hogy a közösségi élet színvonala az egyéni életek színvonalán múlik. A kereszténység olyan hit, ami belülről kifelé működik. A közös értékeink azokban a kohókban formálódnak ki, melyek mások szeme elől rejtve működnek. Ellentmondásos elvárni, hogy a gyülekezetekben intenzív hitélet legyen, ha a gyülekezeten kívül az emberek nem tudják az ajtót magukra zárni. A vasárnapjaink hétfő és szombat között alapozódnak meg, ellenkező esetben csak színlelés, amit művelünk. Közösségként is jól felfogott érdekünk lehetne tehát, hogy a belső szoba gyakorlatára többször rámutassunk. Az a tény, hogy erről nem nagyon hallani a nyilvános eseményeken, sőt egyre inkább maga az összegyűlés, pestiesen szólva a buli feelingje a végcél, az együttlét élménye a kívánatos állapot, ugyanolyan céltévesztés, mint a magányos kereszténység, amikor az ember egyedül próbálkozik leküzdeni a világmindenséget. 

Tovább

A legfontosabb senkik ezen a világon

A blog egy korábbi, Brátán János-díjas posztjában :-P az univerzum finomhangoltsága melletti érvek gyengeségére mutattam rá, azonban kritizáláson túl semmi pozitívat nem írtam a témát illetően. Az igazság az, kritizálni könnyebb volt, mert a világegyetem nagysága alaphangon negatív érzelmeket hoz ki belőlünk. Azt sugallja nekünk, jelentéktelen nullák, említésre sem méltó lények vagyunk, akik valahol a sötét semmi egyik szegmensében, egy színes golyó felszínén pörögnek. Hogyan lesz ebből bármiféle pozitív üzenet?

Komoly sokkot okozott az emberiségnek, amikor Kopernikusz és Galilei tevékenysége nyomán egyértelműen kiderült, mégsem mi állunk mindennek a középpontjában. Addig szó szerint azt gondoltuk, körülöttünk forog a világ, ám egy csapásra nyilvánvaló lett, sehol sem vagyunk. Ahogy bővült az ismeretanyagunk, a kozmikus távolságok még nagyobbak lettek, térben és időben egyaránt. A porszem nem elég szemléletes kifejezés arra, hogy a Föld és rajta az egész emberiség milyen viszonyban áll a nagyjából 15 milliárd fényév nagyságrendű, egyre táguló világegyetemmel. Kozmikus léptékben az emberi faj és benne Sytka - a blogjával együtt - egy nevetséges kis pattanás, vagy annál is kevesebb.

Önmagunk kinevetése azonban csak akkor jogos, ha a lépték kozmikus. Vegyünk csak távcső helyett más eszközt a kezünkbe, máris megváltozhat a véleményünk az értékelhetőség kérdéséről. Ahogy Teilhard de Chardin rámutatott, a jelentőséget nem szabad csillagászati méretekkel és időtartamokkal mérni: ehhez inkább a bonyolultságot és tudatosságot ajánlotta. Ez pedig máris érdekes nézőpontban láttat bennünket. Ugyanis amennyire tudjuk, a legnagyobb fokú komplexitás nem a nagy vagy a kicsi, hanem a "közepes" mérettartományban van jelen - azaz nem a picike atomok és nem is a hatalmas galaxisok világában, hanem a miénkében. A saját agyunk billiónyi idegsejtet tartalmaz, a köztük létrehozható kapcsolatok pedig felmérhetetlenül nagy számúak. Egy emberi lényben magasabb a szervezettség és az élmények gazdagsága, mint sokezer kihalt és kopár galaxisban. A furcsa helyzet tehát az, ahogy az univerzum mellett a mi fizikai valóságunk eltörpül, úgy zsugorodik le hozzánk képest az univerzum is, ha a bonyolultság és összetettség lesz a kritériumunk. És nem utolsó sorban: mégiscsak mi, a legnagyobb senkik vagyunk azok, akik saját semmiségünket képesek voltunk felfedezni és megérteni.

A Biblia a maga módján ugyancsak hasonló kettősséggel beszél az emberről, mint a természet "kijelentése". Az ember egyszerre jelentéktelen és nagyon is fontos személy, aki Isten képmását hordozza magán. Halandó és sérülékeny, élete elhervad, mint a virág, ám mégis megérte kifizetni érte a legnagyobb árat. Isten gondolkodásában mintha kezdettől benne lenne, hogy a kicsit nagyra tartja. Érdekes módon Izrael kiválasztását saját szeretetével indokolja, de előtte elárulja számukra, nem a nagyságuk miatt döntött mellettük, hiszen minden népnél kisebbek.

Ha a kozmoszra nézünk, lehervadhat a mosoly az arcunkról, ám ha nem akarunk ennyire a távolba révedni, saját magunk összetettségéről vigasztaló módon eszünkbe juthat, hogy valamiben felülmúljuk a kozmoszt és mégiscsak fontos kis mákszemek vagyunk. Az értékünk megérte Jézusnak a saját életét.

Tovább

A hit, a bizonyíték és a bebizonyítás

Akár hívő, akár hitetlen, az átlagember fejében több szempontból is hasonló kép jelenik meg, amikor a hit szót hallja. A hitetlenek közül sokan szeretik kiemelni, hogy Isten létét nem lehet bebizonyítani, ezért az egész keresztény hit a tudással ellentétes és teljes bizonytalanságon alapszik. Ehhez hasonlóan a hívők jó része valahogy úgy képzeli a hitet, mint valami ismeretlen homályzónát, ami túlmutat a valóságon, ám mégis bízni kell annak tartalmában.

Ritka pillanat ebben a blogban, hogy én Kampis György tudományfilozófustól bármit is idézzek, de egyik írásában a tudomány működése kapcsán tett egy olyan megállapítást, ami szerintem szélesebb körben is helytálló lehet. Kampis azt írja, hogy "a tudományban semmi sem bizonyított, és nem is lehet az, a tudomány egyszerűen nem a bizonyításon keresztül működik - hanem a bizonyítékokon keresztül." Megragadott ez a fontos különbségtétel, mert azt hiszem a hit kapcsán sem teljesen indokolatlan felvetni, főleg annak fényében, amit a bevezetőben írtam.

Szóval azt tapasztalom, hogy a bibliai hit tartalmát illetően az emberek valahogy két szélsőérték mentén okoskodnak. A hívők arra hívják fel a figyelmet, hogy amiben hiszünk, azt nem lehet bebizonyítani, tehát egyfajta módon "csak" hinni kell, a hitetlenek pedig egyszerűen szembeállítják a kettőt: az ember vagy hisz, vagy tud bizonyos dolgokat. De miért is kellene ezt a kérdést ennek a láthatatlan skálának a két végletére kalibrálni?

A klasszikus "hitdefiníció", ami a Zsidókhoz írt levélben olvasható, így szól:

"A hit a reménylett dolgok valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés." (Zsid 11:1)

Most csupán a meggyőződés szóra szeretném felhívni a figyelmet, mely az eredeti görögben az  ἔλεγχος (elenkhosz) kifejezés. Ez pontosabb fordítás szerint bizonyítást, vizsgálatot, bizonyítékot jelent. A Szentírás azt írja, hogy az ember hite nem egy ugrás a sötétbe, nem valami olyan bizalom megszavazása, ami semmiféle módon nem megalapozott, hanem nem látott dolgokra irányul, mégis vizsgálat és bizonyítékok állnak mögötte.

Noha bebizonyítani - ahogy Kampis írta a tudományról - a szó száz százalékos értelmében a hitet sem lehet, de miért jelentené ez azt, hogy nincsenek bizonyítékok, melyek mellette szólnak? Krisztus feltámadását a tanítványok nem azért hitték el, mert valaki azt mondta nekik, hogy higgyenek, és egyszerűen bizalmat szavaztak ennek a kérésnek, de nem is azért, mert végignézték a feltámadást és pontról-pontra elvégzett kísérletsorozat állt a hátuk mögött. Meggyőződtek róla, bizonyítékokat szereztek, ezek pedig azt erősítették meg, hogy érdemes Krisztusban bízniuk, vagyis hinniük Benne.

Sajnos még mindig sokszor hallani teista és ateista oldalról egyaránt, amint az előbb felvázolt módon kezelik a hit kérdését, egyfajta ugrásként az ismeretlenbe, mely nélkülöz minden bizonyítékot. Abban látom ennek veszélyét, hogy az ilyen hit nagyon könnyen csap át fanatizmusba, esetleg vakhitbe, amit szerintem maga Isten sem vár el tőlünk.

Tovább